Magyarországon friss adat szerint 97 százalékos váderedményesség van, tehát ha valaki ellen vádat emelnek, az a vád annyira alapos (vagy olyanná alakul az ügy, annyira nem védik jól a terheltet), hogy 3 százalék terheltet mentenek fel végül minden vádpont alól.
A három százalékba tartozom – és amilyen torz ez az egész, ennyi meghurcoltatás után ez a siker és diadal…
Engem ma felmentettek másodfokon, éspedig részletes, pontos indokolással, bűncselekmény hiányában. Bővebben…
Ritka tünemény itt minálunk: hó! Térdig érő, mindenhol jelenlevő, ágakon vastagon ülő, napokig megmaradó. Mikor volt ilyen utoljára, de komolyan? Egy-egy napot síeltem évente a Harangvölgyben. De annyit mindig: minden évben egyszer leballagtam a Németvölgyi úti kölcsönzőbe.
Dávid a terepen
Pár éve még megelőlegzett borúlátással, intenzív szorongással gondoltam arra, hogy az én gyerekeim már nemigen fognak havat látni, érdemben síelni. Bővebben…
UPDATE:
Love is love, és ennek a legmagasabb formája: a feljelentés!
Pár komment miatt (vagy azt hiszi, a csakazolvassa a BORS-cikk szerzője?).
Hubert, szerinted te ebből jól jöhetsz ki? Hát az LMBT-közösség? Ti örültök, ha egy heteró nőt meghurcolhattok? Lesz itt elfogadás?
*
Tele van a média a bátor, jóságos páros gyönyörű családjával! És az a lihegés, ahogy a kommentekben ajnározzák őket, meg megy a “személyesen ismerem…”…!
Őket ünnepelni kell, mert ők mások és boldogok. Mindez haladó, női magazin címlapján.
A kígyó és az ő farka: a legprogresszívebbek lesznek a legnőgyűlölőbbek mindig.
Mindenekelőtt: ők szerintem is család, nem ez a kérdés, és nem az a kérdés, a melegek szeretik-e egymást úgy, mint a heterók. Hanem hogy amit ők csinálnak, képviselnek, az mit kér a világtól. Az összes olyan viselkedés kapcsán, amit bírálok (még a downhilles bringásoknál is), ez a kérdés.
A béranyaság emberi jogi botrány, a legaljasabb üzletek egyike. Érte lobbizni, normalizálni, felpuhítani a közvéleményt nemhogy nem progresszív ügy, #szeretet, hanem aljasság. Ezt fedi a nyáltenger.
Egyébként senki nem meri nevén nevezni sem, nemhogy véleményezni, hogy a páros
béranyaság
révén jutott gyerekhez, és arról sem esik szó, hogy mi az a béranyaság. Ez árulkodó.
Béranyaság: olyan emberek, akik nem tudnak összehozni egy gyereket, megfizetik egy nő reprodukciós kapacitásait, és elkészíttetik vele. Donorsejtből, ha a férfi is terméketlen, akkor két donorsejtből, vagy két saját sejtből (ez ritka), vagy egy donor és egy saját.
Utána fogadják örökbe.
Azért szónokolnak a szeretetről meg a csodáról, mert a média és a két férfi is tudja, érzik a radarjaik, hogy ez kiakasztó. Ezért elkenik a béranyaságot (én meg odaírom mindenhova), és az ömlik, hogy ők édesek, szeretik egymást, idegsebész a Laca, elmenekültek, jómódúak, kedvesek, mennyire akartak családot, szívemberek. Bővebben…
Ez a regényírásom alapvető kínja. Erkölcsi probléma, másrészt alkotást-minőséget illető kérdés.
