Ez olyan jelenség, amelyet mindenki ismer. Mindannyiunknak volt ilyen apja, de ha nem, akkor férje. Ha az sem, akkor kollégája. Talán a leglájtosabb egyenlőtlenségi megnyilvánulás férfitől nő irányába: amikor az a legfontosabb, Mindenek Felett Álló Érdek, hogy őneki igaza legyen. Mindent ennek rendel alá. Véleményez, magyaráz, beleszól, jobban tud, kontrollál. Hogy végül kimondhassa: látod…!
Lájtos, ugyanakkor az egész rendkívül romboló, és nehezen azonosítható az eredet, a cél, a hatás. Vagyis nehéz kivédeni.
Sima okoskodás, plusz a degradáló-infantilizáló kontroll. A premissza az, hogy a férfiak eredendően jobban értenek bizonyos, racionális területekhez: pénz, kamat, befektetés, műszaki cikkek, mi éri meg, építkezés, energetika, sport, a jövő tervezése, környezetvédelem és életbölcsesség általában, gyakran azzal kiegészítve, hogy mi minden hülyeség és ők mire nem hajlandóak. (Nem mintha mi nők ne rajonganánk túl azokat a tevékenységeket, amikor a jó szívünket, ingyen munkánkat és életenergiáinkat használják olyan trendek, amelyek mögött üzleti érdek áll – jelzem, ha egy férfi fanyalog az organikus, kötődő, közösségi, LMBT, vegán stb. hóbortok miatt, akkor igaza szokott lenni, de ez olyan fajta igazság, amivel nem megy sokra, hiszen az otthoni hangulat nem mutat erős összefüggést a tudományos igazságokkal, racionális érvekkel, másképp mondva: léteznek meg nem térülő, fontos, érzelmi tettek is.) Bővebben… →
Ó, jut eszembe (a Kenézről), volt már ilyen! Minden volt már: itt ügyfeleket szerezni akaró fineszedző, MLM-építő.
Én nem akarom, hogy mindenki odalegyen azért, amit, ahogy írok. Ez rétegbog, nagyon pici rétegnek való. Nem is értik többnyire, nem baj. De azt elvárom, hogy be tudja lőni az illető, való-e neki ilyen szövegvilág, és ne kezdjen itt tolongani, ha nem ért semmit. Se sznobizmusból, se csoporthoz csatlakozva, divatból, se érdekből ne aktívkodjon itt. Ne akarjon a pezsgésbe bekerülni saját portékával, drámai sztorikkal önzőn. És ne oktasson ki, ne akarjon hatalmat blogom, lelkem fölött.
Voltam nőgyógyásznál, éves ellenőrzésen. (Nekem nincs endometriózisom, egy pici, panaszt nem okozó miómám van, de nem bolygatja a méhet, és maradt akkora, amekkora.)
Ezt is kérdeztem az orvostól: van összefüggés a mióma és az endometriózis között? Azt mondta, nincsen. Hormonális se. A mióma akkor baj, ha rossz helyen van, túl nagy (mondjuk 5×5 centis). Sokan panaszmentesek. Az endometriózis, az szemét (mondjuk erről általában úgy szerez tudomást a nő, hogy panaszai vannak, máshogy nem látszik. A miómát látja ultrahang is.)
És kérdeztem tőle mást is a rákszűrés kapcsán, jelezve, hogy írok a témában, és ő elmondta röviden, mi a helyzet.
A poszt előtt (tudom ez is a poszt, de a lényegi rész, na) előtt leírom, hogy az egész beszélgetés azon alapul, hogy a méhnyakráknál szinte mindig kimutatható HPV-fertőzés, ezért van ellene oltás is, mert okozatinak tartják az összefüggést. És nem is általában a száznegyven? törzs valamelyike, hanem a veszélyes törzsek okozzák a bajt, és ezek egy része (a leggyakoribbak) ellen van oltás. LR: low risk (rákszempontból, ettől még nőhet karfiol a puncid helyére!), HR: high risk. Ennyiféle van, és ezt vizsgálja a széles spektrumú diagnosztika:
A HPV-re voltam kíváncsi. Amikor én tavaly felháborodtam az otthoni tesztelés promócióján (akcióban olcsóbb!), csak éreztem, hogy nagyon gáz a megható sztorit, veszteséget influenszerként forintra váltani, mindezt elhivatottságnak és társadalmi munkának hazudni (majd a jólét külsőségeivel cikknek álcázott ömlengésekben dicsekedni), de akkor nem olvastam utána.
A minimum, amit mondhatunk, hogy ez semmiképpen nem jó ügy, és aki annak állítja be, azt a haszonvágy vezérli. De az sem áll távol az igazságtól, hogy fölösleges öndiagnózisokra buzdítani a nőket roppant kártékony. Ez az én véleményem, de most itt van az is, hogy miért gondolom ezt. És nem csak Szentesi Éva dicstelen tevékenységéről és teljes széteséséről, hanem az összes olyan énekesnő, modell, sportoló és tévés nő tevékenységéről, akit valami baja miatt megkeresett a témában utazó cég, és akkor valami jólöltözött-mosolygós-hálás fotóval, minősített esetben az orvost ölelgetve jól rádsózza azt a szert, eszközt, beavatkozást, magánkórházat, gyomorszűkítést, ami “neki bevált”.
