ne legyél tisztességes és ne terülj ki

együtt jobb! sorozat

 

Kedves érettségizők, édes fiam! Ti ma ballagnátok, de 2020 van, és nem szabad ilyet, így nem ballagtok ma. Ez itt a tarisznyába valóm nektek, úgy is, mint anyáé, magyartanáré, killbillé és gondolkodó emberé.

Itt a szöveg:

József Attila: Két hexameter

 

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis!

A videó:

Hát mi ez itt? Ez, kérem, egy influenszer mottója. Na? Megjött a kedvetek a lúzerséghez? Kiterítenek (engem, téged), ilyen a tárgyas ragozás. Ők. Úgyis. Engem – és téged is.

Kik azok az ők? Őket nem terítik ki? Kik ezek, a kafkai ügyészek? Arctalan hatalom, szorongatás? Vagy a fejedben léteznek csak, Josef, Attila?

Ugye tudjátok, ki és miért írja ezt emlékkönyvekbe, szobortalapzatra, tantermek falára? Hogy kinek jó az, ha te egyrészt tisztességes vagy (értsd: mások kedvéért szívsz), másrészt ki is terülsz szépen, harmadrészt elhiszed, hogy mindenki más is kiterül, továbbá ő is tisztességes, és egy kincse van: a tisztessége?

Ezt a kései epigrammát (ez a műfaja, de a formája nem disztichon, hanem, lásd a címben) mi, amikor még naivak voltunk, úgy értelmeztük, hogy hát igen, ez az erkölcsi maxima, minden körülmények között tisztességesnek kell lenni, hiszen a végeredmény ugyanaz, micsoda példa és életcél, és nehéz, de akkor is.

De még úgy is tanítottuk. Egy fél gondolat kritikám nem volt soha. Ó, hogy szégyellem magam.

De hiszen én élni akarok! Gyáván és tisztességtelenül akár. Szabadon, saját lényegem szerint, nem mások által tisztességesnek minősítve.

Mi a tisztesség? Próbáltuk megfejteni. Aki lengeti a mutatóujját, aszerint az, hogy nyelsz,  tűrsz. Nem mondod el, ki tette. Mit tett. Magadra vállalod, belehalsz inkább. Ők meg éljenek. Nem vagy dühös, nem zavarod a jó kis nyugalmukat.

Általában is vicces, amikor a megalkuvó átlagember facebookidézetekben előveszi a bátrakat, a mártírokat. Többnyire azért, hogy nyomasszon. Hogy mások szívjanak. Hogy másvalaki legyen nemes, megbocsátó, következetes. Pedig keskeny az út, a vértanúk hite nem adatik meg mindenkinek, és nem is gyakorlás kérdése. Ha nem vagy elég erős, ha élni szeretnél, akkor inkább legyél botladozó, gyarló ember, és ne mentegetőzz.

Vedd észre, hogy aki ezt írta, az kiterült. Kiterítették. És nem sokkal a kiterülés előtt írta ezt. Most mondod, az életrajzi költő meg a lírai én nem azonos, remek. Na de egyrészt ez a költő terápiásan, vallomásosan ír verseket, szoros összefüggésben a kedélyállapotával és az életeseményeivel (más költők nem okvetlenül), másrészt neki a lírai énje is kiterült: a Könnyű, fehér ruhában, az Ime, hát megleltem hazámat… énje és a Karóval jöttél… lírai te-je is öngyilkos hajlamú.

A másik, hogy ez az erkölcsi elv pont jól jött a Kádár-kor emberének, a gyáva, megalkuvó kgst-lakónak, aki ha tiltakozott, nemet mondott, könnyítést és szabadságot keresett, akkor azonnal jött a mutatóujj: na, mi van, nem vagy tisztességes? nem akarsz dolgozni? bomlasztod a rendet? És hát minden tekintélyelvűségnek jól jön az a moralizáló jelleg, ahogy ezt a két sort pont a teljesség igényével fellépő József Attila nem értette, nem érthette.

Nem kell jónak lenned. Nem kell bárkivel tisztességesnek lenned, és különösen nem kell az ő normái és elvárása (érdeke) szerint annak lenned. Azzal legyél tisztességes, aki veled is az. Ideje volna destigmatizálni a bosszút.

Meg fogják kérdezni erre: azt hiszed, neked mindent szabad? Angyali mosollyal felelj: Úgy van, mert én viselem a következényeit. De azt képzeld el, hogy neked is mindent szabad. Hogy lehet, hogy erre még nem jöttél rá? És rám vagy dühös?

Nem vagyok tisztességes, vagyis nem leszek áldozat. Nem kényszerítem magamra azt, amit ti tisztességnek neveztek, majd hülye leszek. Viszont ki sem terülök.

lepaktálj-e a gyerekkel?

Amúgy is, de Amióta Otthon Rekedtünk, Azóta Meg Végképp, a gyerekkel egyezkedni kell. Rábírni a hasznosra, amellyel a jövőjét építi, hatni rá, “kreatív” “megoldásokat” kiötölni, “elmagyarázni szépen”, győzködni. Az a sok rendes, kertvárosi anya az üvegházi gyerekeivel! Régebben az ÉVA magazinban, mostanában a wmn-en látom ezt: az “egészséges” répát, cukkinit (hosszú i-vel írják…) hogyan csempészd sunyin az óvodásod sütijébe (jól átverted! nyeli a kis rohadék!), hogyan “limitáld a cyberidőt”, mivel vedd rá, hogy ne igyon, mértékkel bulizzon, rendet rakjon a szobájában, tanuljon, és a sikeres (kitűnő) érettségi esetén milyen jutalom jár. Mondjuk körkérdésként: te mivel motiválod a gyerkőt? (E szó használatáért, ha én lennék a belügyminiszter…)

A protestáns etika szerint, mely ugye gyönyörűen működő kapitalizmusunk alapja, a munkáért fizetség jár mindenkinek, márpedig (terjesszük ki!) a gyerek munkája nem más, mint a tanulás, esetleg a besegítés a házimunkába. Bővebben…

hát ilyen!

Létezik! Ízlésemnek nem megfelelő regényekben írják ilyennek. Szól a zene, amikor…!

És még mindig! Persze ha új lenne, akkor aktuális volna az ujjongó döbbenet, de ez nem tavaszi sztori. Sőt. Rá lehet nézni sok év után a másikra máshogy? És ő még vissza is? Mitől változik meg a tekintet? Miért pont akkor?

Sehova nem sorolható, nincs ilyen rubrika. jaaaj, megfigyelnek, és mindig dobozolnának (van, hogy dühösen: téged most sajnálni kell, vagy irigyelni? elit helyen laksz, vagy rádomlik épp a szociális rom? illy vagy ökó? szellem vagy anyag? érdekel az alakod vagy örömből edzel? szolidáris vagy a behízott, nyavalygó rémekkel, vagy norbirékával értesz egyet? magányos vagy vagy nagy szerelemben?), mindig csak mosolygok. Nem sikerül felfogni ezt. (Hrabal: állatkínzó vagy jó író?) Micsoda sivársága ez a dichotómiának! A szorongó elhelyezési kényszered, halott dobozaid a fejedben. Meg ez a vallatás. Mintha le kéne vizsgáznom.

