kérdeztétek, elmondom

A teljes figyelmű olvasók vagy a közeli ismerősök mindent tudnak, de legalábbis eleget, viszont a többiek kedvéért, akik privátban rendre ugyanazt kérdezik, rendszerezem most a bloggal kapcsolatos, valamint a személyes történéseket, információkat:

kinek tört el mije?

Dávidnak a könyöke, táborban szaladgáláskor, hétfőn kora délután. Nem vicces a gipsz ebben az évszakban, de egyrészt menőnek gondolja (-ta), másrészt a lehető legenyhébb törés ez, hamar leveszik majd. És mindenki álomjófej volt a Heim Pálban, komolyan megdöbbentem.

mi ez az angolcsoport?

Volt egy meghatározó beszélgetésem a hazai feminizmus egyik legfontosabb szereplőjével május végén. Ettől fellelkesülve megszerveztem a találkozást: összeülünk hetente egyszer vagy kétszer, és anyanyelvi, okos, pezsdítő angolságú feminizmust hallgatunk. Olyan, mint az egyetemen volt 22 éve. Eddig négy alkalom volt. Én a forgatás miatt lemondtam most az utóbbiakat, de a többiek robognak tovább. Önszerveződünk, senki nem vár sült galambot. Hatalmas élmény a női tér, az intellektuális erő, a téma, a hiteles tanár.

forgatás?

Filmekben szereplek statisztaként és sport extraként (ahogy eddig is, de most többet).

Miért? Mert izgalmas, agyat nem igénylő, változatos munka, hívnak, és mert elég jól fizet.

Két filmben is voltam, az egyikben (scifi gigaprodukció) tíz napot, a másikban (Enyedi Ildikónál) egyet.

Hogyan kerültem oda? Regisztráltam még két évvel ezelőtt a megfelelő ügynökségeken, és figyelem az oldalakat, hirdetéseket, de fel is hívnak. Nagyon sokan élnek így, szabadon, egy-két év, egy kis odafigyelés, és beindulnak a munkák. Az izmos nő egyébként nagyon ritka.

hogy vagy? hogy bírod?

Pár hete, kb. május vége (az első statisztanapok óta) egy felfokozott, repeső állapotban élek – ha lettem volna depressziós, azt mondanám: ez a mánia, de nem voltam. Külön megkönnyebbülés a tanév vége. Az alapélmény az erdő, a napfény, a poén. Élesen értem és élvezem, ami ér: a benyomásokat, élményeket, helyzeteket a legkülönbözőbb emberekkel. Színház, ihletlöket, önmegértés, úszás, napozás, kiegyensúlyozott, stresszmentes együttlét a szeretteimmel, és olyan fajta zsongás, amelyben évek óta nem volt részem.

Csend van, az az igazi néma, de átcikkan egy pele a teraszon. Csillagos ég alatt fekszünk. A jelenetbe lép kettő szentjánosbogár. Nem rossz a bor – sem. És valami olyan minden-rendben-van-érzés és közelség van, amelynek színeiről, jellegéről a blogon már nem, viszont a készülő regényben teljes nyíltsággal írok.

Azt élem meg, erős alapélményként, hogy én vagyok én, és nem baj, hogy ilyen vagyok, sőt. És persze nem csak én vagyok a világon, és nem csak nekem vannak tökéletlenségeim – meg erősségeim se.

Magamra figyelek jobban. Nem igazodom, nem félek. Nekem ez milyen? Mit érzek? Jó ez?

Jó. Maradok benne. Ami nem jó (ez a forgatáson volt), arra nemet mondok, egyszerűen.

Ez a mámor pedig úgy lehetséges, hogy – már írtam erről, nem először mutatja meg magát a lényeg – van egy ilyen csodálatos fordított arányosság. Ez egy nagyon erős kép: egy glóbuszon vagyunk, amelynek árnyas, mocsaras felén homályos, ártani akaró alakok dühödten vernek a földbe durva cölöpöket, karókat. A túlfelén a bolygónak, ahol én vagyok, a fényben, ugyanebben az ütemben és intenzitással dús zöld levelek, hajtások, virágos ágak sarjadnak.

Jó ezen a felén.

