nézzünk-e roman polanskit?

Vagy bojkottáljuk az ilyen alakokat a pékbe? Ne toljuk őket a jegyvásárlással?

A minap megnéztem Woody Allen új filmjét, az Óriáskereket, és nagyon hatásosnak gondolom, megjegyezve, hogy szereti elverni a nőkön a port. Erre érkezett a kérdés, hogy elvi döntés-e, hogy nézek egyáltalán Woody Allent.

(Ez nem az a poszt, amiről írtam az előző végén, hogy a jóemberség a kérdés, vagyis, hogy én nem akarok már annyira mindenképpen és elsősorban jó ember lenni, de az is megvan.)

Izgalmas kérdés, annyi szent. Akarom-e én annak az alkotásait fogyasztani, akiről tudjuk, hogy kiszolgáltatott embereket bántott? Talán pont a művészi hatalmával visszaélve?

Szeretnék leszögezni valamit. Velem nem történt meg még az a fajta meghasonlás, hogy valaki a kedvencem lett volna, hatalmas formátumnak tartom, majd szembesülök a nem-művészi tetteivel, és az erkölcsi felháborodás miatt dilemmába kerülök, hogy szeressem-e, fogyasszam-e eztán. Bővebben…

ha a lányod lenne

Most arról kéne írnom, hogy mit jelent a molesztálás, mitől számít annak. Hogy Sárosdi Lilla története miért hatalommal való visszaélés. Vagy valami blöffösen jólértesült értekezés Marton László nagyemberségéről, netán belengetni, hogy én ismerem ám a feleségét, és/vagy/kontra Sárosdi Lilla színészi nagyságáról. Hogy miért húsz évvel később áll ki vele. Hogy lesz-e változás… A fő témáról nem írok már: én mindig értő, régóta figyelő, önállóan gondolkodó, hozzám hasonlóan érzékeny és igazságot nem csak magának követelő olvasót feltételezek, amikor írok. Számítok a közös nevezőre, és nincs kedvem felmondani ugyanazokat a mégoly igaz állításokat. Pont a kéthetes szünetemben zajlott a nagyja, de általában sem szeretem azt a kényszert, hogy nem szabad kimaradni, ilyen történetek idején dolgom nekem is megírni afféle tananyagként, éles és eredetieskedő szavakkal azt, amit már mindenki olvasott, szájbarágósan kimondani, amit egyként gondolunk. Valami bátrabbra vágyom, valaminek a kimondására, aminek hírértéke van.

De van itt egy érdekes aspektus. Amit azoknak írnak a jóindulatú kommentelők, akik relativizálják a rábírást:

Hogy mit szólnál hozzá, ha ezt a te lányoddal, feleségeddel tennék.

És a jótanács, hogy szólni kell azonnal Erős Embernek, és akkor ő megvéd, ez a megoldás. Bővebben…

nem tehetünk róla, ez ösztön

Nézek magam elé megint. Szoktam így nézni.

1. eset

Az őcsényi üggyel kapcsolatos reakció. Egy magánszemély, ugye, menekült gyerekeket akart nyaraltatni ott, a falu összezárt, a panzióst megfenyegették, furgonját tönkretették, a polgármester lemondott.

Részben netes, részben hagyományos szociálpszichológiai hergelődés ez, és jól láthatjuk azt is ezen az eseten, hogy a tettleges, lincselésszerű gyűlöletnek állampártunk hogyan ágyazott meg sok év plakátjaival, konzultációival, szóhasználatával, sajtómanipulálásával.

“Az emberek” reakciójával miniszterelnökünk egyetért, legalábbis érthetőnek tartja. “Szerinte eleve ilyen a magyar társadalom.” Okként hazudozókat emleget, akik miatt a migránsokról, még a gyerekekről is, hovatovább ilyesmiket gondolnak. Lázár János tagadja, hogy a kormányzati kommunikációnak ehhez bármi köze volna.

