a sármos hajóskapitányom

Egy nap felbukkant a csetablakban a hajóskapitány.

Szépeket írt. Jó reggelt kívánt minden nap, bókolt. És mesélt magáról.

Elszorult a szívem. Kedves volt, udvarias. Azt írta, végre megtalálta, akit mindig keresett. Meg szeretne állapodni már. Jóképű volt a fotón. Vártam az üzeneteit.

Ki ne örülne? Ki vágyna ilyenre? Annyira magányos voltam…

Jaj, te. Vágyni lehet. Csak… nem volt gyanús?

Tele van ezzel a net, hogy hányakat vertek át a “romantikus csalással”.

Jól értem, sose láttad, de a levelei alapján megszeretted, és két hét után közös jövőről beszélt? És akkor se szólt a vészjelző? Elábrándoztál?

Vagy volt egy kis gyanú, de végül is, “mit veszíthetsz”?

Egy kicsit se zavar, hogy szépeket írni könnyű? Te hány éves vagy?

A dalia aztán pénzt kér.

Persze nem így. Váratlan esemény: hajótörés, menekülés, apja halála, kalózok. Ő küld pénzt, vagyont, tárgyakat. Bízik benned.

Te csak egy kicsit utalj valami ukrán számára, mert a posta bonyolult, a hajó épp elsüllyed, nincs már idő, és nincs neki senkije rajtad kívülk…

A sors intézte így, bizonyára.

Az iparág azért virul, mert a nők ezt beszopják. Sokan pénzt küldenek ismeretlen profiloknak, és nem baj, ha még sokkal többen nem, mert csetelni ingyen van, automatizált folyamat, és a néhány naiva miatt megéri fenntartani az üzemet.

De hagyjuk ezt. Inkább azt kérdem, a blogon fejleszthető önismeret jegyében, hogy miért hiszi el magáról minden negyvenes asszonyság a válása után, hogy ő, pont ő kell egy jóképű férfinek, komoly kapcsolatra, hogy őt így messziről kiszúrják, az igazi értékeit?

Hogy ezek így a facebookról, fotóról is látszanak? Mindig a középkorúakra mozdulnak rá.

Miért nem tudsz szembenézni azzal, aki vagy? Már nem te vagy a vágytárgy. Különösen nem fotó alapján. Sőt, minél jellegtelenebb vagy, annál valószínűbben kapsz ilyen ajánlatokat.

Vannak, akiket Google-fordított szöveggel vertek át. Nem hallottad, hogy hamis?

Hogy nem veszed észre, hogy az érzelmi, önbizalombeli éhségeddel manipulál a másik? Az sem volt gyanús, hogy magánjellegű dolgokról írsz valakinek, akit még soha nem láttál, és aki lényegi (avagy: lényegi és valós) információt nem árult el magáról?

Velem nem történt iylen, senkinek nem válaszolok, akit nem ismerek és nem is ír értelmes, ügyrendi üzenetet. itt olvastam ezekről:

https://wmn.hu/vim/48007-alomherceg-a-kalozok-fogsagaban–kalandom-egy-tinder-betyar-csapdajaban

https://hvg.hu/tudomany/20181008_amerikai_katona_ismerosnek_jelol_facebook_romantikus_atvereshttps://wmn.hu/wmn-life/49818-hazassagot-igero-amerikai-katonak-es-bigamista-magyar-csalok–ne-hagyd-becsapni-magad

*

Létezik ez nem szélhámos, nem hajóskapitányos változatban is. Tudom, ez már a huszonegyedik század, nem csak a cserkészetben lehet ismerkedni. Sokan valahogy kibírták a társkeresők siralomvölgyét, a cinikus, használhatatlan, méricskélő, aljas tömeget, és találtak egyvalakit, gyémántot a moslékban, aki nem játszadozni akart anyu háta mögött, meg nem is könnyű sikerélményt, vagy faszverés közben írogatni mocsok dolgokat puszta fotóknak tekintett nőknek. Vannak, akik nagy szerencsével, vagy a helyzethez illő, szerény elvárásokkal és aztán emberi befektetésekkel, igaz beszélgetésekkel valóban megismerték egymást, és most boldogok.

Az egyik barátnőm összegabalyodott a lakáscserére jelentkező férfiúval, össze is házasodtak. Sokféle sztori van. Sőt, nekem is kezdődött kapcsolatom neten keresztül, de úgy, hogy neten nem láttam a fotóját sem, csak leveleztünk, és élőpben láttam meg őt először.

Nem féltem, egyértelmű volt az elejétől. Akinek viszont láttam a fotóját, mindenki mindig rusnyább volt, mint a képein, vagy mint akit elképzeltem a leírásaiból, vagy abból az önbizalomból, hogy engem nézett ki magának, és úgy látta, egy liga vagyunk. Csigaszerűen taszítóak voltak.

Általában azt gondolom, hogy aki a neten keres partnert, akinek nincsenek eleven helyzetei, hatékony társas képességei, és nem túl igényes. Vagy csak zárkózott?

Tőlem még ez is idegen, a célszerűsége miatt, a piacjelleg miatt, az akartság miatt, a kiszámítható fordulatok miatt. Ahogvy adatlapok, profilok tömegeit böngészi bárki, és nem embereket lát. A vetítés, a felszépítés.

Ha van jó sztoritok, hajóskapitányról vagy társkeresőről, írjátok meg. Hogy van ez?

kezdeményezés

Idén ne vegyél annyi tárgyat. Ne süss-főzz és dekorálj annyit.

