hajduk károly, az atipikus

Emlékeztek még a Susotázsra?

Meg az Újratervezésre?

Pénteken láttuk Lőrinccel a rendező, Tóth Barnabás új nagyjátékfilmjét, az Akik maradtak címűt. Magyarország ezzel a filmmel nevez az Oscarra a nemzetközi szekcióban. Hogy jelölt lesz-e, az majd januárban derül ki, mondja a fiam.

1948-ban vagyunk, tehát nem háborús film, nem is holokausztfilm, kerül minden konkrét képet, múltidézést – de túlélőfilm.

Amit látunk, az képvilágában, vágásaiban nagyon profi, színészileg közel zseniális, tárgykultúrájában, tereiben pontos és hangulatos, sosem giccses (Rajk László! a Rajk-per évét rendezi be); nagyon érzelmes és kicsit vad; sokszor ironikus és pompás humorú, hogy a hatalmas giccsfolyamon szárazon vigye át “a szeretet gyógyító ereje” slágertémát. Kis hétköznapi részletek, gesztusok, teendők, az ezekben megjelenő harmónia és érzelemtömeg – ez a film erőssége. Az alapanyag F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve.

A két színészarc nehezen feledhető: Szőke Abigél engem első pillanattól megvett, azonnal megvolt a karakter, semmi akart, eljátszott jellege nem volt. Hang, arc, rezzenés közelről szinte végig, minden gesztus önazonos. Hajduk Károly pedig az atipikus színészzseni (ez házi használatomban azt jelenti: színműs felvételekor, ifjan nem kifejezetten nézik ki a karakteréből a klasszikus drámai, szerelmes főszerepeket, mégis főszerepekre termett mint nagyszerű groteszk, intellektuális, aszexuális vagy lázadó figura). Volt ő Bece a Portugálban (minden idők legnagyobb színházi szériájában – Dévai Balázs után játszotta), volt Don Juan; filmben Sopsits Árpádnál martfűi rém, az idei Filmhéten Cibulya Nikol kisjátékfilmjében egészen kitűnő Irinyi János, magányos, nonkonform géniusz. Sőt, most Liliomot játszik ifj. Vidnyánszky rendezésében Szilágyi Csengével és Eszenyi Enikővel, ami egészen különleges értelmezés, hiszen Liliom karizmatikus, antiintellektuális, izzadságszagú, excentrikus dúvad.

Hajduk Károly mindig sokat hallgat, lassan mozdul, sokat néz – sokat mond. Bár az alaphelyzet igencsak problematikus, e filmben a színészi munka és az említett karaktere által elhiszem neki, hogy nem kell aggódni, neki sem tusakodnia a, hogy kell ezt mondani, késztetésekkel. Minden csupa érzelem, intellektus és felelősségvállalás, egész pontosan: nincs neki merevedése, vagy ha van is, nem gond, amikor egy ágyban alszik a kis koraérett túlélővel. Ennek megfelelő a “helyes asszony”, Simkó Katalin figurája is: így válnak a negyvenes, már nem szenvedélyes szomorúak ellenpontjaivá, magává a jövővé a vibráló ifjak, a következő generáció. Szőke Abigél-Klára partnere ebben a virtuóz Horkay Barnabás, a sportbarát és pojáca, akitől tavasszal a Baalban, Horváth Csaba monumentális Pesti színházas produkciójában esett le az állam. (Most zavarban vagyok, mert biztos, hogy benne volt, de nem találom nyomát.)

A dramaturgia (vagy a túlvágás, a feszesség igénye ez?) hibája a filmben több elvarratlan szál: nem tudjuk meg, mi lett az iskolai botrány következménye, nem folytatódik a besúgás és az üldöztetés szála. Úgy látszik, könnyen megúszható, el lehet tőle tekinteni, így tétje sincs, csak mulandó külső fenyegetés a meghitt, sértetlen érzelmi univerzummal szemben, amelynek oly természetszerűleg lesz része régi nagy kedvencem, a nagy-nagynéni Nagy Mari. Szegény Soma Mamagésa viszont olyannyira nem színész, és annyira fölösleges az a jelenet is…

1953. március 5. mint hepiend pedig arra emlékeztet, amikor a klímakritikusok kivágják a hőmérsékleti meg aszálygrafikonokból a szelídebb részt, mutatván: nincs itt semmi probléma. Jó elhinni azon a vasárnapon, de senki nem ment itt utána sem szabadon Bécsbe. Alig négy évvel később a fél ország kivándorolt, börtönbe került vagy öngyilkos lett.

