az én elitizmusom

Az érvelésemre, az egész lényemre, gyakori indulataimra (úgy általában rám) szívesen mondják, ha már mást nem tudnak mondani, hogy elitista, kirekesztő. Ez jól hangzik, ezzel túl lehet kiabálni azt, amit mondok: hogy nem vagy a körülményeid áldozata, te sem, én sem, igenis lehet jobb életed. Bővebben…

látszik rajtad?

Sose szerettem, amikor valaki kiírt magára valamit. A feliratos, látványos logós táskákat, a kedvenc-metálzenekarom pólókat, a világnézeteseket, pláne a vicceskedőeket. Ha rádsózzák az ilyen ruhadarabot, még csak-csak, de aki ezért pénzt is kiad, bizony, megérdemli. Soha nem ízléses, mindig megfoszt önmagad, sőt, talán embervoltod egy részétől. A BFE Gólyatábor 2007 meg a legalja, olyanban Mads Mikkelsen is lehet, én menekülőre fogom. De nem vettem fel többet, sőt, leginkább egyszer sem a futóversenyes reklámhordozó trikókat sem.

Viszont ez csak annyi, hogy én nem veszek vicces feliratos vagy látható márkajelzéses ruhákat, nem teszem magam hirdetési felületté. Bővebben…

kire haragszol?

Te őszinte vagy?

Amikor olyan nagyon írsz valakinek, hogy most jól megmondod, akkor neked kivel van bajod? Tényleg ő ártott neked?

Vagy amikor – a kevésbé egyenesek – indulatosan szidod magadban, mi zajlik olyankor?

És amikor kiröhögsz valakit, meséled másnak a jól belőtt fölénnyel, hogy ő de gáz, akkor mi is történik pontosan? (Sajnos, mi erre nagyon rákaptunk G-vel, van egy-két élő paródia a közös mezőnkben, de nincs benne indulat, inkább Örkény István-i szemlélődés, abszurdumvadászat.)

Én magam azt vezetem le így, hogy az illető rám akaszkodott, hülyeségeket beszél rólam, nyomul, vagy korábbi, nekem ártó embereket idéz fel, és, sajnos, legalábbis a gondolataim világában ő kapja meg érte azt, amit hajdan nem mertem kiadni, nem is ismertem fel a visszás viselkedést. Mostanában szívesen ócsárolok magamban például nagy jogosultságtudatú, vadászgató férfiakat,tekintélyszemélyeket, akik hajdan, amikor fiatal és sebezhető voltam, molesztáltak, vagy gonoszan tárgyiasító dolgokat mondtak, és most nagyon meg vannak görnyedve, rosszul néznek ki – eltelt vagy húsz év. Az idő igaz. Te meg hogy nézel ki, bazmeg? Én még mindig diadalmasan, és már tudva, mit tettek, ők már fogatlanul.

Én riadtan tűrtem ezt, nem voltam öntudatos, nem is tudtam, hogy lehet másképp. Meg is vagyok lepve, hogy Harry Potternek mitől van akkora énereje, hogy tudja és követelje is: a levele az övé, ne vegyék el tőle.

Na, de most ti jöttök. Téged szokott zavarni az, hogy valaki túl valamilyen? Hogy olyasmit csinál, amit te nem csinálnál? A jelenség idegesít (másokban is, mert hamisnak tartod), vagy az ember, bármit is csinál?

Szoktál ilyeneken gondolkodni?

Tedd föl a kérdést, hogy milyen okai lehetnek annak, hogy ő azt csinálja (dohányzik, későn ér oda a gyerekéért, hülyeségeket küldözget Facebookon, béna állásban tengődve csak panaszkodik).

Amit csinál, azzal árt valakinek, vagy az egy létező, fura verzió?

Miért vannak elvárásaid egyáltalán: vajon ilyenkor a norma kiabál benned (“egy normális ember nem csinál ilyet” – tévedsz, még a normálisnak mondottak is sokfélét csinálnak, változatos okokból, nyíltan is, hát még titokban!)? Vagy rád vonatkozik a viselkedése, és határt húzol?

Nem biztos, hogy előbbre jutsz vele, hogy kitör a világbéke, de ha ilyeneken egyáltalán elgondolkodsz, hajlandó vagy megfontolni hasonlókat, ha nem csak magadnak követeled az elfogadást, hanem mások iránt is tudatosan edzed ezt a képességedet, attól biztosan jobb, érzékenyebb ember leszel.

Nem mindegy, hogyan gondolsz arra az emberre. Mindamellett: nem kötelező mindenkit megértened, alkalmazkodnod, bármit vállalnod. De ha futsz épp, és szenbvedős a negyedik kilométer, előveheted ezt a gondolatot, a tudatos jóindulatot. “Most XY ügyvédje leszek, keresem neki a mentségeket, enyhítő körülményeket.”