A élet árad, és nem kell magyarázni, értelmezni, besorolni, hogy akkor ez most mi, hova fér az erkölcsökben meg a megszokott narratívákban.

Csak hát annyi szar történetet hallok a korosztályomban. Mi vagyunk a B liga, ha egyáltalán pályára lépünk, itt már nincsenek dicső sztorik, eufória, gólöröm. És nem csak a “női portálokon” megy a fogalmatlan nyafogás, hogy a tinderes pasi ghostingolt. Olyan is van, hogy együttélés, harmónia, nagy fogás (fiatalabb, rendes, dolgos!), egy nap üzleti útra megy – soha többet nem tér vissza, és a legszebb: otthagyja a nőnek a DOBERMANNT. Még külön belém beszélték az itt szaglászók, hogy nekem nem lehet jó, engem nem lehet szeretni. Ó. A planéta, a cölöpverők, meg a dús lombok a túloldalon!… Pedig én nem áltattam magam: negyvenes nő vagyok, az pedig nem hamvas, gyerekeim vannak; belső érték nem számít, nekünk már szagunk van, kitörölhetem a seggem tapasztalattal, érzelmi érettséggel, nagystílűséggel, a tehetséggel, a sokféleséggel, de még azizmaimmal is, ez mind nem PIACképes. PIAC. És én húsvásárba nem. A jó kinézet már csak tatarozott állapot, erőlködés és para. Mi lehet még, sokkal rusnyább figurákkal is ennyi volt, ilyen alig-dolgok: nősek, elérhetetlenek, nem értik, nem tudják, mit akarnak, vagy izzás van, de buták, mint F. Használat, szép szavak, téves remény; gondoskodás talán, de az meg kit érdekel, én nem vagyok anyáskodó. Csak jól főzök és imádom a testet. De minden hazug, ha emberileg nincs az a nagy, őszinte igen. Némi szex, talán, az se lesz jó, ezt hittem még egy éve is. Belém beszélte a sok csonka sztori, hogy örüljek, ha valaki.

Mire tartottam én magam ezek miatt, uramisten. Kik lettek volna jók. De nem érdem dolga ez. Annyi van, hogy nem szabad megalkudni, várni kell.

Én se hittem volna. Ennyi évesen. Kérges vagyok, elegem van, nem bízom. Meg eleinte jó, de aztán a hónapok. A mégse jó. Új elem: lehet nekem is elegem, nem én viszem a végletekig a reményt. De nincs elegem. Tud újat, érdekel, nem lesz unalmas. Nem hiszem el, ő se engem. Provokálom magam, tiltakozom az elején, kifele nézek, szabotálok, nem akarom, ne ennyire, nem értem, ne fájjon majd, ne én sírjak. De mindig és még, a nem-jártam-erre-tájakon – megdolgozunk az abszolút bizalomért.

Már meg összezárva, főzünk, filmet nézünk, tollasozunk, hegyet járunk. Este meghallgatjuk a csodálatos szerelmes novellát Szentesi Évától: Csokiszív 2. Erős, pontos, igaz. Az ember beleszeret a másikba újra, elsodor a szöveg, maga előtt látja azt a benzinkutat, a hajcsavarókat, a bűzös horgásznadrágot. Egész délután szeretkeztünk. Ó, ha én így tudnám valaha kifejezni, mi a szerelem. Az igazi. Csak azt bánom, hogy nem vagy nős, nem vagy egy igazi megúszós féreg, nem írsz a klotyóról esemest, súgom a fülébe. Nem szenveleghetek. Egyáltalán semmi kifogásom nem lehet, miért baszom el az életem. El se baszom. Sokkal intenzívebb lenne az az egész úgy, az elválás kéjétől. Ő ezt ugyanúgy érzi. Kibírhatatlan. Egymásnak esünk. Halovány mása!

De az élet nem irodalom, azért ami most van, ezen a tavaszon, az stressz, unalom, strukturálatlanság, nincs város, semmi színház, nekem sincsenek más emberek. Keringünk a lakásban, ugyanarra kutyaséta. El kéne romlania. Meg már minden megvolt, nincs újdonság.

És mégis. Az igazi innováció: ugyanott, egymás karjában, egyszer csak belobban. A nő belobban. A szeme. Szédülök. Hogy nekem mennyi idegvégződésem van. Milyen mélyen, spontánul alszom el, mennyire nem félek, ha vele (és nagyon ritkán van ilyen nyomasztó, tökéletesen filmszerű álmom). Te, engem, tényleg? És nemcsak amikor mindenki megszépül. Az élet nagyrészt hétköznap: fog, pórus, közelről, folyton, reggeli szagok, száraz száj, zsibbadt kar, újhagyma, bor. Mindenestül. Próbáltam én lenni a gyengédebb, ez hiúsági kérdés, hogy mennyi ötletem van… nem sikerült.

Az agyam, az élettörténetem (sors, néha már), az érzelmeim, az esztétikai érzékem, az életerőm, a praktikus keretek, a tehetségem, az érzékeim, a humorom, mindenem felel most. Nézem őt, mindenféle helyzetekben: éjjel, stresszben, gyerekekkel, főzés közben, kocsiban, izzadtan, kórházban, amikor én kellek (need), amikor nekem kell ő, fáradtan és felvillanyozva, a gonosz poénokban, a tiszta örömben, nagy felszabadultságban: milyen? biztos, hogy ilyen? hát ilyen?

Betör-e valaki más ebbe, neki, nekem a múltból? Nem érzem a jelenlétét. És amikor megérzem, nem bánom, ez hogy lehet? Mindig ilyen vagy, érzékeny, finom, egyenes, okos, vicces, cinikus? Te is elárulsz, féreg leszel (nekem a betörés kényszerű, ellenem bosszúpornószerű aljaskodást folytat a nagy szerelmemnek hitt férfi)? Neked is mások mesélik majd el, milyen vagyok, pedig évekig beszélgettünk és hónapokig egymás karjában aludtunk? Te is ígérgeted, hogy te soha? “Azt hitte, belép abba a klubba, hogy ő is olyan, de visszaesett.”

Sehol semmi rútság. Semmi bántás, közönségesség, bénaság, karaktertelenség, fölényeskedés, önteltség, lenézés, tárgyiasítás. Jobb ember lett velem? Mindig ilyen volt? Tengerszem, jádekő az alja.

