Kényes téma ez. A korszellem globális-balos hivatalosjóember-álláspontja ugyanis: az emberek és ez által a kultúráik is egyenrangúak; a fehér kultúra fölénye csakis erőszak, gyarmatosítás révén keletkezett, a fehér ember elpusztította sorra az autentikus, szépséges kultúrákat, a többit meg azóta is kihasználja dolgoztatja, területeiket szemétlerakónak használja.
Én régóta és gyomorból ellenzek mindenfajta gyarmatosítást, a mai formáját is. Az “egzotikus”, értsd: szegény országokon való álmélkodást. Azt is, aki nyaralni indul, és lekerítteti magának az all inclusive luxust, élvezi, hogy milyen olcsó, meg hogy nem kell néznie a nyomort, Balin érti meg önmagát jóga közben, és szolgának használja a helyieket (erről szól a fent linkelt poszt). De a jótét lelkeket is, akik “megismerik”, “érteni akarják” a helyiek életmódját, Afrika-, Dél-Amerika- és India-mániások, sajnálkoznak, talán segíteni is akarnak, aztán iszkolnak haza a hőfokszabályozós zuhanyzójukba.
Gondolkodom azon is, hogy hol nem általános a korrupció. Mi a közös ezekben az államokban? Csak északi féltekés, gazdag, protestáns országokban (és majdnem mind királyság, hercegség, Svájc a kivétel) nem hat át mindent a mutyi. És még Japánban.
Vagy hogy melyek az ún. high trust társadalmak, amelyekben az egyszerű emberekkel vegyülve is biztos lehetsz, hogy nem vágnak át. A kofa, a taxisofőr. Csak pénzkérdés lenne? (De mi van Amerikával?) Becsületkultúra, szégyenkultúra és ezek összefüggései a mindennapi élettel.
Vagy a gázai helyzet. És Irán.
Én eltávolítottam magam a médiától, pontosabban: tudok róla, hogy az ott narratíva, nem pedig a valóság, drukkereket termel ki, akiket a véleményekkel és érzelmi alapon rángatnak. Így például a palesztin helyzetről azt tudom mondani, hogy
nem tudom.
Nem az én országom, nem igazán értem – sok-sok olvasás után sem – a helyzetet. Tehát em fogok polarizálódni, egyik oldalon sem kiáltozni. Sokakkal ellentétben nem merek nagy állításokat, főleg igazságot tenni. Már csak azért sem, mert ennek az egésznek nincs az én életemre, a magyarokra nézve különösebb relevanciája.
Sok butaságtól és öncélú poszttól megkímélhetnénk a világot, ha nem fontoskodnánk moralizáló szövegekkel mindenben. Államom persze barátkozzék inkább a kultúrnéppel (a másik egyébként nem is állam). Ha az volna a kérdés (és ez már gyakorlati), hogy izraeli család költözzön-e a szomszédomba, vagy palesztin, nem haboznék a válasszal, de szerintem ezzel senki sem. Az iszlám minden értékünkkel, a jóléttel, a szabadsággal, nőjogokkal ellentétes. De moralizálni, kommentekben veszekedni, játszani a geopolitikai szakértőt…?
Meg egy kicsit nem értem, hogy a magyar hangoskodók hogy nem szégyellik, hogy a globális progresszió szólamait veszik át és szajkózzák, a legkülönbözőbb témákban. Ez is csak azért van, mert alig pár ezren olvasnak angolul.
Hol savaznak nőket, miért pont ott, mi a motiváció? Hol jó élni, én hova utaznék? Miért akar mindenki, aki egyébként ostorozza a léha Nyugatot, mégis ott élni? Olyan országokban, ahol nincs államvallás?
A saját terveim: Biarritzba, Korzikára, Norvégiába, Rigába mennék még az életben, talán Üzbegisztánba, Japánba.
Alig van olyan ország, ahol jó élni, valamivel több, ahol nem nagyon rossz. India és az egész környéke, Dél-Ázsia sűrű országai egyetlen nagy segglyuk.
India, ez a gigantikus, ősi kultúra, döbbenetes épületekkel és szellemi hagyománnyal gyarmat volt, nem birodalom (Kínával ellentétben). A világ legnépesebb országa, legnagyobb gazdasága így sem tudta megoldani a 21. századra, hogy legyen rendes szemétkezelése, ivóvize, szennyvízelvezetése, átlátható közigazgatása, polgárainak jogegyenlősége és – a legenyhébb kritériumok szerinti – általános jóléte. Azt sem, hogy a halottakat és állattetemeket minimális higiéniával kezeljék, gyereklányokat pedig ne erőszakoljanak tömegesen.
