mikroagressziók

A cím nem fog mindenkinek tetszeni, na de ők nem is akarják megérteni, mi minden rejtőzhet a szavaink mögött. Az ilyen elemző posztokban mindig éles vagyok, mögénézek a láthatónak, azt mondom ki, ami csak érzékelhető, nem nyilvánvaló, de romboló. Nem azért, mert rosszindulatú vagy eleve gyanakvó volnék, hanem mert kiismertem a stratégiákat, mert nagy dózisban kapok nem őszinte megkereséseket, mondatokat, elkenéseket, a szókimondásomért szankciókat, fagyott légkört, nem-profi viselkedést (olyantól, akinek az a muinkája), és ezek jól leírható mintázatokat követnek. Mindez népszokás, egymástól tanuljuk: a manipulációdat nem te találod ki. A manipulációd egy picike, fel sem ismert agresszió a másik ellen.

Van az erőszak nagy köre, számos fajta megnyilvánulása, ennek mindig alapja, háttere a hatalmi különbség. Van nyílt erőszak, van erőforrások egyenetlen eloszlása, státuszbeli egyenlőtlenség és visszaélés, és vannak a rejtett, finom manőverek. Csak az utóbbiakról írok most.

Nem tagadom, hogy a rendszerbe ágyazott elnyomás, vagy interiorizált elnyomás és a mikroagresszió fogalmait részben a fat acceptance mozgalomtól veszem, akik szerint mikroagresszió például, hogy ők boltokban nem kapnak a méretükben ruhát, csak online, vagy ha az eéőadóteremben nincs karfátlan szék, vagy hogy az orvos kezelés, gyógyszer helyett a fogyást javasolja nekik. Na de nem kell ostobaságokkal megtölteni az amúgy értelmes, jól használható fogalmakat. Másrészt egyik alapolvasmányunk*, Luis Bonino és Szil Péter könyve, a Hétköznapi hímsovinizmus (spanyolban: mikromacsóságok) is hasonló méretű mulasztásokról, figyelmetlenségekről, nem tudatos manőverekről ír.

Tegnap volt itt egy érdekes beszélgetés. Könnyű felismerni a manipulációt, ha a kommentelő élő paródiát ad elő, hisztizik, támad. A kommunikációs trükkök általában sokkal kevésbé egyértelműek.

Ahonnan én megfogalmazom, hogy mi ártalmas, mi manipulatív, ahonnan a beszélgetéseinket nézem: az egyenlőség és az érettség. Te is, én is. Nem kell félni, mást mondani, mint ami van, virágnyelven fogalmazni, tagadni és elhallgatni. Mindenki bírálhat, észrevételt tehet, nincs sértődés, hiszti, megtorlás, és mindenki bírálható. Van hatalmunk, szavunk, lehetőségünk, tudatosságunk mindkettőknek.

Persze lesznek, vannak különbségek abban, ahogy az emberekre tekintünk, ahogy velük bánunk, nem kell mindenkivel nyíltnak sem lenni, sőt, érintkezni sem. De egyrészt van egy minimum, ami mindenkinek jár, másrészt a különbség ne hatalomból, eredendő, szentként tisztelt tekintélyből, vagy kőbe vésett alacsonyabbrendűségből származzék, hanem például teljesítményből, egyéni szimpátiából.

Mi kinek a dolga? Mennyire legyél jó fej? A magánéletedben és a szabadidődben nem kell társadalmilag igazságosnak lenned, mindenkivel beszélgetned, időt szánnod rá, hasfájásával foglalkoznod. Gyakran előfordul, hogy levakarhatatlan kommentelők megfordítják a helyzetet, és az innen vett szempontokkal, érvekkel panaszolják nekem, hogy pont én vagyok ellenük agresszív. Nincs jogod magad ráerőltetni másvalakire, nem dolga kedvesnek lenni veled, joga van a határaihoz.