Rengetegen nem értették annak idején ezt. Nem csak annyi van itt, hogy van, aki szerint “jobb a biztonság”, más szerint meg a pár törzsre szűrő otthoni teszt nem olyan fontos, de hát ki így, ki úgy. A bamba követők igazi társadalmi ügynek, női egészségvédelemnek gondolták ezt a felhabosított, haszonvágyó semmit, és egyetlen orvos nem állt be mögé.
Forradalmi, 11900 forint, és fogj össze a barátnőddel. #TeszteljNeStresszelj!
Stresszelni fogsz, az tuti, mert ugyan a kimutatott rákos esetek közel száz százalékában jelen van veszélyes HPV törzs, visszafele már nem ilyen bizonyos a helyzet: az ilyen törzseket hordozó nők túlnyomó többsége soha nem lesz rákos. Ezért se mondják azt, hogy “gratulálunk, pozitív, ön rákos”, hanem menjél citológiára, aztán az negatív, megnyugszol, katarzis. Ki érzi egy pozitív HR teszttel ezek után átverve magát? Hát nem jobb a biztonság?
Semmilyen tünetem, elváltozásom, panaszom nem volt sohasem. Sokkolt, hogy rákos vagyok. Én akkor sajnos még nem tudtam, hogy van egy otthoni, önmintavételi HPV-teszt, ami a HPV-vírust kimutatja. A megelőzés a legegyszerűbb, a teszt életet menthet!
Itt olvashatsz a korai tünetekről, illetve hogy tünetmentesen PAP-tesztre menj (kenet, labor), ne HPV-re, csak az ugye nem haszon a Labnak. (Akinek egyébként minden HPV-oltott leány is veszteség.)
Hogy a követők, mindenféle lájkolók semmit nem sejtettek az influenszerkedésből (ha nem tudnátok: influenszer az, aki HAT az emberekre! ő erre büszke! így magyarázkodott a lebukása után), azt nem csak a sunnyogás, a túl üdvözült “rákedukáció”, “értetek teszem” kihirdetgetés (wmn hátszéllel) mutatta. Főleg onnan tudom, hogy miután én szóltam, elkezdték kérdezgetni: ja, te ezt jutalékért árulod? a cég megfizet? Úgy már nekik is gyanús lett. Ott volt a kuponkód, meg hogy együttműködés… a szemüket kibökte.
Tehát akkor most az okok: MIÉRT ÉRTELMETLEN, FÉLREVEZETŐ ÉS KÁROS A HPV-T NÉZETNI, és miért nem tiszta szándékú az, aki a paráztatásból húz hasznot (miközben hirdethetné a valóban egészséges életmódot, a szexuálisan felelős viselkedést is a hisztizés, a ballonkabát-csipketanga libbáskodás meg a ginivás helyett)?
“A tudósok azt mondják” – az orvos azért mondja ezt (mint mondja), mert klinikán dolgozik, az meg folyamatos képzésekkel jár. Nem a saját tapasztalatára és a véleményére, intuíciójára hivatkozik, hanem kurrens szakmai érvekre.
A méhnyakrákszűréskor az amerikai protokoll nem használ kolposzkópot, kenetet vesz (PAP-teszt, a pálcikával a méhnyekról sodor le sejteket) és citológiát nézet (laborba küldi, ahol megvizsgálják, vannak-e kóros sejtek). Ha a citológia negatív, akkor 3 év (!) múlva kontroll, viszlát; panasz esetén persze előbb. Ha meg talál valami elváltozást, akkor nézet HPV-t, hogy vannak-e veszélyes törzsek.
Ezzel az a baj, hogy kolposzkóppal lehetne látni mindenfélét, a másik pedig a három év: sokkal előbb kialakul veszélyes állapot.
Új elemek az amerikai szabályozásban (a 2012-es előzőt tavaly szeptemberben módosították). Az egyik: “everyone with a cervix” – nem merik leírni, hogy NŐ, ezért én leírom: méhnyakuk nőknek van (amit mondani akarnak: méhnyakkal rendelkező nők, mert van olyan nő, akinek csonkolták. Ezerdolláros kérdés: a neovagina, vagyis a műtéti úton létrehozott… hát…: üregnek a végződése cervix-e?).
A másik, hogy viszonylag későn (25 évesen, mint írják) kezdik szűrni a méhnyakrákot, ötévente, és JAVASOLJÁK a HPV tesztet. Ezeket már nem a doktor mondta, hanem új elemek.
Szerencsére mi itt élünk. Nálunk a szűrés évente javasolt: kolposzkóp, kenet, citológia. Itt is pozitív citológia után néznek HPV-t, hogy van-e a sokféle (lásd a fenti kisbetűs illusztrációt) között magas kockázatú vírustörzs; ha van, akkor további vizsgálatok és sűrű kontroll. De, megint csak az orvos szerint, vagyis, “a tudósok szerint” a lakosságnak gyakorlatilag a száz százaléka HPV-fertőzött, és ha valakinél kimutatnak néhány, rákszempontból alacsony kockázatú törzset, azzal szépen elbánik az immunrendszere, és egy év múlva már másik törzset mutat ki a vizsgálat. Vagy épp (abban a pillanatban) semmit. Nem tűnik el a vírus, csak megvívja a csatát az immunrendszer.