Csakis a szegénység az ok? Van ember, nyersanyag, kincsek, függetlenség, tenger (ami a jólét és uralmi pozíció záloga), Gandhi, intellektus, hosszú múlt, és mégis, emberek tömegesen halnak meg az utcán. A kasztrendszer maradványai tovább élnek, sújtják a szegényeket és különösen a szegény nőket.
És nem lehet mindent a szegénységgel vagy a gyarmati múlttal megmagyarázni, sőt, háborús viszonyokkal sem.
Ismerem a tipikus felcsattanást, jön az összetrumpozás, de akkor is leírom: a kultúrák nem egyenrangúak. (Ezt mindenki tudja is.) Nőknek pedig egészen sok országban nincsen semmiféle garancia. A tesztkérdés: innen nézve, ahol nem savaznak nőket, élnéd-e ott egy átlagember életét. Én Chilében, Csehországban, Görögországban, Argentínában minden további nélkül.
Érdekes, hogy ennyire kegyetlen cselekmények, elképesztő sorozat- és nőgyilkosságok, kínzások, mint Indiában és Pakisztánban, főleg Amerikában vannak még. Európára nem jellemző. Amerikában meg talán túlságosan magától értetődő az anyagi jólét (az ottani szegényeket középosztálybeli magyarok irigyelhetik), és ehhez képest az általános szellemi jólét alacsony fokú, elsilányított, üzleties. Amerika nagy fejtörés.
Már az idétlen rag is…! TerápiáBA mennek, tehát analógiásan önismeretBE is.
Úgy értve, hogy butus megmondókat követnek BE, gagyi sikerkönyveket vesznek netes trendek alapján, onnan “értik meg magukat”.
Nem valami pszichológuszseni ébreszti őket rá négy év alatt ötmillióért. Elmélyült gondolkodás sincs. Semmi önálló, fájdalmas folyamat. Minden kontent. Tucatemberek tucatproblémái: én is szuszogok álmomban, milyen pontosan írja!
Kész, tetszetős paneleket mondanak fel, “megértették magukat”. Továbbosztják kontentnek, élvezik a lájkokat.
Tele a facebook: a férfiak szexuális frusztrációja, ki a vonzó férfi, miért válnak el a nők, miért nem nősülnek a férfiak, miért élnek egyedül fiatal nők, és hogy akarnak-e gyereket (és miért nem).
Aki a neten okoskodik, az vagy a saját sztoriját meséli: akkor lesz tétje annak amit ír, és a mondataiban szenvedély. Vagy pedig hűvös kívülállóként: kócsok, mentorok, Angéla. Gyerektelen nevelési tanácsadók. Csóró pénzügyi szakértő. Ő tanulta ezt, van ilyen tudományág, “rálát”. Általában, elméletben beszél “jelenségekről”, ezt mondhatjuk.
De nem mondjuk.
Rendkívül ízléstelen azon háborogni, hogy miért szerelmes valaki más, “túl van ez hangsúlyozva”, miközben az illető nem élte meg soha. Öregasszonyként verni az asztalt az abortuszért, fiatal nők döntéseibe károgni, miért vállal gyereket. Kövéren-lustán aggódni azokon, akik túledzenek, szúrják magukat szemaglutiddal, anorexiásak. “Külső, józan szem?”
De a sajátélményesek is döbbenetesen torzítanak, elfogultan.
Mind önigazol. Magáról ír és magát keresi, védi mások szövegeiben. Ugrik, hogy őt elnyomják.
Nagy elánnal kezdtem írni a leleplezést, mert az általános naivitás és érzelgés és a Sanyika-ügy dicstelen kimúlása közepette reválációnak tűnt közölni, hogy
a súlyos személyes válsággal küzdő emberek nem hősök
sőt, inkább manipulátorok: a szenvedésük mutogatásából és az önfelmagasztalásból jelentős hasznuk származik. Akár sztárrá válhatnak, kattintást generálhatnak, személyes krediteket (hitelességet) szerezhetnek, és megússzák a trashkontenttel járó közröhejt is, hiszen KI NEVETNE EGY BETEG EMBEREN? Sőt, kinek jut eszébe a lájkkoldulókról bármilyen bírálat? A meghatódó közönség észre se veszi, ha az efféle sztárok tehetségtelenek, ha alkalmatlanok kinyilatkoztatásokra. Ha csakis önmagukat képviselik, ragozzák, fényezik, és szemérmetlenül hódoltatnak maguknak.
