mitől volt ennyire iszonyatos?

– ne becsüljétek le a családi házak poklait –

Nézem Eszter fotóit, hát igen, ez volt a trend nyocvanas-kilencvenes évek fordulóján, amikor még a trend szó sem létezett, és a kazettás walkman, a Bécsből hozott pöttyös térdfix, a pink hajpánt és Jane Fonda aerobikja volt a menő, meg az AHA és a Bros, és — jóval később — az Oil of Olaz meg a wash’n’go. Anyánk vágta a hajunkat, és az öltözködésünk alapja így a középosztály alsó harmadában a “jóleszaz” volt, és élt még Freddy Mercury.

Nekem, többször érintettem már, hihetetlenül nyomasztó volt a kamasz- és fiatalkorom, de én nem tudtam, hogy ez nem normális, nekem ez volt a norma, a közép — én csak mostanában hűltem el ezen.

Nehezebb erről írni, mint egy éve, mert most már nem csak megrendülő olvasóim vannak, hanem olyanok is, akik a megvetésüket és irigységüket sajnálatba öltöztetik, és kajánul kommentelgetnek, hogy “a szerencsétlen, olvastad ennek az életét?” De hiszen mindannyian traumatizáltak vagyunk, és igenis jöjjenek ki végre a szégyenek a fényre. Én most kiállok a fényre, már elbírom ezt is.

Körülnézek most az életemben, és jó nekem. Hogy lehet ekkora a különbség? Bocsánat, óhatatlanul sznob leszek. De nem akarom magam áltatni azzal, hogy ez az egész, ahogy én érzem magamat, ez a napfényes valami, meg hogy jó tükörbe nézni, ez valami őrületesen nagy belső fejlődés, önismeret meg spiritualitás, és ez a titok. Biztosan volt szerepe benne az érlelő eseményeknek, megértéseknek: az a non plus ultra ebben, de az az érzésem, van materiálisabb válasz is, és az a sine qua non.

Most eszem egy joghurtos-mézes-pörkölt mogyorós konglomerátumot a kávé mellé, és beleaprítottam még egy vérnarancsot is. Tavaszi levegő jön be, frisszöld ruha van rajtam, leradíroztam az arcom, a narancssárga fejhallgatómból szól Ferenczi György, és remekül érzem magam.

1993-ban nem ettem ilyet, nem volt frisszöld ruhám, és soha így nem éreztem magam. Miért?

Ahhoz, hogy ilyet egyek, kellenek a képzetek, hogy eszembe jusson, hogy ilyen van, hogy lehet ilyet is enni, hogy én ehetek ilyet. Kell hozzá az a mára kialakult rutin, hogy délig csak kávé: jóféle éhség. Kell idő, a beszerzéshez, elkészítéshez és a napfényes megevéshez is. És aztán, persze, kell a döntés joga, hogy mit hozok haza, mi van a hűtőmben. És kell pénz is, igen, hogy például egészen műjégpályaszerű textúra legyen a joghurt (Danone-bojkott!)(Bergbauer egyébként), meg a méz se ócska. Kell, hogy az ember már rezzenéstelen arccal vegye meg a narancsvirágmézet és a kézműves kenyeret.

Amikor kamasz voltam, az persze más kor volt, mint kapitalizmus sokkal naivabb, és amúgy is, nyilván nem a gyerek dönt a hűtő tartalmáról. De ezen felül is, jaj, mitől volt ennyire iszonyatos, masszív és homályos felleg, szorongás és idegenség,

vállamon ülő baljós madár

az egész fiatalságom?

Negyedikként már egy nagyon meggyengült házasságba születtem. Az életünkben, a napjainkban és a soha el nem készülő, vakolatlan északi falú házunkban nem volt rend, semmilyen értelemben. Sem a napokat, sem az évszakokat nem tagolták várakozásteli események. Nem is nagyon akartak tőlem semmit, keservesen unatkoztam, tengtem-lengtem másfél évtizedig. Tulajdonképpen azt csináltam, amit akartam, csak nem volt mit.

Aztán a rengeteg, nyomasztóan fölösleges tárgy. Ahogy minden ottmaradt, ahová leraktuk. A fürdőszobai lefolyó reménytelensége. Limlomok, csúf “ez van” holmik között nőttem fel, amelyek jóval túlélték eredetileg is kétes rendeltetésüket, és én beteg kötődéssel viseltettem minden iránt, amihez valaha hozzáértem, meglelkesítve a tárgyakat, hallottam, ahogy sír a kukában (ezt sokáig nagyon aranyos, érzékeny vonásnak tartottam magamban, ma egészen durva traumalenyomatnak érzékelem). Ötödikes tankönyveim vannak még, cseppet sem tudatosan őriztem meg őket, a mai napig nehezemre esik kidobni bármit is. Kijelentem: hagyni, hogy egy otthon, gyerekek felnövekvésének színhelye így nézzen ki, súlyos és egyébként igen elterjedt gyermekbántalmazási forma.

Érzelmileg sem volt semmi rend, nem volt fölém boruló firmamentum: nem éreztette senki, hogy számítok. Értem nem aggódtak, ami persze felszabadító, de jól sem aggódtak: legyen meg valahogy, ami egy gyerek körül kötelező gyakorlat, praktikusan, fakszni nélkül, és ez iszonyú figyelmetlenség, ebből dudvalét lett. Nem azért, mert bajom esett, bár esett, és eshetett volna több is. Inkább a behozhatatlan lelki deficit miatt. Nem lehetett mesélni, belemélyedni az élmények megosztásába, nem azonosult velem senki. Érintetlenül titokban zajlott minden, ami nekem fontos volt, és igazán lényeges közelségbe nem kerültem anyám lelkével sem. Nem mutattuk meg magunkat egymásnak. A beszélgetésekben odavetett “aha, igen”, és annak a gyakori szimbolikus — anyai — említése, hogy mennyire feltétel nélkül várt és szeretett minket, egyformán — és mögötte a semmi, a rá nem érés, a mosolygós apátia, el nem mondott történetek, megoszthatatlan érzések — a biztos tudat, hogy az anyám sem tud rólam semmi fontosat, és szégyen is, mert ha tudná…

Mit is? Nekem nem voltak ciki ügyeim. Egyszer nem bírtam az otthoni cirkuszokat, és három hónapig egy osztálytársnőmnél laktam. Az se hatott meg senkit, kínosnak se számított, jelzésnek sem. Meccsek, kamasz focisták közele, de semmi, petting is alig. Egyszer Balatonaligán forgós szédülés vodkától. Egyszer, tizenegyedikben három hét februárban, amikor inkább mindig máshova mentem iskola helyett, vodkáztunk és biliárdoztunk egy tizedikes lánnyal például. (Ma már bekísérhetne a rendőr.) És persze a karvagdosás. Sok-sok meg nem írt lecke: majdcsakleszvalahogy mint ontológia. Dafke nem olvastam el az Odüsszeiát. Nincs körülöttem, fölöttem akarat, terv. Nincs Isten.

Nem volt pénz. Én nem tartottam sokra a pénzt, bennem nem volt hiány. Nem éheztünk, családi házban laktunk, de semmi olyanról, mint Tibi, nem álmodoztam. Sem ruhákról, sem utazásról, sem high tech kütyükről. Nekem jó volt úgy minden, én nem rágtam anyám fülét új walkmanért. Elképesztően nem volt semmilyen igényem, évente elmentem egy farmert venni négyezer forintért. Ebben benne volt a rendszerváltás környékének fogyasztói romlatlansága, szűkös kínálata is. De azért az nagy lefagyás volt az anya-lánya szoftverben, hogy engem anyám már harmincon felül azzal ostorozott, hogy mennyi pénz ment el a sítáboraimra, és hogy én mindezt kiköveteltem, és szegény bátyáim, akiknek — néhány évvel korábban — mindebből nem jutott. Az az utólagos narratíva, hogy ami mégis volt, én azt sem érdemeltem meg.

Kitörni nem volt hova — budai, értelmiséginek számító családból? A lenézett újgazdagok közé? Akkor a butikosok, sikeres géemkások, sebészek, privatizáló bárók voltak a gazdagok: akárhová néztünk (le), csupa mutyi. Mióta a szüleim megszülettek, nem esett egybe ebben az országban a rangos értelmiségi lét a jóléttel, de az én családom meg rangos se volt, legfeljebb őseit tekintve: az enyém kultúrát egészen egyszerűen nem fogyasztott. Uramisten, ha engem akkor csak kéthavonta elvisz valaki a Katonába. Madáchba. Mindegy. Ha megmutat nekem képeket és magyar városokat. Ha ad kölcsön öt kazettát. Ha színjátszókört szervez.

És a pályaválasztás. Bennem nem volt semmilyen ambíció. Én felnőttként is úgy gondoltam, ahogy tízévesen, de nem is gondolat ez, hanem valami gondolat előtti: beállítódás, idealizmus, hogy nekem nem számít a pénz, ami úgysincs, én tanár leszek, és nem a dicsőségért, hanem tűrni fogok, ahogy Nyina mondja a Sirály végén, padlásszobában is, és nagyon megvetettem azt a kolléganőmet, aki friss igazgatóhelyettesként egy brokátra emlékeztető kabátban bejött parádézni. Anyai ágam sorsa ez a koldusértelmiségi lét, amelyiknek sem színházra, sem rendes cipőre nem telik, de önbüntetés is: nem érdemlem meg.

Micsoda finnyás, hisztérikus, hiú önzés ehhez képest, ahogy most élek. És milyen jó, édes Istenem. A biciklim, az arckrémem, a valóban hozzám illő és újonnan vett ruháim. Amelyek metonímiái annak, hogy én jó vagyok, és ez a jó erős is, és ebből bármi lehet majd még: csillogó-villogó otthon, saját regény és maratonfutás. Ha ezek a régóta gyűlő, fel sem ismert hiányok kielégülésre lelnek, onnantól van valódi élet.

Nem volt becsülete sem a tanulmányaimnak, se a munkámnak. Te csak úgy legyél el, ne legyen veled gond. Amikor már feltűnő teljesítményeim voltak, akkor se nagyon érdekelt senkit. Ez az egész olvasás, meg az egyetem anyámnak természetes volt, de azért mindig feddőleg mondta: tanuljak (egyetemen már tanultam, és nem, az 1994 és 1999 közötti bölcsészkar nem volt könnyű), a bátyáméknak meg szájhúzás, poénok és gúny forrása. Pedig volt nekem több szép, önéletrajzban is jól festő akcióm. A családom szerintem nem is tudta, mi mindent csinálok, se azt, hogy kézen átfordulok és vissza, se azt, hogy irodalomelméleti lap közli a szemináriumi dolgozatomat. Anyám szerint ő akkor megmondta, hogy a tanárnak “ügyesen kell férjhez menni”, a tanítás csak zsebpénz. Amikor angolból is egyetemi diplomát szereztem (az mondjuk nem ment könnyen), azt mondta: na, végre, ezzel talán majd mész is valamire. Ez azt jelenti, hogy anyám nem volt büszke az én hivatásszerű tanárságomra, feladta a halovány értelmiségi álláspontot is, afféle sodródó szerencsétlennek látott, és csak a kereset és a siker volt már a norma, a testvéreim attitűdjének megfelelően. (Tény, hogy bár mindig dolgoztam, 2004 nyarától nem tudtam egyedül kitermelni az albérletet.) Ma sem téma, hogy hová írok, mit dolgozom, nincsen ennek rangja, egy kukkot sem értene belőle. Ezt a láthatatlanságot és lebecsülést én normának vettem, és ez öngyűlöletre, önbagatellizálásra tanított.

Azon túl, hogy nem volt rendes otthonom, teljes homály fedte azt is, hogy hol fogok élni később (kamaszként anyámmal egy hideg, penészes és szürreálisan kaotikus szobában), egyébként a kérdés sem merült fel: majd valahol, nekem valami lakásom lesz, de hát jó, ez nem reális, vagy egyáltalán ilyen igény, semmi sem reális, nekem nem jut, nem jár. Az autó ugyanez. Nekik sem volt, nekem sem lesz. Nincs is. Nagyszülői örökségből származó pénzt anyám háromfelé osztotta, és nem fogjátok kitalálni, kinek nem jutott belőle.

A szépség, igen, az is hiányzott, s még inkább, hogy szépnek lássanak. És ki tudja, milyen voltam? Szerintem szép voltam. Kislányként egészen elbűvölően bájos, de kamasznak sem voltam rusnya, a föl-leszaladó tizenöt kilók ellenére. Nem is érdekes ez objektíve, még úgy sem, hogy “ha egy kicsit normálisabb ruhákban jártam volna, szép hajjal, akkor…” Mert csak az számított, hogyan éreztem magam, és hát egy darab szarnak. És  most is csak az számít, hogy hogy érzem magam, és az tényleg kiül az arcra. Nem is annak örülök én, hogy milyen jól vagyok most a testemmel, hanem ennek a kontrasztnak.

