Először is: a héten négyszer sikerült elmélyülten haladnom a Művel – ez nagyon jónak számít, tavasszal nehezen ment. Reggel és csöndben, magányban kell írni.
Aztán: jázmin, hárs, és eper!
Nagyon sok élményünk van. Volt Bővebben…
Először is, összekészül, Mindenféle Szükséges Holmikat helyez a táskájába Bővebben…
Már látható Cristian Mungiu új, R.M.N. című filmje, részben magyar nyelvű. Katartikus. A 4 hónap, 3 hét, 2 napot is ő rendezte. Itt beszélget vele Gulyás Márton az új film kapcsán:
A másik film az Elveszett illúziók, a bemutatója március 2-án volt, tehát már látható például a Cirkóban. Xavier Giannoli rendezte. Monumentális, szívettépő, az emberi élet teljessége és a sztreotipikus, de izgalmas Párizs mutatkozik meg benne. Szól még a film sodró szerelemről, az újságírás és a színház ethoszáról (azok hiányáról), a korrupcióról, a royalistákról, a becsvágyról, a restaurációról, csillogásról és nyomorról. Balzac-feldolgozás: az igazmondó, kíméletlen, leleplező francia realista regény legjavának adaptációja. Látványos és rendkívül szórakoztató, láthatjuk benne epizódszerepben Gerard Depardieu-t és főbb szerepben Xavier Dolant is. Tavaly hét Césart nyert, és nem csak a legjobb film lett, hanem legjobb mellékszereplő, ígéretes fiatal színész (Benjamin Voisin, főszereplő), továbbá díszlet, jelmez, adaptáció. Volt még ezeken kívül több jelölés is. Amúgy ez Gaspard Ulliel szerepe lett volna, ha élne.
A harmadik film a szezon nagy várakozása: a spanyoloknál robbantott kilenc Goyát. A Francia Intézetben láttuk 1-jén. Részben francia nyelvű, a főszereplők franciák, egyikük a csodálatos Denis Menochet (Láthatás, Peter von Kant keserű könnyei). Megrendítő, sűrű, behúz, intenzív természetélményt ad, és az abszurd állhatatosságról szól, végső soron a női erőről, mert a fő-főszereplő Marina Fois. Erénye a filmnek, hogy nem tudod, merre kanyarodik a történet (ez nagyon ritka) és rendkívül feszült. Szörnyetegek, rendezte Rodrigo Sorogoyen. Március 30-tól látható a mozikban.
Küldetésemnek érzem, hogy a kisebb költségvetésű, szerzői, európai gyártású, Netflix stb. közelébe nem menő, itteni színészeket láttató filmeket népszerűsítsem (közülük a legjobbakat). De az eggyel nagyobb pályán játszó TÁR is fontos film, illetve A sziget szellemeit is meg kell nézni (utóbbit én is csak most fogom).
A franciák akkor is nagyot alkotnak, amikor könnyedek, hétköznapi témákról forgatnak filmet. Ez az, amit csak a francia film tud. Olyan természetes, mellékes, egyszerű minden, és annyira értenek hozzá, hogy működjön. Akkor is az élet élvezete és szépsége a fontos, ha súlyos a téma.
https://www.imdb.com/video/vi1001374233/?playlistId=tt13531468&ref_=tt_pr_ov_vi
A Tánc az élet a Lakótársat keresünk rendezőjének, Cédric Kapischnak az új filmje. Koreográfusa és a zene összeállítója a kortárs tánc egyik leghíresebb alakja, Hofesh Shechter, aki társulatával együtt szerepel a filmben, saját nevükön, valódi koreográfiával magukat játsszák.
A főszereplő, Marion Barbeau a Párizsi Opera balerinája, ez az első filmszerepe. Fater hatalmas arc, jó kis szatíra, foglalkozása ügyvéd, egyébként korán lett özvegy. Ismeritek ezt a típust, aki az életről, pályaválasztásról mint olyanról papol, semmi sem elég jó neki, de azért szeretjük és összenézünk a testvéreinkkel az elképesztő reakcióin. Ó, bár ennyire lett volna rideg az én apám! A színész a felejthetetlen fejű-hangú Denis Podalydès, és láttuk a Belle Epoque-ban (Boldog idők), illetve eljátszotta Nicolas Sarkozyt is (nem túl nagy sikerrel).
