a szolgalelkűségről

Hát nem értitek? De komolyan.

Mindig erről van szó. Amikor szisszenek, hogy NE MÁR. És amikor nem értetek engem. Hogy miért ennyire. Mit kekeckedem. Miért nem “jobb a békesség”.

A békesség elnyomás. És azzal, hogy meghajtod a fejed a hatalom előtt, elfogadod a tekintélyt, feladod az autonómiád. Pedig te nem vétettél. Bővebben…

hogyan neveld a párod gyerekét?

Aki utál. Vagy legalábbis gyanakvó. Merthogy elszeretted az anyjától az apját.

Megbontom a posztok, vázlatok eredeti, tervezett sorredjét, mert most mesélte ezt valaki, és nagyon feldúlt. Egyszerű, egyértelmű válaszom van rá.

Persze ha tündérmesés, szeretetre, türelemre buzdító oldalakra vágysz, ahol komolyan használják a “párod” szót, akkor hajrá. Itt én nevükön nevezem a dolgokat.

Mert ugye ez, hogy a szerelmed gyerekével is kéne valamiféle nevelői viszonyban lenned, felelősséget vállalnod, nehéz helyzet. Sok verítéked, könnyed és agyvized fog elfolyni, ha apa az a férfi, akit szeretsz, és főleg ha nem is szépen vált el. Ha téged tartanak oknak, figyelnek, kibeszélnek.

A kontextus tágabb: az egész előző életéről van szó. Én azt mondom, az előző feleséggel, előző családdal ne akarj találkozni, egyeztetni, ne hagyd, hogy téma legyél, hogy kibeszéljék a dolgaidat. Ne engedd közel a múltat, a mások életét, de annyira ne, hogy még a szerelmed szavai által se. Ne hallgasd a panaszkodását, idegeskedését! Ne vegyél részt ebben.

Félsz, hogy mit szól, hogy ezt nem teheted meg? Pedig neki is üdítő lenne egy sziget, ahol nem folyton a búbánattal, kicsinyes húzásokkal vagy rikácsolással manipuláló feleség meg a duzzogó, problémás gyerek a téma. Ahol ez nincs, mert ott más van: ti ketten, boldogan. Ha elvárja, hogy vonódj be, hogy értsd meg, szidd te is a nőt, sajnáld a férfit, akkor kérd meg, hogy hadd maradj ki ebből. Döntött, vagy nem? Segíteni nem tudsz, ez nem a te életed, bármilyen részvételed csak újabb nehéz helyzeteket generál. Bármennyire vonódsz is be idegenek életébe, jól te ebből ki nem jössz.

A gyerek pedig, akit egy sértett nő kémnek használ, el fogja mesélni, hány push up melltartód van, és azt is, hogy nem mosogattál el szombat este.

Felnőtt embereknek más felnőttek magánéletében semmi dolguk. Ez jog és kötelesség is. Elvárhatod, hogy hagyjanak békén, és te se hatalmaskodj mások életében, aki ilyet tesz, az primi- és manipulatív. Nem kell tudniuk rólad, nem érdekes a véleményük sem. Lehet (és miel kell, szokták is) ezt jóindulatba csomagolni meg segíteni akarni a férfinak, és biztosan az “anyós” is “meg akar ismerni”, de mindig ugyanaz a vége. Mindenki gyűlöl, te meg védekezve magyarázkodsz és sebeket szerzel. Bővebben…

fantasztikus felfedezéseim negyven fölött

O-nak és kiddynek

Még mindig fekszem. És rájövök mindenfélére.

Tele van a fejünk azzal, hogy hogyan kellene a dolgoknak lenniük az életben. Honnan vesszük ezeket a biztos képzeteket, például a házasságunkkal kapcsolatban? Filmek, narratívák, hepiendek. Univerzális történetek, amelyeket azonban egyikünk sem élt át: meg tudták beszélni, újraélesztették, megoldották, kiderült, hogy mégis. Kapcsolati szakértők netes, magzinos okosságai, barátnők “egy normális házasságban…” eszmefuttatásai – valójában önérdekű, moralizáló elvárásai.