És van, aki szerint ez evolúciós jelenség. Ami idegen, gyanús. Az esszencialista magyarázat, a félművelt biokémiai pszichologizálás mindig jól jön, ha alá kell támasztani az erőszakot, a visszaélést. A Dívány újságírónője így érvel:

betolakodóktól való félelem az egyik legerősebb kiváltója a stresszreakciónak. Az tehát, hogy veszély esetén támadó vagy menekülő viselkedés a reakció, nemhogy emberi, de annál is természetesebb, ősibb. Tiszta és összekeverhetetlen stresszreakciót lehetett látni a falu lakóin, a falugyűlésről készített felvételeken, és azon is, ahogy rátámadtak a veszélyért felelősnek tartott emberekre.

innen:

http://divany.hu/eletem/2017/10/03/ocseny/

Ilyen erős az önigazolás kényszere, és így érvelhet egy populáris mainstream női portál újságírója, mert ma már nincs íratlan szabály, ami ezt korlátozza. Eközben jogállamban élnénk, tetteinknek következményük van, gyűlölködni vállalhatatlan, a támadás pedig fizikai erőszak, amely büntetendő. Gyerekeket büntetni, kirekeszteni is ocsmány dolog.

Hol van a jól felfogott érdek, mi írja felül?

Az evolúció, az ösztön?

Dehogy. A manipuláció, a tudatlanság, a butaság.

Ha már az emberiség történelme és bulvárpszichológia, itt jegyezném meg, hogy azok a kultúrák válhattak civilizációalapítóvá, amelyek befogadóak és heterogének, képlékenyek, más népektől és eszméktől gazdagodni képesek voltak. Viszont ilyen mondatokat annyira téttelenül könnyű leírni, hogy én abba is hagyom. Még csak annyit, hogy a kirekesztőek, a homogenizálók látványosan elbuktak. Hiába térített agresszíven, a szó szoros értelmében tűzzel-vassal a kereszténység, hiába volt valaha a császáréhoz mérhető a hatalma, hiába irtotta saját belső ellenzékét is, a kor szavát sem meghallva, nem tudta konzerválni a hatalmát. Állandóan saját válságaiba és visszaéléseibe ütközött, tele van kínos történetekkel és még több elhallgatással, végül pedig elbukott. Nem, nem a mai devalválódott, szekuláris világban bukott el, hanem a 18. század végén.

2. eset. Tele vele a blog, ilyesmik:

a férfiak másképp működnek

fajfenntartási ösztön, minél több utód a cél

már az őskorban is

a hím oroszlán

ő nem tehet róla, annyira felizgult

magasabb tesztoszteronszint

poligámia (ösztön)

próbálnám csak ki, milyen a helyében:

Tudod, Éva, csak azt kívánom, hogy lehess egy napra férfi, és érezd milyen érzés látni azokat a gyönyörű hamvas, feszes kis csajokat a kis áttetsző egyberuhájukban, ahogy átlátszik a bugyivonal, meg ha a nap elölről süt a thigh gap vonala. Tényleg csak a civilizációs korlát tartja meg a férfit, hogy ne rakja meg ott helyben, mint a szénás szekeret.

Amúgy meg van egy olyan elv is, ha jól megáldotta a Jóisten a dolgod anyagi javakkal, akkor se fitogtasd, mert irigységet vált ki. Ne járj Ferrarival vagy egy Maybach-al egy Magyarország utcáin, mert irigységet vált ki, és utálni fognak, hogy nézd ott megy az a gazdag bunkó.

Ne pakold ki azokat a harapnivaló tagjaidat, ha úgyse lehet az enyém, legalább ne hergelj vele, mert emlékeztet, hogy szar nekem.

És ez mindenre, de mindenre: prostitúció, nemi erőszak, pornófüggés, pedofília, megcsalás, felelőtlenség, teherbe ejtés és lelépés, húszéves csajok életvitelszerű kergetése, a szex erőszakos, visszaélős formái. Neki szex kell, ő megkívánta, ő arra izgul, ez eredendő tulajdonsága, nem tehet róla. Szenved tőle. Hát ha szenvedsz, akkor tegyél ellene valamit, mondtuk nekik naivan. Ó, dehogy kezelteti terápián vagy hormonálisan! Ha felvetem, hogy gyógyszer és műtét is van egy ennyire súlyos problémára, még én leszek a náci. Hiszen valójában büszke erre, kell neki ez a fajta férfiasság. Nem az a baja, hogy gyötrően kívánkozik, az csak szöveg. A baj az, hogy amikor ezt kiélné, akkor beleütközik a világba. Abba, hogy ezzel másoknak szenvedést okoz, hogy ez neki nem jár. Az a baja, hogy a csaj nem akar. A csaj kineveti, elküldi, levegőnek nézi, feljelenti. Az a baja, hogy nincs rá pénze, és azokat irigyli, akiknek van.

Nekünk az a bajunk, hogy ők ezt pénzért el tudják képzelni.

Egyébiránt szoftvert fejleszt, csúcstechnológiájú autót rak össze, az űrben jár, de ilyenkor előáll az őskorral meg az agyi területekkel. Azok tehetnek mindenről, de ő nem, csak ő nem.