Most érik be annak a gyümölcse, hogy nem basztam el. Hogy nem kell kompenzálnom, sikert hajhásznom, talmival beérnem; önazonos maradtam. Egy kicsit az is benne van, hogy régen én rettentően szigorú, moralizáló, öngyötrő voltam magammal, és ebből lazulok most le: jé, ilyen is van? Ugyan már, buli van. Nem kell mardosnom magam, ha a saját szempontom az első, és nem kell nekem erkölcsileg emésztenem magam, ha egyszer csak egy léhán könnyű helyzetben találom magam, mert vicces, és nem ártok vele senkinek. Ebben sem kopok, züllök – és amikor kell, tök jól képviselem magam.

Szóval tényleg olyasmiket művelek, aminek huszonévesen lett volna itt az ideje, ha akkor nem élem akkora komolysággal az értékteremtő, tanulós, anyai éveimet. Amelyek, ezt azért ne felejtsük el, jelen szabadságomat és alkotó jellegű munkáimat alapozták meg. Ezért van az, hogy ma nem kell megszakadnom a munkában, nem kell stresszelnem, pláne nem alkalmazotti munkában ahhoz, hogy az általam elégségesnek tartott szinten éljünk.

És ezért nem érzem, hogy engem bárki rángatna, hogy KELL valamit csinálni, hogy ARRA KÉNYSZERÜLÖK, hogy. Én döntök. Nem tudnak provokálni. Sem a társadalom, a nyomasztó intézmények, sem egyes emberek. Én döntök, nem megyek bele a zsákutcáikba.

És ezért panaszkodnom sem kell.

Ez az a szuverenitás, amely értékes levadászandóvá tett a netes zaklatók szemében, és ők addig fogják emelni az inger erősségét, amíg el nem érnek vele. Itt jelzem: nekem az autonómiám mindennél fontosabb. Semmi sem vicces vagy érthető, ami csöpög a gyűlölettől és hazug. Én inkább belehalok, és ez nem metafora, de én maradok önmagam. Nem alkuszom, nem játszom az ő fegyvereikkel, nem tudnak belevinni ilyen szarokba. Meg persze ki is röhögöm ezt a kicsinyes, ostoba, névtelenkedő buzgalmat, amivel tolják.

mi ez az egész?

Nem tudom. Elfajult.

Azért fajult el, mert kiálltam, mertem szólni. Azért fajult el, mert gyűlölnek. Azért gyűlölnek, mert én kimondom az igazat a szar életükről és nem hagyom elkenni, elfelejtődni, hogy miket tettek és kik ők. Nem is fogom – de végig egyenes, jogszerű eszközöket használok, nem kavarok.

Azért fajult el, mert a net ingyenes és névtelen. Nagyon kevéssé okos, rettenetes emberi-erkölcsi állapotú, mélyen sértődött, csúf életű emberek meggyőző stílussal és következmények nélkül hihetetlenül magabiztosan és rosszindulatúan ítélnek, hazudoznak, ráadásul csoportban uszulnak, ami mindent fölerősít, és nem kritikusak ezzel a viselkedéssel.

Amit sokan félreértenek: az index fórumán eredetileg nem én voltam a célpont, nem magamért álltam ki, bár beszólogattak a blogomra és ott vannak a csakazolvassa 2013-4-es trolljai is. De itt több más áldozatról és rendszerszintű visszaélésről van szó, nem egyedi esetekről vagy vitákról. Nem ismerem őket egyébként. A petíció szövegében világosan írom, olvasd el és próbáld felfogni, mert megint hullanak a jó tanácsok:

https://www.ipetitions.com/petition/tiltakozunk-az-index-forumon-zajlo-zaklatas

Senkit nem kérek semmire. Ítéld meg magad. Nem kérem az aláírásodat, ha nem akarsz bevonódni. Nem számolgatom az embereket. Ez gesztus és nyilvánosság, ennyi az értelme. Nem arról van szó, hogy te kivel vagy, állj valahova, szimpatizálsz-e. Csak, légyszi, ne okoskodj erről a témáról, ha nem tudsz róla eleget.

Nem akkora talány a közös jegyeket megtalálni a hajsza résztvevőiben. Súlyos traumák, eltorzult személyiség, ideológia, gőg, borzalmas minőségű élet, betegségek, unalom, netfüggés.

Hozzájuk csatlakozott most hű rajongóm, epigonom, Angéla. Ki hitte volna? Annyira elítélte Kozmáékat és mindenfajta zaklatást annak idején. Annyit írt, beszélt a sziszterhúdról, szolidaritásról.