A munkahelyi struktúrában vagy mondjuk nyelvtanárként azokkal, akik hozzád járnak, korrektnek kell lenned mindenkivel. A nyilvánosságban, közfeladatot ellátva, hatalommal is élve pedig maximálisan egyenlően, tisztelettel, személyválogatás nélkül kell viselkedned, joggal róják fel neked, ha nem teszed. Egy politikus nem mondhat szónoklatot szimpátiaalapon, nem beszélhet az esetleges érzelmeiről és nem teheti meg, hogy nem fogad a fogadóóráján valakit, csak mert nem tetszik a pofája. (Mielőtt bárki felvetné: a blogom nem fogadóóra, nincs ilyen vállalásom.) És akit szeretsz, akire igent mondtál, azzal pedig a maximálison is túl legyél korrekt, bölcsen engedj, vigyázz rá. (Nagyon nem pártolom, hogy a világnak a teljes családodat és a befolyásos férjedet lobogtatod, zsebre teszed az előnyöket, nem mersz konfrontálódni, itt meg névtelenül szidod.)

És senkivel sem viselkedhetsz játszadozva, sugallva, célozgatva. Nyíltan mondj nemet is.

Ez a képesség, hogy csakis egyenesen, magadat vállalva, érthetően kommunikálsz, csak akkor működik, ha nem vagy infantilizáló, utált, unt, menekülős, be nem vallottan szar kapcsolatban a másikkal.

A mikroagresszió a kommunikációs helyzetekben mindig sémákon, észrevétlenül elsajátított mintákon alapul. Sokan azt hiszik, hogy olajozzák ezekkel a beszélgetést, segítőkészek, kedvesek. Másokból a tehetetlenség, a figyelmetlenség beszél.

Ezért most nem annak adok tippeket, akit a mikroagresszió ér, hanem annak, aki elköveti.

Nem meghallani a másikat, elterelni a szót

Ha valaki olyat mesél el, ami számodra tabu, nehezen kezelhető, furcsa, akkor úgy teszel, mint ha el se hangzott volna, és másról beszélsz. Egyszerűen süket fülekre talál a másik, nem reagálsz érdemben.

Mit tehetsz?

Látod, hogy neki fontos a téma? Akkor reagálj a szavaira. Megijedtél, hogy valamit vár tőled, tehetetlennek érzed magad? Nem kell melléállnod, ne is hagyd, hogy belehúzzon az ügyébe. De fejezd ki az együttérzésedet, vagy csak azt, hogy tudomásul vetted, amit mond. Sokszor ennyi elég. Azt is kifejezheted, hogy neked ez a helyzet nehéz, vagy hogy nem vagytok olyan viszonyban, hogy veled beszélje meg az aranyerét. Csak mondj valamit! Süket fülekre találni megalázó lehet.

Rohadt idegesítő és sértő az is, amikor valaki elmond valami fontos eseményt, feldúlt állapotában, amelyben szerepel egy doboz 20 százalékos tejföl, és akkor te “jut eszembe” alapon elmesélsz egy kacagtató történetet a kiszakadt tetejű tejfölről. Ez azt mutatja, hogy nem figyelsz a másikra. Ha élete szerelmének nehéz történetét mondja el, arra ne mondd el te is a te nagy szerelmedet, hanem adj neki időt, figyelj, kérdezz. Ez most kinek az ideje, beszélgetése? Lehessen nála a labda, máskor úgyis nálad van. Ne használj senkit egyoldalúan!

Átfogalmazni és ezzel átértelmezni

Így lesz konfliktus, vita abból, ha valaki egy visszaélésről beszél, amit ellene követtek el. Mindig valami bajod van. A múltkor is volt ez az ügyed. Ezzel voltaképpen azt fejezed ki, hogy nem hiszed el, amit mond. Nem amiatt van ügy, aki szóvá teszi, hanem amiatt, aki elköveti. Ha átfogalmazod, akkor megvonod tőle az empátiát.

Túlzó, pejoratív szavak használata: rámripakodott (valójában megkért valamire), kiakadt, balhézott (szólt valamiért). Ne túlozz! A semlegesség gyönyörű.

