vidd el az anyukádat!

Szerdán a Centrálban láttam a Shirley Valentine című Willy Russel-színdarabot. A rendező Ujj Mészáros Károly. A nevezetes film 1989-es, számos díjra jelölték (végül BAFTA-t kapott Pauline Collins, a címszereplő).

Igazi kultfilm volt a naiv korszakból, feminista kiáltványa a második generációnak. Most monológforma, az eredeti színpadi szöveg, a rendező által újrafordítva.

Balsai Móni játssza a lestrapált, szorongó, de vicces és tiszta szívű liverpooli háziasszonyt. Szuggesztív a jelenléte, meleg, okos és naiv egyszerre. Rajongást vált ki a tépelődése, önreflexiója, esetlensége:

Vidd el az anyukádat!

https://www.centralszinhaz.hu/musornaptar/2022-majus

2014-ben (mondjuk), amikor oly igen el voltam foglalva a férjek játszmáival – és voltaképpen a saját balekságunkkal, rászedhetőségünkkel itt a blogon, szóval akkor még magunknak, az akkori késő harmincasoknak ajánlottam volna ezt, hogy milyen ütős, mennyire megérted belőle, és ugye, te is így… Ez az egész élmény, érvelés, ezek a felismerések nekünk már megvoltak: a kétely, az elveszett lánykori én, a kitörés, az önfelvállalás, új szerződés írása a férjjel.

És ma már nem ez van. Gondolkodtam, miért érzem azt, hogy ez a helyzet így nem a mi generációnké most, nekünk ez már nagyon kedves retró (amúgy is nyolcvanas évek, Adrian Mole kortársa), kicsit mesevilág is, ahogy megváltoztatja az életét, szóval nekünk nem ez az élményünk. Nem ebből a szabadságszintből nézünk kifele. Vajon csak az én életem, témáim változtak meg? Ahogy konszenzusnak gondolom a sportot, felelősségvállalást is, vagy a nem-baszogatós, minél kevésbé kontrollálós, bizalomalapú gyereknevelést, és nem érzem, hogy van még, akinek ez új.

Vannak még ilyen nők? Robotként főző-gondoskodók, magukat a terhességi csíkjaikkal öregnek érzők, akik maguktól a jót megtagadják?

Hát hiszen már rég rájöttünk és megoldottuk…

Nincs mit elemezni már, és nincs mi ellen lázadni. És aki nem lázad, mert nem fuldoklik, az már megértő is lehet: ilyen a csávóm, nem ellenem ilyen. Nem kell mindent megbeszélni, még több vagy más “minőségi időre” (úristen) vágyni, örökké valami magazinokból, női blogokból és ábrándfokból összekreált idillre vágyakozni, bármi kapcsán üzemszerűen öntudatoskodni. (Állj ki magadért, persze – de ürügyszagú asztalverésre annak van szüksége, aki beleragadt valami vállalhatatlanba.)

Mi már tudjuk és éljük Shirley tanulságait. És pláne nincs szükségünk krumplipucolás közben dohogni a semmiségeken.

A mi kiáltványunk:

Romboló, lehúzó, egyenlőtlen kapcsolatba eleve nem belemenni.

Nem lenni társfüggőnek.

Nem cipelni bele a kapcsolatba az előzőt, az apát, a sebeket. A szerelmem nem a megmentőm. Meg vagyok mentve, tudom magam.

Ha mégis fontos lett valaki, akivel úgy alakult, hogy érdemes együtt lenni, akkor viszont erősnek és nagyvonalúnak lenni. Nem baj, ha ő zártabb, ha szívesen szerel, ha nem sír a filmeken és nem hoz virágot.Nem ez a szeretés.

Van, amit nem fogadok el, azonnal jelzem. Nem kell túlmagyarázni, érvelni, mert NEM. De amit igen, azt teljesen. Nem akarom valami ideállá faragni.

Senki nem kell, aki társkeresőn meg pornón lóg, flörtölget, miközben komoly kapcsolatban él.