Vegyél lehetőséget, élményt ajándékba:

sportolósat,

kultúrával kapcsolatosat: újságelőfizetés (a be nem hódoltak!), koncertbérlet, -jegy, színházjegy (gondolj a függetlenekre!), könyv (magyar, fiatal, de nívós szerzőtől! ne agyonsztárolt lektűrt vegyél!)…

A december 6-iki, ma még épp kapható Magyar Narancs kultúrarovatában találsz listát (Majdnem tizenegyes – magyar irodalom). Ez nem eladási, hanem kritikusi rangsor.

További tippek itt: kultúrnapló

te is utálod a tested?

Megint egy poszt, amely nem “érzékeny és megértő”. Ezzel szemben igazat mond, nem gyáva, nem önáltató. Van, aki ezt nem bírja. Neki nem javasoljuk a blog olvasását.

Bemutatom és lebontom az önelfogadás és testpozitívság állításait, érveit, mert önösek és infantilisek, a tetejébe még improduktívak is. Ne dőlj be nekik! Bővebben…

…a trotechnikus, az mindig elek-!

Kérdezz valamit s én megfelelek,

Nyáron nyaralok, télen telelek.

Mackó

Színházba vinném az anyukámat/páromat/bernáthegyimet. Ajánlanál valamit?

A jelenleg műsoron levő, újabb bemutatók közül:

Örkény, Tartuffe, Nagy Zsolttal és Znamenák Istvánnal, továbbá a hökkenetes Kerekes Évával

Radnóti, A művésznő és rajongói, Lovas Rozi, Bálint András, Börcsök Enikő és Rusznák András nagyon jók

A régebbiek közül:

Katona, A két Korea újraegyesítése (leveszik a napokban, állójeggyel esetleg még)

Örkény, József és testvérei (Aschertől bármi!)

Radnóti, Futótűz

Szkéné, Kohlhaas Mihály MUST HAVE, Nagy Zsolttal. Ejtsd: ‘kolhász’

Szkéné, Caligula helytartója (február 7-én csak) EZ IS MUST HAVE, életem öt legjobbja között a jellemezhetetlenül elemi Nagypál Gáborral, és magyar dráma, az egyik legnagyobb kortárs szöveg. Másodszor is nézzük.

Nyáron (május): Stúdió K (nagyon elkél nekik a bevétel), Peer Gynt, szintén Nagypál Gáborral

Átrium, A félelem megeszi a lelket, Hernádi Judit!

Átrium, Az Őrült Nők Ketrece

Nagyon meg fognak drágulni a TAO elvonása miatt a függetlenek jegyárai, és csak a legjobbak maradnak meg. Te is támogathatod ezt a talpon maradást: vegyél színházjegyet, ajánld fel nekik az egy százalékodat!

Összességében: két hely van, ahol mindig minden jó, az egyik a Katona (és a Kamra is), a másik (újabban) az Örkény (egyik sem független). Nagyon sok nívós előadás van az Átriumban is (független). Érdemes nagy színészeket és kedvelt rendezőket is kikeresni. Nekem nagy élményt jelentő színészek: az atipikus-zseniális Sodró Eliza és Patkós Márton az új két kedvencem, és megdöbbentett most a velem egyidős Nagypál Gábor két alakítása is. A régiek közül Mácsai Pál, Fullajtár Andrea, Nagy Zsolt, Jordán Adél, Bán János, Hegedűs D. Géza a kedvenceim. Rendezők: az örök Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás mellett Hegymegi Mátét fedeztük fel. Alföldi Róbert és Szikszai Rémusz is csodálatos darabokat rendez.

Életem legnagyobb színházi élményeiről itt olvashatsz. Ez mind archív. Jelenlegi élményeimet itt követheted, de ott kevésbé értékelek.

Jó film a BÚÉK?

Igen, jó. Ahhoz képest (hogy remake) is, és anélkül is. Közönségsiker lesz.

Milyen lett életed legjobb DEXA-ja?

Próbáltam több helyen is írni, hogy ezt bizony most eltoltam, Madrid miatt, ahol nem tartottam az étrendemet, és a félmaratonon kívül nem is sportoltam, mindjárt utána pedig műtöttek, ami utéán három hétig nem edzettem. Voltam viszont Madrid előtt egy InBodyn, ott jöttem rá, hogy ez így nem lesz jó. Pár olyan hónap alatt, amikor a futás volt a fő sport, és hetente vagy kéthetente jártam csak terembe, de amúgy naponta sportoltam (squash, akrobatikus edzések, úszás, futás), lement izomtömegem, és szemre is laposodtak a formáim. Pedig előtte úgy éreztem, örök fáradtságban és fájdalomban, hogy egy kicsit túlgyúrtam már magam, sok ez. Szóval a súlyzós edzést nem lehet abbahagyni, már ha számít a testösszetétel, és nekem számít. Nem kell naponta és maximális terheléssel tolni, de a fenntartáshoz a közepes, rendszeres terhelés kell. (Január végén megyek, nem zavar a karácsony.)

Mi van Julival?

Jól van. Két hónap gyógyulás és szervezés után újra jár iskolába és itt nem alázza meg senki. Ugyanakkor még edzésén (teljesen máshol, jóval később) is előfordult, hogy régi, eredetileg nem gyűlölködő osztálytársa odalépett hozzá, és az arcába sziszegte: geci. Ez a börtönök működésmódja. Senki nem kért bocsánatot.

