miért finnyogok a populáris kultúrán

Még ha alter is. Elsősorban a kulturális termékekről és eszmékről lesz szó ebben a posztban.

Megj. Én nem diktálok semmit, ne annak vedd. És amit írok a kultúráról, az nem spekulatív, nem elméleti jellegű, és nem is programhirdetés (még az igény 2019 se az volt), hanem élek valamit, aminek a lényege, hogy nem alkuszom meg, és amiből sok örömöm van (kultúra, sport, “sima”, lélekdús érzelmek-szex). Ezekről írok. Másról én nem tudok.

Azon, hogy én elitista meg sznob vagyok, mindig röhögök. Ezt mindig olyanok mondták, akiknek fingjuk nem volt. Nem olvasnak se könyvet, se sajtót, nem járnak kiállításra, színházba, mentegetőznek, hogy ők bizony szeretik a mekis kaját/mjuzikelt, szelfizni persze elmennek az SZFE elé, de semmi közük. Mondjuk nagyjából az egész facebookon nyüzsgő “progresszív” tömeg ilyen. (Ugyanígy: én testszégyenítő és kövérfób vagyok, mert ő lusta edzeni; orthorexiás, mert ő zabál stb.)

Szánd rá az időt, vedd elő, nézd meg, olvasd el! Mélyedj bele, látni fogod, hogy milyen, és utána akkor már lehet beszélgetni! De a tudatlan címkézés, az “azt se tudom, ki az a Závada” alapattitűd nem vezet sehova.

Azt az előbbieknél sokkal értelmesebb, értékelvű olvasók, kifejezett intellektuellek is mondják nekem, hogy vannak más értékes műfajok is, én meg itten kizárom őket az érdemesek köréből. Védekezve, mintha meg kéne magyarázni. Nekem.

Például a fantasy. Bővebben…

minden másodpercnek tétje van

Sok reszkettetően jó és még több részleteiben érdekes, elég jó színházat láttam az elmúlt huszonkét évben, de a blogon általában csak listázom az élményeket, esetleg pár szót írok a kultúrnaplóban, ha nagyon erős este volt, és általában írok a nézőség mint életforma élményéről, például itt, tehát nem szánok nekik külön bejegyzést. Tegnap este viszontazonbanámbátorpedig az Othello második előadását néztem kedves családommal a Katonában, és erről most önálló posztot írok, mert ez olyan volt.

http://www.katonajozsefszinhaz.hu/eloadasok/bemutatok/43342-othello

Nem kritikát, mert én nem vagyok színikritikus – én néző vagyok, de azt nagyon komolyan veszem. Elméletileg én nem is értek a színházhoz, sem a történetéhez, viszont nagyon figyelek, és az utóbbi három évben az értelmezői képességem meglódult. Ma már becsaphatatlan a minőségérzékem, minden talmit, akartat, lustaságot észreveszek a legkisebb mennyiségben is. Ezt úgy éri el az ember, hogy elegendő jót néz, sokfélét, többféle formanyelvet. Csak az a jó, aki nagyon jó, ez pedig húsz színészt jelent (így, bevallom, túlvagyok a művészúr-korszakon is).

Úgy jöttem haza tegnap, hogy ez ki fog ömleni: csak leülök, elmesélem, mindent egyben, nem kell ezt nekem szerkesztgetnem. Az élményem, hogy “na, EZ az, amit ti nem néztek, nem tudtok, SZFE-gyalázók”, kedves rokonaim” meg “a másik oldalon is vannak azért tehetségesek” ismerőseim.

Nem oldal van, hanem minőség van, meg minőséghiány. És van még: előre és hátra. Előre: vagyis gondolat, progresszió, kritikus szemlélet, műveltség.

 Ezt se tudjátok, de azt nagyon, hogy milyennek kéne lenni a színháznak és miért van (volt) tele az egyetem tanári kara katonásokkal. Ide szerződni ma (és már harminc éve) Magyarországon a legnagyobb rang, ha a kőszínházakat nézzük. Ezt mindenki tudja, és erről hallgat és ezt ferdíti, ha irigy.

Itt például nem szempont, hogy azért tartsanak szünetet, hogy elfogyjon a perec, senki nem is gondol olyanokat, amiket mások máshol, hogy a néző a köszvényével és dagadós bokájával maximum 80 percet bír ki egyben. Mert ide nem szórakozni járunk, ahogy a lovira sem és meccsre sem azért járnak. Az is létezés maga töményen, nem pedig kikapcsolódás. Megáll az idő, egyetlen nagy, sodró pillanat az egész.

Az ötfelvonásos Othello tehát egyben megy, semmi hiányérzetünk nincsen, éspedig 1 óra 47 perc alatt, pedig zenei betétek is vannak, és nagy csöndek, mozgások. Nincs egy másodperc üresjárat benne, egy lendületet kér a cselekménynek a sodrása és eszkalálódása.

Dermedten ülök, nem érzékelem magam, pedig egy kicsit érzem a forgóm a futás miatt, nem okvetlen volna ez kényelmes, ha bármi elvonná a figyelmem, de nem vonja, nincsen testem. Nagyon egyben vannak a játszók és a nézők, közös a lélegzet, egy pillanatot sem szabad kihagyni.

Én ilyen sűrű színházat… amit mégis, az Székely Kriszta volt (A Platonov, A kaukázusi krétakör) meg Hegymegi Máté (A bádogdob, Jeanne d’Arc), egy-egy részletében Ascher (József és testvérei, Háztűznéző), Horváth Csaba (Baal, Az öngyilkos), Mohácsi (Egy piaci nap, A velencei kalmár).

Ezt a szöveget is okosan, jó érzékkel, sűrűre korszerűsítette Szabó-Székely Ármin.

Othellót Bányai-Kelemen Barna játssza, neki van ilyen súlya és karaktere. Nem mór, hanem “néger”, “vastagszájú”. Katona, igaz ember és tiszta szerelmű érzéki lény egyben.

Szokatlanul mély hanggal ábrázolja kívülállását, nincs szükség blackface-re, semmi ilyesmire, mégis látod őt. Fekete a ruhája, amúgy csak mondják róla, ki ő és milyen, és viszonyulnak hozzá, ettől “néger”. Egyetemes emberi tartást és kívülállást jelenít meg kevés eszközzel, nagy súllyal, és ez elég. Bővebben…

az elismerés ingyen van – mark fisher: kapitalista realizmus

Ebben a bejegyzésben tömören leírom, mi a gond az identitáspolitikával, és figyelmetekbe ajánlok egy könyvet.