A nagy beszélgetéseknek, szembesítéseknek nincs értelmük, sőt, ez teher és nyaggatás, elsivárosítja a lelket, hogy soha nem lesz az, amit várunk tőle. Vagy beszélgetősek vagytok, folyamatosan, érzékenyen figyelsz rá, te is mondod, reagálsz (van, aki szavak nélkül jelez, korrigál, kér bocsánatot!), vagy nem vagytok megbeszélősek – az sosem véletlen, és akkor a némaságban a nagy beszélgetéseknek,”tudatosságnak”, ultimátumoknak, pszichológushoz járási nyüstölésnek nincsen értelme.

A kapcsolatom öröm, erőforrás, meghittség, állandó menés, vidámság, közös meló – ha nem az, akkor nem is kapcsolat. De: nem az identitásom alapja, nem határoz meg lényegileg, nem neki rovom fel, ha nem jó nekem, és nem rágódom rajta.

Minden jó így.

Itt tartok 2022-ben, ebben benne vannak a korábbi élményeim, a 2013-14-es, sokat taglalt felismerések, a megírásuk mint terápia és ama előző generációk, Shirley is. Az anyám válása, épp a filmforgatás idején – igen a kiállásra és az életszeretetére! nem az egyedül cipelt terhekre! És NEM nyomorgatom a lányom vissza a tűrésbe, hanem örülök, ha neki könnyebb, fényesebb, egyértelműbb az útja!

pompás francia filmek!

Frankofón hónap van, már huszonkettedszer, és ennek része a 12. Frankofón Filmnapok. Március 17-27. között a budapesti Uránia és Toldi moziban, az Art+ Cinemában és a Francia Intézetben 23 kortárs frankofón alkotást nézhettek meg eredeti nyelven, magyar felirattal, több vetítési időponttal. Számos női rendező és világsztár, fesztiválfilmek, jelöltek és díjazottak (Cannes, César, Velence). Nyelvgyakorlásnak is kitűnő.

Teljes program:

https://filmnapok.franciaintezet.hu

Uránia, a legjobb vászonnal:

https://urania-nf.hu/esemenyek/2045/2022/03/17/_12-frankofon-filmnapok

Az én választásaim a gazdag kínálatból, amelyekre barátokkal és Macival megyünk:

A nyitófilm François Ozon legújabb alkotása, a Minden rendben ment, Sophie Marceau-val.

Történelmi : Elveszett illúziók, Balzac regényéből, nagyszabású kosztümös film.

Vígjáték: Bergman szigete (skandináv helyszínnel és rendezővel), Elég a hülyékből César 2021 díj), Intenzív találkozások, Szabadság, egyenlőség, ínyencség,

Dráma: Benedetta (fr.), Ahol a nap felkel Párizsban, Amíg lehet (fr.) Catherine Deneuve-vel, Lány bilincsben, A fiunk élete (tunéziai), Nyughatatlanok (belga), Hosszú jegyesség (2004-es film), 1945 (2017, magyar)

Zenés: Laurent Garnier: off the record, utána electroparti lesz a Toldi moziban.

Március 18-án Horror Filmmaratont tartanak.

Gyertek igazi vásznon igazi (szerzői) filmeket és rangos alkotókat nézni. A minőségi kultúra minden időben támasz, vigasz, tudatébresztő és búfelejtő egyszerre!

nyuszi újabban meghatódik a filmeken

mi van ezzel a traumaírással?

A traumaírás két éve hozza lázba hazánk nőit, amióta gombamód szaporodnak az írónőképző vállalkozások “a dekupázsolást már meguntam” típusú, középkorú könyvelőnőknek.

Ha nem számítjuk a világfájdalmas popzenei produktumokat és szubkultúrákat, akkor a személyességet, az esendőség megmutatását, önálló tartalomként való közlését Oprah Winfrey híres vallomása hozta be a mainstreambe, kvázi politikai gesztusként beszélt az abuzív és elhanyagoló gyerekkoráról és annak tartós hatásairól: nem kell csillogónak mutatkozni, szabad az esendőséget is megmutatni. Írt erről könyvet is.

