az önelnyomás változatai

Én egész életemben önszívató voltam. De akkora, mint egy toronyház.

Ezért fura, mikor mondják rám, hogy nárcisz meg elnyomó meg önző. Kezdjük egy idézhető mondattal. Minden ép lelkű ember elsősorban a maga érdekét nézi. Aki nem, az megnézheti magát. Két mondat. És a csatoltak is az énje része, rmert miattuk is rá hull a fény, a sár, ezért érdekem nekem, hogy szépen tudja a Julis A walesi bárdokat. Én vagyok itt az örömében. Meg ne sírjon. Akiket szeretek, azok is én vagyok. A többiek meg úgy áktalában lesznek szívesek békén hagyni.

Julis-lábjegyzet. Komolyan le voltam vizsgáztatva én (de átmentem), miért mondom mindig Julisra, hogy szép, a fiamra meg, hogy okos. Először is, azért, mert engem nem dicsértek a kinézetemért. Másodszor, mert eszméletlen babalány volt, emellett kiskorában majdnem éhenhalt, rút béka volt, aztán megszépült. Harmadsorban parodizáltam magamat meg a kislányszépséget dicsérőket. Ja, és négy meg hat éves volt. Most már minden egyben. Főleg vagány, kreatív, sudár és manószépség.

Topik on.

Egyszer egy derűsen vagány, nagydumás nő ideírta kommentbe: az ember nem fogja magát gyűlölni, őrlődni, inkább mást hibáztat. Az ember már csak ilyen.

Felhördültünk. Előbb én, aztán még valaki. Dehogynem. Kizárólag magunkat, kényszeresen, akkor is, ha semmi vétkünk nincsen.

Engem arra neveltek, hogy szégyelljem magam, hogy létezem (ez nem a születésem, nem az, ahogy várt anyám, onnan nagy biztonság jött – és ezért vagyok még életben –, hanem későbbi, amikor a szüleim már megzuhantak, és a bátyáim kamaszodtak). Hogy húzzam meg magam, eközben extrém tehetséges és intellektuális voltam, és a meghúzás közben olvastam és agyaltam.

Így lettem író. És elég sok sikerem is volt már fiatalon is.

De nyomtam szépen az önelnyomást.

Melynek fajtái:

Ingyen dolgozni

Ingyen ügyeket tolni, társadalmi fellelősség címen szívatni magad, más helyett összeszedni a szemetet, cikket írni fizetség nélkül. Vagy jóakaratből, szabadidőben aládolgozni mások hírnevének, tapsolni nekik (lájk is). És nem nagyon szégyelltek engem 0 gyerekes huszonévesek megkérni, hogy ugyan, menjek már az LMP szervezte feminista estre beszélgetőnek, “szerencsére kaptunk erre pénzt is”, mondta Bárdos Rita, igaz, akkor már elég részeg volt. Mi abból a pénzből semmit nem láttunk. Én 4 ezer forintos órabérű szittert fizettem, és a taxit. És ez párt volt. Szívemnek kedves, de akkor is. És most is én szégyellem magam ezért.

Mások frusztrációjának levezető felülete lenni

Kiindulópont itt az, vagyis így néznek rám, hogy nekem jó, én ráérek, én olyan okos vagyok, továbbá biztonságban, jól élek, én biztos átlátom és segítek… valahogy tulajdonképpen nekem fial az ő önismerete, az én ügyemnek, eszmémnek, mintha jutalékot kapnék a válásért, fogyásért. Nekem lesz az ő életén keresztül igazam, ha ő is elválik, edz, akármi. Át is látom én, csak rohadtul nem érdekel, mert megteltem már ezer ilyen sztorival. Nem akarok segíteni? Nem. A segítség munka. Mindig megszívtam, amikor nehéz helyzetű nőknek segítettem, a végén én lettem a hunyó (de erről a csapdáról mások is beszéltek már). Megint ugyanaz: olyan nagyon szeretnék jó lenni, bármit megteszek, ugye elismertek?

És ugye nem szeretnék felelős lenni a sorsáért, nem szeretném, ha a férje engem fenyegetne e-mailben (megtörtént) vagy itt dühöngene a blogon. Mindig jön, és ír egy litániát, kicsit vitázva, kicsit elismerve, behódolva, amiből nagyon nehéz nem érteni, hogy megerősítést vár, lelkizést, hogy ő is, legitim, és ő is jó. Én meg nem adok, mert ezt nélkülem és nem ellenem kell neki tudnia.

