a szolgalelkűségről

Hát nem értitek? De komolyan.

Mindig erről van szó. Amikor szisszenek, hogy NE MÁR. És amikor nem értetek engem. Hogy miért ennyire. Mit kekeckedem. Miért nem “jobb a békesség”.

A békesség elnyomás. És azzal, hogy meghajtod a fejed a hatalom előtt, elfogadod a tekintélyt, feladod az autonómiád. Pedig te nem vétettél. Bővebben…

tíz ok, amiért nem jutsz egyről a kettőre

Végignéztem sok év alatt olvasók és barátok történeteit, és rengeteget beszélgettem velük az élet megváltoztatásáról, mivel sokan ébredtek rá itt, nyertek inspirációt és információt (satöbbi, a blognak ez a sokat emlegetett szerepe). És úgy látom, hogy nagyon ritka az, aki beleáll bele és valóban megváltoztatja az életét.

Vajon miért van ez? Bővebben…

látszik rajtad?

Sose szerettem, amikor valaki kiírt magára valamit. A feliratos, látványos logós táskákat, a kedvenc-metálzenekarom pólókat, a világnézeteseket, pláne a vicceskedőeket. Ha rádsózzák az ilyen ruhadarabot, még csak-csak, de aki ezért pénzt is kiad, bizony, megérdemli. Soha nem ízléses, mindig megfoszt önmagad, sőt, talán embervoltod egy részétől. A BFE Gólyatábor 2007 meg a legalja, olyanban Mads Mikkelsen is lehet, én menekülőre fogom. De nem vettem fel többet, sőt, leginkább egyszer sem a futóversenyes reklámhordozó trikókat sem.

Viszont ez csak annyi, hogy én nem veszek vicces feliratos vagy látható márkajelzéses ruhákat, nem teszem magam hirdetési felületté. Bővebben…

