Gyereksport, edzők konfliktusai, netes lincselés, és az öntörvényűség, a rendkívüliek megbüntetése – erről írtam Lóci és Olivér meghurcoltatása kapcsán.
Senkinek ne legyen kétsége: súlyosan árt a gyerekeknek a hajsza, semmi jó nem sülhet ki belőle egyik szereplőnek sem, bármi is lesz a vége. Szerintem Csontos Imre fog itt megszégyenülni. Csak addig is feldúlja a család életét, és ami az igazi szégyen: az ő posztja nyomán ezrek vetkőztek ki magukból. Helyeseltek tízezer felkiáltójellel két, igen vitatható gyakorlatot: 1. a semmit nem sportolást (“én nem erőltetem a gyerekre!”), 2. a szorongó, szolgalelkű, sérülésektől parázó, szakértősködő sportolást. A magasztos gyermekvédelmi cél csak a morális alap, hogy bármit meg lehessen tenni. Még akkor se sülne ki a feljelentésből semmi jó, ha az volna, amit állítanak, hogy “a szülők erőltetik rá a gyerekekre a hosszú távokat, a versenyzést”. A sport lényegét nem érti az, aki ilyet állít. Ők egy sportcsalád. Versenyre nevezni sok héttel korábban kell, egyáltalán nem ritka, hogy egy gyerek (vagy felnőtt! én!) lobogott még januárban, és aztán nincs kedve fölkelni áprilisban pont a verseny napján (ezeket a kis részleteket mazsolázta ki Csontos Imre mint “bizonyítékot” – ha lenne sara a szülőnek, vajon megírta volna-e az alkalmi nyűgösséget, konfliktusokat?).
Hányan, hányszor futottunk, edzettünk, indultunk neki versenynek úgy, felnőttként is, hogy nem eufória volt, hanem akarni kellett, elkélt a biztatás? Annál becsesebb leküzdeni önmagunkat, és belelendülni, mégis beérkezni. Mindig, mindig megjön közben a semmihez nem hasonlítható öröm! A kommentelők ezrei, akik virálissá tették az esetet, azért hökkennek meg és hőzöngenek, mert szörnyű erőfeszítésnek tűnik nekik bármi sport. Illetve a saját nyomorult futásaik jelentéktelenednek el Lócié mellett (feltűnően sokszor magyarázzák, hogy ők is futnak, meg a gyerekük is). “A táv iránti alázat”, “a többiekkel szembeni korrektség” – ezek Amadeust is visszaküldenék gombfocizni, mert a templomi orgonista mégiscsak idősebb. Nem átallják leszólni, cincálni a gyerek teljesítményét.
A maraton amúgy nagyon durva. Mindenkinek. Nyugis, kellemes maraton nincsen.
Amiről írok most: szakértősködés, elitizmus, beleszólási kényszer. Az autoriter stílus, a gőg. Amely elrontja az örömöt és a szuverenitást. Ez a célja, ez a lényege.
Ezek mindig így hápognak, ha látják, hogy létezik szuverén ember, és leszarja azt, ami miatt ők annyit görcsölnek. Arra megy ki a játék, hogy kétségbe vonják a kompetenciádat, az énhatáraidat, ezért vádaskodnak és titulálnak elmebetegnek. Egy verseny, ők találták ki és beneveznek téged is: ki a jó ember Ki ért hozzá? Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 