Mit tehetsz? Használd azt a szót, amit ő, vagy hasonlót, szorítkozz a tényekre, és kerüld azt, hogy őt minősítsd. Legyél tudatában, melyek a terhelt szavak. Ha nem hiszel neki, azt is megmondhatod. Aki arról beszél, hogy nehéz neki, vagy bántják, az – ha ezt nem mellébeszélős kifogásnak használja – nem panaszkodik, nyavalyog és meg van sértődve, hanem egy fontos problémát jelzett. Mindez persze csak akkor igaz, ha neked dolgod a problémát kezelni, mert például a főnöke vagy anyja vagy, ne hagyd, hogy traktáljon vele, ha nem kedveled és nem is dolgod ő.

Bagatellizálni

Mindenkinek nehéz a beilleszkedés vagy Gyakori az ilyen, mással is előfordul.

A valóság: semmi gond nem lenne, őt egy konkrét dolog zavarja. Most mondta el, arra vár választ. Lehet, hogy veled van baja, ebben az esetben cinizmus az, hogy hát sajnos, nehéz az élet vagy hogy ez csak félreértés. A nem nagy ügy féle állítás sem vigasz, igen sértő, azt mutatja, nem veszed komolyan.

Mit tehetsz? Most tied a terep, nem segítek.

Öndefiniálni, te jó ember vagy és helyesen cselekszel, MIKÖZBEN az illető azt teszi szóvá, hogy nem vagy olyan, vagy hogy akármilyen is vagy, nem kér belőled:

Én mindig komolyan veszem az ilyesmit.

Nem szoktam senkinek tartozni.

Ezzel tagadod, amit állít.

Én ezt csak segítőleg mondom, nincs bennem semmilyen rosszindulat.

Mit tehetsz? (Megint válaszold meg te!)

Bevetni a “mi már rég itt vagyunk, ismerjük a viszonyokat, majd megtudod te is” mondatot.

Ez valójában hatalomdeklaráció, azt sugallod vele, hogy az újnak kevesebb a joga, lejjebb van a hierarchiában.

Mit tehetsz? Ne mondj ilyet, egyforma joga van neki is, semmire nem hatalmaz fel az, hogy te már régebb óta vagy ott.

Amikor tenni kéne valamit, akkor az életedről mesélsz

Be kéne fizetni valamit, erre te elpanaszlod, hogy megint nem fizetett tartásdíjat az exed. Megmagyarázhatod a nehéz helyzeted, de előtte mondj ki egy rövid mondatot, ami valódi válasz arra, hogy mikor fizetsz. Ne kibúvó legyen.

Mit tehetsz? Mondd meg, ha épp nincs pénzed, vagy ha nem szeretnéd igénybe venni azt a valamit, mert így korrekt. Ne arról beszélj, hogy az a valami milyen sokba kerül!

Bármi kapcsán arról beszélni, hogy te azt jól ismered/unokaöcséd/bejáratos vagy oda

Ne használd a másikat arra, hogy a fontosságodat bemutasd. Ha ismersz híres embereket, erről hallgass, semmilyen információértéke nincs. Erről külön poszt is volt:

portrék 8.: aki mindenkit ismer

Éreztetni valakivel, hogy segítségre szorul

Majd segítek szívesen! Ha nem kér a segítségedből, nem fogadja el, akkor pedig tüntetőleg levegőnek nézed. 

A segítség lefele van. Azt deklarálod vele, hogy bennfentes vagy. Ha nem kérte, nem egyértelmű, hogy problémája van, inkább ne!

Mit tehetsz? Ne tegyél ilyet. Hagyd békén, ne árts, ne okoskodj körülötte.

A gonosz dicséret

A másik témáit emlegetni, kíváncsiskodni, megdicsérni, de egy kicsit úgy, hogy értse, hogy nem tartod sokra. Színtiszta manipuláció. Tudom, hogy ezzel tele az összes szomszédasszonyos tévésorozat, de egyáltalán nem vivcces, ellenben genyaság. Sem az irigykedésben, sem a sunyi pletykában nincsen semmi vicces.