Valami nagyon elromlott, ezek a gyerekek nem tudják, mit cselekszenek, de az biztos, hogy életük egy pontján Juli rutinszerű megalázását, a játszmázást, az unalomból elkövetett erőszakot majd megértik és szégyellni fogják. Most is e szégyen csökkentéséhez kellek én, egyelőre a szülőknek, mint ellenségkép, ezért lettem népmesei figura. A tanítónő, ezt hangsúlyozom, a másik osztályéval szemben nem rosszindulatú vagy erőszakos, egyszerűen tehetetlen, a fejére nőttek a kis modern gyerekek. Ő valami meg nem magyarázott idegenkedéssel kezelte azt a helyzetet, hogy Juli magántanuló volt, de gondoltuk, kihúzzuk. Ebből is azt vették le a gyerekek, hogy ki lehet közösíteni Julit, aki egyébként mindent velük csinált, nem feltűnősködött, nem kapott kedvezményeket (azon kívül, hogy a dolgozatait nem osztályozták, hanem vizsgázott). Ő az, aki ne üljön oda, nem fér rá az osztályképre, ilyenek. De nem csak őt bántották, maradt még célpont. A bully ilyen: ahol elkezdődik, ott elterjed, az érzelmileg szegényes gyerekek minden lehetőséget megragadnak, hogy valakit piszkáljanak, így erősítik az énjüket, és ezt a felnőttek szeme elől rejtve, minden következmény nélkül csinálják. Aki szól, azt meg még jobban megalázzák. Erre írtam, hogy börtönviszonyok.

Mást, konkrét részleteket az elmúlt két hónapról nem tudok írni. Elképesztő, milyen aktívan hazudoznak emberek, nincs bennük békítés, enyhítés, sem törekvés a konfrontatív, ám nyílt beszédre. Nekik is kell a szenzáció meg az ellenség, persze, hogy a gyerekük is folytatja a sunyi piszkálódást. A sértett anyukák látványosan gyűlölnek, amiért a gyerekük bántotta az enyémet, meg külön a blogért is (veszélyes, ha a dolgoknak nyomuk marad). Ezt látom (fizikailag, ott a suliban), és mosolygok. Edzeni kéne, csajok.

Dávidot is elvitted?

Nem, Dávidot nagyon szereti az osztálya, a volt ovistársak, matekból remekel, kreatív, jól érzi magát. Műanyaganyukára egyszer rászóltam nyomatékosan, hogy a leánya ne macerálja Juli helyett Dávidot.

(A gyerek bátyja, mint azt nemrég megtudtam, azt hazudta, hogy ő LÁTTA, hogy én MEGRÁNGATTAM a testvérét, és ezt elhitték neki. Kis kavarósok ezek, de persze szülői elvárásra. Az ősbűn az, hogy műanyaganyuka exe (aki az apa) májusban sorra lájkolta a képeimet, és egy közös ismerős is mesélte, hogy teljesen odavan. Venezuelai sorozat.)

Te, amikor írsz az életedről, számolsz azzal, hogy a konkrét érintett olvassa, és ennek tudatában írod?

Nem. Azt tudom, hogy egy-két beteg, felbőszült lélek ittragadt. De a többiek…? Itt lesnek, ez komoly? Még csak ki se teszem a facebookomra a posztokat. Harmincból egyet. Tudom, hogy olvashatja, de nem gondolom, hogy olvassa, hiszen ahhoz ide kell jönni, megkeresni, nem vagyok én nagy példányszámú napilap. Ezt a mohóságot viccesnek tartom, nem vagyunk már hatodik cések, elvégre. Úgy vagyok vele, hogy nyilván mindenkinek megvan a maga élete, azt nagyon nyomja a facebookon is, na, azzal lehetne foglalkozni. Ki vagyok én, végül is, mi van akkor, ha valahol, pláne név nélkül, megírom, mi zajlik, ők tartanak csak félemetesnek, hatalmasnak – vagy nem is engem, hanem az igazság kimondását?

Nem számolok a pletykakörrel, nem gondolom, milyen kotnyelesek, unatkozók az emberek, mert nekem az előző esti színházzal, a gyerekem dolgaival, az emberi kapcsolataimmal, a mosással, az edzésemmel van tele a fejem. Én azt gondolom, hogy az emberek azt olvassák, ami tetszik nekik, ami jó nekik, amit szeretnek. Nem értem ezt a nagy vitakényszert, kavarást, sunyulást.

De azt is tudom, hogy gyakran vesznek magukra olyasmit, ami távolról sem nekik szól. Vagy rossz a lelkiismeretük az adott témában, vagy általában ingatag az önbecsülésük. Nem az én hibám egyik sem.

Most erre is jön majd a hörgés, vicces, hogy ennyire biztos lehetek abban, hogy a zaklatók itt vannak, ugranak, kombinálnak. (Kommentben jelzem, amikor.)

Gumiszobával ez most…?

