leckék szeretésből 1.: van baj vagy nincs baj?

Ebben a sorozatban szeretni tanulunk. Itt írtam le, mire, kinek való és kinek nem, amikről írok.

Az az alaptétel, hogy azért vagy vele, mert jó vele. Mert szereted, és neked jó őt szeretni, lényegében. És ő is szeret, ezzel arányosan. Így van? Akkor nincs nagy baj. Bővebben…

leckék szeretésből

Bocsánat a technikai zavarért. Megírtam a négy részt, és összekeveredett a sok változat.

Ez a nulladik rész tehát.

A következő sorozatban szeretni és kapcsolatkezelni tanulunk. Négy téma ötlött fel eddig bennem, részben a saját tanulságaim, új felismeréseim.

Először is, a nulladik rész: kijelölése a felelősség körének. Amiről írok, azok a csak szokásosan egyenlőtlen kapcsolatok, az érzelmileg nehéz helyzetek, az elmélyülő kapcsolati válságok. Az össze nem illésről, a kommunikációs aknákról, a különböző értékrendről, stratégiákról, az érzelmi lustaságról írok. Tehát bántalmazó kapcsolatokon ezek a javaslatok nem fognak.

A bántalmazást fel kell ismerni és ha lehet, elmenekülni belőle. Nem mindig lehet, de ez nagyon szomorú történet. A bántalmazás magától nem oldódik meg, nem enyhül, csak olyan van, hogy a bántalmazó beteg vagy megöregszik, és akkor kevesebb hatalma vagy késztetése van. Bántalmazótól eljönni nem e blog hatásra fogsz (bár volt már ilyen, aki itt buzdult fel, de ne gondold, hogy ez elég, vagy hogy én ebben tudok komolyan segíteni). Innen információt, szemléletet vehetsz csak. Alapos szaksegítség, sok idő, erőforrás, a környezeted támogatása és aktív segítsége kell hozzá. A másik bonyolult összefüggés, hogy amikor simán egyenlőtlen kapcsolatból jönne el az a fél, aki megelégelte, a partnere gyakran ekkor lesz bántalmazó és megy túl minden józan határon, tesz olyanokat, teljesen lezüllve, amit soha nem hittél volna róla, “a gyerekei miatt” vagy mert “annyira szereti, nem akarja elveszíteni”. Hát még az, aki bántalmazó! Az ilyenekhez, a lakásból kizárástól a jogi packázáson át a gyerekrablásig gyakran netes helyekről, “én is így jártam” barátoktól, ádáz ügyvédektől, csoportokból kapják a nőgyűlölő ösztökélést és ötleteket.

A nem bántalmazó, józan, érett embert onnan tudod felismerni, hogy képes feladni a kapcsolatát, ha az nem működik, és akkor is, ha a másik állítja, hogy nem akarja már tovább, ebben az esetben nem erőlködik. Sőt, a kapcsolat feladására nagy cirkusz, hiszti nélkül, bosszúvágy, utánamászkálás nélkül, egyeztetve képes, és nem azt nézi elsősorban, mit szól a kertváros (próbáljuk meg újrának hazudva, hogy nem bírná elviselni, hogy a másiknak jobb legyen). Sokan hivatkoznak meggyőződésre (“mi nem válunk”), gyerekre, vallásra, miközben igényük, hogy gyötörjék a másikat. Ők nyomorult sorsrontók, ön- és mások sorsáé is.

Aki benne marad egy gyilkos, senkinek sem jó kapcsolatban, pedig amúgy lenne mozgástere, azzal nagy baj van. Az jó esetben elfelejtette, milyen a jó élet, milyen lehetne, vagy teljesen eltorzulva, hiedelmek foglyaként, a másikat birtokolva, uralva, gyötörve játszmázik, mert szüksége van erre. Aki eközben panaszkodni jár másokhoz, szövetségeseket keres (apám hajdan az anyósához és anyám nővéréhez járt, és nem hajították ki), az külön szégyellje magát. Van olyan is, aki a pokolban élve kiírja nyilvánosba, hogy de szép családi élet, felvonul vele, mutogatja. Ennél rosszabb nincs.

Aki bántalmazót szeret, aki ragaszkodik hozzá, annak ezzel kell mint problémával foglalkoznia, a tagadást feladnia és ezen a ragaszkodáson változtania. Nem az a téma ebben az esetben, hogy a másik milyen, miért olyan, és milyen legyen helyette. Ha valakit érdekek kötnek, mert gyerek, pénz, ház, betegség miatt csapdában rekedt, annál pedig végképp nem a kapcsolat minőségéről, a másik megváltoztatásáról vagy a boldogságról van szó, hanem csakis a túlélésről.

Tedd fel magadnak a kérdést: az én helyzetemben, ezzel a partnerrel mi a reális cél? Túlélés? Könnyebb hétköznapok? Nyugalom? Teljesség?