Hogy ez békéssé tesz, feloldoz, az egy butus mítosz, ne nyomd rám, kösz. Nem lettem könnyű ember, az esztelen aljasságot pedig a szerelem teljessége nem szünteti meg, sem ő, sem az érzelem nem végzi el helyettem a killbillt. És most az jön. Ami fontos: általa erőm és önszeretetem lett, ezért nem hagyom magam. És ő is megértette, hogy ezek nem csak sztorizgatós sztorik. Inkább mást bánts, mint magadat, mondja.

sérüléspara

A sérüléspara mügött egy manipulatív szándék van, és a szolgalelkűséggel kapcsolatos.

Mindig is zavart. Eleinte nem értettem a zavar okát. Akárkivel beszélgetek edzésről, akárhova kattintok, de ha print Runners’ Worldot olvasok, ott is alapbeállítás az aggályoskodás. Semmi problémám, hiányom nincs, nem fáj egyetlen testrészem sem, és kéretlenül nyomják nagy dózisban a korlátozó jótanácsokat, tehát nem csak a Fáj a vállam, mit tegyek? típusú cikkekben.

Nem vagyunk egyformák. Néhány embernek biztosan fáj. Talán a többségnek, az átlagos sportolónak fáj, veszélyben vannak – rájuk vigyáznak ezek a jujuj műfajú cikkek?

Én nem hiszem. Ez egy stratégia. Bővebben…

tiszta víz a pohárban

Ha a pohár nem túl mocskos, van értelme újratölteni. Írom a lényeget. Több év figyelmes tájékozódás után, felhasználóként elmentem a széléig, de nincsen semmilyen érdekem, hogy amire rájöttem, azt promózzam.

Van viszont a neten és a cégek piacán egy csomó szakértő, guru, tanácsadó, rendelő és dietetikus. Én a szimpatikusabbját sem kedvelem, mert a kulcs egy értelmes ember esetén belül van: az ő odafigyelése, tájékozódása, angoltudása a lényeg, és amúgy minden, de minden fenn van a neten. Nem kell több információ, tettekre van szükség, és időre – neki kell látni.

De azért nem árthat, ha tanácsot kérek? De, árt. A “kérdezd meg a szakorvosodat és menj el terheléses karioóultrahangra, teljesítménydiagnosztikára, mielőtt kocogsz 400 métert a parkban”, az nem más, mint felelősséghárítás. A legnagyobb ártalom az, hogy elhiszed: ők tudják (és érdekli is őket), te nem.

Senkit nem érdekel, hogy jól legyél, mert abban nincs üzlet. Bővebben…

a rendkívül költséges, idenézzetek hobbim

A nőies elfoglaltságok elleni kirohanásom már blogközhely. Eszméletlen életekbe láttam bele a netes barátkozásaim éveiben.

finom, nőies hobbik

gyerekverziója, kurva vicces:

de szépet rajzoltál!

Ahh, de rég volt. Lett is sértődés, Bővebben…

min hatódsz meg?

Te min hatódsz meg? Mitől vonódsz be érzelmileg? Mire vagy hajlandó a szíveddel, teljes emberségeddel reagálni? Annyira, hogy ez az értés tettekre is sarkalljon? Hogy adakozz, melót tegyél bele, azonosulj, hirdesd, kattints?

Ez ugyanis a te döntésed: amit adnál, az nagyon értékes. Ne add akárkinek.

Észreveszed, amikor meg akarnak hatni?

Meghatódsz olyankor engedelmesen? Vagy nemet mondasz: én ugyan nem hatódom meg akármin!

Én is onnan jövök, engem is rángattak, jaj, mennyit voltam ügyékért küzdő jóember, azonosultam érzelmileg, melóztam ingyen, mardostam magam, hogy nem vagyok elég elkötelezett, hogy unom, hogy ezek az emberek bénák – de rossz volt. De ma már tisztán látom, meddig tart a másik ember, mit akar, és én mit, és nem engedem közel a zajt.

Csak akkor érintődöm meg lelkileg, ha velem vagy közel álló személlyel van valami helyzet: veszteség, emlék, közös öröm.

Hasonló a katarzis, az is maghat: film, olvasmány, színház, festészet, zene. Olyankor az univerzális emberi lényeg érint meg.

Erre nem alkalmasak ama a termelők produktumai, akik a meghatásból élnek, és fegyverként szegezik mások ellen a fájdalmat, különleges élményt. Csakis a legjobbak, az egyszerűek, a játékosak és az okosak, az élvonalbeli kultúrtermék jöhet. Meghat az ábrázolt szépség és a szenvedés is, de inkább az ábrázolás mikéntje nyűgöz le. Arra treníroztam magam, hogy az alkotást figyeljem, abban oldódjam fel, sajátos törvényszerűségeiben gyönyörködjem, és nem nagyon érdekel a költő magánélete, az csak információ. Ezért nem igaz, hogy “szeretem a verseket“, sőt, a tehetségtelenség, a szenvelgés és a meghatási szándék elidegenít. Ha meg pénzt, lájkot, figyelmet is akarnak ügyetlenkedéseikkel, attól külön ideges leszek.

Gyásszal vagy rákkal turnézni, az a legalja. Előbb mesél, meghat, könyvet ír, felépül a brand, beágyazza a gépezet. Aztán jön a termék, és azért már jutalékot kap. Külön alfaj a sérült sztár: nyomja a marketinget, ecseteli, milyen nehéz neki, mennyit szenved ő, és tartja a markát, és tízszer jobban él nálad. Mit mondhatnál? Nincs lába. Még beszólni se szabad.

Emberi kapcsolataimban tehát csak a közeliekkel, a fontosakkal, a rég ismerősökkel élek meg fontos érzéseket. Nem vagyok általában érzelmes, érzelmesebb csak attól, hogy nő vagyok, nem szeretem, ha ezt elvárják tőlem, ha ezt tartják nőiesnek, ha a közösségiség jegyében szeretnem kell embereket. És nem, ez nem keménység. Egyszerűen nem bírom, ha nyomnak. Figyelek, értek, de légyszi, ne akarj a meghatásommal kivívni valamit, ne zsarolj érzésekkel.

Úgy általában racionális, kíváncsi vagyok, legfeljebb empatikus, de ez egy általános, egyenletes állapot, nem érzés. Gyakran vagyok távolságtartó, nem érzem, hogy közöm van emberek saját dolgaihoz, és ezért ítéletem, tanácsom sincs, nem nyüzsgök senki körül, hogy elmagyarázzam neki önmagát. Nem is szoktam gondolkodni sem rajtuk, nincs dolgom velük.

Távol tartom magam mindenfajta érzelmeskedő kontenttől és iparias meghatós terméktől. A tévétől, mert nagyon tompít. A facebookos vallomásoktól is. A kiskutyák stb. szenvedéseinek állandó mutogatása, a drámázás taszít, és nem értem, Greta miért hüppög a tengerek élővilága miatt. Talán mert 16 éves?

Mindaz, amivel gond van, ami felháborító, ami változásért kiált, az agyunk és tettrekészségünk ügye, nem az érzelemvilágunké. A morál és a közéleti tett nem vegyülhet érzelmekkel, mert az zavaros, hisztérikus masszává teszi a jó szándékot is, és az ilyennek mindig vannak haszonlesői.