Az ő élete minden szerencsétlen fordulatáért, csapásáért más a hibás. Hogy én ellenség lettem, az azért döbbenet, mert ők mind itt szívták fel magukat, sokat köszönhetnek a blognak, gondolatokat, élményeket, kapcsolatokat, és bő egy évig napi sok órát pörögtek, buliztak itt. Rejtett identitással persze könnyű egyenesnek, eredetinek tűnni (így sem sikerült), de ezek ugyanazok az emberek, akik itt tapsoltak, kínos módon sztároltak és egymás sarkát taposták a blogszületésnapokon. Ami nem vall érett jellemre, nem vagyunk már tizenhat évesek. A múltat homályban hagyva éhesen keresik a befutás lehetőségét, ami jelenthetné azt is, hogy velem már nem foglalkoznak, de ők továbbra is itt figyelnek, visszaszólogatnak. Sárgák, hogy ők nem kellettek ilyen elemien, királynőként senkinek, hogy nincs kedvük edzeni, nincs bennük szenvedély, nem találták ki magukat, hogy mindenük utánzás vagy erőltetett ügybuzgalom, minden közéletiség arra megy ki, hogy Angéla elismerést szerezzen, díjakat, hírnevet, és a többi. De csak nem.

A kavarás célozgatásokban ment eddig, most viszont névvel említ, ezen sokan felháborodtak (én nem láttam). Erre jeleztem, amit. Ez aljasság. Nem szeretnék olyanokat a közelemben, akik ott is lelkesednek, és nem értik ezt a helyzetet erkölcsileg. Nincs kedvem ezzel fogallkozni.

Kozma Szilárddal mi van?

Nem tudom, de nem tűnik úgy, hogy prosperál az élete. Rögeszme lettem. Egyébként meg az lett, ami várható volt. A nem tehetséges, hazug, agresszív, kavarós emberek lejtőre kerülnek. Reméljük, meggyógyult az aranyere.

Teljesen ellehetetlenülve, elszegényedve két feljelentést tett, mindkettőbe belekevert engem és másvalakit is. Az elsőt jogerősen (Kúria) lezárták, az a blog, amelyet a feljelentés illet, nem bűncselekmény, ezért nem is nyomoztak. A második miatt, ami egy facebookoldal, megyek kihallgatásra januárban. Azt hiszem, pénzt akar. Ki lehet ezeket (a részleteket, a vádjait, a facebookoldalt) keresni, ha valakit érdekel,  de annyi értelmes dolog van, én úgy vagyok vele, hogy aki erőszakosan provokál, figyelmet akar, arra csak azért sem figyelek.

Nem érezted, hogy most a beteg gyerek témával túllőttél a célon?

Én meg tök régóta azon filózom, hogy a harsánykodó jóembervagyok-igazamvan -énvagyokazokos magánszámaikhoz embereknek miért van rám szükségük. És hogy utána még miért kell visszajárkálni, rám célozgatni. Akár évekig. Miért?

Értelmes ember nem fél az igazságtól, engem pedig nem lehet tabuk felvetésével bekussoltatni. Nyilvánvaló, hogy át akarjátok nyomni másokra az életetek kudarcait, passzív mulasztásaitokat, süppedni akartok, fenntartani a jól ismert önfelmentéseket. Engem megtenni bűnösnek – és nem magatokon dolgozni. A mindenszidás gesztusait általában bátornak tartják, de valójában nem az. Mindent szidni a legkönnyebb, egy automatikus NEM minden elé, és kész is.

Gondolkodni, becsületesen ítélni nehezebb. A szegénypártiság meg az elviség kamu, emberünk ugyanúgy elteszi, ami jár, és nem érdekli őt más, csak hogy hatásossan höröghessen valahol.

A “magas az adó” siránkozás is nevetséges: a háromnegyed ország bő két évtizede adóelkerül, feketén keresi a nagyobb pénzt, költségekkel és más nevére szóló számlákkal trükközik, elvált apukák százezrei voltak ama adómentes minimálbérre bejelentve, és persze ennek megfelelő az adókulcs is, hogy mindenki okosba’ nyomta. Alacsony adót sem fizettetek be, számlát vagy nyugtát kérni egyenesen botrány. Ez ugyanúgy van a magukat különbnek hívő “ellenzékiekkel”, mint azokkal a döbbenetes emberekkel, akik harmadszor is hatalmora szavazták a Fideszt.

Egy beteg gyerek történetét felhasználni, mert “erre majd nem tud mit mondani”, ezzel provokálni, az a ciki. Nem tudom, hogy akinél én “kiverem a biztosítékot”, az miért jár ide. Tán pont ezért? És továbbra sem értem, miért gondolja bárki, hogy ha 1. felháborodni, engem rajtakapni, feszültséget kelteni, ellenemben hűdeokosnak (sportosnak, műveltnek) tűnni jár ide, 2. nem érti a mondataimat, nem is érdekli a téma, csak ontja a dumát magából, akkor hogy várhatja, hogy én (vagy a többi olvasó) majd őt komolyan veszem.

Ismét kiderült, hogy én diktátor vagyok, aki másokat elnyomok. Ez már volt Minden Árontól is, zseniális. Ez az ember rám verte a cerkát, minden elképzelhetőn túlmenve, a legaljasabb módokon manipulált és zaklatott, majd kikérte magának, hogy erről nem hallgattam. Egy álnév!

a blogerina cenzúrázza-kitiltja- átírja-meghamisítja ,elemi és alapvető jogait, tehát a védekezés , a helyreigazítás jogát vonja el-diktatórikusan . És a szabad akarat végrehajtásának megakadályozása miatt megélt kudarc , egy cél elérésének ellehetetlenítése, bántó-agresszív, durva, támadó módon történő megakadályozása miatti felháborodása nyomán, akár még frusztrált is lehetne. ( frustratió-csalódás hiedelemben, várakozásban , hasztalan tett ) De nem az. Ezt onnan lehet tudni, hogy képtelen lenne egy olyan értelmetlen, magyartalan fent idézett mondatot leírni, mint az íróagyú tanárnő. Vagy tanáragyú írónő.

