orthorexiás vagyok, jaj

Megvettem csütörtökön az Orthorexia című ismeretterjesztő könyvet, amelyet Renee McGregor RD írt és a könyvem kiadója jelentetett meg Magyarországon.

Az RD azt jelenti, hogy Registered Dietetian, tehát nem orvos, de nem is önjelölt okos, és nem csak nutritionist. Az orthorexia jelenségét elsőként egy San Franciscó-i orvos írta le 1996-ban, Steven Brathman azokat jellemezte így, akiknek rögeszméjévé vált az egészséges táplálkozás.

A könyv bemutatja az egészséges-tökéletes étkezés és edzés hajszolását (röviden ez volna az orthorexia), továbbá az orthorexia és az anorexia nervosa, a bulimia nervosa, valamint a kényszerbetegségek hasonlóságait, sok esettanulmánnyal, és részletes magyarázatokkal.

Értem én. Ez alapján én bizony vastagon ortorexiás vagyok. A 2015-ös állapotom egyértelműen: abban az évben megtanultam és kikísérleteztem magamon mindazt, amit azóta tudok és élek. De talán a mostani állapotom is orthorexiának számít, legalábbis határeset. Most mi lesz velem. Ingatom is a fejem a két tenyerem között búsan.

Most annyira vagyok eltökélt és a saját szabályaim betartásában szigorú, amennyire éppen azt érzékelem, hogy jobb szeretnék lenni. Tehát nem annyira, mint az elején, mert már kitanultam, felépítettem a testem, jól vagyok. Nem kell megfeszülnöm, nem is szeretek. (“Eddzen, aki szarul néz ki.”)

Tavasszal például nem voltam ennyire energikus és erős, meg jobban akartam futni, akkor csináltam a böjtömet.

De persze edzek (újra, amióta nagyjából begyógyult az anyajegyeltávolításom hege). Az edzés alap. Ez azt jelenti, hogy nem a lényeg, az élet célja, hanem az alap a lábam alatt. A lábam alá ritkán nézek, de azon állok, arra épült mindenem.

És nem, nem bíztam meg a szakemberekben. Elmentem, elvégeztettem a szakszerű vizsgálatokat, meghallgattam, amit egy kiválóság mondott, egy kicsit szedtem is az általa felírt gyógyszert, ami (ugyanez a szer) eddig sem hozta rendbe a pajzsmirigyem. Az én Basedowom ellen (ez volna az eredeti betegség) a terhesség volt a jó, és aztán a testsúly-normalizálás, zsírszázalék-csökkentés, kemény edzés és a szénhidrátcsökkentés.

A Basedow is autoimmun betegség, az autoimmun betegségek a gyulladással mutatnak szoros összefüggést, és a low carb és a carb folyamatos, intenzív felhasználása csökkenti a testszintű gyulladást.

A könyv magyar függeléke arra biztat, keressünk háziorvos ajánlása alapján szakembert, lehetőleg hivatásos dietetikust, és ne az interneten tájékozódjunk itten. Ahol azok a bloggerek meg mindenféle csodamódszerek vannak.

Értitek. Internet = ellenőrizetlen, érdekalapú katyvasz, igazi tudás = nyomtatott könyv, egyetemen tanított információk. Jól értem én ezt?

Persze, van, akinek internet ezt jelenti: magyarul, színes-szagos, harsányan ígérgető, izgalmas, a hiovatalos-szárz-szürke tényekkel szemben csodát ígérő honlapok, instagramprofilok. LifeTilt és társai.

De hiszen ez sima igénytelenség. Becsaphatóság, restség, hiszékenység. Az, hogy nem vagy igénytelen, nem jelenti azt, hogy valami doktorhoz mész, és mindenki más hülye. Sem azt, hogy nem használod az internetet informálódásra. Az interneten minden fent van. A jó válasz is, az érdek nélküli csoda is.

Én nem vettem semmit a neten át, nem beszélt rá senki semmire. Én Peter Attiát olvastam, ezt itt, vagyis ennek a régi verzióját:

https://peterattiamd.com/category/ketosis/

És erősen nem értem ezt az egészet. Mi ez, hogy ne az internetnek higgy? Ne legyél buta? Nem vagyok. Csak a hivatalos, felkent tudományban higgy? Hátööö, azt tudjuk, itthon milyen. Még csak nem is hallott a nem-veszélyes ketózisról, mert csak a ketoacidózisról hallott. És azt állítja, Alimento például (egyébként az interneten, borzasztó, elsöprő magabiztossággal), hogy mindegy, a vércukrod éhezés vagy kalóriadús ketogén étkezés következtében csökken le, mindegy, mi vezet a ketózishoz, a test nem tudja a különbséget.