Aki öngyűlöl, az bánateszik — nem, ez még nem a milkák és a szárított biosárgabarack korszaka, serrano sonka sincs –: szájpadlásra ragadó tejport, legfeljebb mazsolát, és aki bánateszik, az hatékonyan növeszt réteget önmaga és a kín közél. Csakhogy addigra — írtam már — az embernek kívül lesz a belseje.

Az iskola a nyolcvanas években nem volt vidám, lehetetlen szagú folyosóival, moslékos hordóival, szárazon frontális óráival, elembertelenedett, pánikszerű úttörőmozgalmával, lélektelen pedagógusok tucatjaival, és kortársaim között is örökké a periférián. Jaj, de nagy lenne a siratófala az általános iskolás kínoknak, ha így összeraknánk.

De a kilencvenes években a progresszív gimnáziumban — rengeteget köszönhetek neki — sem történt meg a csoda, csak némi közérzetjavulás. Mi voltunk az első évfolyam, kevesen voltunk, nem volt elég interakció, nem léptünk hagyományba. Az értelmes cselekvések hiányoztak, nekem nagyon le kellett volna kötni a hallatlan és szerteágazó kapacitásaimat. S akinek sikerült néha, annak ma is elmondhatatlanul hálás vagyok.

És a magány, az iszonyatos magány. Ha lenne ilyen számláló, amelyik mérné a valóban más lélekhez kapcsolódással töltött órákat mondjuk nyolc- és húszéves korom között! És hogy hányat kínlódással, buszozással, egyedülgyaloglással, ágyonfekvéssel, a lakásban keringéssel, jobb híján naplóírással? És én azt hittem, ez az élet. Az az életem már eltelt, azt nem adják vissza. Az élet, amelyben nem buliztam. Ez mondjuk látszik az arcbőrömön.

És az illúzió — vigasz-e vagy csak a gyötrelmet fokozza? –, a tündérmesés jövőkép, ezer ébren álmodós fantázia alapmotívuma, hogy majd jön valaki, majd lesz egy jó tündér, egy apaszerű valaki, egy szerelmes fiú, akihez lehet kapcsolódni, aki rám figyel végre, aki mellett én is jó leszek, és akkor lesz egy teljesen más élet. Hogy reménykedtem egész tizenéveimben abban is, hogy egyszer csak megváltozik a nyolcas busz útvonala! Vagy a színe. Vagy bármi. Ahogy az évek teltek, egyre erősödött bennem a várakozás: kell valaki, aki ebből kiragad. Aki lesz, az ragad majd ki.

Nem volt nagy szerelmem. Ezt mindig úgy vártam: egyszer csak megtörténik. Valamicske volt is, de a valamicske az nem valami, és főleg nem minden: ilyen éhséggel, ilyen mínusz öntudattal jó, hogy ennyivel megúsztam. A többiről jelszavasban: nő vagyok, vagy mi

És hogy irigyeltem én a kicsit is melegebb otthonú barátnőket. A családokat, amelyekben az apák viccesek és tevékenyek voltak, és amelyekben az anyák beszélgettek a lányukkal, tavaszi virágokat tettek az asztalra, együtt mentek ruhát venni, vagy színházba! Vagy hogy volt barátjuk, szerelmesek voltak beléjük. Keserves, irreális irigységgel, ahogy a béka a sirályt. (Az irigység jön nemsokára a hét főbűn sorozatban.)

Összességében: ahogy a mi életünk alakult, az anyám túlterheltsége és az apám teljes szülői alkalmatlansága miatt, abból az állt össze, homályosan és mégis masszívan, hogy minden mindegy, és hogy én nem létezem.

Ma már másképp van, és nagyon élesen érzékelem a kontrasztot, ezért jobban is örülök. Ma már várúrnő vagyok — ez metafora –, nem másfél szobás albérletben lakom, és nem is anyámék tetőterében, ahol napi téma a kutya, meg az, hogy sétálni megyek a férjemmel, és hogy le kellene mosni a tűzhelyet. Ma kiállok ide az erdő fölé, ahol rezge őz cikkan, és úgy érzem: bekaphatja mindenki, de főleg a művész úr. (Ellentmondásos az efféle hajóvonták találkozása.) Ma biciklizem, mert mindig is biciklizni akartam, és senki sem rontja el az örömömet. Ma már senki nem szól bele, hogy mikor fektetek, meddig szoptatok, ki jön hozzám látogatóba. Ma műjégpálya a joghurt.

És a kevesebb több. Most az I. tételben épp nagyon szép rész jött Keith-nél. Ha ilyen a joghurt, akkor az ember gourmand, apró adaggal eltelik. Ha értelmezhető minőségű a spirál, akkor az ember megáll a szempilláknál, amikor arcot rajzol magának. Nem kellenek pótszerek. Ma már érzéki öröm a tavasz, ma már szól a zene, és belém rendül a nagymonológ.

És azt hiszem, amit control freaknek mondanak, az a létezésem alapállapota. Abban áll például, hogy eldöntöm, mit hozok haza, mi van a hűtőmben, hogy nem a másét eszem, és nem mondja meg nekem senki, hogy ez nem jó vagy drága, és erősen tudom, hogy nekem ez a jó. Nagyon sok konfliktust vállaltam, hogy így legyen, és jó részét csak azért kellett vállalnom, mert nem fiúnak születtem. És, amennyire lehet, más is eldönti, mi a jó neki — tehát a ‘másokat vezető, irányító’ jelentése a control freaknek nem igaz, illetve hát, hála istennek, nem élünk együtt, és én sem nagycsaládban, sem kommunában nem tudnék élni –, és én ezen nem döbbenek meg, nem akarom őket kontrollálni, nem írok elő semmit, de nekem nagyon kell az íz, a szín, a ház, és a mozdulatnak az a nyugalma is, amellyel megfizetem. És igen, mára meg is keresem azt a pénzt.

Control freak teszt

A teszt szerint sem vagyok az (48 százalék), szerintem sima felnőtt (lassan harminchét éves) vagyok jó körülmények között, akinek felelősséget kell vállalnia, de nem szeretem, ha belepofáznak a létezésembe, mert eddig mindig vagy belepofáztak, vagy nem hagytak lehetőséget a saját preferenciáim kialakítására. (Gyanítom, a control freak pejoratív szleng is azok kordában tartására született, akiknek elegük lett, hogy nem hagyják őket békén.)

126 thoughts on “mitől volt ennyire iszonyatos?

  1. ” És a magány, az iszonyatos magány. Ha lenne ilyen számláló, amelyik mérné a valóban más lélekhez kapcsolódással töltött órákat mondjuk nyolc- és húszéves korom között! És hogy hányat kínlódással, buszozással, egyedülgyaloglással, ágyonfekvéssel, a lakásban keringéssel, jobb híján naplóírással? És én azt hittem, ez az élet. Az az életem már eltelt, azt nem adják vissza. Az élet, amelyben nem buliztam”.
    Hozzám, nekem, rólam szól ez a bejegyzésed. Ismerős ez a magány, ami a padtárs nélküliség (mert senki nem akar mellém ülni, én meg azt hittem, hogy nem választhatok padtársat), a vonaton egyedül utazóként, szünetben egyedül álldogálóként nagyon életformává vált a magány és az egyedüllét. Ezzel együtt az állandó keresés. Mert többen mondták, hogy messziről látszik rajtam, hogy keresek valamit, valakit. Bennem a segélykiáltás, hogy jöjjön valaki már, állat is lehet akár és mentsen meg ettől a közömbösségtől, szeressen, mert ez elviselhetetlen. Hogy végre egyenértékű ember legyek a többivel, hogy ne legyen a fejemben “az alma nem esik messze a fájától”, hogy szeretnék olyan emberekhez tartozni, akiknek nem számít ki fia- borja vagyok”, csak én számítok. És lőn. A meneküléssel egyszerre megjöttek a megmentők is. A barátok, akik azóta is szeretnek, a férjem, akivel sokáig harcoltunk ezért az életért.
    “A szépség, igen, az is hiányzott, s még inkább, hogy szépnek lássanak. És ki tudja, milyen voltam? Szerintem szép voltam.” Igen szép voltál. Csak az lehettél, mert most is az vagy 🙂
    Nekem is hiányzott, hogy szépnek lássanak. Hogy egészben lássanak szépnek, ne csak bizonyos részleteimben. Egyedül a férjemnek sikerült ez, mert ő a lelkembe szeretett bele, a sorsomba. Mert neki az ellenkezője jutott. Egyetlen gyerek, a szülei értelmiségiek a mindent megadok neked attitűddel, mindent elvárok tőled hozzáállással. A férjem arra vágyott, ami nekem volt, én meg arra, ami neki. Valahol középen egyensúlyba kerültünk.
    Hogy hihetetlennek tűnt sokáig, amikor ellenpéldát, harmonikus együttléteket láttam. Hogy nyálasnak tartom az erős érzelmi megnyilvánulásokat, hogy nevetségesnek, amikor valaki hisz a szeretetben, az ennek a programnak köszönhető. Még most is fut, hogy nem állhatok ki a munkahelyemen az igazamért, mert én jelentéktelen vagyok és kirúgnak. Vagy néha átfut az agyamon, hogy én milyen beképzelt vagyok, hiszen nézzek már magamra, mennyi mindent nem tudok a másik emberhez viszonyítva :), de akkor megszólal egy belső hang, hogy van még időm. Ez az én sorsom, nem kell ugyanazokat megtapasztalnom, mint a másik ember, mert nekem más utam van, más rendeltetésem. De azért jól esik tudni, hogy nem vagyunk egyedül ezzel, hogy vannak még hasonló sorsú emberek, akik legyőzték a sárkányt. És jó látni, hogy ennek ellenére, vagy ezzel együtt mekkora utat megtettél, hogy ez lehetséges. Jól esik, ha olyan emberekkel találkozom, akik nem a jelen pillanatbeli eredményeim szerint mérnek fel, hanem a mögöttem hagyott útban becsülik fel hogy milyen ember vagyok.
    Jól esett ezt (is) olvasni 🙂

  2. jo volt olvasni, nagyon megrendito belelatni valakinek az eletebe, az erzeseibe ilyen melysegig. es nagyon orulok hogy most mar ugy elsz/elhetsz, ahogy es ezt ertekeled is.

  3. Engem nagyon dühít, amit elvettek tőlem. Soha nem lett önbizalmam, soha nem láttam magam értékesnek, ami persze sok felnőttkori döntést befolyásolt. És akkor is mindig az a rémes érzés, hogy nekem mindent el kell tűrni, én semmire nemet nem mondhatok. Milyen szörnyű volt!

    • Hát Adél, pedig értékes vagy! Éppen attól, hogy viszonylag ép bőrrel megúsztad, mikor lehettél volna bármi. Éppen ezért tartom nagyra az ilyen embereket, hogy minden nehézség ellenére tudnak kedvesek, életvidámak lenni. Persze dupla annyi életenergiába kerül, mint egy ép egészséges családban felnőtt embernek és ez igazságtalan és fáj…

      • Gyakran ott van az emberben, hogy mi minden lehetett volna. Hogy mennyire máshogy lehetett volna. Aztán cuki ebben, mikor anya nyomja le a torkomba azt az édes, ezoterikus elméletet, hogy ez kellett ahhoz, hogy most az légy, aki vagy. Csakhogy bennem mindig ott van, hogy szép felmentés ez nektek, de nekem örök kétely, hogy én ennél sokkal több is lehettem volna. És sokkal szabadabb, és sokkal szorongás mentesebb,. És sokkal kevésbé sérülékeny és becsapható. És sokkal könnyebben nemet mondó. Olyan, akit nem lehet kihasználni, mert van szeme rá, hogy észrevegye, mi történik vele. Olyan, aki nem az otthoni rémséghez képest egy annál alig élhetőbbet is csábírónak lát. Nagyon tud ez fájni, hogy csak ennyiből gazdálkodhat az ember, és ők még csak bűntudatot sem éreznek. Hja, és éppen írok egy cikket egy újabb megaláztatásról (nőktől természetesen), amiben ott van az is, hogy ÉN hogyan dolgozzak MAGAMON, hogy nekik megbocsássak, és jobb legyen a kapcsolatunk.
        Hogy ÉN hogy ne érezzek bűnös haragot. Amikor azt mondom, nem akarok megbocsátani, mert még csak elnézést sem kértek, és ma is hetente belém rúgnak (szeretetből), akkor meg azt mondják, nekem lesz jobb utána. NEKEM? Hadd tudjam már, nekem mi a jó? Mi ez a kollektív hülyítés? Mi az, hogy a harag nem megengedett?
        Igazságtalan. Nem akarok megbocsátani, és iszonyú felszabadító, ezt kimondani, megélni. Most érzem, hogy nem ez az, ami árt nekem, hanem az évekig tartó elnyomása ennek az érzésnek, az álszent, kicsikart megbocsátás, amit éreznem illett. Az bizony elég rendesen megfojtogatott.