Ilyen panaszok, kínok voltak bennünk feleségként:

https://csakazolvassa.hu/2012/05/27/leszoktam-rolad/

Megmondjam a választ nyolc évvel később? Bővebben…

az ország összes tiszta zoknijú gyereke

Időnként persze elgondolkodom én, hogyne tenném, hát hiszen ordító a különbség, hogy miért tagadhatom oly hevesen a control freak és stréber anyaságot, miért ránthatom meg a vállam a tönkölyös igyekvő hülyeségeik láttán, miért élhetünk mi a boldog (avagy nem, de ez van) káoszunkban, miért élhetek dús szellemi és szerelmi életet, igazi pezsgésban, edzhetek annyit, amennyit akarok és úgy, ahogy élvezem, olvashatok hosszú órákig, és általában is, bízhatom kinek-kinek kedvére és igényére, hogy mit csinálunk. Miért nem szól be senki. Hol vannak azok a Nagyon Fontos Szabályok, Elvek, Keretek? Bővebben…

havonta egyszer megbolondul, avagy a testről

Én a PMS-t hatalmas kamunak tartottam egész életemben, megmondom őszintén.

Általában mindenféle közkeletű nyavalyt, krupptól allergián és székrekedésen át a migrénig, sőt, a lelkem mélyén nem hiszek az infuenzában sem. Minden alkalommal elfelejtem, hogy létezik.

Majdnem soha nem voltam beteg gyerekként.

Vasegészség, semmin nem problémázni, orvos anya, és bölcsis koromtól naponta ültem a rendelőben. Pecsételtem a recepteket, igazolásokat, és elég sok mindent láttam, emellett erős immunitást szereztem. Bővebben…

nem vagyok balek

Többé nem vagyok balek. Olyan ezt kimondani, mint egy friss lélegzet. Napfény szellővel. Tejszínhabos eper. Nem elhatározás, hanem bizonyosság. Hogy is lehettem az valaha?

Én nem tudtam a balekság létezéséről. Amikor használnak, felélnek, és nem adnak semmit. Reményt lengetnek, vagy azt se. Vagy olyat adnak, amire nincs szükségem, nem kértem, ő hiszi csak értéknek.

Ha én vonzódom, akkor úgy helyezkednek, hogy nekik kijöjjön a maximum, és a szemük se rebben. Ha ő vonzódik, akkor zsarol azzal, hogy nyomorú és segítsek.

Mindkét fajta használ.

Megtalálják ehhez a megfelelő embereket. Ezt azzal csinálják, aki hagyja. Nem lehet bárkivel. Úgy nőttem fel, hogy alkalmassá váltam erre. A romantikus kapcsolódás egyetlen módja, ha ábrándokat szövök valaki köré, aztán engedem, hogy használjon. És nem bánom. Mert én mindent. Mert annyira szeretem. Vagy mert rendes vagyok.

Az igazi szeretés mindig kölcsönös, mindig tiszteli a másik határát, szeretését, távolságát. Igazodik hozzá. Ami nem ilyen, az önző illúziózás.

De nem csak szerelmileg van ez. Tényleg bárkivel. És ha neten, akkor ronggyá tépik emiatt a sebezhetőség miatt az embert.

Aki nem játszmázik, az is. Mondjam el a titkot, ő is írásból akar élni. Micsoda ötlet! Hajrá. Adjak tanácsot, mert a férje rokkantnyugdíjas, ő kénytelen írásból élni, már ezzel is megpróbálkozik végső kétségbeesésében. Vagy, neki megtetszettek a dolgaim, és most ő is kiépíti a netes bizniszt: úgy koppint, hogy én segítsek ebben, mutassam, mit hogyan kell. Valami rafkó van ebben, gondolja majd, amikor kiderül, hogy nem működik. Azért nem működik, drága barátom, mert nincs mögötte egyediség, meló, és mert nem hiányzott a világból az, amihez neked kedved volt. Észt osztani rossz mondatokban, például.

“Ráérsz egy kicsit? Te úgyis szeretsz írni.” Mibe kerül az nekem? Csináljam meg a beadandóját egy fingomnincs (gazdasági, vállalatszervezési) témában, mert neki az gyötrelem (nincs kedve). Végül is, mit veszíthet, ha megkérdi?

