válságba kerültem

Mint Nagy Olvasottságú Blogger, járok néha sajtóeseményekre, főleg kultúra, de életmód is, eléggé király így menni utána témáknak (én nem értem, miért van, hogy kollégák, esetenként nálam lustábbak és szarabbul képzettebb sajtómunkások rendszeresen nyávognak ezek miatt).

Most egy filmbemutató után vagyok, és a film fontos és jó. Nem érzek benne érdeket és nem kell semmit magamra erőltetnem, amikor írok róla.

De olyan is van, hogy odarobogok a bringámon szép ruhában, bringán, süt a nap, a hegy felé szellő lengedez a Duna felől, mosolygok mindenkire, isteni hely, jó kaja és még érdekes is a téma. A meghívás fejében pedig támogatólag írok az ügyről, a saját normáim és a jó ízlés szerint, persze.

Ahogy mások is, hiszen sokan vagyunk. Egy klasszik sajtótermék, amely hirdetésekből él (mint ahogy én nem), talán össze is szűri a levet az ilyen események finanszírozóival, vagyis kap tőlük támogatást. Hát persze, hogy a cikkük aztán rá akar beszélni, hogy ami ott elhangzott, az építő és helyes, a legjobb út, sőt, ráadásul társadalmi felelősségvállalás is, jó ügy, mert szenvedő embereknek segítenek az innováció és a tudomány erejével, melyek szelét az ügy vitorlájába fogván felvilágosító kampányokat és vidám programokat tartanak fáradhatatlanul.

Pedig az egész csak egy kicsit más, mint egy termékbemutató. Rafináltabb.

Ahol cég van, ott én gyanakszom, hogy az ügy csak trójai faló. És akkor a kérdések is rosszul vannak feltéve. A keret a tekintélytisztelet, eleve ez dönti el, ki szól és ki fogalmazhat meg kérédést. problémát.  Az van, hogy XY doktor úr milyen jól tudja, és WZ cég milyen jóságos, hogy segít a beteg embereken, de most már dübörög bennem közben egy mondat.

Mindenki megvehető, mindenki megvehető.

Ez a mondat. Az elmúlt évben sok mindent megértettem, hogy miért gáz a média, ahogy kapálóznak a fenmaradásért, és hirdetők bábjai lesznek, Élesen kezdtem látni, hogyan működik a rendszer, ehhez képest mit jelent valóban szuverén módon, szinte művészként vagy civilként tartalmat előállítani.

Persze mindenről ki lehet ötölni szép mondatokat, fontoskodó rábeszéléseket (sajnos, társadalmunkban, a 6-12 év közti geyerekek, 70 százalékkal nőtt). De ugye az én kérdésem egyrészt, hogy mit gondolok, tudok (szedtem össze korrumpálatlanul) a témáról, másrészt hogy ezt az agendát, ami terméket helyez a középpontba, akarom-e én tolni.

És nem akarom.

Ezek a cégek nagyon sokat keresnek azon, hogy vannak beteg emberek. Nem érdekük se a prevenció, se a termékmentes gyógyulás útjait nagyon hirdetni. A pervenciót megemlítik azért, de lehet arra számítani, hogy annak nem sok foganatja lesz, hanem gyógyszerért rohannak a n.épek. A prevenció nem termék. A cégnév viszont mindenre rá van logózva, és az információt úgy közlik a tudósok, doktorok és tekintélyes médiaszemélyiségek, hogy egyértelmű legyen, hogy a problémára a megmutogatott termék és szolgáltatás a válasz.

Ugyanazen az alapon bíráltam én Szentesi Éva, most idézek:

rákedukációs munkájának tisztaságát,

csak ott ő nem egy király grillzöldséges ebédet kap, meg reklámtollat, meg szabad kezet, hogy mit ír, na, azt pont nem kap, hanem arca lesz az Üygnek, neki kontentet kell előállítani, eladást hozni annak az egészségügyi terméknek, ami után fixet vagy jutalékot is kap (és a legtragikusabb, hogy észre sem vette, hogy ez történik, és ez miért probléma).

Szóval ma már az van, hogy amikor annyira lobogtatnak egy ügyet, és van rá alapítvány és pénz és támogató, én már gyanakszom.

Az egyik: a whitewashing, a kicsit vagy nagyon is ördögi cég, például aki megnyúzott kutyákon tesztel kozmetikumot, vagy gyerekmunkát is bevet, súlyosan környezetszennyez stb., hogyan mossa magát tisztára a társadalmi üggyel és a marketinggel (és van még pink- és greenwashing is). A másik, hogy mi az érdek. A cég mitől jár jól: ha a probléma előfordulása csökken (például prenvencióval), vagy ha sok az előfordulás, és így sok potenciális vásárló van, sőt, egyre több lesz?… Költői kérdés.

