a háziállatok és én

De főleg az értékrendem.

Van kutyám, és mindig volt kutyám, tízéves koromtól. És ez nem jelent semmi különöset, teljesen személyes ügy. A kutyám nem rég várt vágyteljesülés, nem hobbi, nem agyonbabusgatott státusszimbólum. A kutyaséta nem parádézás, nem szocializálódás a környék kutyásaival és főleg nem a szar házasságomból való menekülési ürügy.

Most amolyan családi kutya van, futó- és kirándulópartner, jön nyaralni, ha vihető, teraszon hever mellettem, míg napozok. Tudja a helyét. Bővebben…

az olasz filmek legjava

16-án zárult a Mittelcinemafest, és igen emlékezetes filmeket láttam. Remélve, hogy mielőbb hazai forgalmazásba kerülnek, mutatom, mit nézzetek meg mindenképpen:

Monumentális: Il Traditore (Az első áruló), Marco Bellocchio filmje.

Dokumentumfilmes eszközökkel élő, a valós eseményeket követő, döbbenetes mozi a Cosa Nostra lefejezéséről. Soha nem felejted el Tomasso Bruschetta (Pierfrancesco Favino) arcát, a tárgyalótermi jeleneteket és az egész dél-olasz életérzést.

Elemi: Figlia mia (Az én lányom). Laura Bispuri második rendezése.

A radioaktív Alba Rohrwacherrel. Szardínián játszódó, sírós döbbenetű, archetipikus film, amelynek valódi művészi tétje van. Anyaság, örökbefogadás, a vér szava. Antikispolgár-film, elfelejted a sok zöldövezeti hülyeséget, hogy mi a fontos és mitől jó egy anya. Egy nő, akibe mindenki rúgott, de aki mindvégig fölöttük állt, egy pillanatig nem szidta se a férfiakat, se önmagát, összeverve, részegen, kocsmamélyben filléres prostituáltként is királynő maradt (még gondolkodom, mennyiben rendezői koncepció és mennyiben színészi zsenialitás és testi megjelenés ez, őt játssza Alba), és egy kislány, aki soha nem sírt, csak tette azt, amitől nagyszerű egy nő, és egy döbbenetes erejű jelenetben “visszacsinálja” a születését.

Ebben az évben három filmtől maradt tátva a szám: Szívek királynője, Apokalipszis most és ez.

Pörgős: Il Campione

Van ez a filmtípus, amelyikben összekerül kényszerűségből két férfi, akik egészen más jelleműek és más érdekűek is (Esőember, Zöld könyv, Érinthetetlenek és az Il Traditore is, ott az ügyész és a maffiatag között van ez a kapcsolat). Eleinte nagy az utálat, aztán öribarik lesznek. Első film, és gördülékeny, végig élvezetes, kevés foci, sok érzelem, rengeteg fricskával korunk elkényeztetett ifjúságának, kifejezetten meglepő poénokkal, látványos nagyjelenetekkel, hibátlan profizmussal és érvényes morális üzenettel. Leonardo D’Agostini rendezése.

Érzékenyítő: Dafne

Komoly színészi játék, intim történet apja és lánya kapcsolatáról, énhatárokról, kompetens létezésről, munkahelyi szeretetről, a Down elfogadásáról és az olasz tájról. Federico Bondi filmje.

fény a méhben

A blogomon 2014 februárjában jelent meg a gyermektelenség témája, és ez forradalminak bizonyult. A poszt virálisan elterjedt, termékeny vitát, gondolatokat indított el, és sokakat megvigasztalt, hogy lám, ők nem ufók, amiért nem lett vagy nem lehetett gyerekük. A gyermektelen című posztot én magam nem tudtam volna megírni, mert mélyen meghasonlottam volna attól, hogy a magam legmélyebben megélt döntése, női alkata, életöröme ellen érvelek. Azonban közösségben gondolkodó, másokra is gondoló, intellektuális lény vagyok, a magam horizontján túli látókörrel, így született meg egy vendégposzt (amelynek szerzője már nincs itt).

A poszt arról szólt, hogy nem kötelező gyakorlat gyereket vállalni, az anyaság nem feltétlenül része a női sorsnak, és szabad a döntés. Rengeteg a rossz tapasztalat: ne váljon anyává se véletlenségből, se nyomasztásra senki.