Csak úgy HPV-t nézetni tehát sem komoly laborban, sem otthon nem érdemes, csak paráztatásra jó, meg ugye a labor keres rajta. Amiért ez az orvos mégis nézet: ha épp elcsíp egy negatív pillanatot (amikor régi low risk törzseket immunrendszer legyőzte, újak nincsenek jelen), akkor elküld oltásra. Amit negatív lelet bortokában vagy kamaszkorban lehet, érdemes beadatni.
Mindez nem személyes ellenszenv. Az influenszerkedéssel legyen mindenki gyanakvó, ne járjon meghatódni olyanokhoz, akik ezen jól keresnek. Azért írtam meg ezt a posztot, amiért a többit: mert ordít a hamisság, és én az igazságot keresem, és nem félek megírni.
Megnyilvánulási láz van, ez markáns trend lett: “kreatív”, “megálmodta”, “publikál”, “gyönyörű új weboldalán”, “megjelentették az írását” (faszomblog, hirdetésifelület-nőikontent), sőt: “irodalommal foglalkozik”, és amióta a wmn novellának nevezi a füzetesregény színvonal alatti, hisztis lelkizéseket, igen, ez az ő bűnük, azóta minden pletykás háziasszony “novellát ír”. Amúgy fotósok, festők, zenészek is gombamód, amióta neten lehet publikálni és nincs szigorú cerberus a galériák, kiadók bejáratánál, és az is idegesítő meg sokszor vicces – de én az írókról írok, mert én az irodalmat értem.
És hányan vannak… Minden második poszt egy új írónő, azaz: magát szerzőnek tituláló kereskedelmi szki-s nő kontentje a facebookon.
Mondjátok erre, hát mi ezzel a baj, a sokféleség és a verseny termékeny, ugye a reneszánsz Rómában… ott pont nem, vagy nem így, de a századforduló Párizsában sok száz alkotó nyüzsgött, eleven kávéházi élet volt, csoportosultak és hadakoztak, egymással párbeszédben és ellentétben, ezerarcú művészi élet a maga párhuzamos irányzataival, stílusaival, iskoláival, zsongott és reszketett tőlük a város. Ez a mienk itt Pesten (Rákoskeresztúron is járt az ősz) gyatra visszaverődése volt annak, pedig ez is aranyfényben ragyog ma már… – és a művek túlnyomó része ha divatos volt is, hamar feledésbe merült. Vagy eleve is klapancia, silányság, plágium és majmolás. Sokan Petőfi-szerű lírát írtak 1910-ben.
És milyen sértődöttek tudtak lenni az írók! Meg haragudni egymásra! A nagyok is. De aki nagy, az legalább nagy.
Jó, hát nem lehet mindenki nagy. És nem csak az öröklétnek írunk. A tárca, a blog eleve percműfaj. Krimi, csacska női témák. A bénábbak vigasztalódhatnak azzal, hogy nem akarnak ők világhírt, az írásnak terápiás hatása van. Az olvasó úgyis eldönti, mit akar. Pláne a piac, ha lát valakiben fantáziát. Vagy ha felgiccselnek egy menő témát vagy borzongató zsánert. Vagy ha ráereszt egy jó szerkesztőt egy kellően csinos pofira. Pláne ha a kedvenc írója kúrja és “kinevelte”.
Elférünk. Sok jó ember…!
És az írónők megmámorosodnak az írástól, feledik az életkudarcot, szárnyalnak: hát ilyen? (nem), hátrahagyják a szar házasság fájdalmát, feldolgozzák, kielégülnek.
Ha.
Többnyire nem.
De akkor… akkor szerintem meg se kéne próbálnia? MOST INKÁBB IGYON HELYETTE?
Ööö… elnézést, de igen. Igyon. Meghívom. Vagy írjon a fióknak, és lássa, érezze, hol van ő. Szar szöveggel traktálni az ismerőseinket, másokat majmolni, az elismerés vágyával (nyíltan vagy sunyin) tülekedni érdem, munka, tehetség nélkül, pláne irigykedni összevissza, hogy “neki miért jött be?”, “miért ő nyerte?”, a jobbakat savanyúan figyelgetni, az bűn.
Az utánzók ártanak magának az irodalomnak, elvi értelemben, annak devalválásával és inváziójával, és a gyakorlatban is: rengeteg kínos helyzet, sértődés van körülöttük. Másrészt rettentő kellemetlen, hogy sokan alanyi jognak tekintik az alkotó ÉS profitábilis tevékenységet, a sikert. Harmadrészt: az egész “én is kreatív vagyok”, “velem mi lesz?”, “éveket öltem bele” érzet nagyon érzékeny pontja a léleknek. Szembesülni önmagával, hogy nem, hiába hajtja, gyakorolja, mentrázza, nem elég tehetséges, és nem eredeti. Vagy ami még durvább: amúgy tehetséges, úgy-ahogy, vagy nagyon, egy kézre álló divat sikeressé tehette volna, és mégsem futott be. (nem mintha a tömeges fogyás lenne a siker mércéje.)