A filmben rengeteg testet látunk mozgásban, megkapó zenéket hallunk, és nem csak színpadon van tánc, hanem főleg a próbák világának lehetünk tanúi. Sokat főznek, ez a szál is hangsúlyos, részben vicces is, illetve székeket bántanak.
A legmegjkamóbb emberi viszony a próbáknak helyet biztosító, lesántult anyafigura és az ő gyönyörűre írt intelmei. Josiane a karakter neve, a színésznő pedig Muriel Robin. Annyi jóindulat, öröm, mélység van ezekben a jelenetekben, és az egész filmben is csak enyhe fricskák a karaktereknek (séf, fater), ahogy hagyományosan az ilyen életélvezős a vígjátékokban szokás. Összességében minden érzet, hangulat, gondolat, amit a film kelt, felemelő, fölfele visz.
Egy, csak egy méltóság van a színpadon: Julika! Nézzétek meg ezt a Zeller Júliát az Örkényben, nem felejtitek el, míg éltek, pedig én már minden maximális Diamond League primissima best of Kilimandzsáró evör színházi díjat kiosztottam (Láng Annamáriának).
Józsa Bettina tényleg ritka “vézna”, pici (nem mindegyik Julika ennyire), sajnálod azt a kis nyakát, de mindent bír, és még annál is többet, viszont nem cselédként, mindenesként vagy félvilági kallódó intézetisként a nehéz életet, tehát nem a rá mért sorsot, hanem a választásaiból, eltökéltségéből következő autonómiáját bírja el. Ahogy ott áll a falnál, és mindenki akar tőle mindenfélét, ott nyüzsög Muskátné (itt igazi plázacunci, napszemüveggel, tapadós nadrágban, hollófekete hajfestménnyel, műkörmökkel, fellógatott mobillal), meg Hugó, Marika… (az esztergályos épp nem, őt ebben az előadásban csak emlegetik), és elbírja azt a nagy testet is… senki, senki nem méltó.
November 30-án néztük az első sor közepéről az Örkény Liliomát, Kovács D. Dániel rendezését, annak is a negyedik előadását. Meg volt ez hirdetve tavaly, tudtuk és vártuk a nagy klasszikust, de akadt izgalom. Két nappal a bemutató (október 7.) előtt Bővebben…
Filmeket ajánlok, az ősz bemutatói közül. Soha nem spoilerezek, csak a témát vagy a film irányát jelölöm.
Igazi feminista, nagyszerű színésznővel: Fűző, már írtam róla itt.
A cannes-i nagydíjas:
Közel, belga-holland
https://www.cirkogejzir.hu/filmek/kozel/733/
Érzékeny, letisztult, nem leegyszerűsítő alkotás, mélyen megrendítő a történet, mozaikos, sok kihagyással, sűrűre vágva, váratlanul jó gyerekszínészekkel. A dolgos, természetközelben élő szereplők magától értetődő, sosem hivalkodó bőségben élnek. Jegyezzük meg jól a rendező, Lukas Dhont nevét. Nem csak LMBT filmnek nézhető, bár a korszellem errefelé nyom, de nem kell bedőlni. A szexualitás nem jelenik meg, a fókusz a kiskamaszkori emberi kapcsolatok és általában a viszonyulásaink összetettsége, érzékenysége. Egy film, amelyben mindenki őszinte, emberileg (tanárként, szülőként) tulajdonképpen nem hibáznak, még a gyerekek sem igazán kegyetlenek. Bár a sérelemvadászok megtalálják benne a “mikroagressziókat”, de nincs könnyű dolga annak, aki ideológiát támogatna ezzel a filmmel. Annak észrevételezése, hogy valaki más, ezt problémának láttatni még nem bántás. Pont ez a tragédia: a mindenképpen szorongató másság. Inkább inherens szégyenekről és visszautasítottságról van szó, az érzékenység feloldhatatlan tragédiájáról. Pedig ebben a közegben nem ciki mást gondolni, különállni, ellentmondani, tele van szeretettel, valós kapcsolódásokkal – és mégis tragédia a vége.
Spoileres kritika: https://filmtett.ro/cikk/ketten-egyedul-lukas-dhont-close-kozel-kritika
Az Arany Pálma nyertese, a csapból is ez folyik, és szerintem is fontos, illetve rendkívül sokrétű és gonosz film: A szomorúság háromszöge, Ruben Östlund.