Nagyon helyes. De rögtön egy kicsit árnyalatlan vagy-vaggyá vált: szülés-szívás-többségi igazodás vs. nemszülés-önazonosság-kisebbségi bátorság. Amúgy is figyelem, ahogy mindent kétfelé, két pólusúvá éleznek a közbeszédben. Pedig többnyire nem két, egymást kizáró lehetőség van, hanem skála. Vagy nem is skála (számegyenes), hanem sík, merőleges vonalak. Vagy tér. Gömb!

Gömb vagyok, életet hordozó, és a nőiségem, sőt, talán egész emberségem kapcsán ez a legfontosabb. Bővebben…

hajduk károly, az atipikus

Emlékeztek még a Susotázsra?

Meg az Újratervezésre?

Pénteken láttuk Lőrinccel a rendező, Tóth Barnabás új nagyjátékfilmjét, az Akik maradtak címűt. Magyarország ezzel a filmmel nevez az Oscarra a nemzetközi szekcióban. Hogy jelölt lesz-e, az majd januárban derül ki, mondja a fiam.

1948-ban vagyunk, tehát nem háborús film, nem is holokausztfilm, kerül minden konkrét képet, múltidézést – de túlélőfilm.

Amit látunk, az képvilágában, vágásaiban nagyon profi, színészileg közel zseniális, tárgykultúrájában, tereiben pontos és hangulatos, sosem giccses (Rajk László! a Rajk-per évét rendezi be); nagyon érzelmes és kicsit vad; sokszor ironikus és pompás humorú, hogy a hatalmas giccsfolyamon szárazon vigye át “a szeretet gyógyító ereje” slágertémát. Kis hétköznapi részletek, gesztusok, teendők, az ezekben megjelenő harmónia és érzelemtömeg – ez a film erőssége. Az alapanyag F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve.

A két színészarc nehezen feledhető: Szőke Abigél engem első pillanattól megvett, azonnal megvolt a karakter, semmi akart, eljátszott jellege nem volt. Hang, arc, rezzenés közelről szinte végig, minden gesztus önazonos. Hajduk Károly pedig az atipikus színészzseni (ez házi használatomban azt jelenti: színműs felvételekor, ifjan nem kifejezetten nézik ki a karakteréből a klasszikus drámai, szerelmes főszerepeket, mégis főszerepekre termett mint nagyszerű groteszk, intellektuális, aszexuális vagy lázadó figura). Volt ő Bece a Portugálban (minden idők legnagyobb színházi szériájában – Dévai Balázs után játszotta), volt Don Juan; filmben Sopsits Árpádnál martfűi rém, az idei Filmhéten Cibulya Nikol kisjátékfilmjében egészen kitűnő Irinyi János, magányos, nonkonform géniusz. Sőt, most Liliomot játszik ifj. Vidnyánszky rendezésében Szilágyi Csengével és Eszenyi Enikővel, ami egészen különleges értelmezés, hiszen Liliom karizmatikus, antiintellektuális, izzadságszagú, excentrikus dúvad.

Hajduk Károly mindig sokat hallgat, lassan mozdul, sokat néz – sokat mond. Bár az alaphelyzet igencsak problematikus, e filmben a színészi munka és az említett karaktere által elhiszem neki, hogy nem kell aggódni, neki sem tusakodnia a, hogy kell ezt mondani, késztetésekkel. Minden csupa érzelem, intellektus és felelősségvállalás, egész pontosan: nincs neki merevedése, vagy ha van is, nem gond, amikor egy ágyban alszik a kis koraérett túlélővel. Ennek megfelelő a “helyes asszony”, Simkó Katalin figurája is: így válnak a negyvenes, már nem szenvedélyes szomorúak ellenpontjaivá, magává a jövővé a vibráló ifjak, a következő generáció. Szőke Abigél-Klára partnere ebben a virtuóz Horkay Barnabás, a sportbarát és pojáca, akitől tavasszal a Baalban, Horváth Csaba monumentális Pesti színházas produkciójában esett le az állam. (Most zavarban vagyok, mert biztos, hogy benne volt, de nem találom nyomát.)

A dramaturgia (vagy a túlvágás, a feszesség igénye ez?) hibája a filmben több elvarratlan szál: nem tudjuk meg, mi lett az iskolai botrány következménye, nem folytatódik a besúgás és az üldöztetés szála. Úgy látszik, könnyen megúszható, el lehet tőle tekinteni, így tétje sincs, csak mulandó külső fenyegetés a meghitt, sértetlen érzelmi univerzummal szemben, amelynek oly természetszerűleg lesz része régi nagy kedvencem, a nagy-nagynéni Nagy Mari. Szegény Soma Mamagésa viszont olyannyira nem színész, és annyira fölösleges az a jelenet is…

1953. március 5. mint hepiend pedig arra emlékeztet, amikor a klímakritikusok kivágják a hőmérsékleti meg aszálygrafikonokból a szelídebb részt, mutatván: nincs itt semmi probléma. Jó elhinni azon a vasárnapon, de senki nem ment itt utána sem szabadon Bécsbe. Alig négy évvel később a fél ország kivándorolt, börtönbe került vagy öngyilkos lett.