Persze vannak komoly művészi hagyományai a szenvedés tematizálásának, ha csak a nőket nézzük, akkor is mindjárt eszünkbe jut Frida Kahlo, Kaffka Margit, Simone Weil vagy Sylvia Plath Üvegburája. Gyarmati Fanni monumentális naplója is ide tartozik (háború, abortusz), és élvonal Polcz Alaine Asszony a frontonja is. Nemrég jelent meg Babarczy Eszter első szépirodalmi könyve is (a bal alsó sarokban), neki alapélménye a depresszió. Az ifjú Hegedűs Vera könyve is erős kezdet.

Ez a januári írókboltjás portyám zsákmánya.

Aztán az lett, hogy:

traumája (vagy akként keretezhető életeseménye) szinte mindenkinek van,

a feminizmus bulvárosabb ágazata leszállította az abúzus, bántalmazó, áldozat stb. beszédmódot, szóhasználatot,

mindenki írni és szerepelni akart, könnyű érvényesülésnek gondolva ezt,

így aztán a trauma és az áldozati “edukáció” papnői, a hibáztatás tilalma védetté, bírálhatatlanná, sőt, hősnővé tette azokat, akik…

Hát hogy mondjam: akik éveken át nem szégyellik az egyébként gyönyörűre sminkelt-szűrőzött képeik mellett rágni, hogy betegek, betegek voltak, beteg a gyerekük, hangulatzavarral küzdenek, vagy meghalt egy családtagjuk. Mindenhol zaftos témává válnak:

…a következő beszélgetésre lesz figyelmes két kolléganő között: – Jaj, te, ez a szegény X.Y.! Mennyi szenvedést mér már rá a sors. Most is mi történt vele! Jaj, istenem. De nem bírom ki, mindennap olvasom. A szívem szakad meg. – Ne is mondd, én is ugyanígy vagyok vele. Már mindent elolvastam tőle…

Lájközön, érzelmi azonosulás, rengeteg interakció és médiaérdeklődés az eredmény. Olyan emberektől, akik valódi irodalmat soha nem olvasnak, de érdekes, hogy valódi irodalomfogyasztók is néha jámborak, és könyvespolcukra teszik a klasszikusok közé e nagyon vegyes színvonalú műveket.

Bár e trend gátlástalan meglovaglói magukat írónak vagy újságírónak titulálják, színvonalukat és hatásukat tekintve nem sokban különböznek a nyilvánosságban veszekedő celebpároktól és a nyomorpornó más képviselőitől.

A traumaírás egyben felmentés az íráskészség alól is: ha te, az olvasó ízléstelennek és ügyetlennek, velejéig hazugnak tartod a traumaírónőt, arról hallgatni illik. Nem szokás szóvá tenni se az önsajnáltató-sztárkodó gesztus hamisságát, sem az írás nívójának fogyatkozását, és nézheted, hogy valamelyik vergődő nőtársad lelkesen osztja, megy szívecskézni, drukkolni, meghatódni.

Mi ebben az átverés? Egyszerűen nem kell őket olvasni, nem?

Az az átverés, hogy sok dilettáns kapott vészemet, lett kedve híressé válni, az érdeklődés és a könnyű azonosulás, illetve a közösségi médiás, ingyen publikációs lehetőség miatt a traumaírás tömeges trend lett, már külön kurzust is hirdettek nekik Péterfyék – ez végeredményében az irodalom halála, ízléstelen kommodifikációja. Az érzelmi viharban az olvasók elhiszik, hogy nagy és valódi műveket olvasnak. A lapok és kiadók éléről pedig eltűntek az újságírói etikát, elemi jó ízlést bástyaként képviselő, bölcs, tapasztalt szerkesztők, akik szelíden azt mondanák a szerzőnek: nézd, nem csak az a helyzet, hogy nem elég jó a szöveg, hanem neked se tesz jót, ha beleragadsz ebbe, mert ha rendszeresen szállítod az ilyen szövegeket (és mi mást tudnál írni?), akkor a “minél rosszabb, annál jobb” fogja uralni az életed, és egyre hangosabb, sértettebb leszel.