Már sokat írtam a bántalmazásról és a súlyosan romboló egyenlőtlenségről, és most a kapcsolatjobbítás a témám, azokhoz szólok, akiknek még érdemes. Azért is, mert erről van gondolatom, élményem. Nem kell semmit eltűrnöm, nem kell megalkudnom: az ujjongó boldogság az ambícióm, és ha nem jó nekem, kiszállhatok, mert nem köt semmi. És ez nem önzés. Nagyon szeretném, hogy általában ilyen egyszerű legyen: addig csinálom, amíg jó, ha nem jó, kiszállok, elköszönünk és nem sírva maradok ott. Nem várom meg, amíg elromlok, keserű és rossz fej leszek, magamat és a másikat nyúzom, az öröm helyett, amire szerződtünk. Fájdalom és feldolgozandó persze van, de mivel ez döntés, dráma nincs.

A bántalmazás az, amikor ismétlődően félsz, feszült vagy, nem mersz elmondani, megmutatni dolgokat. Amikor tartósan kicsinek, gyengének, elnyomottnak, letört szirmúnak érzi magát az egyik fél, és ez nem gyári, saját önértékelési defekt, hanem a másiktól jön. Mindenki jó szeretne lenni, jó fejjé, nagyvonalúvá, szerethetővé válni.

Persze van olyan, hogy ezek az össze nem illések, a csapdaérzet, őrlődések, krízis, kiégés, unalom, érzelmi elutasítottság és egyenlőtlen munkamegosztás a bántalmazás előzményei, hogy minde gond évek alatt olyanná teszi az egyik felet – vagy mindkettőt és így magát a kapcsolatot –, hogy arra beindul a bántalmazó szoftver, kivetkőzik magából, és elkezd nagyon keményen élni és visszaélni a hatalmával. Ez már veszélyes, és ebből nehéz elmenni.

Nagyon határozottan mondom, mert ezt sokszor kell: a játszmázó viselkedést, a nemszeretést, a bántalmazást nem betegség, kórkép megnyilvánulásának tartom, hanem az egyenlőtlenség, a nemi szerepek, zavaros értékrend miatt szükségszerű, szimptomatikus következménynek. Nem úgy van az, hogy van néhány beteg ember, akiket kiiktatunk, viszont a többiek, az “egészségesek” szépen vannak, jól szeretnek, örömtelien, “normálisan” élnek ebben a nagyszerű világban, hanem akárhová nézel, mindenütt boldogtalan, torz működésű, fura dolgokat állító, haragvó, amúgy normális embereket látsz. De persze nem mondom, hogy “ez az élet, mindenki így van vele”, nem kell torznak és keserűnek lenni. Van, lehet egy jobb élet, én élem is. Az a furcsa, hogy a nemrég egészségesek, az egymást választók, egymást szeretők furcsán gyakran kezdik rá, hogy a másik beteg és vele van a baj.

Pedig nagyon más gázosan viselkedni egy krízisben, bántani a másikat, mint valóban mentális betegnek lenni, és már többször írtam arról, itt, itt, itt és itt, hogy ez veszélyes játék, csakis a vádaskodó érdekeit (önfelmentését, szimpátiavadászatát) szolgálja. Ezért élesen elválasztom a mondandómat azokétól, akik zsebdiagnosztizálnak, előkapják, hogy pszichopata, nárcisztikus, borderline. Természetesen sok sérült, mentális beteg ember van, de a címkék ettől még nem használhatók bármire. Egy: a mentális betegségek sokkal ritkábbak, mint a nehéz kapcsolatok vagy a bántalmazás, mégis lassan mindenki, akinek baja van, lebetegezi a társát. Kettő: beteg embereket nem stigmatizálunk, ez soha nem lehet cél, de mellékhatás sem. Aki valóban beteg, azt nem bántjuk, aki nem az, csak mondjuk seggfej vagy nem érdekeink szerint cselekszik, arra meg ne dobáljunk bosszúból ilyen szavakat, és ne deklaráljuk nagy diadalmasan, hogy de mi meg a beteg áldozatai és egészségesek-jók-helyesek vagyunk, mert előfordulhat, hogy ez nem igaz. Három: a betegség kimondása, hangoztatása nem a mi dolgunk, szigorúan személyes és irgalommal kezelendő, még akkor sem jó ezzel előállni, ha az illetőnek valóban van diagnózisa. A sértett és mások előtt csakis áldozatként feltűnni kívánó, az ártatlanság és az együttérzés vigaszára apelláló nőknek a diagnózisok hangoztatása csak érdeke, de nem kompetenciája. Tehát jól jön, érthető, emellett rendkívül divatos is, de ne csináld. Minimum tudatlanság, de inkább manipulatív, tisztességtelen, aljas húzás a partnerről ilyeneket mondogatni, terjeszteni, nyilvános helyekre kiírni.