Az érzelmi főtéma, a két főszereplő viszonya igazi drámai alapanyag, de így is fejvakarós, ez az igazi nehézség. A metoo után roppant nehéz érvényesen beszélni egy meglett férfi gondjaira bízott gyereklányról, az egész apakomplexuson alapuló, megrendítően intim kapcsolatról. Nagyon kell mondani, hogy de ez itten, kérem, tiszta és etikus, csupa érzelem, ne tessék rosszra gondolni. Hát ki az a felületes kispolgár, aki a szeretet gyógyító erejét összetéveszti holmi alantas szerelmi vággyal? A válasz: maguk a főhősök, mint az kiderül a dramaturgiai csúcsponton. Ezért kell Hajduk Károly speciális, rezervált, mélyhűtött jellege, de meg a problémát nem oldja. Aztán, összetéveszti még (érzelmes felmentést keres rá) az összes apakomplexusos női néző és gyakorlatilag minden potens férfi is. Nem kell ehhez pedofilnak lenni, és ami a lényeg: a vágy nem is alantas. Mert az igazi döbbenet, amelyben a heves érzékiség fogan, mindig a léleké.

A szépséges narratíva, “egy kamaszlány és egy középkorú férfi egymásra találásának megható hangvételű története” (uramisten…) senkit nem ment fel: továbbra se aludjunk egy ágyban a nevelésünk alatt álló kiskorúval, mert hatalmi különbség esetén mindig erkölcsi a probléma, akkor is, ha a férfi éjszakáról éjszakára “kibírja”.

Igencsak át van ez a helyzet romantizálva, lélektanilag mesterséges ez az ártatlanság, művészileg-emberileg nem mutatja meg a lényeget, és ez megoldhatatlan probléma. Nekem azért is volt nagy élmény a film, mert másnap úgy alakult, hogy home movie keretében néztük meg a Leon, a profi című kultuszfilmjét Luc Bessonnak: lélektanilag azonos a helyzet, hasonlóan nehezen feledhető arcokkal. És ott nincs kecmec, Leonnak meg kell halnia, csak ez lehet a feloldás: semmi más esélye nincs, hogy a történet elérje szenvedélyes és hiteles csúcspontját, de mégse vessük meg a címszereplőt. Így is szép, nagyszabású és hat az Akik maradtak – reméljük, a tengeren túl is így gondolják.

Akik maradtak, 83 perc, forgalmazza a Budapest Film

https://port.hu/adatlap/film/mozi/akik-maradtak–akik-maradtak/movie-212036

Bemutató: szeptember 26.

a nő, aki nagyon tud szeretni

Ajjaj… Kattintásvadász cím.

Amikor a szerelemélményről beszélünk mi nők, tegnap például kommentben, de ezer más alkalommal is, akkor mindig előkerül a szerelem elvesztése, a fájdalom.

Amiről lehet és fontos beszélni, persze. De olyan kontrasztos ez, amikor a másik nő (a poszt) épp meg van döbbenve és ujjong.

Mindannyian tudjuk, hogy elmúlik. Ettől oly becses.

És hogy elmúlik, az nem okvetlen dráma, világégés vagy csúf történet ám – ez az egyik, amit ma erről mondani akarok. Ne tedd azzá magadnak sem, ne légy oly könnyes szemű. Bővebben…

az a rengeteg cucc

Az antiminimalista poszt, amelyet úgy vártatok! (Nem is.) Sok kép van benne az életemről. Már nem félek.

Szeretném veletek megosztani az írás közbeni, jelen hangulatot. Hűvös kora reggel van, még alszanak a nép. Bővebben…

mi mindent őszintén megbeszélünk az én mucikámmal

Mintha erről én már írtam volna. Lajosom, vagy hogy. Volt már ilyen poszt?

őszinte – ilyen volt.

Nos.

Én ma már sokszor hallgatok, mert nem lennénk előrébb a szavaimtól.

Szerintem ne mondj el mindent még annak se, akivel összeolvadva élsz régóta. Egyszerűen az emberi kapcsolatok – még a barátság sem – erre valók.

Bővebben…