Ennek altípusa, hogy magyarázkodnak, mert megtettek tekintélyszemélynek, a margarinevéstől a fantasyműfajon keresztül a kismamás makramézásig. Nem érdekel, mit eszel, és a margarin se érdekel. A vaj érdekel. A téma. Az írás.

Túlzott udvariasság

Mindenkinek válaszolni, kedvesen, köszönöm, de kedves, kislányod (nevét is tudom) hogy van. Még egyszer megköszönni, szabadkozni, remélem, nem zavarlak, többször elbúcsúzni. Igazi májer csak azzal csinálja, akitől remél valami jót, én mindenkivel, ellenségekel is, és még húsz emberrel azon felül. Kalligrafikus hálalevél az utolsó megtalált kesztyűért is. Doboz bonbon, abból a legdrágább, vadidegennek. Ő segít a házimunkában, tör-zúz, én veszek neki olyan kozmetikumot, ami a munkája árának kétszerese. Levélben is, megszólítás, remélem, nem tartalak fel, arra lenne szükségem, de csak ha belefér, boldog szülinapot a sógorodnak, örömmel, maradok legőszintébb, mikor találkozunk, anyukád hogy van, hálás szívvel, csatolva e-képeslap. Erre a másiknak nincs szüksége: ha azt írom, lökd már át a Béla számát, kösz, nem venné bunkóságnak, de megspórolt volna ő kettő, és öt percet. Pedig én irtó gyorsan írok és bárhol.

Bocsánatkérés, szabadkozás, késéskor (mert annyira nem sikerül ám alárendelődni, hogy pontos legyek – ez a dolog önlényegű, kicsiny bosszúja) magyarázatok sorolása, fele igaz, pont jött a kéményseprő… Nem. Késtem és kész. Van ilyen. Cikibb hallgatni ezt a sok mindent, mint rám várni.

Segíteni

De mindenkinek. Hálásnak lenni a helyzetért, hogy megtehetem. A magam idejét, munkáját, pénzét semmibe venni, vég nélkül folyatni el. Ilyen Csekonics-bárónőként, csak nem magamat mulatva, hanem túlfejlett szociális érzékkel, mert ő szegényebb, nehéz neki, áldozat, én feminista. Ígéretek, semmi nem elég, én még ezt is, azt is, persze. Úgy pofán baszott a valóság. Az irigykedés, hogy nekem bezzeg már megjött az özvegyi határozat. Azóta nagyon megnézem. Nem adakozom például, hanem fizetek a minőségért (netes sajtó, három helyen), a minőségre szavazok, a többiek meg oldják meg. Nem dolgod, Éva, nem dolgod! Fontoskodni nem szerettem sose jó ügyekben, így nem sok öröm volt benne. Igazi kölcsönösség és szoros kapcsolat kell, vagy nagy tehetség, hogy jó fej legyek. Úgy többet is ér.

És mindenben benne lenni: persze, jó a péntek, hova menjek, mobil vagyok, neked gyerekeid vannak! Wait… nekem is.

Mindig kívánni a szexet, érzelmi közeledést mindig jól fogadni

Rémülten visszakívántam én azt, aki engem akart. Kapcsolaton belül, mármint. Ez nem annyira spontán így. Most életem legnagyobb matyóhímzésével vagyok másfél éve (ez volt az én titkom), szeret is, felesége sincs, és mégis, most tudom azt mondani, hogy én se mindig, nem akkor, ne úgy. Eleve ezeket tudatosítani, kapcsolatban lenni az érzéseimmel. Hihetetlenül felszabadító, valódi és könnyen működő lett ettől az, amikor meg igen.

Önlekicsinylés: a bicikli nem sport

Ja, hát ma nem edzettem, ma csak a hegyen négy órát bicikliztem a fagyban, az nem számít! Azt sejtettem, hogy zavarni fogja őket a ruganyosság, ezért ostoroztam magam akkor is, amikor kiraktam az akrobatikus videót: nyújtott lábbal kéne, gyorsabban, ez a póz meg nem szabályos. Csak úgy mondtam ezeket: ne haragudjanak annyira, hogy nekem megy a bógni. A köldököm, sajnos, nem tökéletes. És hogy gyors az agyam, nyelvtanórán: hát, ez nem volt egy szerencsés példamondat. Soha nem tompítva, mindig középre emelve a hibáimat és minden gyarlóságot mindig bevallva. Az én önkritikám igen fejlett, és (önbizalom-paradoxon) nem félek kirakni, hogy lássa mindenki. Például ezen kiakadtak: blöff. Én nem félek, hogy nem szeretnek majd, mert valahogy mindig biztos vagyok benne, hogy szeretnek (jóha nem, nincs velük dolgom), én ugyanis nem akartam rosszat, tiszta a szívem, és nem félek, és ti se vagytok ám jobbak. Ez különösen irritálóvá tett. Nem szoktam a teljesítményem, képességeim miatt szorongani, és igenis számítok arra, hogy megbocsátják a többit erre tekintettel.