Az érzelmi főtéma, a két főszereplő viszonya igazi drámai alapanyag, de így is fejvakarós, ez az igazi nehézség. A metoo után roppant nehéz érvényesen beszélni egy meglett férfi gondjaira bízott gyereklányról, az egész apakomplexuson alapuló, megrendítően intim kapcsolatról. Nagyon kell mondani, hogy de ez itten, kérem, tiszta és etikus, csupa érzelem, ne tessék rosszra gondolni. Hát ki az a felületes kispolgár, aki a szeretet gyógyító erejét összetéveszti holmi alantas szerelmi vággyal? A válasz: maguk a főhősök, mint az kiderül a dramaturgiai csúcsponton. Ezért kell Hajduk Károly speciális, rezervált, mélyhűtött jellege, de meg a problémát nem oldja. Aztán, összetéveszti még (érzelmes felmentést keres rá) az összes apakomplexusos női néző és gyakorlatilag minden potens férfi is. Nem kell ehhez pedofilnak lenni, és ami a lényeg: a vágy nem is alantas. Mert az igazi döbbenet, amelyben a heves érzékiség fogan, mindig a léleké.

A szépséges narratíva, “egy kamaszlány és egy középkorú férfi egymásra találásának megható hangvételű története” (uramisten…) senkit nem ment fel: továbbra se aludjunk egy ágyban a nevelésünk alatt álló kiskorúval, mert hatalmi különbség esetén mindig erkölcsi a probléma, akkor is, ha a férfi éjszakáról éjszakára “kibírja”.

Igencsak át van ez a helyzet romantizálva, lélektanilag mesterséges ez az ártatlanság, művészileg-emberileg nem mutatja meg a lényeget, és ez megoldhatatlan probléma. Nekem azért is volt nagy élmény a film, mert másnap úgy alakult, hogy home movie keretében néztük meg a Leon, a profi című kultuszfilmjét Luc Bessonnak: lélektanilag azonos a helyzet, hasonlóan nehezen feledhető arcokkal. És ott nincs kecmec, Leonnak meg kell halnia, csak ez lehet a feloldás: semmi más esélye nincs, hogy a történet elérje szenvedélyes és hiteles csúcspontját, de mégse vessük meg a címszereplőt. Így is szép, nagyszabású és hat az Akik maradtak – reméljük, a tengeren túl is így gondolják.

Akik maradtak, 83 perc, forgalmazza a Budapest Film

https://port.hu/adatlap/film/mozi/akik-maradtak–akik-maradtak/movie-212036

Bemutató: szeptember 26.

a nő, aki nagyon tud szeretni

Ajjaj… Kattintásvadász cím.

Amikor a szerelemélményről beszélünk mi nők, tegnap például kommentben, de ezer más alkalommal is, akkor mindig előkerül a szerelem elvesztése, a fájdalom.

Amiről lehet és fontos beszélni, persze. De olyan kontrasztos ez, amikor a másik nő (a poszt) épp meg van döbbenve és ujjong.

Mindannyian tudjuk, hogy elmúlik. Ettől oly becses.

És hogy elmúlik, az nem okvetlen dráma, világégés vagy csúf történet ám – ez az egyik, amit ma erről mondani akarok. Ne tedd azzá magadnak sem, ne légy oly könnyes szemű. Bővebben…

az a rengeteg cucc

Az antiminimalista poszt, amelyet úgy vártatok! (Nem is.) Sok kép van benne az életemről. Már nem félek.

Szeretném veletek megosztani az írás közbeni, jelen hangulatot. Hűvös kora reggel van, még alszanak a nép. Bővebben…

mi mindent őszintén megbeszélünk az én mucikámmal

Mintha erről én már írtam volna. Lajosom, vagy hogy. Volt már ilyen poszt?