És most:

Teljes döbbenet…
De nem baj, nyomjad csak, mint drága minielnökünk a kisvasútját. Hajrá, hosszabítsd meg Bicskéig…

Kis szépséghiba, hogy ez nem közös tér, nem közpénz, én nem vagyok döntéshozó, és amit én csinálok, az közvetlenül nem hat az olvasóra. Ahhoz bizony ide kell jönni, olvasni, megfigyelni. És az se árt, ha érted az érveket, elolvasod a posztokat, érdekelnek a témák – ha nem csak a fölény lehetőségeit vadászod.

Ez az ember arról ír, ki, mi a kultúrember minimuma. Annyira átlátszó, hiszen ellenem akar okos lenni, bassza a csőrét a blog, bosszút akar állni, amiért ki van tiltva. Így mindjáért nem akkora erkölcsi ügy az érvelése, inkább kicsinyes frusztrációnak tűnik.

A kommentdoboz feliratát jó lenne komolyan venni: a kommentelés lehetőség (értsd: nem kötelesség és nem is jog), nyitott és jó szándékú olvasóknak. Ezt még el kell majd néha mondani, mert a pitiánerség, a gyenge jellem örök.

Lehet kapni a könyvedet?

A 2016-ost, mármint. Nálam még tizennégy példány van, szívesen küldök. A Libriről és hasonló honlapokról is rendelhető. Csakazolvassa – én szóltam a címe.

Még mindig a (konkrét hely) edzel?

Nem. Tizenöt hónapig jártam oda, a legjobb terem a fővárosban. Most egy közeli terembe van bérletem. Nagyon fontos, hogy szellős legyen, ne billegjen a futógép, legyen fény, ne legyen büdös, tisztességes legyen a szauna, és hogy ne legyen messze. Így döntöttem.

*

Kérdezzetek.

 

elevenembe vág

Egy kicsit, csak egy kicsit kelek későn, lemegyek a lépcsőn, kezdődik az óra figyelése, a kutya, a kávé, linzersütés, az összepakolás, Lőrinc ösztökélése (elkésik). Szeretem ezt, akárhogy is. És már ott is tudom, tudatosítom is, hogy szeretem, mindig, mert felbugyog belőlem. (Bőségtudat, bevonzás, mindfulness.)

Tartósan vagyok boldog, hónapok óta, kiborulás nélkül, stressz nélkül, egyszerűen. Eleget alszom, keveset eszem, eleget sportolok – tudatosítom a test kedvező körülményeit. Jó a lelkiismeretem, sok jó élmény ér, és felszámoltam mindent, ami mérgezett – ezek pedig az énem történései.

Lőrinc elindul, Julit elviszik, Dávidot elviszem, későn kicsit, mert a süti…! Kormányomra akasztva lebeg-inog és zúzódik az aranysárgára sült, kellően vaníliás, bedobozolt, ám forrón rommá morzsálódó, hiába vízszintesen rögzített linzer (szívek). Nem kóstoltam, (reggel nem eszem, nem megy, meg ilyet nem is, de semmi hiszti nincs bennem, hogy a gyerekek meg de).

Olvadóhó-hangulatú, tavaszremélő, ragyogóan fényes, sima burkolatú budai főúton, bizakodva, erősen, fitten száguldok és érkezem.

Nem volt ez mindig így, tavaly, tavalyelőtt rongy idegrendszerrel, szorongva száguldottam ugyanitt. Minden könnyebb most. Lelkesebb, kíváncsibb, szabadabb vagyok.

Betoppanok a tornaterembe, állnak a negyedikesek, és karácsonyi verseket mondanak. Az én bongyor, üde kislányom csengő, értelmes beszédét is hallom épp, és énekel is.

Összeállítottak egy vetítést is a projektorra: télitáj-képek, mozgószabály és karácsonyfák effektekkel (…), és szól Vivaldi Telének középső tétele, az Allegro. Virtuóz a művész.

Ilyenkor, ha zenét hallok, újabban könnyes lesz a szemem, megindulok. Ellenállhatatlan. Mintha nimfomániás volnék, aki képes liftben, ruhatárban, akárhol, így vagyok a zenével. Pár másodperc elég. De csak klasszikus, elemi élmény váltja ki. (Ó, és megyek Budapest Bárra, névnapomra magamnak.)

Hol volt ez korábban, az érzésnek, felfogásnak ez az intenzitása? Nem láttam, hallottam eleget? De, eleget, sokat. És mégis most vág elevenembe. Most döbbenek úgy, ahogy a legtsiztább formában az előadó, a zeneszerző, a színész, az író megálmodta. Tiszta szívvel értek, befogadok, rajongok, egyre kevésbé agyasan.

De régebben…? Nem voltam ennyire értő, kihegyezett akkor még?

Dehogynem. Az már akkor is, mindig is. Csak ugyenezzel a kiélezettséggel magamat dolgoztam fel, a sok bántást, a riasztó világot. Közém és az élmény közé torlódott a szorongás. Az énem súlya, a megfelelni akarás. Magamon agyaltam, tompán jutott csak el hozzám minden más.