Hogy is ne lennének sérelmeim? Nagy lendülettel, friss élménnyel – avagy régivel, de friss érzelmi energiával – megírom az epizódot, jólesik írni, gyönyörködöm a sodrásában (terápia, feszültséglevezetés!), aztán visszahőkölök: tán a regény mégsem erre való, hát mi köze az én alig ismert, távoli olvasómnak a privát indulataimhoz, hogy cikinek tartok embereket? (Szoktam egyáltalán másról írni?) De hol a bejárat innen, az érzelmi-intellektuális felháborodásaimból az értelmes ábrázolásba, a Fontosba?
Kihúzom az egészet. Majd megbánom, mert olyan semmilyen a maradék, és én nagyon jót akarok írni. Így hát visszaírom óvatosba’… és az már szar.
Tegyem félre a saját sértettségemet? Másét írjam? Vagy csak idő kell a feldolgozáshoz, átszűréshez… várni, ránézni újra? Lépjek hátra, úgy alakítsam érvényes történetté? Ellensúlyozzam “ön”kritikával? Az nem hamis?
Vagy ne is legyen benne sértettség? Legyen laza, feelgood szöveg, amelyben nincsen igazi tét?
Ilyenkor – észre se veszem! – elhiszem, hogy mindenki más békében él, próbál az emberekkel kijönni. Legalábbis kénytelen. (Ja, úgy könnyű, ha csak hát mögött szidod őket.) De Barbi (!) elvhű! Mint én. Én folyton kiírom az ítéleteimet, ellenkezéseimet, és hiszem, hogy ez fontos. Az én “összeférhetetlenségem” egyébként pszichológiailag akkor volna gond, ha nem találtam volna meg a létezés erős, harmonikus módját, ha képtelen lennék tőle munkát végezni, vagy ha magányossá tenne. De nem ez a helyzet. Így nincs probléma. Bővebben…
Hogy úgynevezett bátor-aktuális beszólás megy a hatalomnak valami klasszikus színdarabból.
És nem lett semmi.
Én ezt unom, ezt a debátorságot. Valamit kéne éreznem, de nem érzek, és nem akarom ezt többé átélni színházban. Kellemetlen. Annyira, hogy el is rontja az estét.
Rontja a katarzist, azt, hogy van színpadkép, ötlet, és a színésznek van hangja, mozgása, kisugárzása, ereje. Öt nagyervint kinyír egy fóliázott lakatosmárk.
Mondjuk az ilyesmit ők is hisztinek tartják és viccelődnek vele, de legalább a néző is elidegenedik. Lakatos Márk a Konferansziét játszotta a fóliás magánszámmal. Itt Béres Attila rendező, Ónodi Eszter és Nagy Ervin színészek beszélgetnek:
Na várjatok, a Chicagóról akartam írni, de van frissebb:
Az egyik író (költő), aki nem írt mostanában semmi jelentőset, és nem róla szól a kultúrsajtó, de sosem szólt amúgy – én is csak a coming outjáról szóló Narancs-publicisztikát olvastam tőle, noha művelt ember vagyok –, nyilvánosan szóvá teszi a rendszerelnyomást annak az írónak a posztja alatt, aki épp hatalmas ally, és van is elérése, mert mostanában üstökösnek számít. Közepes író vagy? Vedd elő a buzikártyát! Mi mással nyernéd meg az olvasót?
Írd a homlokodra az orientációdat, avasd politikává, írjál a rendszerről okoskodó, elemző mondatokat, korhold a szövetséges heterót is – mintha nem a kudarcod fájna. Ne mulaszd el az elnyomást hangoztatni, nem lehet elégszer beszélni róla! És “a nap végén”, fújj, magyar költő amerikaiaskodik. (Ezt úgy mondjuk, hogy végeredményben, összességében.)
Mintha érdekelné az írónő a Gerevichet (aki egyébként Szvoren Edina, a minősége jogán ismert, és soha nem háborog így).
Ami engem illet, az ilyen viselkedés eredménye: egyértelmű, azonnali bojkott. Írjatok jó szövegeket!