        • Szerintem nem gond az, ha az ember nem tud megbocsátani – inkább legyen benne a harag és forrja ki magát, mint hogy bemesélje magának, hogy megbocsátott, de közben nem is. Az még rosszabb. és van, aki nem érdemli meg a megbocsátást.

          • Őőő, nem azt halljuk állandóan, hogy majd ha megbocsátasz, akkor úgy elcsitul minden rossz érzés benned. Képzett emberek mondják ezt. Én nem tudom, nekem sokkal jobb, ha vállalhatom az értéseimet. És azt sem értem, miért jár nekik a megbocsátás? Hiszen nem is kérték! Komolyan: hány ilyen hülyeségnek lehet lenézni az aljára és rájönni, hogy ezek semmi egyébről nem szólnak, csak arról, hogy legyen csönd. Ne légy probléma. Ne zavarj minket az érzéseiddel.

            • Pontosan így van: ne zavarj minket az érzéseiddel. Ne panaszkodj, ha nem tetszik, változz meg te, legyél olyan, mint mi, és akkor nem fog zavarni… Ez a demokrácia: sok lúd disznót győz:(

            • Én a magam számára úgy interpretálom ezt, hogy ott a HA – tehát Ha majd megbocsátok, ha meg tudok bocsátani. Illetve, ha majd elmúlnak a rossz érzéseim, mert én is átgondolom és túllépek rajta, AKKOR majd megbocsátok – vagy lehet, hogy meg se bocsátok, a szó szoros értelmében, csak az egész dolog már rohadtul nem fog érdekelni – szóval elvileg pont fordítva kellene működjön. Először múlik el a rossz, és majd utána jön a megbocsátás – ha jön. Egyébként volt nálunk is a családban ilyen, én voltam a súlyosan megbántott fél egy rokon részéről, és anyám hónapokig terrorizált azzal, hogy “jajj, ne legyetek haragban, nem szép dolog az egy családban” – mintha ő sose lett volna fasírtban senkivel sem – és ott van az érzelmi zsarolás, hogy “jajj, olyan rossz a szülőknek látni, hogy a fiatalok között ilyen vita van” és még ennél is rosszabb, amikor téged hibáztatnak azért, amiért a másik azt tette veled, amit, ahelyett, hogy melléd állnának. Végtelenül dühített, hogy nekik csak az számít, hogy összejárjunk, hogy szépen mosolyogjunk az ünnepeken, és igen, pont amit mondasz: hogy ne zavarjunk, ne keltsünk bennük rossz érzést. Egészen felnőttnek éreztem magam, mikor azt mondtam erre ötször-hússzor, hogy nem érdekel, leszarom, kinek mennyire tetszik vagy nem tetszik, de ez van, harag van, és nem fogok most hirtelen több évnyi bunkóságot csak úgy megbocsátani. Jó érzés volt.

              A szülőkkel kapcsolatos bántások szenvedések – én néha szemébe mondtam apámnak-anyámnak, hogy igen, szar volt és talán nem úgy kellett volna hozzáállni a gyerekeidhez ahogy – vagy tagadás, vagy üres bűnbánat volt az eredmény, de ez is csak nesze semmi, fogd meg jól, nem hoz vissza semmit és nem változtat semmin.

        • Ilyenkor szoktam megijedni attól, hogy vannak gyerekeim. Mi lesz, ha nem érek fel majd ahhoz, hogy valódi segítséget nyújtsak nekik, hogy megvalósítsák magukat? Ettől nagyon félek!

          • en is. engem eltet hogy ugy banok veluk ahogy szeretnem hogy velem banjanak. azt csak nem tudom annyira elcseszni. vagy ki tudja. majd 20*30 ev mulva elmondjak.

            • Igen. Itt jön az, hogy tudod, hogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Én nem mindig tudom, csak azt érzékelem sokszor, hogy most nem bánnak jól velem. Vannak időszakok, amikor én is tudom, hogy hogy van jól, majd az első esemény, ami kicsit is hasonlít valamelyik gyerekkori történethez, teljesen kimozdít az egyensúlyomból és minden stabilitásom odalesz. Hosszú idő, amíg mindent újra építek és ezektől az időszakoktól félek.

            • es amivel nem lehet mellefogni, az a kozos vidam tevekenyseg. nalunk anya napnak hivom. amikor egyutt elmegyunk mondjuk fagyizni, vagy uszodaba, es csak ugy fecsegunk. a lanyom es en. es akkor bolondozunk is, futunk kezenfogva, vicceseket mondunk, megengedem magamnak hogy ne csak anya legyek, hanem felszabadult vidam valaki is es olyankor csak egymasra figyelunk.

  4. Már negyedszer olvasom.

    “Tulajdonképpen azt csináltam, amit akartam, csak nem volt mit”. Milyen sokatmondó ez!

    Te É. nagyon bátor vagy, hogy ezt megírod ilyen mélységben. Nagyon tanulságos.

    • Mennyit unatkoztam gyerekkoromban… ingerszegény élet volt, az biztos… talán attól lettem olyan kreatív, amilyen… de ez sem egészséges kreativítás… inkább a megoldástalanság iszonyata elől menekülök, és nem alkotok… negatív ez is, nem pozitív… emlékszem, nyolcadikban unalmamban azt játszottam, hogy a vasúti menetrendben a vonatösszeköttetések szinkronizálását ellenőriztem az országos vasúthálózatban… füzeteket írtam tele ilyen korrelációkkal…

  5. Hát, nekem nehéz volt olvasni, túl sok mindenre ismertem rá saját gyerek- és kamaszkoromból.
    És 68 %…
    Lehet, hogy majd írok bővebben is, felkavart ez a bejegyzés.

  6. Gondolkodtam, hogy leírhatom-e ide, s úgy döntöttem: leírom. Nekem az ellenkezője volt. Én voltam apa királylánya, báty hugija. Géemkások (is) voltunk, nyitott géemkások. Mentünk mindenhova, megnéztük, amit lehetett. Megmutatták nekünk a világot… múzeumok, várak, túrák a természetben, salakmotor verseny, havonta társaság a házban, sokféle ember, a nyaralásokra vittük a barátnőimet is, hogy legyen kortárs társaság is. Minden nap beszélgetések, éneklés a kocsiban, a ház állandóan átjáróház, ott vannak a barátaink. 13 évesen szülinapi buli szülők nélkül, 15 évesen már egyedül is elengedtek nyaralni (ok, mert ott volt a tesóm), de leginkább azért, mert bíztak bennünk, s akartak adni önálló teret is. Megbíztak bennünk, megengedtek sok mindent, amit másoknak nem, voltak szabályok, de volt sok szabadság, még sem csináltunk hülyeségeket. Önálló véleményünk lehetett, vitatkoztunk, olaszosan éltünk kissé. Mi akkor is összekaptunk, ha vendégek voltak nálunk, mert ezek arról szóltak, hogy mindenkinek lehet véleménye, s nem vagyunk látszatcsalád.

    S nekem meg ezért volt nehéz, még ha ez furcsán is hangzik. Nem tudtam leszakadni, nem bírtam, hogy nincs burok. Pofán vert a valóság. Sok idő kellett, hogy felfogjam, hogy nem halt meg senki, vannak, csak távol, kicsit másképp. S sok idő kellett, hogy megszokjam a szabályokat. Még most is nehezen viselem őket.

    Fontos: mindezt nem panaszként írom, hanem jelenségként.

      • Én is ezen gondolkodtam, hogy lehet-e ide ezt. Hasonló helyzet velem, meleg, nyitott, nagyon jó családi légkör, örökölt gyönyörű butorok közt szertedobálható játékok, színház, lányos-vásárlós napok anyával, apával közös hobbi, fél Európa 18 éves korom előtt, rengeteg kirándulás, élmény, beszélgetés, röhögés, szuper barátnők, nagy szerelmek, bulik, az iskoláim máig egy merő nosztalgia. Most meg egyszerűen eltévelyedve keresem a felnőtt énemet, nem bírom a burok nélkül, túl sokat gondolok vissza, hasonlítok. Jól mondtad, pofán vert a valóság, nem találom benne magamat. Rengetegszer koppanok. És tényleg nem panasz, nem is lehet az, mert csodás évek voltak. Aztán jött egy nagy hasraesés és még néhány, és azon gondolkodom, hogy ilyen indulás után hogy lehetek ilyen gyenge, nyughatatlan, félelmekkel teli ember.

        • Nahát! Köszönöm a bejegyzést, és azt is, hogy ezt leírtátok itt most! Ugyanez az én történetem is: burok, védelem, szeretet, szabad véleménynyilvánítás, egyenlőség… és monokli, amikor kikerülök a világba, és hiányérzet. És még egy: sokáig úgy éreztem, nem vagyok “normális”, mert mesélték mások a gondjaikat, szülőket, testvéreket, gyötrelmeiket, és én kamaszfejjel azt kezdtem hinni, hogy az valahogy KELL. Nem értettem, miért.

          • De jó ez is… a gyerekek hiedelmei. Nekem pl nem értik a bizalmasaim, hogy hogyan lehetek ennyire elveszett néha és bizonytalan, és miért nem merem apámnak azt mondani, hogy… és mi az, hogy a férjem így rám tudott telepedni, és miért mondok én olyan nehezen nemet. nem értik a hiedelmeket, amit beleégettek az agyamba. Hogy engem engedelmességre treníroztak, és ettől vagyok én nagyon védtelen még most is.
            Ti attól vagytok védtelenek, hogy a nagy szeretés után a ridegséggel nem tudtok mit kezdeni. Valahogy az sem az igazi akkor.

            • Ezt itt a végén nagyon pontosan megfogalmaztad. Most, hogy már van gyerekem nekem is, szívem szerint úgy szeretném, ahogy engem szerettek, de hogy tanítsam meg állni a pofonokat, ha én sem tudom. Azt hiszem az a közhely sem teljesen igaz, hogy a szeretetteljes gyerekkor megerősít majd annyira, hogy a ridegségben is álld a sarat.

            • Nagyon ismerem az engedelmességre trenírozást Adél, én is ugyanebben nőttem fel. És érdekes, a ridegséggel tudok mit kezdeni, a bántással is – védtelen vagyok ellene de képes vagyok kibekkelni, elviselni bármit, meghúzni magam, és túlélni, mint a csótány az atomháborút. De a kedvességgel, melegséggel évekig nem tudtam mit kezdeni, nem tudtam hogy reagáljak, ha valaki barátságosan közeledett hozzám. És passzív vagyok, meghúzom magam, hogy ne vegyenek észre – nem tudok, nem tanultam meg építően, aktívan kezelni a problémákat – most, lassacskán pótolgatom ezt, de csak tudatos kényszerrel, plusz odafigyeléssel megy.