Minden “napjainkban sajnos a második leggyakoribb megbetegedés a…” és ” ezért ennek fontisságára már kisgyermek kortól fel kell hívni a figyelmet” stb., stb. marketingszöveg, és ha gyerekek körébe is viszik színes, vonzó ajándékokkal, felvilágosításnak nevezve, az meg egészen penetráns visszaélés. (Egyébként a lobbik is, az érzékenyítések, oktatások is hasonlóan problémásak, áttételekkel.)

Úgy általában is, beszélgettünk mostanában betegségekről, van valami fura Juli lábujján, meg nekem a szemem begyulladt az éjszakai melótól, és kérdi G., volt-e Juli bőr-, én pedig szemorvosnál, nem kéne-e elmenni, és kicsúszott a számon, hogy úgy általában orvoshoz menni bagatell problémával csicskaság. Mert ez egy reflex, hogy beteg vagy?, hát akkor menj orvoshoz és szedd be a gyógyszert. Nyilván mint orvosgyerek is mondtam ezt, mert mindent láttam, semmitől sem félek, elég sok mindent magamra szedtem, továbbá extrém immunrendszert szereztem a rendelőben kisovis koromtól, és nagyon szoktam röhögni a Minden Kiütésfajtára Külön Gél (by Lobster) típusú, egygyerekes, jóléti szemükfénye szülőkön.

Miért jó és kit szolgál, ha mindig felülről beszélnek emberekhez, a tudományra hivatkozva, és ezzel nem illik vitázni? Miért jó az, ha náluk van a tudás, egy jól elválasztható, felkent csoportnál, és mindig ők az információ forrásai? Miben különbözik e másfajta hatalomgyakorlástól? Ez is társadalmi rítus, mintha az orvosok volnának a főpapok a szentélyben, akiknek átengedjük a döntést, az információszerzés munkáját és felelősségét, viszont nemigen kérjük számon őket. Az orvosba, egy konkrét orvosba (akihez azért jársz, mert ismerős ajánlotta, vagy mert már húsz éve hozzá jársz, mert ő a főorvos ott, ahol szülész, mert híres….) vetett vak bizalom már sokakat nyomorított meg. Az én anyám nem betegségben, hanem egy műhibasorozat következtében romlott le és borult el kedélyileg, egészen a halálig.

A főpapi rend tagjai esetenként teljesen mást mondanak, mint amitől én el tudtam kerülni, illetve meggyógyítani az emlegetett kórságokat. (Röviden: nem ismerik az anyagcseretréninget, a böjtöt, a ketót.)

Miért jó az, ha a forgatókönyv szerint a rémült beteg elrohan az orvoshoz, akár kicsi vagy közepes panasszal, ahol sorban áll, érintkezik más betegekkel, kap gyógyszert, műtétet vagy más, nem épp kíméletes terápiát, és akkor jól megmentik őt, és ez volna az EGÉSZSÉGügy, komolyan, beszarok már az elnevezésen is. És közben mellékhatástömegekkel küszködnek emberek, és elköltik a háromnegyed jövedelmüket gyógyszerre…

Egy kicsit mindegy, vagyis pusztán technikai kérdés, hogy személyesen ők vagy a társadalom befizetéseiből az állam fizeti-e a megmentést, tehát ez csak a rubrika.

Akárki is fizeti, pénzbe kerül, a téma közös ügyünk, és van a dolognak tetemes profitja.

Na, ez ilyen közhelyes poszt, de amit mondani szeretnék, hogy a kezedben van az egészséged, nem kell kiszervezned.

Én, amíg le nem esek a lábamról (és nem tervezek), az alkalmi diagnosztikához (vérkép, DEXA, fogászat) magánba járok és ritkán. És azért nem szorulok orvosra, mert nagyon komolyan veszem, hogy ki se alakulhassanak a népbetegségek: csontritkulás, szív- és érrendszeri-, tűdőbetegségek, anyagcserezavar, vese-epe-májbetegségek, autoimmun kórságok, elhízás és következményei, demencia…

Ugye, tudjátok, miről beszélek: mértékletesség, természetközeliség, jó alvás, stresszcsökkentés, szellemi frissesség, agymunka, jó élmények, szép szex; böjt, ketó, illetve szénhidrátcsökkentés, rengeteg sport, aminél még azt is igénylem, iylen telhetetlenül, hogy élvezzem, lelki és spirituális élmény is legyen.