Most erre mit mondjak?

Én ahogy elnézem és megtapogatom magam, vagy összevetem a gyűlő DEXA-adatokat a sajátjaimmal, bizony nem mindegy, hogy eszem-e tápanyagdús ételeket vagy nem.

Az eredeti könyvszöveg is tele van ezzel, hogy jajaj, az internet gyanús, híg, téved és átver. Ne vicceljetek. A PubMed nem az interneten van? Azok az okos-kopasz orvosok nem a neten néznek utána konferencia előtt vagy csak úgy, tájékozódván, tudást korszerűsíteni, felfrissíteni? Hanem poros könyvekben? És ha egy komoly alter netes szereplő olyat ír, ami nem állja meg a helyét, nem szednék szét azonnal, pont a net közösségi kontrollja miatt?

Lényeg a lényeg: én nem tagadom, hogy aszerint, amit a könyv összefoglal, levezet, bemutat, orthorexiás vagyok. Sue is ezt írta: tudja, hogy ő is annak számít. Engem is nyomtak már ezzel fura testalkatú emberek. Oké, az vagyok.

De van véleményem arról, hogy az orthorexia kategóriája milyen fogalmi-gondolati keretben született. Lesújtó véleményem.

A könyv például rámutat arra, hogy az élelmiszereknek, egyes fajtáknak, illetve mások mellőzésének nincs olyan hatása az egészségre, mint hisszük, vagyis nincs értelme ennyi szabályt bevezetni. Táplálékfajtát akkor zárj ki, ha az orvos azt mondta, mert különben megfosztod magad értelmetlenül fontos tápanyagoktól.

Miközben a képzett, városi, nem-három-műszakban, nem-hármasikrekkel-éjszakázó ismerőseim nem és nem mozognak, ellenben ülnek, stresszelnek, túlesznek, elhíznak és előrehajolni nem képesek, nem ám hídba lemenni, mi azokért aggódunk nagy tudományosan, akik velük szemben csinálnak valamit. Ők bizonyára túlzásba estek, és veszélyben vannak! Pótlék és kényszeresség. Menekülés és mentális torzulás.

 Onnan biztosan.

Mintha mindenféle átlagtól való különbözést, kilógni merést, többre vágyást, kíváncsiságot, tehetséget, élménykeresést, örömöt ferde szemmel figyelne a Normalitás Őre. Maradj csak köztünk, a szürke tömegben! Ne legyenek, nem lehetnek egyéni preferenciáid, saját elképzeléseid arról, hogy milyen testben érzed jól magad, és azért mit vagy képes és hajlandó tenni. Ha furákat eszel, ha hozzánk képest sokat edzel, ha próbára teszed a tested, akkor te megtévesztett áldozat vagy.

De hogy néztek ki ti, normálisak, mivel telik a hétvégétek, és mennyit bírnátok futni, jajdulok fel én. Én nem akarok úgy! Annyit mondok: ha én erős, fejleszthető testet kaptam, az nagy érték. Nem fogok vele visszaélni, eltunyítani, tévé előtt, autóban, irodai széken tönkrelustítani, fájóssá hanyagolni, elherdálni csak azért, mert mindenki ezt teszi. A normális nem normális!

Érdekes, hogy a könyv mit talál az öngyógyítás, saját tájékozódás témájában önjelöltnek, veszélyesnek, túlzónak. Amúgy nem ítéli el, nem rossz az, de. Mindig van de. Ha nem talált választ a hagyományos orvosi kezelésekben, akkor ő már minden hülyeséget elhisz. A legdurvább orthorexiás esetnek titulált lány a bőrproblémái miatt kiiktatta a tejterméket. Nem átallotta! “Hiába láttam el tudományos érvekkel alátámasztott tanácsokkal, ő inkább azt hitte el, amit az interneten olvasott.” Nem kis elégtétellel jegyzi meg a szerző, hogy amikor ez a lány meggyógyult az étkezési zavarból (a szerző rendelésén, csakis), akkor gyógyszerekkel hozta rendbe a bőrét.

Egy másik fejezetben leírja, mit tart a brit és amerikai kormány elégséges, megfelelő testmozgásnak egy átlagos felnőtt esetén:

hetente minimum két és fél óra mértékletes aerob tevékenység (enyhe pulzusemelkedés) és és saját testsúlyos gyakorlatok, vagy heti két pilates/jóga.Vagy: heti egy és egynegyed óra intenzív aerob edzés és legalább két erősítő edzés. Vagy ezek ötvözete, de mindenképp aerob (kardió), akár intenzív, akár mértékletes, és erősítő gyakorlatok.