Érzékenyítés, identitások, black lives matterm emberi jogok, body positivity, sérülékeny csoportok – ha érdekel a világból bármi a celebeken, a vegánságon meg a sminktrendeken kívül, könnyen tele lehet ezzel a hírfolyamod. Én jobbára arról írok e téma kapcsán, főleg transzügyben, hogy ez hamis, idegesítő és bárgyú a maga hisztijeivel, hadjárataival, celebcsócsálásával, fontoskodó inkompetenciájával, meseországával (itt nálunk), és durva visszaélések zajlanak a nevében (külföldön). De van ennek alapos elméleti, balos kritikája is.

Röviden: míg te itt zászlókat teszel ki, lájkolgatsz meg “jogvédő” oldalakra tódulsz pezsegni, mi hír és kit kell épp imádni, vagy utálni, az alapvető egyenlőtlenség érintetlen marad, és nem is nagyon gondolsz rá. Pedig a szimbolikus elismerés, a másság keblünkre ölelése nem kerül semmibe, sőt. Ha kitűzi magára, hogy mennyire inkluzív, ha vonul a Pride-on meg használja a névmásokat, akkor ezen hízik kokakóla meg a dizni is. Az összes rablókapitalista cég legitim lesz, legalábbis kapott egy jópontot. És ne verd át magad: TE hizlalod őket. Pont ezt írta Jámbor András is.

Ma progresszív körökben be lehet futni azzal, hogy Rowlingot basztatod, bűntudatot keltesz az “ignoránsakban” és a “pivilegizáltakban”, béna mémekben “harcolsz” az emancipációért, és Ónodi Adélt élteted. Miközben semmit nem értesz a világ működéséből.

 

 

Ami fájna az egyenlőtlenségnek, az az elosztás megpiszkálása, vagyis a kapitalizmus lebontása vagy megingatása volna.

Az elismerés nem kerül semmibe, az üjraelosztás igen.

Erről hallgatnak a hangadók (egy részük nem is érti az alapokat), de a politika is. Greta is hiába nézett égő szemmel a vezetőkre. Teljes a reménytelenség és tancstalanság: előbb tudjuk elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét. És ezért olyan heves a látszataktivizmus, ezért vonzó, menő és “bátor”, ezért akarsz azonosulni vele, mert eltereli a figyelmet a valódi kérdésekről. Amelyekre nem tud választ.

Marad a lelkesítő cukiskodás. Ide tartozik az egész Black Live Matters is, sőt, a feminizmus kapitalizmuskritikusmentes, formális, üres gesztusai is.

Az elnyomás előbb volt, és ez az elnyomás kérte az egyenlőtlenséget: a fizetetlen munkát, a taposhatóakat, a hatalomfosztottakat és minden visszaélést. Logikája a taposás és felélés. Közben azt látjuk, hogy szép új világot vizionálnak elfogadásból, tioleranciából, láthatóságból. És nem értik, hogy ezt az emberek többsége nem kéri (erőltetni lehet), de ha meg is valósul, nem sok köze lesz egy jobb világhotz. Újabb “sérülékeny csoportok” és “marginalizált emberek” nőnek majd ki a földből, minden hülyeség, ami személyes, belső fantázia, probléma, sérelem, identitássá válik és lehet követelőzni meg valóságátírni a nevében.

Ami valódi változás az az, amit a baloldal százötven éve követel: az újraelosztás.

Mark Fisher kritikai kultúrakutató, balról, elméletileg, de közérthetően bírálja az identitáspolitikát, és nem a túlkapásait, hanem az alapvetését (elsősorban a Kilépés a vámpírkastályból című írásában).

2017-ben Mark Fisher, aki súlyos depressziós volt, öngyilkos lett. Életében, közvetlen, nyílt, antiakadémikus blogolása, a http://k-punk.abstractdynamics.org/ is jelentőssé és népszerűvé tette (nem bírta az elitizmust meg az egyetemi közeget), de posztumusz is nagyon olvassák, idézik elméleti körök és sima olvasók is. Most ez a könyve jelent meg magyarul, ennek a bemutatóján ittam e magvas (társadalomtudósoknak tananyagszerűen ismert) nézeteket, neveket.

https://ujkonyvek.hu/Kapitalista-realizmus–9789633384572?

A popkultúra értelmezésével foglalkozik a jellegzetes brit szcénában, rengeteg filmre és popzenére utal, mindezt nem brit olvasók számára is érvényesen. Előszeretettel és szellemesen kapcsol össze távoli jelenségeket, láttat és frappíroz.

Ezen kívül nagy gesztus a depresszió ellen, a depresszióból, hogy igenis van, lehet alternatívája e nyomasztó világrendszernek, de nem megtalálnunk kell, hanem megalkotnunk. Egyelőre ennyit tudok a kötetről, a fogason a tízperceimben olvasom.

A mentális betegségek pestisszerű jelenlétéről beszélgettek még a kötet létrehozói: nem egyénileg kell őket kezelni, mert nem az egyes személyben van az ok, hanem a társadalmi működésben, ezt épp az elterjedtségükből látjuk. Ezért se vádaskodj és diagnosztizálj. A fordiánus unalom eltűnt, de nem azért, amit a hatvannyolcasok álmodtak, hogy felszabadítottuk volna a képzeletet. Unatkozni nincs módunk, ingerek vannak, internet és FOMO, de szorongunk helyette.

Ha találok emlékezetes idézetet, kommentelem e poszt alá.

filmeposz: berlin, alexanderplatz

Az úgy volt, hogy Alfred Döbling 1929-es regényének színpadi adaptációját néztem a Katonában tavaly márciusban (asszem), Kovács D. Dániel rendezése hosszú, nehéz, formabontó és szerintem zseniális volt, Keresztes Tamással, Mészáros Bélával, Bata Évával, Pálmai Annával és Elek Ferenccel. Utána utaztam Berlinbe félmaratont futni, és a repülőtérről megérkezvén beültem az Alexanderplatzra, a híres Honecker-torony mellé egy pékségbe, hogy Orsival és Barbarával találkozzam, és bejött egy félkarú arc, igazi kocsmatöltelék, szóval eléggé megrázó pillanata volt ez a szellemi életemnek.

az előtérben pediglen a szintén géniusz Keresztes Tamás

Most pedig 21. századi adaptáció készült belőle. Rendezője a negyvenesztendős, Németországban született, talán ázsiai gyökerű Burhan Qurbani. Ú, megint nem vagyok píszí, szóval ilyen japó feje van. A téma miatt nem mindegy, hogy ezeréves német család sarja rendezte-e, mert Európa-kritikáról van szó.

https://www.imdb.com/title/tt6470924/

Filmeposz, és ez nem (csak) azt jelenti, hogy hosszú, vagy hogy epikus, hanem azt, hogy valódi, méretes hősök vannak benne, tudsz bennük hinni, fáj a bukásuk. Aztán, azt is jelenti, allegorikus, totális világábrázolása van, teljes világrendszerként érthető. Súlya és tétje van benne a partikuláris történetnek, mert az világmagyarázat: lám, így bukik el/lehet boldog/él túl az ember, ilyen Európa, ezt teszi a pénz az emberrel, így működik a bizalom.