Szóval, szombaton a Chicagót szombaton, felturbózták (és meg is húzták) a tavalyit, vannak benne mindenféle Bátor Beszólások, Amelyeken Nevet A Közönség – hát, én nem. Ahogy elnézem, nem is a klasszik színházjáró nevet, hanem a megyeszékhelyi öltönyös, állaza sugardaddy vállalkozó a csöcsös-platformtalpú macával, aki a kétezerötszázas aperolspritzet úgy issza, mint mi a csapvizet. Legfőbb erénye, hogy kicsengeti a tizenhétezres jegyet.
Ha színész lennék, nem a harsány-buta kacajból, a triviális, sőt megjósolható poénra adott alantas reakcióból nyernék erőt, hanem a megdermedő csendből (ami persze szabadtéren nem nagyon tud lenni). Minden profi, elképesztő, mit alakít Mészáros Máté, Ónodi Eszter, Czakó Julianna és Nagy Ervin, de ezek a kiszólások olcsók és önimádók. Beriaszt a hamisságdetektor, amit megfejel az is, hogy a konferansziénknak finoman szólva nincsen beszédtechnikája, se hangképzés, se mondatlejtés.
Amúgy több ilyen gesztus nem csak poén, hanem megrendítőnek van szánva (a fináléban mindenki bőrönddel énekli, hogy “Ez szép… ez jó… ez csúcs”), de mit jelent ez? Kéne valamit éreznem? Tényleg el akartok menni? Magyar anyanyelvű színészek, innen?
De legalább ők jól szórakoznak, hogy milyen Erőset Mondtak.
Hiú ábránd azonban azt gondolni, hogyha nagyon szépen játsszuk el a Chicagót, akkor másnap reggel forradalom lesz Szegeden.
Mondja Nagy Ervin a fent linkelt interjúban. Pedig pont az a forradalom. Higgy nekem, Ervin, huszonöt éve járok színházba, és törzsnézővé biztattam a boggal több száz embert. A szépen játszás, a minőség, az a forradalom. Azt mindig meg fogják fizetni, ott teltház lesz és valódi katarzis. A talmisággal szemben a minőség a gesztus! Nem a direkt kiszólás meg a tokenbuzi giccskirály a kiszámítható nyafogással. (Akit egyébként nem bánt senki.)
Hány éve döbbenünk már meg az ilyen bátorságon? De tényleg. Főleg Alföldi, főleg az az Átriumban, ott mindig jól beszólnak az oligarchának, minden travi bátor és mennybe megy, “alámegy az előadásnak a valóság” – hazaballag a néző, és másnap ő is ott közbeszerez, nyaral, iskoláztat, néz meccset, ahol kénytelen, mert minden erőforrás náluk van. Liberális fiatalok is az MCC-be járnak.
És miért van így? Mert nem volt elég erő, ember, karizma, hogy ezeket leváltsa. Min csodálkoztok? Ti megvezetettnek tartjátok és lenézitek a választókat? Vagy még nem hallottatok arról, hogy a polgárok igen nagy része nem kér abból, amin ti pörögtök – és nem azért, mert nincsenek edukálva. Éppenséggel unják a kenetteljes szövegeket az elfogadásról. Egész Európában, az euroatlanti közegben válságba került a liberalizmus. A Rózsadombról háborog a csok szűkítésén (!) a harmincnyolc éves, koktélozgató, agyontöltött arcú szingli, aki lakáskiadásból él, közben jócsajkodva szelfizget, hobbiból edukál, hergel lincseléseket, jóemberkedik. Mit tud ő annak az életéről, aki lakáshitelt törleszt, óvodát keres, számológéppel a kezében vásárol tejet és felvágottat, és csak reméli, a gyereke nem vadul el tőle holmi divatos (és költséges) ideológia nevében?
Egyébként a Katonában, Örkényben, Radnótiban nem szoktak ilyen direkten kiszólni. Mert ott tudják, hogy ez rontja a nívót. A könnyen hevített hangulat annyit is ér. (A Bajnokban sem ilyen a rendszerkritika, hanem konkrét történetet mesél el, amely a konkrét politika nélkül is érvényes.)