Érdekesek a nézőszámok:
http://filmforgalmazok.hu/category/hetvegi-eredmenyek/
Magyar filmek továbbra is, február végéig minden kedden:
https://www.cirkogejzir.hu/esemenyek/holnap-lesz-facan-magyar-filmszemle-a-xx-szazadbol/33/
Tegnaptól már megy a Verzió, a Beauty and the Beast ma lesz és 15-én:
Éljenek a kis mozik, a szerzői filmek! Le a gigagyártással és a kasszasikerekkel!
…és igazi feminista film, női rendező: Fűző. Szintén kicsi mozikban látható, a bemutatója 20-án volt.
A címszereplő Vicky Krieps-re, a luxemburgi, szabálytalanul feledhetetlen arcú színésznőre emlékezhettek a dermesztő Fantomszálból: ő volt Daniel Day-Lewis partnere. Láttam később a szelíd, intellektuális Bergman szigetében, és most Sissit játszik, érzékenyen és szuggesztíven.
De milyen Sissit! Öregedő, negyven éves (1877-78-ban vagyunk, december és augusztus között), megcsalt, eszes, sportos, szabad lélek, nemes anyag, csupa szív – és igaza van a birodalommal szemben. Maga a történet teljes fikció, de trükkös, mert elfér a valós történetben is. Marie Kreutzer a rendező-író.
Lengyel Tamás játssza pici epizódban Andrássy grófot, de a vágy igaz tárgya a rossz fogú, édesszájú, élveteg buzi unokabáty az angol lovászfiú (Colin Morgan). Viszont az unokatesóval lenyűgözően artisztikus a tavi jelenet.
Ez a Sissi a filmfelvételen, amely még hangot nem rögzít, kikiabálja magából az élete igazi történetét. A haja a leghangsúlyosabb, nem a fűző, a haj levágása teszi szabaddá. Öröm, élniakarás, lázadás és érvényes kudarc. Felirattal az igazi: Vicky nem is egyszer magyarul beszél!
Vicky Krieps instája:
https://www.instagram.com/vickykrieps/
ő a kedvenc európai színésznőm, Léa Seydoux (nincs instája!) és Virginie Efira mellett.
Részletek, trailer:
La femme parisienne! – a francia film azért jó, mert főalakját, a párizsi nőt nem unod ezredszer sem. Mennyi szín, életszeretet, finom humor, rezdülés – és a város!
A legjelentősebb francia színésznő a még ifjak között szerintem Léa Seydoux. Volt neki kék haja az Adéle életében, ott minden idők legmegterhelőbb szexjelenetét láthattuk, volt végzet asszonya A feleségem történetében, lesz a Dűnében is (2.). Most egészen közelről láthatod, természetes, esendő, érző drámai hősnőként a párizsi hétköznapokban az Egy szép reggelen című filmben, amelynek tegnap volt a premiere.
Apaszerepben, megrendítő alakítással van jelen a feledhetetlen arcú Greggory Pascal.
Az anyát emelem még ki, igazi ütős elváltfeleség-esszencia, gyomros mondatokat mond a házasságáról ezzel a pedig-nagyon-jó-emberrel. Ő Nicole Garcia, és ő is egy párizsi nő. Melvil Poupaud, a vágy tárgya pedig A nyár meséjéből, az Utolsó napjaimból, a 85 nyarából (ott irodalomtanár volt) és a Fiatal szeretőkből emlékezetes, neurotikus jópasi, itt kozmokémikus (nem asztrofizikus! ez a rész amúgy nagyon vicces). Én elhittem neki, persze nem jön be mindenkinek, de nem is saját pasit keresek a filmvásznon. A fesztiválfotókból kiderül, hogy el tud ő menni fodrászhoz, ha akar! Szép, kócos francia szerelem ez, a fordulatai lekötnek, megrendülsz, szinte vágyni kezdesz a hétköznapiságnak erre az emelkedett bánatára. Megérted a szeretődet, a gyerekedet, az anyádat, az idősellátás gondjait, amelyek még egy jóléti társadalomban is súlyos dilemmák – és ami a lényeg: nem megy el mégsem az életkedved a végére.
Hol?
Szerdán a Centrálban láttam a Shirley Valentine című Willy Russel-színdarabot. A rendező Ujj Mészáros Károly. A nevezetes film 1989-es, számos díjra jelölték (végül BAFTA-t kapott Pauline Collins, a címszereplő).