Én szoktam olyan emberek iránt igazságtalan indulatot érezni, akik soha nem bántottak, sőt, sokat segítettek. Ez azt mutatja, hogy bekapcsol bennem a gyerek, mégpedig az a gyerek, akit nem vagy nem eleget szerettek önmagáért, és emiatt hiánya gyűlt fel: aki gondoskodik rólam, arra haragszom, azt ostromlom, hogy miért nem még tökéletesebben elfogadó, gondoskodó, rendelkezésre álló, csak rám vonatkozó – tőle várok mindent.

Tudom ezt magamról, nem ijedek meg az érzéstől. Azért vagyok felnőtt, hogy felismerjem és kezeljem ezeket, nem azért, hogy letagadjam magam előtt a nem-szép, sötétebb gondolataim.

Te mersz őszinte lenni?

Olyanokra is haragszom gyakran, akiknek én segítek, és rájövök, hogy ez azért van, mert túlvállaltam magam, nem tudok én se olyan könnyedén segíteni. Az illető pedig nem teljesíti szépen a forgatókönyvem. Éppen azért van nehéz helyzetben, mert nem lehetett neki olyan egyszerűen segíteni, mindennel baja van. Elképzeltem, hogy segítek, de kontrollálom is: bedobom a támogatást, alul meg kijön a kész, megszerelt ember. Sajnos, ez nem így működik. Sajnos, gyakran ő is másképp gondolja, haragszik. Én pedig nem akarok a helyzet foglya lenni.

Van egy nagyon különös helyzet az életemben, egy komplett család és benne az egykori barát várta, várja tőlem, hogy szeressem, segítsem, támogassam azt a valakit, mert ő nem olyan, mint mi, neki nem megy úgy. Én sose számítok, nekem sose lehet bajom, engem mindig korholna, hiszen az ő lányuknak a nehéz, nekem könnyű. Adok munkát, meg is fizetem, de akkor az van, hogy én őt kihasználom. Semmi sem elég, mert ő szarul van. Én meg morgok, mert amit csinál, az nem teljes értékű, sokmindent feldúl, összezilál. És most, amikor felmerült, hogy újra támogassam, ki tudtam mondani: én ezt nem vállalom.

És magamra is haragszom egy kicsit. Miért nem vettem észre előbb? Miért ragadok felemás kapcsolatokba, vagy óok váll panaszkodásnak, nyelem be a megjegyzéseket?Érzelmek nélkül, egyszerűen volna jó határt húzni, magamat nem hagyni, nem pedig túl sokat benyelni, bűntudatosan tűrni (mert neki a nehéz!), aztán meg neheztelni.

És hiszek abban, hoyg akinek így nemet mondasz, akit nem hagysz játszmázni, az jobban jár, mint ha mindenki dédelgeti, táplálja az űzött tudatát, megérti, és nem szembesíti. Nagyon könnyen lesz a nyomroból fegyver, ügyeskedős előnyszerzés. És hajlamos a depressziós vagy sérült ember azt hinni, hogy csak neki nehéz, csak ő van a világon, mások ingyen kaptak mindent.

Nem az a gond, ha negatív gondolataid vannak (a gondolat, sőt, bizonyos méártékig a proivát tett is a tieid, nem kontrollálhatja senki!), de felnőtt vagy, így

  1. tudnod kell róluk, látnod, hogy nem jók
  2. kell, hogy tudd őket kezelni, reflektálj rájuk: ne legyél előítéletes, indulatos, ne vágj vissza, várj egy kicsit, és válassz megfelelő módot, helyet ahhoz, hogy közöld, amit közölnöd kell.
Ha épp neheztelsz arra, aki inkorrekt, terápiás hatású lehet, ha felidézed, te mikor voltál pontatlan, sunyogó, igazságtalan bárkivel. Például elvárom, hogy nekem pontosan, a megígért módon küldjenek egy szöveget, én meg hányszor halogattam merő bénultságból vagy lustaságból (míg aztán el is romlott a gépem valóban, és akkor lehetett azt mondani). Ez segített abban, hogy a saját feladataimat és határidőimet komolyabban vegyem. Egy kicsit az örök imposztorszindrómám is enyhült tőle.

Nekem most ezek aktuálisak az emberekkel. Alakulok, figyelek. Nektek mi?

vegyes

Ma (ezt hétfőn írtam ám) vidám és elégedett vagyok, mert azt csináltam, amit elterveztem, odaértem mindenhova, értelmes projektjeim voltak, energikusan, a napsütésben. Ilyenkor nem szabad enni, az ezt megtöri.

Egyszerűen, csak menni, nem véleményezni, aggódni, agyalni! Nem csak tervezni, hogy majd, és hosszan mondani, hogy most miért nem. Bővebben…

oszd meg az egészséged!

Ha a saját szűk életeden, érdekeiden, a szeretteiden kívül a világ sorsa, más emberek helyzete is foglalkoztat, akkor sokféleképpen lehetsz jótékony.