A sorozatban tehát azokról a partnerekről lesz szó, akik még menthetőek. Akiket még szeretünk, akikkel lenni akarunk, akivel még valamennyire működünk és nem hűltünk ki egészen, de a viselkedésük néha érthetetlen, néha fáj, néha hiányos. Arról fogok írni, hogyan légy önmagad, találj örömöt, hogyan ne sérülj és hogyan képviseld az érdekeidet, miközben tisztességes maradsz. Anélkül, hogy odáig aljasodnál, hogy élvezettel bántod a másikat.

Az egyik rész jelszavas lesz. Jelszót (amit az elmúlt fél évben adtam) most keress elő, vagy kérj, mert egyszerre sok kérést nem tudok kezelni.

2020 jön

Olimpiai év, szökőév! És új évtized.

Mostanában az van, hogy ahogy futok és számolok (nem futok sokat, de amikor, és ugye, a lépéseimet számolom, már sokszor írtam erről), a 2020-nál megakadok, mert ezek a számok ekkor még évek a fejemben, és 2020 jön most, nevezetes pillanat, koncentrálok nagyon. De nincs erre idő, máris 2030 van, és akkor azt gondolom, jaj, mi lesz akkor, 2030-ban, miféle világ (közben továbbra is futok, kutyát fegyelmezek, a számok is pörögnek), addigra minden gyerekem felnőtt, sőt… én meg milyen leszek, hol leszek akkor… 54 éves leszek, az nagyon sok? Agg, megtört, reményvesztett, beteg? Magam is a gyerekeim szemére hányok mindenfélét unalmamban, és az erőltetett összejárásokban meg az unokáért való nyaggatásban teljesedem ki? Látok-e még? Ez nagy parám, a jó látás (erős, de nem romló állapotú rövidlátóként).

És a világ? Háború, árvíz, fajkihalás, járványok, túltesznek a legrosszabb scifi-disztópiákon is? Ránk dől a ház, nem lehet majd vajat kapni? Megtalálom-e addigra a narancsárga üvegű napszemüvegem? Bővebben…

családi élet

Hú, most nagy nyugalom van. Csak szeretet, csak biztonságos terep – esély nincs ütközésre, kellemetlenségre, fájdalomra, idegenségre. Mert ez a békesség ünnepe. És nem hagyom magam többé.

Ismerőseim ellenben, a hagyomány szerint, aknamezőre indultak.

Ott aztán látnak mindenfélét.

Hogyan kell bő ötvenes embert beteg módon körbeugrálni.

Felnőtt embereket látnak, akik egymás foglyai holtukig.

Generációk gyűlölködését, rossz kommunikációt, anyagi különbségek élezését, kivagyiságot, nemi egyenlőtlenséget, alkoholt – minél visszásabb, ami van, annál vastagabb a máz, dekor, dínomdánom.

Megy a műsor, a mikor jöttök, miért csak akkor, mit egyél, mennyit egyél, pedig azt mondtad, nem azt mondtad.

Fullánkos beszélgetés arról, mi áll jól, úgy érti, meghíztál.

Mi hír a szomszédságban, tágabb rokoni körben – meghökkensz a mézesmázas körítésen vagy a nem is leplezett rosszindulaton, a spekulációkon, a szempontjaikon. És vég nélkül. Nqgyon kell mondogatni, olyan telekomreklámos módon, hogy a szeretteim, a szeretet ünnepe.

Meg-megüt egy-egy megjegyzésük, mert rólad is hasonkat lehetne mondani, ha el mernéd árulni, meg mernéd mutatni, milyen vagy igazán, mert te is iszol néha, meg csalod a Lalit, meg ordítasz a gyerekkel. De hát rég szerepet játszol. Ha nem, akkor te vagy A Problémás. A Tökéletes Sógornő kontrasztja. És hiába vagy intelligens, szabad és vicces, ha ő zserbót süt és lakberendez.

Nincs más téma, csak hogy kinek mit kell vinni, ki hova megy, mit esznek, ki vezessen. Kiürülnek az otthonok, megy mindenki kies hazánkban előbb délkeletre, aztán nyugatra.

És rengeteg pénz és energia ment el giccsre, “a lakás feldíszítve”, “négyféle süti”, “teríték” – hová tették a szemüket?

Magyarázzák, hogy a műanyag fenyő praktikus, megéri, már tíz éve milyen szuper, nem hullik. Hogy hol vették, mennyiért, és milyen tuti vétel volt, ez a téma. Mi több, emlékeket őriz, sőt, ökó! És lefotózza. És kiposztolja. A műfenyőt!

Vallástalan családok irritálóan materiális karácsonya, vagy épp beteszik a Messiást és misére mennek, na, az még szebb. Nem mintha keresztényéknél jobbat sejtenék, de az legalább szerves.