    • “Az iskola a nyolcvanas években nem volt vidám, lehetetlen szagú folyosóival, moslékos hordóival, szárazon frontális óráival, elembertelenedett, pánikszerű úttörőmozgalmával, lélektelen pedagógusok tucatjaival, és kortársaim között is örökké a periférián. Jaj, de nagy lenne a siratófala az általános iskolás kínoknak, ha így összeraknánk” – Jajj, de ismerős, és a többi is, bár nekem annyiban volt más, hogy nálunk rend volt, elvárások voltak, odafigyelés volt. Írtam már, hogy anyám egyedül nevelt minket, miután az első és a második – egy évig se tartó – házassága felbomlott. Anyám fiatalon ment férjhez, és mikor rájött, hogy a házassága nem az, amit szeretett volna, elhagyta apámat, csak épp rossz pasi miatt, aki aztán lelépett. Két szék között a pad alá esett, sose látott gyötrelmek közé és szegénységbe, egyedül a két gyerekkel. A saját apja is elfordult tőle, a falu a szájára vette, de ő küzdött, tényleg megtett mindent, amit lehetett, de a frusztráció és a teljesítménykényszer határozta meg a napjait. Hisztérikus természet egyébként, gyönyörű nő, iszonyatos fizikai erővel és pocsék idegzettel. Mindent kézben tartott a ház körül, patikarend, mindig szépen kaszált fű és ami a nevelésünket illette: nálunk szigor volt, koránkelés, feladatok, munka, szorosan befont copfok, és nehogy hármast hozz, és ki ne menj nekem vasalatlan ruhában az utcára, mert mit szólnak! Minden hétvége a szőlőben, vagy a kukoricában vagy épp ahol, menni az erdőre fát szedni, vagy szilvát szedni, pálinkának – ami nem lett volna rossz, lehetett volna kedvvel, vidáman csinálni. Ami rossz volt az az állandó feszültség, a rohanás, a mindent gyorsan, a csattanó parancsszavak. Nem kellett volna nekem se márkás cipő, se walkman, csak néha egy kis törődés, hogy valaki beszélgessen velem, hogy valakit ne csak az érdekeljen, hogy hányas lett a matek és becsuktam e a padlásajtót, hanem én… És a lekicsinylő beszólások – nekem semmi kézügyességem, mindent úgy fogok meg elsőre, legyen az csavarhúzó, kasza, tű-cérna vagy kelttészta, hogy azt rossz nézni, és sok gyakorlás kell, mire bármi ilyesmit elsajátítok – és nálunk nem lehetett hibázni. Nagyon hamar el lettem könyvelve bénának, akire maximum az állatokat meg a nehezebb munkát lehet bízni, amire nem kell ügyesség, és csúnyának is. Nagynéném mondta egyszer anyámnak hogy “olyan ronda ez a kislány, valamit csinálni kéne vele, így senkinek se kell majd, legalább valami rendes ruha kéne neki.” – ugyanabban az évben, amikor a fiúk megválasztottak az iskola legrondább csajának, szóval gondolhatjátok. Nagyon hamar megtanultam, hogy hol a helyem, és hogy ami másnak jár, az nekem nem, nekem nincs jogom szeretni, egy fiút megkívánni, hiszen undorító vagyok és a vágyam is undorító.

      Tudtam, hogy nincs pénzünk, én nem várhatok szebbre-jobbra, szép ruhára, cipőre, jó nekem a turkálós, meg a rokonoktól levetett is, mert parasztgyerek ne válogasson – de úgy gondoltam, hiába is lenne, mert úgyis csúnya vagyok, szép ruhában se lennék jobb.

      És : “a magány, az iszonyatos magány. Ha lenne ilyen számláló, amelyik mérné a valóban más lélekhez kapcsolódással töltött órákat mondjuk nyolc- és húszéves korom között! És hogy hányat kínlódással, buszozással, egyedülgyaloglással, ágyonfekvéssel, a lakásban keringéssel, jobb híján naplóírással? És én azt hittem, ez az élet. Az az életem már eltelt, azt nem adják vissza. Az élet, amelyben nem buliztam. Ez mondjuk látszik az arcbőrömön.” -igen, pont így volt, hányszor vánszorogtam a buszra a szakadó esőben, a hidegben, tudván, hogy otthon sem lesz jobb, és csak arra vágytam, hogy valaki felém nyújtsa a kezét, és mondja azt, hogy nem vagyok egy teljes csőd.

      Az egyetemen nyílt ki a világ, és lett párom, aki szeret, olyan, aki méltó, és melegség van itthon, és ma volt sokáig alvás, és még mindig köntösben vagyok a napsütéses ablakban, a nyíló fokföldi ibolyák és orchideák között – és sül a csirke tökkel krumplival a pataki tálban, és mosoly van és puha takarók. És már undorító sem vagyok, bár pénzem márkás cuccokra most sincs, és a Lidl-ben veszem a márkatermékeket, mégis mennyivel-mennyivel jobb! Van sajt a hűtőben és akármikor hetek belőle, és felhúzhatom a futócipőmet, amikor akarom, és van kihez hozzábújni és… Jajj, mennyivel más, és nem értem, miért kellett akkor ilyen iszonyatosnak lennie… Én már rég megbocsátottam, nem látom értelmét, hogy anyámra haragudjak, apámra inkább szoktam, aki a válás után nagyjából leszarta a fejünket – és nem gondolok bele, mi lehetett volna, mi lehettem volna, ha megadatik, hogy szeretetben, boldogan nőhetek fel. Talán jobban tudnám magam menedzselni az életben, jobban tudnám, mit akarok, nem félnék és nem szoronganék mindentől, és jobban hinnék magamban, és nem lenne néha akkora a sötétség bennem… Most úgy vagyok vele, hogy ez a teher adott, ezt kell cipelni, és végül is – rosszabb is lehetett volna.

        • Katya, én nem dolgoztam rajta, egyszerűen csak jött magától – szerintem ezt nem lehet kikényszeríteni, vagy valami módon elérni. A dolog nyitja az volt, hogy megértem az anyámat, a nehézségeit, a kétségbeesését, a frusztrációját, és el kell ismernem, hogy ő mindent és még annál többet is megtett értünk, hogy tanulhassunk, hogy előbbre léphessünk – és most is segít, amiben tud. Hogy emellett olyan volt, amilyen volt, azon már nem lehet segíteni vagy változtatni – bár az utóbbi 15 évben ő is sokat változott, és jobb a kapcsolatunk, mint egykor. Apámnak nehezebb megbocsátani az elhanyagolást, de őrá se haragszom, inkább közönyt érzek.

          • Nekem pillanataim vannak ilyenek (megértősek).
            De azt annyira nehezen viselem, hogy soha nem reflektál magára egy pillanatig sem. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan lehet így létezni, hogy valaki sosem teszi fel magának a kérdést (ha nem is a következőket, bármit, ami ilyen jellegű): Lehet, hogy bántó voltam a gyerekkel? Miért teszek folyton megjegyzést a gyerekeim külsejére? Hm, lehet, hogy félreérthetően fogalmaztam?
            Nekem állandó önvizsgálat tárgya a gyerekem. Minden az. Én ennyire minden (a gyerekeik felé mutatott) önkontroll híján létező nőt, mint az anyám (és még egy-két nőrokon) egyszerűen nem tudok feldolgozni.

            • Anyám is teljesen ilyen, anyósom is, de a férfirokonaim is – végtelenül egyszerű emberek, amit ők gondolnak, az úgy van, kétségeik nincsenek. Talán azért is van ez így, mert ahogy én észrevettem, ők nem tekintik embernek a gyereket – még akkor se mindig, ha már felnőtt – hanem egy olyan lénynek, ami alapból rossz és tökéletlen, és akit a felnőttnek állandóan rendszabályozni és cseszegetni kell, és majd akkor talán lesz belőle valami. Hogy az a gyerek gondolkodik, hogy netán érez, hogy fáj neki, ha úgy szólnak hozzá, az kit érdekel – különben is, mit kényeskedik? Ő a szülő, amit mond, az úgy van, a gyerek meg csinálja, amit mondanak neki, és jobb is, ha tart egy kicsit a szülőtől, mert úgy nem nő majd a fejére.

      • “és nálunk nem lehetett hibázni”

        Na, ez is milyen nagyon ismerős! És most már azt is tudom, hogy az én esetemben ez nem is biztos, hogy kívülről jött. Legalábbis nem folyamatosan és semmiképp sem tudatosan. De valahogy belém ivódott és most sokszor kicsit direkt is hibázok, hogy teszteljem a köröttem lévő világot. No erre van egy gyerekem, aki előre sírva fakad, hogy neki nem fog menni a mell láb.

  7. “Összességében: ahogy a mi életünk alakult, az anyám túlterheltsége és az apám teljes szülői alkalmatlansága miatt, abból az állt össze, homályosan és mégis masszívan, hogy minden mindegy, és hogy én nem létezem.” Úgy éreztem mindig, csak felnövök, mint a vadvirág, ha nem lennék talán észre sem vennék… Pedig milyen jó voltam én is, nem voltam problémás gyerek, ezért nem is kellett rám figyelni? Most nagyjából leírhatnám a hasonlót, mint te É. csak más helyszínekkel, emberekkel, felállásokkal (én első gyerek vagyok és nagyon vártak, anyám értelmiségi, apám géemkás, később el is váltak). Annyira akartam, hogy észrevegyenek és figyeljenek rám ezért mindenben igyekeztem megfelelni, és teljesen megértem Adél dühét is mert tőlünk tényleg elvettek valamit, amit akkor és ott kellett volna megkapnunk és élveznünk. Lehet, hogy később rátalálunk, felfedezzük magunkban; nem bánok semmit az életemben, egyet viszont nagyon: azt, hogy akkor fiatalon nem éreztem úgy magam mint most, olyan szépnek, értékesnek, magabiztosnak, szerethetőnek. Ezeket már megtanultam, elhittem, tudom magamról, de mennyivel jobb és más lett volna, ha akkor belém ivódik, és nem kell nap mint nap újra megtanulnom, elhinnem és tudnom.
    cf 44%, a szöveges értékelés adott százaléknál mindig ugyanaz? vagy van különbség?
    a mai adag bőgés nálam is megvolt

    • “Ezeket már megtanultam, elhittem, tudom magamról, de mennyivel jobb és más lett volna, ha akkor belém ivódik, és nem kell nap mint nap újra megtanulnom, elhinnem és tudnom.” Bizony. És a helyzetek, amikor hirtelen elfelejted, hiába mantrázod, megint ici-pici senkinek érzed magad. Hogy bőgve vezeted hazafelé a kocsit, és és próbálod rendbeszedni magad, hogy mire a közérthez érsz, emelt fővel tudj bemenni az ajtón, meg másnap reggel nézegetni magad a tükörben, hogy hát igen, nincs itt semmi baj. Csak ne is legyen nepközben, mert majd megint a cserepeidből kell összerakni magad. És sose lesz vége – örökké csak az alkalmatlanság érzés.
      Aztán a várakozás – talán egy méltó szeretőre, akiből erőt meríthetsz, mert egyre nehezebb saját hajadnál fogva kihúzni magad a vízből.

      • “Aztán a várakozás – talán egy méltó szeretőre, akiből erőt meríthetsz, mert egyre nehezebb saját hajadnál fogva kihúzni magad a vízből.”
        És tényleg, és közben meg folyton azt hallod, hogy “előbb magadban tegyél rendet, fogadd el az életed, ahogy van és majd utána megjön a Nagy Ő is”….Mi van, ha néha sok és dühös vagyok és kiabálni szeretnék, hogy nem, nem tudok egyedül rendet tenni, jöjjön már valaki, aki mellém áll és segít…

        • Én úgy gondolom, a magunkban rendet tevésnek is vannak korlátai. Mert bár van, amit az ember maga is felépíthet magában, ha nincsen semmi pozitív visszajelzés, ha semmi eredményt nem nem lát az ember a külvilág felőle, akkor előbb utóbb frusztrált lesz, és jogosan kezdi úgy érezni, hogy nem megy semmi. Szerintem nem szabadna gyengeségnek tekinteni, ha valaki beismeri, hogy egyedül – tökegyedül – nem biztos, hogy megy az önbizalomépítés főleg ha párkapcsolatról van szó. Mert nagyon nehéz úgy megszeretni a testedet – pláne egy traumatizált fiatalkor-kamaszkor után – ha soha nem láttad senkin, hogy tetszettél volna, és magadat is nehéz úgy elfogadni, ha mások se fogadnak el.

          • Akik a topon vannak, azok sem mind egyedül építették az önbizalmukat, hanem építették a szüleik és a szeretők. Igen, sok férfi a szeretőktől kapott imádattól olyan magabiztos. Azok, akik gyerekként nem kapják meg, azok mindig kívülről várják, ami terhes lehet a környezet számára. Vajon miért? Én Móra Ferenctől kaptam önbizalmat, Benedek Elektől, Winettou-tól, az Árvácskától, Az árvák hajójától, A nyomorultaktól, a Szamárbőrtől. Az egyedüllétnek sok előnye van ám! Különleges világok fele nyit utat. Ezért vannak pillanatok, amikor hálás vagyok azért, hogy a szüleim nem szerettek, mert ha szerettek volna, nem tudom, hogy ki alakult volna-e bennem a vágy a szebbre, a jobbra, vagy beértem volna azzal a valósággal, amit ők mutattak volna nekem szeretetből, és most lennék kendős falusi menyecske. Lehet, hogy nevetségesen hangzik ez… Azt szerettem volna, ha olyan szüleim lettek volna, akik támogatják az elképzeléseimet, és segítenek felfele törni. De ha nem olyanok voltak, akkor jobb így, hogy semmilyenek voltak.