Érzelmekkel kitűnően lehet zsarolni. Tudják rólad, hogy jóindulatú vagy, nő vagy és van fölös kapacitásod. És használnak. Az egyik fajta az, amikor az elnyomottság és a szenvedés hangoztatásával beállítanak a saját érdekeik tolásának melójába: te is vonulj, tüntess, terjeszd az eszméjüket, írj róluk blogposztot, hiszen “egyetértesz”, “megindított a történetük”, vagy adakozz érzelmi alapon, sajnálatból. Az érzelem ezekben az ügyekben keveredik a meggyőződéssel, civil kiállással, ettől okosnak és hitelesnek tűnik, de elég csak százat olvasni ilyen elkötelezett nők kommentjeiből segítő, nőjogi oldalakon, és világos lesz, hogy nekik erre érzelmileg van szükségük.

Én sosem azt firtatom, hogyan van ennyi fightra, szenvedélyre idejük, hiszen ideje pont lehet bárkinek, van olyan élethelyzet, nem bűn az. A neten tényleg könnyű elsodródni, másokat követni, és rengeteg a düh, a támadás, a gyűlölet, a rászállás, a hazudozás is az érzelemfelhőben. Én azt nem értem, miért igényük ennyire bevonódni, miért élvezik. Mi hiányzik nekik ennyire, mit gyógyítanak a hangoskodással? És pont ez az a közeg, ahol elhallgattatják a jogos kritikádat: azért nem mondhatsz semmit, mert a másik érzékeny, depressziós, nehéz neki.

A másik fajta használat (manipuláció) a médiából jön: az érzelmes kontent, a személyes történet, a romantikus dráma mint filmműfaj, a szerelmes sorozat, a füzetes regény, a szexi irodalom és egyébként a társkeresős kapcsolódás is mind-mind pótlék, a saját gazdag, belső világ, mély emberi kapcsolatok helyett van. Ezek tömegessége, sikere annak köszönhető, hogy a nők rettenetes állapotban vannak emberi kapcsolataik terén, lelkileg, fájdalmakat cipelnek, és szomjazzák az erős érzelmi élményeket, illúziókat, a vigasztaló fantáziákat. Ezek ellen a jó ízlés, az iskolázott kultúrafogyasztás véd: olvass remekműveket, keress tudatosan filmeket, kerüld a tévét.

És legyenek mélyek, valósiak az emberi kapcslataid.

Nem, engem nem hat meg, hogy XY, akit nem ismerek, túlélte a rákot, szereti anyukáját, sámántáncot jár, gyönyörű szülésélménye van. Viszont kíváncsi vagyok, éspedig jóindulattal, hogy hogy zajlik egy ilyen szülés, vagy milyen a rák lefolyása, mit lehet tenni, mi az általános tanulság, az emberi tapasztalat. Az agyamat foglalkoztatja. Akkor már megnézem azt is, hogyan és miért sztárkodik ennyire. Nem akarok azonosulni, egyesülni, és a neten főleg nem, az megtévesztő és veszélyes is. Nagyon sokszor játszottam el udvariasságból, amikor írtak nekem, hogy érzelmileg is viszonyulok. Hogy mi máris szeretjük egymást. Máskor azt éreztem, hogy ő egy rokon lélek, melenget, szép dolgokról ír, őszinte, könnyen értem a szavát.

Ezt továbbra is szoktam, de nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget. A lelkemnek csak az a fontos, akiben megbízom annyira, hogy tud rólam mély és fontos, meg apró dolgokat is, és ott van, amikor nagyon jó és amikor nagyon nehéz, nem csak nézeget, írogat, bunkeréből ítél, hanem tényleg érzem a törődést, a szeretetet, és persze ennek feltétele az, hogy én is kíváncsi vagyok rá, energiát teszek a kapcsolatba. Lassan tanultam meg ezt, pedig teljesen egyértelmű és múlhatatlanul fontos.

Csak megint az a mi női érzelmességünk, a dús-zavaros, fájdalmas lelkünk, az harap a csalira. Soha semmi jó ebből még nem lett.

*

Van még egy pörgésem, bevonódásom, és az a trash. Kis mérlegelés után úgy látom, külön posztot nem ér meg, mondjuk ide is csak épphogy való, mert nem katarzis, nem is megható, csak hogy miket fogyasztunk, mibe vonódunk bele, és miért. (Nem baj, majd írok a végén még a karfiolpüréről, és akkor ahhoz képest mégis ide illik). Főleg ha főzünk, heverünk, olyankor szenvedéllyel nézzük Csides Katát, hallgatunk underground zörejzenét, vonathang-kollekciót vagy kommunista indulókat (ezek között amúgy vannak nagyszabásúak is, nem csak ilyen stílusszörnyek, mint a Kun Béla), olvassuk Andris blogját vagy Szentesi Évát, pörgetjük a lúzerinstákat, de bele-belekapunk a Szomszédokba és a Szex és New Yorkba is. A trash fontos, mert szórakoztató, lelki egészségvédő hatása van, látókört tágít, nélküle beszorulnánk a saját, általánosnak hitt ízlésünkbe. Közös referenciát teremt későbbi beszélgetésekhez, kijelöli az eddig és az ezen túl határát, segít megérteni, elhelyezni dolgokat, megmutatja: nem, nem vagy előítéletes, amikor ránézésre leszaroztad. Tényleg szar.

A karfiolpüréhez finoman vajon, vízen párolok egy fej friss, rózsáira szedett karfiolt, aztán lecsöpögtetem, összeturmixolom botmixerrel, tejszínnel, vajjal, sóval, fehérborssal, és megszórom rengeteg petrezselymmel. Lecsós, hagymás tarja körete volt ma.

nem kell szépen beszélned

Felmentelek, olvasóm. Felszabadító lesz.

Mármint, a kockázat a tied, én nem leszek ott, szóval csak akkor fogadd meg a tanácsot, ha vállalod a következményeket. Bővebben…

az edzésprogram, amit nem fogsz abbahagyni

Hatalmas a zaj, sok a hamis hang: azt mondja, segít, motivál, de csakis az egója érdekli, magát nézegeti a közösségimédia-tükörben; megúszós és hisztis dolgait, tévé előtt fetrengését kenegeti. “Fokozatosság”, “adok időt magamnak”, “baby steps”, “lágy formák”, “saját testsúly”, “pihenés”. Vagy egészen nyíltan árul valami kóklerséget, szponzorok eszköze. Ne dőlj be nekik!

Néhány megjegyzés a karanténbeli testformálásodhoz és jó közérzetedhez, annak jegyében, ami értelmes emberhez illik. Lelki attitűdbeli és konkrét, gyakorlatokkal, étkezéssel kapcsolatos tanácsaim. Minden, ami google-ezhető szó, fogalom, félkövér. Bővebben…

felcserélődött nemi szerepek

Meg kell mondjam, a születésnapi posztba beválogatott ha igazi Nő akarsz lenni című írás kommentjein ismét jól szórakoztam. Ki ne hagyjátok!