őszinte – ilyen volt.

Nos.

Én ma már sokszor hallgatok, mert nem lennénk előrébb a szavaimtól.

Szerintem ne mondj el mindent még annak se, akivel összeolvadva élsz régóta. Egyszerűen az emberi kapcsolatok – még a barátság sem – erre valók.

Bővebben…

sajnos, szülés után már

Ez egy baromi érdekes poszt és beszélgetés a redditen:

I remember growing up, my mom, my aunts, and most of my friends’ moms were chubby. All made the excuse “well I had kids so…”. I grew up thinking that was the norm. Then my sister had kids, friends had kids and guess what? They’re not fat. None of them. Opened my eyes to what a load of crap that is. I now have a child of my own and a second on the way… and I’m not fat. Yes, I got a couple of stretch marks from the pregnancy, but I can wear the same clothing as before.

Nálunk is masszív a mítosz, hogy szültünk, az a szép teljesítmény, a többi nem számít: anyuka mondjon le nemcsak az egész életéről, hanem a testéről is. Ha apunak jó lesz így is, paplan alatt, ahol nem vetik meg az olyan pózokat, mint a misszinonárius, akkor csönd legyen. Hát ez van, mindenkivel ez van – mit lehet várni még, esetleg: ahhoz képest jól néz ki. A babáért minden megéri, és most a baba a fontos. Bővebben…

miért nem progresszív a wmn?

A wmn-nek szóló javaslataimat az írás végén kibővítettem, saját kommentjeim szövegeivel, illetve egy újságírókolléga észrevételei alapján.

Emlékeztek Joós Istvánra? A szégyenletes nlc-s bloggerina versenyre, “mert a nőknek is van hangjuk végre”, ahol előbb megnyugtattak, hogy a főnyeremény laptop csajos lesz (vagyis rózsaszín és nem túl bonyolult), aztán, miután a szavazatgyűjtésben ötven jelentős blogger megfuttatta a nlc nevét, logóját szerte a neten, kiválasztottak két, a női princípiumot maradéktalanul betöltő, otthonról kreatívkodó, ügyes kezű asszonyt: Limarát, a péket és a Kifli és Levendula kézügyességi blogot. A nők hangja!

Azt hittük akkor, hogy a nőklapjacafé bekaphatja, lesz itt új média. Nem partizánok ügyetlenke, egyszemélyes blogolása, hanem tömeges, friss és haladó platform. A hiteles, okos, gyönyörű, de nem instagramcica DTK-val és hirdetőkkel, pénzzel, szerkesztőséggel. Gyermekvédelem, női jogok, testkép, tabuk, válás, szex. És amikor nem, akkor is legalább jópofa.

Aztán pár hónap után Bővebben…

mit tanul tőled a lányod a testéről?

Te szidod magad a tükör előtt? Mi az üzeneted a női testről a lányodnak?

Volt olyan olvasóm 2014-ben, aki a későbbi utánérzés-blogján erről írt: az icipici lánya utánozza őt, döbbenet látni, ahogy zokogva, csapkodva áll a mérlegen, és keserves arccal tunkolja a bronzosítót. Bizony, ez rossz üzenet. Az egész kinézeti hiszti bénaság, éretlenség, méltatlan. Amikor ruhákkal, sminkkel akarod helyrehozni, hogy nem tartottad karban magad. És mivel nem tudod helyrehozni, cirkuszolsz. Neked sokkal jobb kinézet dukál.

Tényleg? Mit tettél érte?

Én nem voltam hajlandó szarul érezni vagy ostorozni magam. Ezzel kapcsolatban öntudatos dac volt bennem, inkább hallgattam. Pedig összességében nem voltam – és nem is vagyok – különösebben matyóhímzés.

Szeretném, ha tudnátok, hogy akkor is lehet testében boldog, megjelenése miatt nem bánkódó, vagány lánygyerekünk, ha mi magunk a legváltozatosabb testi és testkép-traumákból jövünk. Bővebben…