Igazi kultfilm volt a naiv korszakból, feminista kiáltványa a második generációnak. Most monológforma, az eredeti színpadi szöveg, a rendező által újrafordítva.
Balsai Móni játssza a lestrapált, szorongó, de vicces és tiszta szívű liverpooli háziasszonyt. Szuggesztív a jelenléte, meleg, okos és naiv egyszerre. Rajongást vált ki a tépelődése, önreflexiója, esetlensége:
Vidd el az anyukádat!
https://www.centralszinhaz.hu/musornaptar/2022-majus
2014-ben (mondjuk), amikor oly igen el voltam foglalva a férjek játszmáival – és voltaképpen a saját balekságunkkal, rászedhetőségünkkel itt a blogon, szóval akkor még magunknak, az akkori késő harmincasoknak ajánlottam volna ezt, hogy milyen ütős, mennyire megérted belőle, és ugye, te is így… Ez az egész élmény, érvelés, ezek a felismerések nekünk már megvoltak: a kétely, az elveszett lánykori én, a kitörés, az önfelvállalás, új szerződés írása a férjjel.
És ma már nem ez van. Gondolkodtam, miért érzem azt, hogy ez a helyzet így nem a mi generációnké most, nekünk ez már nagyon kedves retró (amúgy is nyolcvanas évek, Adrian Mole kortársa), kicsit mesevilág is, ahogy megváltoztatja az életét, szóval nekünk nem ez az élményünk. Nem ebből a szabadságszintből nézünk kifele. Vajon csak az én életem, témáim változtak meg? Ahogy konszenzusnak gondolom a sportot, felelősségvállalást is, vagy a nem-baszogatós, minél kevésbé kontrollálós, bizalomalapú gyereknevelést, és nem érzem, hogy van még, akinek ez új.
Vannak még ilyen nők? Robotként főző-gondoskodók, magukat a terhességi csíkjaikkal öregnek érzők, akik maguktól a jót megtagadják?
Hát hiszen már rég rájöttünk és megoldottuk…
Nincs mit elemezni már, és nincs mi ellen lázadni. És aki nem lázad, mert nem fuldoklik, az már megértő is lehet: ilyen a csávóm, nem ellenem ilyen. Nem kell mindent megbeszélni, még több vagy más “minőségi időre” (úristen) vágyni, örökké valami magazinokból, női blogokból és ábrándfokból összekreált idillre vágyakozni, bármi kapcsán üzemszerűen öntudatoskodni. (Állj ki magadért, persze – de ürügyszagú asztalverésre annak van szüksége, aki beleragadt valami vállalhatatlanba.)
Mi már tudjuk és éljük Shirley tanulságait. És pláne nincs szükségünk krumplipucolás közben dohogni a semmiségeken.
A mi kiáltványunk:
Romboló, lehúzó, egyenlőtlen kapcsolatba eleve nem belemenni.
Nem lenni társfüggőnek.
Nem cipelni bele a kapcsolatba az előzőt, az apát, a sebeket. A szerelmem nem a megmentőm. Meg vagyok mentve, tudom magam.
Ha mégis fontos lett valaki, akivel úgy alakult, hogy érdemes együtt lenni, akkor viszont erősnek és nagyvonalúnak lenni. Nem baj, ha ő zártabb, ha szívesen szerel, ha nem sír a filmeken és nem hoz virágot.Nem ez a szeretés.
Van, amit nem fogadok el, azonnal jelzem. Nem kell túlmagyarázni, érvelni, mert NEM. De amit igen, azt teljesen. Nem akarom valami ideállá faragni.
Senki nem kell, aki társkeresőn meg pornón lóg, flörtölget, miközben komoly kapcsolatban él.
A nagy beszélgetéseknek, szembesítéseknek nincs értelmük, sőt, ez teher és nyaggatás, elsivárosítja a lelket, hogy soha nem lesz az, amit várunk tőle. Vagy beszélgetősek vagytok, folyamatosan, érzékenyen figyelsz rá, te is mondod, reagálsz (van, aki szavak nélkül jelez, korrigál, kér bocsánatot!), vagy nem vagytok megbeszélősek – az sosem véletlen, és akkor a némaságban a nagy beszélgetéseknek,”tudatosságnak”, ultimátumoknak, pszichológushoz járási nyüstölésnek nincsen értelme.