És nincs hol reklamálni, és esetleg eltelt az élete ezzel, hogy kergette az álmait, és a bénábbnál bénább projektjeibe vágott. Persze, hogy ha már annyi reményt, erőfeszítést beletett, szorgoskodott, akkor csalódott, és nem a saját képességhiánya vagy téves útja lesz a hibás, hanem mások, mindig mások.
Az igazi író egyébként nem szorgos, hanem dől belőle, a lélegzéshez hasonló neki írni. Akkor is, ha gyötrelmes lélegezni (ilyen is van). De nem tud nem.
És tudjátok, ezek soha nem olvastak igazán. A tízezer óra, az autentikus téma, bátorság, belső drive, a múzsa csókja, a kivárás, ez mind hiányzik.
Az olvasás sine qua non, de nem non plus ultra vagy garancia. Ha mégis olvasnak, akkor gagyit, fantasyt, fanfictiont, de a netflix miatt már azt se. Fél évvel ezelőtt reményvesztetten és mégis türelmesen magyaráztam valakinek, aki lelkesedett, mutatta, higgyem el: a fantasyban sok munka van, rengetegen szeretik!, hogy gagyi, kamu, és ahogy érvel, az meg önmagyarázás (ő szereti). Szigorú vagyok? Nem lehet másképp. A szórakozás mindenestül más igény, más cél, más rang, mint amikor agyi, lelki, élni segítő, sőt, ontológiai üzemanyagként veszed magadhoz a kultúrát: az érdeklődés nemesebb, mint az elringatózás. Ha igazi irodalomban nőtt volna fel, és nem akart volna ő maga görcsösen megnyilvánulni, szerepelni, akkor ezt ő is látná.
Én leszek a sznob.
Mit mondhat valaki, még ha van is íróvénája, amikor elolvassa mondjuk Lucia Berlint vagy a kedvenc magyar novellaírómat (tudjátok…)? Hogy jó, akkor én is írok, én is…? Ide nézzen mindenki?
Dehogy. Döbbenten ül. És nem írni lesz kedve, azt szégyellné, de eszébe sem jut. Hanem olvasni. Beszerezni a szerző minden könyvét. Eredetiben is. Újraolvasni. Felolvasni. Párna alatt tartani és sírva simogatni a címlapot. Nem az a kicsinyes ördög, hogy “és ha én is megpróbálnám…”? Ez blaszfémia.
Nem kihaénnem alapon beszállni a buliba. “Ilyet én is tudok.” “Én is szeretnék írogatásból megélni.” “Biztos nem árulod el ingyen, hogyan kell!” Mintha volna pár titkos fortély, tanács, követendő algoritmus, vagy valami kör, ahova beajánlanak. Ez a gyenge jelleműek és téves önképűek sportja, akik gyakran riasztóan műveletlenek is. És rémisztő pofátlanság.
De olvasni nem is kell ma már az íróvá váláshoz: a piac, az piac. A trend egyik generálója, hogy az igazi írók sokat költenek piára se íróként, se tanárként nem tudtak megélni, ezért leszálltak a Parnasszusról, és elkezdték a facebookköltészetet és önnépszerűsítést egyfelől (az ismert turbulenciákkal, egészen döbbenetes, milyen szinten szövegértetlenkednek a júzerek, lásd ezt a videórészletet), másrészt pénzért tanítani az írást, hülye szemüvegben okosnak tűnni az említett megnyilvánulási ambíciótól duzzadó háziasszonyok körében. Imádatban fürdeni és rámozdulni a fiatalabbakra.
Haj, de könnyű is műveletlen, irodalomértetlen, befutni vágyó nőket elkápráztatni pár közhelyes anekdotával meg bézik irodalomelmélettel!
Na de kell a pénz, ezért az Írófejedelem azt mondja, “mindenkiben van egy regény”. Ki fog az jönni! Ad hozzá klotyópapírt is, ha közben olyan lettél. Én azon csodálkozom, hogy ezen a jelenségen nem hüledeznek többen. Mindenki olyan bamba. Nem szól senki, hogy ez nem stimmel.
Miért is? Ír, ír. Nem az én ízlésem a mérce. Nem igazi író persze, “nem jelent meg könyve”, de hadd írjon, ha élvezi (ugyanígy: hegedüljön csak a lakótelepen). Rengetegen nem érzik a különbséget. Hát mi a baj ezzel? Öröme telik benne.
Hú, az érzéseink, a TRAUMÁINK, ide nézzetek, mennyire sírok, mennyire fáj, teszek bele természeti képet is, felhő, madárka, szivárvány, azt hiszed, a pasijáról ír, pedig a gyereke, micsoda csattanó!, és olyan érzések, amelyeket soha nem élt meg. Na, ez mesterkontent lesz, ilyen durva nem volt még senkinek: halál, gyógyulás, házassági válság, szakítás, újra egymásra találás, nemi erőszak, LESZ BENNE FASZ, nincs tabu, vagy döbbentsem meg őket pedofil anállal, papos sztori, egy jó csecseműmészárlás? Hm, ez még jobb. Erre varrjatok gombot! Ja, amúgy társadalmi ügyeket képviselek, ez annak az eszköze. Vagy boldogságot varázsolok düledező viskókba, finoman felsejlik az erkölcsi tanítás. Leleplezem a képmutató, felszínes, szexre hajtó férfiakat és a klottgatyába nyúlkáló papkezeket, le én!