Fogyózol? Látszik! – amikor mondjuk futott egy félmaratont.

Mit tehetsz? Dolgozz az önismereteden!

Túlzástól óvni, aggódni

Ez a te sportmániád… nem félsz, hogy lesérülsz? Mi lesz a gyerekekkel?

Vigyázz ezzel a koplalással.

Tudod, hogy ez úgy hat, mint valami átok?

Mit tehetsz? Ismerd fel magadban, ha nem érdekel igazán a témája. Nem kell udvariasan megdicsérni, másokhoz csatlakozva sem. Ne aggódj érte, felnőtt ember. Ne legyél normatív. Ismerd fel magadban azt is, ha nagyon is érdekel, mert te is szeretnéd valójában azt, amije neki van, de ő maga azzal szembesít, hogy te ehhez kevés vagy.

* A másik a Mérgező szülők, Susan Forwardtól.

a nagy történet

“Nem mindenben értek egyet”, írja az olvasó. És akkor mi van? Már annyi mindenben értettünk egyet, mondom én. Újabban azokat a témákat tartom kihívásnak itt a blogon, és ezek foglalkoztatnak igazán, tartósan és intenzíven, amelyekkel nem számíthatok egyetértésre, táborképződésre, még azok körében sem, akik céljának megfelelően, értelmesen, ferdeség nélkül és régóta olvasnak. Ún. innovatív tartalom. Milyen az, amikor nincs palló, nem tart meg az előre várható szimpátia, a megképzett “mi bezzeg”? Zavarjunk csak össze mindenkit, érezze egy kicsit mindenki nehéznek a felvetést. Merjünk ennyire belenézni a mélyébe… Ezek persze nehéz helyzetbe hoznak, dől rám a következmény. Nincs mivel dicsekednem: én is zavarodom, rám is vonatkozik. Annyival vagyok előrébb, hogy nem félek ezektől a témáktól.

Neked van nagy történeted? Túlélted, legyőzted, elvesztetted, vagy kisebbségbe tartozol? Bővebben…

árnyékok és kísértetek

Most már úgy mondhatom, hogy több évre visszatekintek: örülök, hogy nem követtem a programot. Nem is tudtam róla, meghaladván jöttem rá, hogy a szocializációm üzenete nekem, lánynak/keresztény neveltetésűnek/tanárnak/anyának/mimég? a következő: Bővebben…

odafigyelek a kis lelkére

Olvasom amúgy helyes, jó fej nők beszámolóit. Van nekik egy gyerekük, és már-már reszketve írják, hogy a kis lelke, meg az ő érzékeny kapcsolatuk, finom beszélgetéseik. Milyen csoda is a kis Jenőke, de nem is, mert az ilyen plüssállatszerű gyerek inkább lány, szóval micsoda egy csoda ez a Juditka, és növekszik és milyen érzékeny és nahát, hegedülni jár (aztán majd nem jár), de amúgy meg máskor simán rábassza az ajtót anyára, de ő ott áll és filózika rábaszott ajtó mögött: akkor most kopogjon-e és beszéljenek-e, ahelyett, hogy elküldené a jó büdös francba az Hát ilyen a kamaszkor, ugye (ilyenkor már megjelenik némi irónia és vicceskedés). Keresik önmagukat, feszegetik a határokat. (Nem, nem ilyen. Hanem elbasszuk. Túlkontrolláljuk és túlmártírkodjuk: mi magunk boldogtalanok vagyunk és boldogtalanul intézzük a nevelésüket is.)

Ez az ömlengés önmagában is kínos. Bővebben…

farkas, divatos báránybőrben

Jól hangzik, de játszma és erőszak van mögötte. Figyelj!

Sőt: bántalmazók szappana. Ezekkel mosakszanak.