A kapcsolatom öröm, erőforrás, meghittség, állandó menés, vidámság, közös meló – ha nem az, akkor nem is kapcsolat. De: nem az identitásom alapja, nem határoz meg lényegileg, nem neki rovom fel, ha nem jó nekem, és nem rágódom rajta.
Minden jó így.
Itt tartok 2022-ben, ebben benne vannak a korábbi élményeim, a 2013-14-es, sokat taglalt felismerések, a megírásuk mint terápia és ama előző generációk, Shirley is. Az anyám válása, épp a filmforgatás idején – igen a kiállásra és az életszeretetére! nem az egyedül cipelt terhekre! És NEM nyomorgatom a lányom vissza a tűrésbe, hanem örülök, ha neki könnyebb, fényesebb, egyértelműbb az útja!
Frankofón hónap van, már huszonkettedszer, és ennek része a 12. Frankofón Filmnapok. Március 17-27. között a budapesti Uránia és Toldi moziban, az Art+ Cinemában és a Francia Intézetben 23 kortárs frankofón alkotást nézhettek meg eredeti nyelven, magyar felirattal, több vetítési időponttal. Számos női rendező és világsztár, fesztiválfilmek, jelöltek és díjazottak (Cannes, César, Velence). Nyelvgyakorlásnak is kitűnő.
Teljes program:
https://filmnapok.franciaintezet.hu
Uránia, a legjobb vászonnal:
https://urania-nf.hu/esemenyek/2045/2022/03/17/_12-frankofon-filmnapok
Az én választásaim a gazdag kínálatból, amelyekre barátokkal és Macival megyünk:
A nyitófilm François Ozon legújabb alkotása, a Minden rendben ment, Sophie Marceau-val.
Történelmi : Elveszett illúziók, Balzac regényéből, nagyszabású kosztümös film.
Vígjáték: Bergman szigete (skandináv helyszínnel és rendezővel), Elég a hülyékből César 2021 díj), Intenzív találkozások, Szabadság, egyenlőség, ínyencség,
Dráma: Benedetta (fr.), Ahol a nap felkel Párizsban, Amíg lehet (fr.) Catherine Deneuve-vel, Lány bilincsben, A fiunk élete (tunéziai), Nyughatatlanok (belga), Hosszú jegyesség (2004-es film), 1945 (2017, magyar)
Zenés: Laurent Garnier: off the record, utána electroparti lesz a Toldi moziban.
Március 18-án Horror Filmmaratont tartanak.
Gyertek igazi vásznon igazi (szerzői) filmeket és rangos alkotókat nézni. A minőségi kultúra minden időben támasz, vigasz, tudatébresztő és búfelejtő egyszerre!
nyuszi újabban meghatódik a filmeken
A traumaírás két éve hozza lázba hazánk nőit, amióta gombamód szaporodnak az írónőképző vállalkozások “a dekupázsolást már meguntam” típusú, középkorú könyvelőnőknek.
Ha nem számítjuk a világfájdalmas popzenei produktumokat és szubkultúrákat, akkor a személyességet, az esendőség megmutatását, önálló tartalomként való közlését Oprah Winfrey híres vallomása hozta be a mainstreambe, kvázi politikai gesztusként beszélt az abuzív és elhanyagoló gyerekkoráról és annak tartós hatásairól: nem kell csillogónak mutatkozni, szabad az esendőséget is megmutatni. Írt erről könyvet is.
Persze vannak komoly művészi hagyományai a szenvedés tematizálásának, ha csak a nőket nézzük, akkor is mindjárt eszünkbe jut Frida Kahlo, Kaffka Margit, Simone Weil vagy Sylvia Plath Üvegburája. Gyarmati Fanni monumentális naplója is ide tartozik (háború, abortusz), és élvonal Polcz Alaine Asszony a frontonja is. Nemrég jelent meg Babarczy Eszter első szépirodalmi könyve is (a bal alsó sarokban), neki alapélménye a depresszió. Az ifjú Hegedűs Vera könyve is erős kezdet.
Ez a januári írókboltjás portyám zsákmánya.