És… annyira éhezte, hogy ő legyen a sztár, a vezér…

Gumiszoba többedmagával, lelkes fegyverhordozóival itt volt hatalmas rajongó: blogon és blogbulikon nyüzsgő, kezemet nyaló, napi szinten érzelmes leveleket író vazallus. Ő Adél, ő Madár, ő Horn Mici is, és ő írta a szerető blogot. Szeretném, ha ez nem felejtődne el, ha mindenki tudná, hogy nem valami külön, független valaki, aki történetesen éppúgy női témákról ír, hanem egy áruló. A részleteket sokkal régebben, az első döbbenetek idején írtam meg, amikor először tapasztaltam, mennyire hígan, bután, inkorrektül bandáznak ellenem:

gumiszoba

Akárki akármit mond, Gumiszoba innen virágzott ki, innen leste el, hogyan, mit és kiknek a körében lehet vagányul beszélni a nőtémáról, amelyet unalmas, buta és önigazoló harsányságba fullasztott. Borzasztóan vágyott ő is rajongásra, pezsgő közösségre, díjakra, sajtómegjelenésre, csak neki nem volt hozzá kvalitása, kitartása és szerencséje sem, ezért csak a személyes ugrabugrák és az élete egyes eseményei miatt lehet vele találkozni itt-ott, a blogteljesítménye miatt sehol nem.

Az a baja velem, hogy én nem hagyom az árulását elfelejtődni, és silánynak, öncélúnak, hiúnak, harsánynak tartom azt, amibe a női blogolást fullasztotta. Ez a közre tartozik.

Ami nem a közre tartozik, azt, mivel felnőtt ember vagyok, nem kifele, hanem neki írom meg.

Ennek pedig előzménye, hogy a nyilvános posztjaiban évek óta célozgat rám, beszólogat a ketogénra, gúnyolódik rajtam kb. minden második posztjában (újságíróagy, mervanéálete, nem fogok ketogént zabálni, népszerűnek mondott blogger, az internet királynője).

Mindaz zavarja, amit nem tudott megugrani. Neki én “gyomorideget okozok”, “öt éve van görcsben miattam”, és persze figyel.

Én meg élem az életemet.

Ez a blog soha nem lesz barinőzés meg hányóhely, pletykaközpont. Nyomatékosan kérek mindenkit, hogy ha nem érdekli a blog lényege, a téma, a minőségi szöveg, az elemző hajlam, akkor ne legyen itt.

Aki nem érti, aki eltávolodott, az azt gondolja (meg is írja), hogy én becsavarodtam, megőrültem, megváltoztam.

Én úgy látom, nekik vált egy kis felbuzdulás után kellemetlenné vált a könyörtelen igazság, mert nem tudtak az életükön változtatni, illetve ők értették félre, mi az én szerepem. Én nem változtam. Én írok. Egyre kevésbé alkuszom, egyre tisztábban látom a hazugságot, és sosem voltam még ilyen felszabadult.

Már nem vagyok leszarós-megértő rút maszatolásokkal szemben, mert bazmeg, tök világos, ki miért magyarázza a szarait, ne ködösítsünk már.

És már nem lehet engem sajnálni. Nem hozom a szomorú, egyedülálló anya szerepét, aki pont olyan, mint ti, mert nem vagyok pont olyan. Nem vicceskedem, hogy jaj, milyen nehéz nekem, mennyit kell küszködnöm. Persze hogy utálnak a középszerűek meg a bukottak. Onnan én is utálnám magam. Ha depis volnák, ha nem jött volna össze az anyaság, egészség, önmegvalósítás.

Előbb-utóbb mindenkiből kibomlik önmaga, nem rejtegethető, elfojtható. Harmincöt-negyven fölött már biztosan nincs vetítés, megmutatkozik az igazi én. Akkorra már, ha arra születtél, kreatív leszel, megcsinálod a tutit, ha benned volt. Nem leszel tüchtig Hausfrau, ha semmi ilyen hajlam nincs benned, nem leszel a gyereked személyi asszisztense, sofőrje, menedzsere, szobalánya és pszichológusa egy személyben, mert így nem lehet élni, ha mást is akarsz az életedtől. Nem leszel alkalmazott, feleség vagy idős szüleid szolgálója. A másik lehetőség a kibomlott önmagad helyett, és sajnos, a többség ezt választja, hogy kifele helyes életet, szerepalapon élsz, igazodsz. Ez esetben száz százalékban toxikussá válsz, és erre jön még a klimax, ami senkinek nem könnyű, a vége pedig minden esetben az, hogy másokat gyűlölsz a rossz érzéseidért, téves döntéseidért, emberileg eltorzulsz, örökké hazudsz, és ebbe bele is betegszel. Ez Gumiszoba története és motivációja, és, megszakad a szívem, de a szerelmemé is.

