a diagnózis csapdája

Ma az identitásképviselet, a jogvédelem, az önlélekbúvárkodás sötét mellékutcájáról lesz szó. Ha neveket adunk a nyugtalanságainknak, furaságainknak, akadályainknak, mindjárt másképp hat a kínlódásunk. Kicsit… menő lesz tőle. Nem igaz?

Nosza, nevezzünk el mindent, és emlegessük minél sűrűbben. Dobjuk be gyakran. A nyilvános térben. A legszemélyesebb dolgainkat, igen. Bővebben…

leckék szeretésből

Bocsánat a technikai zavarért. Megírtam a négy részt, és összekeveredett a sok változat.

Ez a nulladik rész tehát.

A következő sorozatban szeretni és kapcsolatkezelni tanulunk. Négy téma ötlött fel eddig bennem, részben a saját tanulságaim, új felismeréseim.

Először is, a nulladik rész: kijelölése a felelősség körének. Amiről írok, azok a csak szokásosan egyenlőtlen kapcsolatok, az érzelmileg nehéz helyzetek, az elmélyülő kapcsolati válságok. Az össze nem illésről, a kommunikációs aknákról, a különböző értékrendről, stratégiákról, az érzelmi lustaságról írok. Tehát bántalmazó kapcsolatokon ezek a javaslatok nem fognak.

A bántalmazást fel kell ismerni és ha lehet, elmenekülni belőle. Nem mindig lehet, de ez nagyon szomorú történet. A bántalmazás magától nem oldódik meg, nem enyhül, csak olyan van, hogy a bántalmazó beteg vagy megöregszik, és akkor kevesebb hatalma vagy késztetése van. Bántalmazótól eljönni nem e blog hatásra fogsz (bár volt már ilyen, aki itt buzdult fel, de ne gondold, hogy ez elég, vagy hogy én ebben tudok komolyan segíteni). Innen információt, szemléletet vehetsz csak. Alapos szaksegítség, sok idő, erőforrás, a környezeted támogatása és aktív segítsége kell hozzá. A másik bonyolult összefüggés, hogy amikor simán egyenlőtlen kapcsolatból jönne el az a fél, aki megelégelte, a partnere gyakran ekkor lesz bántalmazó és megy túl minden józan határon, tesz olyanokat, teljesen lezüllve, amit soha nem hittél volna róla, “a gyerekei miatt” vagy mert “annyira szereti, nem akarja elveszíteni”. Hát még az, aki bántalmazó! Az ilyenekhez, a lakásból kizárástól a jogi packázáson át a gyerekrablásig gyakran netes helyekről, “én is így jártam” barátoktól, ádáz ügyvédektől, csoportokból kapják a nőgyűlölő ösztökélést és ötleteket.

A nem bántalmazó, józan, érett embert onnan tudod felismerni, hogy képes feladni a kapcsolatát, ha az nem működik, és akkor is, ha a másik állítja, hogy nem akarja már tovább, ebben az esetben nem erőlködik. Sőt, a kapcsolat feladására nagy cirkusz, hiszti nélkül, bosszúvágy, utánamászkálás nélkül, egyeztetve képes, és nem azt nézi elsősorban, mit szól a kertváros (próbáljuk meg újrának hazudva, hogy nem bírná elviselni, hogy a másiknak jobb legyen). Sokan hivatkoznak meggyőződésre (“mi nem válunk”), gyerekre, vallásra, miközben igényük, hogy gyötörjék a másikat. Ők nyomorult sorsrontók, ön- és mások sorsáé is.

Aki benne marad egy gyilkos, senkinek sem jó kapcsolatban, pedig amúgy lenne mozgástere, azzal nagy baj van. Az jó esetben elfelejtette, milyen a jó élet, milyen lehetne, vagy teljesen eltorzulva, hiedelmek foglyaként, a másikat birtokolva, uralva, gyötörve játszmázik, mert szüksége van erre. Aki eközben panaszkodni jár másokhoz, szövetségeseket keres (apám hajdan az anyósához és anyám nővéréhez járt, és nem hajították ki), az külön szégyellje magát. Van olyan is, aki a pokolban élve kiírja nyilvánosba, hogy de szép családi élet, felvonul vele, mutogatja. Ennél rosszabb nincs.