Aztán az lett, hogy:
traumája (vagy akként keretezhető életeseménye) szinte mindenkinek van,
a feminizmus bulvárosabb ágazata leszállította az abúzus, bántalmazó, áldozat stb. beszédmódot, szóhasználatot,
mindenki írni és szerepelni akart, könnyű érvényesülésnek gondolva ezt,
így aztán a trauma és az áldozati “edukáció” papnői, a hibáztatás tilalma védetté, bírálhatatlanná, sőt, hősnővé tette azokat, akik…
Hát hogy mondjam: akik éveken át nem szégyellik az egyébként gyönyörűre sminkelt-szűrőzött képeik mellett rágni, hogy betegek, betegek voltak, beteg a gyerekük, hangulatzavarral küzdenek, vagy meghalt egy családtagjuk. Mindenhol zaftos témává válnak:
…a következő beszélgetésre lesz figyelmes két kolléganő között: – Jaj, te, ez a szegény X.Y.! Mennyi szenvedést mér már rá a sors. Most is mi történt vele! Jaj, istenem. De nem bírom ki, mindennap olvasom. A szívem szakad meg. – Ne is mondd, én is ugyanígy vagyok vele. Már mindent elolvastam tőle…
Lájközön, érzelmi azonosulás, rengeteg interakció és médiaérdeklődés az eredmény. Olyan emberektől, akik valódi irodalmat soha nem olvasnak, de érdekes, hogy valódi irodalomfogyasztók is néha jámborak, és könyvespolcukra teszik a klasszikusok közé e nagyon vegyes színvonalú műveket.
Bár e trend gátlástalan meglovaglói magukat írónak vagy újságírónak titulálják, színvonalukat és hatásukat tekintve nem sokban különböznek a nyilvánosságban veszekedő celebpároktól és a nyomorpornó más képviselőitől.
A traumaírás egyben felmentés az íráskészség alól is: ha te, az olvasó ízléstelennek és ügyetlennek, velejéig hazugnak tartod a traumaírónőt, arról hallgatni illik. Nem szokás szóvá tenni se az önsajnáltató-sztárkodó gesztus hamisságát, sem az írás nívójának fogyatkozását, és nézheted, hogy valamelyik vergődő nőtársad lelkesen osztja, megy szívecskézni, drukkolni, meghatódni.
Mi ebben az átverés? Egyszerűen nem kell őket olvasni, nem?
Az az átverés, hogy sok dilettáns kapott vészemet, lett kedve híressé válni, az érdeklődés és a könnyű azonosulás, illetve a közösségi médiás, ingyen publikációs lehetőség miatt a traumaírás tömeges trend lett, már külön kurzust is hirdettek nekik Péterfyék – ez végeredményében az irodalom halála, ízléstelen kommodifikációja. Az érzelmi viharban az olvasók elhiszik, hogy nagy és valódi műveket olvasnak. A lapok és kiadók éléről pedig eltűntek az újságírói etikát, elemi jó ízlést bástyaként képviselő, bölcs, tapasztalt szerkesztők, akik szelíden azt mondanák a szerzőnek: nézd, nem csak az a helyzet, hogy nem elég jó a szöveg, hanem neked se tesz jót, ha beleragadsz ebbe, mert ha rendszeresen szállítod az ilyen szövegeket (és mi mást tudnál írni?), akkor a “minél rosszabb, annál jobb” fogja uralni az életed, és egyre hangosabb, sértettebb leszel.
Különösen ha valami emberi jogi ügyet vagy bátor harcos jelleget, esetleg ellenzéki vonatkozást lehet a szenvedés köré keríteni, akkor tiszta buli: a traumákkal házalni, nyomtatott szövegben panaszkodással és önigazolással, fiktív és valós szexuális abúzusokkal előrukkolva egymást tapossák az új meg új szerzők. A legújabb ízlésficam ez, amelyre jövedelmező iparág épült, és ezzel vannak tele a könyvesboltok is. Pedig ahol mindenki bátor és tabutörő, ott ezek a szavak elveszítik a jelentésüket, és a nagy olvasói szörnyülködésben, az áruvá vált ön-élveboncolásban csökken az átlagos, de okosan-finoman megírt léttapasztalatok, érvelő szövegek, a játékosság, az intellektuális témák aránya és megbecsültsége is.
Évekig megy zavartalanul a hamis biznisz. Miután Tibi atya nekiment, már nemigen vitatta senki, hogy Lippai Marianna, a gyerekhalállal és bögrékkel házaló motivátor szélhámos.