Most persze vágod a pofát, hogy milyen önhitt vagyok én, hogy “nem tervezem”, hát azt hiszem, ki tudom küszöbölni? Na, úgyse, haha, kárörvendő kacaj. De ez rólad szól sajnos, aki szarul vagy, és a társadalom azt tanította neked, hogy a betegség villámcsapás, és elkerülhetetlen. Szerintem ez egy nagy tévedés, és pusztító a hatása, mert megöli a proaktivitást, a felelősségvállalást.

Én nem vagyok önhitt, és jó okom van hinni, hogy nagy eséllyel az életmódi kórságokat elkerülöm, és szép, erős öreg éveim lesznek, és neked is jó okod van ezt hinni, ha teszel érte. A “mindent vagy semmit” érv (vagy inkább sugalmazás, tehát hogy ha nem tudok mindent elkerülni a döntéseimmel és a prevencióval, akkkor teljesen tehetetlen vagyok) intellektuális igénytelenség, hagyjuk is. Ha felismered a pillanatot, akkor tudsz tenni valamit, sőt, sokat. De abban igazad van, hogy ahogy az évek múlnak, egyre kevésbé, és léteznek helyrehozhatatlan károsodások is.

De van még valami… hogy én ezt hogy ismerem!: húzod a szád, és kicsapod a szociokártyát is a “mindent vagy semmit” mellé, hogy a lakosság többségének mindez nem elérhető, mert nem olyan az életmódja, nincs információja, meg az edzés drága… és nincs igazad, mert lehet informálódni, mondjuk orvosoknál való torlódás helyett, és nem, nem drága, hanem fontos, ezért megéri az árát. Én csakis a kifogásokat hallom azzal kapcsolatban, hogy kinek miért muszáj autóznia, meg ülnie nyolc órán át a melóban meg szarokat enni és tévézni és túlfélteni meg agyonabajgatni a gyereket és semmit nem sportolni, mert sajnos, nincs idő erre. Nekem sem szerencsém volt, hanem így döntöttem.

Hogy ez nehéz út? Elég nehéz, mint minden árral szemben úszás.

És ha nekem valami extra, fura, meg nem előzhető kórságom lesz, vagy baleset ér, akkor meg igénybe veszem mint társadalombiztosított az állami egészségügyet. De nagyon remélem, hogy csak eszméletlen állapotban. És amit akkor mondanak, hogy mi a terápia, azt is mérlegelem. Elég valószínű, hogy a kemót nem kérném, legalábbis egy sor tumorfajtánál.

Amúgy én készen állok a halálra, ha a gyerekeim életkorát nem nézem. Ha úgy kell halni, hát úgy. Olvassátok el Shrivertől az Ennyit errőlt, én is onnan veszem, és persze Jánost és Tamást látva is (egyikük kemót kapott, és a mellékhatásokba halt bele, viszonylag irgalmas és gyors halállal, másikuk soha, semmit nem kért, még diagnózist sem, és úgy halt meg, mint egy igen nyomasztó, ám nagyszabású regény főhőse: egyedül, bezárkózva, a világra és az orvostudiományra nemet mondva.)

*

Szóval erősen gondolkodom, hogy jól van-e ez így, hogy intézmények, cégek, rendszerek a tanácsaikkal, szolgáltatásaikkal ennyire belenyúlnak emberek személyes életébe, és mi ezt ilyen kritikátlanul fogadjuk. Ha például a kanadai tisztifőakárki azt javasolja, hogy hátulról legyen koitálás és maszkban, és ne csókolózzunk? Miafasz?

Nem leszek csicska, nem leszek csicska… mondom ezt a másik mondatot úgy, hogy semmi közöm az összesküvés-elméletekhez, nem csípem őket.

Miért medikalizálják át a legszemélyesebb ügyeinket is szabad országokban is?

Hol vannak a valódi civilek, akik nem függenek sem politikai vállalkozóktól, lobbistáktól, sem gazdasági szereplőktől, és igazi, civil célokért, a társadalmi jólétért dolgoznak?

Nem merül fel a döntéshozókban, hogy ez az egész siralmas beteg helyzet, amelynek a gyógyításából olyan jól élnek a szabadjára engedett cégek, nem szükségszerű? Hogy például ha nem csak a vakcinát tematizálnák és támogatnák, hanem a jó gyakorlatokat (testedzés, preventív étrend), akkor nem lenne ilyen súlyos emberi és anyagi költsége a koronavírusnak sem? Miért csak Szendi ír erről?