És az ételek és az egész hajcihő, előre retteg mindenki, unja és utálja mindenki, aki elmúlt húsz, a családosak a melót is, még ezeket a “felnőttek nem vesznek ajándékot egymásnak” (DE PERSZE DE), “igazán csak egy kis apróság”, “csak a gyerek miatt állítunk fát”, “idén ne legyen akkora sütés-főzés, hozzon mindenki valamit” redukált verziót is utalják, annyi meló, pénz és stressz, “de egy évben egyszer, ez volt a gyerek álma, anyu így szokta, legalább szép”.

Senki sem társasozik meg beszélget, a tízéves kirítta az újabb okostelefont, a hatéves drónt kap, apu már szereli is össze. A többiek tévéznek és a tévé előtt kajálnak, a kanapé bánja. Esetleg van még a csecsemők agyonabajgatása, fojtott neheztelés, kifáradás – de ha a háziasszony megfelel a mércének, attól ragyog mégis, ez megéri a gyomorfekélyt.

Te szereted azokat, akikkel a 24-26-át töltötted? Vagy menni kellett és elviselni őket, és jól összevesztetek és fuldokoltál attól, amit ki se mondhatsz és béna volt a ruhád is, és minden évben ez a hagyomány?

Minálunk bőséges, nem stresszes. Előtte mindenfélét elrendezős. Névnap is, harmónia, szeretés, semmittevés, filmnézés. Váratlanul erős érzelmek. Tombol a szél.

 

Lefotózom majd a jelentékenyebb könyveket, örömöket.

mézeskalács szívni

Csak nézni, ki ez itt, hosszan nézni, idegenkedve kerülgetni őt magamban, milyen a haja is már, nem tűrhetni, sose szerettem az ilyen testfelépítésű “pasikat” – egyre eszemben forgatni, aztán átdöbbenni, hogy de hiszen ő…! Onnantól szívdobbanni. Másodszor meglátni és megszeretni.

Szerdánként egy villamoson torlódni. Főnök feje fölött összemosolyogni. Lassan egyértelművé alakulni. Kávézóban kellemetlenül billegő piszkosfehér csorbamárvány asztalnál várakozástól és vágytól szétesni. Minél szutyokabb a hely, annál kontrasztosabban eleven a megérkezése öröme.

Érzést odabent felismerni. Őrlődni. Titkolózni. Ellenérveket keresni. Szünetet tartani. Bővebben…

top tíz viselkedés, amit utálok

Nem csak másokban, magamban is utálom ám ezeket! Annyira, hogy igyekszem nem csinálni. Mivel ezek nem csak apró mulasztások, gyarlóságok, hanem olyasmi, amiért egy igazságos világban olajban főzés járna! Bővebben…

a furák és én

Eljött az idő, hogy a magam számára tisztázzam, hogyan vagyok én a liberális, emberi jogi megközelítésnek az identitáspolitikai részével. Mit gondolok én a másságról, mennyire támogatom a legkisebb kisebbségek emancipációját, beleértve az engem rohadtul irritáló aspergeres figurákat (és íme, nem félek, leírtam!), a kövérségüknek előnyöket követelőket is, valamint a transzokat, akik ügyének afféle népszerűsítő fóruma próbáltam lenni, de csak kikezdtek és felhasználtak…?

Idézem egy korábbi posztból azt a folyamatot, amin átmentem. Én, aki mindig előre, tiszta szívvel, érdek nélkül, másokért cselekedtem, így összegzek:

Mióta evilági lettem, a privát életemben inkább saját javamra figyelek homályos eszmék helyett, amelyeket ki így értelmez, ki úgy, de mindenképpen az én feladatomnak és nem a sajátjának; szerepek és funkciók, amelyekből hamar mások elvárása, dobozba tuszkolás lesz, aztán követelőzés és számon kéregetés, jaaaaaj… sokat mesélhetnék erről. Amióta a blogon is arról beszélek, hogy nekem mitől lett jobb, mázsás teher gördült le rólam. Amióta nem tépelődöm a déemben, hogy talán az ökobio fair trade chiamag is biztos erőszak valakik ellen, amióta nem akarok mindenben egymillió százalékig tudatos, önreflektív, igazságos és hasznos lenni, azóta vagyok jól.

Hogy a mondandóm azért ne regresszió, tehát ne a szokásos kismagyar alterofóbia legyen, annak az a biztosítéka, nem csak spekulálok, hanem nyitott elmével figyelek, árnyaltan gondolkodom, ismerek sok érintettet és olvasom az ezzel kapcsolatos angol nyelvű vitákat, illetve magam is írtam érzékenyítő tartalmakat. És én megtapasztaltam azt is, hogy nőellenességgel, elnyomással, kápósággal, testszégyenítéssel vádoltak azok, akik tőlem tanulták a feminizmust, itt töltötték a napjaikat a blogon, meg voltak sértve azon a kínzó érzésükön, hogy tán ők is elmehetnének edzeni (de elmentek végül, és de, az egészség mégiscsak súlyfüggő!), akik ellopták a témáimat, szavaimat és ellenem használták fel őlet.