Amúgy kettő kommentből kiderül, hogy Gumiszoba fél tőlem és figyel engem (valójában a saját múltjától, silányságától fél), és hogy az ottani kommentelők egy kukkot nem értenek a szövegeimből, nem érdeklik őket a témáim, de azért utálnak. Most erre mit mondjak?

Kérlek, kedves olvasóm, újra és nyomatékosan: ha nem érzed elsőre, hogy a fórumos kavarás nagyon gáz (nem azért, mert most rám zúdul, hanem általában), ha nem érted, mi történt, ha nem ismered az előzményeket, ha “szerinted mindkét fél benne van”, akkor a közhelyes okoskodással ne fárassz engem, mert unom, megvetem.

Nem nézem, nem olvasom, mert az én agyam és életem ehhez túl értékes, illetve kíváncsi sem vagyok, de írják nekem szörnyülködve (és, sajnos, álszörnyülködve is), hogy mik mennek most.

arról, hogy miért nem nézek sorozatokat egyáltalán

Egyszer már írtam egy teljes posztot arról, és szoktam emlegetni amúgy is azt a megfigyelésemet, hogy vannak üzemek, amelyek mindenképpen megváltoztatják az életünket. Olyan minőségi ugrást jelentenek az életmódunkban, hogy nem lehet őket okosan, mennyiségi korlátozással, mértékkel használni, mert az életvitelünk léptékét, távlatát, jellegét változtatják meg. Az okostelefon, a facebook lusta használata, a kézírás elhagyása, a légkondi, a háttérrádió, a házhoz hozatott étel, a városi életmód mint olyan (a természetközelihez képest), a pornó, az autóhasználat mind ilyen. Észre sem veszed, beszív, rászoksz, és többé már nem opció az, ami melósabb, ami nem annyira van kéznél, ami finomabb, ami emberibb.

Én nem nézek sorozatokat, semmilyet, hiába ez a trend most, és hiába ajánlják nekem, hogy ez is, az is milyen jó (elhiszem), és neten is nézhető.

Először is, Bővebben…

micsoda nap! szüli

Tegnap Estherrel szolidan lefutottuk a 15-öt laza tempóban, kicsit felhős, néha enyhe napfényes, összevissza kanyargó, kétkörös pályán az Európa-napon. Nem annyira nyomtuk meg a tempót. Esther, aki egy kört tervezett (a térde miatt), végül végigjött, mert nem érezte, hogy fájna neki féltávnál! Majdnem együtt futottunk be.

Aztán robogás bringán tisztálkodni, összeszedni magam. Mert délutánra lefoglaltuk (bevettük!) a fél Menzát! Blogszületésnap és a sajátom előestéje. Hétéves múlt a blog, én pedig negyvenhárom lettem ma.

Ilyennek kellett volna lenni mindig is! Semmi túlzás, bonyodalom, fölösleges para, hiányérzet és a többiek is azt jelezték vissza, hogy szuper volt. Lőrinc szerelme és neki az anyukája is ott volt.

Aztán Balázs, Esther, Gergő, Dóra, Judy. Két szívemből szeretett meghívottat a saját születésnapja tartoztta távol!

Aztán LR, SzK, VZs, FF edzéstárs, KÉ, DK, GZs, MD, FK, KA, HR, KZsR, ME, Liv, FE, HK, SzZs, Mau, IA, T, BD.

Felolvastam Szabolcska Mihály költeményét:

Aztán Lőrinc mondott egy részletet a Minden olyan, mint minden című Varródani-szabadversből, és az Ithakából Odüsszeusz nyitó monológját. Ez nekem is nagy élmény, én is ritkán látom őt szerepelni!

Ilyen a Menza.