Ott írja egy kommentelő:

…úgy látom, van egy pár domina itt rajtam kívül is. Elméletben annyira jók vagyunk, mint a rosseb, de mondjátok már meg, hogy lehet a férfi saját magába vetett hitét fenntartani, amikor
1. azt imádjuk benne, hogy feminin, virágot hoz, mindenre emlékszik, meglepetéseket szerez, gyengéd, kedves, felnéz rám, pedig ő sokkal okosabb, a gyerekkel is olyan türelmes, mint én sose, de közben meg
2. hajt a motor, mert most van jó munka, most van pénzkereseti lehetőség, és amúgy is sokkal gyorsabban és hatékonyabbak intézek férfiasnak tűnő dolgokat, de pl. nem szeretek főzni meg bevásárolni, azt ő csinálja (a többi házimunkát imádom és nem is adom senkinek), és most neki nincs annyi munkája, vagy ha van nem keres annyit vele, mint én, szóval helyenként felcserélődtek a szerepek.

És alapvetően nincs baj, de néha érzem, hogy azért kicsit őt is bántja ez, mert régen nagyon nem így volt.

Akkor nem írtam, de ez a fajta magyarázkodási kényszer, önkritika, a (később kifejtett) “sok vagyok”, “mit eszik rajtam” is egy női működés, önbecsülési krízis, sajátos imposztorszindróma. “A nő, amint felelős a férfi önbizalmáért, általában a kapcsolat egészségéért” egy téves séma.

Én is ebben vagyok, voltam. A házasságomban is, most is. Mit eszik rajtam? 

Biztos mert jó vagyok, mondja a 2020-as énem. Mit tudom én. Nem nekem kell tetszenie, elég, ha neki tetszik.

Akkor is írtam rá, a válasz egy fontos részlete a munkamegosztást illeti:

Látjátok, ti elférfiatlanodott férfiakról beszélők, mennyit ront egy _emberen_ a mosogatás, kakifeltörlés? No, egy nőn is pont annyit ront. Uncsi lesz tőle.

A buzgón pelenkázó, kötelességtudó férj, a MENNYIT SEGÍT, na, az a tuti válóok.

Nem azért, mert feminin, hanem mert stresszes és bűntudatkeltő. Csóválja fejét a szomszédság: pedig milyen jó apa volt, hát semmi sem jó a nőknek?

Ez végül is csak annyi, hogy ne legyél rossz fej, elvárós, humortalan, lihegő, táblázatból élő, kisszerű, fillér- és percbaszó, kontrolláló, mert az megöli a kapcsolatot. A hódolat, virág, szülinap, figyelmesség pedig semmiképpen nem feminin: van egy értelmi-érzelmi-lelki egészségbeli szint, nem túl magas, ami fölött a macsóskodás, lustaság, érzéketlenség, a nemszeretés csak idegesítő, kicsit sem férfias. Én ezeken a gesztusokon egészen meghatódom, szerelmes leszek, így, ennek révén válik a másik férfivá. Ő, aki engem, aki nő vagyok, mert annak érzem magam, éspedig buta, heteró gyönyörrel, erősen szeret.

Buta heteró gyönyör, ez a szerelem.

Mennyire éljük meg, hogy nők vagyunk, miben éljük meg? Mert ahhoz képest, annak komplementereként férfi a férfi. A nem-az.

Hogyan jelenik meg a nőség és férfiség egy jól működő, egyenlő kapcsolatban, milyen az, ha a nemi szerep nem a hagyományos leosztáson alapuló, korlátozó önfeladás? Egyáltalán: létezik-e ilyen esszenciális nőség? Nem pont azért vagyunk feministák, hogy ezt eltöröljük?

A válasz egyszerű és bonyolult. A mi neveltetésünkkel, jelen társadalmi állapotban létezik nőség, és fontos. Semmiképpen nem valami ellenséges, kritizálandó minőség, hanem tiszteletre méltó. Mármint akkor, ha lehántjuk a külsődleges elemeket róla, ha megéljük a lényegét. És de, ezért vagyunk feministák, hogy lebontsuk, pontosabban hogy elérjük, hogy kényszerítő ne legyen, hogy meg nem élése ne vonjon ekkora büntetést maga után, de az egy másik szint, az elvek, nagy struktúrák szintje.

Régen ezt ellentmondásnak gondoltam. Mert a szerep tanult, tehát kultúrafüggő és ekként megváltoztatható, és ha megváltoztatnánk, bizony szebb lenne a világ, mert egyenlőbbek a viszonyok és kevésbé merevek az elvárások, és abban a világban már nem így nevelkednének az emberek. De az az igazság, hogy a biológia és az abból adódó út nagyon erős.

Egészen megélni a szerepet, avagy: teljesíteni a feladatot, az emberit, az íróit, a nemit, az jó érzés. Harmónia. Jó érzés sodróan vágyni, befogadni, teherbe esni; egyenesen katartikus könnyen, alkalmasan, sodrásban szülni (szültem otthon, azért mondom), és gyönyörűséges a csecsemővel tapadva, tejszagban úszva, elemien létezni. Egyébként, ahogy élünk, ez nem egy tipikus, könnyen megélhető élmény, mert bármilyen erős a biológia, minden műszeres, parás, elidegenedett. De aki alter, vagy mázlista, megéli, és semmiféle elvnek ehhez az élményhez nincs hozzáférése, az elvet csak az harsogja, aki nem élte meg az élményt. Az élmény (szerep, nőség, élettapasztalat) hiánya, sérülése gyakori, de attól még kudarc, és ha a nőket támogatjuk, és nem akarunk (hiszen nem is tudunk) a biológiánál, emberi jellemzőinknél okosabbak lenni, ha boldogságot, jó életet akarunk nekik, akkor a könnyű, szép szüléseket, a természetes-humán működéseket támogatjuk, nem pedig a harsány különbözéseiket és sérülésüket identitássá tevő hangoskodókat, vagy épp a tápszert mint a nők függetlenségének zálogát, vagy a hat hét után munkába állást és bébiszitteres gyereknevelést. Miért? Mert a fajunk ilyen, és a biológia erősebb a társadalomnál. Az élet úgyis nehéz, a diszharmónia fárasztó, nem kell  bele merő önigazolásból újabb feszülés, trend generálta különcködés, konfliktus.

Csak a visszaélés nem jó. Ezekre a testi, szerepbeli jellemzőkre hivatkozva, ezeket kihasználva elnyomni a nőket. Rájuk hagyni minden monoton és nehéz melót, ingyen reprodukáltatni velük a munkaerőt, és még le is nézni őket ezért, munkába álláskor büntetni.