Az arcodat, azt.

Nem dolgozom ingyen. Mondtam erre. Az írás a munkám, és következetesen nemet mondok az ingyenmunkákra. Nem, nem szeretek írni, hanem tudok.

Ismered talán ennek a mentalitásnak a szélsőséges formáját: a kollégium bikája, aki ostoba, mint a sár, Bővebben…

a guruk átvernek téged

Sokan azt várják, hogy én majd vigasztalgatok–megértek–segítek–elfogadok, de ez nagyon kétséges igény, mert akkor erre idesereglenének az igazán nyomorult lelkek, akiknek szaksegítség kellene. Az önfelmentésre vágyó, könnyű vigaszra éhes, magukon dolgozni nem akaró nők. Aztán egymást nyaljuk, tőlem elvárják az éjszakai ügyeletet is, pszichológus leszek, és fokozottan hajlamosak görbe szemmel nézni, ha én viszont jól vagyok, erős, eredményes, ragyogó (ami egyébként azt is jelentené, hogy van miből adnom!), és a végén még meg is utálnak, hogy “nem segítettem”, rosszabb lett a helyzet, frusztráltam őket.

Szóval a nyomorlicit, az egymás nyalása, a sunyi ötletösszeszedegetés, az “én csak elmondom a véleményem, az is baj, csak a tiéd szólhat*?” fajta alattomos, öntelt provokáció és feszültségszítás ne legyen itt soha többé. Az érett, gondolkodó, mértékletes, intellektuális, érzékeny, magukat vállaló olvasóknak írok.

És egyvalamit kérek: ne gondold, hogy az a normális, ami a norma. Sokszor próbáltam már egy mondatban megfogalmazni a lényeget, de az alapállásom az, hogy nem úgy kellene élni, ahogy szokás. Hanem pont nem úgy. Mert a szabadság, a méltóság máshol van, a bejáratott, kővé dermedt intézmény nem működik.

Szóval ez is, ha úgy olvasod, akkor lebaszós poszt, ha meg nem, akkor nem.

Kire hallgassunk? A Norbi- és a LifeTilt, Sasafitnesz, Szentgyörgyi Romeo típusú fitneszguruk megítélésékor elő szokott kerülni a kérdés, hogy akkor én hol állok, a nők oldalán, vagy átálltam fitnesznácinak?

A kérdés rossz, mert nekem a sporttal soha nem volt bajom, de még a kockahassal, a konditeremmel vagy a “vékonyságfétissel” sem.

Nekem a beszédmóddal volt bajom, a guruk fölényével. Az idézet Szentgyörgyi Romeótól van:

Ha azt csinálod, amit mondok akkor ígérem, hogy 90 nap bomba formába jössz! Készen állsz a változásra?

Mi a bajom ezzel? Nem az, hogy edzeni kéne, vagy hogy ne értenék egyet azzal, hogy a sporttal szerzett forma öröm, büszkeségforrás, esztétikus és szexi is.

Az a bajom, hogy ez egy férfi,

aki lefele beszél, a mindentudó szerepébe helyezi magát,

a szavaiból az áll össze (úgy tekint rád), hogy te önállótlan vagy, fogalmad sincs,

az engedelmességedre számít,

és ebből keres pénzt.

Szerintem ez immorális és nem segít elérni a céljainkat. Azok a nők, akik beállnak ezekbe a táborokba – akár ügyfélként, akár lelkes követőként –, lefokozzák magukat, alárendelt szerepbe lépnek, mert nem elég kritikusak.

Miért nem elég kritikusak? Mert arra kondicionálták őket, hogy ők nem tudják, hogy van valami misztikus tudás, és az a férfiaknál és/vagy a hatalmasoknál van, de semmiképpen nem náluk.

A külső kontrollos létezés a baj: ha tehát Bocsi Viki csinálja a nagymegmondást, akkor is problémás, sőt, sértő, sőt, ártalmas az ilyesmi.

Semmi nem válik a javadra, ami tartós fogyasztóvá tesz, ami elgyengít, ami másvalakihez köt. (Ha most megkérdezed: nem csak üzletileg gondolom ezt, hanem a szerelemmel kapcsolatban is.)