Kaptam rengeteg meglepő-jóleső mondatot. Ritka végre-találkozásokat. Kaptam könyveket, nekem valókat. Egy Nanushka felsőt Ritától! Neki is van:

Narancssárga gerberát kaptam, és, igen, biciklin hazavittem a csokrot, amelyik kibírt még egy színházi estét is. Dóra, Esther, Judy összedobtak nekem egy Bialetti indukciós mokkát! Ha kifogyna a kapszula. Bár ebben is Illyt főzök.

Kora reggel, hétfőn bontottam ki. Letettem az ágy mellé.

Idén először nem fotóztunk, és nem írtuk ki a neveinket, de ott volt a Kultikus Vendégkönyv:

csak az írja

Utána még átsétáltunk az Örkénybe Macskajátékot nézni Estherrel. Pogány Judit, Molnár Piroska, Csomós Mari, és Cs. Bruckner Adelaida szerepében Békés Itala! Fájt a lábunk.

Rettentő fáradt és boldog voltam hazafele. Micsoda nap! A facebookról még éjfél előtt leszedtem a születésnapom nyilvánosságát, mert nem akartam azok köszöntését, akik csak a figyelmeztetésből tudják, hogy születésnapom van. Valahogy sok lett – jaj, gyerekek, hagyjuk ezt (eddig ez nem jutott eszembe).

Persze azért köszönöm. Nektek a blogot is, anyukámnak meg önmagamat.

Itt A Kör, a színházi események szervezője:

https://www.facebook.com/groups/591523887966890/

Ez pedig az edzős csoport. Részben virtuális, motiváló, infócserés, részben közös edzéseket beszélünk meg ott. Csatlakozzatok!

https://www.facebook.com/groups/113423605917681/

a jó élet

a hetedik te magad légy!

Ildikónak, szeretettel

A blogom ma, hinnétek-e?, hiszen nem volt semmi csinnadratta,

hét éves.

Boldog szülinapot, blog!

2012. április 16-án jelent meg az első bejegyzés, ez:

invokáció

Egy időben ezt viccesnek, meghaladottnak éreztem, de ma már újra nem (nem annyira).

Nem kezdek most komoly összegzésbe, de annyit el kell mondanom, hogy az életemben a blogom – és mögötte a sűrű mocsár, az internet – döbbenetes tanítás volt. Nem hittem volna, hogy az emberi szellem, tisztaság, jóság, illetve az árulás, az aljasság, a kicsinyesség ilyen amplitudói közé vet majd az a nyughatatlan és elhallgattathatatlan törekvésem, hogy írjak. Teltek az évek, és én még mindig hüledeztem, pedig a neheze az első két-három évben megvolt.

Voltak tapasztalataim fórumozó koromból arról, hogy amit írok, arra figyelnek, az megosztó. De kezdő bloggerként semmiféle tervem, konkrét célom, kiforrott mondandóm, támpontom nem volt. Csak a mindenkori. Nem akartam szándékosan provokálni, pontosabban nem gondoltam provokációnak, amit írok. Mentem az után, amit éreztem, hittem, a többi pedig csak történt, és általatok történhetett. 2012 tavaszán nem hittem volna, hogy az önkifejezésem bárkit is érdekel, pláne azt, hogy sokakat. Nem remélhettem, hogy lesznek, akik várják, igénylik, naponta elolvassák a posztjaimat, vagy újra a régieket, az egész blogot az elejétől. Nem számítottam arra, és nem is helyezkedtem soha semerre azt remélve, hogy léteznek a világban olyanok, akiket a szó, amilyet én tudok, csendesen megérint, akiknek segít, megváltoztatja az életüket, kapaszkodó a számukra. Akiknek leesik és üt a poén. Akik képesek figyelni, kihallani az árnyalatokat. És azt sem tudtam, hogy vannak, akiket irritál vagy értetlenséget vált ki belőlük, amit írok, vagy dühös önigazolást – és mégis ideragadva olvassák, és rendre magyarázzák nekem, hogy miért olvassák (nevetnek rajtam, megerősödnek, hogy ők a jók, a szépek, a tehetségesek. Igen). A leghökkenetesebb reakciókat itt találod:

best of kommentelők

Olvasom a régi blogmagam, olvasok másokat is, közben élem az életem és a gyerekeim életét is, és biztos vagyok benne, hogy én (ma, már) elsősorban a jó életről szeretnék írni. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. És nem az önlobogtató, high life módon, idenézzetek-debezzegén módon, hanem csak az értékrendről, mert másról nem érdemes. Minden más, a tisztánlátós, múltelemzős, önkínzó poszt csak előfeltétele a jó élet posztjainak. Nem panaszkodunk többé. A magam magyarázásának pedig legyen vége, hogy de igenis, én nem azért és én nem vagyok olyan. Mert már tudom, ki vagyok. Soha többet nem hagyom, hogy más akarja nekem megmondani, mit érzek, mi a motivációm, mit miért tszek – ugyanakkor más, alkotó embereknél sokkal jobban tudom, hogy nem vagyok azonos az öndeklarációimmal. de nem törődöm vele: az, hogy minek, milyennek érzékelnek, az ő területük, oldják meg ők. Még azt se fogom elmondani többet, hogy ne projektáljatok, hanem tegyetek a saját jó életekért.

Mindez teljesen, tökéletesen nyilvánvaló volt az elejétől: az én szándékom, az értő olvasók és a rám vetítés, áttolás, vádaskodás is.

Ezért, ehhez a felismeréshez volt jó pár napig megint teljesen mást csinálni. Eltávolodni, kitisztulni, valódi világot hörpinteni, habzó éggel a tetején. Belevetettem magam az észak-olasz szeretetbe. Vegyültem, figyeltem, oldódtam, gondolkodtam, autóban ültem, ettem, gyalogoltam, csodálkoztam, futottam. Szellő fújt, magam és önmagam lehettem. Az otthoniak felől is nyugodt voltam, nagy köszönet ezért B-nak.

G. Ármin testnevelő segítségével pedig igen szép eredményeket érek el újabban a hosszútávfutásban. A mostani, a Lago Maggiore félmaraton 2 óra 16 perc 43 másodperc lett, aminek, egy héttel a berlini félmaraton után (2:26:38) igen örülök, de mivel nem szeretek üresen ujjongani, sem vetíteni, hangsúlyozom, hogy ez könnyű pálya volt (fel nem torlódó, senkit nem kerülgetős, kisebb létszámú, sima aszfaltú, több helyen enyhén lejtős), továbbá a tempó tartásában a sportórás monitorozás (aki a testnevelő, a képen a bal csuklómon látható) nagy segítségemre volt. Mindenhol a rövid íven (a valós távon) futottam. Mindig is így kellett volna, és ez metafora.

Én annyit szívtam, kínlódtam, vállaltam át fölöslegesen. Balekságból, elvből, mások helyett, ön-nemszeretésből. Nem merek dörzsölt lenni, nincs pofám. De mi ebben a dörzsöltség: a valós távot futni – és nem többet?

Sőt: élvezni! Belelazulni. Én úgy éreztem, valamiféle penitencia kell legyen a hosszútávfutás. Nagyon, nagyon nehéz, lemenni az aljáig. Pedig nem feltétlenül az. Lehet repülős, haladós, belefeledkezős is, amikor a szenvedés nem áll közém és az élmény, a táj közé.

Most két-három enyhén válság-kilométer volt, mondjuk 16 és 19 között. De közben rikító virágok, ódon villák, meredek sziklák, sziget, túlpart, havas hegyek, nagy víztükör. Nem lehetett szenvedni. A legszebb félmaratonom volt.

Soha, soha nem állok meg, nem gyaloglok, nem sérülök. Egyenletes tempóban haladok. Ez is metafora. Ez a mostani már futásnak is nevezhető. Életem legjobb versenyen futott tízese (5:50-es tempóval, 58:28 alatt), a teljes távon a tempóm 6:28. Pedig nem hajtottam, csak olykor szemeztem G. Árminnal! (Akit későn kapcsoltam be, és kicsit mást mért.)

Most, a hatodik félmaratonomkor tartok ott, ahol az első félmaratonnál tartani kellett volna – de ehhez le kellett futnom ötöt (meg még egy teljes maratont, és egy harmincast is). Már tudom a futásomat. Hiányzik a… heroizmus.

Hétfőn Milánó:

Repülök épp haza, torlódunk a beszállásnál.

Közben megérkeztem, az éjszakai buszon írok nektek:

Drága olvasóim! Tartsatok ki, maradjatok még évekre, míg világ a világ és blog a blog, csakis amiatt, ami miatt nektek jó itt lenni. És ne fecséreljétek el egyetlen, drága életeteket. Annyi szépség van – akarjátok és cselekedjétek a jót, a jó életet!

mire is vágyhatnék még?