(Az ügy döbbenetes részlete, hogy a kiátkozó hangokhoz akkor Gumiszoba is csatlakozott, aki akkoriban négyezerről tizenhatezerre tornászta fel a követőszámát a gyásztémával, és rémesen ízléstelen önértelmezését bulvárkiadó jelentette meg, majd komolyabb felületeken is íróként szerepelhetett, a színvonalat nem merte senki megpiszkálni. Ő maga is úgy hiszi, a bátor feminizmusa, ellenzékisége, gyerekmentes üzenete váltja ki a viszolygást.)
A portálok és kiadók jól megfejik az együttérzéscsapot, ilyen nevekkel adják el a teljes portfoliót, valójában érzelmi zsarolás zajlik, a szerző pedig nyílt terápiát folytat és néha elképesztő módon öninazol, vádaskodik, hazudik. Ez senkin nem segít.
A karrier egyébként tiszavirágéletű: ezek a nők nem maradnak írók, kifulladnak, kereskedelmileg mégis eldöcög rájuk hivatkozva egy-egy vállalkozás. Aztán jön a következő hű meg ha, és ismét íróvá, hőssé és bátorrá avatnak, fellengzős szavakkal promotálnak új, tökéletesen hétköznapi embereket.
Van-e egyáltalán olyan traumaszerző, akit nem kísért meg a könnyű hatás, nem él vissza az együttérzéssel, nem menősködik, illetve tud írni? Most az igazi irodalomról beszélek, nem lektűrökről.
Mi a helyzet azzal, aki igazi író, akár nagy író, de van traumája, és abból könyvet ír? Csökken-e az írói színvonal? Mondjuk, Esterházy szembesülése az apja múltjával, vagy a Hasnyálmirigynapló? Az mindenképpen hamis lesz?
A jó ízlésű traumafeldolgozó tud írni, korábban is tudott, valódi szerző. Többet olvas, mint ír. Traumával berobbanni az irodalomba nem szerencsés. Másról is tud és szokott szólni, van érvényes üzenete a konkrét szenvedéstörténeten túl is, amelyben, és ez fontos különbség a nagy komolyan vevés közepette: feltűnő szenvtelenséggel, esetleg derűvel vagy önkritikával jeleníti meg magát, ezzel pedig elkerüli a “de durva!”, “hú, azért jó, hogy ez nem velem történik” hatást. Nem a sorozatokon és amerikai filmdrámákon felnőtt nemzedék narratíváját használja, és nem magának kapar. Ehhez műveltség, ízlés, aprólékos munka és jó szerkesztő is kell. A nem szakmányban író alkatnak pedig idő. A kétévente új könyv kényszere, az ösztöndíj sokat ront az életmű színvonalán. Ezért is van annyi fordító az írók között.
Az igazán nagyok nem a traumájukon fejlesztették ki az íráskészségüket. A fenti klasszikusokon kívül Lucia Berlin, “Amerika legféltettebb titka” és az ő döbbenetesen súlyos életműve juthat eszünkbe. Magyar földön a legzengőbb női hang a szenvedésről Nemes Nagy Ágnesé. Kortársaink közül Mesterházi Mónika, Szlukovényi Katalin lírája példa (itt erről szóló recenzió is van), és Szvoren Edina sajátos lelkialkata is rokon jelenség. Még a világirodalomból: Doris Lessing, Alice Munro, Lionel Shriver gyakran ír torokszorító tragédiákról, pompásan – mert nem az egójuk, hanem a világábrázolás az érdekes, a szenvedés pedig téma, illetve: prizma.
Sidney Lumet egy igen nagy hatású filmrendező, az ő korai klasszikusa a Tizenkét dühös ember (1957), de igazán a hatvanas-hetvenes években lendült bele, és még 2009-es filmje is van, szép, Oscar-dús pálya az övé. Igen komálja a fiatal Al Pacinót. Láttuk tőle a Serpicót, A város hercegét, a Kánikulai délutánt és pont mostanában a Networköt is (ezt Hálózat címén).
A főszereplő Peter Finch még a bemutató előtt meghalt, és halála után kapott Oscart. Faye Dunaway és Beatrice Straight is elhozta a díjat. Utóbbi mint női mellékszereplő mindössze öt perc negyven másodpercig volt vásznon (a százhuszonegyből), ezzel Oscar-rekorder. A három színészi díjon felül a legjobb forgatókönyv Oscarját is kiérdemelte a film (Paddy Chayefsky), összesen tíz jelölés közül tehát négyet.