Aki bántalmazót szeret, aki ragaszkodik hozzá, annak ezzel kell mint problémával foglalkoznia, a tagadást feladnia és ezen a ragaszkodáson változtania. Nem az a téma ebben az esetben, hogy a másik milyen, miért olyan, és milyen legyen helyette. Ha valakit érdekek kötnek, mert gyerek, pénz, ház, betegség miatt csapdában rekedt, annál pedig végképp nem a kapcsolat minőségéről, a másik megváltoztatásáról vagy a boldogságról van szó, hanem csakis a túlélésről.

Tedd fel magadnak a kérdést: az én helyzetemben, ezzel a partnerrel mi a reális cél? Túlélés? Könnyebb hétköznapok? Nyugalom? Teljesség?

Már sokat írtam a bántalmazásról és a súlyosan romboló egyenlőtlenségről, és most a kapcsolatjobbítás a témám, azokhoz szólok, akiknek még érdemes. Azért is, mert erről van gondolatom, élményem. Nem kell semmit eltűrnöm, nem kell megalkudnom: az ujjongó boldogság az ambícióm, és ha nem jó nekem, kiszállhatok, mert nem köt semmi. És ez nem önzés. Nagyon szeretném, hogy általában ilyen egyszerű legyen: addig csinálom, amíg jó, ha nem jó, kiszállok, elköszönünk és nem sírva maradok ott. Nem várom meg, amíg elromlok, keserű és rossz fej leszek, magamat és a másikat nyúzom, az öröm helyett, amire szerződtünk. Fájdalom és feldolgozandó persze van, de mivel ez döntés, dráma nincs.

A bántalmazás az, amikor ismétlődően félsz, feszült vagy, nem mersz elmondani, megmutatni dolgokat. Amikor tartósan kicsinek, gyengének, elnyomottnak, letört szirmúnak érzi magát az egyik fél, és ez nem gyári, saját önértékelési defekt, hanem a másiktól jön. Mindenki jó szeretne lenni, jó fejjé, nagyvonalúvá, szerethetővé válni.

Persze van olyan, hogy ezek az össze nem illések, a csapdaérzet, őrlődések, krízis, kiégés, unalom, érzelmi elutasítottság és egyenlőtlen munkamegosztás a bántalmazás előzményei, hogy minde gond évek alatt olyanná teszi az egyik felet – vagy mindkettőt és így magát a kapcsolatot –, hogy arra beindul a bántalmazó szoftver, kivetkőzik magából, és elkezd nagyon keményen élni és visszaélni a hatalmával. Ez már veszélyes, és ebből nehéz elmenni.

Nagyon határozottan mondom, mert ezt sokszor kell: a játszmázó viselkedést, a nemszeretést, a bántalmazást nem betegség, kórkép megnyilvánulásának tartom, hanem az egyenlőtlenség, a nemi szerepek, zavaros értékrend miatt szükségszerű, szimptomatikus következménynek. Nem úgy van az, hogy van néhány beteg ember, akiket kiiktatunk, viszont a többiek, az “egészségesek” szépen vannak, jól szeretnek, örömtelien, “normálisan” élnek ebben a nagyszerű világban, hanem akárhová nézel, mindenütt boldogtalan, torz működésű, fura dolgokat állító, haragvó, amúgy normális embereket látsz. De persze nem mondom, hogy “ez az élet, mindenki így van vele”, nem kell torznak és keserűnek lenni. Van, lehet egy jobb élet, én élem is. Az a furcsa, hogy a nemrég egészségesek, az egymást választók, egymást szeretők furcsán gyakran kezdik rá, hogy a másik beteg és vele van a baj.