De nem vagyok benne biztos, hogy ez a keskeny út létezik-e. Nagyon keskeny.

Nem kedvelem, amikor valaki elvonatkoztatás, alapos elvi háttér és általában vett aktivista tevékenység nélkül, csak mert épp úgy alakult az élete, hogy – mondjuk – beleszeretett egy azonos neműbe vagy vegánná vált, hirtelen aktivista lesz, és másokon is követeli, hogy “legyenek ők is nyitottak”, váljanak aktivistává vagy legalábbis szövetségessé. Ez az egyik oka annak, hogy 2014-ben elidegenedtem a hazai feminizmustól. Hogy rám róttak feladatokat, aztán meg korholtak, pont akkor, amikor friss özvegy voltam és két óvodásom volt.

Azok a felvilágosult emberek, akikkel szívesen töltöm az időm, és akik közé magamat is sorolom, azt a minimumot mindenképpen hozzák, hogy nem akarnak normákat erőltetni másokra. Nem veszik elő a feszületet és a fokhagymát, ha megtudják, hogy valaki vállaltan gyermektelen, meleg vagy transz, netán aszexuális, vagy másban leli örömét, mint amit a mainstram romantikus filmekben látunk.

Nagy a szabadság, és legyen is nagy atekintetben, hogy ki hogy éli a magánéletét. Legyen képes mindenki kritikusan feltenni a kérdést: most ezzel, hogy kék a haja/felizgatja a lónyerítés/utálná a saját gyereket, EZÉRT nem vállal, tényleg kinek árt?

Kinek árt az, hogy ő olyan? Miért tolerálom? Miért nem? Normatív vagyok? Ezek alapkérdések azok számára, akik nem hisznek A Rendes Ember Mítoszában. Bővebben…

kultúrharc

Kérdezi G., mi legyen karácsonykor (mit szeretnék). Már készítettem neki egy szellemes adventi naptárat, HOGYAN NE EGYEN BÚS A CSAJOD. TIPPEK ÉS TEENDŐK AZ ADVENTI IDŐSZAK MINEN NAPJÁRA, benne mindenféle tippel – a kedvenc arckrém-márkámtól meg a kakasos nyalókától kezdve az érzelmi gesztusokon át a csillagvizsgálóban történő látogatásig és a síelésig –, úgy éreztem, valami mással is elő kell rukkolnom. Hát mondom, amit mondott már ő is:

jöjjön most a trash!

Semmi katarzis, csak szívből jövő derű, az ellenoldal teljes toprongyban, és a megfigyelések aranybányája: menjünk el az Új Színházba, Dörner György pezsgően izgalmas szellemi műhelyébe.

Életem értelme mindjárt utána is járt a kínálatnak:

nem tudom, hogy inkabb valami tortenelmieskedo-magyarkodo drama (funtinelli boszorkany, megszamlaltatott fak, csiksomlyoi passio) vagy valami habkonnyu komedia legyen-e, amiben a gregor bernadett illegeti magat (a voros bestia, kek roka, esetleg a nagy fero eletet feldolgozo ricse-ricse, beatrice)

meg azert az esztergalyos muvesznot is megneznem a deszkakon

Ugye Dörnernek, ha kitölti az idejét, mennie kell, éspedig, mint állítják, a meggyőződése, művészi irányultsága és persze a gaz Karácsony miatt. Köztudott, hogy a szívós, mindent túlélő balos kultúrklikk kirekeszti őt. Bővebben…

mikor szállj ki?

Minél előbb.

Mármint akkor, ha ez a kérdés visszatérő módon megjelenik a fejedben. És ha már a tested is tltakozik: nem akarsz közel lenni, nem bírod a szagát, pszichoszomatizálsz.

Tegnap beszéltem egy nővel. A szívem szakadt meg. Egyidős velem. Sugárzó szív, agy, arc, nőség. Remegett a keze.

Nem lesz jobb.

Nagyon nehéz eltalálni a jó pillanatot. de nem nagyon hibázhatsz: inkább később szoktak kiszállni a kelleténél, mint előbb. Bővebben…

az alkotó pihen

Az alkotó nincs jól, kusza érzések, mélyről feljövő hordalékok, praktikus elrendezetlenségek vannak most, de ami a lényeg:

minden káosz mellett megírta, amit meg tudott, kiszedte belőle a kétharmadát, húzott és átírt, de elkészült a Legszebb reflexiói, küldi is (annak, aki 1. már kérte, 2. törzsolvasó, jó ismerős, 3. aki kapott Legszebb történeteimet, és ezt is kéri – írj: csakazolvassablog@gmail.com). Ha kérted, de nem kaptad meg, írj újra!

