amit szívedbe rejtesz

Eltelhet sok év, elfakulhat az elmebeli emlék. Megértheted, megmagyarázhatod, és  elrendezettnek hiheted. Ki rágódik már ezen? Annyi minden történt azóta. Át is értelmezheted, elemezheted, míg sima emberi történetté szelídül a borzalom, sőt, láthatod benne a részed, a részvételed. Működhet benned a megbocsátás őszinte szándéka, ereje. Hiheted magad nagyon tudatosnak, hatalmas önismerettel, aki végre felnőtt és megtalálta a megoldást.

Elmenekülhetsz messzire. Élhetsz a direkt következményei, a folyamatos, kínzó érzetei nélkül, és lehet ez nagy megkönnyebbülés

És most jön a de kötőszó Bővebben…

miért éri meg intellektuálisnak lenni?

történelemtanáromnak, K. L-nek szeretettel

ma már fülelnék nagyon

Én csak mostanában fogalmaztam meg, hogy középiskolába nem tisztán állami képzésbe jártam, alapítvány finanszírozta a tanulmányainkat. Nagyon komoly, egyénre szabott elitképzés volt a mienk, és mára világos lett, ez hogy kirántott a kissé tunya családomból, és mennyire alapja annak, aki ma vagyok.

Újságot olvasni, hírekről tudni, véleményt alkotni, filmeket nézni nem hóbort. Aktív folyamatok, figyelem és képességek születtek meg azokban az években. Azt se tudtam akkor, hogy ez nem mindenkinek anyanyelv.

Nagyon sokat tettek belénk, és így válhattunk ilyenné. Az egyetem már csak koktélcseresznye volt, az alapattitűd eldőlt érettségi előtt: kiművelt emberfők, a tovább-művelődés igényével.

Lehetne ez úgy is, hogy vannak intellektuális fajta emberek, meg nem olyanok – istenem, nem vagyunk egyformák, ki a sült kolbászt szereti, ki meg a lángost, elférünk. Bővebben…

farkas, divatos báránybőrben

Jól hangzik, de játszma és erőszak van mögötte. Figyelj!

Sőt: bántalmazók szappana. Ezekkel mosakszanak.

És persze szeretnéd, ha ők ők lennének, valahol messze, és neked semmi közöd nem lenne hozzájuk. Nem szeretünk szembesülni azzal, hogy itt, közöttünk élnek a bántalmazók – hogy ez a sok rossz, ez mi vagyunk, mindannyian.

Bizony, nem valahol máshol vannak a sötét tekintetű, rossz arcú bántalmazók, pedofilok és pszichopaták (és főleg nem a dutyiban és a zárt osztályon).

Bántalmazónak lenni, az nem valami éles, külön minőség. Ezek a manőverek, viselkedési formák egy skálán helyezkednek el, enyhétől, alkalmitól, nem tiszta típustól élesig, nyilvánvalóig, szokásosig és halálos bűnig. Több-kevesebb mértékben a legtöbben űzzük őket, mert a szocializációnk e társadalomban erőszakra alapul, hierarchikus, képmutató, tabukkal zsúfolt és neurotikus. A fekete pedagógia, amely hatalomra, megszégyenítésre, külső kontrollra és tabukra alapul, meglepően moccanatlan.

Ne használd a posztokat arra, hogy mások fölött ítélkezz. Láss rá a saját manővereidre is. Én is arra használom az írást.

Lássuk a szappanokat.

Tagadás: “nem igaz, csak a gyerek találja ki, eltorzítja a valóságot”. Azt bezzeg nem említi, hogy…

A gyerekek tendenciaszerűen nem járatják le és nem is mószerolják, hanem védik a szüleiket. Ha egy gyerek erőszakról, rossz érzésről számol be, ott mindig van valami zűr, komolyan kell venni. A hatalmi helyzetben levő felnőtt persze visszavág, mert menti a bőrét: védekezik, vádol, hiteltelenít. Ez így logikus, ezt is kalkuláld bele. A gyerekek meglepően lojálisak: nagyon sok mindent, ami hatalmaskodás, visszaélés, rejtett bántás, normálisnak tartanak, megszoknak, tehát nem igaz, hogy minden apróság miatt panaszkodnak. Jó, ha szem előtt tartod: amikor abszolútumokról van szó, például erőszakról, akkor nincs másik oldal. Nincs olyan, hogy “de ő meg” és “kettőn áll a vásár”. Azért nincs, mert aza abszolútumnak ez a természete. És mert mindenképpen a felnőttnél van a felelősség, és nála van a hatalom is.