Újabban népszokás, hogy a népek a kommentjeikben vádaskodnak, és felismerhető emberekre panaszkodnak: rokonokra, kollégákra, főnökre, randipartnerre. Gyakran azok posztjai alatt, akik a traumáikról üzemszerűen írnak, és bevételt, hírnevet szereznek így. A kommentelők a panaszposztra licitálva “velem is hasonló történt” felütéssel mesélik el a sajátjukat. Ez meg is emeli, komolyabbá avatja a bagatell sértődést. Forrás: a kommentelő. Fú, mindenkivel rettenetes dolgok történtek ám: bedrogozás, gyerekkori erőszak, zaklató ex, munkahelyi fúrás, félrekezelő orvosok, csalók. A történetekben közös, hogy soha semmiért nem felelős az, aki elmeséli.
Ez se volt régebben. Nem így. Szégyenlősebbek voltak, most meg egyenesen élvezik. Ez persze mind nem zaklatás, dehogy, hát ők áldozatok!
A viselkedés a wmn-hez és hasonló energiájú felületekhez kötődik. A nem okvetlen művelt, viszont önsajnálatra, érzelmeskedésre bármikor kapható szerzők tették refrénné a bántalmazás, bullying és zaklatás szavakat. Sajnos, ezek hatalmas problémák napjainkban! Rendszeresen az olvasók gyerekeire, iskolai csúfolódásra hivatkoznak sunyin, majd akkor hadrendbe állnak a “bullying” ellen.
Az kap rá erre az össznépi szörnyülködésre, aki a neten ingert keres, mert a saját élete elakadt, üres.
Ha tehát a wmn-es szerzőket valaki bénának, ártalmasnak, imposztornak tartja, ki meri őket elemezni vagy röhögni, akkor nyilván BÁNTALMAZÓ.
Döbbenten figyelem a híradásokat és reflexiókat a “megvert” “ellenzéki” “fiatalasszony” ügyében. Küldtétek többen, és mások is kérdezték, nőként mit szólok hozzá.
Azt szólom: minden az, aminek elsőre érződik, de nem a habzó mondatokból, hanem a gyomortáji megérzéseid alapján.
Ez egy ordas nagy kamu. Egy történet, amit felhasználnak.
Ki fog derülni több, lényegi pontjáról, hogy egyáltalán nem úgy volt (akkor majd lehet a patriarchális rendőrségről ontani a posztokat!).
Kiknek írok én? Nőknek? Rég nem. Hatvanhét férfi tag van.
Ó, de szép volt, micsoda harmatos, naiv korszak a 2012–2015, amikor azt hittem, a nők mint olyanok az én közösségem, akiknek az üzenetem egésze szól. Nemük folytán, mindenképpen ők a megszólítandók, és ez a tagozódás legfontosabb: mi nők. Hiszen az élményünk közös: anyaság, szoptatás, konfliktus munka és anyaság között, testkép, verbális, gazdasági és fizikai erőszak, értetlen férjek, örömtelen vagy kicsikart szex, öregedés. Csupa magazintéma, könnyen lesz virális, önigazoló és a panaszkultúrába illeszthető, butítható és biztosítás- meg gyógyszerreklámokkal köríthető!
Ez tetszett meg sokaknak: wmn, Gumiszoba, Mérő Vera. Profitábilis biznisz az összevert áldozatokkal, a rákszűréssel meg a menstruációs szegénységgel parádézni.
Nők, akik a legfogékonyabb éveinkben lelkesítő eszméket, jelmondatokat, elvárásokat szívtunk magunkba. A naivitásunk kiiktatta az elemi önvédelmi reflexeinket.
Mindenkit megértettünk, elfogadtunk, hittünk bennük és esélyt adtunk nekik. Mindenki jó. Mindenki jó akar lenni: ha tehetné, jó lenne.
Önelnyomásban éltünk. A maguk ellenségei lettünk.