Nagyon szomorú, ha valaki, aki fiatal vagy kora középkorú, ennyit bír és igényel.

A testhasználat az alap (gyaloglás, kutyaséta, bringás közlekedés, gép nélküli komoly házimunka), az edzés pedig azon felül van, a jellege, célja, öltözéke, szerepe is más. Az edzésben legyél kíváncsi, mozdulj ki a kényelmes, ismerős mozdulatokból, folyamatosan fejlődj – és élvezd. A szellemed is nő általa.

“Kóros mértékű sportolási megszállottság” a tünet. Vajon mit jelent ez, honnan nézi, mihez viszonyítja? Ami neki már sok? Amit egy lusta városi ember nem szívesen csinálna?

Én is láttam olyat, aki rágörcsölt. Aki konkrét, ám irreális célt hajszolt, és  frusztrálódott. Nem élvezte, de még hatékony sem volt. Nem a mennyiséggel vagy a fajtával volt a gond, nem attól volt szomorú a történet, hanem az attitűddel. Az önromboló mondatokkal, a nyugtalansággal, hogy neki valamilyennek kéne lennie, és hogy miért nem olyan. A csodavárással.

Én sokat írtam az edzéseimről, mert én máshogy csináltam, mint a kitaposott út. A példám innovatív és tanulságos, demonstratív volt, egyfajta lázadás is a háromgyerekes középkorúság ellen. De ma már azt mondom: az elején egy kicsit ráizgulunk, ez természetes, de sportolni végső soron egyszerűen, sok duma nélkül érdemes. Nem beérni csacskasággal, de nem ezen pörögni.

Az orthorexia miatt aggódó beszédmód gyanakodva bírálja azt, aki konditerembe jár, fittségről beszél vagy ekként jeleníti meg magát. Minden ilyen tartalmat is divatnak és felszínesnek, nőellenesnek, elnyomónak, trestszégyenítőnek tart, mert ő maga ilyet nem csinál. Erről van szó. Hogy ti nem sportoltok eleget. És ha túlzásnak nevezitek azt, aki jólesően sportol, akkor a mérce eltolásától ti majd rendben lesztek.

El nem romlott mozgásszervvel életörömdús emberek mindenféle cél hajszolása nélkül, örömmel járnak edzeni, ennek pedig az atletikus test mellékterméke, nem célja. És ennyi. Aki ezt túlbonyolítja, annak magával van sara. Szerintetek nem kell a lelkesítő példa? És csak mert nem vagyok orvos, nem lehetnek érvényes tapasztalataim, valamint biztosan árulok valamit és kuruzsló vagyok? Mi ütött belétek?

Hogyan élnek, mit esznek, mennyit mozognak azok, akik nem orthorexiások?Azt is megtudjuk a könyvből, hogy a brit kormány ajánlása szerint a szénhidrát szükséges, napi adagja 300 gramm (férfi) és 260 gramm (nő), ha mérsékelten mozog és szeretné megtartani a súlyát.

Aztakkk. Úgy is néztek ki.

Teljes élelmiszercsoportok orvosilag indokolatlan, kényszeres kizárásáról ír a könyv, és eközben mi mindent tekint normális ételnek, hajaj. Szerinte nem kellene a cukrot, az édességet, a lisztet, a feldolgozott ételeket kiiktatni, azok is rendben vannak. Minden rendben van, ami megszokott.

Szerintem meg nincs rendben, hanem rászoktattak minket, és ehhez érdek fűződik.

Én amúgy nem zárom ki a kovászolt, hosszan kelesztett, jóféle gabonából készült kenyeret, újabban egy-két szelete alkami élelmiszer, ahogy a rizs is és egy-egy pompás süti. Kizárom viszont a cukros üdítőt, a gyümölcslének nevezett pancsot, a gumicukrot és társait, a buherált péksütiket, a csipszet, a tejcsokit, a transzzsírt, a gyorséttermi kajákat, a pizzát, a növényi tejtermékhelyettesítőket, mert ezekre semmi szükség. Szerintem nem csak a kalória számít. Ezek nem is finomak.

Nem akarok olyan tápanyag- és ízvilágban, helyeken, asztaloknál létezni, és főleg nem akarok úgy kinézni, ahogy azok, akik ilyeneken élnek.