nagyon fáj

Hát akkor. Nem sírok most, de émelyeg mindenem, hogy erről írok. Mintha másnapos lennék. Nagyon fáj. Vagy csak kicsit? Ezt sem tudom néha. Elfáradtam, inkább nem gondolok rá. S hogy fájhat anyámnak, hogy én ilyen rossz, háládatlan leány vagyok. (Igen, Tompa Andreát olvastam éjjel, az a kialvatlanság oka is.) Mert ő ennyit ért ebből. Hogy velem nem működik valami, és nyilván én vagyok a rossz. Én nem várom, hogy az olvasóközösség feloldozzon vagy megértsen, nem ezért írok. Tudom magam, tudom, mik a cseh tévtanok. Tudom az okaimat, nincs szükségem megerősítésre. De meg akarom írni, mert tanulságos. És mert fáj. És ami fáj, azt megírom, és akkor megszilárdul, ami lávaforrón hömpölygött. Azt is tudván tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Mivel is? Én gyakorlatilag teljesen megszakítottam a családommal a kapcsolatot. Ez a tételmondat. Ami ebből nagyon fáj, az anyám, mert én szeretem az anyámat – csak nem vagyok képes őt elviselni. Percekre sem. Sértően, lehúzóan és elnyomó módon más az értékrendjük. Ők mind és én. De mindenhol ez van. (Biztos én nem tudok viselkedni.) Ők (a többiek, még a sógornőmék is) mindig fontosabbak, onnan kezdve, hogy a szavuk fontosabb, csak az övék számít. Akkor is, ha a férjem haldoklik, és mindig az ő főztjük, műkörmük és gyerekük a csodálatos. Én vagyok a mostohagyerek. Ha én OKTV-n leszek második vagy lediplomázom egyetlenként, vagy könyvem jelenik meg, akkor is, láthatatlan vagyok. Ma már tudom, hogy ez a helyzet, és hogy ez nagyon durva. Mi soha nem veszekedtünk. Én csak apámnak kiabáltam egyszer. A testvéreim és családjuk, még a jobbindulatúak is, ugyanúgy néz levegőnek, mint a zugligeti szülők, még a jobbindulatúja is. És ugyanazért. Mert ki mertem mondani, mi történt, hogy erőszak van, hogy erőszakot követtek el ellenünk, és pártolják ezt az erőszakot. És főleg: megírtam. Némaság, kiközösítés. Senki soha nem mondta: Éva, nem jó ez így, üljünk le, beszéljünk. Elmebetegnek tartanak, hazugnak is talán. Anyám biztosan. Egyszer a legidősebb bátyámból itt nálunk kibukott minden vád, dühös, fojtott félmondatok, ami a sógornőmtől származik (úgy nézett rá: de hát ezeket te mondtad). Hogy én fölényes vagyok, kioktató (ezekkel, hogy ne tévézzenek meg videójátékozzanak véres vizuális világban a gyerekek, köztük az enyéim, meg persze /ez önkritika/ biztos élőben is blogolok, oktatok, ez a gond, ők nem olyan tanultak), és hogy ők rengeteget segítettek. A sógornőm csitítgatta, kente el. Nem kell azt nekem megmondani. És hát mindhárom bátyám, szépen kereső, erős emberek, az évtizedek alatt rengeteg pénzt kapott anyámtól. Egy összegeket. Mindig, ha kellett. Ettől nyilván jobb a viszonyuk. Én nyomorogtam. Nem volt, nem lett kocsim, hitelem. Aztán meg befutottam, elkezdtem jól élni. Ez is ott van köztünk. Én alkalmanként kaptam, nem kértem, nagyon rég nem. És mindig felróva, keservesen emlegetve. Spóroljak! A maga sorsát szánta nekem anyám, a fiatalkorit. Aki nem jutott el színházba, nem volt szép ruhája, és nem is akart. Minek az. Az apám egy durván manipulatív, személyiségzavaros, okoskodó, lenyomó bántalmazó, aki mind az ötünk életét, tehát a három bátyámét, az enyémet és az anyámét is megkeserítette, örök némaság, nyomasztó jelenlét, hatalomfitogtatás, ordítások, törés-zúzás, bátyáim verése. Az én orromat is eltörte 13 éves koromban. (Talán ezért mentem mégis az imaházba? De anyám miért nem védett meg?) Ezzel, apám viselkedésével, kapcsolatban