Most már nem félek. Nem zavar a testem. Nem zavar, ha néznek, nem bánom, ki mit gondol, nem magyarázkodom. Tudom, ki vagyok, megtudtam, értesültem róla. Szeretek az lenni. Egészen enyém az életem. Nem szorongok. Más nem nyomul bele az énképembe. Nem az az identitásom, hogy nekem rossz és engem bántanak. Nem öltök magamra identitást. Én vagyok én.

Ezért tud végre közel jönni, átmosni, síróssá tenni az élmény, és a közel jövés azonos az ízlésemmel és nyitottságommal: az jön közel, ami jó. Nem kell agyalni, átgondolni, van az embernek füle, hamis hang nem fér bele. Ugyanez történik a Dalí-festmény előtt, színházban (Caligula helytartója!) és olvasás közben is, ha jó a mondat. Még a gondolat előtt hat.

Semmi kedvem fanyalogni többé.

Felszámoltam a szorongásaimat, és most hatni tud rám a tehetség, az alkotóerő, vagy egy jó beszélgetés, önfeledten, érdek nélkül. Ennek az erőnek, amellyel erre képessé váltam, a nagyobb részét itt szereztem, az íróságból és az interakciókból, lassan, évek alatt. Az agresszióból és értetlenségből is, mert azok segítségével is definiáltam magam, helyeztem el, tisztáztam, ki vagyok, a vádaskodók és értetlenek személye nem számít. Kisebb részeit a gyerekeimből, a gyászból és a sportból.

Jó hír ez. Nem öregszünk meg okvetlenül és minden téren. Le kell vetni az ifjúkor vagy az elhibázott döntés, kapcsolat terheit, mert eltorzítja a gondolkodást, érzékelést. Van még hegycsúcs.

Jó lenne ezen a szövegen még egy kicsit csiszolgatni, de lemerülök úgyis (fázós a gépem), megyek futni.

a szociokártya

Komoly válságban vagyok a világnézetemmel, értékrendemmel. Meséltem már? Talán itt, igen, a csajoskodás kapcsán:

mert ők buta libák? a blogger válsága saját nézeteivel

Most meg a hátrányos helyzetűek kapcsán. Hogy kéne ehhez állnom? Bővebben…

mit vársz az emberektől?

Mi az, amit elvárhatok a világtól?

Döbbenten figyelem azokat az embereket, akik a belső bizonytalanságaikat, problémáikat, igényeiket másokkal, az egész világgal oldatnák meg, és ha nem kapják meg, amit akarnak, verik az asztalt és hibáztatnak másokat.

Persze mindenki szeretne érdekes, fontos, vonzó lenni. Tiszteletben tartva lenni az érzékeny pontokkal együtt. De mi történik, ha nem kapom meg?

Jár-e nekem az, hogy elismerjenek? Jár-e az, hogy ne mellőzzenek? Hogy megkönnyítsék a dolgom? Hogy a közösség segítsen nekem? Vagy azt ki kell érdemelnem?

Ha identitásnak nevezem a furaságomat, és kisebbségi leszek tőle, akkor nekem védelem jár? Ha fétisnek gondolom a 35-ös térdzoknik iránti gerjedelmemet, ami már egyben identitás, akkor azt tiszteletben kell tartania mindenkinek, és akkor nem ciki, ha tizennégy éves lányokra csorgatom a nyálam… Milyen könnyen bejár az ajtón a farkas.

Elvárhatom-e, hogy ne traumatizáljon, sértsen, triggereljen senki? 

Egyszer egy nő, akit kedveltem és aki csúnyán megváratott, mire is mondtam neki, hogy három gyerekem vár otthon, azt állította, hogy én ezzel őt triggereltem, mivel neki még nincs gyereke. Azóta gondolkodom ezen. Mindketten áldozatnak éreztük magunkat. Én, mert húzta az időmet, ő, mert szerinte neki szántam ezt a mondatot, vagy nem, de mégis úgy érintette, miközben én nem tudtam, hogy gyerektéma neki fáj.

Kinek dolga azon őrködni, hogy bárkit hogyan érint valami? Ráadásul nem is jelzik vissza, nekik “rosszul esett”, évekig hurcolják (főleg a nők), akkor is, ha senki nem akarta sem őket, sem  a csoportjukat, sem a konkrét ízlésüket bántani, csak épp mondott valamit – és ezt jól tudják. Volt olyan olvasó, akinek az volt a sok, hogy én mellesleg, még csak nem is ontopik, valami gúnyosat írtam a neszkávéról, mert ő azt issza. És sokan mások isszák. Akkor én írjam csak azt, hogy nekem mi a finom kávé, hansúlyozva, hogy nem vagyunk egyformák, de számomra, az én szememben, az én személyes véleményem szerint… illy (mindig sóhajtok, amikor így magyarázkodnak a bloggerek, ennyire nem merik a választásaikat deklarálni).

Én adom is, de állom is. Tegnap amerikaias helyen kaptam gúnyos beszólásokat a ketóra, amit nem taglaltam egyébként. Nem tudnak megingatni, nem fáj, és nem vált ki belőlem magyarázkodási kényszert sem. Az önbizalomról van szó.

Fejezzem ki, hogy minden tiszteletem a neszkávéivóké, mint embert nagyra becsülöm őket, de azért vanank gyártásbeli, minőségbeli, etikai aggályok, és ők vajon a talpukon hordják az ízlelőbimbóikat? Én a teamániásokat sem értem, és azokat sem, akik cukorral vagy tetemes tejjel isszák a kávét, és nem gondolom, hogy ettől normatív volnék, egyszerűen a preferenciámról írok, amely nem szentírás.