Filmeposz a Keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most is. Amúgy a Dallas meg a Harry Potter is, na szóval, az ilyen filmekben aki a Rossz, az atavisztikusan maga a Gonosz. Aki ugyanakkor emberi, mint mindannyian. És ez az emberi volta Reinholdnak az, amit nem hibáz el a film, pedig ezt ábrázolni, már megírni forgatókönyvnek is igen buktatós feladat a hamisság és a giccs szküllái és kharübdiszei között. A morális alapállítás ugyanis nem sérülhet. És nem is sérül.

És film. FILM-film, igazi döbbenet, monumentálisan profi munka. Amit látsz, az nemhogy hihető, összeáll, de behúz. Az Ich bin Deutschland, az olyan jelenet, hogy lefordulsz a székről. A film humora és érzelmes-szép szála is emlékezetes, viszont a tragikuma és valódi jelentése Európáról, a bevándorlásról és a küszködő emberről egyenesen letaglózó. És egyetértettünk ebben G-vel (mert nem mindig). A két főszereplő, Welket Bungué és Albrecht Schuch belemegy az agyadba, nem hagy aludni. Főleg Reinhold groteszksége, aki az emberi remek Francisnak a rossz szelleme, egyben védelmezője is.

És a kisebb karakterekbe is bele lehet szeretni. Sok szex, éjszakai élet, némi metaforikus döbbentés, drogos fíling, város-hommage (percenjént döbbentem meg: itt futottam!) és nagyon tiszta szerelem.

Ritkán vagyok eksztatikus, amikor filmet ajánlok. Most az vagyok.

Távmoziban megnézhetitek 5-én, és a többi bemutatót is, itt a link:

Szemrevaló 2020

A program pedig itt, és nem csak Budapesten zajlik a fesztivál:

https://muveszmozi.hu/programok/szemrevalo-sehenswert-2020

Ne ragadj a streaming elé! Hagyd a sorozatokat! Nézz igazi filmeket!

Én pedig kimentem a régi kultúrnaplót archívból, de indítok egy újat, mert vannak itt mindenféle élmények!

felkészülés…

Rendező! Nő! Kiáll, ha kell! Klasszikus boldogságkereső szerelmi történetet visz vászonra – de a nő nem pamlagról leomló, szépen sminkelt huszonéves, hanem szakmai nagyágyú:
idegsebész! Szerelmes film. Ironikus film. Orvosfilm. Budapest-fim! Azok filmje, akik nehéz emberek. És azoké, akik nem mondtak nemet a csalódások után, hanem volt bátorságuk elbíbelődni egy nehéz emberrel.

Horvát Lili az Enyedi-Gothár-Tímár osztályban végzett filmrendezőként 2009-ben, osztálytársa volt Szilágyi Zsófia (Egy nap), ebből az osztályból az ő nevük a legismertebb, ami nemzetközi hírnevet és női témákat jelent. Utána még doktori iskolába is járt. A film forgatókönyvét is Horvát Lili írta, és Csernátony Dóra és Miskolczi Péter mellett producerként is részt vett a készítésében.

A teljes cím: Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre. A film a kommunikációképtelenségről szól, amelyről a rebbenő hős azt hiszi, visszautasítás – de a
néző is. Meghiúsult találkozók és tervek; arrajárás és felsülés, véletlenül megpillantani az
utcán; telefonhívás, amelyet nem vesz fel a másik, és amikor azt hiszi, ő hívja végre, akkor
másvalaki az; cetlik és halasztott beszélgetések; úgy beszélni valakihez, hogy a beszélő
nem biztos abban, hogy a másik hallja, ott van-e. A két főszereplő Stork Natasa és Bodó
Viktor, és a film nem csak miattuk valóságos tűzijáték a színházba járóknak: Lukáts Andor,
Nagy Zsolt, Vilmányi Benett, Pelsőczy Réka is játszik, sőt, Nyáry Krisztián is feltűnik egy kis
szerepben. A rendezővel a bemutató másnapján skype-on beszélgettem.

Már a 2015-ös filmed, a Szerdai gyerek is komoly nemzetközi figyelmet kapott, viszont a Felkészülés… az első magyar film, amelyet meghívtak Velencébe a Giornate degli Auori versenyprogramjába, és ide csak tíz újító, eredeti hangú alkotás került be. Mikor tudtátok meg, hogy beválogatták a filmet?

A tavaszi karantén közepén érkezett a hír, nagyon hirtelen volt, hiszen még a nevezési
határidő se zárult le akkor. Elképesztő öröm volt – ott lenni ezen a legendás fesztiválon
nyilván önmagában is az, de ezen túl felcsillant a remény, hogy akkor mégis megy majd
tovább az élet, lesz még fesztivál, lesznek valódi, élő találkozások. Úgy készültünk, hogy nagyobb stábbal megyünk, hiszen sokak munkája ez a film. De a vírushelyzet miatt végül csak Stork Natasával és az egyik producerrel, Csernátony Dórával vettünk részt a fesztiválon. Nagyon figyeltek a biztonságra a velenceiek. Nagy vetítőteremben játszották a filmet, kihagyott székekkel. Maszkban ült mindenki, egy köhintés nem volt a teremben…

Mert lekötötte őket a film feszültsége…

Hát meg nem jöttek be a köhögősök. De igen, azt hiszem, a film is megfogta őket. Hatalmas
élmény volt, hogy utána élőben lehetett beszélgetni róla, nagyon jók voltak a reakciók. A
velencei szereplés aztán további fesztiválmeghívásokat is hozott.

Hogyan született a forgatókönyv? A stáblista említ egy lakásszínházi előadást.

1972-ben készített ezen a címen egy színházi előadást Halász Péterék legendás
művészcsoportja. De csak a cím felhasználási jogát kértük el tőlük, a történet a sajátom.

Nekem mint feminista bloggernek nagyon tetszett, hogy beszól a férfifejű, súlyosan hierarchikus orvostársadalomnak (és Lukáts Andor telitalálat paternalista főorvosként!): egy törékeny nő a szakmában a legnagyobb ász. Ez egy feminista film?