Vásár egyáltalán nincs:

Gyerekkel üzletelni

Vagyis, zsarolni. Feltételeket szabni, kihasználni, hogy erősen vágyik dolgokra, nagyon rossz tud lenni neki érzelmileg valaminek a hiánya, és tehetetlen, manipulálható. Valaminek a kitűzésével, illetve megvonásával, ígérettel és fenyegetéssel venni rá, hogy olyasmit csináljon, amit amúgy nem akar. Ötösért iPhone-t meg bulizni elengedést ígérni, például. Ha cirkuszolsz, nem jön a Mikulás. Ha nem eszed meg a főzeléket, nincs desszert. Édesség, kütyünyomkodás és rajzfilm se legyen cserealap olyasmiért, ami egyébként a gyerek érdeke volna, mert hamisságra és külső kontrollra nevel.

Nagyon gáz, echte bántalmazás olyasmit tenni meg díjnak, árnak, ami elemien jár, mert szükséglet, például vacsora vagy alvás (“addig nem fekszel le…”). Kulturálisan a karácsonyi ajándék is ilyen. (Túl nagyot ígérsz, tervezel, lengetsz be, hogy aztán azt mondd: nem érdemlitek meg?…)

Az édesség nem szükséglet, viszont ha nem akarsz eltorzuló értékrendű-testű gyereket, ne tedd jutalommá se.

Ne szegd meg korábbi ígéreteidet, amihez eredetileg nem kötöttél feltételt, hogy “akkor mégse, mert rosszak vagytok”. Olyan persze van, hogy nekem így semmi kedvem nyaralni veletek, attól tartok, nekem ez szívás lesz, találjunk ki értelmes szabályt, ti miben járultok hozzá…?

Vigyázz a szavaidra.

Van, amit meg kell csinálni, kész – ezt addig mondjuk, amíg meg nem lesz, ha nem lesz meg így sem, elengedjük. Mindenekelőtt KÉRÜNK és PÉLDÁT MUTATUNK. Viccesek vagyunk. Ha nem dobja ki a Lőrinc a negró/kinderbuenó/rágópapírt, belehelyezzük a papucsába, sokkal jobb helye van ott, mint a mosandó nadrág zsebében. Ha amonnan a talajra hullatja, szóvá tesszük a dolgot, esetleg újra a papucsába helyezzük, de volt már precedens rá, hogy tejberizsét dekoráltuk vele. Az egészen minél kevesebbet sóhajtozunk, derűvel állunk hozzá. Nem ilyen emberek alapították az Iszlám Államot, mint ő, azt hiszem.

Bízunk abban, hogy van módja annak, hogy ami igazán a gyerek érdeke, az elsodorja, jó szokásává válik. Fontos még a serkentő környezet: vegye körül mindaz, ami ahhoz kell, hogy olyan élete legyen, amiben jó lesz neki. De ha elhalmozod kütyüvel, műanyaggal, és te is a kütyün lógsz, ne csodálkozz, hogy nem az 1938-as, illusztrált Benedek Elekért nyúl. Te mikor olvastál utoljára szépirodalmat? Olyan nincs, hogy te nem olvasol, pornót nézel, nem érted a százalékszámítást és fogalmad sincs, ki volt Cillei Ulrik, de közben hajcsárkodsz, hogy a gyerek tanuljon, mert az a jövő. Ha intellektuális vagy, és vonzóvá teszed a kultúrát, meg az iskola se öli ki belőle nagyon, okos és nyitott gyereked lesz.

Ami még van, és nem üzlet: sorrend, tehát hogy előbb elpakolunk a szőnyegről (ti, gyerekek, hogy egész pontos legyek), utána ülünk le kártyázni. Előbb fogat mosunk, utána nézzük meg a filmet. Ez nem feltétel: mindenképp fogat mosunk, mindenképp nézünk filmet, csak miheztartás végett.

A kérés is rendben van: kérem, mert ez fontos nekem (ne kiabáljatok, ne legyen sáros a szőnyeg, mert engem zavar, és az én igényem is számít), vagy: ez általában fontos, tartsuk be. Egyértelműnek lehet és kell is lenni, nem kell sokat érvelni. A helyén levő gyerek együttműködő. Ha nem az, akkor nincs a helyén, vagy életkorától, személyiségétől idegen, amit tőle kérsz. Esetleg a társadalom nom rá hülyeségeket. Dávid zárójel hét például nem köszön. Nekem nem igényem, neki sem, viszont a társadalomé. Magyarázkodom a társadalomnak, de nem nyúzom vele.

