a szegényember-érv, valamint más hárí- és halogatások

Sokan károgtak ám körülöttem, hogy minden csoda három napig tart, majd megelégelem én ezt a sportmániát. Vagy tartották jóindulatúan múlékony fellángolásnak a “fogyókúrámat”. Így szokott lenni: abbahagyják. Én se tudtam, mi lesz. Nem tudtam, és nem is határoztam el összeszorított foggal, hogy én aztán nem csúszom vissza.

Valódi szenvedélyeim tartósak. De ez csak visszatekintemben látszik.

Nem fakult a motivációm, sőt, egyre jobban élvezem az edzéseket, hajtanak a célok. Valahogy újabban mindenben, nem csak edzésben, meglátom az értéket, a pozitívumot, a lehetőséget, az örömforrást. Amit csinálok, szívből csinálom, a többit leszarom. Nem ugyanúgy csinálom, mint két éve, de sport és önmeghaladás. Változnak az edzéstársak is, a helyszín, a szenvedély tárgya, és egyre nagyobb rész belőle a képzés, a közösségi, motivációs tevékenység, meg a fotók. Ezzel a testtel kiemelt statiszta is lehetek egy komoly ügynökségnél.

Új elem a futóverseny: különösebb ambíció és előkészület nélküli részvétel. A legutóbbin már a kislehányommal voltunk, aki komolyan belelkesült a kis két kilométere után, mire is kapott egy futócipőt. Többszörös megesketés, hogy de akkor rendszeresen és tényleg. Ősszel már 5-öt szeretne futni. Én pedig minden, fővárosban rendezett, nagyobb verseny 5 vagy 10 kilométeres távján szeretnék indulni. Bírom a tömeget, egyenesen imádom, ha nem céltalanul, hanem azonos tevékenységben vannak együtt emberek. Sportünnep és közösségi élmény minden ilyen verseny. Futásból nekem pont elég ennyi.

Aztán, újabban hátrafutunk sokat a futópadon a teremben, ami nagyon vicces, pompásan formálja a vádlit és a comb hátsó részét, meg még a fart is (itt olvashatsz róla), valamint ügyesít. Ma már 6,8-as sebesség volt a max, negyedóra volt összesen.

Van a labda, ez a tornadresszes-lesoványodós-hajlékony irány. Mámorító, hogy nem köt semmi, arra megyek, abba fogok, ami jólesik:

labdagyakorlat2017jún

Azért megható ez az ügyetlenkedés, mert tizenkét éves korom óta nem volt ilyen célú labda a kezemben, sőt, ha meggondolom, profi szer még sosem, csak a nyolcvanas évek pótmegoldásai (kötélnek horgászzsinór volt, labdának majdnem akkora, kicsit leeresztett játékbolti csíkos gumilabda, szalagbot is üvegszálas, horgászszaküzletből…) Most nem magyarázom, hogy hol mit akartam, mi lenne a sikerült mozdulat, de majd fejlesztem még.
Bővebben…

a nyomik igazi tragédiája

A címben szereplő nyomi nem píszí szó, én ezt tudom, és mentegetőzöm miatta. A creepy értelemben használom. Az, akinek nem jön össze. Kinek mi: teljesítmény, önmegvalósítás, vonzerő. És ettől keserű.

A nyominak nem az a tragédiája, hogy ő nyomi. Ez nagyon fontos. Bővebben…

hősök, áldozatok, erőszak

Mostanában azon filózom, hogy jobb emberré tesz-e a trauma. Ez egy erkölcsi–elvi típusú poszt, tele dilemmával, reflexiókkal, és nagyon szívesen megvitatnám Lobsterrel mindezt.

Ilyesmiről volt már szó (de hát miről nem volt öt év alatt?): hogy mi magunk bánjuk-e azt, ami velünk történt, amibe oly könnyű szívvel belementünk. Talán ez a poszt a leginkább rokon a maival: a szenvedésnek nincs romantikája. Írtam arról is, hogy teher alatt nő-e a pálma, s hogy kívánnánk-e mindezt a szenvedést a saját lányunknak. Ez mindig a tesztkérdés, a lányunk. Mert lehet, hogy magadat kevésbé szereted, a saját szenvedéseidet romanti- és bagatellizálod, nosztalgikusan szemléled, lehet, hogy azt gondolod, szükségszerű annyi kín, ami neked jutott, sőt, jobb emberré tett – és lehet, hogy tévedsz.

Vajon mikor van hamisság és manipuláció abban, ahogyan a szenvedéseinkről szólunk?