Ha komoly ember vagy, akkor apró részletkérdésed lehet valamiről, tudod, hol tedd föl.

De ha egészen tanácstalan vagy, nulláról indulsz, még az irányzatot se választottad ki, akkor te elmulasztottad a tájékozódást, döntést, munkát, testi önismeretet. Ne is nagyon panaszkodj, ha úgy vagy vele, hogy “valaki mondja meg”, akkor meg fognak vezetni, felhasználnak. Aki erre utazik, az éhesen keresi azokat, akik nem önállóak, csak a közös lelkesedésben vagy állandó pátyolgatással érzik jól magukat (ami még nem jelenti azt, hogy eredményesek is, sőt, általában nem azok).

Aztán háboroghatsz, hogy drága, bonyolult volt a guru, és nem működött.

Jegyezd meg: ami kívülről jön, azt megutáljuk. Az igazi motiváció belülről jön.

Mit tehetünk? Olyanná kell nevelni magunkat, aki ki tudja találni magának, mit tegyen, az ő saját útját. Azt őrzi, szereti, csinálja, halad vele. Van, hogy leáll, korrigál, másfele kanyarodik, és van, hogy kívülről keres bele tudást, ösztönzést, érvet, de nem simul bele senkinek a kész vájatába. És amit talált és megformált magának, azzal kapcsolatban nem panaszkodik, nem hirdeti, nem vitázik másokkal.

Tudja.

Magának tudja. Csinálja. Az övé lesz az az út.

És ebből következik az, hogy messziről elkerüli a gurukat, a módszerárusokat, akik magukat aszimmetrikusan helyezik az igehirdető pozícióba, lelki és anyagi haszon céljából.

Szerintem ez egy nagyon pozitív poszt: ismét a megerősödésről, a saját útról írok, arról, amire joggal lehetsz büszke.

* Ööö, végső soron, igen. Az elmúlt éveim, több ezer posztom az előzmény, benne van szívem, agyam, legjavam, és ennek jogán kérem, hogy hagyjatok már. Ha idegesítelek, ha idegesít a poszt, a téma, a személyem, egyszerűen MENJ MÁSHOVA, olyan helyre, ami neked való, ne nézegess itt, ne akarj velem kapcsolódni, ne taglalj.

intelmek csalfa barátnőknek

Az érett, élvezhető, tiszteleten alapuló emberi kapcsolatok első számú szabálya az, hogy nem pakolsz terheket a másikra. Vagyis: nem használod őt negatív késztetések, érzelmek lerakóhelyéül, akkor sem, ha szarul vagy. Ez nem csak azt jelenti, hogy nem bántod, mert ez még kevés. Azt is jelenti, hogy nem bonyolítod, nem nyaggatod, nem vádolod, nem öntöd rá a szart, és nem magyarázol hosszan olyasmit, ami pár szóval elintézhető, nem variálsz.

Nem teszed nehezebbé az életét, nem futsz üres köröket. Beszéded: igen, igen, nem, nem. Bővebben…

Az érett, élvezhető, tiszteleten alapuló emberi kapcsolatok első számú szabálya az, hogy nem pakolsz terheket a másikra. Vagyis: nem használod őt negatív késztetések, érzelmek lerakóhelyéül, akkor sem, ha szarul vagy. Ez nem csak azt jelenti, hogy nem bántod, mert ez még kevés. Azt is jelenti, hogy nem bonyolítod, nem nyaggatod, nem vádolod, nem öntöd rá a szart, és nem magyarázol hosszan olyasmit, ami pár szóval elintézhető, nem variálsz.

Nem teszed nehezebbé az életét, nem futsz üres köröket. Beszéded: igen, igen, nem, nem. Bővebben…

gondoltam, megkérdem

Te mire használod a szexualitásodat? A hajlandóságodat?

És ezt nem valláserkölcsileg kérdem ám, hogy család, monogámia, szaporodás, hűség. Semmi kedvem moralizálni ezügyben.