Pontosan tudom, magamat is látva, a saját közérzetemet pedig elevenen érzékelve, mit csinál a testemmel az, ha mondjuk több édességet vagy lisztes dolgot eszem. Nem jó. Nem a kényszer vagy a bűntudat miatt, hanem mert úgy már semmi sem finom, elvész az, hogy táplálom a testem, mert szüksége van rá. Eltűnik az elemi éhség és csak a “de finom” marad, egy fura mohóság, még-még-még. Ezt bizonyos élelmiszerek és kombinációk csinálják, kelbimbó és kacsamell sosem.

Sajnos, amikor emberek azt mondják, imádnak enni, szeretik az ízeket, akkor erre a falánk, lusta, rekreációs jellegű eszegetésre gondolnak, vele együtt az összes ünnepi, hagyományos fogásra, terített asztalra és traktára. Számukra az, ha pont eleget és minőségit esznek, fogyókúra, szenvedés. Ahogy az edzés is büntetés, ledolgozása a bűnnek.

Főzök, és élvezem. Mesterséges korlát és mindenféle számolgatás nélkül eszem. Egyik nap többet, a másik nap kevesebbet, összesen pont eleget, és nem vágyom arra, hogy “mindent ehessek”, hogy legyen vége már “a diétámnak”.

A “diétámra” vágyom, amelyet értékalapú választás, önmegfigyelés, a jó közérzetem alakított ki. Nem más mondta, nem számolom, nem kell betartani – én kerestem magamnak. Nem hittem el és nem fogadtam el például a tejtermékmentességet, sem a húsmentességet. Az edzés utáni elemien éhes állapot kérte pont azt, amit enni szoktam. És volt, hogy szénhidrátot kért, máskor inkább zsírt, fehérjét. Nem egyszer savanyú gyümölcsöt akart, vagy zöld levelet, nyersen harsanót, máskor sót.

A viszontagságoknak való kitettség is kérte a konkrét ételféléket: erdőben mozgok, gyaloglok, kint vagyok a hidegben, és nem teszem le a bringát sem esőben, sem fagyban, sok éve már.

És ezért biztatnék mindenkit a zúzásra. Mert akkor megérted a tested. A komoly, határterhelést jelentő edzésre biztatlak a tanulás, előkészítés után, középhaladó szinten. Ne állj meg, ne csak tornázgass. Próbáld ki, milyen a guggolásban vagy fekve nyomásban a bukás, a sprint, a pihenő nélküli szett, az intervall, a hosszú táv, a megterhelt keringés. Ha az élmény elemi, akkor a tested azt kéri, amire szüksége van.

Meg az anyagcseretréningre is biztatnék mindenkit, hogy tudnillik a teste ne csüngjön ennyire kizárólag a cukron, hanem tudjon zsírból is energiát nyerni. Ha nem dideregsz a hidegben, ha fél-egy napokat jól bírsz evés nélkül, ha nem vagy rosszul tíz kilométer futás után és “frissítés” nélkül, akkor jól működsz. És ez edzhető, fejleszthető is. Ne hagyd elveszni ezt az értékes képességedet!

Tudom, hogy nem vagyok étkezési zavaros. Régebben, túlevő koromban voltam étkezési zavaros. Enyhe fokban voltam túlevő, ami semmi ahhoz képest, amit az amerikai beszámolókban olvasok, és amiről Dia ír itt:

https://www.duciforradalom.hu/l/kajafogsag/

Ráadásul az én túlevéseimet a hétszeres szinten pörgő pajzsmirigyem is hajtotta.

A közegem gyanúsnak, fura túlzásnak tartja azt, ha én 50 vagy 100 gramm szénhidrátot eszem, és egy héten ötször edzek. Ez nekik nem fér bele, ez már orthorexia.

Én azt mondom, olyan károsodásokból, elhanyagoltságokból, stresszből próbálunk helyrejönni, olyanok a körülményeink, hogy arra csak erős válaszok vannak. Nem normális válaszok. Ez az orthorexia.

Maradok orthorexiás, köszönettel – és jól vagyok így.

kultúrmozaik

Micsoda retró cím, fekete-fehér tévében lehetne műsor! Szóval, a közelmúlt élményei, rövid értékeléssel.

Könyv

Ian McEwan: Amszterdam, Lukács Laura fordítása. Trükkös, tömör, katartikus. Morális sokk. Mint minden jó történetben, minden szereplőt meg lehet érteni. A főszereplő nem él (és nem is kísértet).

Megvettem még:

Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék, különös, tömör, szövegtípusokkal játszik. Feltűnt, hogy a Magvető adta ki, és Bart István fordította, ami egy rang. Egyetlen vessző sincs a szövegben.

A könyvek egy része impulzusvásárlás, a többi választás alapja a Magyar Narancs könyvkritika-összeállítása.