a család amnéziás, hát, már lenyugodott. Nem beszélünk róla. Részben ők is olyanok már: értékrendben, erőszakkultúrában (nem baj, ha verik a gyereket, ezt nekem magyarázza), sőt, az egyik bátyám meghökkentő módon nyomja a kereszténykedést, már ezen a politikai lózungos módon. Apám visszaintegrálódott. Mi se történt. Nyomatja a szentképeit, békebeli történeteit, anekdotákat, a jóistenmegsegít, imádkozzak. Apám olvasta a blogot. Kommentelt is. Kiralktam, letiltottam, és nem hagytam megjelenni a nevét. Sokat beszél a múltról apám, de az igazat nem mondja el, az élete elejét. Az első házasságát, az öngyilkosságát, az elmegyógyintézetet és a diagnózist. Anyám azt mondta, amikor ezeket elmesélte, hogy a bátyáim nem is tudják ezt. Lehet, persze, hogy azóta már tudják. Idén a legkisebb, a pár sorral följebb említett testvéremnél volt a karácsony, tehát ez a 25-iki, anyámnak szóló, négy gyerekes, tizenegy unokás. Nem hívtak, semmit nem írtak, nem is jeleztek, és ez logikus, szerves, de apám azért nem érti, miért nem mentünk. Anyám mondta csak, hogy menjünk, mindig is ő mondta. Nyár óta, csak ezt, mániákusan. Nem lehetett másról beszélni vele. Az ember a maga mikrokörnyezeti erőszakocskáira vak, nehezen ismeri fel, de ez azért feltűnt. 25-én lesz, majd menjünk. Én pedig mondtam, nem megyek. De hát jaj. De hát miért nem megyek. Menjünk. Hát a gyerekek. És legközelebb: úgy lesz, hogy 25-én… Nem, nem megyek. És újrakezdi. semmi más téma nincs, csak a rámerőltetés. Együtt kell lenni, mert az a bizonyíték, hogy nincs baj, viszály, egyben a család, őneki szép és teljes a családja, mindenki szereti őt, helyes az élete. Hogy legalább karácsonykor. A többi, az egész év ki van magyarázva. Jaj, Lacóka sokat dolgozik. (Ezt tizenkét éves korom óta hallgattam, hagyjuk aludni, az igen szeszgőzös horkolásaikor főleg.) Már nem tudják a telefonszámomat. Hagytam elhalni azt, amelyiket tudták. Mikor Julinak szenvedtük a Laudert, és ment a hanuka, rájöttem, hogy ezt is lehetne mondani. Áttértünk, nem ülünk karácsonyt. De minek ez is, még poénnak is gyenge. Nem és kész. Két éve karácsonykor nagyon megaláztak, kínos volt. Akkor anyám elég szarul volt, nem jött. Tetvesek voltak a gyerekeim, frissen lekezelve, és én, késve, kivonatoztam velük Gödre. Nem kellett volna menni, nem kellett volna elmondani a tetűt. Nem is beszéltek velünk, sürgősen hazament mindenki a higiénikus gyerekeivel. Talán azóta megértették, hogy ez nem azért van, mert én fúj, hanem mindenki elkapja. A sógornőmmel letetveztük még egyszer Julit-Dávidot, utókezelő serkeölő faszommal, de mindannyian tudtuk, hogy vége van, nincs több közös karácsony. De apám most újévkor kérdi e-mailben, mint a család újra megbecsült tagja, miért nem mentünk – innen tudtam meg, hogy melyik tesómék szervezték. Soha nem lehetett szavunk abban régebben sem, János életében sem, hol legyen a karácsony, újszülöttel sem, akkor se, ha autó nélkül Gödre mentünk ki. Csak nélkülem egyeztették, nekem meg anyám mondta meg. De mit taglalom, bonyolítom ezt. Mintha fontos lenne. Nekem nem fontos, csak a sajátunk. Minden karácsonyfa giccses, még azokéi is, akiket szeretek. Én nem tudok már velük. Megalázó, hetekig heverem ki. Ők se szívesen. Ez oké. Nem hiányzik. Nagyon zsidóznak meg migránsoznak meg buziznak, tiszta fideszbábok és antiintellektuálisak. Csupa dologias téma, rémhírek és butus fejtegetések, semmi, ami az én témám, semmi nem érték nekik, ami nekem az. Megalázó megjegyzések nőkre. Néha jó poénok vagy emlékek. De mindig az a harsányság, fölény, érzéketlenség, egózás, intellektuális vakság, ítéletek. A középső bátyám néha ott van a konditeremben (Buda kicsi falu), és nekem taglalja a szaunában, ki a jó nő. Anyámról, családról, karácsonyról, múltról nem beszélünk, s csak provokálom azzal, amikor megemlítem a maratont (ő ragyogva mondja, lefutotta a szigetkört, az milyen kemény! a tüdejét kiköpte! 