Az állam, ha jót akar, miért nem nyúl bele jobban, hogy negatív ösztönzőkkel visszafogja azon termékek fogyasztását, amelyekről rég tudjuk, hogy okai a kórságoknak, például a szív- és érrendszeri betegségeknek vagy az anyagcserezavaroknak? Miér tnem segíti minden eszközzel elősegítse a felelősségvállalást és a jó gyakorlatokat?

Külön a rákról már írtam:

mi a kritikám a nőirák-szűrésekkel?

a lényeg az, hogy a nagy szűrések meg kampányok következtében let egy csomó költség meg álpoziotív eset és fölös terápia, miközben nem csökkent a halálozás és nem javult az életminőség sem érdemben. Sőt, harminc évnyi nyugati naptejkenéstől sem lett kevesebb a melanóma, de még tele is vannak a flakonokkal a tengerek.

*

Ma 5-kor pedig könyvbemutató:

https://www.facebook.com/events/895695660954365/

szeretet, gyűlölet… 1.

Úton-útfélen használják a népek a szeretet és gyűlölet szavakat, és nem ám a személyes dolgaikban, privát viszonyaik kapcsán, hanem a közügyekben.

Csöpög az érzésektől minden interjú, kiállás, vélemény.

A gyűlölködők, kirekesztők nem értik! De mi, okosak, a szeretet hevült követei majd felvilágosítjuk őket, elmagyarázzuk, ki a rendes ember, hogyan kell élni, vélekedni és milyen szavakat szabad használni.

Mindenki más annyira ostoba, nem látja be, hogy ez közös érdek.

Vagy odalibben egy kisebbség tagja harcosan: el kell őt fogadnod, megértened, az érzéseire tekintettel lenned, mert neki milyen rossz, és attól rossz hogy te, te is kirekeszted.

Már miért kéne tekintettel lennem? Egy idegenre? Csak mert azt mondja, ő a jó ügy, őt kell védeni? Miért nem engem, aki – mondjuk – alkotó emberként vagy a Nem Vagyok Hajlandó Fotókat Szépítgetni kisebbség tagjaként vagyok folyton félreélrtve, támadva, kikezdve, rágalmazva? Miért nem követelőzöm én ennek nevében?

Én tudom, hogy jót akarnak, tudom, hogy megérkezett a trendbusz, tessék felszállni, nem akar senki lemaradni. Még a cikkíró sem veszi észre, mi zajlik, de sajnos, a butaság is bűn.

Én mindjárt idehányok, mi ez, kik ezek, akik ilyeneket osztanak meg?

Ez nem más, mint az erkölcsi fensőbbrendűség fitogtatása. Bővebben…

mit jelent a 7.: gaslighting

Cukor György 1944-es filmje a jelenség nevének forrása, és ez itt Ingrid Bergman:

A magyar nőjogi, áldozatvédő irodalom megőrjítési technikaként is emlegeti. További információk:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Gaslighting

Paula különös jelenségeket tapasztal: a lámpák időnként elhalványulnak, lépteket hall és fura zajokat, miközben az egészet a mestermanipulátor alakította így, hogy uralmat szerezzen nő elméjének kontrollálásával, integritása meggyengítésével. Mit teszünk, amikor valami furcsa esemény történik (nálunk tegnap este a teraszon egy bő méteres erdei sikló)? Megkérdezzük a többieket, ők is látták-e, így ellenőrizzük a valóságot. A filmbeli férj “nem veszi észre”, később le is tagadja, hogy érzékelné a világítás változását. Bővebben…

nyári, napozós kulturális szemlénk

Kétféle állapotom van: amikor érzem az erőt, és amikor nem annyira, mert eltemet a mások csapta zaj, elvárás, stressz. Mindenféle erőről beszélek, most épp nem a sporttal kapcsolatos ez az érzés, de érzelmileg, agyilag, alkotás és önkifejezés szempontjából, identitásomban, a saját igazamat, céljaimat tudva érzem ezt az erőt, így – micsoda innováció, újra meg újra fel kell fedeznem! – azt fogom csinálni, mégpedig úgy, ahogy a csillag megy az égen, amit eddig. Ami értékes, fontos, ami valóban érdekel: verseket elemzek, figyelek, olvasok, filmeket nézek, beszélgetek, utánamegyek témáknak, értékelek, tabutlanul elemzek és lelkesítek.

Bizonyos témákról eddig hallgattam, elkentem, mert szegények, meg nekik szarabb, de nincsen ennek értelme, az, hogy neki szarabb, nem tud mentség lenni.

Ennek a lendületnek a jegyében ezen a héten a következő témák lesznek: Bővebben…

a rinyálás nem újságírás, továbbra sem

Kedves Gabi.

https://wmn.hu/wmn-life/53118-both-gabi-beolvasas–wmn-naplok

Beolvas?!