Úgy valahogy. De Csernátony Dóra producer és dramaturg azt mondja, hogy ez egy
antifeminista feminista film. Mert egy nagy karrierrel bíró nő egy érzelmi döntés miatt
kockára teszi, amit felépített – de ez a döntése a valódi szuverenitás jele.

Hogy alakult a casting? Márta szerepe, például?

Natasát régen ismerem, egyszerre jártunk egyetemre, azóta figyelem. Nem is értem,
hogyhogy nem kapott eddig nagyobb filmszerepet, hiszen annyira vászonra való az arca, az
alkata. Minimalista, közvetlen játékstílusa elsősorban független színházi előadásokban
nyilvánult meg eddig nagyon izgalmasan – örülök, hogy először nálunk játszik igazán
komplex, nagy filmszerepet. Nagyon intelligens, egyszerre erős és törékeny színész,
intenzív belső világgal – ezek a tulajdonságok elengedhetetlenek voltak Márta karakterének
megformálásához.

Nem csajos. Sőt, oversize ruhái vannak.

Nagyon is csajos, csak nem pakolja ki ezt a kirakatba. Van a megjelenésében valami
klasszikus egyszerűség – ha úgy tetszik, keménység, páncél. Ezt hangsúlyoztuk a
visszafogott ruhákkal, és sok jelenetben visel orvosi öltözéket is, ami szintén alkalmas arra,
hogy elbújjon mögötte.

A szexjelenet sem esztétizál, nem szól a zene. Nagyon nyers, valódi, dulakodós.

Nem kedvelem az esztétizálást, azt, amikor egy filmben a szex hamis vagy illusztratív. Itt
fontos dramaturgiai funkciója volt a szexjelenetnek: két szuperintelligens, ám egymáshoz
nagyon nehezen utat találó ember között egyszer csak létrejön a kommunikáció. Világos
lesz, hogy lényegi közük van egymáshoz.

Bodó Viktorért a Kalózokban rajonghattunk bő húsz éve, aztán volt még Ondris a
Jadvigában, illetve a Nexxtben volt főszerepe színházban és filmen, de azóta nem
játszott filmben.

Rendkívüli színésznek indult Viktor, de más irányt vett a pályája, színházrendező lett belőle.
A mi filmünkhöz fajsúlyos személyiség kellett, egy komoly férfi, akinek elhisszük: Márta átkel
érte az óceánon.

Ehhez képest antagonista Vilmányi Benett.

Benett jóval fiatalabb. Nem része annak a felnőtt szerelmi történetnek, amiben a Natasa és
Viktor által játszott karakterek benne vannak. Sőt, észre sem veszi, mi megy a feje fölött.
Tulajdonképpen az ő figurája is azt visszhangozza, mint Natasáé: hogy rávetítünk dolgokat a
másik emberre, amik csak a saját fejünkben léteznek.

A film narrációs kerete a terapeutával való beszélgetés: a főhősnő a problémáival, a valóság és a képzelet összecsúszása miatt szakemberhez fordul. Számoltatok-e a nézői elvárással? A nézők már sok ilyen amerikaias elmetrükk-filmet láthattak, és talán nagy végső csavarra számítottak.

Nem akartam valami frappáns szellemességgel zárni a filmet. Ez a történet elsősorban arról
szól, hogy elképzelünk mindenfélét a másik emberről, amikor beleszeretünk, de ez inkább
rólunk magunkról árulkodik, és aztán a valóban létrejövő kapcsolatban más történik már. Jó
esetben megtaláljuk az örömöt a valódi együttlétben is, de az már nem tárgya a filmnek, ez
az addig vezető útról szól.

Szerintem nagyon európai lett a film ettől a befejezéstől. És a Budapest-rajongás miatt is, ahogy tobzódtok a helyszínekben, a Péterfy, a Városmajor, a Szabadság-híd, a kint és a bent, közben a terek sötétek, elidegenítőek. És a két Krisztián (Nyáry, Peer) szerepeltetése miatt is nagyon budapesti a film.

Igen, nagyon fontos eleme a város a filmnek. Natasa karakterével együtt érkezünk ide, így
az ő belső történéseihez kerestük a helyszíneket, illetve azok ábrázolási módját. A budapesti
képek az ő aktuális állapotát tükrözik.

Nyáry Krisztián és Peer Krisztián szerepeltetése, a rájuk-ismerés inkább csak a hazai
értelmiségi közönség számára jelent örömöt, de azt hiszem, az általuk megjelenített
karakterek akkor is működnek, ha nem tudod, hogy a budapesti kulturális élet fontos
figuráiról van szó.

Mikor döntöttetek úgy, hogy kiálltok az SZFE mellett a fesztiválon?

Nem volt ez kérdés, vagy vita tárgya. Felhívtam Natasát, hogy tegyünk Velencében valami
gesztust ebben az ügyben, mire rávágta, hogy pont most akart ő is hívni engem ugyanemiatt. Pedig mindketten inkább visszahúzódó emberek vagyunk. Nem véletlen, hogy Mundruczóék is ugyanerre jutottak – nem beszéltünk össze velük. Egyértelmű volt, hogy ha van egy ilyen helyzet, hogy egy pillanatra többet jelentünk önmagunknál – hiszen a saját filmünkön túl a magyar kultúrát is képviseltük ezen a nagy hírű fesztiválon –, akkor erkölcsi kötelességünk kiállni a diákok példaértékű akciója mellett.

És ebben a pólóban voltatok a fogadáson is?

Nem. Viszont interjúkat adtunk benne. Annyira örülök, hogy belevágtunk és odautaztunk – a
negatív teszt után pláne azt mondom, hogy jó döntés volt.

*

A Felkészülés…-t szeptember 24. óta játsszák a mozik. Moziba menjetek, és igazi filmeket
nézzetek, ne bágyadt streaminget, ”minisorozatot” meg torrentet. Ha a kis mozit választod,
akkor nem az amcsi cég jár jól megint, hanem a hazai forgalmazó és a konkrét mozi, ez
pedig segíti az ő túlélésüket ebben a kritikus helyzetben.

bárkinek lehet könyve!

Úgy van, és sok sikert mindenkinek!

A második könyvem épp meg is jelent. Hosszú munka volt. 2018 ősze óta készült ez a szöveg, a témára pedig 2015 eleje óta készültem – az életemmel, nem csak anyaggyűjtéssel, olvasgatással. Kiadót is váltottam. Ez a könyvem az újságírói tevékenységemhez tartozik:

A ketogén és a hozzá kapcsolódó egészségtrükkök változtatták meg az életemet, értékrendemet és a testemet, tettek képessé olyasmikre, amiket előtte nem csináltam, és ami örömet jelent.