Különösen ha valami emberi jogi ügyet vagy bátor harcos jelleget, esetleg ellenzéki vonatkozást lehet a szenvedés köré keríteni, akkor tiszta buli: a traumákkal házalni, nyomtatott szövegben panaszkodással és önigazolással, fiktív és valós szexuális abúzusokkal előrukkolva egymást tapossák az új meg új szerzők. A legújabb ízlésficam ez, amelyre jövedelmező iparág épült, és ezzel vannak tele a könyvesboltok is. Pedig ahol mindenki bátor és tabutörő, ott ezek a szavak elveszítik a jelentésüket, és a nagy olvasói szörnyülködésben, az áruvá vált ön-élveboncolásban csökken az átlagos, de okosan-finoman megírt léttapasztalatok, érvelő szövegek, a játékosság, az intellektuális témák aránya és megbecsültsége is.

Évekig megy zavartalanul a hamis biznisz. Miután Tibi atya nekiment, már nemigen vitatta senki, hogy Lippai Marianna, a gyerekhalállal és bögrékkel házaló motivátor szélhámos.

https://tibiatya.blogstar.hu/2019/05/09/breking-lippai-marianna-torolte-a-gyaszbizniszt-facebookrol-/72677/

(Az ügy döbbenetes részlete, hogy a kiátkozó hangokhoz akkor Gumiszoba is csatlakozott, aki akkoriban négyezerről tizenhatezerre tornászta fel a követőszámát a gyásztémával, és rémesen ízléstelen önértelmezését bulvárkiadó jelentette meg, majd komolyabb felületeken is íróként szerepelhetett, a színvonalat nem merte senki megpiszkálni. Ő maga is úgy hiszi, a bátor feminizmusa, ellenzékisége, gyerekmentes üzenete váltja ki a viszolygást.)

A portálok és kiadók jól megfejik az együttérzéscsapot, ilyen nevekkel adják el a teljes portfoliót, valójában érzelmi zsarolás zajlik, a szerző pedig nyílt terápiát folytat és néha elképesztő módon öninazol, vádaskodik, hazudik. Ez senkin nem segít.

A karrier egyébként tiszavirágéletű: ezek a nők nem maradnak írók, kifulladnak, kereskedelmileg mégis eldöcög rájuk hivatkozva egy-egy vállalkozás. Aztán jön a következő hű meg ha, és ismét íróvá, hőssé és bátorrá avatnak, fellengzős szavakkal promotálnak új, tökéletesen hétköznapi embereket.

Van-e egyáltalán olyan traumaszerző, akit nem kísért meg a könnyű hatás, nem él vissza az együttérzéssel, nem menősködik, illetve tud írni? Most az igazi irodalomról beszélek, nem lektűrökről.

Mi a helyzet azzal, aki igazi író, akár nagy író, de van traumája, és abból könyvet ír? Csökken-e az írói színvonal? Mondjuk, Esterházy szembesülése az apja múltjával, vagy a Hasnyálmirigynapló? Az mindenképpen hamis lesz?

A jó ízlésű traumafeldolgozó tud írni, korábban is tudott, valódi szerző. Többet olvas, mint ír. Traumával berobbanni az irodalomba nem szerencsés. Másról is tud és szokott szólni, van érvényes üzenete a konkrét szenvedéstörténeten túl is, amelyben, és ez fontos különbség a nagy komolyan vevés közepette: feltűnő szenvtelenséggel, esetleg derűvel vagy önkritikával jeleníti meg magát, ezzel pedig elkerüli a “de durva!”, “hú, azért jó, hogy ez nem velem történik” hatást. Nem a sorozatokon és amerikai filmdrámákon felnőtt nemzedék narratíváját használja, és nem magának kapar. Ehhez műveltség, ízlés, aprólékos munka és jó szerkesztő is kell. A nem szakmányban író alkatnak pedig idő. A kétévente új könyv kényszere, az ösztöndíj sokat ront az életmű színvonalán. Ezért is van annyi fordító az írók között.