            • Nem, nem jobb. Mert ezek a szülők – vagyis bocs, igazából a sajátjaimra gondolok – azt várják, hogy az életben ugyanúgy teljesíts, mintha támogattak volna. És a szülői elvárások nagy kárt tudnak ám okozni. Kár, hogy az elvárásoknak csak úgy lehet megfelelni, hogyha mellettünk állnak. Szülők, vagy szerencsés esetben más, pl. keresztszülő. Ha senki nincs, akkor marad az alkalmatlanság érzet.

              • Melisande, én konkrétan az én szüleimre gondoltam, akik nem voltak sehol. Apám csak munkaeszközt látott bennem, nem volt hajlandó egy pennyt sem költeni rám. Nem is támogatott semmiben, de hencegett velem mindig.

          • Bizony, ha nincs tukor, amiben meglasd magad, akkor max csak a konnyebben lathato reszeidet tudod osszerakni, de a hatadrol, tarkodrol sosem lesz keped, hiaba kepzeled letapogatassal…

          • Úúú, de szép ez. De igaz! Vajon van- e olyan férfi, aki akarva akaratlan nem tör uralomra? Én azt gondolom, a határokat nagyon keményen tartani kell.

            • Szerintem van, én legalábbis úgy tapasztaltam – ás azt sem érzékelem, hogy bármit is nagyon keményen kéne tartanom. Sőt… ha belegondolok, talán őrültségnek hangzik, de nem tartok semmilyen határt, mégsem érzem magam kiszolgáltatva. Viszont szerintem is ritka az ilyen férfi, aki mellett az ember ezt megengedheti magának, más mellett biztosan én sem így működnék.

  8. én is azt hittem, hogy ez az élet…
    a legdurvább, hogy néha még most is azt hiszem.
    most megint túlélésre játszom és ez nincs rendben így.
    az eddigi írások a “harcost” hívták elő belőlem, ez pedig most a legsérülékenyebb, legeldugottabb, kis, csupasz puhatestűnek szól bennem. megrázó, nagyon. 😦

  9. Ó, és ha ezt így elmondod, akkor néznek elkerekedett szemekkel, hogy hát nemár, ez nem is így, és nem ott és nem akkor… Köszönöm É., kimondod a gondolataimat.

  10. Te jó ég, azt hittem, ezek csak velem (nem) történtek meg – persze nem minden, de lényegét tekintve nagyon sok. Azt hittem, a mi házunk (ma értelemszerűen a szüleim háza) az egyetlen a 12. kerületben, aminek nincs bevakolva a a bejárati fala (az északi oldalon persze), csak nálu(n)k nincs rend és rendszer, csak nálu(n)k maradnak évtizedekig ugyanott a tárgyak. És akkor leírod, hogy abban reménykedtél, “egyszer csak megváltozik a nyolcas busz útvonala”. Nem értem, hogyan nem találkoztunk.

  11. Ó, jaj, mennyi ismerős mondat, amiket én is elmondhattam volna. Ugyanez a magány, csak kicsit más szociális környezetben. Nem volt rendetlenség, embertelen rend volt, tesóm se volt, és nem budai értelmiség, hanem kőbányai proli. De ugyanez, szó szerint.
    Mikor egyetemre kezdtem járni és láttam, hogy a csoporttársaim milyen közösségi élményekkel meg kultúrával meg családi élményekkel jönnek, évekig tartott elsiratni a sivár kamaszkoromat.
    Az volt a szerencsém, hogy voltak barátaim, akik belevittek jó dolgokba, különben száradtam volna, fonnyadtam volna el.

    Én is bedobtam egy múltkori beszélgetésben a “control freak” szót, és én mindig pejoratív értelemben használom, kizárólag magamra. Kényszeres vagyok, mert hamar belémverték a “rend van, akkor is, ha nem játszol ezért”, meg “időben odaérsz, akkor is, ha fél órát kell várnod a másikra, mert tudod, hogy késni fog” – mentalitást. Számítani viszont senkire nem számíthattam, aki elrendezte volna körülöttem a dolgokat, pl. anyám akkor vált el az alkoholista nevelőapámtól, mikor én 16 évesen nagyon durván kivertem a balhét. Úgyhogy jobbnak láttam magam irányítani a dolgokat. Ez ment is, egész addig, amíg férjhez nem mentem és gyerekeim nem születtek. Egyszerűen nem tudtam elengedni semmit. Ragaszkodtam hozzá, hogy úgy legyen minden, ahogy én akarom, hogy ha ezt a játékot veszem elő, a fiam azzal játsszon, ne a másikkal, ha ide jöttünk, ne a másik játszótérre vágyjon. Ilyenek. Mikrobiológiai szintig irányítani akartam. Én ezt hívom “control freak”-nek. Az olyan embert, aki képtelen a másikkal együttműködni, mert úgy érzi, hogy csorbul az önbecsülése, ha kiengedi a kezéből a dolgokat. Hogy kényelmetlenül érzi, ha más irányít, aki lehet egyébként olyan is, akiben lehet bízni. Mert egy control freak bízni sem tud, én se tudtam sokáig.

    Amiről te írsz, az szerintem inkább az önbecsülés-téma. Akinek van stabil önbecsülése, nem kívülről várja, hanem van belső tartása és reális önértékelése, önismerete, annak nem kell control freak-nek lennie. Mert az az ember, aki mostanában már én is vagyok, eléri, amit akar anélkül, hogy nyomulna. Anélkül, hogy deklaráltan ő irányítana. A stabil önbecsülésű ember keveset ad nem fontos emberek véleményére, de a fontosakét meghallgatja. Alapvetően nagyon jó eljutni oda, ahol te most vagy, én is efelé hajózom. A felnőtt, nem függésben élő, egészséges önismerettel és önbecsüléssel rendelkező nő-anya-(én feleség is). Nekem mostanában kifejezetten jólesik elengedni a gyeplőt, és a következményektől nem szorongva a férjem döntéseire bízni magam, mert egyre jobb döntéseket hoz, hála Istennek.

    • Igen, emlékeztem, hogy te írtad.

      És ehhez mit szólsz? “Gyanítom, a control freak pejoratív szleng is azok kordában tartására született, akiknek elegük lett, hogy nem hagyják őket békén.”

      Amikor azt nevezik control freaknek, akinek elege van, aki fellázad?

      Egyébként meg nagyon sok nőre tolnak annyi feladatot, annyi elvárást, hogy mindent ő visz el a hátán, folyton szerveznie, döntenie kell, gyorsnak lenni, és nem is tud már segítséget elfogadni, mert az nem olyan. Aztán meg csóválják a fejüket, hogy nem nőies, lágy, befogadó… de ezt ilyen naponta kapálni járó, sokhektáros földet igazgató asszonyokra is. A lágy, a passzív nő, a mosolygós, az nem fog csinálni semmit A túlterhelt meg sárkány lesz, control freak, főleg, ha halatlan teljesítményét tökéletesen természetesnek tartják. Illetve van még a mosolygós családanya, az alárendelődő, na, neki vagy diliház, vagy nagyon sok energiát fogyasztó élethazugság lesz a sorsa.

      A tesztet kitöltötted? Kíváncsi volnék.

      • “A lágy, a passzív nő, a mosolygós, az nem fog csinálni semmit A túlterhelt meg sárkány lesz, control freak, főleg, ha halatlan teljesítményét tökéletesen természetesnek tartják. Illetve van még a mosolygós családanya, az alárendelődő, na, neki vagy diliház, vagy nagyon sok energiát fogyasztó élethazugság lesz a sorsa.” Ezt most bekereteztem, és kitettem az agyam falára. 😛

        • inkább az utóbbi lesz a sorsa. van ilyen tényleg imádnivaló barátnőm. kiszolgálja a családját ától cettig. valamiért az az érzésem, hogy egy reggel nem fog felébredni. addig bírja a teste.

          • Húsz évig csináltam, ágybavivős reggelistül, egész családot eltartóstul. Aztán most egy bő éve nem csinálok semmit 🙂 Na jó, én főzök, mert azt szeretem. Ugyan naponta hallgatom a velünk együtt élő anyósomtól – akit egyébként szeretek és tisztelek, jobban, mint a saját fia(i) – hogy hát egy háziasszony hogyhogy nem takarít meg mosogat… Azt szoktam válaszolni (csúnyán beszélek, tudom), hogy bazmeg, öten vagyunk, egyötödnyi munka esik mindenkire, és mindenki azt csinálja belőle amit szeret. Vagy legkevésbé utál. Ma a középső lányom megkérdezte, hogy az általa varrt ruhát milyen hőfokon kell vasalni. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, még sosem vasaltam. De nincs is olyan ruhám, amit kéne… Az, hogy ő a sógoromnak még a zokniját is kivasalja, az ő választása. Egyik lányom szereti a rendet maga körül, a másikat nem zavarja a kosz meg a kupleráj. A harmadik meg középutas. Én meg egy akármilyen putriban is elvagyok, csak ezt húsz évig szégyelltem, most meg – bár büszke nem vagyok rá, miért is lennék, ilyen vagyok – elfogadom, és nem tartom cikinek. Mint ahogy nem is hízókúrázom fél éve, sovány vagyok, koszos és rendetlen.

      • Kitöltöttem a tesztet, persze nem bírtam ki, 40%.

        Nem, hidd el, én tényleg azért használtam magamra, mert borzasztó fárasztó volt az egész környezetemnek, hogy nem hagytam őket élni. Az egykori albérlőtársaim ennek a megmondhatói, pedig ők sokat elnéztek nekem. A gyerekem néha úgy becézett, hogy “rabszolgahajcsár”. SZóval én tényleg a súlyos eset voltam, és néha vagyok. Nem lázadtam én semmi ellen, a nemlétező önbecsülésemet akartam valahogy kompenzálni, meg a kiszolgáltatottságomat akartam leplezni.

        Amit utóbb írsz, hogy túl sok feladat van, és ez azt hozza, hogy muszáj irányítani, szerintem egy másik téma. Na, az ellen lázadok. Pl, úgy, hogy kivonom magam abból, ami nem az én dolgom. Sose voltam lágy, passzív nő, nem is volt soha célom azzá válni. Mosolygós családanya se vagyok, de egyre többször kapom azon magam, hogy ha elengedek dolgokat, jobban mennek maguktól, mintha én irányítanám, a családom meg úgy érzi, hogy leszállok a lábukról.

        Lehet, hogy elbeszélünk egymás mellett, de szerintem közösen nyomtathatjuk a molinóra, hogy NEM IGAZSÁGOS RÁNK ERŐLTETNI OLYAN NŐIESSÉGET, AMIVEL NEM TUDUNK AZONOSULNI, MERT 1. A KEZÜNKBE VETTÜK A SAJÁT SORSUNKAT, EZ MEGVÁLTOZTATOTT EZT-AZT. 2. A TERHEK ALATT MEGKEMÉNYEDTÜNK, ÚGY, HOGY NEM MI RAKTUK ŐKET MAGUNKRA.

  12. Sokszor gonolkodtam már azon, hogy vajon véglegesen ki lehet-e gyógyulni a tömény szomorúságból, az elfojtott fájdalomból, a saját fejembe való bezártságból… Makacsul bizonygatom magamnak is, hogy igen, egyszer el lehet jutni odáig. De azért csak ott tartok, hogy egy-egy időre absztinens vagyok, tartózkodom a szorongástól. Csakhogy ez olyan művi.

    Aztán van a flow, valahogy mégis van az is.

    És van az, hogy rácsodálokozom a lányom önfeledt kacagására, sírására, hisztijére, ellenkezésére. És bízom benne, hogy nem kell majd miattam vagy a körülöttünk élők miatt lélekölő kínokat kiállnia.

    De mi kell ehhez? Illúzió-e, hogy sikerülhet? Abban próbálok bízni, hogy a tudatosan újra megtalált életöröm és az a fajta éberség, ami összeköt minket itt – mondom nagyképűen-, közelebb vihet ahhoz, hogy én egyre élőbb legyek, a lányom meg egészen élő maradhasson.

    És egyáltalán nem is látok más esélyt, minthogy a reflektáljak életem és a világ történéseire, aztán… aztán mi? Nem tudom megfogalmazni, de valahol ezen a ponton vág ez az írás elevenembe, és az azelőtti is, bár nincsen bátyám, meg a Nő vagyok, vagy mi, amit szentül meg vagyok győződve, hogy olvastam. Jól emlékszem, hogy az korábban nem volt jelszavas?

    Egyszer egy párizsi vendégtanárunk azt ecsetelte hosszasan, amit versolvasáskor egyből érez az ember, hogy József Attilának milyen erős terápás olvasata van. És nemcsak neki, persze. Na én az ilyen bejegyzésekkel is így vagyok. S mivel a kommentekben is oly sokszor lelkemből szóltok, látom, nem vagyok egyedül ezzel.