Cikknek hazodott olvasói levél. Mi lett ebből is, téptek miatta. Ellenem fordította az, akinek soha semmije sehol nem jelent meg.

https://csakazolvassa.hu/2012/09/19/a-jobbik-olvasat/

És mi az igazság? Az igazság az, hogy a vélemény rovatot a hírhedett minőségérzékű Révész Sándor szerkesztette, én ott nyolcszor jelentem meg talán, egyszer Jánossal, és oda olyan, cikkértékű szövegeket küldtem be, hogy volt több hrom hasábos is, mindez a legnagyobb példányszámú magyar napilapban, kívülről, Marabu kétszer is rajzolt hozzá. Igaz, hogy sokszor voltam lusta vagy blöfföltem egyszer-egyszer, de  ki nem. Igaz, hogy van, amikor gyűrött vagyok, de inkább szép vagyok. És a DEXA nem hazudik, és bírálóim nem tették ki a sajátjukat, és nem is mérették. Hogy a képeken én vagyok és szűrő nincs. Nekem tuti nem kell magyarázkodnom, be is fejezem.

A norma elfogadása

Az is önelnyomás, hogy elhiszed nekik, hogy pont valahogy kell élni. Ahogy mások. Ahogy a magazinban tanácsolja a bőrgyógyász, média, okos szakértő, facebookoldal, a barátnőid, mindegy: amikor magadra veszed az igát. Mellrák ellen vonulni, csecsemőt gondozni, időre szoptatni (kell a rendszer! az nem kell, hogy éhes legyen, az nem számít). A reggeli a legfontosabb étkezés (édes faszom). Kórságtól parázni, fertőtleníteni. Nem az van, hogy nekik kell valami, nem velük (vedd le a cipőd), hanem neked, otthon, a magad terében kell úgy. LÁTNAK, figyelnek. Jó vagy-e, felelős vagy-e, takaros, vagy bántalmazó, önző, kupis. Majd ők eldöntik. Ja, nem a gyereked jólléte, sikere, autonómiája dönti el. Nem is te. Ők, mert ítélni van kedvük. Mert van egy szbály, és olan legyen a világ. Szabadságról, vagányságról, leszarásról szoktak még posztokat írni. Néha kispolgárok.

Nehogy lényeglátó és laza legyél, mert akkor nem veszed meg a sok szart, ami a rendes embernek kell ehhez az übertakaros csicskaléthez, meg a médiatermékeket, melyek előbbiek hirdetőhelyei. (Azt hitted, hogy a bőrrákról szól a cikk?)

Ha ennek engedsz, akkor is önelnyomó vagy, konform, normakövető, nem-autonóm.

Szótagolást gyakorolni, tanítónőnek majomként ugrálni, este hatkor krepp-papírért elszáguldani, duzzadt szemmel írni az olvasónaplót a gyerek helyett, mert mi lesz a továbbtanulással. Tanácsot kérni nálam jóval ostobábbaktól (nevelési tanácsadó, védőnő), akik az enyémmel vernék a csalánt. Olyan rendet tartani, ami a magazinokban van, takarítást kiírni a facebookra kérkedve (na, ez az igazi csicska kispolgárság, és még az isteni L. Ritók Nóra is ezt teszi, ha érted a sorok közöttit).

A rendet lobogtatni arra jó, hogy deklaráld, te kikhez tartozol. Pont azért, mert szellemben, észben, világban való eligazodásban kurvára nem tartozol te sem születésed, sem tetteid, sem tudásod-képességed jogán a finom népekhez, és ez zavar (és a káromkodást cenzúrázók pont ugyanolyanok, mint a rendszeretettel dicsekvők: csak a lényeget nem értik). Meg hogy elmosd azt, hogy bizony, voltak életednek olyan szakaszai, amikor azért több görényszar volt a nappalidban, mint most, mert akkor nem tudott egy lakáskiadó így rákényszeríteni a rendre és a sodródásod meg a kevés cuccra.

Én ehetek kézzel, mert én tudok ezüsttel. Mondta Kajdi Csaba.