A klímatémát sem oldják meg a vászonszatyraitok, vegán sütijeitek, facebookos háborgásaitok – leginkább semmi nem oldja meg, de az utolsó réteg bőrünk akkor is a tisztánlátás. Legalább ne áltassuk magunkat. És főleg ne a két lábon járó, kiszáradt konzumszaloncukrok avassák magukat szentté a hashtagjeikben. Ugyanígy hazánk szomorú állapotain sem segít a “bátor” infláció-, fólia-, Lölő-emlegetés. A kápózás, -fóbozás, a nagy elemzések unalmatokban, az egész fölényes ítélkezés. Mérhetetlen műveletlenséggel, tudatlanul és indulatból elemzik a társadalmat.
És külföldről, ez a kedvencem. Elmentetek, ott kolbászból van a kerítés, hát örüljetek… És a teljes vakság az ottani társadalom súlyos, mély árkaira. (Istennek van humora, Meloni lett az elnök a külföldre menekülő íróházaspár új hazájában…)
Vannak nagy pillanatok az életben. Ez volt tegnap.
Mi lett ebből a gyerekből?
És belőlem?
A bejegyzés elejét még pedagógusnapon írtam.
Én nagyon akartam tanár lenni. Erre készültem tízéves korom óta. Nem érdekelt a jövedelem, a korai kelés, én szólni és elmét formálni akarok, megismertetni gyönyörű nyelvemet és annak művészeit. Mentem is tanár szakra nyílegyenesen, üdvözült lélekkel, mint aki a mennyországba jut be.
A gyakorlótanításaim során is csodagyereknek tartottak. (Magyarból, csakis, az angol nagyon nem ment. Én csak magyarul tudok.) Három budai iskolában tanítottam, mindhárom gimnázium, és elitnek mondhatóak (szellemileg, anyagilag). És fél évig a Trefortban, helyettesként.
Ma már nem értem az akkori önmagam. Bővebben…
És már megint a nagy emberi jogok nevében, befosok!
Azon is befosok, hogy ők a legharsányabbak. MÉRŐ VERA, A HŐS, CÉLKERESZTBE ÁLL. Mert tudja ő is, hogy amit állít, az ciki. Na de ott van hely, ott tud ő feltűnni.
Az első rész: mi a baj a poliamóriával? 1.
Az a baj vele, hogy duma, duma, fontoskodó duma, és nem élet. Az összes ilyen tudatos szövegelőnek, fensőbbrendűsködőnek azt szeretném mondani: élj inkább, ne netezz! Nem a monogámia a te problémád.
Gyanús lett ugyanis, hogy a polik vagy rakás szerencsétlenségek, akik a gátlásosságukat kompenzálva lendültek kissé túl a szabadosságba, ahol szintén nem terem nekik boldogság, és csak mondják-mondják a tanokat, vagy pedig ragacsos szexualitású nők, akiknek mindig buli volt az élet, nem érezték cikinek, hogy vadásznak tinderen, a barátaik között és bulikban, nem vették komolyan és szenvedték meg a szerelmeiket, mostanra pedig a fő párkapcsolatuk tönkrement, és kiégtek. 2020-ban az összevissza kúrást és azt, hogy van időd erről lírázni, órákig beszélgetni, neten csacsogni, poliamóriának nevezzük.
A cél, hogy a nagy kefélgetés közben még jó embernek is érezhessék magukat, mert ők őszinték és tudatosak, és mindent leegyeztettek (vagyis sikerült a szerencsétlen partnert ebbe belenyomni), illetve progresszívnek is érezhessék magukat (nekik mindig nagyon számít a morális szempont, a tudatosság, a párbeszéd és az erőszakmentes kommunikáció, mint tudjuk, meg persze a trend, a FOMO). Az én összevissza kefélésem poliamória, tehát jó, mert a poliamória etikus. Megint az a lényeg, ahogyan elnevezzük és körülokoskodjuk a teljesen emberi sztorijainkat, amiket szégyellnénk amúgy. Bővebben…
Mai témánk a poliamória mint kontent, és ez egy “mi a baj” sorozatba illeszkedik (amely lassan és utólag áll össze régebbi írásaimból):
Vagyis: amit én a poliságból mint queerségből látok a neten. Miből beszélek én? Figyelek, van kapcsolatom (a behazudott pasim, tudjátok! és az sorsszerű, és nagy mázli, hogy lett és hogy ilyen), monogám vagyok, és sokat olvastam angolul és magyarul is a poliamóriáról.