35 éve sportol, nagypályás foci még ma is, szaladgál. Nem értem), és látom, nem stimmel ez neki, hiszen borul a leosztás: itt, kérem, ő a sportos, ő a vicces, ő a lehengerlő. Mindig is ő volt. Nekem ez a gyerekkori, elemi traumám: a félpornós taglalások, “a világ az én szexuális gerjedelmemet szolgálja”. Minek edz az a csaj nagy súllyal, olyan kis szép volna, milyen kis gyönyörű (testrészenként kielemezve), vékony, hát “én nem edzek akkorával”. Meg is látszik (a bátyám csak átmozgat, húsz éve, vékony, kevés izom). Jelzem, hogy másnak mások a céljai, izom nagy súlytól lesz, és szerintem nem tud csúnya lenni. Nem ért egyet. Nem jó az. Mindez egy konditeremben. És a lány negyvenkét kiló. Én meg háromszor akkora súlyokat használok, mint a tesóm. Neki igaza van mindig. Hallgatok. Focistársa döbbenten bámul, bókol, mi lett belőlem. Tesóm zavartan témát vált, nem tetszik neki a helyzet, tesz is egy viccesnek szánt, gúnyos megjegyzést (“nem adok neki enni”, ti. ezért lettem ilyen). Nem okés az, hogy nem én vagyok a kis nyomi. Hogy nem lehet engem lenézni. Nem csak egyetemet végzett, de még itten sportol is, ne már. A gyerekek kedvéért kéne mennem, kapcsolatot tartanom, nyilván. Most Lőrinc és a két kisebb bátyám egy-egy gyereke egy gimnáziumba jár, ahova a bátyáim is. Nem túl eleven a kapcsolatuk nekik sem. Mi mások vagyunk, mindig. Nem tudtak mit kezdeni semmivel, ami nekem, velem fontos, se Tamással, se a színházzal, se az íróságommal, tanársággal. Jánossal se, aki, Tamással ellentétben, szeretetreméltó volt. Nem értik, nem is látják azt, amit én értéknek tartok. És apám mindenhol ott van. Amikor én a családommal még tartottam a kapcsolatot, mondjuk Lőrinc 10-12 éves koráig, akkor nem volt ott, ha mégis ott volt, együtt kerültük, néztük levegőnek. Nyolcvanéves kora óta kb. új erőre kapott, teljes joggal, ártatlanul jön, minden oké, ő az apánk, ez az amnéziás, öregkori tudata van, és ezt jóváhagyják a többiek. Visszaintegrálódott valahogy, azért is, mert bár elváltak, egy ház két emeletén élnek, és ő anyám fő ápolója lett. Anyám nagyon rosszul van. Én róla akartam írni, csak annyi minden van. Fekszik és vak. Üvölt a rádió, alszik. Ugyanazt a négy mondatot ismételgeti, ha felhívom, ugyanazokat a történeteket mondja el. De így is manipulál, célozgat, bezzegel, feldicséri a bátyáimat, kritizál. Az utolsó leheletéig. Ismeretlen ismerősöket taglal, nem hallgat meg, nem figyel semmire, magáról sem beszél, pedig kérdezem mindig, nem tudja már a két kisebb gyerekem nevét. Hibáztat, hogy nincs kapcsolat az unokákkal. Annyira szeretné őket látni. Mindezt kedvesen, jajgatva. Jaj, annyira sajnálom. Jaj, annyira örülök. Jaj, miért nem. Jaj, olyan jólesne. Jaj, Lacó is mennyit jön. Az én tisztelettudó, konszolidált, negyvenes bátyáim! Óh, hová lett az ifjúság. Ki hitte volna, hogy ők is behízott kispolgárok lesznek? A gyerekeim láttak elég testi nyomorúságot, haldoklást, és főleg látták a százkét évesen is elegáns apai nagyanyjukat. És anyám egyszer, amikor