Mi a különbség a blogposzt és az e-mailben küldött szövegek között? A doc formátumú utóbbiak sokkal irodalmibbak, kizárólag a személyes történeteim, egy szerkezet (akkor is, ha rövidebb darabokból áll), kiérleltek, és sokkal több munka őket megírni.

Sok fogatási nap volt, ez mindent feldúl, kajálás, napi ügymenet, érzelmek, edzés, alvás. Alkotó továbbra is csak a szépség, a minőség, az eredetiség, a teljesítmény által határolt területen képzeli el mindazt, amit kirak.

Továbbra sem érzi, hogy bárkivel versenyben lenne: az A liga játékosa a teljesítményre koncentrál, esteleg néha az égre néz, de nem figyeli a B ligát és főleg a közönség tagjait, de amúgy az A liga játékosait sem.

Január 12-én 6-kor újra felolvas anya és fia, ezúttal más szövegekkel, vacsorával. Írj, ha jönnél! csakazolvassablog@gmail.com

neheztelni

A mai poszt arról az érdekesen ellentmondásos helyzetről szól, amikor pont arra neheztelünk, aki nagyon közel áll hozzánk.

Mélyből, tétován, növekvő haraggal neheztelünk rá, és mivel ellentmondásos ez az érzés, fojtottan is – nehéz ezt felismerni, kimondani, kilélegezni. Nem is mindenki vallja be, még magának se. Nehéz is volna: szeretlek, te vagy a legfontosabb, együtt vonulunk fel a világ előtt, és mégis haragszom rád, tele vagyok váddal, bánom ezt az egészet, elegem van. Beléd szerettem, azért, amilyen vagy, most meg azt sikítom belül: miért vagy ilyen, miért nem vagy más?

Nem kell félni ettől sem, nézzük meg közelről az érzést. Bővebben…

ezek a szegény beteg emberek

Péterfy-Novák Évának ajánlom

Erre válaszul:

Elterjedt ez a beszédmód is, egészen rémisztő, ahogy értelmes emberek is beszállnak: emberek lebetegezése, okoskodás arról, hogy sajnos, a pszichiátriai betegségek mennyire ártalmasak, kezelni kéne őket, segíteni rajtuk, nem elég őket ignorálni, mert így tönkreteszik a környezetüket, elhitetik a hazugságaikat.

Külön megírtam már a nárcisztikusozás csapdáit és hazugságát:

mi a bajom a nárcisztikusozással

– mert éppen ez a legdivatosabb terminus, amelyet egyszerűen figyelmet keltő, bátor, tehetséges, alkotó emberekre mondanak rá olyanok, akik kevesebb figyelmet kapnak, pedig hiún forgatják hosszítós kamerájú okostelefonjuk előtt az arcukat, hogy aztán kiposztolják kétnaponta, hogy ők milyen szépek, és olyanokra mondják rá a nárcisztikus diagnózist, akik meg nem csinálnak ilyet, csak egyszerűen megnyilvánulnak, állítanak valamit. Ez elég vicces.

Első állítás, elmélet. Ahogy (innentől G. interpretációját idézem) Michel Foucault is megállapította, a mentális diagnózisok legfőbb felhasználási területe a hatalom gyakorlása, és a bulvárnárcizmussal is ez a helyzet – akik veszélyeztetik a rendet, azoknál büntetésre használják, a hatalmasoknál pedig a felelősség elkenésére.

Aztán. Itt van a beszédmód, -pozíció alapvető paradoxona: honnan, de tényleg honnan tudod te, hogy te és akikhez szólsz, akik lájkolnak és veled bólogatnak, mind a “helyes”, egészséges, áldozati, segíteni akaró oldalon álltok?

Túl gyakran hangzik el a pszichiátria terén képzetlen, vulgárdiagnózisokban utazó, hevesen facebookozó nők szájából, hogy az illető (volt férjük, annak új partnere, anyjuk, barátnőjük, kollégájuk) mentálisan beteg, nárcisztikus, paranoid, mániás, borderline, rosszindulatú hazudozó – egyáltalán bárkire rámondják, aki valamiért zavaró a számukra, akinek az igazát vagy igazságát nem hiszik el, nem ismerték meg, és akinek az igazát kényelmetlen volna belátniuk.

Teszik ezt a rámondogatást minden önreflexió nélkül, annak megvizsgálása nélkül, hogy ők maguk mindenestül épek-e, helyes szögből nézik-e a dolgot, nem az érdekeik színezik-e át véletlenül az értelmezésüket. Nem mindenki beteg, akinek nem tetszik a viselkedése, akit sérelmesnek érzékelsz, akivel nem értesz egyet. Lehet, hogy a te érzékeléseddel van gond, ott van a – talán nem betegség, de legalábbis – furcsaság. Lehet, hogy unatkozol, és kritikátlanul rászoktál a közösségi okoskodásra, olcsó véleményhallatásra.