A minap olvasom, de kezdek durván elkanyarodni, mondjuk nem baj, mert szeretitek, hogy vannak örök divatnormák, ilyen az, hogy színes hajgumit nem hordunk nyolcéves korunk után. Nem jöttem zavarba.

Máshogy kell írnom? Vagy máshogy kellene engem olvasni?

Ami drága, az mindig érzékeny a megszomorodott országban, tudom. Vagy épp támadási felület. Valakit nyomaszt, hogy nem tudja rászánni magát a sportra, és beleköt abba, hogy nekem “almás gépem van” és kirakom, hogy de bezzeg én Madridban futok. Pedig ő sem szegény, de ez a kifogás kéznél van.

Érzéketlen vagyok akkor, amikor bármilyen minőségi, pénzbe kerülő jóra (“jav”) voksolok? És: tűnődnek-e ezen a “sikeres énmárkák”, a pálmafa alatt pózoló, feszes hasú instagramlányok? Vagy magyar utánzóik, akik ráadásul keményen promózzák az edzőjüket, kozmetikum-partnerüket, kedvenc éttermüket?

További érzékenységek: van egy hitem, meggyőződésem. Vegán vagyok, kirúgtak, perelek:

https://www.bbc.com/news/uk-46385597

Sült hús szaga terjeng a kertváros fölött. Egyesek húsosfazékot, zsíros melót és hasonló metaforákat emlegetnek. Változzon meg a nyelv!

Hogy ne sértsenek meg, ezt elvárhatod? Ezt például igen. Jogod van nyugalomban létezni, de nincs jogod figyelemre, külön bánásmódra, extra kíméletre az interperszonális kapcsolataidban. Egyenlő bánásmód – ez a politikai közösség, az állam és intézményei kötelessége, nem a magánembereké. A magénember válogat, és joga van. Bántani nincs joga.

A szólás, szóvá tétel joga érvényes? Igen. Ha gond van, nagyon is. Csak az asztalverés a mókás.

És azt megtehetem-e, hogy beszámolok az érzéseimről, arról, hogy – fiktív példa – milyen rossz azt hallani sebes, ekcémás bőrrel, hogy a szép bőr a nőiség fontos fegyvere, és akkor majd az emberek megértik, érzékenyednek és nem mondanak ilyeneket?

Nem, nem várhatod el. Jelezhetsz ezt-azt az embereidnek, de én nem gondolom, hogy érdemes kijelölni az ilyesmit ügynek. Nem írhatod át a szokásokat, a nyelvhasználatot, ne legyél dühös a világra. Mindannyian lavírozunk, kanyargunk benne, nem csak te.

Ugyanakkor az amerikai, angolszász kommentelők szépen leszoktak például a kövériszonyos megjegyzésekről, a nyílt szexizmusról, a nőhibáztató beszólásokról és a transzfóbiáról is. Szélsőséges kis helyeken megy csak a gyűlölködés, mert erős a nyomás, hogy nem macerálunk senkit ezek miatt. Viszont az érzékeny csoportok mintha vérszemet kaptak volna erre, és szerintük az is sértő és mikroagresszió, ha egy teremben csak szabványméretű és karfás székek vannak (mert a kövér nem fér bele), vagy ha valaki a facebookon edzőtermi fotókat posztol, mert ezzel a fitneszipart tolja az illető. Vagy trigger: ők, akik már gyógyulnak a diet culture kórságából, vissza fognak esni (újra lemennek edzőterembe)! Vagy csak fáj nekik más sikere, kinézete.

És a mellőzöttség? Elvárhatom-e, hogy ne legyek láthatatlan privát embereknek, privát ízlésük szerint? Hogy észrevegyenek, vonzónak tartsanak? Ööö, nem. Fejlesztened kell magad, kitalálni aktív, közösségi stratégiákat, elmenni fodrászhoz, rájönni, hogy esetleg mi a gond veled. Nem pedig szidni a társkeresőt, ahol felszínesek és érdekvezéreltek az emberek és mindenki türelmetlen.

Túl sokat hallottam már a sztorikat. Valaki akart valamit másvalakitől, aztán csalódott a várakozásában, és szidta, hogy a másik lenéző, nem veszi őt emberszámba, “manipulál azzal, hogy nem ír vissza”, “hol ilyen, hol olyan jelzéseket ad”, “egyszer egész közel jött, tudom, mit akart, de az utolsó pillanatban visszahőkölt”.

Mi történt? A másik határt húzott, nem tett energiát a kapcsolatba, elzárkózott. Zavarban volt, udvarias volt legfeljebb. Nem volt kedves. Miért? Mert a kezdeményező fél sok volt, terhes vagy érdektelen. És erre kitalálta, hogy ő akkor áldozat.

Ha te mész oda, tied a felelősség. Ez a netfogyasztásodra is igaz: te azt döntheted el, mit posztolsz te, és miféle tartalmakat engedsz a hírfolyamodba. Azt nem kontrollálhatod, más mit tegyen ki. Hiába nyavalyognak a wmn.hu-n, olyan nincs, hogy egy influenszer téged megszégyenít a kockahasával, “arcodba tolja a fogyását nagy kevélyen”. Nyugodtan kikövetheted az összes fitspo csajt, ahogy nem olvasod a bonsainevelgetőket sem.