mentünk (tudta előre), nem tette be az üvegszemét. Sokkot kaptak. Ez évekkel ezelőtt volt. Nem, nem viszem őket. Rituálé lenne csak, kötelező kör, megtettük-kibírtuk. De bezzeg L. bátyám. Hozza mindig őket, a sajátjait! De milyen aranyos. Olyan sunyin dicséri. Értjük. Már fontosabb, hogy nekünk mi a jó. Bűntudatom van mégis. De hiszen fogorvoshoz nem jutunk el. Kínlódunk a mindennapokkal. Magyarázkodom. Nem akarok magyarázkodni. Még csak Juli volt, tehát 2010 előtt, és már akkor ment, hogy én milyen messzi helyekre megyek, hozzájuk miért tudok elmenni (pesterzsébeti baráti család, Firenze). Hozzájuk meg nem. Ez is, ahogy így kifigyelt. És persze én menjek hozzájuk, mindig. Járuljak oda. Sokáig nem mondtam erre semmit. Aztán mégis: de oda, Pesterzsébetre én szívesen megyek, ott nem nyomasztanak. Én akarok menni. Ott jó nekem. Ez az én életem! Én amilyen hangos a blogon vagyok, olyan lojálisan viselkedtem velük. És hangos is ezért lettem. Mint a papucsférjek, akik a csajuknak nem merik elmondani, sértődött-némák, a blogomon meg szapulják a nőket. Aztán a kilincsekre akasztgatott, nem kért cuccok, a kavarás. Otthonszülésbe ellenzőként berontás. Sógornőm, a kém, jelentett anyámnak. Fikázta Geréb Ágit, amiért alszik a vajúdás éjjeli óráiban. Áhh. Julinak szervezek anyósomnál harmadik szülinapot, kisgyertek-barátok, az én barátaim, ott van a tűzoltóság a szomszédban, átmegyünk, felmásznak az autóra, poén és örök emlék. Anyámat meghívom. Anyámat elhozták volna, közel lakó barátnőm, és vissza, de ő Lacót kéri meg, aki ott szóváteszi, hogy én idegeneket hívtam meg Juli születésnapjára a családom helyett. Ezt mondta. Komoly. Ennyire voltak manipulatívak már akkor is, ennyire nem szervezhettem én a saját születésnapot sem. Végül anyám vak lett, olyan hat évnyi, borzalmas romlás után. Anyám egy háztartási balesetben vesztette el az egyik szeme világát, aztán műhibák és gyulladások után a szemét is, és most nekem magyarázza, hogy ez örökletes, az apjának és az egyik apai nagynénjének is ez volt. Döbbenten hallgatok. Az utóbbi éveink anyám balesetéről szóltak. Anyám orvos, és nem tudja, mi történt vele. Műhibaper is volt, hétszer műtötték, tanúskodtam. De hiszen tudod, miért ment tönkre a szemed… Visszakérdez: miért? És akkor: de hiszen valakit, aki demens vagy ilyen szintű tagadásban van, nem bántunk, nem akarjuk vele megértetni… nem lehet. Nincs remény. Őt kéne látogatni tehát most. Ez volna a nagyon nehéz, erkölcsi feladat, és ezt nem csinálom, csak ígérem, mint egy rossz alkesz, hogy majd holnap. De legalább telefonálok. De azt se nagyon. Mert akkor rákezdi a karácsonyt, meg hogy ő belehal, ha én idén is eltűnök, nem jelentkezem. Igen, itt tart az anyám, aki arra nevelt, hogy nem mondunk súlytalan dolgokat viccből sem, halállal nem poénkodunk. Nem jelentkeztem. Nagynéném haragszik, miért nem veszem ki a részem a feladatokból. Egyszer, tavasszal felhívott, és elmondta, elég ingerülten, hogy menjek, mi volna a feladat. Végighallgattam. Vagytok öten, autóval meg nyugdíjasként, anyámnak jó a nyugdíja is. Van az ápolónő, önkormányzati. Én is egyedül nyomtam Jánossal. És most már a saját életemet élem. Ezt nem mondtam. Csak mondtam, béketűrően és gyáván, hogy jó. Aztán, egy-egy túlterhelt, sírós gyerekkel hazavergődős, vízszintes esős, százhúszezer forintos gázszámlát megkapó, iskolai cirkuszos nap után fejben magyaráztam nagynénémnek, hogy én három gyereket nevelek özvegyen, és