Rendelhető:

https://www.kossuth.hu/konyv/5256/a-ketogen-csoda

Ha lesz Könyvhét, ott, ha csak a Kossuth Kiadó rendezi meg az eseményét, akkor ott találkozhatunk.

A következő nagy munkám partizánprojekt lesz. Nem akarok folyton ezeken a tevékenységeimen ujjongani, mert ezt amatőrnek érzem. És a személyes történeteken sem. Az életem nem műsor, a lényem nem kontent. Viszont kitartóan dolgozom rajtuk a szelíd hétköznapokon.

nyolcéves a csakazolvassa blog

Ez a dátum! Ez engem jobban megüt, mint bármi más. Április 16., ó! Előest.

2012. április 16., ama első, gyermeteg, nem-is-tudom-mi-lesz szöveg itt – és most ez a ki-hitte-volna-2020.

Meg kell emlékeznünk mostan mindenről, ami fontos. Bővebben…

az olasz filmek legjava

16-án zárult a Mittelcinemafest, és igen emlékezetes filmeket láttam. Remélve, hogy mielőbb hazai forgalmazásba kerülnek, mutatom, mit nézzetek meg mindenképpen:

Monumentális: Il Traditore (Az első áruló), Marco Bellocchio filmje.

Dokumentumfilmes eszközökkel élő, a valós eseményeket követő, döbbenetes mozi a Cosa Nostra lefejezéséről. Soha nem felejted el Tomasso Bruschetta (Pierfrancesco Favino) arcát, a tárgyalótermi jeleneteket és az egész dél-olasz életérzést.

Elemi: Figlia mia (Az én lányom). Laura Bispuri második rendezése.

A radioaktív Alba Rohrwacherrel. Szardínián játszódó, sírós döbbenetű, archetipikus film, amelynek valódi művészi tétje van. Anyaság, örökbefogadás, a vér szava. Antikispolgár-film, elfelejted a sok zöldövezeti hülyeséget, hogy mi a fontos és mitől jó egy anya. Egy nő, akibe mindenki rúgott, de aki mindvégig fölöttük állt, egy pillanatig nem szidta se a férfiakat, se önmagát, összeverve, részegen, kocsmamélyben filléres prostituáltként is királynő maradt (még gondolkodom, mennyiben rendezői koncepció és mennyiben színészi zsenialitás és testi megjelenés ez, őt játssza Alba), és egy kislány, aki soha nem sírt, csak tette azt, amitől nagyszerű egy nő, és egy döbbenetes erejű jelenetben “visszacsinálja” a születését.

Ebben az évben három filmtől maradt tátva a szám: Szívek királynője, Apokalipszis most és ez.

Pörgős: Il Campione

Van ez a filmtípus, amelyikben összekerül kényszerűségből két férfi, akik egészen más jelleműek és más érdekűek is (Esőember, Zöld könyv, Érinthetetlenek és az Il Traditore is, ott az ügyész és a maffiatag között van ez a kapcsolat). Eleinte nagy az utálat, aztán öribarik lesznek. Első film, és gördülékeny, végig élvezetes, kevés foci, sok érzelem, rengeteg fricskával korunk elkényeztetett ifjúságának, kifejezetten meglepő poénokkal, látványos nagyjelenetekkel, hibátlan profizmussal és érvényes morális üzenettel. Leonardo D’Agostini rendezése.

Érzékenyítő: Dafne

Komoly színészi játék, intim történet apja és lánya kapcsolatáról, énhatárokról, kompetens létezésről, munkahelyi szeretetről, a Down elfogadásáról és az olasz tájról. Federico Bondi filmje.

Juliette Binoche nagy alakítása: Szerelemre kattintva

“Tudja, a közösségi oldal egyszerre hajótörés és mentőcsónak a magamfajta nőnek” –mondja Juliette Binoche a Szerelemre kattintva (Celle que vous croyez, angolul: Who Do You Think I Am?) című filmben a terapeutájának (Nicole Garcia).

Mert ott terem a szerelem. Pedig Claire 50, Juliette Binoche 55 éves. Csütörtökön láttam a filmet, és vesémig hatolt.

Safy Nebbou, a film rendezője Budapestre látogatott, és szűk fél órát beszélgethettem vele a Francia Intézet kávézójában, tolmáccsal. Bővebben…

a múlt hét nagy élményei

Szemrevaló Sehenswert nyolcadszor: a német nyelvterület filmjeinek fesztiválját a svájci nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet rendezte a Művész moziban. Az idei programba tizennyolc filmet válogattak be öt tematikus blokkban: Határhelyzetek, Látszólag hétköznapi, Folyamatos múlt, Legendák nyomában és Hommage á Bruno Ganz.

Bruno Ganz, a svájci születésű színészlegenda nemrég (február 16-án) halt meg. Bővebben…

egy estém a belvárosban

Igazából én csak belecsöppentem Antonia révén ebbe.

És Antonia is hogy. Még 1995-6-ban az egyetemen tanított (Nemi szerepek a civil társadalomban szeminárium), aztán a NANE: én 2004-ben végeztem el a képzést.

Aztán évekig nem találkoztunk, elsodort a 2004 utáni életem. Most januárban egy kritikai pszichológiai előadás házigazdája volt az ő csodálatos birodalma, és utána látogattam meg, kettesben beszéltünk hosszan a transzproblémáról, az identitáspolitika válságáról.

Aztán lett az angol csoport, amelyet itt meghirdettem, csatlakoztatok több tucatnyian, lett egy kemény mag, azóta is járunk (írj, ha jönnél: feminista angol felsőfokon). Antonia az intellektuális forrás, a politikai példakép és kicsit anyánk, pszichológusunk is. Elképesztően megugrott a szövegértésem és a szókincsem is, ír, kanadai, bármilyen kiejtés jöhet!

És aztán ebből lettek a fordítások. A szerző Rachel Moran.

A témában annyi előzményem volt, hogy Bővebben…

hajduk károly, az atipikus

Emlékeztek még a Susotázsra?

Meg az Újratervezésre?

Pénteken láttuk Lőrinccel a rendező, Tóth Barnabás új nagyjátékfilmjét, az Akik maradtak címűt. Magyarország ezzel a filmmel nevez az Oscarra a nemzetközi szekcióban. Hogy jelölt lesz-e, az majd januárban derül ki, mondja a fiam.

1948-ban vagyunk, tehát nem háborús film, nem is holokausztfilm, kerül minden konkrét képet, múltidézést – de túlélőfilm.