Lubics Szilvit is olvastam egy hosszú buszúton. A többi még csak terv.

Film

Fantomszál, Paul Thomas Anderson rendezése, Daniel Day-Lewis, aki Sir, utolsó szerepe valószínűleg, legjobb férfiszereplőként jelölték Oscarra, de van már neki három, Gary Oldmannek meg egy se volt. Még hat másik kategóriában kapott jelölést a film. Végül a legjobb jelmezért kapott Oscart.

http://www.origo.hu/filmklub/20180202-fantomszal-majdnem-romantikus-film-a-divatvilagrol.html

Ultra, még egyszer… ez már a harmadik. Ha futós filmet nézek, addig se kell futni, így okoskodik a futó, aki túltervezte magát.

A linket Balázs bocsátotta a rendelkezésemre, tehát nem okosba’ van. Külföldi vagy? Érdekel, miért jó embereknek, ha szenvedhetnek? Ugyanez ajándékba: most jön ki DVD-n!

Színház

Átrium: Az öldöklés istene, r. Bereczki Csilla, Yasmina Reza virtuóz dialógusai

Átrium: A félelem megeszi a lelket (r. Alföldi Róbert), Hernádi Judit nagyon nagy színésznő

Átrium: Vaknyugat. Martin McDonagh írta, aki az Ebbing-filmet is, meg A kriplit meg a Piszkavasat. Gothár Péter rendezte, aki A kriplit és a Hóhérokat is. Alföldi a pap, döbbenet, főleg a több perces némajátéka.

A Radnótiban Alföldi Lear királya, külön írok Lear-elemzést. Utolsó előadás, rendező, műfordító is jelen. Nagyon erős atmoszféra. Felneveltek ezek az előadások, nagyon mély esztétikai élmény, gondolatokat generál. Olvasom a nemzetis Varródani-féle és a Nádasdy-fordítást.

Hóhérok, ez a Katonában, Gothár Péter rendezte, az est csillaga Jordán Adél, átütő, megdöbbentő, és Fekete Ernő nagyon jó. Lőrinccel láttam, állójeggyel.

Még kettő jön:

Katona: Ascher Tamás Háromszéken (Pintér Béla), három széket is kaptunk,

Radnóti: III. Richárd (Serban)

Egyéb

Konferencia és kiállításmegnyitó a Magyar Papírmúzeumban, május 28-án. Jótékonysági papíremlékek az első világháborúban.

Vízjelek! Háborús Piatnik kártya! Megváltási jegyek, bélyegek, képeslapok, hadsegélyező plakátok, karácsony a fronton felhívás! Eszméletlen érdekes volt.

Pályáztam, és Lőrinc is, novellával. Majd írom, ha lett valami.

 

a hatodik szülinap – gyakorlati tudnivalók

Ugyanezt írtam a Facebookra is. Ne olvasd el kétszer, olvass helyette Márquezt, Ian McEwant, Nádas Pétert, Muscle and Fitness magazint, Newsweeket vagy Murakamit! Bővebben…

mi történt a héten

Annyi minden van! Nem írtam napok óta. Folyton megyek valahova, ha meg nem, akkor belemélyedek valamibe. Átrohannak rajtam élmények, egymásra hatnak, tavasz duzzad az ághegyeken (na jó, most néztem: hóvihar… hát jó), főzök, kutyázom, mosogatok, és sokféle emberi találkozás is van. Szombattól ezek történnek:

volt a statisztamunka a Homeland: A belső ellenség című sorozatban, ezt már említettem kommentben, izgalmas volt és fárasztó, jó sztorikkal, sok röhögéssel, a Bővebben…

beköszönök

Most megpróbálok egy bejegyzés erejéig olyan blogger lenni, mint aki az ismerőseinek ír az internet egy zugában, és nem akar semmi magvasat, protest-érvelést, éleset, megrázót, mert nincs is semmi vélemény vagy dráma… csak úgy írja, hogy hm, mik is történtek mostanában. Nem rossz ez amúgy, van, aki ízesen nyomja, az olyat élvezet olvasni! Bővebben…

kis, titkos belső érzetek

Testi érzetek. Soha nem beszélek róla másoknak, mert nagyon saját – őrizgetem, egyedül dédelgetem inkább. Hasonlít a szexuális vágyhoz és fantáziákhoz. Valóságos identitás, közérzetem leglényege. Védjegy és saját felfedezés… nehogy már másnak is ilyenje legyen.

És azért se beszélek róla, mert hülyén hangzik.

De most megpróbálom.

Én például Bővebben…