Akkor nekem is van egy (sőt kettő) építő kritikám. Azt a szót, hogy kulturáltan, rövid u-val írjuk.

Ez komoly?

Jó, akkor én is a tekintélyelvvel jövök. Dehogy írok érdemi érvet. Az általad szerkesztett szövegekben rendszeresen el van baszva a kiskötőjel-nagykötőjel, és nem egyszer fordult elő napról-napra (huszonhat találat), az örökkön-örökké (ötször), de volt bíztat is (hatszor, ez nem mind te vagy).

Ugye milyen értelmetlen ez? Bővebben…

amíg nem árt vele – az őznő története

A tartalmat a magyar netezőknek a jó öreg Mérő Vera szolgáltatja (nekem pedig olyanok, akik az ő témáin, akcióin, felháborodásain elég okosan és gyakran szórakoznak). Szerinte úgy írni a nőről, ahogy az origo tette, MINŐSÍTHETETLEN EMBERI ALJASSÁG.

Steph Loehrnek hívják a szóban forgó transznőt. Angol nyelvű forrást kerestem, annyira nem szeretnék a béna hazai kínálatból egyet se kirakni (hahó: én attól, hogy undorodom egy sor kötelező liberális gesztustól, az áldozatiaskodástól, valamint butának és hergeltnek tartom a neten látható ellenzékiséget, és képmutatónak és olcsónak az ebben utazókat, még nem lettem jobbos, és nem érzem azt sem, hogy a 888, Puzsér vagy az origó vállalható).

 

https://www.theblaze.com/slightly-offensve/trans-deer-twitch-moderator
Bővebben…

ugyanazokat a témákat rágod és folyton szidsz valakit, éva!

Kérdezi az olvasó, miért nem osztom meg Göd beépítését, George Floydot, Erdély szuverenitását. Marton Lászlót se osztottam meg, és a színházak ellehetetlenítése ellen sem toboroztam.

Mondom, mert ezekhez nem kellek én. Én a kicsi különvéleményekhez kellek, a népszerűtlen témákhoz, amikhez mások nem elég okosak vagy bátrak.

Mint az ibolya. Elárulja illata.

Kérdez még. A szenvedélytémáimról. Amit újra meg újra. Miért pont ezek? Hiszen írhatnék a…. (sorolja, miről). Milyen hasznos volna. Mennyit segítene az. Mint régen, azok a jó kis témák! Bővebben…

meg még arra is rájöttem

Fontos, újabb fogadalmam, hogy sima blogposztban nem megyek 2000 szó fölé (a wordpresses szerkesztő számlálása szerint), ezért itt folytatom a vegyes, néhol összefüggő megértéseimet. Bővebben…

az edzésprogram, amit nem fogsz abbahagyni

Hatalmas a zaj, sok a hamis hang: azt mondja, segít, motivál, de csakis az egója érdekli, magát nézegeti a közösségimédia-tükörben; megúszós és hisztis dolgait, tévé előtt fetrengését kenegeti. “Fokozatosság”, “adok időt magamnak”, “baby steps”, “lágy formák”, “saját testsúly”, “pihenés”. Vagy egészen nyíltan árul valami kóklerséget, szponzorok eszköze. Ne dőlj be nekik!

Néhány megjegyzés a karanténbeli testformálásodhoz és jó közérzetedhez, annak jegyében, ami értelmes emberhez illik. Lelki attitűdbeli és konkrét, gyakorlatokkal, étkezéssel kapcsolatos tanácsaim. Minden, ami google-ezhető szó, fogalom, félkövér. Bővebben…

nyolcéves a csakazolvassa blog

Ez a dátum! Ez engem jobban megüt, mint bármi más. Április 16., ó! Előest.

2012. április 16., ama első, gyermeteg, nem-is-tudom-mi-lesz szöveg itt – és most ez a ki-hitte-volna-2020.

Meg kell emlékeznünk mostan mindenről, ami fontos. Bővebben…

kritikusnak maradni

Nehéz ez. Igazán kritikusnak lenni: folyton figyelni kell. Agyalni. Tudni. És megfizetni az árát a nagy különállásnak.

Ha mocorog, megbökdösni, ha nem érzékelhető, életre kelteni. Az igazodás lerombolásával. Létezni hagyni a finom kis belső kényelmetlenséget, engedni megjelenni, el nem nyomni: de hát ez őrület! Én ebben nem veszek részt! Én nem akarok olyan lenni, ez ciki!

Mi van, lenézed őket?, kérdi ugyanez a hang. Nem szép dolog! Bővebben…

legyél végre fontos magadnak!

Mit jelent ez?