Amit látunk, az képvilágában, vágásaiban nagyon profi, színészileg közel zseniális, tárgykultúrájában, tereiben pontos és hangulatos, sosem giccses (Rajk László! a Rajk-per évét rendezi be); nagyon érzelmes és kicsit vad; sokszor ironikus és pompás humorú, hogy a hatalmas giccsfolyamon szárazon vigye át “a szeretet gyógyító ereje” slágertémát. Kis hétköznapi részletek, gesztusok, teendők, az ezekben megjelenő harmónia és érzelemtömeg – ez a film erőssége. Az alapanyag F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve.

A két színészarc nehezen feledhető: Szőke Abigél engem első pillanattól megvett, azonnal megvolt a karakter, semmi akart, eljátszott jellege nem volt. Hang, arc, rezzenés közelről szinte végig, minden gesztus önazonos. Hajduk Károly pedig az atipikus színészzseni (ez házi használatomban azt jelenti: színműs felvételekor, ifjan nem kifejezetten nézik ki a karakteréből a klasszikus drámai, szerelmes főszerepeket, mégis főszerepekre termett mint nagyszerű groteszk, intellektuális, aszexuális vagy lázadó figura). Volt ő Bece a Portugálban (minden idők legnagyobb színházi szériájában – Dévai Balázs után játszotta), volt Don Juan; filmben Sopsits Árpádnál martfűi rém, az idei Filmhéten Cibulya Nikol kisjátékfilmjében egészen kitűnő Irinyi János, magányos, nonkonform géniusz. Sőt, most Liliomot játszik ifj. Vidnyánszky rendezésében Szilágyi Csengével és Eszenyi Enikővel, ami egészen különleges értelmezés, hiszen Liliom karizmatikus, antiintellektuális, izzadságszagú, excentrikus dúvad.

Hajduk Károly mindig sokat hallgat, lassan mozdul, sokat néz – sokat mond. Bár az alaphelyzet igencsak problematikus, e filmben a színészi munka és az említett karaktere által elhiszem neki, hogy nem kell aggódni, neki sem tusakodnia a, hogy kell ezt mondani, késztetésekkel. Minden csupa érzelem, intellektus és felelősségvállalás, egész pontosan: nincs neki merevedése, vagy ha van is, nem gond, amikor egy ágyban alszik a kis koraérett túlélővel. Ennek megfelelő a “helyes asszony”, Simkó Katalin figurája is: így válnak a negyvenes, már nem szenvedélyes szomorúak ellenpontjaivá, magává a jövővé a vibráló ifjak, a következő generáció. Szőke Abigél-Klára partnere ebben a virtuóz Horkay Barnabás, a sportbarát és pojáca, akitől tavasszal a Baalban, Horváth Csaba monumentális Pesti színházas produkciójában esett le az állam. (Most zavarban vagyok, mert biztos, hogy benne volt, de nem találom nyomát.)

A dramaturgia (vagy a túlvágás, a feszesség igénye ez?) hibája a filmben több elvarratlan szál: nem tudjuk meg, mi lett az iskolai botrány következménye, nem folytatódik a besúgás és az üldöztetés szála. Úgy látszik, könnyen megúszható, el lehet tőle tekinteni, így tétje sincs, csak mulandó külső fenyegetés a meghitt, sértetlen érzelmi univerzummal szemben, amelynek oly természetszerűleg lesz része régi nagy kedvencem, a nagy-nagynéni Nagy Mari. Szegény Soma Mamagésa viszont olyannyira nem színész, és annyira fölösleges az a jelenet is…

1953. március 5. mint hepiend pedig arra emlékeztet, amikor a klímakritikusok kivágják a hőmérsékleti meg aszálygrafikonokból a szelídebb részt, mutatván: nincs itt semmi probléma. Jó elhinni azon a vasárnapon, de senki nem ment itt utána sem szabadon Bécsbe. Alig négy évvel később a fél ország kivándorolt, börtönbe került vagy öngyilkos lett.

Az érzelmi főtéma, a két főszereplő viszonya igazi drámai alapanyag, de így is fejvakarós, ez az igazi nehézség. A metoo után roppant nehéz érvényesen beszélni egy meglett férfi gondjaira bízott gyereklányról, az egész apakomplexuson alapuló, megrendítően intim kapcsolatról. Nagyon kell mondani, hogy de ez itten, kérem, tiszta és etikus, csupa érzelem, ne tessék rosszra gondolni. Hát ki az a felületes kispolgár, aki a szeretet gyógyító erejét összetéveszti holmi alantas szerelmi vággyal? A válasz: maguk a főhősök, mint az kiderül a dramaturgiai csúcsponton. Ezért kell Hajduk Károly speciális, rezervált, mélyhűtött jellege, de meg a problémát nem oldja. Aztán, összetéveszti még (érzelmes felmentést keres rá) az összes apakomplexusos női néző és gyakorlatilag minden potens férfi is. Nem kell ehhez pedofilnak lenni, és ami a lényeg: a vágy nem is alantas. Mert az igazi döbbenet, amelyben a heves érzékiség fogan, mindig a léleké.

A szépséges narratíva, “egy kamaszlány és egy középkorú férfi egymásra találásának megható hangvételű története” (uramisten…) senkit nem ment fel: továbbra se aludjunk egy ágyban a nevelésünk alatt álló kiskorúval, mert hatalmi különbség esetén mindig erkölcsi a probléma, akkor is, ha a férfi éjszakáról éjszakára “kibírja”.

Igencsak át van ez a helyzet romantizálva, lélektanilag mesterséges ez az ártatlanság, művészileg-emberileg nem mutatja meg a lényeget, és ez megoldhatatlan probléma. Nekem azért is volt nagy élmény a film, mert másnap úgy alakult, hogy home movie keretében néztük meg a Leon, a profi című kultuszfilmjét Luc Bessonnak: lélektanilag azonos a helyzet, hasonlóan nehezen feledhető arcokkal. És ott nincs kecmec, Leonnak meg kell halnia, csak ez lehet a feloldás: semmi más esélye nincs, hogy a történet elérje szenvedélyes és hiteles csúcspontját, de mégse vessük meg a címszereplőt. Így is szép, nagyszabású és hat az Akik maradtak – reméljük, a tengeren túl is így gondolják.

Akik maradtak, 83 perc, forgalmazza a Budapest Film

https://port.hu/adatlap/film/mozi/akik-maradtak–akik-maradtak/movie-212036

Bemutató: szeptember 26.

mi hír minálunk

Elkészült a Szöveg! Dobpergés. A dokumentum, amelyről itt írok. Nem fancy kinézetileg, viszont képek is vannak benne.

Egy lendülettel, három intenzív hét alatt írtam meg, és jó volt írni. Júliusban megrekedtem, mostanra újra könnyen és örömmel írok, és kiegyensúlyozott vagyok. Van benne filmforgatásos, érzelmes, betegségleküzdős, művészes, utazós, románvalóságos sztori. Van, amikor egy tárgy a hős, van, ami szinte mítosz. Van tiszta epika, és van lírai szófűzés, prózapoétika.