Pedig nagyon más gázosan viselkedni egy krízisben, bántani a másikat, mint valóban mentális betegnek lenni, és már többször írtam arról, itt, itt, itt és itt, hogy ez veszélyes játék, csakis a vádaskodó érdekeit (önfelmentését, szimpátiavadászatát) szolgálja. Ezért élesen elválasztom a mondandómat azokétól, akik zsebdiagnosztizálnak, előkapják, hogy pszichopata, nárcisztikus, borderline. Természetesen sok sérült, mentális beteg ember van, de a címkék ettől még nem használhatók bármire. Egy: a mentális betegségek sokkal ritkábbak, mint a nehéz kapcsolatok vagy a bántalmazás, mégis lassan mindenki, akinek baja van, lebetegezi a társát. Kettő: beteg embereket nem stigmatizálunk, ez soha nem lehet cél, de mellékhatás sem. Aki valóban beteg, azt nem bántjuk, aki nem az, csak mondjuk seggfej vagy nem érdekeink szerint cselekszik, arra meg ne dobáljunk bosszúból ilyen szavakat, és ne deklaráljuk nagy diadalmasan, hogy de mi meg a beteg áldozatai és egészségesek-jók-helyesek vagyunk, mert előfordulhat, hogy ez nem igaz. Három: a betegség kimondása, hangoztatása nem a mi dolgunk, szigorúan személyes és irgalommal kezelendő, még akkor sem jó ezzel előállni, ha az illetőnek valóban van diagnózisa. A sértett és mások előtt csakis áldozatként feltűnni kívánó, az ártatlanság és az együttérzés vigaszára apelláló nőknek a diagnózisok hangoztatása csak érdeke, de nem kompetenciája. Tehát jól jön, érthető, emellett rendkívül divatos is, de ne csináld. Minimum tudatlanság, de inkább manipulatív, tisztességtelen, aljas húzás a partnerről ilyeneket mondogatni, terjeszteni, nyilvános helyekre kiírni.

A sorozatban tehát azokról a partnerekről lesz szó, akik még menthetőek. Akiket még szeretünk, akikkel lenni akarunk, akivel még valamennyire működünk és nem hűltünk ki egészen, de a viselkedésük néha érthetetlen, néha fáj, néha hiányos. Arról fogok írni, hogyan légy önmagad, találj örömöt, hogyan ne sérülj és hogyan képviseld az érdekeidet, miközben tisztességes maradsz. Anélkül, hogy odáig aljasodnál, hogy élvezettel bántod a másikat.

Az egyik rész jelszavas lesz. Jelszót (amit az elmúlt fél évben adtam) most keress elő, vagy kérj, mert egyszerre sok kérést nem tudok kezelni.

ezek a szegény beteg emberek

Péterfy-Novák Évának ajánlom

Erre válaszul:

Elterjedt ez a beszédmód is, egészen rémisztő, ahogy értelmes emberek is beszállnak: emberek lebetegezése, okoskodás arról, hogy sajnos, a pszichiátriai betegségek mennyire ártalmasak, kezelni kéne őket, segíteni rajtuk, nem elég őket ignorálni, mert így tönkreteszik a környezetüket, elhitetik a hazugságaikat.

Külön megírtam már a nárcisztikusozás csapdáit és hazugságát:

mi a bajom a nárcisztikusozással

– mert éppen ez a legdivatosabb terminus, amelyet egyszerűen figyelmet keltő, bátor, tehetséges, alkotó emberekre mondanak rá olyanok, akik kevesebb figyelmet kapnak, pedig hiún forgatják hosszítós kamerájú okostelefonjuk előtt az arcukat, hogy aztán kiposztolják kétnaponta, hogy ők milyen szépek, és olyanokra mondják rá a nárcisztikus diagnózist, akik meg nem csinálnak ilyet, csak egyszerűen megnyilvánulnak, állítanak valamit. Ez elég vicces.

Első állítás, elmélet. Ahogy (innentől G. interpretációját idézem) Michel Foucault is megállapította, a mentális diagnózisok legfőbb felhasználási területe a hatalom gyakorlása, és a bulvárnárcizmussal is ez a helyzet – akik veszélyeztetik a rendet, azoknál büntetésre használják, a hatalmasoknál pedig a felelősség elkenésére.