Azt, hogy amikor csak lehet, rezzenetlen arccal, gondolkodás nélkül azt választod, ami a te jóllétedet szolgálja. Nem mindig másokét – nem vagy fürdőszobai lefolyó. Bővebben…

tíz ok, amiért nem jutsz egyről a kettőre

Végignéztem sok év alatt olvasók és barátok történeteit, és rengeteget beszélgettem velük az élet megváltoztatásáról, mivel sokan ébredtek rá itt, nyertek inspirációt és információt (satöbbi, a blognak ez a sokat emlegetett szerepe). És úgy látom, hogy nagyon ritka az, aki beleáll bele és valóban megváltoztatja az életét.

Vajon miért van ez? Bővebben…

a lehetőségek hazája, ahol szintén meghülyültek

Mintha most csak az jutna szóhoz, annak lehetne igaza, aki elég szarul van. Aki belerokkant, lereccsent, elhízott, beteg, megcsalták, nem tehet róla… nekik egyben igazuk is van, automatikusan.

Arról akartam írni eredetileg (a szerdai posztban), hogy Bővebben…

a háziállatok és én

De főleg az értékrendem.

Van kutyám, és mindig volt kutyám, tízéves koromtól. És ez nem jelent semmi különöset, teljesen személyes ügy. A kutyám nem rég várt vágyteljesülés, nem hobbi, nem agyonbabusgatott státusszimbólum. A kutyaséta nem parádézás, nem szocializálódás a környék kutyásaival és főleg nem a szar házasságomból való menekülési ürügy.

Most amolyan családi kutya van, futó- és kirándulópartner, jön nyaralni, ha vihető, teraszon hever mellettem, míg napozok. Tudja a helyét. Bővebben…

az olasz filmek legjava

16-án zárult a Mittelcinemafest, és igen emlékezetes filmeket láttam. Remélve, hogy mielőbb hazai forgalmazásba kerülnek, mutatom, mit nézzetek meg mindenképpen:

Monumentális: Il Traditore (Az első áruló), Marco Bellocchio filmje.

Dokumentumfilmes eszközökkel élő, a valós eseményeket követő, döbbenetes mozi a Cosa Nostra lefejezéséről. Soha nem felejted el Tomasso Bruschetta (Pierfrancesco Favino) arcát, a tárgyalótermi jeleneteket és az egész dél-olasz életérzést.

Elemi: Figlia mia (Az én lányom). Laura Bispuri második rendezése.

A radioaktív Alba Rohrwacherrel. Szardínián játszódó, sírós döbbenetű, archetipikus film, amelynek valódi művészi tétje van. Anyaság, örökbefogadás, a vér szava. Antikispolgár-film, elfelejted a sok zöldövezeti hülyeséget, hogy mi a fontos és mitől jó egy anya. Egy nő, akibe mindenki rúgott, de aki mindvégig fölöttük állt, egy pillanatig nem szidta se a férfiakat, se önmagát, összeverve, részegen, kocsmamélyben filléres prostituáltként is királynő maradt (még gondolkodom, mennyiben rendezői koncepció és mennyiben színészi zsenialitás és testi megjelenés ez, őt játssza Alba), és egy kislány, aki soha nem sírt, csak tette azt, amitől nagyszerű egy nő, és egy döbbenetes erejű jelenetben “visszacsinálja” a születését.

Ebben az évben három filmtől maradt tátva a szám: Szívek királynője, Apokalipszis most és ez.

Pörgős: Il Campione

Van ez a filmtípus, amelyikben összekerül kényszerűségből két férfi, akik egészen más jelleműek és más érdekűek is (Esőember, Zöld könyv, Érinthetetlenek és az Il Traditore is, ott az ügyész és a maffiatag között van ez a kapcsolat). Eleinte nagy az utálat, aztán öribarik lesznek. Első film, és gördülékeny, végig élvezetes, kevés foci, sok érzelem, rengeteg fricskával korunk elkényeztetett ifjúságának, kifejezetten meglepő poénokkal, látványos nagyjelenetekkel, hibátlan profizmussal és érvényes morális üzenettel. Leonardo D’Agostini rendezése.

Érzékenyítő: Dafne

Komoly színészi játék, intim történet apja és lánya kapcsolatáról, énhatárokról, kompetens létezésről, munkahelyi szeretetről, a Down elfogadásáról és az olasz tájról. Federico Bondi filmje.

fény a méhben

A blogomon 2014 februárjában jelent meg a gyermektelenség témája, és ez forradalminak bizonyult. A poszt virálisan elterjedt, termékeny vitát, gondolatokat indított el, és sokakat megvigasztalt, hogy lám, ők nem ufók, amiért nem lett vagy nem lehetett gyerekük. A gyermektelen című posztot én magam nem tudtam volna megírni, mert mélyen meghasonlottam volna attól, hogy a magam legmélyebben megélt döntése, női alkata, életöröme ellen érvelek. Azonban közösségben gondolkodó, másokra is gondoló, intellektuális lény vagyok, a magam horizontján túli látókörrel, így született meg egy vendégposzt (amelynek szerzője már nincs itt).

