miért ne relativizálj

Azt hittem, ezt a posztot már rég kitettem, de 90 százalékosan itt maradt a vázlatok között, pedig annak, amit most írtam, fontos előzménye. Az is jön, holnap!

Relativizálásnak nevezem azt Bővebben…

nem kell jónak lenned

Milne-nek van egy varázslatos és szellemes meseregénye, a Holnemvolt. Abban Bikmakk, egy kislány mellékszereplő, a királylány szolgálója és általános palotatakarító, olyasféle árnyékszereplő, akivel a mesehallgató gyerek könnyen azonosul, ráébred egy nap, hogy ő nem jó. Bekente Csincsilla grófnő székét lekvárral! És ezen zokog: ő már nem jó! Pedig jónak kell lennie, egy egész napig, ó, borzalom, mert akkor a varázsgyűrű segít egy kívánságát teljesíteni!

Kölcsönadtuk. Nem tudom pontosan már, de rendkívül ironikusan írja le a fejezet Bikmakk egy napját. Dúdolva törölgeti a palota székeit hajnalban, beszélget a virágokkal, kalácsot visz a néninek. Másokért él, fegyelmezett, magát a háttérbe szorítja. Hamar le is fekszik, nehogy valami csíny legyen véletlenül. Kimaxolja az ártatlan bűn-képzetet és önostorozást Milne, az tuti.

A Jóság parancsa…!

Ha nem keresztény változatban fullasztanak bele kiskorban, mint engem, akkor Bővebben…

a szegényember-érv, valamint más hárí- és halogatások

Sokan károgtak ám körülöttem, hogy minden csoda három napig tart, majd megelégelem én ezt a sportmániát. Vagy tartották jóindulatúan múlékony fellángolásnak a “fogyókúrámat”. Így szokott lenni: abbahagyják. Én se tudtam, mi lesz. Nem tudtam, és nem is határoztam el összeszorított foggal, hogy én aztán nem csúszom vissza.

Valódi szenvedélyeim tartósak. De ez csak visszatekintemben látszik.

Nem fakult a motivációm, sőt, egyre jobban élvezem az edzéseket, hajtanak a célok. Valahogy újabban mindenben, nem csak edzésben, meglátom az értéket, a pozitívumot, a lehetőséget, az örömforrást. Amit csinálok, szívből csinálom, a többit leszarom. Nem ugyanúgy csinálom, mint két éve, de sport és önmeghaladás. Változnak az edzéstársak is, a helyszín, a szenvedély tárgya, és egyre nagyobb rész belőle a képzés, a közösségi, motivációs tevékenység, meg a fotók. Ezzel a testtel kiemelt statiszta is lehetek egy komoly ügynökségnél.

Új elem a futóverseny: különösebb ambíció és előkészület nélküli részvétel. A legutóbbin már a kislehányommal voltunk, aki komolyan belelkesült a kis két kilométere után, mire is kapott egy futócipőt. Többszörös megesketés, hogy de akkor rendszeresen és tényleg. Ősszel már 5-öt szeretne futni. Én pedig minden, fővárosban rendezett, nagyobb verseny 5 vagy 10 kilométeres távján szeretnék indulni. Bírom a tömeget, egyenesen imádom, ha nem céltalanul, hanem azonos tevékenységben vannak együtt emberek. Sportünnep és közösségi élmény minden ilyen verseny. Futásból nekem pont elég ennyi.

Aztán, újabban hátrafutunk sokat a futópadon a teremben, ami nagyon vicces, pompásan formálja a vádlit és a comb hátsó részét, meg még a fart is (itt olvashatsz róla), valamint ügyesít. Ma már 6,8-as sebesség volt a max, negyedóra volt összesen.

Van a labda, ez a tornadresszes-lesoványodós-hajlékony irány. Mámorító, hogy nem köt semmi, arra megyek, abba fogok, ami jólesik:

labdagyakorlat2017jún

Azért megható ez az ügyetlenkedés, mert tizenkét éves korom óta nem volt ilyen célú labda a kezemben, sőt, ha meggondolom, profi szer még sosem, csak a nyolcvanas évek pótmegoldásai (kötélnek horgászzsinór volt, labdának majdnem akkora, kicsit leeresztett játékbolti csíkos gumilabda, szalagbot is üvegszálas, horgászszaküzletből…) Most nem magyarázom, hogy hol mit akartam, mi lenne a sikerült mozdulat, de majd fejlesztem még.
Bővebben…

a nyomik igazi tragédiája

A címben szereplő nyomi nem píszí szó, én ezt tudom, és mentegetőzöm miatta. A creepy értelemben használom. Az, akinek nem jön össze. Kinek mi: teljesítmény, önmegvalósítás, vonzerő. És ettől keserű.

A nyominak nem az a tragédiája, hogy ő nyomi. Ez nagyon fontos. Bővebben…

hősök, áldozatok, erőszak

Mostanában azon filózom, hogy jobb emberré tesz-e a trauma. Ez egy erkölcsi–elvi típusú poszt, tele dilemmával, reflexiókkal, és nagyon szívesen megvitatnám Lobsterrel mindezt.

Ilyesmiről volt már szó (de hát miről nem volt öt év alatt?): hogy mi magunk bánjuk-e azt, ami velünk történt, amibe oly könnyű szívvel belementünk. Talán ez a poszt a leginkább rokon a maival: a szenvedésnek nincs romantikája. Írtam arról is, hogy teher alatt nő-e a pálma, s hogy kívánnánk-e mindezt a szenvedést a saját lányunknak. Ez mindig a tesztkérdés, a lányunk. Mert lehet, hogy magadat kevésbé szereted, a saját szenvedéseidet romanti- és bagatellizálod, nosztalgikusan szemléled, lehet, hogy azt gondolod, szükségszerű annyi kín, ami neked jutott, sőt, jobb emberré tett – és lehet, hogy tévedsz.

Vajon mikor van hamisság és manipuláció abban, ahogyan a szenvedéseinkről szólunk?

Nekem bajom van például azzal – beriaszt az érzékelőm –, amikor valaki a traumájával harsánykodik. Morális, írói és emberi ízléstelenségnek gondolom a vádaskodó, hatásvadász cikkeiket. Bővebben…

miért veszélyes a giccs

Schäffer Erzsébet merénylete az ízlés, a tisztánlátás és a nők ellen

Persze vannak mindenféle műfajok, és az értő olvasó a helyén kezeli őket. Nem vár megigazulást egy tömegfilmtől, mert annak a szórakoztatás a dolga. Van a limonádé, a populáris, a paperback: az se nívó ám, nem ab ovo szemetet jelent, hanem műfaj, látásmód. Lehet azt is igényesen csinálni, sőt, akár groteszkül, szatirikusan, újítóan. Akkor már szinte művészet.

Na de.

A giccsel nem az a baj, hogy nem elég fajsúlyos, mély. Hogy nem orvosolja a világ problémáit. Ki kérne ilyet számon rajta?

A magát szépként előadó giccsel az a baj, hogy bódítóan és grandiózusan hazug. Bővebben…