A hiány vákuum: a generációs, menősködő altertanok célcsoportjai az önbizalomhiányos, magukat lemaradtnak érző nők, férfiak. Megtetszik nekik a színes-szagos, új és menő életstílus. Hajrá! Lehet hirdetni, blogolni.
Az etikus megcsalás. Idáig hallom: nem, dehogy, ez nem megcsalás! Pedig én sose használtam ezt a szót. Pláne nem neveztem megcsalásnak azt, ha házasságban élő személy szerelembe esett. (Ja, és én nem is csaltam meg a szerelmeimet.)
Az érvelés előtt szeretnék pár bekezdést szánni arra, hogyan és miért lettem e progresszív, import, individualista tanokkal szemben kérlelhetetlen. 2012-ben vagy 2014-ben még egyrészt szakadárság, hangos különállás, másrészt cikiség volt feministának, házasságkritikus nőnek lenni, bírálni a hagyományos felállást és erről blogolni, és állandó támadásokat is jelentett. Ilyeneket írtam, és sokan eszméltek a saját életükben e posztok hatására (meg kezdtek blogolni nagy hirtelen női témában, a már kitaposott úton):
micsoda különbség (történelminek mondható kommentelés, érdemes belemélyedni)
Bíráltam a monogámiát, a heteronormatív szexualitást, a házimunkát mint női üzemmódot, a tárgyiasítást és testszégyenítést, a pornót, a szépségnormát, a házasságot, a nemi szerepeket, a családot, a kismamaságot, és Lobstert olvastam ámulva.
Aztán teltek az évek, a kritikus női hang tömegessé és divatossá vált, elfelszínesedett, még a klímavédelem is hájp lett. Jöttek az érzelgős-felháborodott hashtagek, és ma már nincsenek menő háziasszony-bloggerek ebben a körben: a legostobább netes kalandorok is progresszív feministák. Bővebben…
Semmi trükk a címben, tényleg ez a téma. Nem leszek hosszú sem.
3. Kérem vissza a szavakat!
Nem mindegy, mit jelent az, hogy család (nő, női nemi szerv, nem). A család az család, szerintem is: tehát nem érzet meg metafora, hanem apa, anya, gyerekek. Hogy ez kinek fáj, ki nem érti, én fel nem foghatom. Nem, nem minden család. És definiálni kell a fogalmat, minden jogaszabály definícióval indul, mert a törvények, intézkedések, a politika a pontosan értett szavakon alapulnak: családtámogatás, családi adókezdevezmény, családi belépő kinek jár?
Hol a határ a gumifogalmak nyújtásában?
Aki megsértődik, hogy akkor ő másodrendű, mert nincs gyereke, férje, az nem érti, mi a különbség társadalmi és egyéni szint között. Nekem sincs férjem. A hisztis “állampolgárság” norma lett: nemhogy nem ciki, kötelező. A sértődöttség mint ellenzéki tett, az érzésekkel és személyes történetekkel érvelés mint őszinteség, nulla gondolattal és józansággal – ezt terjesztették el a netes cirkuszhercegnők.
Ugyanez a közeg, meddő és klimaxos nők, túllihegte, hogy a gyerek akadály és teher, ne szüljetek, bolygóvédelem, abortusz mint jog, és mennyire ciki anyának lenni. A max: “gyereket lájkért” majomkodás.
Nem is hisz nektek már senki.