Az igazán nagyok nem a traumájukon fejlesztették ki az íráskészségüket. A fenti klasszikusokon kívül Lucia Berlin, “Amerika legféltettebb titka” és az ő döbbenetesen súlyos életműve juthat eszünkbe. Magyar földön a legzengőbb női hang a szenvedésről Nemes Nagy Ágnesé. Kortársaink közül Mesterházi Mónika, Szlukovényi Katalin lírája példa (itt erről szóló recenzió is van), és Szvoren Edina sajátos lelkialkata is rokon jelenség. Még a világirodalomból: Doris Lessing, Alice Munro, Lionel Shriver gyakran ír torokszorító tragédiákról, pompásan – mert nem az egójuk, hanem a világábrázolás az érdekes, a szenvedés pedig téma, illetve: prizma.

Network – a Centrál új bemutatója

Sidney Lumet egy igen nagy hatású filmrendező, az ő korai klasszikusa a Tizenkét dühös ember (1957), de igazán a hatvanas-hetvenes években lendült bele, és még 2009-es filmje is van, szép, Oscar-dús pálya az övé. Igen komálja a fiatal Al Pacinót. Láttuk tőle a Serpicót, A város hercegét, a Kánikulai délutánt és pont mostanában a Networköt is (ezt Hálózat címén).

A főszereplő Peter Finch még a bemutató előtt meghalt, és halála után kapott Oscart. Faye Dunaway és Beatrice Straight is elhozta a díjat. Utóbbi mint női mellékszereplő mindössze öt perc negyven másodpercig volt vásznon (a százhuszonegyből), ezzel Oscar-rekorder. A három színészi díjon felül a legjobb forgatókönyv Oscarját is kiérdemelte a film (Paddy Chayefsky), összesen tíz jelölés közül tehát négyet.

Ennek a filmnek az adaptációját készítették el és mutatták be 15-én a Centrálban, Puskás Tamás rendezésében, Network címen. A főbb szereplők Alföldi Róbert, László Zsolt, Martinovics Dorina és Schell Judit, meg persze a technika: képernyők, kamerák mindenhol.

https://www.centralszinhaz.hu/eloadasok/network

fotó: Sárosi Z.

Felvételről, de megjelenik Mindenek Ura, Bodrogi Gyula is, igen erős jelenetben. Az igazi főszereplő mégis a televízió mint olyan, képernyők mindenütt, hatalmas kivetítőn is nézhetjük az arcokat úgy, ahogy adásba kerülnek, és Alföldiét azon kívül is, a technikai munkatársak pedig a színpadon a színészekkel mozgó, egyenértékű tényezők lesznek.

Amit látunk, az a média, a fogyasztói társadalom és az abból kitörni kívánó egyszeri ember paradox bírálata, rafináltan abszurd és gyilkosan ironikus a sztori, a feszültsége pedig színpadért kiált, és sikerült feszesre dramaturgizálni és sűríteni. Az is kiderült, miért kerestek olyan nagyon Alföldi-hasonmást.

A miliőt enyhén aktualizálták, vagyis a hetvenes évektől kissé elemelt, időtlen változata (vezetékes és mobiltelefon, hirdetések). Az elnök pedig Ford. A fordító Baráth György, a színpadi változatot erdetileg Lee Hall írta Paddy Chayefsky forgatókönyve alapján.

Mindig az van, hogy Alföldi nekem elsősorban magyar hang (mert akkor fiatal voltam), de aztán színházigazgató és rendező, illetve médiaszereplő, és akkor meghökkenek, mint a Vaknyugat beszarszaröhögéstől-csúcspontján, hogy mekkora színész. Effortless, ezt így mondják, virtuóz, sűrű karizmatikus mindig, ha a szerep az övé.

Ez pedig nagyon az övé: íme, elérkeztek az öregférfi-szerepek, a kiégett, a cinikus híresség, bár Howard hatvan is elmúlt. Alföldi Howardja eleinte egy kétségbeesett galambősz hírolvasó a maga várható, kicsinyes nyűgjeivel és ismétlődő sztorijával, aztán tragikus hőssé és prófétává növekszik. Egy idő után, legyőzve a reflexet (avagy a látásom gyengeségét) levettem a szemem a kivetítőről minden olyan jelenetben, amelyben Alföldi erőseket mond, és kiderült, nem is rossz a látásom, meg hogy az eleven embert, háromdimenziós rezdüléseit és a kameramannal a mozgásos játékát nézni mennyivel közvetlenebb, letaglózóbb, komplexebb élmény.