Ennek a filmnek az adaptációját készítették el és mutatták be 15-én a Centrálban, Puskás Tamás rendezésében, Network címen. A főbb szereplők Alföldi Róbert, László Zsolt, Martinovics Dorina és Schell Judit, meg persze a technika: képernyők, kamerák mindenhol.
https://www.centralszinhaz.hu/eloadasok/network
fotó: Sárosi Z.
Felvételről, de megjelenik Mindenek Ura, Bodrogi Gyula is, igen erős jelenetben. Az igazi főszereplő mégis a televízió mint olyan, képernyők mindenütt, hatalmas kivetítőn is nézhetjük az arcokat úgy, ahogy adásba kerülnek, és Alföldiét azon kívül is, a technikai munkatársak pedig a színpadon a színészekkel mozgó, egyenértékű tényezők lesznek.
Amit látunk, az a média, a fogyasztói társadalom és az abból kitörni kívánó egyszeri ember paradox bírálata, rafináltan abszurd és gyilkosan ironikus a sztori, a feszültsége pedig színpadért kiált, és sikerült feszesre dramaturgizálni és sűríteni. Az is kiderült, miért kerestek olyan nagyon Alföldi-hasonmást.
A miliőt enyhén aktualizálták, vagyis a hetvenes évektől kissé elemelt, időtlen változata (vezetékes és mobiltelefon, hirdetések). Az elnök pedig Ford. A fordító Baráth György, a színpadi változatot erdetileg Lee Hall írta Paddy Chayefsky forgatókönyve alapján.
Mindig az van, hogy Alföldi nekem elsősorban magyar hang (mert akkor fiatal voltam), de aztán színházigazgató és rendező, illetve médiaszereplő, és akkor meghökkenek, mint a Vaknyugat beszarszaröhögéstől-csúcspontján, hogy mekkora színész. Effortless, ezt így mondják, virtuóz, sűrű karizmatikus mindig, ha a szerep az övé.
Ez pedig nagyon az övé: íme, elérkeztek az öregférfi-szerepek, a kiégett, a cinikus híresség, bár Howard hatvan is elmúlt. Alföldi Howardja eleinte egy kétségbeesett galambősz hírolvasó a maga várható, kicsinyes nyűgjeivel és ismétlődő sztorijával, aztán tragikus hőssé és prófétává növekszik. Egy idő után, legyőzve a reflexet (avagy a látásom gyengeségét) levettem a szemem a kivetítőről minden olyan jelenetben, amelyben Alföldi erőseket mond, és kiderült, nem is rossz a látásom, meg hogy az eleven embert, háromdimenziós rezdüléseit és a kameramannal a mozgásos játékát nézni mennyivel közvetlenebb, letaglózóbb, komplexebb élmény.
A rendszer bírálata persze aktualizálva van, ütnek a mondatok választás előtt, de nincs szájbarágás, magyaros kiszólás, a teljesen amerikai olvasat is érvényes, de végső soron ugyanabban nyögünk mindannyian (médiamanipuláció, transznacionális tőke, profitéhség, mohóság), tehát univerzális mindaz, amit leleplez a cselekmény. Sidney Lumet egyébként rajong a “magányos hős kérlelhetetlenül keresi az igazságot” sztorikért, és efféle hajlama Alföldinek is van rendezőként.
Történet-, konfliktus és szövegalapú színház ez, vagyis hagyományos, de abból erős. Lehet azt feszesen, okosan csinálni. Alföldi olyan koncentrált és szuggesztív, beleégnek pillanatok és mondatok az agyba. Anyudéknak is tetszeni fog, ezt most már mindig odaírom, mert van olyan ajánlás a kultúranaplóban, hogy inkább hagyd otthon anyut.
Faye Dunaway híres képe, The Morning After, Terry O’Neill
Ebben az új sorozatban távolról összefüggő motívumokra, élethelyzetekre gyűjtök példákat a tágas kultúrából, ezek egymásra hatnak (intertextualitás), a későbbiek kölcsönzik, átírják, felhasználják őket.
Érdekes, hogy általában a lányok nem veszekszenek annyit, se a lány-, se a fiútestvérükkel. Szépen együtt leküzdik a nehézségeket, mint Jancsi és Juliska. Csak a Grimm-mesékben van harc a lánytestvérek között. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 