Olyan is van, hogy most mindenki fáradt, én egy kicsit eltekintek a fegyelemtől, de légyszi, ti is legyetek türelmesek még egy kicsit. Ez se zsarolás.

Na, tovább:

“Sokat hibáztam, sajnos.”

Ezt mondják néha bántalmazók. Nem csak ők, és nem okvetlen gáz. Érdekes, mert bűnbánatként hangzik, de leginkább hatalmuk fogytán ejtenek ki ilyet a szájukon, amikor eléri őket a viselkedésük következménye: a gyerekeik nem nyitják rájuk az ajtót, és nem osztják meg velük a világukat többé. A bántalmazók gyerekei felnőnek, ők pedig magányosak, meg hát elvették a játékukat. A bántalmazó, amíg űzheti a játékot, nem vesz vissza.

Aki emberileg botlik, az elismeri, és igyekszik nem úgy. Aki bántalmazó, az viszont az ilyet hajlamos tudatos viselkedésként előadni és felszépíteni. Miszerint ő

Kemény. Követel. Szinonimák: következetes, poroszos, konzervatív, szigorú, keményen fogja, elvei vannak, embert farag. Ezek erőalapú, kényelmes pozíciók, amelyek rengeteg értelmetlen bánatot okoznak, és a mögöttük rejlő, ijesztő magatartás biztonságosan űzhető, mert társadalmi helyeslésre talál a “liberális”, “kaotikus” neveléssel szemben. Nem, az “erős kézzel” szemben nem a gyenge kéz vagy a káosz van, hanem az a fajta rend és egyértelműség, amelyet a nevelő személyiségének ereje, stabilitása közvetít. Ennek hiányában válnak olyan gyakran bántalmazóvá a túlterhelt, alváshiányos, beszorított anyák.

“Nehéz helyzetben vagyok. Nehéz életem volt.”

Mentség, igen. De az abszolútum akkor is abszolútum, és az így hangzik: ne árts.

“Már olyan régen volt, minek bolygatni” és: “öreg ember vagyok már”.

Erről külön írtam, Kiss László, Eichmann és Biszku Béla önmentegető, szánalmas trükkjéről. Erős, aktív korában számos lehetősége volt, hogy elnémítsa az áldozatait, és becsapja a környezetét. Most viszont már öreg, szegény. Bocsánatot nem kér, ha mégis, csak a büntetési tétel enyhítése érdekében.

A tesztoszteron is érdekes magyarázat, miszerint a mennyisége csökken, és ezért az idősebb férfiak kevésbé agresszívak. De az emberi viselkedés annyira komplex és olyan erősen kondicionált, hogy nem hiszem, hogy az erőszak (amely nem ugyanazt jelenti, mint az agresszió) elsősorban a tesztoszteronmennyiségből ered.

“Akkoriban mindenki így csinálta.” “Senki nem tökéletes.”

Ésmindenkinek szar volt. És te sem gondolkodtál, és láttad, hogy szar nekik, jelezték is, és emlékeztél a saját gyerekkorodra is, hogy neked mennyire szar volt, de csak csináltad tovább. A te felelősséged az is, ha embertelen gyakorlatokkal szemben nem voltál kritikus! Ne relativizálj. Másik fajtája:

“Másoknál sokkal durvább, ami zajlik.”

Igen, keverhetnél kénsavat is a kakaóba. De nem tetted!…

Illetve eufemizmussal: vita, konfliktus, mindenhol előfordul. Dackorszak. Kamaszkor. Az, hogy kamaszkorra mindenhol becsődölnek a szülők, hogy ekkorra már letagadhatatlanná válik az alkalmatlanságuk, és nem lehet átverni már a kölköket, nem jelenti azt, hogy a kamaszkor mint speciális állapot okozza a feszkókat.

Rákenik a feszkót arra, aki szóvá teszi, nevén nevezi, a mai szabados világra: “Mindenki erről papol, már meglegyinteni sem szabad a gyereket.”

Nem, tényleg nem. Se kényelmesen, olcsó énerőősítő módon rányomni azt, amit életidegen módon kitaláltál. Ha nem látod, a világ hányféle módon tompítja, fedezi az erőszakot, akkor nem figyeltél eléggé.

“Nem kéne átesni a ló túloldalára…”

Túl nagy a lónak ez az oldala, és csúszós is… Tényleg ne essünk át. De legyen szeretet, és ne legyen erősködés.

Rákenik a feszkót az áldozatra: “ő sem volt egy angyal”, “nehéz természetű gyerek volt”. “Kiprovokálta.” “Vele csak ez működött.” “Már kétévesen is dacolt: nem akarom, nem szeretem, nem csinálom.” Pedig apám olyan kedves, vonzó ember volt, olyan varázslatos személyisége volt*, de a tesómba az ördög bújt… kiverte belőle. Nem heverte ki.