kapják be. Persze azért nagy néha megyek. Ilyenkor van az, hogy ha nem tudok felosonni az emeletre a kulcsommal, akkor apám, a börtönőr, beáll az anyám szobájában au ajtóba, és hallgatózik, beleszól, nem lehet kimenni tőle. És magyaráz, oktat. Heherészve mesél, kedélyeskedik vagy fejteget valamit. Kijavítgatja ingerülten anyámat. Aztán érthetetlen türelemmel hoz neki ezt-azt, kikíséri a vécére. Meglepően éles az apám esze. Anyám az utóbbi években kétszer mondott elismerőt, ami nem olyan, hogy jaj, Juli de aranyos (ezt már nem mondja). Rám. Az egyik az, a műhibaperrel kapcsolatban, hogy te vagy az ész a családban. (Mi nagyon vehemensen követeltük Jánossal, hogy azonnal műtsék meg, vagyis, tiltakoztunk, amiért nem tették. Akkor anyám letolt érte, hogy beszélhetek így a főorvos úrral “ki a maga lánya, mi a foglalkozása, hogy ilyen hangot enged meg”, dohogott amaz. Anyám később revideált, igazam volt, mert ezen múlt. Akkor ott, 2011. december 1-jén dőlt el az egész, ami ma a nyomorúsága.) Ezt, hogy én okos vagyok, soha nem ismerte el, mindig a fiait dicsérte és a tanultság, az ész szerepét kisebbítette, gőgösnek nevezett, illetve “nem a diploma számít”. Te olyan okos vagy, mondja most, őszinte döbbenetemre. A másik, amikor még egy kicsit látott, és épp nagyon kirobbantam az izmaimmal: csinos vagy. Ezt se mondta soha. (Csak akkor Eszternek nevezett. Aki a nagynéném.) Most meg kifejlődött az önkritikája. A múltkor azt mondja, olyan jajongva sóhajt fel: bánom már, nem így kellett volna. Nem csináltam jól. Na, mondom, mit, semmi baj, jól csináltad (azonnal mondom, nehogy rosszul érezze magát). Nem neveltelek lánynak, hogy dolgozz, legyél házias, te is kivedd a részed, egy lánynak nem lehet ezt. Úgy érti, hogy ne legyek szabad, ne legyen jó életem. A bátyáim egész konkrétan seggmeresztettek nagyritkás porszívózáson kívül, és 26 meg 28 évesen is mamahotel, bulizás. És most ezt mondja: engem még jobban gyötörni, facsarni, betörni kellett volna, nem engedni ennyire. Ő engem önzőnek lát, leszarósnak, elkényeztetettnek. AMIÓTA NEM VAGDOSOM MAGAM, ÉS NEM VAGYOK DEPRESSZIÓS, AMIÓTA JÓL ÖLTÖZÖM, KITELJESÍTETTEM A TEHETSÉGEM, UTAZOK, FUTOK, AZÓTA NEM TETSZIK NEKi, AHOGY ÉLEK. Egy lánynak nem lehet ezt. És akkor ne legyek feminista. Biztos az is vagyok, önző, leszarós, lusta, kupis, arról bezzeg nem beszélek, én mit tettem. Hazudok. Nem tudom, mit tettem. Lenézem őket, valószínűleg. Vádaskodom, kiírom a családot a netre. Hálátlan vagyok, mert néha, és volt, aki, segítettek. Ez a poszt is csupa vád. De én, ha bűnös és háládatlan vagyok is, ha egy fekvőbeteg anyával ilyet nem lehet, és ha nagyon fogom bánni, akkor sem tudok elmenni hozzá. A gyomrom forog. Ez nem metafora. Nagyon nyomaszt, hogy meghalnak, és kicsit, hogy élnek, írta a kommentelő. Van ilyen? Lehet az, hogy anyám úgy hal meg, lassan kihunyó tudattal, hogy nem fogja megérteni? Mindig, utolsó leheletével is idegenkedni és rendszabályozni fog, egy villanásra nem látja, én ki vagyok, nekem mi a jó, mitől lettem boldog? Hogy én is érek annyit, mint egy elsőszülött vagy egy fiú? Hogy ő mit hibázott, mit nem akart látni: anorexiát, falcolást, depressziót? Átnézett ezeken. Nincs ilyen, hogy a halálos ágyán? Egyszer csak nem lesz? Mindig az én molyolásommal, színházba járásommal, bikiklizésemmel, nemtévézésemmel, “önzésemmel” van a baj. Soha nem azt bánja, ami valóban fájdalom, bűn. És apámmal kapcsolatban nem kérdem ezt (Van ilyen?). Miért?