És persze szeretnéd, ha ők ők lennének, valahol messze, és neked semmi közöd nem lenne hozzájuk. Nem szeretünk szembesülni azzal, hogy itt, közöttünk élnek a bántalmazók – hogy ez a sok rossz, ez mi vagyunk, mindannyian.

Bizony, nem valahol máshol vannak a sötét tekintetű, rossz arcú bántalmazók, pedofilok és pszichopaták (és főleg nem a dutyiban és a zárt osztályon).

Bántalmazónak lenni, az nem valami éles, külön minőség. Ezek a manőverek, viselkedési formák egy skálán helyezkednek el, enyhétől, alkalmitól, nem tiszta típustól élesig, nyilvánvalóig, szokásosig és halálos bűnig. Több-kevesebb mértékben a legtöbben űzzük őket, mert a szocializációnk e társadalomban erőszakra alapul, hierarchikus, képmutató, tabukkal zsúfolt és neurotikus. A fekete pedagógia, amely hatalomra, megszégyenítésre, külső kontrollra és tabukra alapul, meglepően moccanatlan.

Ne használd a posztokat arra, hogy mások fölött ítélkezz. Láss rá a saját manővereidre is. Én is arra használom az írást.

Lássuk a szappanokat.

Tagadás: “nem igaz, csak a gyerek találja ki, eltorzítja a valóságot”. Azt bezzeg nem említi, hogy…

A gyerekek tendenciaszerűen nem járatják le és nem is mószerolják, hanem védik a szüleiket. Ha egy gyerek erőszakról, rossz érzésről számol be, ott mindig van valami zűr, komolyan kell venni. A hatalmi helyzetben levő felnőtt persze visszavág, mert menti a bőrét: védekezik, vádol, hiteltelenít. Ez így logikus, ezt is kalkuláld bele. A gyerekek meglepően lojálisak: nagyon sok mindent, ami hatalmaskodás, visszaélés, rejtett bántás, normálisnak tartanak, megszoknak, tehát nem igaz, hogy minden apróság miatt panaszkodnak. Jó, ha szem előtt tartod: amikor abszolútumokról van szó, például erőszakról, akkor nincs másik oldal. Nincs olyan, hogy “de ő meg” és “kettőn áll a vásár”. Azért nincs, mert aza abszolútumnak ez a természete. És mert mindenképpen a felnőttnél van a felelősség, és nála van a hatalom is.

Vásár egyáltalán nincs:

Gyerekkel üzletelni

Vagyis, zsarolni. Feltételeket szabni, kihasználni, hogy erősen vágyik dolgokra, nagyon rossz tud lenni neki érzelmileg valaminek a hiánya, és tehetetlen, manipulálható. Valaminek a kitűzésével, illetve megvonásával, ígérettel és fenyegetéssel venni rá, hogy olyasmit csináljon, amit amúgy nem akar. Ötösért iPhone-t meg bulizni elengedést ígérni, például. Ha cirkuszolsz, nem jön a Mikulás. Ha nem eszed meg a főzeléket, nincs desszert. Édesség, kütyünyomkodás és rajzfilm se legyen cserealap olyasmiért, ami egyébként a gyerek érdeke volna, mert hamisságra és külső kontrollra nevel.

Nagyon gáz, echte bántalmazás olyasmit tenni meg díjnak, árnak, ami elemien jár, mert szükséglet, például vacsora vagy alvás (“addig nem fekszel le…”). Kulturálisan a karácsonyi ajándék is ilyen. (Túl nagyot ígérsz, tervezel, lengetsz be, hogy aztán azt mondd: nem érdemlitek meg?…)

Az édesség nem szükséglet, viszont ha nem akarsz eltorzuló értékrendű-testű gyereket, ne tedd jutalommá se.

Ne szegd meg korábbi ígéreteidet, amihez eredetileg nem kötöttél feltételt, hogy “akkor mégse, mert rosszak vagytok”. Olyan persze van, hogy nekem így semmi kedvem nyaralni veletek, attól tartok, nekem ez szívás lesz, találjunk ki értelmes szabályt, ti miben járultok hozzá…?