Túl sokszor használják a diagnózist magyarázatként, és nem gondolhatjuk, hogy ez nem bosszú. Hát mindenki pszichopata? És mindenkiről te tudod, milyen és mi baja? A teljes igazságot? Miért van neked erre a fajta hatalmaskodásra szükséged, miközben nem vagy okos, igazságos és nem tiszták a szándékaid? Ti nem hallottatok még arról, hogy végig a történelem során mindazokat, akiknek igazuk volt, akik vállalták az igazság kimondását, ellenálltak a nyomásnak, megnevezték a bűnöket és a bűnösöket, vagy simán csak mások voltak, ugyanígy, lebetegezéssel próbálták elhallgattatni és kirekeszteni?

És te részt veszel ebben a kirekesztősdiben, és magadat jóindulatúnak állítod be… Ahelyett, hogy elismernéd, hogy amit az illető tesz, az egyszerűen neked ártalmas. De nem csak a te szemszöged és érdeked létezik. Nem állsz fölötte attól, nem vagy sem fontosabb, sem hitelesebb attól, hogy azt választottad, hogy nyilvánosan stigmatizálsz egy jót. Sőt, szerintem gyáva vagy.

És a kommentek, amik szárba szöknek: ne szaporodjanak az ilyenek, el kéne különíteni őket, kényszergyógykezelésre velük, zéró tolerancia kell, az írmagját is irtani – íme, ilyen kommenteket ihletett a poszt. Gratulálok.

Még a valódi és ártalmas betegekbe se kéne rúgni, sőt, főleg beléjük nem. Tehát vagy nincs igazad: nem is beteg, akkor minek lebetegezni?, vagy tovább bántod a beteget. Ne mondd, hogy csak segítő szándékkal, mert lehánylak.

Ezek a nők restek azon eltöprengeni, hogy nekik mi a szerepük a történetben, hogyan váltak azzá, akivel szemben az a másik ilyen ártalmas, rosszindulatú, vagy annak tűnik, és miért áll érdekükben az illetőt ilyennek láttatni mások szemében is. Ha ezen elgondolkodnának, akkor minimum hallgatnának.

Van az enyhébb változat, amikor megszálllottnak vagy anorexiásnak, perfekcionistának neveznek valakit, aki például a hidegtűrést gyakorolja, keményen edz vagy böjtöl. Tehát megint a címke jön, és nem azt mondják a bírálók, hogy számukra miért nem vonzó az a gyakorlat (bár még ezt se kérrdezte senki), hanem rögtön az ítélet, az álaggodalom: az illető bajban van, mert “szélsőséges”. Nem ám te vagy lusta és konformista ahhoz, hogy felemeld a segged, nem ám a saját bojlertested zavar.

Szóval szerintem róluk, az ítélkező okoskákról árul el valami nagyon szomorút, hogy örökké kényszert éreznek, hogy embereket nyilvánosan véleményezzenek, jóindulattal, szomorúsággal, áldozatisággal álcázva, célozgatva vagy akár a szemükbe is, a leggyakrabban csoportosan, harminc egy ellen, az a szép!

Én ebből nagyon sokat kaptam: egyszer a neves gyásztanácsadó fenminista pszichológus, Révész Renáta Liliána írta ki – kövérségében megsértve, engem nem ismerve, ráadásul diagnózis felállításához képzettség nélkül, rólam –, hogy “szerintem borderline”. Olyan emberek tolakodtak bele vigyorogva és fontoskodva a személyes életembe és írták meg, hogy én ilyen meg olyan vagyok, ez meg amaz motivál és emez és az a problémám, akiket nemhogy nem ismerek, nemhogy semmi közük nem volt és nem is lehetett a történeteimhez, de a nevüket, kilétüket sem vállalták soha. Csak a bebiztosított fölényeskedés tolakszik folyton elém, csakazértis, éveken át: figyellek, tudok rólad, ítélek! Önmagában az is, hogy nem unják. Döbbenet.

És én mégse diagnosztizálok. Nagyon óvatos vagyok az ilyen címkékkel. Ártalmas, problémás, ijesztő, nekem sérelmes, amit művel – de hogy ő beteg? Én azt nem tudhatom, és nem akarok – így sem – bosszút állni rajta. Egyik ismert zaklatóm (és nemcsak az enyém, rárepül ő mindenkire), Lelkes Villő tudottan és régóta mentális problémákkal küzd (ő mesélte, identitásnak és áldozatiságnak jó volt). Mégse bántom ezzel. A másiknak, Murinai Angélának csak nehéz az élete, és buta. Ez nem mindegy. De nem dolgom elemezni, egyszerűen hagyja abba.