* nem, és lusta is volt, erőből nyomta, és képtelen az önkritikára, ez volt a gond

 

a túljóság veszélye

Most látom, megint látom, hogy hányan vagyunk vele hasonlóan. Sok minden kijött, feltört belőletek a gondolataid mélye című poszt hatására. Amit most írok, az nem akkora reveláció, csak nyomatékosítani szeretném vele, ami logikusan következik a tegnapi posztból.

Aki szintén ilyen “őszinte”, mindent vállalós alkat, aki állandóan éberen vizslatja magát, aki azt gondolja, hogy másoknak joguk van tudni a gondolatairól, és kontrollálni, helyteleníteni azt, ami a legsajátabbja, aki erőlködve, önostorozva akar még és még jobb lenni, abban a reményben, hogy akkor majd szeretik, hogy egy nap elég jó legyen,

az legyen tisztában azzal, hogy ennek szaga van. Bővebben…

gondolataid mélye

Ritának

Pikareszknek

Most jön néhány, lélekbe nézős bejegyzés, lassúak, elmélyültséget igénylőek, megrendítőek. Egészen pontosan három, ebből a mai és a következő összefügg. Érzek igényt erre. Ez nem az erre járó, izgire rátapadó olvasó csócsálnivalója. Nehéz megírni is, olvasni is. Csendes, ritkás kommentelők néha elárulják, hogy ez a vonulata a blognak fontos a számukra.

És a számomra is. Ritkán írok olyat, ami nekem is egyidejű, friss megrendültségem. Általában a bevált, bejáratott felismeréseimet, az életemből, annak rutinjából következő állításokat írom meg, amikor rájövök, hogy szövegként újszerűek tudnak lenni.

A legutóbbi friss, engem is megrendítő gondolat az volt, hogy milyen erősen védi a társadalom az első feleségek narratíváját. Itt.

És most ez. Igyekszem nem túl hosszan, nem túlírni.

*

Szóval akkor ezzel nincs mindenki így!…

Én ezt nem tudtam.

Azt hittem, mert úgy nőttem fel, hogy a gondolataim nem az enyéim.

Ideális diktatúra-alany vagyok, el akarok számolni a fejemben levő dolgokkal is. Átsuhanó érzésekkel, vágyakkal, ötletekkel. Magyarázkodom miattuk.

Úgy vizsgáltam önmagam, mint egy szerzetes. Mikre vágyom én? Miért vagyok igazságtalan azzal az emberrel? Mi minden úszik be szex közben?

Gondolatbűn. Ha tudnák…!…

Mások nem gyötrődtek, hogy ők most mit csinálnak épp, hogy az kire hogy hat, hogy az bűn-e, hitványság-e. Csak éltek a világba, követték a zabát-kéjt kérő énjüket vagy a társadalmi szerepüket. Nem akartak sem Jók, sem Mások lenni.

Én mindig mindkettő akartam lenni. 1. Absztraktan Jó és 2. Más. Nemet mondó.

De persze ezt belém nevelték.

Én soha, soha nem nyugtattam azzal magam, hogy ilyen az emberi természet: áruló, kicsinyes, haragos, hazug, önérdekű. Hogy mindenkinek van néhány kínos sztorija, és attól még nem erkölcsi hulla. Elhallgatott részletei, ambivalens gondolatai, kétes késztetése, gyávasága, kegyetlensége. Emberek, akiket használt, akiket cserben hagyott, akinek a kezébe harapott. Helyzetek, amikor alakoskodott és hazudott.

Ha most közelebbről megnézem, voltaképp úgy akartam élni, hogy nekem soha, de soha ne legyenek ilyenek.

Persze, hogy belebuktam.

És akkor elviselhetetlenül gyötrődtem és szorongtam. Zord bűnös vagyok, azt hiszem.

Mások ezen nem gyötörték magukat. Nem akarták kipucolni a lelkük legkisebb zugait is. Nincs annyi takarítószerük. Vagy nem akarnak elfojtást. Vagy nincsenek is tisztában azzal, mit is gondolnak, tesznek, és mi motiválja őket.

Ó, ez az örök éberség! Intellektuálisan, lelkileg, morálisan. Ez volt az én generalizált szorongásom. És ezért voltam olyan rettenetesen szigorú másokkal. És ezért nem tudtam örülni, amikor jól ment valami. Mert tökéletesen akartam. Feddhetetlenül.