    Nem is jön, hogy elhiggyem, létezhet olyan, aki rosszindulatúan csámcsogjon épp azokon a szövegeken, amelyekben olyan pontosan kottázod le a testet-lelket bénító szenvedést, csakazolvassa, hogy attól kiben-kiben megszólalhat saját élete rejtett múltbéli hangja. És erre nekem most csak olyan párhuzamok jutnak eszembe, hogy azért mert úgy írsz, mint kinek hatalma van, meg akinek füle van hallja meg. No abbahagyom.

    Pedig még egy eszembe jutott:) Hogy szívedből ót és újat hozol fel, s jólesik, a szó legjobb értelmében jólesik olvasni.

    (A névváltoztatást kamaszéveim emléke ihlette, mosolyognom kellett, mikor eszembe jutott.)

    • De jó, hogy elírod ezeket.

      Jött egy főleg férfiakból álló, elég szabadszájú oldalról néhány kattintás, “lássuk, mi lett a diáklánnyal” vagy valami hasonló szoftpornós felvezetés, inkább bezártam.

  13. Ez, ahogy leírod, majdnem én vagyok. És egy válasz nekem, köszönöm!
    De szeretném leírni, hogy (nem) zajlott az élet nálunk!
    De vádolni nem vádolhatok senkit, és a szüleimet csak felmenteni tudom, mert amit tőlük kaptam, amit ők adni tudtak, az fényévekkel több, mint amit gyerekkorukban ők maguk megtapasztaltak. Ez a semmi, ez a látványosan nem bántás, ez egy óriási eredmény a részükről 😦 A jó szándékot és a törekvés jeleit pedig azért fel-felfedezem.

    • Mi még mindig a jólessszaz-zal vergődünk, legalábbis ami a tárgyakat illeti. Kajában és ruhában már kifelé igyekszünk. Kicsit sokat kaptunk a jólesszazból és a nemérdemlemmeg-ből…

    • A szüleim kóros módon nem dobnak ki semmit, a házuk kb 80%-a gyakorlatilag porosodó kacathalmaz, ami elromlik, azt leginkább nem javíttatják meg, és még sorolhatnám. Komoly mentális munkám van benne, hogy kidobjam, ami szemétté vált vagy el-/megromlott (rossz edény, széttört játék, elhasznált holmik, lejárt szavatosságú kaják), hogy időnként szelektáljam a ruhákat (egy nevelőotthonnak szoktam adni), és néha (sajnos túl néha) veszek nőies darabokat is. De még nem vagyok elégedett, mindig kupi van, lehetne színesebb a ruhatáram, többször lakkozhatnám a körmömet, és talán nem április közepén kéne kiürítenem a balkonládákból a tavalyi virágföldet….
      Pár hete furcsa érzés fogott el, amikor épp a szüleimnél voltunk, és totál szétszakadt a kardigánom, magam elé mormltam, hogy már úgyis nagyon széthordtam, és épp ki akartam szelektálni, mire anyám közölte, hogy otthonra jó lesz. És akkor felrémlett, hogy otthonra minden jó volt, ami kiszakadt, elkopott, foltos lett és marha ronda is. Na ezt már nem csinálom.

      • Nálunk is ez volt, otthonra mindig azt hordtuk, amit az utcára már nem lehetett felvenni. Nagyon meglepett, mikor egyetemistaként rájöttem, hogy hoppá, vannak olyan ruhák, amiket az emberek direkt otthonra vesznek – először csodálkoztam, hogy ezt minek és hogyan…. aztán vettem magamnak csinos és kényelmes otthoni nadrágokat és pólókat, mert egyszeriben megtaláltam a mindig elnyomott igényt, hogy otthon is úgy nézzek ki mint egy ember, nem mint egy ősasszony, egymásra hányt, rendetlen göncökben.

        A színesen öltözés még nekem se megy, ha vásárolok, először még mindig automatikusan a fekete után nyúlok. Volt egy évekig tartó korszakom, amikor csak feketét hordtam, pedig nem voltam gót – de csak abban éreztem jól magam, és egyszerű volt, mert minden cuccom illett egymáshoz.

        Egyébként “a jó lesz az” hozzáállás nálunk szerintem a szegénységből fakadt. Másra, jobbra úgyse lett volna pénz ezért ráhagyták, hogy nem a világvége, a semminél jobb lesz a vacak is.

        • Nekem is erről szólt a gyerekkorom, hogy abban jártam, amit adtak a rokonok. Mióta férjhez mentem, azóta magam válogatom meg a ruhatáramat, igaz, hogy csak turkálóból, mert egész jó darabokra bukkantam ott. Itt olvasva jöttem rá, hogy azért van, mert azjónekem működik. Eszembe sem jutna magamnak drága ruhát vásárolni, mert rögtön lelkiismeretfurdalásom lenne utána. Bár anyagilag sem állunk olyan jól, hogy ez simán menjen.

          • Pont ezt élem, csikatyus! Sajnálom magamra azt a pénzt, amit a férjemre, gyerekemre nem…
            A gyerekkorhoz egy újabb variáció:
            A szüleid szeretnek, de nem értenek és nem is akarnak érteni. Túl intellektuális és érzelmes vagy. Dilemmázol, mindig. “Variálsz.”
            Nem vagy egyedül, de a “másod- és harmadvonalbeli” lányok a barátnőid. (A külsőd jelentéktelen, kis testi hibávál is rendelkezel: neked véged.) Okosabb vagy náluk, ezt szorongva érzékeled, de nem mutatod, mert félsz, hogy elveszíted őket. A kapcsolataid, amiket elfogadsz, azért vannak, hogy ne légy egyedül.
            Az ára te magad vagy… Mint a drága Attilánál:
            “ha azt akarom, hogy szeressenek, mindezt el kell titkolnom
            de akkor már nem szeretnek, mert tudom, hogy azt szeretik, akinek mutatom magamat és nem engemet”
            Aztán keresheted, évekig… Az elfojtás pedig benned rendezkedik be, és elkezd felemészteni.

    • Nekem ez nem igazán volt, ez a jóleszaz. A szüleim mindig szerették a szép dolgokat, mindig mindent megkaptunk, nekem inkább egy kicsit ez ellen kell küzdeni, mert most, hogy már a saját keresetemből kellene megoldani, természetesen nem jut annyi és olyan szép, igényes holmi.

      Mi nagyon szerettük mindig is, és a férjem is nagyon szereti, a szép, régi holmikat. Ők is megőrizték a régi játékokat, tárgyakat, és mi is. Érzelmileg is kötődünk, ő egy régi autóhoz, én örökségül kapott tárgyakhoz. Ez valami borzalmas gyerekkínzás, amit itt írt valaki, hogy saját kezűleg kellett neki levinni a kukába a babákat. Mi lehetett annak az apának/anyának a fejében, aki ezt kitalálta…? Ez kegyetlenség.

  14. Reggel óta gondolkodom azzal, hogy én is, én is, én is… úristen, mennyi Eszteréhez hasonló fotót tudtam volna előbányászni én is. Azok a “jó lesz az még”-ruhák, a négy számmal nagyobb, természetesen örökölt farmerok, melyeket egy öv tartott csak, úgy-ahogy, vézna kamaszlány-testemen.
    “Kijelentem: hagyni, hogy egy otthon, gyerekek felnövekvésének színhelye így nézzen ki, súlyos és egyébként igen elterjedt gyermekbántalmazási forma.” – ez pedig úgy szíven ütött, hogy még nem igazán tértem magamhoz, s az van bennem, hogy vajon én ebből az örökségből mit adok majd tovább lustaságból, oda-nem-figyelésből vagy egyszerűen azért, mert felőröl a rengeteg tennivaló, ami a vállamat nyomja?

    • A szülővé váláshoz is kellene valami “jogosítvány”. Átgondolatlan, stratégia nélküli emberek milliói vállalnak gyereket: s ezzel újabb lakót abba a kalitkába, amiről szól a mai bejegyzés. Valóban gyermekbántalmazás a legjobb szó rá. (foglalkozásomból adódóan sok szülővel találkozom, s sokszor csak csodálkozom).

      • Ez a “jogosítvány” volt évekig a mottóm. Aztán lett egy gyerekem, és azthiszem, nagyon be vagyok tojva, félek, hogy jön a rendőr, elkap, megbüntet, mert jogsi nélkül lavírozok… közben meg, mint a törvényszegők, sunnyogok, hogy nem olyan nagy baj ez, nincs jogsim, naés, másnakse mindig, és különbenis, nem ártok senkinek (???!!!), vagy úgy teszek, mintha észresem vettem volna, közben néha elalvás előtt, vagy álmomban, felsurran az elfojtott bugyrokból a rettegés, hogy valamit nagyonnagyon elfogok rontani, mert nem tudom hogyan kell, nem tanultam meg, nem vizsgáztam le, nincs jogsim…. és akkor arra ébredek, hogy nemkapok levegőt. Aztán reggelre elfojtom megint.

    • “Kijelentem: hagyni, hogy egy otthon, gyerekek felnövekvésének színhelye így nézzen ki, súlyos és egyébként igen elterjedt gyermekbántalmazási forma.” Szerintem a bántalmazás megnevezés párkapcsolatra is alkalmazható – a házasságomat tekintve feltétlenül, de most, hogy belegondolok, az összes rossz házasságban élő barátnőméknél valami kupleráj szerű rendetlenség, káosz van, ahol a nőt – aki fel szeretné számolni, meg akarja oldani – a partner akadályozza cselekvésben, mert nem akarja, hogy várúrnőként örömét lelje otthonában.

      • Ez a fajta “bántalmazás-forma” még eszembe se jutott, de most felrémlett, hogy anyukám hányszor könyörög apukámnak, hogy legalább az iratait rakja el a földről, hogy fel lehessen alatta porszívózni… És ekkor apukám egyenként elkezdi olvasni a földön porosodó újságokat, mielőtt kiszelektálná őket és végül anyukám pakolja el, de az is baj, mert utána meg apukám nem találja…

      • Őszintén nekem is bűntudatom volt, amikor elváltunk, hogy előtte az én trehányságom miatt is rettentő kupi volt mindig a házunkban. Mármint, hogy ennek én voltam az oka, és ő igazából tartott volna rendet, csak miattam volt olyan nagy rendetlenség. Elváltunk, és tudatosan kezdtem figyelni a saját házamban a rendre. Nem megy mindig, de ha már nagy a kupi, nekiállok, és két napig nyalom a házat. Ehhez képest a régi lakásunkban ugyanaz a kupi van, mint az én időmben. Kosz, retek, rendetlenség mindenütt… szóval, ez nem tudom, mennyire releváns…

        • Nem bántásiból mondom, de nekem erre az ugrott be:
          1. Te magadért megcsinálod, mivel már mástól nem várhatod, hogy helyetted megtegye. Ezek szerint az értékrendedben fontos.
          2. Ő nem csinálja meg most sem, a, mert a hatfős háztartásban ez nehezebb, és valószínűleg most sem kap segítséget
          b, nem érdekelte annyira régen sem, csak a rendetlenségedben Te magad iritáltad

          • Talán igazad van, de csak részben:

            1. Nem csak magamért csinálom, hanem azért, hogy a gyermekek ne éljenek elviselhetetlen rendetlenségben, amikor nálam vannak. Meg azért is, bár ez lehet, hogy magamért van, mert a rendetlenség kint rendetlenséget okoz bent is.
            2. Lehet, hogy én irritáltam, elfogadom, de ettől érzem igaztalannak a vádat, hogy mindennek az én rendetlenségem volt az oka. Nem az volt. És a másik eltűnése nem oldja meg a rend-rendetlenség kérdést.

            és végül…

            hogyhogy nem kap segítséget? Hát az új fickó nem attól szebb és jobb, mert abban számíthat rá, amiben rám nem? Vagy mégsem? És ő így is jó? Persze, nem rinyálok, tudom, hogy ez van, ő így is jó, és én ha fejre álltam volna, sem lettem volna jó, de legalább határozottan ki tudom mondani: nem volt mit csinálni, nem rajtam múlt az egész.