Vigyázz a szavaidra.

Van, amit meg kell csinálni, kész – ezt addig mondjuk, amíg meg nem lesz, ha nem lesz meg így sem, elengedjük. Mindenekelőtt KÉRÜNK és PÉLDÁT MUTATUNK. Viccesek vagyunk. Ha nem dobja ki a Lőrinc a negró/kinderbuenó/rágópapírt, belehelyezzük a papucsába, sokkal jobb helye van ott, mint a mosandó nadrág zsebében. Ha amonnan a talajra hullatja, szóvá tesszük a dolgot, esetleg újra a papucsába helyezzük, de volt már precedens rá, hogy tejberizsét dekoráltuk vele. Az egészen minél kevesebbet sóhajtozunk, derűvel állunk hozzá. Nem ilyen emberek alapították az Iszlám Államot, mint ő, azt hiszem.

Bízunk abban, hogy van módja annak, hogy ami igazán a gyerek érdeke, az elsodorja, jó szokásává válik. Fontos még a serkentő környezet: vegye körül mindaz, ami ahhoz kell, hogy olyan élete legyen, amiben jó lesz neki. De ha elhalmozod kütyüvel, műanyaggal, és te is a kütyün lógsz, ne csodálkozz, hogy nem az 1938-as, illusztrált Benedek Elekért nyúl. Te mikor olvastál utoljára szépirodalmat? Olyan nincs, hogy te nem olvasol, pornót nézel, nem érted a százalékszámítást és fogalmad sincs, ki volt Cillei Ulrik, de közben hajcsárkodsz, hogy a gyerek tanuljon, mert az a jövő. Ha intellektuális vagy, és vonzóvá teszed a kultúrát, meg az iskola se öli ki belőle nagyon, okos és nyitott gyereked lesz.

Ami még van, és nem üzlet: sorrend, tehát hogy előbb elpakolunk a szőnyegről (ti, gyerekek, hogy egész pontos legyek), utána ülünk le kártyázni. Előbb fogat mosunk, utána nézzük meg a filmet. Ez nem feltétel: mindenképp fogat mosunk, mindenképp nézünk filmet, csak miheztartás végett.

A kérés is rendben van: kérem, mert ez fontos nekem (ne kiabáljatok, ne legyen sáros a szőnyeg, mert engem zavar, és az én igényem is számít), vagy: ez általában fontos, tartsuk be. Egyértelműnek lehet és kell is lenni, nem kell sokat érvelni. A helyén levő gyerek együttműködő. Ha nem az, akkor nincs a helyén, vagy életkorától, személyiségétől idegen, amit tőle kérsz. Esetleg a társadalom nom rá hülyeségeket. Dávid zárójel hét például nem köszön. Nekem nem igényem, neki sem, viszont a társadalomé. Magyarázkodom a társadalomnak, de nem nyúzom vele.

Olyan is van, hogy most mindenki fáradt, én egy kicsit eltekintek a fegyelemtől, de légyszi, ti is legyetek türelmesek még egy kicsit. Ez se zsarolás.

Na, tovább:

“Sokat hibáztam, sajnos.”

Ezt mondják néha bántalmazók. Nem csak ők, és nem okvetlen gáz. Érdekes, mert bűnbánatként hangzik, de leginkább hatalmuk fogytán ejtenek ki ilyet a szájukon, amikor eléri őket a viselkedésük következménye: a gyerekeik nem nyitják rájuk az ajtót, és nem osztják meg velük a világukat többé. A bántalmazók gyerekei felnőnek, ők pedig magányosak, meg hát elvették a játékukat. A bántalmazó, amíg űzheti a játékot, nem vesz vissza.