De ugye a teljes emberhez méltó, visszaéléstől, ferdeségtől mentes szex célja, lényege a kölcsönös vágy és öröm… nagyon esetleg szeretetkifejezés, a kötődés megerősítése, ha az előzőek hiányoznak – és ezt mint konszenzust kezelem. Pontosabban, el se tudom képzelni, de annyira, hogy kognitíve erőszakolom magamra azt, hogy létezik olyan ember, aki egy kicsit is kulturált meg vannak emberi kapcsolatai, érzelmi élete, és nem így van vele.

Ez az – vágy és öröm –, ami nem működik traumatizált nőkben, akiknek erőszak-vagy visszaélésemlékük vagy gyerekkoruk annyira borzasztó, hogy idegenkednek a férfitesttől, az aktustól, a kötődéstől. Nem működik házasságba száradt, már-huszonhat-éve-együtt-vagyunk embereknél sem, ahol úgy kell kivitelezni az aktust, pro forma, és közben mindenki másról fantáziál, vagy semmiről. Bővebben…

hogyan viselkedj hatalmaskodókkal

Már van három gyerekem. Már megtanultam mindent az asszertív kommunikációról és az emberi jogokról. Valóságos konyhapszichológus vagyok. Rég nem függök érzelmileg és alázkodom meg elfogadásért. Már meghalt mindenkim. Már szeparálódtam apámtól, bárki főnöktől, okoskodó szakiktól és az állampárt nyomásától. Nem járok orvoshoz, nincs tanárom, az edzőm olyan, mint egy plüssnyúl*. Már lefutottam a maratont…

…és még mindig Bővebben…

belelóg a tényéromba

A húsvéti banzájok után kérdem: a szeretteid neked is belelógnak a tányérodba?

A tányér metafora. Bővebben…

fel kéne nőni

Tiszteld atyádat és anyádat.

A mai poszt a kitagadottakról, a megszököttekről, illetve a ma is anyjuk szoknyája mögé bújókról szól.

Az valami fantasztikus, hogy ez a mintázat ma is él. Nem veszett ki se a hippilázadás, se az újabb “nagy liberalizmus” hatására az a gyakorlat, hogy a szülők irányítják a gyerekeik döntéseit. Régen persze muszáj volt beletörni a szülői akaratba, mert parancsoló érdekek voltak a háttérben, és súlyos szankciók jártak azért, ha az utód nem tartotta ezeket szem előtt, hanem szabadabb életre vágyott. A kitagadás kiment a divatból: ma a nagy életdöntéseket a szülők legfeljebb terelgetik, rejtettebben befolyásolják, sokan pedig követik a gyerek akaratát, aggódva mennek a sorsa után. De ma is ugyanúgy zuhan sok-sok felnőtt gyerek az alkuba, mert az igazodásért, a “jó kapcsolatért” előnyök járnak, mert pénzt, ha baj van, apu ad, a gyerekre meg anyu vigyáz. Jobb a békesség. Csak egy kicsit morognak, ha nagyon rigolyás a nagyi, ha üzemszerű a fölöslegescucc-vásárlás, jót akarás, tanácsadás.

A mintázat lényege, hogy a felnőtt gyerek gyerekstátuszban marad. Bővebben…

a szüleimnél lakom

Többen átéltük: felnőttként átmenetileg a szüleinkkel laktunk. Külön lakrészben, vagy tetőtérben, ez nem mentett meg attól, ami jött.

Azóta se hevertük ki. Bővebben…

önbevallás

Ez (a címben foglalt főnév) itt és most azt jelenti: te azt mondod, hogy x, és akkor azt hiszed, el is várod, hogy úgy van, hogy x. Azt is elvárod, hogy másnak is tény legyen, hogy x. Hogy elhiggye. Ha nem kezeli ténynek, megsértődsz.

Valami egészen más az, hogy “nem akartalak megbántani” (őszintébb, értelmes, már szinte “nem figyelmtem eléggé”), mint az, hogy “én nem látom, hogy ebben mi volt a bántó, miért kell mindent mellre szívni”.