Izgatottan várják a megjelenést. Tessék-lássék gratulálnak az ugyanott nyüzsgőknek, de ők, ők mikor jönnek? Osztják buzgón, küldik a linket szét. Anyu lájkolja, a telekszomszéd (“vigyázz magadra, Zsuzsikám), meg az autisztikus, kutyaszemű informatikus a cégtől (Az Írás Csak Hobbi Adrienn). Úgy általában e kínosan ügyetlen, igekötőket rosszul használó, jét-elipszilont keverő, gyakorlatlan, öntudatos, életidegen, didaktikus, erősködő, nőiesen érzékenykedő, vagy álvagány, drasztikus, hatásvadász szövegek nem sok vizet zavarnak.
A szerzők kire fognak haragudni? Nagyon komolyan hitték, álpozitív szövegekből, meg hát az a sok pénz és remény, amit beleöltek, hogy te is, te is, egy kicsit kísérletezel, felismered, hogy jé, lehet “magadról” írni, de ha máshogy ragozod az igét, akkor az távolítás, lehetőleg kurvára mesterkélt neveket válassz, aztán azt egész névként ismételgesd hatvanhatszor, vagy legyen inkább a lány… és mindenképpen tegyél jelzőket, aranyszín haja bodrosan omlott alá, csillant az alkonyati holdfényben, úgy szebb, ez mégiscsak irodalom…!, és akkor majd elámulnak és megérinti őket – sztár leszel.
Vagy kapsz tizenkilenc lájkot.
És akik visszaélnek az ő visszajelzés-éhségükkel, lelki nyomorukkal, és hitegetik őket, pedig ők aztán világosan tudják: a büdös életben nem lesz rétegíró, gyengécske novellista sem egyikből se. Ők teszik zsebre e rút iparág hasznát. És van pofájuk elvárni, hogy a palánták a profiljaikon egymást futtassák, egyszersmind vigyék hírét a remek íróképzőnek is.
Aki író, az kamaszkorától komolyan nyomja, tanul, olvas, kísérletezik, külföldről szerez be kézikönyvet, keveset csillog, sokat őrlődik, nem snassz témákról ír, és nem akar mindjárt publikálni.
*
És akkor idézném a másik danis videót is, “csak ne küldjék el”:
Nekem is elmesélték jó páran az évek alatt, hogy jöttek a blogra, olvastak, mellkason taszította őket, szívüket facsarta, és felmerült bennük, hogy ők is írni fognak – a miért ne? esztétikája. Hát ha még be is lehet vele futni?
Fú, azt ne akard. Szétszednek. Azt akkor akard, ha a vértanúk hite van benned és négy centis a bőröd, azbesztből.
A bölcsebbje hamar belátta, nem való ez neki, az eggyel butusabb nyomatta hónapokig, és akiben hatalmas volt az űr, az aztán…! Hadd szóljon! Csikarja, erőlteti. A Domestos poézise. Nem vittem maszkot, poszt. Ráálltak a kocsimra, novella. Ma is gyűlölöm a főnököm, poszt. Főztem pörköltet, eposz. Leesett a váza, poszt.
Jó lesz az.
MEG AKAROM TILTANI A BLOGOLÁST? Én? Dehogy. De észre se veszik, amit csinálnak, hogy saját mondandó híján motyogják, amit felcsipegettek, szövegformákat mímelnek, áljópofák és gonoszak. Hirtelen, innen lelépve kezdődik az írókarrier, úgy, hogy azonnal hős akar lenni, nem érti nemhogy a szintaxist, a ragozást sem; “bálycsevely” szintű ordenáréság.
Bolyár
Amikor -sa végű ige a blogod címe, és lehet tudni: két évet lógtál itt és látványosan imádtál?… Vagy beköszönsz, és az én blogom mottójául szolgáló vers utolsó két sora lesz az addig mottótlan blogodé hirtelen (mágikus gondolkodás, ez is). Netán nagyhirtelen, mindent jól megfigyelve pont azok a témáid, a lelkesedéseid, kommentelőid, blogsablonod, a trollkezelő mondataid…? Szerinted mit gondolnak? Minimum azt, hogy zaccot főzöl, ahelyett, hogy elvetnél egy másik növényt. Meg egy nappal az én posztom után parainesis, és csupa kérdő mondat a lányok felnövéséről, meg nyomorlicit, ja, és magyartanár vagy (nem volt az, de kicsit sem, és még visszakérdezett, amikor rászóltam: jó, de mi van a többi írásával, amiket nem rólam másolt?)… És aki elküldi a blogját, gyereke költeményeit: mit szólok, korrigáljam, segíteném-e, kiraknám a linket? (Eleinte kiraktam, volt, akit saját döntésből, mást kérésre. Használtak.)
Amikor e-mailekben magyarázza: hát mindenki másol, őt is másolják… Engem ne. Én se másolok. Ja, nem nekem fáj, félreérted. Neked ciki. És jogod sincs.