Aztán. Itt van a beszédmód, -pozíció alapvető paradoxona: honnan, de tényleg honnan tudod te, hogy te és akikhez szólsz, akik lájkolnak és veled bólogatnak, mind a “helyes”, egészséges, áldozati, segíteni akaró oldalon álltok?

Túl gyakran hangzik el a pszichiátria terén képzetlen, vulgárdiagnózisokban utazó, hevesen facebookozó nők szájából, hogy az illető (volt férjük, annak új partnere, anyjuk, barátnőjük, kollégájuk) mentálisan beteg, nárcisztikus, paranoid, mániás, borderline, rosszindulatú hazudozó – egyáltalán bárkire rámondják, aki valamiért zavaró a számukra, akinek az igazát vagy igazságát nem hiszik el, nem ismerték meg, és akinek az igazát kényelmetlen volna belátniuk.

Teszik ezt a rámondogatást minden önreflexió nélkül, annak megvizsgálása nélkül, hogy ők maguk mindenestül épek-e, helyes szögből nézik-e a dolgot, nem az érdekeik színezik-e át véletlenül az értelmezésüket. Nem mindenki beteg, akinek nem tetszik a viselkedése, akit sérelmesnek érzékelsz, akivel nem értesz egyet. Lehet, hogy a te érzékeléseddel van gond, ott van a – talán nem betegség, de legalábbis – furcsaság. Lehet, hogy unatkozol, és kritikátlanul rászoktál a közösségi okoskodásra, olcsó véleményhallatásra.

Túl sokszor használják a diagnózist magyarázatként, és nem gondolhatjuk, hogy ez nem bosszú. Hát mindenki pszichopata? És mindenkiről te tudod, milyen és mi baja? A teljes igazságot? Miért van neked erre a fajta hatalmaskodásra szükséged, miközben nem vagy okos, igazságos és nem tiszták a szándékaid? Ti nem hallottatok még arról, hogy végig a történelem során mindazokat, akiknek igazuk volt, akik vállalták az igazság kimondását, ellenálltak a nyomásnak, megnevezték a bűnöket és a bűnösöket, vagy simán csak mások voltak, ugyanígy, lebetegezéssel próbálták elhallgattatni és kirekeszteni?

És te részt veszel ebben a kirekesztősdiben, és magadat jóindulatúnak állítod be… Ahelyett, hogy elismernéd, hogy amit az illető tesz, az egyszerűen neked ártalmas. De nem csak a te szemszöged és érdeked létezik. Nem állsz fölötte attól, nem vagy sem fontosabb, sem hitelesebb attól, hogy azt választottad, hogy nyilvánosan stigmatizálsz egy jót. Sőt, szerintem gyáva vagy.

És a kommentek, amik szárba szöknek: ne szaporodjanak az ilyenek, el kéne különíteni őket, kényszergyógykezelésre velük, zéró tolerancia kell, az írmagját is irtani – íme, ilyen kommenteket ihletett a poszt. Gratulálok.

Még a valódi és ártalmas betegekbe se kéne rúgni, sőt, főleg beléjük nem. Tehát vagy nincs igazad: nem is beteg, akkor minek lebetegezni?, vagy tovább bántod a beteget. Ne mondd, hogy csak segítő szándékkal, mert lehánylak.

Ezek a nők restek azon eltöprengeni, hogy nekik mi a szerepük a történetben, hogyan váltak azzá, akivel szemben az a másik ilyen ártalmas, rosszindulatú, vagy annak tűnik, és miért áll érdekükben az illetőt ilyennek láttatni mások szemében is. Ha ezen elgondolkodnának, akkor minimum hallgatnának.

Van az enyhébb változat, amikor megszálllottnak vagy anorexiásnak, perfekcionistának neveznek valakit, aki például a hidegtűrést gyakorolja, keményen edz vagy böjtöl. Tehát megint a címke jön, és nem azt mondják a bírálók, hogy számukra miért nem vonzó az a gyakorlat (bár még ezt se kérdezte senki), hanem rögtön az ítélet, az álaggodalom: az illető bajban van, mert “szélsőséges”. Nem ám te vagy lusta és konformista ahhoz, hogy felemeld a segged, nem ám a saját bojlertested zavar.