És ezért gáz nyomasztásról meg szülesztésről posztokban hangoskodni, vagy eltávolított méhhel azon dühöngeni, hogy a nőt, ha nem szül, nem nézik semmibe, valamint (közírásban!) irigykedni az anyák plusz szabadnapjaira – az efféle fájdalmakat magánban, terápián kellene gyógyítgatni. Nem a társadalom nyomaszt, hanem a méhed és a hormonjaid, és ha ellenállsz, vagy nem működnek, vagy nem hagyják, hogy megéld, az megkeseríti az életed.

Nagyon hallgattam róla, mert érzékeny téma, de erősen idegenkedtem azoktól, akik ezt tagadták.

Jó érzés gyengéden, bízva, férfi iránti vággyal, gyönyörrel szeretkezni, és ezt kár bármiféle elvvel, gyanakvással, aktivizmussal elrontani. Jó érzés gondoskodni is, csak melós. Egyébként pedig jó érzés más utat járni, szuverénnek lenni, lázadni, különbözni is, mikor mi van épp.

Vannak ezek a netes hangoskodók, általában valami súlyos fájdalommal, és ők előszeretettel ostorozzák azokat, akik többségi módon (bután nem merve másképp élni, vagy belső lényegből fakadóan, ez mindegy) megélik a szerepet, mert összejött nekik. Ki nem lát át ezen? Ez a vádaskodás egészen aljas tud lenni: attól elnyomó valaki, hogy többségi. Vagy szerencsés. Császárosok a hüvelyi szülőket éppúgy macerálják ilyen alapon, mint transzok a ciszeket.

Az örök különlegesség, kitűnni vágyás, elvlobogtatás, a divatok szerinti önmeghatározás, a figyeleméhség a fejlett világ unatkozós, sivár lelkű, fiktív problémája.

Ennyit az elvekről, a furák és én című posztban az önsajnálatba, áldozatiságba, értelmetlen háborúságba forduló ügyeket már bíráltam. Ahogy beülnek férfiak a feministák nyakába, arra hivatkozva, hogy ők nők, azt meg itt.

Ami a kapcsolataink mindennapjait illeti, én 2020-ban azt gondolom, hogy egy kiegyensúlyozott, erősen lelki és intellektuális viszonyban nemigen jelenik meg a nemi különbség. Egyenlő, testvéri, vállvetve, intellektuális szövetségben éljük az életet, mindketten főzünk, cipekedünk, takarítunk, én mondjuk nem tudok vezetni, szerelni, hosszabb a hajam, más az arckrémem meg ilyenek, ebben is megélem a nőségemet, de nagyobbrészt a – nemtől független – személyiségvonásaink döntik el, ki mit vállal, ki hogy reagál és szeret, ki a rendszerető, ki a passzívabb.

Időnként van olyan helyzet (krízis), hogy az egyik fél támogat, összerántja az életet, erős, megvédi a másikat, ebben tud megjelenni az “erős, oltalmazó férfi” vagy az “anyás, gondoskodó nő”.

A másik, és ez a fontosabb: ha van igazi vonzalom a heteró kapcsolatban, akkor ott nem kell elhatározni, hogy ki hogyan viselkedjen: elsodor, egyértelmű és ellenállhatatlan a férfi–nő, és ez a kapcsolat legszebb része. Hogy a házasságban már alig van vonzalom, azt szokták rákenni a szerepek felcserélődésére, a nők “elférfiasodására” (szuverén létezés, magas kereset, karrier, saját életcél! ez volna a férfias, tehát a nem-függés, a felnőttség!), de valójában, ok mindegy, ezek az emberek egyszerűen nem kívánják már a másikat. Szerintem az a titka a tartós, erős szexuális sodrású kapcsolatnak, hogy nem kell (nem szabad) együtt élni, és nem kell az egész életet a másikra (lelkizés, pénzkereset, gyereknevelés, ügyintézés, házimunka, szex) rányomni, mindent tőle elvárni, mindent közösen megélni, mert az tönkreteszi azt a határokkal bíró személyiséget, amelyik a másikra sóvárogni képes.

A tanácsadó rovatokban van ez a “bátorítsd, hogy meséljen, okosnak érezze magát, domináljon”, szóval a lenézett férfit engedni, hogy kicsit azt hihesse, csodálják, eljátszani, hogy nem tudod, hol a motorháztető – hát, meg is érdemlitek. Senki ne mentegetőzzön azért, mert olyan, amilyen, annyi, amennyi, és azért se, ha esetleg megveti, mulyának tartja, unja a másikat. Úgysem lehet eltitkolni. Akkor váljon el. De legalább távolodjon el. És amúgy meg legyen ki-ki bátran önmaga. Ha ez nem elég a szeretésre, akkor az a kapcslat halott. Miért nem ismeritek el?

Ha egy kapcsolatban nem sodor el spontánul, időről időre a vágy, akkor azt nem érdemes párkapcsolatnak tekinteni, romantikát, teljességet tőle elvárni. Tönkretenni a szexuális vonzalmat, energiát nagyon könnyű amúgy. A megszokás is kinyírja, meg a nőkre testált “problémajunkie”, control freak lét is. Minden aggódás, kicsinyesség, ügybuzgás. A szerelem nagystílű, nem élhetsz kisstílűen.

Vagyis, nem a szerepborulástól vagyunk boldogtalanok és szexuálisan fagyottak, hanem attól, hogy rosszul, hajszoltan, inspiráció nélkül élünk, sérüléseinkbe ragadtan, őszinteség nélkül, ám összetapadva. Azt senki ne gondolja, hogy a régi fajta, beletördőve mosogató, képességeit elfojtó, szolgáló nő lelki baja kevesebb, szerepe harmonikusabb, ő maga kívánatosabb, virulóbb volt, vagy szívesebben szexelt, mint az emancipált. Épp ellenkezőleg: a régi típusú nő csak engedelmes, még azt se tudja, hogy neki ez nem jó, mert a vágyról, az élvezetről sincs fogalma. És amiről Móricz ír: a nő utolsó réteg bőre a szexuális hidegség, az az ő hatalma, az integritása maradék morzsája.

Amiért a házastársak általában már nem kívánják egymást, az a szerepalapú lét, a túl közel élés, az automatizmus, az anyósok és az idegesítő, túlburjánzó gyerekek, az adósságok, a lelki sivárság, az elvárások, a feszkó, az unalom, a megfelelési kényszer: az érdekszövetség megöli a vágyat. Ebben az esetben nem erőltetném az aktus mozdulatsorként való végrehajtását sem.

Ha rendszeresen szót kap a test, a kétneműség atavisztikus különbsége, én olyankor érzem, a biológiámmal, primer testi működéssel, hogy nő vagyok. És ez nagyon erős, ezt nem kell akarni. Tehát nekem nem a napi munkamegosztás, a szerepek, a felnézés meg az óvás teszik a nőt meg a férfit, és nem számít az életkor sem. Csakis a spontán, őszinte vágyban, a kétnemű életörömben élem meg elemien a nőiségemet. Tippem sincs, hogy hogyan zajlik ez azoknál, akik nem tisztán heterók.

nyolcéves a csakazolvassa blog

Ez a dátum! Ez engem jobban megüt, mint bármi más. Április 16., ó! Előest.