Nők pszichológus helyett írnak. Sütisütés helyett. Pasizás helyett. Élet helyett. Miért? Mert valakik ezt eladták nekik. Fáj az élet? Menj terápiába.
Most nyilván lesz, aki kérdi, hogy én más vagyok? Nem tülekszem, nem neheztelek?
Nem. Nem is kesergek.
És: én nem figyelgetem a jobbakat savanyúan?
Nem. A jobbakat sosem. A wannabe-ket sem savanyúan. Ha Edinától kérdi valaki a Kőlevesben, mit szól az én szövegeimhez, olvas-e, rémülten leoltom, blaszfémia! Nem értitek, hogy ő ÍRÓ? Olvasok, van minőségérzékem, és a magam mérete, alkata szerint rutinosan írok. Fontosat, gyakran szépet. Józan önképem is van, erkölcsi normáim, és kiskoromtól szövegekkel foglalkozom. Mint írónak (vagy mi, alatta eggyel), semmiféle kielégületlenségem, komplexusom, fájdalmam nincs. Ami még ünnepelt íróknak is tud lenni.
Legalább ezen a téren nincs. Amúgy sok van.
(A luxusmagyarórák linkjei eddig nem voltak publikusak, ez az egész ugyanis sokba került, de sajnálnám, ha a net zárványaiban rekednének, pompásak lettek, élveztük, okosakat mondott mindenki, pörgött az egész.)
Van itt egy félreértés. Én nem most vagyok rosszul, hanem április közepén voltam (nem a jelen mesterséges facebookdrámától, hanem más – más méretű – okból, amelyet nem tudok, nem akarok itt részletezni). Remélem, tiszta: ami most megy, az egész őrjöngés nem én vagyok, nem engem tükröz, nem rólam vall, ne aggódjatok emiatt. Majd lenyugszanak, találnak ők is értelmes projektet. Ez a behiszterizált nők lelkének bugyrairól ad képet, az ő érdekeikről, sérelmeikről; az igazsággal szembesülésre való képtelenségükről, a hergelhetőségükről, a klimaxukról, az életnívójukról, unalmukról, fájdalmukról. Íme, a magyar wmn. Ez egy gerjesztett műsor, bolhacirkusz, igaz, sok és ronda bolhával. Nekem ez nem árt. Ezért nem hadakozom velük, nem is moderálok, sőt, nem is olvasok. Minél több, annál jobb. Valaki írja, tavasztündér nevű nagy rajongóm is nyomja. Hát persze, hogy nyomja. Ebből látszik a nívó, látsszon csak, undorodjon mindenki. Ez nem beszélgetés. Ellepni, nyaggatni, megerőszakolni a másikat, kéretlenül kielemezni, tanácsokat adni, “segíteni” akarni (lent levő emberek lefele…), és eleve: több tízezres tömegbe koncnak bedobva…? Később, ha elmúlik a gőz, szégyellni fogják.
Dolgom van, fontos: napozom. Futok, főzök, maffiás filmhetet tartunk (Il Traditore, a Budapest Film műsorán!).
Elnézést kérek attól, aki engem most összetörtnek, kikészültnek, tébolyultnak szeretne látni, vagy bármi önsajnálatot, de ebben a posztban részletek vannak az életem valóságáról. Én nem a ti szabályaitok és bosszúfantáziáitok szerint létezem, nem az a bábu vagyok, akit ti alkottatok meg egy művalóságban, ami mögé nem láttok, de nem is akartok nézni. Az a megoldás, úgy kb. mindenre, ami az életben szar, hogy nem kell toxikus dolgokkal foglalkozni, szánalmas emberekkel érintkezni. A blog itt van, és jó. És jönnek ide, persze: mi hír, mit csinál a “bolond”? Sír már? Hú, de izgi!
Topik on. A híroldalak gyászosak, és sok a baj, remeg a levegő az ingerültségtől Pesten, de kénytelen voltam elismerni, pontosabban: meglepetten érzékeltem, hogy sok minden viszont jóra fordult az elmúlt hetekben.
Az úgy volt, hogy a Julisnak most két nap szünete van, és tegnap nekivágtunk a városnak a kutyával (így megspórolható a külön kutyaséta, meg csupa olyan helyre mentünk, ahova bejöhetett), és eszközöltünk neki, mármint a lehánynak egy balzsamozós hajvágást, a nagyon makacs, rengeteg, rég nem vágott haja végeinek ápolása céljából. Bővebben… →
Ígértem a kollégáknak is, nos, itt megírom az élményt. Nem vagyok könnyű helyzetben: a készülő produkciókról nem publikálhatok konkrét részleteket vagy fotót, és nem akarom, hogy megbántódjanak, kiszerkesztve érezzék magukat a társaim vagy a stábtagok, tehát semmi olyat nem írok, amit nekik ne mondanék el élőben is (de inkább mondtam is).
Három kemény napon vagyunk túl: sötétben odautazós, filmgyári, külső helyszínes, egész nap díszletben álldogálós-várakozós forgatási napok voltak.
De lehet jókat beszélgetni, és nem baj a világnézeti ellentét (minek szépítsem, hogy csak különbség: egymást kizáró értékrend és elképzelések), mert a filmipar, az intenzív jelenlét valahogy áthidalja ezeket, és az emberi jófejség ezeken túl van.