*

Ezen a szövegen kellene dolgoznom, húznom, egységesítenem. De most húsz perc alatt le kell fordítanom egy cikket, aztán öltözöm, kiviszem a kutyát, és megyek, na, hova megyek, el se hiszitek: Kozma Szilárd újabb vádaskodása miatt, az idei második feljelentései miatt tanúskodni a bíróságra. Az elsőt már harmadfokon is megszünettték.

észak-fok, titok, idegenség

Ez Ady, ugye. Az ember mint megismételhetetlenül egyedi. Jó, hát persze Ady, ő igen. De nem csak a zseni. Előtte az van: Vagyok, mint minden ember, fenség…

Adytól ez mélyre megy, de én blogger vagyok, és inkább arról írok, hogy mindenki milyen egyedinek gondolja magát.

Többnyire csoportosan létezik az ember, nyomás alatt válik olyanná. Nincs annyi fajta lehetőség, hogy egyedi lehessen. Bővebben…

az álmaim

Támogató Július 12.

Kezdjük ott, hogy én igazi, nem metaforikus sikítófrászt attól kapok, ha valaki elkezdi mesélni az álmát. Az emberek többsége semmilyen sztorit nem képes élvezetesen előadni, az álom egyébként is oszthatatlan, más álma zavaros dögunalom.

Na de lehet, hogy nekik más az ízlésük. Most mesélek a sajátjaimról. Sikítotok-e?

Mit üzennek az álmaid?

Az ezo-spiri álomfejtős vonalat én hatalmas parasztvakításnak tartom, a grafológiával, az enneagrammal és a többivel együtt. Minden, ami ellenőrizhetetlen, szimbolikus, visszaélésre veszélyes, a családállítás is. Az ironikus, folklórgyűjtő Krúdyt pedig durván félreértelmezték. E nívón felül sem igen foglalkoztat a téma. Persze nekem nincsenek nyugtalanító, visszatérő, üzenetként értelmezhető álmaim, és ezért nincs okom ott keresni a lelkem nyitját.

Habár… Bővebben…

tedd a dolgod

Tele lettem a salakkal, negatív érzésekkel, mondatokkal pár napja, felgyűltek a szarok. Belecsúszom időnként. Megnyilvánulások, emberek, akikre nem haragudtam, nem zavartak, de most eszembe jutnak: úristen, fullgáz, én ezt NEM. Nem akarok velük csatázni, nem erről van szó, a véleményemet megtartom magamnak, még azokban az esetekben is, ha nem engem érint a dolog, hanem átverésnek, felelőtlenségnek tartom.

Csak hát magamban mégis csatázom, mert megszólal bennem a hang, hogy mit véleményezek egyáltalán, és bűntudatom van: akkor én előítéletes vagyok? ítélkezem? ettől érzem magam jobbnak? nekem hogy esik, ha rámszállnak, megítélnek?

Ez a negatívfelgyülemlés ciklusokban jön, Bővebben…

reményteljes mondatok azoknak, akiknek épp nagyon nehéz

Ez most mindjárt egy állati nagy közhellyel indul, de írok egyébként is egy posztot, amelyben arról van szó, hogy mely közhelyek azok, amelyek nem hamisak, nem leegyszerűsítések, hanem pont hogy az elemi igazság esszenciái. Mondjuk már két éve írom, ez elég jellemző. Tele vagyok ilyen egykor lázasan elkezdett, megakadt témákkal, vázlatokkal. (Kérlek, gyarapítsátok a gyűjteményt! Ne olyasmi legyen, ami jól hangzik, vagy bárcsak úgy lenne, wishful thinking, lúzerség-igazolás, hanem tényleg, ütősen pofán csapósan bizonyul igaznak.)

Legyőzöm az öniróniámat:

Az idő mindent begyógyít. De tényleg.

Nagyon kevés maradandó, élethosszig tartó önvád, érzet, emlék van, olyasmi, amin nem segítenek az évek, az új élmények. Telik az idő, és minden keserves emlék, trauma elhalványul, enyhül, feldolgozódik, elviselhetővé válik – vagy elfelejtődik. Mármint akkor, ha nem maradsz benne. Ha elhagynak, ha elköltözöl. Ha kijössz abból a helyzetből, vagy megszűnik. Igazán nem tudom, mit mondjak azoknak, akik pont azzal küzdenek, hogy nem tudnak kijönni.

Megszokni, benne maradni, belestockholmszindrómásodni viszont nem vidám. De pont most olvasom (a klotyón, és gyorsan, mert hétfőn papírgyűjtés) Mérő cikkében, hogy az öncsalás, az illúzió, a vetítés, az nagyon is kell, általa elviselhetőbb az élet. Bővebben…

izmos fejbúbomat beverem az üvegplafonba

Kommentben már linkeltem ezt a gyönyörű darabot:

Nőnek lenni jó! Ne akarj férfias dolgokat, férfias kinézetet!