Mi a közös a két példában? Ha egy társadalmi problémát okozó, morálisan vitatható, gyakran tragédiákig fajuló mintázatot látunk, akkor sokan szembenézés, tiltakozás helyett jól megmagyarázzák: előrántják az evolúciót, az esszencialista érveket, a meghatározottságot. Nem tehetnek róla, ilyen az ember.

Miért teszik ezt? Mert akiket védenek, azok többségiek. Bennszülöttek, fehérek, aktív korú férfiak – náluk van a hatalom.

Minden ilyesmi, a xenofóbia és a szexuális izgalom jellege, kiélése is tanult és kívülről hergelhető. Alaposan hergelik is. Mindig gyanakodj, amikor az erőszakot tanokkal, elméletekkel igazolják.

Én azt mondom, felelősséget kellene vállani a viselkedésetekért. És még azt is mondom, hogy a legerősebb ösztön az altruizmus. Az együttműködés, a közösségben levés, a szeretettel való egymás felé fordulás. Ha nem az, keresd meg magadban, a mélyben, dolgozz rajta, vagy tanuld meg.

Tarantino pedig így áll ki a gyűlölet ellen.

reményteljes mondatok azoknak, akiknek épp nagyon nehéz

Ez most mindjárt egy állati nagy közhellyel indul, de írok egyébként is egy posztot, amelyben arról van szó, hogy mely közhelyek azok, amelyek nem hamisak, nem leegyszerűsítések, hanem pont hogy az elemi igazság esszenciái. Mondjuk már két éve írom, ez elég jellemző. Tele vagyok ilyen egykor lázasan elkezdett, megakadt témákkal, vázlatokkal. (Kérlek, gyarapítsátok a gyűjteményt! Ne olyasmi legyen, ami jól hangzik, vagy bárcsak úgy lenne, wishful thinking, lúzerség-igazolás, hanem tényleg, ütősen pofán csapósan bizonyul igaznak.)

Legyőzöm az öniróniámat:

Az idő mindent begyógyít. De tényleg.

Nagyon kevés maradandó, élethosszig tartó önvád, érzet, emlék van, olyasmi, amin nem segítenek az évek, az új élmények. Telik az idő, és minden keserves emlék, trauma elhalványul, enyhül, feldolgozódik, elviselhetővé válik – vagy elfelejtődik. Mármint akkor, ha nem maradsz benne. Ha elhagynak, ha elköltözöl. Ha kijössz abból a helyzetből, vagy megszűnik. Igazán nem tudom, mit mondjak azoknak, akik pont azzal küzdenek, hogy nem tudnak kijönni.

Megszokni, benne maradni, belestockholmszindrómásodni viszont nem vidám. De pont most olvasom (a klotyón, és gyorsan, mert hétfőn papírgyűjtés) Mérő cikkében, hogy az öncsalás, az illúzió, a vetítés, az nagyon is kell, általa elviselhetőbb az élet. Bővebben…

miért ne relativizálj

Azt hittem, ezt a posztot már rég kitettem, de 90 százalékosan itt maradt a vázlatok között, pedig annak, amit most írtam, fontos előzménye. Az is jön, holnap!

Relativizálásnak nevezem azt Bővebben…

nem kell jónak lenned

Milne-nek van egy varázslatos és szellemes meseregénye, a Holnemvolt. Abban Bikmakk, egy kislány mellékszereplő, a királylány szolgálója és általános palotatakarító, olyasféle árnyékszereplő, akivel a mesehallgató gyerek könnyen azonosul, ráébred egy nap, hogy ő nem jó. Bekente Csincsilla grófnő székét lekvárral! És ezen zokog: ő már nem jó! Pedig jónak kell lennie, egy egész napig, ó, borzalom, mert akkor a varázsgyűrű segít egy kívánságát teljesíteni!

Kölcsönadtuk. Nem tudom pontosan már, de rendkívül ironikusan írja le a fejezet Bikmakk egy napját. Dúdolva törölgeti a palota székeit hajnalban, beszélget a virágokkal, kalácsot visz a néninek. Másokért él, fegyelmezett, magát a háttérbe szorítja. Hamar le is fekszik, nehogy valami csíny legyen véletlenül. Kimaxolja az ártatlan bűn-képzetet és önostorozást Milne, az tuti.

A Jóság parancsa…!

Ha nem keresztény változatban fullasztanak bele kiskorban, mint engem, akkor Bővebben…