Azt kell mondjam, most a mi kis csapatunk, a kék, piros, lila kabátosoké igen jól összejött, sikertörténetnek mondanám.
Nálunk nincs olyan, hogy alja munka. Munka van. Mindegy, mit csinálsz, de szeresd, csináld lelkiismeretesen és akkor nem fecsérled el a napjaid felét.
Hát persze, hogy mindegy. Azért mennek tönkre a fogaid, azért vagy csupa stressz, reflux, autoimmun kórság, és azért veszed a legsuttyóbb készkajákat akcióra vadászva. Azért rettegsz a hóvégétől meg hogy lerohad a kocsid. És akkor te ezt szereted.
Mit is? Ennek az idézetnek a forrásában a TAKARÍTÁSt.
Tudjátok, amikor valaki arról beszél öntudatosan, ami jó nem lehet, és úgy állítja be, hogy az valami tudatos választás, értékalapon, akkor senki nem akarja őt megbántani, az orra alá dörgölni, hogy te áltatod magad, és nyilvánvalóan szar neked, nincs ezen mit tisztelni. Értjük, hogy milyen helyzetből, miért deklarálja magát így. Az udvarias lájkok és a hallgatás miatt viszont elhiszi, hogy akkor ő most pont akkora jóban van, mint amit akkor választana, ha szabadon dönthetne.
Hogy mindegy az.
Nem mindegy. Alkalmazottnak lenni a kapitalizmusban szar. Eredendően, mégpedig. Nem szégyen, nem ciki, hanem szar – ami ciki, az az ezzel kapcsolatos hazudozás, önáltatás, romantizálás, érzelmi élet. Esélyfosztott, elvileg nem helyeselhető, kiszolgáltatott és testileg-lelkileg erodáló, egzisztenciálisan (létszinten) és anyagilag is szar, és erről a sírva vigadók maguk is pontosan beszámolnak. Senki nem szeret dolgozni, ha más profitját hizlalja. Ennyire bamba nem lehetsz, és nem is vagy. Közhivatalban, állami finanszírozásban is szar, de a versenyszférában lenni alkatrésznek meg aztán végképp, még akkor is, ha “karriernek” nevezhető. Az alibimunkák, a végzettség-tudás-kreativitás-képesség kihasználatlansága, a monotónia, az elidegenítő környezet, a formális és kényszeredett kollegiális viszonyok, az ambíció és a szellemi függetlenség elfoszlása, a mesterkélt lojalitás, a porckorongsérv, hasi hízás, rossz étkezés mind forradalomért kiált, és erről olyanok beszélnek nekem, akik zseniközeli képességekkel, lelkesedésre, életörömre képesen, kiemelkedő műveltséggel sínylődnek évek óta disszociációt és kiégést okozó irodai robotban, egyébként versenyképes fizetéssel. Ők legalább nem hazudnak.
Mert el is kell játszani, hogy te ezt szereted, becsülöd! Azonosulsz! Hiszel benne! Ez a legócskább műsor.
Sóhajtunk: hát ilyen az élet, a munka. Valamiből meg kell élni. Igen. A megélhetésednél, a gyereked jövőjénél fogva rángatnak!
És minde helyzetek legszívszorítóbbika: a fizetett cselédé, a túlnyomórészt nők által végzett szolgáltatói, gondoskodási, egészségügyi munka, az ország nyelvét törve, bevándorlóként, az ottani árakhoz képest éppúgy szánalmas fizetésért. Amelyben nem lehet kiteljesedni, legfeljebb ártalomcsökkenteni és részgaranciákat kicsikarni, csakis a piac logikája, nem pedig magasabb elvek szerint.
Hogy én elitista és lenéző vagyok? Volna itt egy súlyos félreértés. A baloldal (az eredeti™!) tőkeellenessége és szegénypártisága nem azt jelenti, hogy a szegénységet, a lecserélhetőséget, a szívást kívánja sorsul mindenkinek, valamint hazudja ezt boldogságnak. Épp ellenkezőleg, kiáltozik: így nem lehet élni! Az egyenlőbb viszonyokat, az összjólétet kívánja megteremteni: a tőke koncentrációját és a profit logikáját szétzúzni, a szegénységet eltörölni. A jognak asztalát, a bőség kosarát akarja. És a szellem napvilágát. Meglep ez valakit?
Ahogy mindenkit hülyének néztek, haláli. A megható, elvinek szánt, hamisságtól csöpögő szövegeitek. Ahogy felmagasztaljátok pont azt az életállapotot, amelyikről a legtöbb bőrt lenyúzhatja a tőke. A kiszolgáltatottságot.
Csakis azért, mert ti rossz döntések sora miatt itt tartotok, az érettségi után tíz meg harminc évvel, mindezt nagy újrakezdésnek és bulinak állítva be.
Vagy például. Mert nem csak itt megy a fancy hazudozás. Angolszászéknál feszes, karcsú nők (Jameela Jamil) bizonygatják megható posztokban, hogy az egészség és a súly nem áll összefüggésben, és sokféle szépség van.