Szóval szerintem róluk, az ítélkező okoskákról árul el valami nagyon szomorút, hogy örökké kényszert éreznek, hogy embereket nyilvánosan véleményezzenek, jóindulattal, szomorúsággal, áldozatisággal álcázva, célozgatva vagy akár a szemükbe is, a leggyakrabban csoportosan, harminc egy ellen, az a szép!

Én ebből nagyon sokat kaptam: egyszer a neves gyásztanácsadó fenminista pszichológus, Révész Renáta Liliána írta ki – kövérségében megsértve, engem nem ismerve, ráadásul diagnózis felállításához képzettség nélkül, rólam –, hogy “szerintem borderline”. Olyan emberek tolakodtak bele vigyorogva és fontoskodva a személyes életembe és írták meg, hogy én ilyen meg olyan vagyok, ez meg amaz motivál és emez és az a problémám, akiket nemhogy nem ismerek, nemhogy semmi közük nem volt és nem is lehetett a történeteimhez, de a nevüket, kilétüket sem vállalták soha. Csak a bebiztosított fölényeskedés tolakszik folyton elém, csakazértis, éveken át: figyellek, tudok rólad, ítélek! Önmagában az is, hogy nem unják. Döbbenet.

És én mégse diagnosztizálok. Nagyon óvatos vagyok az ilyen címkékkel. Ártalmas, problémás, ijesztő, nekem sérelmes, amit művel – de hogy ő beteg? Én azt nem tudhatom, és nem akarok – így sem – bosszút állni rajta. Egyik ismert zaklatóm (és nemcsak az enyém, rárepül ő mindenkire), Lelkes Villő tudottan és régóta mentális problémákkal küzd (ő mesélte, identitásnak és áldozatiságnak jó volt). Mégse bántom ezzel. A másiknak, Murinai Angélának csak nehéz az élete, és buta. Ez nem mindegy. De nem dolgom elemezni, egyszerűen hagyja abba.

És igen, tényleg létezik ilyen: valaki, aki sötétből, álnéven lődöz, rosszindulatú, ellenséges, erőszakos dolgokat ír, makacsul az én életemet éli, ezt pedig élvezi, és még ő nevez engem betegnek és hazudozónak. Én viszont nem mondom rá, hogy beteg, mert mit tudom én, lehet, hogy csak ennyire haragszik rám, ennyire zavarja a felkiáltójelem, hogy ilyen ciki stratégiát választ. Vagy emberkísérletet játszik, unalomból. Vagy torz rajongóként éhes a figyelmemre. Én egyet tudok: nem kérem, nem jó, nem igaz, amit űz.

A normalitás, a rendben levő, másnak nem ártó viselkedés sokkal szélesebb és sokfélébb, mint az ilyen címkézők hiszik és sugallják. Szűk látókör azt gondolni, hogy csak az a normális, ahogy te élsz, ami neked kellemes, és amit te tartasz helyesnek (de csakis elméletben, persze, mert a saját normád betartása persze nem megy az életedben).

Az is szép, ha a háta mögött megy a “hát igen, nekem is van egy ilyen ismerősöm/rokonom”, de szemben meg bólogatsz az illetőnek, jelen vagy, hajtod tovább a verklit, nem konfrontálódsz.

Mondd meg neki! Küldd el a picsába! Kerüld el! De ne sunyiskodj!

További probléma a facebook harsánysága, a kommentelők buzgó bólogatása, ahogy “a bántalmazójukra ismernek”: e címkéző beszédmód terjesztésével a posztolók sokaknak biztosítanak aha!-élményt és bátorítják a további ítélkezést, egészen a fenti ijesztő torzságokig, pedig pontosan tudják, legalábbis tudhatnák, hogy a diagnózissal való dobálózás stigmatizál és súlyos károkat okoz.