Ugye szép?

És folytatom is, ha lesznek újabb jó sztorik (vagy felbukkannak a múltból)!

Antonia folytatódik, pezsegtünk ma is. Heti egy alkalom mindig van, olykor kettő is összejön. Írj, ha csatlakoznál a feminista angol csoporthoz: csakazolvassablog@gmail.com.

(Felmerült az elvi kérdés, hogy ez női csoport-e, és igen, az. Ezt a problémát egyszer alaposan átbeszéltük. Nem volt érdemi férfi csatlakozási szándék sem, és egészen megváltozik a női beszédmód, viszonyrendszer, még tudatos nők és egyenlően viselkedő férfiak esetén is, erről kutatás is volt. Védett tér, és jó ez így.)

Megyünk megint forgatásokra, ha megvolt, mesélek!

Holnap félmaraton, a hó végén felezett SPAR maraton (Orsival), októberben Amszterdamban pedig egész! Nagyon szép az erdő. Igyekszem majd Murakami Haruki edzésmódszerét követni, aki maratonistaként heti hat nap fut tízet. És megyek hunyni most!

Újra robog a kultúrnapló, lassan egyéves az is.

Működik a Ne félj az edzőteremtől! közösség, sőt, nagyon pezseg! Május óta leírjuk, mit edzettünk aznap, ez hatalmas inspiráció és rengeteg új tudás, illetve bulihangulat. Mindenkin látszik is a sport!

És újra indul az évaddal együtt a Kör, a színházba járós csoport:

https://www.facebook.com/groups/591523887966890/

Töltsétek értelmesen és vidáman a napjaitokat, szerelemmel, sporttal, filmekkel. Annyi szépség és felfedeznivaló van!

tarantínó

Mégpedig a kilencedik filmje, azonnal mentünk a premier napján. Kettő óra 45 perc. És én most értem Tarantinót végre, mindent értek benne, annyira szórakoztató minden, ami ki van találva, főleg a nagyon erős első felében a minden egyes jelenet mély iróniáját, azt, amikor a Becstelen brigantikra utal, a szokásos témákat, vagy hogy ez megint olyan párbeszéd, ami csakis vicces, nem megy tőle előre a cselekmény. És hát a Bruce Lee-s jelenet…!

Aztán megsejted, mire megy ki a történet, kibomlik, kinek lesz nagyon rossz és miért.

Mert mindig rossz valakiknek.

Meglepően sokáig nem véres a cselekmény, na de Csehov óta tudjuk, hogy ha Tarantinónál megjelenik egy olthatatlanul engedelmes harci kutya és egy lángszóró, az biztosan el fog sülni.

Nem spoilerezek. De a hippikkel nincsen jóban a rendező-forgatókönyvírónk, és az egyik főhősét meg felmagasztalja, tényleg nagyon szép gesztus az a karakter.

Remek a főszereplő páros, és benne van Lena Dunham is.

Nézzétek meg, meséljetek!

Volt egyszer egy Hollywood, 2019

Quentin Tarantino, Leonardo Di Caprio, Brad Pitt, Margot Robbie, Al Pacino, Dakota Fanning, Sarah Margaret Qualley, Luke Perry

szexi-e a sorozatgyilkos?

Hát persze. A kultúrtörténet tele van ennek példáival. Már a krimiknek, legalábbis Agatha Christie után, is van egy olyan pszichológiája, hogy az ő szemszögük az olvasó szemszögévé válik, egy kicsit drukkolunk a gyilkosnak, hogy sikerüljön az újabb tette, és megússza. Elérzékenyülünk, nem szeretnénk villamosszéket neki, milyen az. A médiagépezet felkapja őket, szuper nézettségfokozók. Ted Bundyt és retorikai fricskáit élőben közvetítették a tárgyalóteremből, showműsorrá vált a büntetőper. Lehet borzongani, beléjük szeretni, szoktak is, mert nagy sármőrök (viszont a szovjet kollégák meg nyomik, szociopaták, ágyba vizelnek – ki érti ezt?). A Chicago is erről szól: a bűn boldog, szándékos relativizálásáról, sztárolásáról. A Született gyilkosok, a Bonnie és Clyde, A keresztapa, Tarantino összes filmje, és minden, amiben Robert De Niro kemény fiú. A viszkis. Nem vénnek való vidék. És most az Átkozottul…

http://artmozi.hu/filmek/atkozottul-veszett-sokkoloan-gonosz-es-hitvany

A film nagyon jó, vagyis a dramaturgia, a látvány és Zac Efron mimikája jó, elannyira, hogy Lőrinc eljött velem, és harmadszor is megnézte. Szerinte ebből, pontosabban Zac alakításából Oscar lesz.

De amúgy is okos, trükkös film.

Viszont kell-e éltetni, sztárrá faragni ezeket a szörnyetegeket? Miféle dinamika ez? Nem relativizáljuk-e ezzel a nők elleni erőszakot?

“He is hot”. Zac Efron nagyon hot, de Ted Bundy nem hot.

https://www.inquirer.com/entertainment/tv/tv-ted-bundy-netflix-zac-efron-john-goodman-black-earth-rising-20190130.html

a forró júliusban

…, mely épp hűvös, mindenféle élmények vannak, és nem nagyon tudok írni. Időben megoldanám, de tudatállapotilag nehéz most.

A feleségem története forgatásának magyarországi szakasza 5-én, pénteken ért véget hivatalosan, de rátettünk még egy napot. Öltözésnél a szép női szolidaritás jegyében megosztottam a legendás zero feel melltartómat egy leánnyal. Bővebben…

a felesége története. beletettem a sajtótájékoztató linkjét!

Szeretek sajtótájékoztatóra járni, pedig nem eszem pogácsát.

Bringával, végig. Kikerültem egy érthetetlen méretű békát egy csőtörésnél. Süti a nap a vállam. Hosszan erősen, előre…!

A helyszín a Vasúttörténeti Park, 12,8 kilométer, egészen szürreális a szembefényben, a sínek és mozdonyok között ülni a nagycsarnokban, befúj a nyári szellő, minden álomszerű. Sokan vagyunk. Be is rendezik, mert egyben forgatási helyszín is.

Három színész van jelen: Léa Seydoux, Bővebben…

halló, a filmhétről jelentkezem!