A rendszer bírálata persze aktualizálva van, ütnek a mondatok választás előtt, de nincs szájbarágás, magyaros kiszólás, a teljesen amerikai olvasat is érvényes, de végső soron ugyanabban nyögünk mindannyian (médiamanipuláció, transznacionális tőke, profitéhség, mohóság), tehát univerzális mindaz, amit leleplez a cselekmény. Sidney Lumet egyébként rajong a “magányos hős kérlelhetetlenül keresi az igazságot” sztorikért, és efféle hajlama Alföldinek is van rendezőként.

Történet-, konfliktus és szövegalapú színház ez, vagyis hagyományos, de abból erős. Lehet azt feszesen, okosan csinálni. Alföldi olyan koncentrált és szuggesztív, beleégnek pillanatok és mondatok az agyba. Anyudéknak is tetszeni fog, ezt most már mindig odaírom, mert van olyan ajánlás a kultúranaplóban, hogy inkább hagyd otthon anyut.

Faye Dunaway híres képe, The Morning After, Terry O’Neill

archetípusok, toposzok 1.: testvérharc

Ebben az új sorozatban távolról összefüggő motívumokra, élethelyzetekre gyűjtök példákat a tágas kultúrából, ezek egymásra hatnak (intertextualitás), a későbbiek kölcsönzik, átírják, felhasználják őket.

Érdekes, hogy általában a lányok nem veszekszenek annyit, se a lány-, se a fiútestvérükkel. Szépen együtt leküzdik a nehézségeket, mint Jancsi és Juliska. Csak a Grimm-mesékben van harc a lánytestvérek között. Bővebben…

nagykarácsony: végre egy tényleg vicces, szívmelengető magyar vígjáték

Ha nekem nem igazán tetszik egy sajtópremieren egy film, akkor köszönöm a meghívást, de nem írok róla. Az előzőről nem is. De most!

Ezt vártuk, de nagyon: magyar vígjáték, és nem is a legolcsóbb műfaj, a kamaradarab, hanem nagy helyszínek, fordulatos sztori, sok helyszín, kaszkadőrmunka, tűzoltók. És tényleg szívből röhögsz, sokat. Akkor is, ha felszínesen figyelsz, akkor is, ha érzékeled a pici részleteket. Nagyszerű színészek tömegesen, a kis szerepekben is, köztük nagyágyúk és friss arcok is. Bővebben…

nők és elvek mindenhol – a skandináv sorozatok értékrendjéről, méltatólag!

javítottam a rengeteg hibát, és kiegészítettem

A múlt héten, egy napsütötte őszi délelőttön K-val és T-vel mulatoztunk a Jedermanban, mert K. nekiindult Dániának, és neki ajánlottam a Borgent, mely innen nagyon hitelesen tűnik dánnak, persze az ottani állampolgár számára biztosan nagyon idealisztikus és stilizált.

Elesett hát a blogger is, nem is tudom, mi olyan tevékenység létezhet, na jó: a nyuszirajzokon, blogíráson és a teraszon súlyzózáson kívül, amelybe merülvén én nem repülök (ez nem metafora!) a megfáradt multirabszolga, Maci karjaiba, amikor ideér és zörren az ajtó.

Repülök én, csak még tíz perc van az epizódból.

Bővebben…

a blog történetének legnagyobb olvasmányélményei

nyilvános poszt, mindenki épülésére

Írtatok az októberi jelszó kapcsán, egy olvasó kérte, hogy ajánljak könyvet, filmet, őt ez érdekli, és mások is említették, hogy a könyv, a film, a kulturális ajánló és értelmezés a kedvencük.

Több irodalmi poszt készül, archetípusokról és műfajokról, amik felmerülnek az olvasgatásaim, beszélgetések közben.

Sok könyv van, szédítő a kínálat, de rutin és biztos ízlés híján eltévedsz a kínálatban. Bővebben…