            • A buszon írtam a hozzászólásom, és le kellett szállnom. Most folytatnám, de igen gyors voltál.
              Először magamról, hogy ne csak a rejtekből méricskéljelek:
              Sokkal rendetlenebb vagyok, mint a pedáns férjem. A három gyerekem születése előtt is érzékelhető volt a különbség, és bár én az érkezésük után több figyelmet fordítok a rendre, még most is nagy a különbség a ruhásszekrényünk és könyvespolcunk, nem is beszélve az íróasztalunk állapotában. Veled az a közös, hogy a gyerekek területén én is jobban ügyelek mindenre, értük összeszedem magam tehetségem szerint. A férjemet mindig akkor idegesíti rendetlenségem, akkor morog érte, ha a kettőnk kapcsolatában amúgy hullámvölgy van, és néha akkor, ha őt valami egyéb nyomasztja. Tehát inkább ürügy a rendetlenség. Ha minden oké, ami zavarja, fölszámolja maga, és mivel szerencsére tágas az életterünk, az én kis szemétdombjaim a periférián tenyészhetnek. Én is használok sajnos néha ürügyeket a morgásra, de próbálok leszokni róla. És a jó példám ragadós.
              Én nem értem egyébként, miért fontos rugózni azon, kinek a hibája, hogy köztetek vége: biztos mindketten benne vagytok, de főként ilyen az élet. Ha nyitott vagy új kapcsolatra és a sorsod úgy alakul, a nyitottabb kommunikáció, a jelenségek azonnali, és nem utólagos elemzése a partner bevonásával, a felelősség (feladatok ÉS a kapcsolat minőségért tevés) közös vállalása, a nehézségek bűnbakképzés mentes kezelése jó irány lehet a mindkettőtöket kiteljesítő kapcsolathoz. (Tudom, sokat vállaltál a feladatokból annak idején.)
              És kell sok szerencse is, amit szívből kívánok!

  15. Már felnőtt voltam, mikor apám a számítógépre rakosgatta fel a régi fotókat. Egyszer azt mondta, ahogy egyiket a másik után scannelte, megdöbbent attól, ahogy engem látott ott. Azt mondta, olyan kívülálló, magányos és elhagyatottnak tűntem.
    Már 30 elmúltam ekkor. Mit mondhattam volna? Az voltam. Csakhogy ők ott éltek velem. Miért 20 évnek kellett eltelni, hogy meglássa a magányomat?

  16. Engem is felkavart ez az írás. Aztán épp ma mondta anyám, amikor régi családi képeket nézegettünk, hogy “mert te sosem voltál megelégedve magaddal”. csak dühösen tudtam nézni rá. hogy kislány létemre úgy voltam öltöztetve, mint egy fiú, hogy a hajam házilag, rondán, fiúsra volt nyírva és ezt még egy nagy szemüvegkeret tetézte, ehhez vajon neki semmi köze? gyakran tesz amúgy úgy, mintha a gyerekkoromhoz nem sok köze lett volna.

  17. ‘hallottam, ahogy sír a kukában (ezt sokáig nagyon aranyos, érzékeny vonásnak tartottam magamban, ma egészen durva traumalenyomatnak érzékelem)” – úristen, nem csak nekem kellett megélnem ilyesmit? És mindig úgy állítják be a tárgyakhoz való ragaszkodásomat, mintha valami korcs kinövés lenne a személyiségemen. A húgomnak és nekem saját kezűleg kellett levinni a babáinkat a kukába. Azt játszottuk, hogy meghaltak. És még más egyéb játékainkat is, és nem mertünk sírni, nehogy kikapjunk. A Baltazár csacsit még soha nem sirattam el! Ha ezt elmesélem bárkinek, mindig kicsit szégyellem magam, hogy ilyesmi miatt kiborulok.
    És igen, őrizgetem a gyerekek régi kis ruháit, játékait. A férjem gúnyol emiatt. A férjem nem a társam.

    • Erre most összeszorult a gyomrom – ki kellett dobnod a csacsidat és a babáidat? Én máig őrzöm a gyerekkori alvós kacsámat – bár már nem alszom vele – és egy csomó tárgyat, ami emléket jelent. Csak akkor válok meg tőlük, ha már úgy érzem, nem kötődöm hozzájuk – így 28 évesen kidobtam a gimis kori összegyűjtött bérleteimet. XD

      • Néhány dolog azért szerencsére maradt.
        Amikor mostanság kidobok valamit, amit korábban őrizgettem, mindig arra gondolok, hogy belőlem egy darab, és hogy azzal a mozdulattal lezártam valamit – de ez mennyire más, mert saját elhatározásból tettem.

    • En is ragaszkodo voltam. Maig orzom a naplomban a buszjegyeket, meg a ropiszacskot, amit az elso szerelmemmel kozosen ropogtattunk el a varoban, sot a “Fa” szappan csomagolasat is, amivel akkor szoktam mosakodni, mikor egyutt voltunk.
      (AAAaaaa de csak mert be van ragasztva, es nem szeretnem szetkaszabolni a naplom)
      Manapsag nagyon keves targy van, amihez ragaszkodom, es valoszinunek tartom, ha elvesztenem oket is, tul tudnam magam tenni rajtuk.

  18. mi lenne az amire vagynatok gyerekkent? meg tudjatok fogalmazni? Latom hogy mi nem jo, latom hogy nem jo a tulfeltes, nehez kitorni a jo burokbol, nehez burok nelkul, szerintetek mi az a neveles, amire a gyerek 30 evesen sem mondhatja majd hogy na ezt sosem fogom megbocsatani a szuleimnek. eleg ha viszem szinhazba, moziba, allatkertbe, jatszoterre? eleg ha szanok ra napi fel orat hogy csak vele beszelgessek es ne vegyem fel addig a telefont? tudom nincs recept, de erdekelne hogy ti mit gondoltok. hogy kellene nevelni hogy nebancsvirag se legyen, de vadvirag se. nektek eleg lett volnah a visznek szinhazba/jatszoterre es beszelgetnek veletek fel orat naponta?

    • Szerintem nincs tokeletes recept.
      En probalok ott lenni ha kellek, es visszavonulni, (neha elvezni is mar) ha nem. Probalom vezetni, megerositeni ot, hogy csinalja amit szeret, de nem eroszakolom meg magam vagy ot mindenaron, szoval ha aznap nagyon nincs kedvem elvinni mondjuk usziba, esetleg neki, vagy nem ugy jon ossze egy nap, akkor kitalalunk valami mast, ami neki is megfelel, s nekem is, ez lehet akar egy lazulos delutan otthon (4 eves, majd iskolaskorban kitalalok erre egy uj modszert a logasok elkerulese vegett)
      Nekem tetszett volna, hogyne! ha minden nap visznek szinhazba, meg ide-oda, megbeszelgetnek velem fel orakat, de biztos vagyok benne, hogy nem ez hatarozta volna meg azt, hogy en nebantsvirag leszek-e vagy vadvirag, sot alapvetoen a kapcsolat minosege sem csak kizarolag ettol fuggott volna.
      Nekem nagyon fontos az, hogy ha vagyok valakivel, akkor egy hullamhosszon legyunk, valoban odafigyeljunk egymasra. Nem tudok sokaig olyan emberek tarsasagaban lenni, akinel erzem, hogy nem egyenlo a viszony, az adok-kapok, ez nagyon hamar latszik rajtam, mert kihasznalva erzem magam lelkileg, akkor is, ha mondjuk a legszinvonalasabb eloadason, hiperluxus szaunaban csucsulok, vagy csak a sarki pubban a masfel fontos sorrel a kezunkben, nem tudom es nem is akarom mar titkolni.

      En nem a programok es a kulonorak miatt aggodok, sokkal inkabb amiatt, hogy vajon fogom-e tudni lelkileg megadni azt, amirol nekem fogalmam sincs, mert en sem kaptam, es maig igenylem.
      Fogom-e tudni jol eljatszani az anya szerepet, s egyaltalan jatszanom kell-e, vagy eleg lennek-e egyszeruen csak en egyedul?

      • ertem. bennem soha nem merult fel hogy jo anya leszek-e, vagyok-e, en tudtam hogy az leszek. hogy a lanyaimnak okozok akaratlanul is seruleseket, az lehet, de meggyozodesem hogy senki nem tudna oket jobban felnevelni mint en, mindig ok az elsok az en szememben es azt hiszem pont a jekanas konyvben olvastam valami olyat hogy ugy tekints a gyerekedre mintha o lenne a legkulonlegesebb, legszebb, legimadnivalobb leny, hogy nala csodalatosabbat el sem tudsz kepzelni es ezt is teszem. lehet hogy ok lesznek akik burokban lesznek nevelve es potn ezzel teszek rosszat, majd lemeselik 30 ev mulva. az onbizalmat, a hitet magamban es a nevelesemben adta nekem tobbek kozott a nyugodt, boldog csaladi hatter ahonnan jovok. es ez tenyleg potolhatatlan.

        • Szerintem a szeretettel, bizalommal teli legkor a legfontosabb.
          En abban hiszek, hogy szabad hibazni, ha az tudatlansagbol, es nem onzesbol, gonoszsagbol fakad. En nagyon “romantikus alkat” vagyok ilyen teren. 🙂

          Ez az elhiszem, hogy jo anya vagyok nagyon fontos. (de pl anyam is elhitte es maig hiszi, akkor is ha azt mondom neki, hogy pedig nem) Ezert azt gondolom, meg ennel is fontosabb, hogy ha kritikat kapsz a gyerekedtol, azon elgondolkozz es javits, En nagyon irigyellek amiert te ezt a csaladodbol hozod, es zsigerbol jon beloled, ez valami felbecsulhetetlen pluszt jelentene szamomra.
          Ez az, amit en keresek folyamatosan, ami miatt bizonytalan vagyok magamban is, hogy tenyleg, valoban jo lesz-e igy, ahogy en, mert en is elhiszem, el akarom hinni, senki sem szereti magarol azt gondolni, hogy o szar. Jol irod, ez az, ami potolhatatlan!!

          • igen, elgondolkoztam rajta hogy jol fogalmaztam-e meg, mert a meggyozodes hogy jo anya vagyok parosul azzal hogy folyamatosan ragom magam, figyelek, olvasok, beszelgetek, hogy meg jobb legyek. nem ulok a baberjaimon. Kicsit mintha mondjuk jo szakember lennek, amit tudnek is magamrol de azert folyamatosan jarnek tovabb kepzesekre, olvasnam a szakirodalmat, beszelgetnek szakemberekkel. es mar megint zavarban vagyok hogy ontomjenezek, holott ez nem errol szol.

  19. vagy attol lett volna jo a gyerekkor hogy apa es anya kapcsoalta rendben van es szeretik egymast, nincs otthon veszekedes, hangos szo? a szulok kapcsolatan mulik?

    • Is-is. Ha nem válnak el a szüleim, és szeretik egymást a mai napig – az jó lett volna. És tényleg csak annyi, hogy beszélgessenek velem. Hogy valakivel meg tudjuk beszélni az olvasmányaimat, hogy legyen egy idősebb nőrokon, akivel lehet beszélgetni fiúkról, az öltözködésről, és egyéb női dolgokról, és hogy apukám segítsen galambházat építeni a madaraimnak. És ha a fiúk kicsúfolnak és fellöknek az iskolában és elszakad a nadrágom, akkor ne kapjak még otthon is két pofont.

  20. Tiszteletteljes kérdésem az volna, hogy a cf tesztet nem tudná valaki magyarítani esetleg, mer a szinkrontolmácsnak épp kimenőt adtam 🙂

  21. Én olyan családban nőttem fel, amelyet a többi gyermek irigyelt. Nem mintha ezt értettem volna, de arra emlékszem, hogy többször mondták az udvaron, hogy szeretnék, ha nekik olyan családjuk (anyjuk, mert apámat szerintem ők sem érzékelhették jobban, mint én) lenne, mint nekem. Nekem az volt az átlag, a norma. Tizenéves korom elején mondta egy idős és bölcs asszony, aki a sorstól kapott ajándékaim egyik listavezetője, hogy mekkora szerencsém van, hogy szeret az anyám. Szinte sértődötten kérdeztem tőle, hogy mit mond, hiszen mindenkit szeret az anyja. Ő akkor már 45 éve tanított, mindent látott.

    Az én poklom:
    “Apád szeret a maga módján”. Azóta sem tudom használni ezt a maga módján kifejezést semmilyen kontextusban. Apám most nagyon szeret, mindig is jóban voltunk. A mindig azutántól számítódik, amikor megtanultam jól beszélni, logikusan érvelni, nem használni az érzéseimet, megalapozni a lexikális tudásomat és az általános műveltségemet, amikor partnere lettem az együtt töltött időben. Ölelések, puszik, babusgatás nem volt, azt ÉN nem szerettem gyerekkoromban, emiatt nehéz volt az 1, 3, 5 stb. éves koromhoz közelednie az apámnak.