Hétkor én ledőlök, nem megy tovább a verkli. Azt mondta a Garmin, nagyon kiütöttem magam, a legdurvább fokozatú aktivitás volt ez, hogy futottam 22,36 kilométert (tehát nem csak félmaratont, az 21,1 km volna). Bővebben…

ez a vasárnapom

Megint az az érzés, mint akit akasztani visznek! Főleg hogy péntek reggel, repülés előtt ismét ügyesn nekiláttam a pengével a sarkamnak, mert nettó sarokkal tényleg kényelmesebb a cipő… Képzelhetitek, gyulladt, véres sebek megint, egész Berlin farmakológiája összeült konzíliumra. Nem tudom, mi lesz, kentem buzgón, annyit tapasztalatból igen, hogy futás közben nekem nem fáj semmi. Bővebben…

halló, kedves olvasók

De én a kedvetleneket sem utálom ám, csak a rosszindulatúakat!

Van itt még valaki? Annyi minden történik. A Julis, aki már ilyen mitikus a-Julis, ímhol, tizenegy éves lett. Van a hajában két zöld csík, mert lett. Egyébként nekem is. Rettenetesek ezek a kamaszok! (“Mama, tudod, én most kamaszodom.”)

Gyorsan megírom ezt most, mert az elmúlt, poszttalan napokban tizenkét bejegyzést kezdtem el, de nem kerek egyik se. Például lesz a “nyolc főbűn: háládatlanság” című is! Dante szerint a pokol legalján azok vannak, akik valamelyik jótevőjüknek ártottak.

Úszás helyett ma hatalmas bringakör a hegyen, sziklán üléssel, napfénnyel, eper- és sajtevéssel. Olyan vibráló az élet! Hatalmas séták, kisebb futások a kutyával. Elhanyagoltam az edzésnaplót, de a félmaratonokról már beszámolok!

Rengeteget beszéltünk és röhögtünk G-vel a napokban.

Könyv is lesz, tényleg, csak még jobb lesz. Kicsit még elbíbelődtünk vele, és szintet léptem, hogy én is jól járjak, ne csak mások. Csúszunk is emiatt. Majd mindent időben mondok!

Volt egy fotózás pénteken, drága Anita megint. És nagyon gyorsan elkészítette a képeket:

a Villa Bagatelle-ben

Tudom én, de mégis döbbenet időről időre megtalálni a nyomait annak, hogy itt sasolnak emberek ellenségesen, lecsapnak a témákra, fotókra. Valahol egész máshol engem tárgyalgatnak ki mohón, de ez azt jelenti, hogy árnyékként az itt előkerülő témákat is. Ami végül is siker, valóságos ismeretterjesztés: tíz-tizenöt júzert tematizálni hosszú távon. Bár ők úgy vélik, felszínesnek, aljasnak, érzéketlennek lenni menő. És nem csak velem szemben.

Levágtam egynémely agresszív troll fejét az elmúlt éjszakákon: kifejezett sikerélmény, hogy a nagyon szemét, valós kilétüket gondosan titkoló, bármire képes alakoskodóknak is a nyomára lehet jutni, nem kell hozzá semmi extra, nagy ész se, sok idő se. Komplett fórummonstrumokat tartanak rettegésben. Beledöbbentem a felismerésbe, miért nevezik zsindexnek az indexet – évtizedes történet felgöngyölítve. Az illető legalja mocskolódó, egyszer emiatt be is verték a képét (nő egyébként), akkor a nehézfiúkról leszállt, most nőket, köztük engem gyaláz a bevált és megszokott eszközeivel, nem tud lejönni a napi gyűlöletadagról. Nem ő egyelt a legdurvábban, de éreztem, hogy ő az igazi nagy falat, vele valami nagyon nem stimmel, ő nem csak poénkodik, neki van igazi szégyenfoltja. Ennek nyomait láthattátok a fejlécben, és azt is tudom már, kicsoda a másik, feministák nyomában gyűlölködve lihegő, a Fütyizörejről is ismert Abszolút Igazság. A zaklatóim egyformák, rettenetes, puha, behízott, maguktól elszállt, terméketlen férfiak, ilyenkor mosolygok. Most erről nem tudok többet írni.

Nagyon álmos is vagyok, de várható az összeszedett poszt még a héten. Menjetek sétálni, kocogni, bringázni!