És igen, tényleg létezik ilyen: valaki, aki sötétből, álnéven lődöz, rosszindulatú, ellenséges, erőszakos dolgokat ír, makacsul az én életemet éli, ezt pedig élvezi, és még ő nevez engem betegnek és hazudozónak. Én viszont nem mondom rá, hogy beteg, mert mit tudom én, lehet, hogy csak ennyire haragszik rám, ennyire zavarja a felkiáltójelem, hogy ilyen ciki stratégiát választ. Vagy emberkísérletet játszik, unalomból. Vagy torz rajongóként éhes a figyelmemre. Én egyet tudok: nem kérem, nem jó, nem igaz, amit űz.

A normalitás, a rendben levő, másnak nem ártó viselkedés sokkal szélesebb és sokfélébb, mint az ilyen címkézők hiszik és sugallják. Szűk látókör azt gondolni, hogy csak az a normális, ahogy te élsz, ami neked kellemes, és amit te tartasz helyesnek (de csakis elméletben, persze, mert a saját normád betartása persze nem megy az életedben).

Az is szép, ha a háta mögött megy a “hát igen, nekem is van egy ilyen ismerősöm/rokonom”, de szemben meg bólogatsz az illetőnek, jelen vagy, hajtod tovább a verklit, nem konfrontálódsz.

Mondd meg neki! Küldd el a picsába! Kerüld el! De ne sunyiskodj!

További probléma a facebook harsánysága, a kommentelők buzgó bólogatása, ahogy “a bántalmazójukra ismernek”: e címkéző beszédmód terjesztésével a posztolók sokaknak biztosítanak aha!-élményt és bátorítják a további ítélkezést, egészen a fenti ijesztő torzságokig, pedig pontosan tudják, legalábbis tudhatnák, hogy a diagnózissal való dobálózás stigmatizál és súlyos károkat okoz.

Az, hogy valakinek sérelmes a viselkedése, az, hogy valaki szerinted nincs rendben, nem jogosít fel arra, hogy címkéket aggass rá.

Az, hogy tönkretesz másokat, ingoványos terület: lehet, hogy védekezik, lehet, hogy neki van igaza, vagy neki is megvan az igazsága, és ha önreflektív és bölcs lennél, megvizsgálnád innen is a történetet.

Komolyan, igazán beteg emberből kevés van. Még az én bántalmazóm sem volt lelki értelemben beteg. Ami vele történt, és történik rengeteg emberrel: krízisben téves megküzdési stratégiát választ, amelyik rossz mintán alapul, szerencsétlen, kétségbeesett, irritáló – de nem beteg. Már csak azért sem beteg, mert az egésznek, mindannyiunk életének a kerete egy olyan torz (kapitalista, urbánus, elidegenedett, hierarchikus, patriarchális) berendezkedés, amelyben nincsenek jó válaszok. Morálisan csak a rendszerkritika és az ellenállás igazolható, de az sem produktív. Termékeny, igazán építő válaszok ebben a berendezkedésben nincsenek. Ne dekontextualizálj, ne tekints el a nagy összefüggésektől, mert nagyon félrevisz.

Tehát akkor:

Hallgass, ha nem tudsz elég részletet.

Ne szállj be ilyen önhelyes, nyanyás “sajnos manapság sokan” csoportos erkölcsösködésbe.

Szakember dolga a diagnózis, ezt mindig tartsd szem előtt.

Ne rekeszd ki azt, akinek problémája van, ilyen álságos “jaj, sajnos, segítségre lenne szüksége” szöveggel, mert túl átlátszó, hogy mennyire szeretnéd te, ha az ellenlábasodat diagnosztizálnák, gyógyszereznék, kezelnék, bezárnák, elhallgattatnák. Te is tudod, milyen állapotban van a hazai mentálisegészség-gondozás és pszichiátria. Ne kívánd ezt senkinek.

Én nem vagyok egészen elnyomott, van mozgásterem, élem az életemet és gáznak tartom a diagnosztizálók tolakodását és fontoskodását, szóval én könnyen vonok vállat, de attól még ez ijesztő és ártalmas, és van, akit ezzel ki lehet nyírni. És ő bizony nem a saját pszichológiájának, hanem a szociálpszichológiának az áldozata.

Ha valakivel személyesen bajod van, mondd és írd meg, konkrétan és privát neki, a szemébe. De csak azt a részt, ami rád tartozik. Ne kezdd rá, hogy te csak segítesz, mert rálátsz az egész emberre, meg hogy miket hallottál, másokkal mit művel. Ne legyen “háttérsztori”, és ne szövetkezz. Csak a saját ügyedben járj el, ne okoskodj, ne fontoskodj. A többi nem tartozik rád, általában nincs is elegendő információd.

Vagy kérj mediációt.

Vagy hagyd békén, és kerüld el.

Vagy tűrd – más meg téged tűr el.

Minden más gáz.

És van ez is:

dobálózzunk diagnózisokkal