Egy kérdés van: te miért bizonygatod az elégséges mennyiségű cselédmunkát? Nem lennél boldogabb (az amúgy is garantált jólétedben!), ha nem ügyködnél folyton, hanem mást csináhatnál? De te nemcsak takarítasz (vagy nem), még ki is írod önvállveregetve a facebookra. Nyilván megőrültél. Téged kéne komolyan venni? Ki hiszi el, hogy erkölcsi kérdés, mi van az otthonomban, ahova nem hivatalos az ítélkező?

Mentegetőzni ilyenek miatt, hogy kupis vagy, a gyereknek elszakadt a ruhája, vagy szőrös a lábad…? Ezek annyira mindegyek, hogy lázadásnak is jelentéktelenek.

Hát, valamivel ki kell tölteni az ásítóan üres időt. Legyen akkor otthoncsinosítgatás, smink, sütisütés, dekor, ajándékfabrika… ebből kimaradnék, ez nem élet. Amiket egyébként csináltok, az gyász, akár takaros, akár nem. Nekem egyik cipőm az előszobában, a másik a konyhában. Kurva jól főzök, de csak ha van kedvem. Én inkább fára mászok almáért, heves ÉS értelmes vitákat folytatok (végre találtam okos embereket), színházba robogok, kutyázom, alszom, írok, szeretkezem, és nem, nem érdekelnek a porcicák.

Nem vagyok már önelnyomó.

a cancelrendőrség lecsapott

Hogy sértett aktivista csendőrlelkűek vagy a blog unásig ismert, áskálódó ellenségei (hajdani heves-imádó rajongói) jelentették-e a posztomat, nem tudhatom. Sunyiban megy ez is. Negyedszer nyomnak ki a Facebookról azok, akiknek sérelmes az, amit kimondok.

Ó, nem védendő kisebbségek, dehogy. Unatkozó, keserű, torz lelkű emberek.

Ők azt hiszik, az élet a facebookon zajlik, és egyre inkább ott is élnek, lájkok, emojik, megosztások, az önös hatásvadász felzúdulások álvalóságában.

Én meg a blogon, az igazi szövegekben, valós tettekben.

Nem fogok elhallgatni.

Íme, a poszt:

Meglepett, hogy ilyen készségesen zuhantak rá eszes, gondolkodó ismerőseim is a mesekönyvre. Annak ürügyén pedig a jóemberség deklarálására, értékek hangoztatására, fejcsóváló lenézéssel vagy feddőleg mindenki iránt, aki nem ennyire lelkes akár a mesekönyv, akár mondjuk a nemváltók kapcsán. Netán kérdései vannak.

Szajkózzák, hogy elfogadás, rengeteg érzelem, dráma, mindenki annyira elfogadó meg felvilágosult szülő, dőlnek a lájkok. Teljes műveletlenségről árulkodó mondatokat írnak a meseműfajról: “a mese szabad, mindenkinek jár egy mese, az antihős is hős lehet a mesében” – wtf? És ennek a valóságra mi az implikációja? Megvigasztal, elringat, és akkor lehet a közösségen követelni az egyéni pokol megszüntetését? Mert azt én nem kétlem, hogy nehéz nekik.

Én két éve olvasok a témában, főleg angolul, és nekem bizony vannak kérdéseim, sőt, ma már válaszaim is. (Ahogy a body positivitynek szépített kövérségmentegetés, “minden test szép” és sportgyalázás, teljesítménytagadás, kényelmeskedés is gyanús volt, hasonló módon hamisította meg a valóságot, prájddá tett egy szerencsétlen állapotot.) Bővebben…

most akkor mit kell gondolni…?

Előre lehetett tudni, hogy ez lesz: harsányság, talmiság, rikoltozás, hajtépés. ezért én gondoskodtam róla, hogy itt a blogon ne ugyanaz a nyúlós gumiszar legyen, ami mindent ellep és bevon mindenhol máshol. Kell előle a menedék, a tiszta hang, és az efemeren túli, hosszú távon érvényes, talán: örök állítások, amelyekre ha visszatekint a blogger ár hónaal később, nem érzi, hogy de ciki volt, hogy ilyen hevülten hajtogattuk a magunkét.

Az, amibe oly könnyű belesüppedni, feszültséget teremt, anyázást vált ki, és mindenki csak ideges lesz tőle.

Ezért a vírusról és az intézkedésekről, a politikai és közéleti reakciókról én nem okoskodtam, sőt, egy szót se szóltam. Ugye így volt…?, most félek, hogy nem. Hogy valamikor mégis rákezdtem, mondtam valamit, beálltam dialektikusan az egyik táborba, aktívan vagy mulasztással… Bővebben…

kérlek, kedvesen tagadd le nekem a valóságot!