Hétfő este, az életműdíjasok gálájával kezdődöttt az 5. Magyar Filmhét a Corvin moziban. Először osztottak ilyen díjakat. Idősebbek is elkezdhetik a képeket nézni, komolyan megható volt:

A díjátadó után láttunk még egy szellemes, élvezetes portréfilmet a 2016. január 1-én elhunyt Zsigmond Vilmosról (Fényképezte: Zsigmond Vilmos). Bővebben…

túlcsordul

Tele vagyok élménnyel, alig jutok íráshoz: az elmúlt napokban egyik túláradó, legmélyebb rétegeimet is érintő behatás után jött a másik, és ez most főleg színház és lélek. Katona (Kamra) maraton, mind a négy Eszterrel és Tündével, és kettő Lőrinccel:

Péntek: Jeanne d’Arc MUST HAVE

Szombat: Berlin, Alexanderplatz

Vasárnap: A mi osztályunk MUST HAVE

Hétfő: A kaukázusi krétakör MUST HAVE

Megszeretek színészeket (Mészáros Béla, Elek Ferenc, Rujder Vivien, Tasnádi Bence), ismerőssé válik a rezdülésük. Megterhelő, sírós, színésszel összenézős pillanatok: te is, én is. Bővebben…

fűszálak élén a vér

Regiment, Kossuth-nóta, kokárda, toborzás. Honvédok avagy hondvédek.* Huszárok, nemzetőrség. Édes rózsám, el kell válnom tőled, illetve eszik-iszik a sátorba’. Síró leányok keszkenővel. Tavaszi hadjárat. Vízaknai csata. Gábor Áron rézágyúja. Bem apó. Bécs felé, Jellasics, a gyáva. Ott essem el én. Lánglelkű, ágyban, párnák közt. Dobogó paripák. Fegyverletétel. Pedig utolsó vérünkig, mind egy szálig. Görgey áruló, de most már Romsics Ignác ragaszkodik hozzá, hogy mégsem. Vértanúk. Idős honvédok áhítatos tisztelete. Ereklyemúzeum, Petőfi pipája. A honvéd özvegye: Szendrey Júlia, patriarchális meghurcoltatás az új háűzasságért (amely súlyosan bántalmazó volt, eleve is kényszerből született).

Mennyi ilyen szó van a tudatunkban. Fel tudok mondani simán ilyeneket, amiket például egy nápoly olasz nem (Garibaldi csárdás kiskalapja). Fel tudok idézni filmes csatajeleneteket. Utánaolvastam egy-egy témának.

De nem látom, nem érzem ennek a valóságát. Az én hazám függetlenségi harcának húsba hatoló jellegét. És nem csak azért, mert a háborúzásnak ezt a naiv, test test ellen korszakát elfedi a kulturális tudatunkban a két ipariasított világháború. Hanem a kis látószöget nem látom. Nem is mutatták meg soha. Hogy ez milyen volt kicsiben, emberileg, az ember életére hatóan.

Honnan tudták meg például, korszerű sajtó, telefon, távirat nélkül a mindenféle szerteszéledt csapatok, hogy vége van? Ki mikor indult haza? Mi lett a katonaszökevényekkel utána? Az ágyúgolyókat vajon összeszedték, és újra harangokat öntöttek belőlük? Harcoltunk mi nem csak a császáriakkal, de keleten szászokkal, románokkal, szászokkal is. Az aktuális átvonulók, a csata győztesei felgyújtották Losoncot, Nagyszebent, Nagyenyedet. Fosztogattak, rekviráltak, hadisarc volt, és nem csak statárium, hanem bírói ítélet nélküli kivégzések is, román felkelőké.

Gyöngyszemek korabeli beszámolókból:

…ezeknek folyamatban lévő szerelése szorgalom dacára lassan halad, mit nem annyira a felszerelési cikkek, mint a pénz hiánya okoz s efelett azon terhes körülmény, miszerént a pénztárok útján kezekbe csupán 100-as bankjegyek adatván, azoknak felváltása jelenleg csaknem lehetetlen, mert az aprópénz az előjáróság minden tiltakozásai ellenére is elrejtetik. Ezáltal a gyárosok és mesteremberek kényteleníttetnek kész munkáikat a kiadott nyílt rendeletek áthágásával, aprópénzzel fizető zsidó kereskedőknek titkon eladni, kik azokat az álladalomnak nagy kárára a katonaság számára kettős áron adják el.

Hoppá.

elkiáltja „Ne te nagy isten se minket ne segélj, se őket ne segítsd, csak nézzed mit csinálunk”

 

…így áthatva vágtattunk le a folyó mellett. – De az oláhság ordítva futott utánunk. – Ezt egyelőre fel nem foghattuk, hogy miért futnak, mert utol úgy sem érnek bennünket

(ti. a románok nem lovon vannak)

Kiss alezredes a 12 Székely huszárral mellettünk visszavágtatott, Bem pedig lépésben lovagolt hátra, mintegy 150 lépésre, a hol gróf Mikes Kelemen holt teste hevert egy hídon, melynek láttán Bem a fejéhez kapott mondván: „oh mon Dieu!
 
…kezdé a campirozás téli kellemetlenségei alól akként kivonni, ti., hogy itt-ott zsákmányolt portékákot hazahordotta, természetes, ha ki haza ment, kényelmesbnek találta házi tűzhelye s családja köriben magát, mint a tábori kellemetlen hideg és sáros pázsiton heverni.
 
Az elmúlt három napban nem aludtam és nem sportoltam, mert szép, tavaszi feladatként rohammunkában nyomdába készítettem egy hadtörténeti könyvet a huszárokról (egy konkrét ezred alakulása, toborzása, harcai, tele korabeli csata- és katonaélet-leírásokkal). Azelőtt, hétfőn pedig megnéztem a Guerilla című filmet (a reformkori nevű Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmje), amely kis látószögben, tekintetekben, arcok finom rándulásain mutatja meg, milyen lehetett az elkeseredetten dicső vállalkozásunknak a személyes része, az egyedi sors 1849-ben, amikor utoljára voltunk erősen hívő, büszke, tartással rendelkező, viszonylag egységes nemzet. Én azóta csak szégyenkezem.

Éspedig olyan színészekkel, akiket egy ideje figyelek: Mészáros Blanka a Katona előadásaiban döbbentett meg (Nyinaként, A tökéletes boldogság világában és legutóbb a virtuóz Ithakában), Vilmányi Benettről pedig a Radnóti 10 című, kihagyhatatlan előadásában mutatta meg, hogy jó színész. A főszereplő Váradi Gergely.

A film történész szakértője az itt is publikáló Fónagy Zoltán.

édes anna nővérei

* Most olvasom, hogy itt a toldalék hangrendjének jelentésmegkülönböztető szerepe van: Imádom a Honvédot! – Habfehér keblére ölelte a sebhelyes nyakú honvédet.