Nekem bajom van például azzal – beriaszt az érzékelőm –, amikor valaki a traumájával harsánykodik. Morális, írói és emberi ízléstelenségnek gondolom a vádaskodó, hatásvadász cikkeiket. Bővebben…

miért veszélyes a giccs

Schäffer Erzsébet merénylete az ízlés, a tisztánlátás és a nők ellen

Persze vannak mindenféle műfajok, és az értő olvasó a helyén kezeli őket. Nem vár megigazulást egy tömegfilmtől, mert annak a szórakoztatás a dolga. Van a limonádé, a populáris, a paperback: az se nívó ám, nem ab ovo szemetet jelent, hanem műfaj, látásmód. Lehet azt is igényesen csinálni, sőt, akár groteszkül, szatirikusan, újítóan. Akkor már szinte művészet.

Na de.

A giccsel nem az a baj, hogy nem elég fajsúlyos, mély. Hogy nem orvosolja a világ problémáit. Ki kérne ilyet számon rajta?

A magát szépként előadó giccsel az a baj, hogy bódítóan és grandiózusan hazug. Bővebben…

gondolataid mélye

Ritának

Pikareszknek

Most jön néhány, lélekbe nézős bejegyzés, lassúak, elmélyültséget igénylőek, megrendítőek. Egészen pontosan három, ebből a mai és a következő összefügg. Érzek igényt erre. Ez nem az erre járó, izgire rátapadó olvasó csócsálnivalója. Nehéz megírni is, olvasni is. Csendes, ritkás kommentelők néha elárulják, hogy ez a vonulata a blognak fontos a számukra.

És a számomra is. Ritkán írok olyat, ami nekem is egyidejű, friss megrendültségem. Általában a bevált, bejáratott felismeréseimet, az életemből, annak rutinjából következő állításokat írom meg, amikor rájövök, hogy szövegként újszerűek tudnak lenni.

A legutóbbi friss, engem is megrendítő gondolat az volt, hogy milyen erősen védi a társadalom az első feleségek narratíváját. Itt.

És most ez. Igyekszem nem túl hosszan, nem túlírni.

*

Szóval akkor ezzel nincs mindenki így!…

Én ezt nem tudtam.

Azt hittem, mert úgy nőttem fel, hogy a gondolataim nem az enyéim.

Ideális diktatúra-alany vagyok, el akarok számolni a fejemben levő dolgokkal is. Átsuhanó érzésekkel, vágyakkal, ötletekkel. Magyarázkodom miattuk.

Úgy vizsgáltam önmagam, mint egy szerzetes. Mikre vágyom én? Miért vagyok igazságtalan azzal az emberrel? Mi minden úszik be szex közben?

Gondolatbűn. Ha tudnák…!…

Mások nem gyötrődtek, hogy ők most mit csinálnak épp, hogy az kire hogy hat, hogy az bűn-e, hitványság-e. Csak éltek a világba, követték a zabát-kéjt kérő énjüket vagy a társadalmi szerepüket. Nem akartak sem Jók, sem Mások lenni.

Én mindig mindkettő akartam lenni. 1. Absztraktan Jó és 2. Más. Nemet mondó.

De persze ezt belém nevelték.

Én soha, soha nem nyugtattam azzal magam, hogy ilyen az emberi természet: áruló, kicsinyes, haragos, hazug, önérdekű. Hogy mindenkinek van néhány kínos sztorija, és attól még nem erkölcsi hulla. Elhallgatott részletei, ambivalens gondolatai, kétes késztetése, gyávasága, kegyetlensége. Emberek, akiket használt, akiket cserben hagyott, akinek a kezébe harapott. Helyzetek, amikor alakoskodott és hazudott.

Ha most közelebbről megnézem, voltaképp úgy akartam élni, hogy nekem soha, de soha ne legyenek ilyenek.

Persze, hogy belebuktam.

És akkor elviselhetetlenül gyötrődtem és szorongtam. Zord bűnös vagyok, azt hiszem.

Mások ezen nem gyötörték magukat. Nem akarták kipucolni a lelkük legkisebb zugait is. Nincs annyi takarítószerük. Vagy nem akarnak elfojtást. Vagy nincsenek is tisztában azzal, mit is gondolnak, tesznek, és mi motiválja őket.

Ó, ez az örök éberség! Intellektuálisan, lelkileg, morálisan. Ez volt az én generalizált szorongásom. És ezért voltam olyan rettenetesen szigorú másokkal. És ezért nem tudtam örülni, amikor jól ment valami. Mert tökéletesen akartam. Feddhetetlenül.