Ó, kedves olvasó, nem áll módomban. de neked se tesz jót. A kenegetésből lesz az elromlott, improduktív élet, a hiúskodás, a harag.

Valaha én is harmincas, bizonytalan nő voltam, aki folyton reagált másokra, igyekezett figyelni, és bár úgy általában tett éles állításokat, egyes emberekkel nem volt kritikus, és nem akarta észrevenni, mi zajlik. Beszóltak neki, de moderálta magát, mert így szokás, “én vagyok a szolgáltató”, szépen beszélünk és senkit nem küldünk el a francba. A bülbülszavú aljaskodókat hogyan? Fel se mertem tételezni, milyen nyomorú szándék mozgatja őket.

Aminek eredménye az lett, hogy állandóan magyarázkodtam. Bővebben…

az ellenségem ellensége?

Megint az autonómiáról írok, valahogy nehezemre esik nem arról. A tisztán látás napjai ezek. Ki is szellőztem az erdőben, most jöttem vissza, bringa, futás, hegymászás.

Az egyik roppantul hamis, felszínes, idegesítő jelenség, amellyel bloggerként találkoztam: amikor világnézetben, értékrendben, elvekben két, egymással ellentétes oldal van, és ezt rögtön tábornak is képzelik. Kettő, mindig csak kettő, a játék pedig zéró összegű. Velünk akkor vagy, ha nem vagy velük. És a szavaik, háborús logikával: küzdelem, szövetséges, áruló. Ha nem lapítok csendesen (vagyis, ha mondok valamit), akkor éreztetik velem, hogy valahol lennem kell, és le is ellenőrzik, eléggé ott vagyok-e, mert ha nem ott, ahol ők, akkor nyilván a másik oldalon vagyok. Akkor jól megkapom. Hát nekem bloggerként felelősségem van! Esetleg: önző vagyok, aki nem lát túl a maga szempontjain, nem elég elvi (a kedvükért, az ő érdekükben). Bővebben…

a baszatlanság vádja

Tényleg hogy mondjam másképp, hát ez a téma.

De miért is akarom elkerülni a “csúnya” beszédet? Bővebben…

amikor erkölcsösnek hiszed magad, közben meg csak infantilis vagy

Vagy primitív.

Hihetetlen, ami ki tud jönni az emberekből. Eddig is bennük volt? Hol volt eddig? Miért, hogyan működik a förtelem megnyilvánulásának a törvényszerűsége? Lehetne-e másképp? A blogger körbejárja a szemétdombot. Bővebben…

az a rengeteg cucc

Az antiminimalista poszt, amelyet úgy vártatok! (Nem is.) Sok kép van benne az életemről. Már nem félek.

Szeretném veletek megosztani az írás közbeni, jelen hangulatot. Hűvös kora reggel van, még alszanak a nép. Bővebben…

az én elitizmusom

Az érvelésemre, az egész lényemre, gyakori indulataimra (úgy általában rám) szívesen mondják, ha már mást nem tudnak mondani, hogy elitista, kirekesztő. Ez jól hangzik, ezzel túl lehet kiabálni azt, amit mondok: hogy nem vagy a körülményeid áldozata, te sem, én sem, igenis lehet jobb életed. Bővebben…

engem az olvasó úgy képzel

…, hogy laptopba bújva élek, csak azt nézem, mi hír, írok, reagálok, mást se csinálok. Ez így van – ha épp sűrű a helyzet vagy szenvedéllyel tölt el egy téma, és nem fingik ki a gépem, operációs rendszerem vagy a netcsatlakozásom, akkor elég sokat vagyok onlány. A blog az a hely, ahol összegződik, amit a világról gondolok és fontosnak tartok közölni. A blogírás mellett teszem ki a tornázós, evős, színházi facebookposztokat, szervezek közös edzéseket, olvasom azokat a netes szereplőket, akik érdekelnek, nézek utána ezerféle szálnak, iskolába rohanok, plezmát adok, mosogatok, főzök, gyerekrajzokat csodálok, sudokut fejtek, rajzolok csomóra kötött nyakú zsiráfot, veszek akvarellceruzát, kockás füzetet, ökomosószert, tejszínt és málnát, ügyintézek három lakásban, mosok, teregetek, bringázom, és persze alszom, eszem, edzek (az edz nem ikes ige!!!), olvasok papírkönyvet, állítok ki számlát, írok képeslapot, mozizom, találkozom a barátaimmal. Így jön ki az a 36 óra, amiből köztudomásúlag egy nap áll. Nem megyek telekre, nem nézek sorozatot, nem osztok meg mémeket, nem köt le a macskás videó, nem viszem szervizbe a kocsit, nem veszek részt családi banzájokon. Bővebben…

megosztó személyiség

Ha gyenge lélek volnék, és mindenáron segédvonalakat keresnék, vigasztalhatnám magam azzal, hogy hiába, én megosztó vagyok, ez az ok. Ezért hörögnek, ezért nem hagyják, hogy éljem az életem.