Mindjárt az elején megjegyzem, és ez a közbevetés némileg fontosabb is, mint maga a poszt, hogy a jótékonyság, a mások iránti figyelem nem alapértelmezett (“egy értelmes, etikus embert nem hagyhat hidegen az ötlábú csirkék sorsa”), hanem döntés, plusz vállalás. Egyáltalán nem kötelező megmenteni vagy segíteni másokat, ne hagyd, hogy ezzel zsaroljanak, rossz érzéseket keltsenek benned.

Akkor adj, ha szívesen adsz, és ha van miből. Úgy adj, hogy önazonos maradj. Minden más esetben romboló és zavaros a dolog.

Belőlem a segítés imperatívusza eltűnt, amióta:

megértettem, hogy nem korlátlan az időm, energiám, és nem várható el mindez

úgy érzem, követelik, elvárják tőlem, úgy meg én nem (főleg ha a segítendő objektíve jobb helyzetben van)

világossá vált, hogy magamért felelek elsősorban, és bőven van dolgom a legközvetlenebb hozzátartozóimmal is

rengeteg csalódás, visszás tapasztalat ért a vállalásaim, társadalmi munkám, jótékony akcióim közben. Én lettem a hunyó valahogy. Kifosztottam magam. Sokszor kibeszéltek, vádaskodtak a segítettjeim. A segítségem azt üzente nekik, hogy én gazdag és erős vagyok, bármit megtehetek, hát akkor miért nem többet, vagy úgy, ahogy nekik lenne jó. Ezt többet nem csinálom.

Ennek értelmében ne helyezz senkit a saját életminőséged elé. Az első az, hogy te legyél jól. Nincs zűrzavarosabb, mint a világ üdvéért ténykedő, mártírkodó, szétcsúszott pótcselekvők, akik a saját javítandó területeikről terelik el az ügybuzgalommal a figyelmet. Akik szeretetet, figyelmet koldulnak a segítségükkel. A templomos nénik, a “mindig számíthatsz rám” emberek.

De ha mégis segítesz, akkor ezt sokféleképpen teheted:

Segíthetsz pénzzel, adománnyal jó ügyeket. A neked járó bevétel egy részéről való lemondással, például nem kérsz teljes bérleti díjat a nehéz helyzetű bérlőtől. De ne ragadjon el a hév: ne vállalj még többet, és legyenek garanciák. Legyél tisztában azzal, hogy ezt te adod, és nem kell adnod. Te vállalod, ami után még és még több nem jár.

Támogathatsz fontos akciókat önkéntes munkával, a politikai szerepvállalástól a közösségi, ökológiai, szegénységenyhítő tevékenységekig. Szedhetsz szemetet csak úgy. Olvashatsz mesét is állami gondozott gyerekeknek, tudtad?

Oszthatsz ételt promócélokból, fullsminkben és önelégülten, mint egynémely félceleb karácsony előtt, de csak úgy, hogy a körömlakkja ne sérüljön, és előnyös legyen az instafotó… “Legalább segít”? Nem, mert gyalázat elesett embereket fotóháttérnek, önlobogtatásra felhasználni.

Sokat tehetsz a világért a fogyasztásod korlátozásával, takarékossággal, lemondással is, ez akkor való neked, ha nem vagy kapcsolódós fajta, és nem igényled, hogy hirdesd magadról a jótékonykodást, csak a felelősségérzeted hajt.

És amire én kaptam rá: adhatsz az egészségedből. Lehetsz donor: petesejt-, vér-, plazma- és csontvelődonor.

az ötvenedik plazmaadásnál kis ünnepség volt. emellett harmincszoros véradó is vagyok

Már ígértem ezt. De nem könnyű döntés mégsem. Most belevágok. Valakinek én is hozzájárulhatok a gyógyulásához, a szerepem pedig az ő számára pótolhatalan, mert nagyon kell egyezni a szöveteinknek. Hogy képes legyek rá, ahhoz az kellett (mivel a csontvelőt altatásos műtéttel veszik), hogy sokat lássak ilyen beavatkozásokból, betegekből, meg se kottyanjon a tű, a testnedv látványa, tudata, a fájdalom.

mire elég a szünet?

Olyan igazi nagy rendrakásra nem volt elég: el kéne vinni egy csomó ruhát, cipőt megfelelő helyekre, a használhatatlanokat kíméletlenül kidobni. De azért meghitt a piros szoba, szépek a szőnyegek, a régebbi legókat elpakolták, barátságos a tér, persze csak olyan mi-módra (könyvek, játékok, félbehagyott, ám ambíciózus vállalkozások nyomai mindenhol).

ez se most volt. én szeretem, ha zöld a fenyő, ha kevés és hagyományos, nem-műanyag a dísz, ha nincs tele műhóval, girlanddal, angyalhajjal.

Bővebben…