Ne legyen félreértés, végigveszem az elmúlt napok netes helyzeteit:

Attól, hogy szívesen vagy benne, önként, büszkén, attól még a játszma játszma, és minden játszma rombol. Van előnye, persze, azért csináljátok, mindneki azért csinálja. Mindkét félnek van előnye: az emberi játszmákban az az előny (annak az előnye, aki látszólag szív), hogy van kit hibáztatni, megoldja helyette valaki a nehézségeket, lehet ábrándozni, hogy nélküled bezzeg, olyasmiről, amit sose lenne erőd megtenni, érezheted magad hősnek, helytállónak, lekötelezheted a másikat. Kölcsönös függések és elvárások, megírt szerepek a játszmák – a többit Eric Bernénél találod.

Attól, hogy azt mondod, a kommenteddel nem akartál rámerőltetni semmit, ez még megtörténhetett. Nem, nem azt írom, hogy “…érezhettem úgy”. Nem az egyéni érzékenységem, nem az előítéletem mondatja velem, hogy gáz, amit csinálsz. Neked persze nem érdeked szembesülni azzal, ami csorbítja a pompás énképedet, így háborogsz, hogy miért nem mondok csak simán nemet, tiltalak le, tűnök el stb., ha rossz nekem. Nem azért gáz, amit csinálsz, mert nekem rossz, mert történetesen engem sért (engem lassan már semmi nem sért), legalábbis nem sértenek netes nevek mindenféle megnyilvánulásai. Könnyű is lenne ezt így rám tolni. Hanem a dolog maga, mint olyan ártalmas, visszás, hazugságszagú. Szerintem az, nyilván – de te velem vagy interakcióban, odajöttél, engem kérdeztél. Én el tudok vonatkoztatni, nekem nem az a baj, ami a kicsiny egyéni körömbe hasít. Rég nem azon akadok ki, ami nekem fáj, amikor így megfogalmazok valamit. Az éleslátás jogán fogalmazom meg ezeket, és az nagyon csúf játék volna, hogy te csak akkor ünnepled az éleslátásomat, ha téged igazol.

És nem kell ünnepelni. Félreértés van, ne legyen: én nem élvezem a hájpot, semmit nem élvezek, ami tendencia, trend, nicknevek véleménye, csakis az egyedit, a személyeset, és a netes elismerés, visszajelzés nem pótléka a valódinak. Nemhogy nem várom el: zavar a szembedicséret. Csak az irigyek hiszik, hogy követelem és sütkérezem. Soha nem jutottam volna idáig, a közelébe sem ennek a jelen állapotomnak, produktív létemnek, ha az vezérel, hogy “elegen értenek-e egyet”, “szimpatikus vagyok-e”, “hogy hat ez annak, aki úgysem érti”. Ne ünnepelj, ne ajánlkozz, ne engem taglalj, ne rajtam agyalj. Magadat találd meg a soraimban, épülj – ha akarsz. Csak erre jók az írásaim, minden más szappanbuborék, innen nézve pedig roskasztó teher. Irritál. Hogy én milyen legyek neked.

Azt mondod, nem használsz – de, én úgy érzem, a közönségeddé akarsz tenni, ki akarod csikarni az elismerést, és ezt nem kedvelem. Be is zárulok tőle.

Tiltakozol hevesen, hogy a blogod, posztod nem lopás, nem is igaz. A konkrét szöveghelyre, amit szó szerint átvettél, azt mondod, hogy nincs az levédve, mit irigykedem, nem én írtam először, micsoda gőg ez. Lobster azt mondaná (így kell pl. forrásmegjelölni, ha valami egyedi), hogy amikor zavarban van, akkor az olvasó felüvölt, és ez soha nem véletlen. A nagy tiltakozás, igazolás. Átvenni más gondolatait, fordulatait, és saját teljesítményként előadni nagy vagányan, nyilvánvalóan, felismerhetően utánozni, az sose erős hang meg satöbbi, ez szánalom. Mindenki tudja, hogy itt voltatok, itt rajongtatok, innen származik az ötlet és a megfogalmazás, csak te kengeted ennek nyomait. Ne beszélj most mellé, ne engem elemezz, mert nem én szerepeltem le, és főleg nem én vagyok az irigy: utánozni, nem eredetivel előállni kínos is, jogtalan is, és pont azért csinálod, mert elkívántad az én rivaldámat, ismertségemet, erőmet, közösségemet, bevételemet, karizmámat, életvitelemet.