A poszt arról szólt, hogy nem kötelező gyakorlat gyereket vállalni, az anyaság nem feltétlenül része a női sorsnak, és szabad a döntés. Rengeteg a rossz tapasztalat: ne váljon anyává se véletlenségből, se nyomasztásra senki.

Nagyon helyes. De rögtön egy kicsit árnyalatlan vagy-vaggyá vált: szülés-szívás-többségi igazodás vs. nemszülés-önazonosság-kisebbségi bátorság. Amúgy is figyelem, ahogy mindent kétfelé, két pólusúvá éleznek a közbeszédben. Pedig többnyire nem két, egymást kizáró lehetőség van, hanem skála. Vagy nem is skála (számegyenes), hanem sík, merőleges vonalak. Vagy tér. Gömb!

Gömb vagyok, életet hordozó, és a nőiségem, sőt, talán egész emberségem kapcsán ez a legfontosabb. Bővebben…

hajduk károly, az atipikus

Emlékeztek még a Susotázsra?

Meg az Újratervezésre?

Pénteken láttuk Lőrinccel a rendező, Tóth Barnabás új nagyjátékfilmjét, az Akik maradtak címűt. Magyarország ezzel a filmmel nevez az Oscarra a nemzetközi szekcióban. Hogy jelölt lesz-e, az majd januárban derül ki, mondja a fiam.

1948-ban vagyunk, tehát nem háborús film, nem is holokausztfilm, kerül minden konkrét képet, múltidézést – de túlélőfilm.

Amit látunk, az képvilágában, vágásaiban nagyon profi, színészileg közel zseniális, tárgykultúrájában, tereiben pontos és hangulatos, sosem giccses (Rajk László! a Rajk-per évét rendezi be); nagyon érzelmes és kicsit vad; sokszor ironikus és pompás humorú, hogy a hatalmas giccsfolyamon szárazon vigye át “a szeretet gyógyító ereje” slágertémát. Kis hétköznapi részletek, gesztusok, teendők, az ezekben megjelenő harmónia és érzelemtömeg – ez a film erőssége. Az alapanyag F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve.

A két színészarc nehezen feledhető: Szőke Abigél engem első pillanattól megvett, azonnal megvolt a karakter, semmi akart, eljátszott jellege nem volt. Hang, arc, rezzenés közelről szinte végig, minden gesztus önazonos. Hajduk Károly pedig az atipikus színészzseni (ez házi használatomban azt jelenti: színműs felvételekor, ifjan nem kifejezetten nézik ki a karakteréből a klasszikus drámai, szerelmes főszerepeket, mégis főszerepekre termett mint nagyszerű groteszk, intellektuális, aszexuális vagy lázadó figura). Volt ő Bece a Portugálban (minden idők legnagyobb színházi szériájában – Dévai Balázs után játszotta), volt Don Juan; filmben Sopsits Árpádnál martfűi rém, az idei Filmhéten Cibulya Nikol kisjátékfilmjében egészen kitűnő Irinyi János, magányos, nonkonform géniusz. Sőt, most Liliomot játszik ifj. Vidnyánszky rendezésében Szilágyi Csengével és Eszenyi Enikővel, ami egészen különleges értelmezés, hiszen Liliom karizmatikus, antiintellektuális, izzadságszagú, excentrikus dúvad.

Hajduk Károly mindig sokat hallgat, lassan mozdul, sokat néz – sokat mond. Bár az alaphelyzet igencsak problematikus, e filmben a színészi munka és az említett karaktere által elhiszem neki, hogy nem kell aggódni, neki sem tusakodnia a, hogy kell ezt mondani, késztetésekkel. Minden csupa érzelem, intellektus és felelősségvállalás, egész pontosan: nincs neki merevedése, vagy ha van is, nem gond, amikor egy ágyban alszik a kis koraérett túlélővel. Ennek megfelelő a “helyes asszony”, Simkó Katalin figurája is: így válnak a negyvenes, már nem szenvedélyes szomorúak ellenpontjaivá, magává a jövővé a vibráló ifjak, a következő generáció. Szőke Abigél-Klára partnere ebben a virtuóz Horkay Barnabás, a sportbarát és pojáca, akitől tavasszal a Baalban, Horváth Csaba monumentális Pesti színházas produkciójában esett le az állam. (Most zavarban vagyok, mert biztos, hogy benne volt, de nem találom nyomát.)