 

Naplóoldalak százain vizsgálom, elemzem magam – eközben lemaradtam az életemről. A belefeledkezésről. Emberekről, tájakról! Fegyvert kovácsoltam belőled, arany öntudat!

Roppant kínos lenne, ha belelátnánk egymás fejébe, mondom most. Jobb ez így. Nekem is lesznek, maradnak titkaim. Az elmúlt két évben volt olyasmi, gyerekes csíny, amit csakis azért csináltam, hogy ezt a rettentő morális pánikot lebontsam.

Milyen egyszerű most kimondani: a moralizálás, az igény, hogy mások se gondoljanak csúnyákat, nevetséges. Az önszigor rombol. Nem olyan nagy baj, amit gondolok. Elmúlik. Nem lesz belőle tett, nem ártok vele senkinek. Néha meg igen. Lehetőleg nem. Eméssze most már más is magát, én meg húzok szaunázni, jó?

kepernyofoto-2016-07-20-22-16-11

Hú, de rácsaptam a kérdőjelre most.

Ezek meg palacsintát akarnak. Nem, nem eszem palacsintát.

Szabad mulasztani, bliccelni. Szabad megúszni, utat rövidíteni. Szabad nem tudni előre, nem mondani biztosat, el nem köteleződni, nem vállalni felelősséget, meztelen mellkassal golyózáporba ki nem állni (ha már, akkor legyen überterndi a melltartóm). Szabad nem hinni benne, úgy csinálni, mechanikusan, mert néha nem is megy másképp. Szabad bólogatni, hogy persze, a hivatás, meg az edzés öröme, mindennél fontosabb, meg a gyermekek csillogó tekintete, az élet értelme. Lófasz a seggetekbe, ezt akarjátok hallani.

Szabad tele szívvel röhögni Ed szexista poénján. Szabad minden aznapit lemondani valami kis csúsztatással, vagy épp naggyal, fülig húzni a takarót, és aludni tovább. Szabad műmosollyal csinálni a gyerekünk zsúrját. Szabad túlesni rajta. Szabad kegyesen hazudni. Szabad pontosan látni a másikat, és ráhagyni, szegény, ne szembesüljön, olyan nyomi így is. Szabad nem lenni jó fejnek, nem viszonozni, kérdésekre nem felelni. Szabad nem komolyan venni a másik embert, ha nem méltó rá. De azt is, aki méltó rá. Mert csak. Mert most ennyi telik. És mert ez itt az én kertem, nem közös. Ne járkáljál itt.

Szabad a saját érdekemet nézni (“élj úgy, mint a kutya: amit nem lehet megenni, megrágni, megdugni, elásni, azt hugyozd le”).

Én egészen tiszta akartam lenni. Mintha mindenki látná a gondolataimat, annyira. Mintha elszámolási kötelezettségem lenne, de mindenemmel ám: a lelkemmel, a lényemmel. Az emberiségnek mint olyannak, meg valami elvont entitásnak. Nem csak azoknak, akik jó fejek, vagy akiket én választok, hogy akkor nekik felelősséggel akarok tartozni. Mindenkinek. A Szerelem nagy Sz. Hiteimet én meg nem tagadom!

Majdnem rámentem.

És nem csak megfelelési vágyból, nem szeretet sóvárgásaképpen akartam transzparens lenni. Magamért, mert interiorizáltam ezt.

Persze hogy rárepültek. És a mai napig basztatnak és megfognak, ennél fogva. Senkik is, piócaként. Mert velem ezt lehet.

Ma már azt is tudom, mi ennek az eredete. Ezt az önkínzó lelkiismeretességet belém nevelte a kontrolláló, hierarchikus vallásos közegem. Ebben a hínárban mit vergődtek a kvalitásaim, és mennyivel többet vesződtem a kibogozásukkal, mint ha csak simán szerettek és bátorítottak volna…! Az ő érdekük volt, hogy legyek teljesen őszinte, önszaggató, őrületbe kergethetően aggályos. Hogy a lelkiismeret pórázával rángatható legyek. Hogy a szégyen nevelési eszközzé váljék. Hogy rávehető legyek akármire. Hogy ne is tudjak mást elképzelni természetes lelki állapotként, mint a Stockholm-szindróma.

És hogy az én felnagyított bűneim mellett, a szegény, keresgélő, naiv, jót akaró gyermeki botladozásom közepette elsikkadjanak az ő borzalmas bűneik.

Nem, nem tudok nekik megbocsátani.

Ettem egy palacsintát.

N. G-nek is, mert sokat beszélgettünk, és ő enyhítette ezt bennem