Legalább ne magyarázd meg. Mindehhez viszont full tehetségtelen vagy, meg lusta is, ezért kell a kész anyag, aminek előadása neked nem áll jól, mert nem érted és nem éled a lényegét: a méltóságot, meg aztán le is butítod. Nem érdekel, hogy az utánzó a barátnőd. Nem érdekel, hogy tőled is lopnak, és te bezzeg nem törődsz vele. Nekem a legegyedibb, védjeggyé vált dolgaimból próbáltak a gyenge jellemű imitátorok saját sikert csinálni, az általam már érzékenyített közegben, sőt, közösségben, miközben engem ekéztek, mint aki leszerepelt. És ezt bevette a gyomruk, sőt, elhitték a rágalmakat. Hát, viszlát, ilyen ember ne legyen a közelemben. Nem is tudom, hogy jut eszetekbe, hogy nekem ezek az emberek hiányoznának, hogy én őket siratom, mert én nemhogy a pofátlan, szarkeverő koppintóktól, de még a csendesektől is viszolygok, akiknek nem tűnt fel, mi honnan van, és odasereglettek a másoderesztésre, hogy hű, de jó.

Azt mondod, én utánatok búsulok, mert az volt az igazi, amit te akkor úgy élveztél, most meg bosszút állok a jóságos, egykori olvasóimon, akik kiismertek – nem így van. Én elvből elítélem azt a fajta olvasót, aki először olyan nagyon jött felém, akarta ezt a blogot, velem a kapcsolatot, a figyelmemet, képes volt hízelegni, figyelmemet keresni, tehetségem és munkám eredményéért odanyúlni és abból részesedni, majd, érdekei fordultán, vagy, ami még rosszabb, a közhangulat változásakor letagad, átír, megtagad, savaz. Gusztustalan játék. Álnevekről, lesésről írnak, de hazudnak (projektálnak, pontosabban). Ez nem csata, nem vita, nem adok-kapok, hanem éretlen, kártékony förtelem, ilyen emberben nem lehet bízni, egy szavát se lehet komolyan venni. Aki még mindig azt taglalja, arra céloz, hogy én mit csinálok az én életemben, az én blogomon, és a dolognak semmi köze hozzá, semmit az ő életében nem érint, nem hátráltat, nem is tudna róla, ha nem figyelne most is mohón, csak hét tudja, hogy mások olvassák, és rájuk hat, és ezt nem bírja.

Én soha senkivel nem csináltam ilyet.

Azt mondod, te csak biztonságból csinálsz álnicket, meg így, meg úgy, a munkahelyed, a biztonságod, tőlem félsz – nincs rendben semmi olyan megnyilvánulás, ahol nem a magad nevében írsz. Sunyiság, gyávaság, tűnj innen.

Azt írod, nem vagy troll, te jó szándékkal írod, amit, én vagyok az, aki csak az egyetértést és hódolatot viseli el, a többieket “tiltja és üldözi”, eközben pont ugyanúgy viselkedsz, mint ezeregy ambivalens, kezdetben nagyon kedves, később minősítgető, belém okoskodó troll, akinek ha jelzem: ezt ne, csakazértis folytatja. Erősködik és vagdalkozik és használ. Mindig ugyanaz a vége, ez egy viselkedési séma, és ezt hidd el nekem, jól ismerem, kiismertem és felismerem. Nem vagy annyira egyedi, abban sem, amin felháborodsz, és abban sem, ahogy a frusztrációdat kezeled. Éretlen, terméketlen, nem dolgom ezzel bánni, nemhogy jó fejnek lenni – menj innen.

Nem nyomultál, nem néztél úgy, önzetlenül segítettél – ahha. Lélektani háborút folytatsz, felül akarsz lenni, meg vagy sértve, mert annyit fektettél belém, de én nem.