Válogasd meg te, milyen tartalmakkal veszed körbe magad! Nagy a választék, és ma már személyre szabhatod. Van reklámmentes tévé is. Ne a világot vádold, nem az a dolga, hogy a te igényeidet szolgálja.

A SJW azt jelenti, hogy social justice warrior, általában az interneten nyomják, és elég meghökkentő megnyilvánulásokat láttam. Például a fat activistok követelése a tiszelet és méltányos bánásmód, a kellő méretű, kényelmes repülőgép-ülés (ugyanannyiért, világos), és persze oldják meg nekik – a méretügyben igen kényes, fizikai törvények miatt korlátos – hullámvasutat, kórházi ágyat. Kétszáz meg annál is több kilós emberekről beszélünk. Továbbá legyenek ők is szépként és normálisként megjelenítve. Reprezentálja a modell, a média az ő testét is. Legyenek ikonjaik. Könnyítse meg vásárlásukat a divatcég. Gyártson olyan méretet! Igazodjon a világ a kövérséghez, ami szerintük egyféle, normális testverzió, ártalmatlan és amúgy sem lehet ellene tenni – mert ha nem igazodik, az elnyomás.

I respect and celebrate my body. I love my rolls, my cellulite, my wounds and marks.

Mi az, ami jár? Tényleg jár?

Nem várhatod el, hogy béleljék ki az életed. Ne legyél naiv és lúzer, panaszkodó üzemmódú. Ne pakolj másra terheket. Ne ravaszkodj, ne zsarold erkölcsileg, hogy ő csak akkor jó ember, ha az elvárásaid szerint viselkedik. Gondoskodj az igényeidről! Vállalj felelősséget!

Te is legyél abban a helyzetben (hozd magad olyan helyzetbe), hogy megértsd: aki türelmetlen, nem elfogadó veled, az miért teszi. Milyen ez a másik oldalról. Ne horgonyozz le az áldozati tudatban! Erre nekem jó volt a blog. Fiatalon én fantáziáltam egyoldalú kapcsolódásban, csodálattal. Annyit mondok, a túloldalon lenni nagyon durva. Bocsánatot kérek.

Elutasítottam, nem szépen beszéltem vele, írta az egyik komoly rajongó. És még hányakkal viselkedtem így! Majd bánni fogom. Beléjük martam.

Hüledeztem: hát az nem számít, hogy nekem mi az igényem, mi bírható? Én köteles viszonozni a kezdeményezést, pont olyan komolyan venni valakit, ahogy ő engem? Aki aztéán a minimálkedvességet benézi, és utánam mászkál, elhalmoz, érzelmileg nyomaszt?

(Ezek reménytelen rajongók voltak. De még az egyéjszakásokban is, kölcsönösségben is, a nagy szerelmek után is igaz: ha nem keres, ha eltűnik, érts belőle. Könnyebb eltűnni, mint egyenesen fogalmazni és hallgatni a szemrehányásokat, kielemzéseket.)

Szóval nekem nem dolgom fű–fa–virággal kapcsolódni, segíteni, lelki támasz, reménység, megértő fül lenni. Mert a kapcsolódásból zaklatás lett.

Jogod van viszont a saját talpalatnyi helyedhez. Ha más lép be oda, ha ő akar valamit, és nem hivatalból dolgod ő, akkor jogod van az integritásodhoz. Ahhoz, hogy megválogasd, ki lehet a közeledben. A nyugalomhoz is. És nincs ilyen, hogy de őt kitaszították és milyen magányos, és bízik benne, hogy te majd. (Tibi!)

Nem megyünk túl sokra ezzel persze, hogy jogod van, mert mire mész egy kikényszeríthetetlen joggal? Mi van, ha senki nem viselkedik e tisztelet jegyében, röhögve használnak? Mégis fontos. Hogy tudd: ha valaki zavar, ha időrablónak, negatívnak érzed, akkor nem te vagy a bunkó, nem neked kell akrobatikáznod, sem őrlődnöd ezen. “Tilts le.” Bazmeg, inkább ne írj, ilyen egyszerű. Elemi jogom, hogy ne nyaggasson.

Lehet szólni, jelezni. Nem, nem elég ignorálni, udvariasan hárítani. Nemet kell mondani, Megkérni, ne írjon.

Viszont nem kell megmagyarázni. Nem kell érveket felsorakoztatnom, és nem kell, hogy ő arra rábólintson, hogy “ja, így értem, igaz, megyek is”. Én bedőltem ennek, hogy akkor lehet csak igazam, jogom ha megindoklom, ő pedig elfogadja. Dehogy fogadja, hiszen ő nyomul. Akar valamit, tőlem vagy a környékemen. Nem biztos, hogy szerelmileg, hanem mondjuk egózni, legyőzni, önigazolni. És ezért nem fogadja el, amit kérek, vagy nem vesz róla tudomást. Bekussol, aztán újra ír.

Azért, mert csak. Nem vagyok ettől rossz ember, és nem baj, ha utálom a nyaggatókat meg a behízott, öntelt fejüket. Nem vagyok gonosz, ha nem akarom azt, amit nem akarok. Nem jár tőlem semmi, nem vagyok anyu, ezekkel az emberekkel csak rosszabb lesz, egyre arrogánsabbak. A rossz érzés jelez, érdemes neki hinni.

Gyógyító ezt tudni.