Az, hogy valakinek sérelmes a viselkedése, az, hogy valaki szerinted nincs rendben, nem jogosít fel arra, hogy címkéket aggass rá.

Az, hogy tönkretesz másokat, ingoványos terület: lehet, hogy védekezik, lehet, hogy neki van igaza, vagy neki is megvan az igazsága, és ha önreflektív és bölcs lennél, megvizsgálnád innen is a történetet.

Komolyan, igazán beteg emberből kevés van. Még az én bántalmazóm sem volt lelki értelemben beteg. Ami vele történt, és történik rengeteg emberrel: krízisben téves megküzdési stratégiát választ, amelyik rossz mintán alapul, szerencsétlen, kétségbeesett, irritáló – de nem beteg. Már csak azért sem beteg, mert az egésznek, mindannyiunk életének a kerete egy olyan torz (kapitalista, urbánus, elidegenedett, hierarchikus, patriarchális) berendezkedés, amelyben nincsenek jó válaszok. Morálisan csak a rendszerkritika és az ellenállás igazolható, de az sem produktív. Termékeny, igazán építő válaszok ebben a berendezkedésben nincsenek. Ne dekontextualizálj, ne tekints el a nagy összefüggésektől, mert nagyon félrevisz.

Tehát akkor:

Hallgass, ha nem tudsz elég részletet.

Ne szállj be ilyen önhelyes, nyanyás “sajnos manapság sokan” csoportos erkölcsösködésbe.

Szakember dolga a diagnózis, ezt mindig tartsd szem előtt.

Ne rekeszd ki azt, akinek problémája van, ilyen álságos “jaj, sajnos, segítségre lenne szüksége” szöveggel, mert túl átlátszó, hogy mennyire szeretnéd te, ha az ellenlábasodat diagnosztizálnák, gyógyszereznék, kezelnék, bezárnák, elhallgattatnák. Te is tudod, milyen állapotban van a hazai mentálisegészség-gondozás és pszichiátria. Ne kívánd ezt senkinek.

Én nem vagyok egészen elnyomott, van mozgásterem, élem az életemet és gáznak tartom a diagnosztizálók tolakodását és fontoskodását, szóval én könnyen vonok vállat, de attól még ez ijesztő és ártalmas, és van, akit ezzel ki lehet nyírni. És ő bizony nem a saját pszichológiájának, hanem a szociálpszichológiának az áldozata.

Ha valakivel személyesen bajod van, mondd és írd meg, konkrétan és privát neki, a szemébe. De csak azt a részt, ami rád tartozik. Ne kezdd rá, hogy te csak segítesz, mert rálátsz az egész emberre, meg hogy miket hallottál, másokkal mit művel. Ne legyen “háttérsztori”, és ne szövetkezz. Csak a saját ügyedben járj el, ne okoskodj, ne fontoskodj. A többi nem tartozik rád, általában nincs is elegendő információd.

Vagy kérj mediációt.

Vagy hagyd békén, és kerüld el.

Vagy tűrd – más meg téged tűr el.

Minden más gáz.

És van ez is:

dobálózzunk diagnózisokkal

mi a bajom a nárcisztikusozással

1. Divat, amelyet a média dobott fel, nem pedig a valóság. Trendtéma, mint a műanyagszemét, a klímaaggodalom vagy a vegánság. Mind érvényes, fontos, hasznos téma. De akinek a seggéhez nőtt az autó, most meg aggódik a Földért és a fókák kihalásáért, azt én nem tudom komolyan venni. Aki ilyen “nárcisztikus” embereket csodált, nem látott bennük kivetnivalót, ilyen anyához volt lojális, most meg hirtelen “megértette, mit tettek vele”, az is elég vicces. Korábban nem zavart titeket?

A csávó, aki a nagy felszínes szakértő, médiaszereplő e sikertémával, így néz ki. Én aztán tudom, hogy a szemkörnyék megroskad, és az nagyon nehéz élmény. De ez itt egy C kategóriás, kiöregedett színész, a fitneszklubok és plasztikai sebészek törzsvendége a nyugati partról, hogy mást ne mondjak. Bővebben…