Csakhogy én ebben nem hiszek, ez pont olyan, mint a következő szövegek: Bővebben…

figyelemelterelés

Ami viszont nagyon megfogott ebben a könyvben: amikor az önismereti útján Kelsey rájön arra, hogy egész életében nem volt jelen a pillanatban, a valóságban: mindig énekelt, hallgatott, olvasott valamit, evés közben filmet néz, nyomkod, telefonál, elalvás előtt hangoskönyvet hallgat, belealszik. Kiskorában “musicalmániás”: ezerszer meghallgatja, aztán elénekli a komplett darabot a macskájának , “akinek nem volt választása”. Egyetemistaként filmőrült, mindig tele szívvel egy másik sorsban, másik életben – nem hagyja, hogy a saját élete legyen jelen a tudatában.

Csak ne kelljen figyelni arra, ami épp van. Az igazi ingerekre. Ringasd el magad.

Ismerős? Bővebben…

best of kommentelők – frissítve

Újak, erre a posztra reagálva. Kissé elrajzolta tevékenységem méretét, és állati szellemesnek hiszi magát Agymosógép:

Ikertornyok.

“Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha ezután is támadják, akkor Lovasberényig.”

“Szeretnék elrontani. De nem fogják. Az edzéshez is nagyobb kedvem lett attól, amikor elkezdték írni, hogy 80 kiló vagyok, ez nem szép, meg nem is 174 centi. Még nagyobb izmokat! Még!”

Csodálatos bizonyítéka ez annak, hogy egy tőről metszettek vagytok, egy rugóra jár az agyatok a drága minielnök úrral! :DD
Ez annyira gyönyörű! LOL

Nem hasonlítalak, csak nem tudtam nem észrevenni az ikertornyokat, bocs. 😀 Tudod, az a fránya újságíróagy…

(újságíróagy!!! neki az van, vagyis nincs, de kéne)

Fejtsük meg a pompásan sikerült hasonlatot: az én sportolásom, blogolásom, döntésem, szabadidő-eltöltésem, énmeghatározásom indíttatása diktatórikus, erőszakos, úgy érinti a társadalmat (?), akkora hepciáskodás és provokáció, mint a miniszterelnök dafke önérdekű közpénz-herdálása.

Remek újságíró lennél!

Aztán, kitiltott, sokszor szépen kért kommentelő, ne csinálja (szövetszöcske):

…nem biztos, hogy így van, de azt gondolom az én véleményem is idefér, és nem feltétlen rombol)
Ja, csak hogy tiszta legyen, amíg kicsik voltak a gyerekeim, sokat lógtam a bezzeganyán(vagyis azon már nem, hanem elődjén a porontyon), vannak onnan azóta is ismerőseim. Az, hogy nem mindenki kedvelte ott sem a pofámat, nem jelenti azt, hogy zaklató voltam…

Biztos, hogy nem így van. Ezt én mondom, a blog működtetője. Feltétlen rombol. Téged nevetségessé tesz, ordít az irigység, irritáló. Nem akarok ilyen emberekkel interakciót, ezért nem is lesz.

Frankó, hogy te így gondolold, mások vajon hogy gondolják? Mondjuk a blog tulajdonosa, aki kétszáz kommentedben kapta meg tőled a feszülést, belemagyarázást, erősködést, és soha semmi mást?

Mit szeretnél elérni?

Ne törleszkedj, ne csináld az ambivalens játszmát (utálom, kikezdem, alázom, fölényeskedem, de nem vagyok meg nélküle, folyton a nyomában vagyok). Ne magyarázd, hogy miért van jogod ahhoz, amihez nincs jogod.

A lényeg egyszerű: ha kérnek, állj le, ne feszülj. Az is baj, hogy kérni kellett. Lehet, hogy nehéz gyerekkorod volt. Lehet, hogy unod az életed. Lehet, hogy frusztrált vagy. De ezt oldd meg nélkülem.

Ha mégis feszülsz, ne a bloggert vádold feszkózással, érdekalapú drámázással, sunyin áttolva a felelősséget.