2012. április 16., ama első, gyermeteg, nem-is-tudom-mi-lesz szöveg itt – és most ez a ki-hitte-volna-2020.

Meg kell emlékeznünk mostan mindenről, ami fontos. Bővebben…

elárvult életmódnaplók

Hova tűntek? Mi lett velük, hová lett az a nagy lelkesedés?

Én mindig örvendeztem, amikor még naiv voltam, és láttam, hogy ímhol, valaki felismeri a problémát, jobb életet akar, és tesz is érte. Nem halogatja tovább: az első nap ma van. Belevág. Izzik, terve van, cselekszik. Élvezi. Életmódvált! Elege lett! Nem akarja megúszni meg sem a komoly étrendi reformot, sem pedig az izzasztó sportot.

Ez egy nagyon értékes állapot.

És blogol róla viccesen, őrlődve, elhivatottan, önironikusan és hiún. Bővebben…

az állatokért, az ember ellen

Hát, ez kemény sztori. A lényeget mondom, de minden lényeges elemet, mert úgy mutatja meg viszonyainkat, úgy láttat viselkdést, értékrendet. Előre szólok, hogy ez a blog nem való mindenkinek. Nem járnak jól a leegyszerűsítők, a drukkerlelkűek, a jó–rossz tengelyen gondolkodók, azok, akik a jogszerűség minimumát, alakiságát sem értik, és akik nem látják a világos határokat magán- és közélet, egyén és hatalom, állam és civilek között.

Na. Sztori on.

Tegnapelőtt este, április 6-án, hétfőn tehát Bővebben…

nem vagyok balek

Többé nem vagyok balek. Olyan ezt kimondani, mint egy friss lélegzet. Napfény szellővel. Tejszínhabos eper. Nem elhatározás, hanem bizonyosság. Hogy is lehettem az valaha?

Én nem tudtam a balekság létezéséről. Amikor használnak, felélnek, és nem adnak semmit. Reményt lengetnek, vagy azt se. Vagy olyat adnak, amire nincs szükségem, nem kértem, ő hiszi csak értéknek.

Ha én vonzódom, akkor úgy helyezkednek, hogy nekik kijöjjön a maximum, és a szemük se rebben. Ha ő vonzódik, akkor zsarol azzal, hogy nyomorú és segítsek.

Mindkét fajta használ.

Megtalálják ehhez a megfelelő embereket. Ezt azzal csinálják, aki hagyja. Nem lehet bárkivel. Úgy nőttem fel, hogy alkalmassá váltam erre. A romantikus kapcsolódás egyetlen módja, ha ábrándokat szövök valaki köré, aztán engedem, hogy használjon. És nem bánom. Mert én mindent. Mert annyira szeretem. Vagy mert rendes vagyok.

Az igazi szeretés mindig kölcsönös, mindig tiszteli a másik határát, szeretését, távolságát. Igazodik hozzá. Ami nem ilyen, az önző illúziózás.

De nem csak szerelmileg van ez. Tényleg bárkivel. És ha neten, akkor ronggyá tépik emiatt a sebezhetőség miatt az embert.

Aki nem játszmázik, az is. Mondjam el a titkot, ő is írásból akar élni. Micsoda ötlet! Hajrá. Adjak tanácsot, mert a férje rokkantnyugdíjas, ő kénytelen írásból élni, már ezzel is megpróbálkozik végső kétségbeesésében. Vagy, neki megtetszettek a dolgaim, és most ő is kiépíti a netes bizniszt: úgy koppint, hogy én segítsek ebben, mutassam, mit hogyan kell. Valami rafkó van ebben, gondolja majd, amikor kiderül, hogy nem működik. Azért nem működik, drága barátom, mert nincs mögötte egyediség, meló, és mert nem hiányzott a világból az, amihez neked kedved volt. Észt osztani rossz mondatokban, például.

“Ráérsz egy kicsit? Te úgyis szeretsz írni.” Mibe kerül az nekem? Csináljam meg a beadandóját egy fingomnincs (gazdasági, vállalatszervezési) témában, mert neki az gyötrelem (nincs kedve). Végül is, mit veszíthet, ha megkérdi?

Az arcodat, azt.

Nem dolgozom ingyen. Mondtam erre. Az írás a munkám, és következetesen nemet mondok az ingyenmunkákra. Nem, nem szeretek írni, hanem tudok.

Ismered talán ennek a mentalitásnak a szélsőséges formáját: a kollégium bikája, aki ostoba, mint a sár, Bővebben…

sötét verem

A szerelem? Az is.

Na de az unalomból szerelem! Az a legalja. Azt a kínlódást, vergődést, kétkedést, amit egy agyába zárt, ott űzötten keringő középkorú nő tud produkálni, hát komolyan.

El kéne menni kapálni.

Amikor nincs elég inger. Amikor kéne valami. Az unalom maga a hetedik főbűn: a jóra való restség. És nem is valami protestáns etika meg teljesítménykényszer ez, nem a hasznosságról beszélek, hanem a megélt életről, az örömről, a tettekről, a vállalásról.

Hogy az ember mi mindenre képes, mit összeképzel, gyötrődik, önelemez, nézeget, véleményez, ha nincsen dolga, értékrendje, belső tartása!

Az unalom az eredete a sok visszás, egymást bántó, aljas megnyilvánulásnak. De mire én erre rájöttem! Hogy ez a bajuk, én csak ürügy vagyok. Az intellektuális igénytelenségnek unalom az oka és következménye is. A pszeudonkontenteknek, a puffogásnak, a hitvitáknak, a módszerekért való rajongásnak. Az eltévedt, magát nem látó önértelmezésnek.

Másoknak megmondani, hogyan legyen értelmes életük. Meg: te imádkozol értük. Te hasznos vagy, mutatod fel azt az egyetlen, értékelhető, kicsit azért cikis cselekvést az életedből, jó demonstratívan.. Addig se látszik, mennyire unatkozol és mennyit kavarsz. Vadidegen létedre kioktatsz arról, hogy nekem hogyan legyen értelmes életem.

Vagy merő jóindulatból, hogy én mit egyek. Hogy lehet, hogy nem látszanak emberek határai? Nem az a baj, ha nem értesz egyet, ha gonosz vagy, mármint ez is baj, de más a lényeg: az a baj, hogy nem érzékeled, hol van a másik énhatára.

Kamaszkorban nagyon súlyos az unalom. Mennyi időnk van, istenem. Én tanulással nemigen fárasztottam magam, és barátságaim voltak ugyan, de olyan sűrű társasági életem nem. Nem is olvastam eleget akkor még, csak később. Önelemeztem, gyötrődtem, fejben voltam szerelmes. Mások együttesekért rajongtak, testmódosítottak, ittak. A maiak sminkelnek, önkifejeznek, videókat néznek és gyártanak, vegánok és transzok lesznek, Gretát tagelik.