Azt mondod, nem volt abban a megjegyzésedben szexista szándék, te becsülöd azt az embert, eszedben sincs tárgyiasítani, de ne feledd: a sérelem, a hatalomgyakorlás nem olyasmi, ami szubjektív megélés kérdése, ezek bejáratott, önkéntelenül elsajátított, többfelől megerősített beszédmódok, gesztusok, amelyek felismerése és a reflexió rájuk nem megy magától, naiv jószándékból: munka és rutin kérdése. Nincs olyan, hogy úgy érzem, teljesen rendben van az, hogy az illető levágja a végtagom, TEHÁT akkor rendben van. Végtaglevágás (pl.) nem tud rendben lenni. Nem szubjektív megítélés kérdése. A sérelem, a bántás, a visszaélés, az egyenlőtlenség nem önbevallással működik.

Úgyhogy hiába mondod, hogy te nem vagy olyan nem akartad, mert az a helyzet, hogy nem vagy tudatos, és ha a másikkal beszélsz, tőle akarsz valamit, te kerested meg, akkor arra kell figyelned, ahogy ő reagál, érez, jelez, nem forszírozni azt, amiről jelezte, hogy ne.

Köszönöm a megértést. Holnap Edzés, ehhez kapcsolódva az álomalakról lesz szó, és lesz még a héten önmegvalósítás, oktatás (mi volna annak a célja, és hogyan öljük eleven gyermekeinket jó tanulóvá), és a blog pedagógiai profilját erősítendő, műveltségi kvíz is, talán helyesírási (melyik legyen?).

a túljóság veszélye

Most látom, megint látom, hogy hányan vagyunk vele hasonlóan. Sok minden kijött, feltört belőletek a gondolataid mélye című poszt hatására. Amit most írok, az nem akkora reveláció, csak nyomatékosítani szeretném vele, ami logikusan következik a tegnapi posztból.

Aki szintén ilyen “őszinte”, mindent vállalós alkat, aki állandóan éberen vizslatja magát, aki azt gondolja, hogy másoknak joguk van tudni a gondolatairól, és kontrollálni, helyteleníteni azt, ami a legsajátabbja, aki erőlködve, önostorozva akar még és még jobb lenni, abban a reményben, hogy akkor majd szeretik, hogy egy nap elég jó legyen,

az legyen tisztában azzal, hogy ennek szaga van. Bővebben…

ne csináld vele, ne csináld magaddal

Folytatom az életed nagy dobása című posztot. Elgondolkodtató kommentekre számítottam, és jöttek is.

Felmerült egy második feleség hozzászólásában, hogy Bővebben…

életed nagy dobása

Te is azok közé a nők közé tartozol, akiknek a férjük volt az életük nagy dobása? Az egyetlen, aki köré szinte minden szerveződik, amióta az eszedet tudod? Bővebben…

szomorú együttmaradási statisztikák

mantrák sorozat 3.

3. mantra

Sajnos, manapság minden második házasság válással végződik. Ráadásul egyre kevesebben kötnek házasságot.

Hát sajnos, mert a házasság fő érték, önjó, értelme önmaga, mint azt látjuk, bárhová is tekintünk (és mennyi mindent nem látunk, ami nappalikban és hálószobák mélyén zajlik!). A gyermekek felnevelkedésének biztos, megtartó kerete a házasság; életünk legszebb napja, az esküvő is milyen gyönyörű és megható, minden filmnek ez a vége. De ha ez tendencia,  hogy mindezek ellenére egyre kevesebben házasodnak és egyre többen elválnak, és ez nem is valami firss jelenség, hanem évtizedek óta tart, akkor nem kellene végre már valamilyen következtetést levonnunk?

Hány olyan házaspárt ismersz, akik tényleg jól vannak, és nem csak annyi, hogy nincs botrány és látványos gyűlölet, meg nem váltak el, hanem látszik, hogy energikusak, szeretik az életet, egymással töltik a szabadidejüket? (Mert többet aligha láthatsz, még ez a kivételes állapot is rejthet poklot…) Bővebben…

nőies

Ha én olvasom a nagy internetet, mémet nézek, vagy valakivel beszélek, aki tapasztalt és jó emberismerő, mindig megtudom, milyenek a nők. Pedig állatira nem kérdeztem. És mivel én nő vagyok, akkor én is? Haj, de nőies vagyok én!

Van az örök sláger, a cipőtéma, például. Bővebben…