Tényleg nem hittem a szememnek, hogy egy fehérjékben-vitaminokban-aminosavakban, gyúrós, de nőknek szánt táplálékkiegészítőket kaseroló cég honlapján megjelenik ekkora öngól. Majd összeszedtem a gondolataimat arról, hogy 1. miért kéne egy nőnek okvetlenül lágynak lenni, ki írja ezt elő, és hogyan lehet, hogy itt tartanak emberek, 2. tényszerűen igaz-e, hogy a zúzós sportok keménnyé, szögletessé és zsírtalanná tesznek (nem, sőt, évekig lehet a konditeremben is küzdeni a nőies formákért és a szírréteg ellen…), 3. mit tartok én elérendő célnak, emberileg szép testnek, mit tartok teljesítménynek, mit gondolok nőiesnek.

Én amúgy még azt is utálom, amivel tele vannak a magazinok, a “divatot”, ami állítólag minket nőket annyira érdekel, a rafinériát, mert ez látszatkeltés: előnyös hosszított blézer, egy csinos sál, amely eltereli a figyelmet a túlságosan kiálló lépedről stb., meg a trükközés mintákkal, szabásvonalakkal és színekkel. Erre annak van szüksége, aki takargatja a formáit. Én protestáns lány vagyok, a nettó, egészséges testben hiszek, kissé androgün módon, sallangok nélkül, testhezálló ruhában, ujjatlanban, bikiniben. Ezért jelenítem így meg magam.

Aztán rájöttem, hogy Nagy Gréta cikkeihez is tudok kapcsolódni:

Nem félsz, hogy túl izmos leszel?…

7 inspiráló sportolónő, akiket imádok online követni

Itt annyit írnék, hogy ezúttal nem arról van szó, kinek milyen test tetszik, és mi néz ki jól. Hiába próbálja egyrészt a szépségre-lágyságra, msárészt a női szerepre kihegyezni a dolgot a butácska cikk, amit hirdet, az sem szépséget, sem valódi nőiességet nem jelent. Ha te valóban át szeretnéd alakítani a tested összetételét és így az anyagcserét és a hormonális működésedet is, akkor ebben nincs hatékonyabb és gyorsabb módszer, mint a nagy erőkifejtést igénylő mozgásformák: a súlyzós edzés, súlyemelés, crossfit, sprintek, plyometrikus gyakorlatok.

A határokig elmenés pedig sokaknak döbbenetes, megvilágosító és lelki élmény, a mentális erőd tesztelése, kéretik ezt nem lebecsülni és pláne kitiltani onnan a nőket. Ilyet a “torna” nem tud, ezekhez a testi és mentális élményekhez képest az amúgy üdvös és hasznos pilates, body art csak óvatoskodás. És ezt én sem tudtam korábban.

Na, a cikk így az Üvegplafonra való, és végül oda írtam meg, rögvest ki is tette Anna. Enjoy:

Súlyemelés vagy balettóra? Amelyik jólesik!

ezen a képen 50 kilóval maxolok. ez férfias súly, a gyakorlat neve fekve nyomás negtív padon (a fej lejjebb van), és a mellizmot edzi, ebben a szögben az alsó részét. két és fél ment (a harmadik segítséggel), de az kétszer.

ez pedig az egyik szokásos akrobatikus gyakorlatom. hagyományosan ezek nőiesnek számítanak, de olyan izomerőre és testtudatosságra van szükség hozzájuk, amit a súlyzós edzésekből szereztem.

az imposztorszindróma mélységes paradoxona

imposztor: csaló, szélhámos, gazember.

imposztorszindróma: “ó, hát ez semmi, csak szerencsém volt”. Amikor valaki nem hiszi el a saját sikerét. Tények és visszajelzések ellenére is mardossa, hogy amit elért, az semmi, ő érdemtelenül, környezetét megtévesztve jutott előre, másoktól vette el, vagy csak szerencséje volt. Az önbizalomhiány, elszámolási, magyarázkodási kényszer sajátos formája. Az ezzel küzdő ember (az esetek túlnyomó részében nő, akinek karrierbeli sikere van) fél, hogy egy nap leleplezik: ő csak egy csaló.

Ezt tudtuk eddig, terapeutánk kedvenc témája volt. Menjünk most tovább, mert Réz Anna meg azt mondja:

Attól, hogy imposztorszindróma létezik, még lehet, hogy egy blöff vagy.

Szegény, szegény jó imposztorszindrómások, blöffölők avagy sikeresek! Most aztán már végképp nem tudják… Bővebben…