törésvonalak

Rém erős ám az emberekben ez a dobozba rakási késztetés. Mindenkit el kell helyezni az ismert kategóriákban, mert anélkül nem értelmezhető. A pillanatban, az épp aktuális interakcióban nem tudunk vele mit kezdeni. Sem változásában, a dolgok képlékeny és relatív természetében.

Kicsit torzít a dolog, meg rohadtul igazságtalan is, félrevezető, nagy hibaszázalékú, valamint képmutató is, de sebaj. A biztonság a legfontosabb.

Előnyöm vagy hátrányom származik-e belőle, ha jóban vagyok vele? Esetleg semmi? Menő-e vagy ciki vele mutatkozni?

Elképesztő, ahogy leírnak, jellemeznek. Amikor nem az egyedi mintázatot nézik, a szőttes valódi színeit, hanem a besorolással kezdődik az egész, és aztán azon is csorbul ki. Rám mondják, már torzítva, hogy én x vagyok, majd azért rónak meg, hogy nem vagyok x, nem is vagyok eléggé x, nem vagyok következetes! Én azt mondom, nem x-ben kéne gondolkodni.

(Szeretnél valami dobozba rakni, de engem nem fogsz tudni… ezt se mondtam annak, aki a minap azt fejtegette, hogy de azért én egy kicsit nem vagyok normális. Elmentem, töltöttem egy pohár vizet, belepottyantottam egy szív alakú jégkockát. Újabb homlokránc.)

Tényleg nem értenek. Ki is beszélnek, bőszen.

Legyél gazdag, de akkor az azt jelenti, hogy kocsi, trendi öltözet, ennek megfelelő barátok, saját családi ház és cégek. Bővebben…

én nem mondok ilyet

Ó, basszus, nem értitek.

Akkor megpróbálom másképp.

Én itt mesélek magamról. Magamról mesélek, nem lehet másképp, mert ezt a blogot én írom – az egyik legfontosabb komponens a személyesség, és még változatos is akarok lenni. Szinte minden nap írok valamit, el kell hát mesélnem sok mindent, a világról, a gondolataimból és az életemről.

Elmondom a döntéseimet, és tudok érvelni is mellettük, mert tényleg jó okkal döntöttem úgy. És elmondom azt is, ami velem csak úgy megesett, ami nem döntés, annak is lehet tanulsága, de az azért más. Elmondom a hibáimat, fejlődési lépcsőfokaimat, zsákutcáimat, kételyeimet is. Nincs szó arról, hogy “ide nézzetek, így jó, csak így”. Nem hirdetek programot.

Nekem se jó minden így, pedig ez az én életem, de nem minden eleme döntés eredménye. S hogy másnak mi jó, azt pláne mit tudhatom…?

Nem is dolgom tudni.

A történetek ugyanis, minden tendencia ellenére, meghökkentően különbözőek tudnak lenni, ezért nincsen érvényes és egyirányú útmutatás. Bővebben…

honnan tudom?

Belelógok én az életetekbe. Nem alszom éjjel emiatt. Habozok, kirakjam-e a bejegyzést, és nem magam miatt. Hogy kiben mit váltanak ki a szavaim, mekkora a felelősségem, kit sodor mélységes belső válságba a mondatom. De én nem tudok nem így írni. Igen, felhasználok mindent és mindenkit. Elsősorban önmagamat. Bővebben…

önéletralyz

2014. januári bejegyzés

Születtem, elvegyültem és kiváltam.

Születtem a Sárkány évében, negyedik gyereknek, s a második emeletre vittek haza, kétszobásba. Már akkor is arra járt a nyolcas busz. Mindez az S-kanyarnál történt. Ma, újra, megint abban a kerületben lakom. Két utónevem lett, szüleim kompromisszuma, a bátyáimnak egy-egy jutott.

A családom még őrizte a kissé idegenkedő, ám jellegzetes Kádár-kori békét. Hősies anyám vasárnaponként, mert ez még a szabad szombatok ideje volt, halkan csomagolt össze minket, hogy havat, napot utáló, délben kelő apámnak nyugalma legyen. Úgy buszoztunk föl a Normafára. Két és fél éves koromtól síeltem. Én voltam a mostani Normafa-rendezés előképe és provokatőre, 1981-ben, ahogy caplattam fel a rugós kötésemmel oldalazva a hegyoldalban.

Egyéves koromban dzsungelszerű telket vettek följebb a hegyen a szüleim. OTP-kölcsön és harmincéves építkezés kezdődött. Így lettem budai úrilány. Sosem voltam az. Bővebben…