 

Naplóoldalak százain vizsgálom, elemzem magam – eközben lemaradtam az életemről. A belefeledkezésről. Emberekről, tájakról! Fegyvert kovácsoltam belőled, arany öntudat!

Roppant kínos lenne, ha belelátnánk egymás fejébe, mondom most. Jobb ez így. Nekem is lesznek, maradnak titkaim. Az elmúlt két évben volt olyasmi, gyerekes csíny, amit csakis azért csináltam, hogy ezt a rettentő morális pánikot lebontsam.

Milyen egyszerű most kimondani: a moralizálás, az igény, hogy mások se gondoljanak csúnyákat, nevetséges. Az önszigor rombol. Nem olyan nagy baj, amit gondolok. Elmúlik. Nem lesz belőle tett, nem ártok vele senkinek. Néha meg igen. Lehetőleg nem. Eméssze most már más is magát, én meg húzok szaunázni, jó?

kepernyofoto-2016-07-20-22-16-11

Hú, de rácsaptam a kérdőjelre most.

Ezek meg palacsintát akarnak. Nem, nem eszem palacsintát.

Szabad mulasztani, bliccelni. Szabad megúszni, utat rövidíteni. Szabad nem tudni előre, nem mondani biztosat, el nem köteleződni, nem vállalni felelősséget, meztelen mellkassal golyózáporba ki nem állni (ha már, akkor legyen überterndi a melltartóm). Szabad nem hinni benne, úgy csinálni, mechanikusan, mert néha nem is megy másképp. Szabad bólogatni, hogy persze, a hivatás, meg az edzés öröme, mindennél fontosabb, meg a gyermekek csillogó tekintete, az élet értelme. Lófasz a seggetekbe, ezt akarjátok hallani.

Szabad tele szívvel röhögni Ed szexista poénján. Szabad minden aznapit lemondani valami kis csúsztatással, vagy épp naggyal, fülig húzni a takarót, és aludni tovább. Szabad műmosollyal csinálni a gyerekünk zsúrját. Szabad túlesni rajta. Szabad kegyesen hazudni. Szabad pontosan látni a másikat, és ráhagyni, szegény, ne szembesüljön, olyan nyomi így is. Szabad nem lenni jó fejnek, nem viszonozni, kérdésekre nem felelni. Szabad nem komolyan venni a másik embert, ha nem méltó rá. De azt is, aki méltó rá. Mert csak. Mert most ennyi telik. És mert ez itt az én kertem, nem közös. Ne járkáljál itt.

Szabad a saját érdekemet nézni (“élj úgy, mint a kutya: amit nem lehet megenni, megrágni, megdugni, elásni, azt hugyozd le”).

Én egészen tiszta akartam lenni. Mintha mindenki látná a gondolataimat, annyira. Mintha elszámolási kötelezettségem lenne, de mindenemmel ám: a lelkemmel, a lényemmel. Az emberiségnek mint olyannak, meg valami elvont entitásnak. Nem csak azoknak, akik jó fejek, vagy akiket én választok, hogy akkor nekik felelősséggel akarok tartozni. Mindenkinek. A Szerelem nagy Sz. Hiteimet én meg nem tagadom!

Majdnem rámentem.

És nem csak megfelelési vágyból, nem szeretet sóvárgásaképpen akartam transzparens lenni. Magamért, mert interiorizáltam ezt.

Persze hogy rárepültek. És a mai napig basztatnak és megfognak, ennél fogva. Senkik is, piócaként. Mert velem ezt lehet.

Ma már azt is tudom, mi ennek az eredete. Ezt az önkínzó lelkiismeretességet belém nevelte a kontrolláló, hierarchikus vallásos közegem. Ebben a hínárban mit vergődtek a kvalitásaim, és mennyivel többet vesződtem a kibogozásukkal, mint ha csak simán szerettek és bátorítottak volna…! Az ő érdekük volt, hogy legyek teljesen őszinte, önszaggató, őrületbe kergethetően aggályos. Hogy a lelkiismeret pórázával rángatható legyek. Hogy a szégyen nevelési eszközzé váljék. Hogy rávehető legyek akármire. Hogy ne is tudjak mást elképzelni természetes lelki állapotként, mint a Stockholm-szindróma.

És hogy az én felnagyított bűneim mellett, a szegény, keresgélő, naiv, jót akaró gyermeki botladozásom közepette elsikkadjanak az ő borzalmas bűneik.

Nem, nem tudok nekik megbocsátani.

Ettem egy palacsintát.

N. G-nek is, mert sokat beszélgettünk, és ő enyhítette ezt bennem