4. A szexualitás etikája
Hahó! A szakadék nem a nyitott gondolkodásúak meg a bigott homofóbok között van, hanem azok között, akik elidegenítették, szórakozásnak és kipakolandó kontentnek gondolják a szexualitásukat, kívánságalapon válogatnak, meg azok között, akik szemérmesen, emberien élik meg, tisztelettel, alázattal, intim csendességben. Én, aki nem társkeresőzöm, nem írok álmenő eszmefuttatásokat meg menőregényt a vágyaimról, kalandjaimról, a szexualitást szentnek, mert életlehetőségnek tartom, nagy vonzalomhoz vagy meghittséghez kötöm, mely “vaníliának” neveződik ettől. Akinek nincs, az locsog róla izgatottan (hummelzsolt kommentelői). Nem értem, mitől lett politikai téma, hogy ki mit érez, hogyan szexel, kire vágyik.
Én a tárgyiasítást, menősködést, hasrsányságot utasítom el, heteróban is, és melegeket se dédelgetek, ha elidegenítő, amit képviselnek, jogként meg menőségként jelenítik meg az intim életüket. A szex nem szórakozás, a gyerekvállalás nem vágy dolga és főleg nem jog. Ha meleg párok jogként követelnek gyereket, házasságot, akkor ők nem értik, mi minden következik az ivaros szaporodásból. Nő mindenképpen kell, őt kiiktatni a gyerek életéből visszaélés (béranya, baráti teherbe ejtett nő lemondatása).
Gyerekhez jutni a heteróknak sem jog. A gyerek nem jogból lesz, hanem…
Nem is nagyon leplezik, hogy jognak tartják. Figyeljétek az első két mondatot, sunyin a szülőkhöz kerül a “lehetőség” és annak elveszítése, plusz az eszményítés:
5. Vágyalapú életek
6. Gyerek nem azért lesz, mert nagyon szeretném, nem azért, mert jogom van, és nem is az állam biztosítja, hanem…
8. A privilégium félreértése
Előny, kiváltság, ciszheteró privilégium. Mellyel elnyomom a melegeket és transzokat. Na, elmentek ti a büdös francba. Nem egyének nyomnak el, hanem viszonyok, hatalmi csoportok. Hogy én egészséges, termékeny nő vagyok, akiknek különösebb bonyodalmak nélkül lett, lehetett gyereke, és ezért nem kérdőjeleznek meg, azzal nem nyomok el senkit. A heteró lét nem a melegek elnyomása (ezzel szemben: férfiak a nők energiájából, munkájából, reprodukciós vállalásából élnek; a fehérek hagyományosan a más bőrszínűek javait szipkázzák). A gyerekcsinálás nem igazságossági kérdés. Annak elnyomás csak, aki fordítva ül a lovon: ő is gyereket akar, ide neki! De nőt nem akar, a nőt kitúrná. Hát akkor nem lesz (saját) gyereked. Kire haragszol?
Ne ajánlgasd ezt a melegeknek, ne toljatok durva nőelnyomást elkényezetett nyugatiként keleti, déli államokban. Ebből a szempontból aggályos, ha rögös az örökbefogadás útja, de az ipar mindenképp virágzik: a szőke, nyugati urak saját gyereket akarnak.
Kevesebb, minél kevesebb – és biztonságosabb. Tán ez az egyetlen, amiben egyetértenek a vita résztvevői. Hogy ez cél volna.
De nem, nem is. Mert máshol van a hangsúly a pro-choice oldalon: azon, hogy a nő döntése legyen. Ha az abortusz nem nagy ügy, főleg nem gyilkosság, a magzat nem emberszerű, gyereket nevelni szívás, és ne keltsünk bűntudatot a nőkben, akkor az se gond, ha sok abortusz van. Egyvalamit hangsúlyoznak: hogy végezzék hozzáértéssel.
Az abortusztémában a facebookon hangoskodók (“pro-choice”) két csoportra oszthatók. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 