A post shared by Jameela Jamil (@jameelajamilofficial) on
Hozzá egy hasra végzetesen elhízott, de előnyösen öltözött, fotózott, életet élvező, fiatal nő fotója, egymást ölelik az őzgidára emlékeztető posztolóval – de gyönyörű! Ajánlom a kövérség valóságáról ezt a posztot, a Redditről.
Nincs optimális-univerzális kiló, de a te saját eszményi testsúlyod-testösszetételed bizony szoros összefüggésben van a szervezeted fitt, ízületkímélő, jó keringésű, zsírokkal nem agyonnyomott belső szervű állapotával. Ezért kezdtek vadul fogyózni meg sportolni azok, akiknek én “beszóltam” (amiért az én testemet és életmódomat minősítgették nagy gúnyosan, a tévé előtt elheverve).
Engedd el a hazugságot!
Aztán: jó vidéki pletykás módra kielemezni mindenkit, bárkit, aki megél valami nagy szenvedélyt. Kelteni ellene a hangulatot. Nem lehet azt elviselni! Morált és elvet hazudni abba, hogy magányos vagy. Neked nem kell pasi, illetve: neked rendben van a magánéleted, csak nem beszélsz róla. Beszélsz a másikéról: hogy biztos nős a pasi, nem is szereti, a nő csak mutogatja, és majd rájön az a madár is. Mindezt úgy, hogy semmit nem tudsz az illetőről, és semmi közöd a sztorihoz.
Ha valaki boldog, az az egész világ összboldogságát gyarapítja. Nincs plafonja. A boldogság nem véges méretű torta, neked is jut!
Bár jutna! Örömgyilkosok. Én öt évig kussoltam. Nem fúrtam senkit, nem elemeztem mások szerelmét, nem faragtam elvet a nyomoromból.
Az is szuper érvelés, hogy nem ökó a gyerekszülés, mert túlnépesedés van és égnek az esőerdők – mondja az, akinek épp nem úgy alakult az élete, és erősködik, hogy ez bizony tudatos, saját és organikus (biológiailag lebomló, klímaaggályos, bolygómentő) döntés volt. Hősnőm! Repül, nagyfogyaszt, márkamán, cuccokat halmoz, jön-megy. Rendkívül hiteles.
De a kedvencem “a munka becsülete” című sláger. Az önszenttéavatás. Nem ám henyélés, más pénzéből élés, fujj! Glóriát von körétek a robot. Jobb is, ha minket elvakít. Még esetleg kérdeznénk ezt-azt.
A munka: szívás, összeszorított fog, kínlódás, állandó fluktuáció és konfliktus, rosszul fizetett vergődés. Élvezni a munkát tilos, csak az ér, ami unalmas, lehúz, megaláz. De néha kínunkban röhögünk, és összekacsintunk a többi elrontott élettel. Mekkora buli! És lájkdús, mert magukra ismernek sokan.
Ti önigazoltok: eltékozoltátok az életeteket, és most már bánjátok. Próbáljátok ezt átromantizálni, kelteni mások ellen a hangulatot. Nem kell a duma, tudjuk, miért csináljátok. Ez az az erkölcsösködő, trükkösen bűntudatkeltő, aljas beszédmód, amely megfojtja a teljesítményt, invenciót, kitörést. Ez a munkáshatalom rákfenéje is: lehúz, gyanússá tesz minden kiemelkedést.
Ha neked “karriered” van, meg pénzed, gyereked meg nincs, úgy helyeselsz, hogy hát igen, a kemény munka, de jó, az külön hányás, mert fogalmad sincs, miről beszélsz, és az ő rovásukra fitogtatod magad.
Miért is lenne, lehetne, legyen másnak olyan az élete, hogy nem szakad bele? Élvezi, kiteljesedik, vagy nem szorul rá. Elvett ezzel valamit tőled? Egy másik nő, érted. Ilyenkor hol a szolidaritás? Csak lefele működik, sajnálkozva?
És szerinted neked is ott kéne tartanod. Ha meg nem tartasz, akkor én basszam meg, akkor én nem dolgozom. Mert te is író vagy ám, tehetséges – csak közben ilyeneket írsz, hogy “A szolgálólány meséLYe”.
Nem minden nő szív ma már, és ezért küzdött a feminizmus évtizedekig. Vannak szerencsések, akik jól forgatják, amit megkerestek vagy kaptak, és vannak, akik keményen dolgoztak addig, amíg mára könnyebb az életük. Esetenként sorscsapások között, gyerekhad mellett. Ez fáj nektek?
Ha nem figyelsz, elragad ez a meló-jópofi és acsargás. Könnyű sodrása van. Pedig mindenki megküzdi a magáét, kár méricskélni. Viszont igenis legyen a tanulásnak, a tudásnak, a jól élt életnek rangja, következménye.
A tesztkérdés, megint: Ha kívánhatnál a lányodnak jövőt, mit kívánnál? Kéthavonta új helyen vergődést, szakképzettséget nem igénylő melót, nyomorgást? Vagy tisztes, képességeket kibontakoztató, kreatív, alkotó munkát, amelyhez sokat kell tanulni és/vagy szikrázóan tehetségesnek lenni? Szabadságot, esetleg?
A nyitó idézet forrása. Nem ír rosszul a nő, de ne csináljátok már.
csak az olvassa. én szóltam 