Az unalom és figyeleméhség legmeredekebb formájában egyik netes rajongóm kiötölte, hogy akkor neki most disszociatív személyiségzavara van, és erről blogol. Reméljük, csak az egyik énje kapja el a vírust, a többi nem.

Azt hittük, most majd a lényeg marad. Mindenki mondta is lelkesen, akit nem hajt a munkahelye, hogy most aztán rendet rak, a gyerekeivel minőségi időt tölt, befőz, sportol. De kettő jóga után vége is volt. Tévét néz, másokat figyel, oktat ki és zabál. Unatkozik, nyomorog, hibáztatja a körülményeket, nyelvét élezi azokon, akik edzenek, vagy akiknek kertjük van.

Az otthon rekedtek facebookoznak, járőröznek. Mérhetetlen irigy, gonosz, unatkozó kontentek: Rogán Cecília miért reszeli a körmét, Varga Judit miért lép utcára, hogy mer szép lenni, és emellett a saját problémák erkölcsi tettként való lobogtatása. Ha sazr neki, az erény. Mertőkbezzeg, ők dolgoznak vagy etikusan munkanélküliek, csupa hasznosság és sorscsapás, nekik ilyenre nem telik, férje betegtologat, anyja 82, alig tud megélni. Mert amazok. Vérlázító. Hát nyilván.

Ki viszonyította magát valaha olyan nőkhöz, akiket eleve fanyalgási céltáblának, irritáló kontrasztnak találtak ki és hoztak forgalomba? Te bedőlsz ennek? Téged ez háborít fel? Nem mondjuk a férjed, gyereked viselkedése? A saját lustaságod?

Az izoláció kimaxolta a jellemvonásokat és fogyatkozásokat, különösen azoknál, akik eddig másképp éltek, és most otthon rekedtek: most rákapcsolt mindenkiben az igazodó, a mutogató, a deklaráló, a tanácsadó, az álságos aggódó. Kiderül: nem volt élete, csak azt hitte, mert rohangált. Türemkedik a saját bőrt mentő, a rafkós, a rajtakapó, a fitogtató, a nejlonzacskózó-fertőtlenítő. Az álságos mindenrendbenlesz, micsakértetekdolgozunk, reméljükkibírjuk hashtagek mögött a Wmn.hu szöveggyártói fájdalmasan szembesülnek a fölöslegességükkel. Nincs több modoroskodás, menőzés. Kínos a felelősségteljesnek beállított luxusnyafizó anyaság, a kifogáskeresés, a témátlanság, a szépelgés, a jópofán előadott irigykedés, zabálás, sportgyűlölet, alkoholizmus és a rossz mondatok.

Én csak nézek, és rájövök, kiben mi lakik. Most nem kell, de ha ennek vége lesz, én ezekkel az emberekkel nem is akarok érintkezni.

Van olyan is, hogy valakinek van, lenne dolga, de az annyira monoton, méltatlan, terhes vagy kellemetlen, hogy menekül előle. Ez is unalom, bűntudattal terhelve. A kismamák, a takarítók, a pultosok unalma.

De a gyerek, főleg a kicsi, aki még nem romlott el az unalomban, mégis visszaránt, egyben tart, a lét lényegéhez köt. A testedet lefoglalja a kihordása, cipelése, szoptatása. Aztán leköt a léte. Nem ez a dolga, nem ezért szültünk, és mégis megtörténik. Az embernek, ha gyereke van, nincs pofája hülyeségeken vekengeni. De ha mégis vekengsz, ő majd megzavar benne. Előbb-utóbb éhes lesz, odaszarik, leesik valahonnan, ki kell mosni a ruháját, ki kell vinni a levegőre. Vagy csak rádnéz azzal a megdöbbentő tekintetével. Előbb-utóbb elneveted magad.

Vagy az is van, hogy kimenekülsz a lakásból. Az is az élet, a lényeg. Sokan kezdtünk el azért futni a hegyen, bringázni, terembe járni, mert elviselhetetlen volt annyit lakásban lenni a gyerekkel, amennyit voltunk, kibírhatatlan volt a csacsogás, nyafogás, morzsák és nyálak, és a sport legális alibi volt. Azt nagyon meg kell magyarázni, hogy “nincs időm”, miközben megpusztulsz másfél óra csöndért, saját rendelkezésű percekért.

Ezzel is, emiatt, és enélkül is az értelmes, elemi létre figyelmeztet a gyerek.

Ha sikerül a megfelelési kényszert, a parákat felismerni és levetni, ha nem ragadsz a tévé elé, ha nem a felületes ismerőseiddel foglalkozol, most megértheted önmagad.

elmesélem nektek a poklot: én kövér kamasz voltam

Kamaszként kövérnek lenni rettenetes.

Ja, de ez nem ilyen egyszerű, hogy jaj, de kövér vagyok, mit tegyek.

Az internet előtti időkben vagyunk, 1993-ban. Ez azt jelenti, hogy nem készülnek fotók, nem nézegetjük magunkat más tekintetek tükrében, nemigen téma a test, és bénán öltözünk, még a legmenőbbek is, olyan naivitással, amelyet ma már nehéz elképzelni. Nincs virtuális nyáj, leselkedés. Csak a valós ismerőseim, hat-tíz tucat ember tekintete van rajtam. A szüleimé nincs. Magam vagyok. És nem mond senki semmit. Nemigen.

Nincs reprezentáció, nincs visszajelzés. Ami azt is jelenti, hogy amikor az embert fotózzák, akkor nem pózol. Gyanútla, ártatlan, önmaga. Bővebben…

összegzés feminizmusról és transzokról

Milyen jó, hogy nincs már veszítenivalóm az úgynevezett feminizmusban, így nincs bennem zavar, gát vagy félelem, hogy ezt megírjam. Sőt, hát… mitől is féltem én régebben?

Tegnapelőtt, március 31-én volt a transz láthatóság világnapja. Tegnapi hír pediglen, hogy Semjén Zsolt törvényjavaslata egy nagyobb csomagban az, hogy a nyilvántartásban eztán a születési nem szerepeljen, amit nem lehetne megváltoztatni Bővebben…

kritikusnak maradni

Nehéz ez. Igazán kritikusnak lenni: folyton figyelni kell. Agyalni. Tudni. És megfizetni az árát a nagy különállásnak.

Ha mocorog, megbökdösni, ha nem érzékelhető, életre kelteni. Az igazodás lerombolásával. Létezni hagyni a finom kis belső kényelmetlenséget, engedni megjelenni, el nem nyomni: de hát ez őrület! Én ebben nem veszek részt! Én nem akarok olyan lenni, ez ciki!

Mi van, lenézed őket?, kérdi ugyanez a hang. Nem szép dolog! Bővebben…