Emlékszel mikor azt írtad, milyen legyek neked, hogy átdefiniáltad már saját elveidet azóta, gondolom akkoriban ez még nem csak arra vonatkozott, hogy neked ne mondja senki hogy mit kellene tenni az életedben. Gondoltad volna hogy ilyen paranoid törpediktátor leszel valaha, aki nem agyal dolgokon, hanem kinyilatkoztatja, hogy kell élni, miről mit kell gondolni, aki megmondja milyen legyél, és az x darab megtért bólogatón túl tovább már nem lát, akinek a világ nagyobbik része ellenség?

Kurvajó, komolyan. Mit értett Szövetszöcske abból a posztból? A női lét sínszerű, szomorú, igazodós, passzív menetéből? Ugyanarról beszélek most is, akkor is. Mit definiáltam át? Ugyanúgy nemet mondok a beszorítottságra, a megfelelésre, az előírt szerepekre. Nem írom elő senkinek, csak megírom, hogy én mit gondolok, és nem hagyom, hogy unatkozó, középszerű emberek manipuláljanak, leszólják az én megélt utamat. Ők basztatnak a buta, provinciális normákkal, hogy én túl izmos, férfias vagyok, hogy miért edzek, hogy miért nem takarítom a teraszt, hogy miért nem megyek állásba. Hogy így nem lehet élni. De, lehet.

2012-ben persze, a férjem utolsó napjai, minden nap órákat voltam az onkológián, bloggerként meg balek voltam… lehetett sajnálni, lefele beszélni, “segíteni”, nem volt se izom, se talpraállás, se nagy szerelem, se blogbevétel. Azóta lett bajuk, csakis.

Élj másképp, Szövet. De aztán boldog legyél nekem. Ne ilyen irigy basztató.

Én csak a butaságot és döfködést nem tűröm. Gondolkodni, súlyt emelni, kritikusnak lenni pont ugyanolyan morális álláspont, mint amit abban a posztban látsz, Szövet. Komolyan nem érted?

X darab megtért bólogató? Ugyanazt élték meg, hasonló, amire jutottak. Ki a diktátor, ki néz le kit, ki is hiszi okosabbnak magát?

És mi lesz a megtértekből, később, akikben kevesebb karizma van mint benned, nem lesznek saját bólogatóik, akik életben tartják őket az ő saját külön (vagy inkább különböző…) útjukon, és az akolmeleg nélkül megfagynak, és jön mint a viccben, hogy nagymágusz a szánta eleszett?

Köszönöm, hogy elismered a karizmát, ez is valami, de megdöbbent a szenvedélyes ostorozás. Milyen felelősséget akasztanál te a nyakamba? Én nem vagyok guru, nem vagyok osztályfőnök, dada, nem vállalhatok mások életéért felelősséget. Mindenkié a saját élete, ez megint az a sunyi áttolás, amit moindig csinálsz, legyek mindennek én az oka.

De abban igazad van, az egyik fő konfliktus az irigység mellett az, hogy emberek nem tudják, mit kezdjenek magukkal, és itt felbuzdultak, hogy akkor majd meglépik azt a nagyot a szabadságba, amiről én írok, sokaknak voltak illúziók is, köztük a nekem fontos embereknek is, és ők azért haragszanak, magukra, mert nem klépték meg végül a nagyot, amit pedig ők akartak. És látják, nézik azóta is, hogy én viszont továbbra sem alkudtam meg. Visszasunnyogtak a régibe, elfogyott a lelkesedés, mert mégis, a Lajoshoz lehet szólni, meg ő tolja a pénzt, és anyuval sem tanácsos összeveszni, vigyáz néha a gyerekre, meg jó érzés is valahol az exet kukkolni és baszogatni, valamint nem sikerült lefogyni. Nyilván csak karizmatikusan, valóban megélt döntésekkel, végigcsinált dolgok közül van jogom efféle blogot írni. Én író vagyok, más írókat, igazi művészeket elnézve nem is nagyon éles, innovatív mondandóval.

Mindenkire igaz viszont, hogy áthazudozni az életet, alakoskodni, feszkót máshol levezetni, elfojtásokat cipelni, másokat basztatni irigyen nem érdemes, árt a szépségnek.

*

Válogatás a százötvenezer nem-spam kommentből és ezernél több e-mailből. Bővebben…

a szerénység parancsa

Hogy én mit gondolok magamról?

Kérdi a kommentelő.

No de bármit is gondolok, annak mi az alapja? Ez az én kérdésem. Mert nem mindegy, ki van magáról szerény véleménnyel. A szerény teljesítménye miatt, vagy mert – újítóként is, felmutatható eredménnyel is – már kötelező előadni, hogy ez semmiség. Ugyan…!