Aki emberileg botlik, az elismeri, és igyekszik nem úgy. Aki bántalmazó, az viszont az ilyet hajlamos tudatos viselkedésként előadni és felszépíteni. Miszerint ő

Kemény. Követel. Szinonimák: következetes, poroszos, konzervatív, szigorú, keményen fogja, elvei vannak, embert farag. Ezek erőalapú, kényelmes pozíciók, amelyek rengeteg értelmetlen bánatot okoznak, és a mögöttük rejlő, ijesztő magatartás biztonságosan űzhető, mert társadalmi helyeslésre talál a “liberális”, “kaotikus” neveléssel szemben. Nem, az “erős kézzel” szemben nem a gyenge kéz vagy a káosz van, hanem az a fajta rend és egyértelműség, amelyet a nevelő személyiségének ereje, stabilitása közvetít. Ennek hiányában válnak olyan gyakran bántalmazóvá a túlterhelt, alváshiányos, beszorított anyák.

“Nehéz helyzetben vagyok. Nehéz életem volt.”

Mentség, igen. De az abszolútum akkor is abszolútum, és az így hangzik: ne árts.

“Már olyan régen volt, minek bolygatni” és: “öreg ember vagyok már”.

Erről külön írtam, Kiss László, Eichmann és Biszku Béla önmentegető, szánalmas trükkjéről. Erős, aktív korában számos lehetősége volt, hogy elnémítsa az áldozatait, és becsapja a környezetét. Most viszont már öreg, szegény. Bocsánatot nem kér, ha mégis, csak a büntetési tétel enyhítése érdekében.

A tesztoszteron is érdekes magyarázat, miszerint a mennyisége csökken, és ezért az idősebb férfiak kevésbé agresszívak. De az emberi viselkedés annyira komplex és olyan erősen kondicionált, hogy nem hiszem, hogy az erőszak (amely nem ugyanazt jelenti, mint az agresszió) elsősorban a tesztoszteronmennyiségből ered.

“Akkoriban mindenki így csinálta.” “Senki nem tökéletes.”

Ésmindenkinek szar volt. És te sem gondolkodtál, és láttad, hogy szar nekik, jelezték is, és emlékeztél a saját gyerekkorodra is, hogy neked mennyire szar volt, de csak csináltad tovább. A te felelősséged az is, ha embertelen gyakorlatokkal szemben nem voltál kritikus! Ne relativizálj. Másik fajtája:

“Másoknál sokkal durvább, ami zajlik.”

Igen, keverhetnél kénsavat is a kakaóba. De nem tetted!…

Illetve eufemizmussal: vita, konfliktus, mindenhol előfordul. Dackorszak. Kamaszkor. Az, hogy kamaszkorra mindenhol becsődölnek a szülők, hogy ekkorra már letagadhatatlanná válik az alkalmatlanságuk, és nem lehet átverni már a kölköket, nem jelenti azt, hogy a kamaszkor mint speciális állapot okozza a feszkókat.

Rákenik a feszkót arra, aki szóvá teszi, nevén nevezi, a mai szabados világra: “Mindenki erről papol, már meglegyinteni sem szabad a gyereket.”

Nem, tényleg nem. Se kényelmesen, olcsó énerőősítő módon rányomni azt, amit életidegen módon kitaláltál. Ha nem látod, a világ hányféle módon tompítja, fedezi az erőszakot, akkor nem figyeltél eléggé.

“Nem kéne átesni a ló túloldalára…”

Túl nagy a lónak ez az oldala, és csúszós is… Tényleg ne essünk át. De legyen szeretet, és ne legyen erősködés.

Rákenik a feszkót az áldozatra: “ő sem volt egy angyal”, “nehéz természetű gyerek volt”. “Kiprovokálta.” “Vele csak ez működött.” “Már kétévesen is dacolt: nem akarom, nem szeretem, nem csinálom.” Pedig apám olyan kedves, vonzó ember volt, olyan varázslatos személyisége volt*, de a tesómba az ördög bújt… kiverte belőle. Nem heverte ki.

* nem, és lusta is volt, erőből nyomta, és képtelen az önkritikára, ez volt a gond