A dramaturgia (vagy a túlvágás, a feszesség igénye ez?) hibája a filmben több elvarratlan szál: nem tudjuk meg, mi lett az iskolai botrány következménye, nem folytatódik a besúgás és az üldöztetés szála. Úgy látszik, könnyen megúszható, el lehet tőle tekinteni, így tétje sincs, csak mulandó külső fenyegetés a meghitt, sértetlen érzelmi univerzummal szemben, amelynek oly természetszerűleg lesz része régi nagy kedvencem, a nagy-nagynéni Nagy Mari. Szegény Soma Mamagésa viszont olyannyira nem színész, és annyira fölösleges az a jelenet is…

1953. március 5. mint hepiend pedig arra emlékeztet, amikor a klímakritikusok kivágják a hőmérsékleti meg aszálygrafikonokból a szelídebb részt, mutatván: nincs itt semmi probléma. Jó elhinni azon a vasárnapon, de senki nem ment itt utána sem szabadon Bécsbe. Alig négy évvel később a fél ország kivándorolt, börtönbe került vagy öngyilkos lett.

Az érzelmi főtéma, a két főszereplő viszonya igazi drámai alapanyag, de így is fejvakarós, ez az igazi nehézség. A metoo után roppant nehéz érvényesen beszélni egy meglett férfi gondjaira bízott gyereklányról, az egész apakomplexuson alapuló, megrendítően intim kapcsolatról. Nagyon kell mondani, hogy de ez itten, kérem, tiszta és etikus, csupa érzelem, ne tessék rosszra gondolni. Hát ki az a felületes kispolgár, aki a szeretet gyógyító erejét összetéveszti holmi alantas szerelmi vággyal? A válasz: maguk a főhősök, mint az kiderül a dramaturgiai csúcsponton. Ezért kell Hajduk Károly speciális, rezervált, mélyhűtött jellege, de meg a problémát nem oldja. Aztán, összetéveszti még (érzelmes felmentést keres rá) az összes apakomplexusos női néző és gyakorlatilag minden potens férfi is. Nem kell ehhez pedofilnak lenni, és ami a lényeg: a vágy nem is alantas. Mert az igazi döbbenet, amelyben a heves érzékiség fogan, mindig a léleké.

A szépséges narratíva, “egy kamaszlány és egy középkorú férfi egymásra találásának megható hangvételű története” (uramisten…) senkit nem ment fel: továbbra se aludjunk egy ágyban a nevelésünk alatt álló kiskorúval, mert hatalmi különbség esetén mindig erkölcsi a probléma, akkor is, ha a férfi éjszakáról éjszakára “kibírja”.

Igencsak át van ez a helyzet romantizálva, lélektanilag mesterséges ez az ártatlanság, művészileg-emberileg nem mutatja meg a lényeget, és ez megoldhatatlan probléma. Nekem azért is volt nagy élmény a film, mert másnap úgy alakult, hogy home movie keretében néztük meg a Leon, a profi című kultuszfilmjét Luc Bessonnak: lélektanilag azonos a helyzet, hasonlóan nehezen feledhető arcokkal. És ott nincs kecmec, Leonnak meg kell halnia, csak ez lehet a feloldás: semmi más esélye nincs, hogy a történet elérje szenvedélyes és hiteles csúcspontját, de mégse vessük meg a címszereplőt. Így is szép, nagyszabású és hat az Akik maradtak – reméljük, a tengeren túl is így gondolják.

Akik maradtak, 83 perc, forgalmazza a Budapest Film

https://port.hu/adatlap/film/mozi/akik-maradtak–akik-maradtak/movie-212036

Bemutató: szeptember 26.

a nő, aki nagyon tud szeretni

Ajjaj… Kattintásvadász cím.

Amikor a szerelemélményről beszélünk mi nők, tegnap például kommentben, de ezer más alkalommal is, akkor mindig előkerül a szerelem elvesztése, a fájdalom.

Amiről lehet és fontos beszélni, persze. De olyan kontrasztos ez, amikor a másik nő (a poszt) épp meg van döbbenve és ujjong.

Mindannyian tudjuk, hogy elmúlik. Ettől oly becses.

És hogy elmúlik, az nem okvetlen dráma, világégés vagy csúf történet ám – ez az egyik, amit ma erről mondani akarok. Ne tedd azzá magadnak sem, ne légy oly könnyes szemű. Bővebben…