Nem annyira gondolkodom én. Benne vagyok. A valóság nagyon erős, kihat mindenre. Egy biztos: elbírom a valóságot. Ez is valami.

Eleve: élünk, egészségesek vagyunk. Nem gyűrt maga alá az, ami velünk történt. Ez önmagában nagy teljesítmény. Én ennek is tudok örülni. Ki hitte volna, hogy ezen felül extrákat tartogat az élet?

Ó, basszus. Nem az élet. Én nem leszek szerény. Ez az egész erőltetett, önlerontó, szimpatikusnak szánt, helyezkedő beszédmód: jaj, csak ne zavarjak másokat, nehogy azt higgyék rólam, hogy nagyképű vagyok. Aki ezt várja el, akit zavar a teljesítmény (mert erről van szó), annak én nem akarok szimpatikus lenni.  Bővebben…

mindenki utálja az eminenseket

Mindenki utálja az absztinenseket, akik visszautasítják a gyanútlan, derűsen kollektív kínálást. Akinek végig kell hallgatni a mondatát, hogy ő nem, ő sosem iszik, mondja is az okokat, vagy épp nem, de pofát vág. Majd vagy hallgatagon feszeng a buliban, vagy korán hazamegy, de jól nem érzi magát, az tuti.

Akiket nem lehet rávenni egy jó kis meztelen fürdőzésre, mert ők és csak ők nem dobták le az ékszíjt. Mit lehet velük kezdeni?

(Amúgy mindig belemegyek, hogy na jó, ma este iszom egy kis bort, és meg szoktam bánni. Amióta ritkán iszom, nagyon nehezen tolerálja a testem. És ezen nem segít a minőség. Érdekes tapasztalat.)

Mindenki utálja a strébereket, akik Bővebben…

lehetett volna akárki

Mostanában sokszor hallgatom, hogy xy hű, de tehetséges, de sajnos. Másfelé sodorta az élet. Nem engedték érvényesülni!

Ebbe nagyon bele lehet ragadni. Mintha valami igazságtalanság történt volna. És persze csakis más a hibás. Pont akkor jött ’56… Vagy: ha más országba születik, de sajnos, itt…! Fiatalon még micsoda tehetség volt, de kár, hogy nem folytatta a zenélést!

Mintha akkor biztosan sikeres lenne most. A meg nem valósult, tökéletes ábránd. Hát persze. Azért zavar engem ez a hiedelem, mert ez a fajta önsajnálat lebecsülése azoknak, akik viszont végigverekedték magukat a tehetségtől a sikerig vezető, küzdelmes úton.

És akkor még emlékezzünk meg arról is, hogy sokan verekedtek ugyanúgy, és az derült ki közben: nem sokat ér a tehetségük. Vagy nem is akkora az a tehetség.

Hogy a sikerhez más is kell, mint a tehetség. Bővebben…

változatok hárításra és halogatásra

Szembesítős poszt jön azoknak, akik már tervezik, hogy belekezdenek, de… Sorra veszem a majdnem-sportolok állapot tipikus felvetéseit.

Itt van mindjárt az örök sportágvita: hogy Bővebben…

radikális

Így nevezik azt, ami éles és hangos.

Én meg azt szeretném mondani, hogy sajnos, az a valami: állítás, gesztus, gondolat, ügy, nem elég átgondolt. Aki radikális, és akire ez a fajta radikalizmus erősen hat (“nagyon bólogatok”), az nem látja a saját érdekű állításokat, a vakfoltjokat, a hazabeszélést.
Nem arról van szó, hogy kellemetlen, népszerűtlen és újszerű, “erős” az, amit mondanak, hanem arról, hogy nem az igazságról beszélnek. Mellémegy mindig.

A különbségtétel nagyon fontos. Nem simulékonyság az, hogy képes vagy észrevenni: ez jól jönne nekem, igazolna engem, erős is, de ez így nagyon ciki.

Nem elég hangosnak és határozottnak lenni. Ha tisztán akarsz ítélni, gondolkodni, értelmesen érvelni, és valódi változás hozó állításokat tenni, akkor nem spórolhatod meg a valódi radikalizmus folyamatát. Ha turnézol és showműsort csinálsz az igazságodból, ez egészen biztosan el fog torzulni. Megváltozik a célja és lényege a publikus jellegtől.

Erőset a magas kultóúra mondjon (“irodalom az, ami zavarba hoz”), az elviség és a társadalmi párbeszéd nyugodt.

Bővebben…