    A mi családunk csak egy darab ésszel és egy szépséggel lett megáldva, és mivel két gyermek van, eloszlott kettőnk között. Én lettem az okos, a húgom a szép. Csak így, csuklóból kizárva a másikat. 15 éves koromra tudtam, hogy csúnya vagyok, visszataszító, egy roncsba zárt elme, a fiúk legjobb barátja (olyan ártatlanul voltam manipulatív, tudtam, hogy soha nem fognak belém szeretni, hát legalább barátok legyünk), akinek mindig jól kell teljesíteni, mert soha nem lesz gazdag férfi, aki elvegyen és életet biztosítson nekem (ez a sors lett a húgomnak szánva, akinek ugye, esélye nincs megvalósítani magát az ő képességeivel).

    És mindeközben hangos, kacagós, rendetlen nagy család, kirándulások, lélekbeszélgetések anyámmal, bölcselkedések, filmek és zene apámmal, a rondaságom ellenére gyönyörű szerelmek (olyanok, amelyeket a saját lányomnak is kívánhatnék), világmegváltás, aktív egyetemi évek, jó munkahelyek, nagy szerelem. Miközben én magamat nem definiáltam nőként, leszámítva persze a biológiai adottságokat. Ugyanis a nő értelmezése életem első férfi alakja szerint ápolt és szexuális kisugárzása van. De főleg az utóbbi, akinek az nincs, az mindegy. Ez volnék én.

    25 évesen kaptam életem egyik legmeghatározóbb impulzusát, azóta zajlik a tudatos, odafigyelős, szakmai segítséges önismeret. A nő. Alakul, egyre szebb, egyre boldogabb. Kíváncsi, hogy a bizonytalanság, a félelem valaha megszűnik-e teljesen, tud-e a saját gyermekének hiteles mintát nyújtani, de mindennap egy kicsit erősebb.

    Ez a blog miatt is, Éva.

    • Na hat erdekes, az en csaladomat is irigyeltek, illetve nem is a csaladomat, mert azt nem sokan ismertek meg melyebben (csak a vege fele talan, amikor mar nem szamitott, hogy nyitva az ablak).
      Engem irigyeltek, de nem azert, mert ismertek, vagy mert tudtak, csak lattak, hogy nekem milyen jo lehet, mert apa minden reggel autoval elvitt a suliba, es nem kellett esoben-fagyban szenvedni (meg is ereztem es kikertem magamnak sokaig, ha valaki nem cipelte telen a seggem)
      Tobb volt a heti zsebpenzunk kozepiskolas eveim alatt, mint amit most kapok toluk karacsonyra, meg a tanaraimnak sem volt Nokia 3310ese, jottek a szunetben probalgatni, hogy vegyenek-e. Szponzoraltuk az iskolai rendezvenyeket. Jujj, de nagy dolognak ereztem ezeket, meg el is vartak.
      Minden nap fagyiztunk ketszer-haromszor, telen is, meg azt csinalhattunk, amit akartunk, viszont sosem azt, amit igazan szerettunk (volna). Fokeppen en.
      Hugom volt a kedvenc, mert o nem lazadt, taktikus, meg mindenbol otos, en a neveletlen hercegno, spontan, aki dacbol bukik matekbol, de otos kemiabol.
      5-6 eve letertem az utamrol, megtagadtam a multam, vele egyutt az egesz lenyem, koma, masfel-ket eve kezdek eledezni. Olvasom a naplom, es valaszleveleket irogatok annak a kislanynak. Kepzeletben odaallok melle es atolelem. Megkerdem, hogy akar-e nekem hinni, bennem bizni, Elmondom neki hogy nem o a hibas, es hogy barmennyire is azert van a kulvilag, hogy bebizonyitsa, hogy nekem aztan mindent megadtak, nincs okom panaszra, vagy biztos hazudok, mert nem lehet igaz, amiket roluk meselek (ha meselek) akkor se adjam fel, es higyjem el nyugodtan, hogy ok nem engem szerettek igazabol, hanem sajat magukat. Ok nem velem torodtek, hanem magukkal.
      Sosem voltam elso, es nem is leszek. Tul nagy mar a szakadas.
      “Mama mar nem hasad tovabb”, a megszaradt konnycsepp melle is odakerul egy frissebb, es osszemosom a jelenemmel a multunkat.
      Es en is annyira orulok, hogy irodik ez a blog! Ugy erzem, minden bejegyzes, hozzaszolas olvasasaval egy lepessel elorebb vagyok, nem egy helyben toporgok! Koszonom!

  22. Ha nem gyűlésen olvasnám titokban, most nagyon bőgnék… így befele sírok. Elkeserítő, amit írsz… nem voltunk mi testvérek? Szavaim nincsenek, s csak azon tűnődöm, hogy én még raktam rá egy lapáttal, mert jól meg vallásiideologizáltam ezt a mentalitást… ezért tűnök rigurózus erkölcscsősznek, nem vagyok az, csak ahogy mondogattam régen magamban: strukturálisan elcseszett. Kösz, hogy megírtad, többször is el fogom olvasni.

  23. öööö, nekem 24 %-os a cf teszt. Aszongya, hogy az jó… (??)
    De visszatérve: amit leírtok többen, és amihez nekem is volt szerencsém gyerek- és tinikoromban, az azért nagyon sokmindent elmond a magyar társadalomról is.
    A párom, aki ugye olasz, sok év megfigyelése alapján szokta mondani, hogy a magyarok “szordínóval” élnek: félnek kifejezni a fájdalmukat, az örömeiket (ettől), nem kérdeznek (meg ettől különösen ki van borulva), nem reklamálnak.
    (Persze hogy mindenféle ember van, meg mindig van, aki kivétel, de azért én abból indulnék ki, hogy sokunk úgy nőtt fel, ahogy Éva is leírta.) Én még emlékszem, hogy minden alkalommal, amikor egy kérdést feltettem az egyetemen, hosszú percekig mérlegeltem, nem fognak-e hülyének nézni. És ha valaki mégis feltett egy kérdést, mindenki úgy tett, mintha az magától értődő lenne, pedig valószínűleg a többi résztvevő is pont azt, pont úgy nem értette (ezt már a mostani fejemmel mondom).
    És még: akkoriban (egyetem) nagyon divat volt ez a blazírt (életunt, engem semmi nem érdekel) arckifejezés, amit felöltve ücsörögtek az emberek a büfében. Vagy ez csak nekem tűnt így? Mi minden lehetett emögött…

  24. Vannak benne ismerős dolgok… Jó ég, már elmúltam 20, mikor egyszer a semmiből bevillant, hogy léteznek olyan családok, ahol nevetnek. A felnőttek is. Meg bohóckodnak és öniróniájuk is van. Iszonyú volt rájönni, hogy én olyannak tanultam és képzelem a ‘családot’, ahol a felnőtteknek a kötelességeik mögé menekülve egységesen komoran, fáradtan és nyúzottan kell létezniük, hiszen ez a bizonyiitéka szorgos és hasznos életüknek. És persze tökéletes alibit is nyújt, ha beszélgetniük kéne olyasmiről, ami túllép a politika vagy a csöpögő tejeszacskók személytelenségén.

  25. Az életmód rész is elgondolkodtatott. Én két értékrend ütközőpontjában nőttem fel.
    Anyám képviselte a jólesszazmég vonalat, béna varrónővel maradék anyagokból összetákolt fura ruhák, örökölt nem megfelelő méretű cuccok, turkálós lehetetlenségek. Egy kislánynak mindegy.
    Apám és rokonsága lelkesedett (volna, mert a képeket visszanézve azért némi elégtételt nyújt, hogy az akkori jó cuccok is borzalmasak voltak) a szép bútorokért, ruhákért, jó és érdekes kajáért. Nos, mivel ugye anyám öltöztetett, vágatta a hajamat és volt a ‘felelős személy’ a megjelenésemet illetően, a neki szánt szurkálódások, megjegyzések a nem megfelelő külsőmről engem értek utol, nekem estek borzasztó rosszul. Végül is ÉN voltam ronda apám és a család szerint. Ráadásul úgy éreztem, apám velem is reprezentálni szeretne, a lányok csinos öltöztetése, ünnepi megjelenésük mintha olyan lett volna a családban, mint az új nyugati autó, a külföldről beszerzett lámpa. Utáltam a gondolatot, hogy én valami reprezentációs tárgy lennék, diisznövény, vagy mi.
    Az ellentmondás bennem maradt: anyám szemével gyanakszom a drága ruhákra, a lakberendezési őrületre, valami alapvető puritánsági kényszert érzek magamban. Másrészt viszont pocsékul érzem magam ronda, bájtalan környezetben, legyen az ócsó vagy drága bézs nappali fikusszal, képtelen vagyok igénytelen kaját enni, és a pizsama darabjait is összehangolom sziinben.

  26. “…eldöntöm, mit hozok haza, mi van a hűtőmben, hogy nem a másét eszem, és nem mondja meg nekem senki, hogy ez nem jó vagy drága, és erősen tudom, hogy nekem ez a jó.” – Azt gondolom, hogy ez nem is igazán a pénzen múlik, legalábbis nálam nem így volt. Most sem élek valami fényesen, egyszobás albérletben, ketten egy fizetésből. Meg kell válogatnom, mi az, ami belefér a büdzsébe, de mégis én döntöm el, mit hozok haza és mi van a hűtőmben, nem szól bele senki, ha megkívánok valami apróságot (tőlem – magamnak), nem eszik el előlem a kaját, mint annak idején a bátyáim. Még a turiból felhajtott (de gonddal kiválasztott és párosított) ruha is szebben áll, a közepes minőségű ételnek, italnak is finomabb íze van, hogy tudom, a saját szabad választásom volt. Szabadság-íze van.
    Igénytelen is voltam annak idején, engem sem érdekeltek az utazások és a drága ruhák, minden úgy volt jó, ahogy volt. Pedig állítólag, mint legfiatalabb, én kaptam vagyis kaphattam volna a legtöbbet. Kétezer-három, karácsony. Első számítógépem. Nem kértem, nem nyavalyogtam érte, nem is gondoltam vele addig. És utána hogy örültem neki! Érdekes módon, sosem kimondva, de természetesnek is tartották, hogy én vagyok az igénytelen, akit kielégítenek a fiús szabású nadrágok, nem kellenek pöttyös könyvek (maximum kölcsönbe) és akit sosem érdekel, mi van a tévében.
    Nekem nem volt ennyire iszonyatos, zajlott az életem, bár voltak stagnáló, üres időszakok is bőven. Velem törődtek otthon, a szüleimmel sokszor és sok mindenről értelmesen el tudtam beszélgetni. De a témákat sosem én választottam. Sokáig azt hittem, a szüleim gondolatai az én gondolataim is, az ő meglátásaik a világról száz százalékig az enyéim is. Nem voltam csendes, jó kislány, ők pedig büszkék voltak, ha lázadtam, amennyiben az ő gondolataikért és eszméikért lázadtam. A saját, övéktől eltérő érzéseimet és véleményemet viszont csak jó nagy kerülővel tudom megosztani velük, de még így sem biztos, hogy leesik nekik, mik a motivációim. Pedig mi “olyan összetartó, kommunikatív család vagyunk”. Igen, azok vagyunk, és ennek szívből örülök, de a határmezsgye keskenyebb, mint gondoltam.
    Most, hogy ezt leírtam, lett olyan érzésem, hogy igazából nincs semmi bajom se, semmi rendhagyó történetet nem tudok felmutatni, és hogy túl sokat várok el tőlük.

  27. Visszajelzés: nem felejtem el | csak az olvassa

  28. Most találtam ezt a bejegyzést, de muszáj ideírnom, hogy a leírtak egészen nyomasztóan ismerősek. Pont így zajlott a gyerek- és fiatalkorom, pedig kb. 10 évvel később kezdtem (szintén magyar szak). És most iszom ennek a levét, felnőtt nőként, olyan elképzelhetetlen érzelmi-kapcsolati sivárságban, amit nem tudok elfogadni, és csak tovább rombol. És a gyerekkori környezet, az el nem készülő ház, a kacatok, az igénytelenség, a tudattalan, átgondolatlan érzelmi-értelmi-környezeti káosz, a neveletlen kutya az udvaron, láncon. Pedig nagyon szerettük. És amikor ezt felhozom, mindig az a válasz, hogy de hát ők mindent megtettek, megfeszültek, hogy “minden meglegyen”. Nem tudom, hogy ebből ki fogok-e tudni törni valaha, mert nagyon keményen dolgozom magamon, hogy sikerüljön, de igazából csak telnek az évek, és nem úgy néz ki, hogy jobb lenne. Belül sokat erősödöm, de ez csak annyira elég, hogy a nagyon mínuszból kicsit mínusz, néha nulla lesz.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s