Kicsit mindegy, hogy kerkonz szüleinkkel szembehelyezkedve vagy épp a családi balos-liberális-lázadó örökséget folytatva ugrottunk bele ebbe. A lényeg, hogy lángoló idealistaként hittünk az egyenlőségben, az emberi jogokban, mindenki méltóságában. A bőrünk alá ivódott, hogy bármilyen előítélet, fóbia, megbélyegzés, kirekesztés tilos. Az a legnagyobb bűn, véleményed sem lehet, üvöltően egyértelmű mintázatokat sem vehetsz észre, azzal “önként iktatod ki magad a komolyan vehető emberek köréből”.
Ezt a mondatot én írtam. Egyébként durva nőgyűlöletre válaszul, inceleknek, és tartom, hogy nem vagyok köteles bárkivel szóba állni, továbbá a nőgyűlölet gáz, és sokkal súlyosabb, pervazívabb, mint valaha hittem. Most már tudom: az, hogy szóba álltam ilyenekkel, elolvastam a förmedvényeiket, ugyanúgy önelnyomás volt. Mindenki ember, mindenki véleménye érdekes, ez csak félreértés, elmagyarázom neki, hátha megérti. Ezen csak picikét szépített az, hogy illusztrációs anyag lett az acsargásaikból nagy hatású posztokhoz.
Mások viszont nem úgy értették a kiiktatós mondatot, hanem a saját primer érdekeik szerint utáltak ki, hallgattak agyon, tettek indexre bárkit, akinek gyanús lett az egyenlősdi, a kontroll nélküli migráció, a perverziók normalizálása, vagy az, hogy korunk szentjei a buzik. Vagy épp a gyerekek tudatának mesterséges átszexualizálása import és bárgyú szólamokkal. Azok ellen uszítottak, akik észrevették, hogy az egyenlősdit pont a kulturális elit hangoztatja. Milyen groteszk! Márpedig nekik hatalmuk van és féltik a hatalmukat, ezért diktálnak ilyen erőszakosan.
Vay Blanka poliamór könyveket ajánl a SzabadNemen, ahol nyomorú magyar férfiak és Antoni Rita nyalnak be a vékonybélig egy olyan ideológiának, amely 2023 óta (a járvány kiheverése óta) minden nekik tetszetős társadalomban is zuhanórepülésben van, unják, egyre többen tagadják meg. Hahó! 2025 lett! Ez a divat elmúlt.
POLIAMÓRIA, KÖNYV, AKTIVIZMUS
Az ajánlóból ezeket a részeket választottam, az egészet jellemzendő.
Ó, jaj, ki várt volna ilyesmit? És pont a férfi baszta át a nőket? Hihetetlen!
Tanulni kell. A szerző engedélyt ad, hogy ne akard a poligámiát, de csak ha TÉNYLEG monogám vagy. Gondolom, a többieknek kötelező:
ne parancsolgassatok felnőtt embereknek a személyes életükkel kapcsolatban, ne akarjatok bűntudatot kelteni és csúsztatásokkal győzködni, mert ki lesztek röhögve,
nem igaz, hogy a növényi (vagy túlnyomórészt növényi) étrend egészségesebb – ez sunyi hazugság, amelyet mögöttes (politikai, kultúrharcos) céllal sulykolnak, egészségre és klímára hivatkozva,
Miért írok ilyeneket? Mert az ájtatos, “független” média egyre áthatóbban, egyre sunyibban sulykolja az ideológiát, morális felkentséggel és “tudományos alapon”. Témái egymással összefüggenek, torzítják a tényeket és a jó élethez szükséges információk terjedését. Én pedig kimondom az elhallgatott tényeket.
A mostani cikkben már nem is leplezi a vegán propagandát, évek óta sejtettük, hogy erre tart, lassan ki foga mondani. Schwab doktor mesterséges sztározása sem véletlen ugyanitt.
Ennek is Ács Bori a szerzője, évek óta liszt, cukor, gyorskaja szerepel a témái között, de nem átall egészségről és környezetről papolni. Lehetőleg otthon csináld a krémest, a csipszet és a kekszet, matass vele sokat:
Mivel lehet hergelni a tömegeket? Hát persze, hogy táskákkal, jachtokkal, márkás pólókkal és nyaraláshelyszínekkel. Mi más érdekli őket? Elveik rég nincsenek. A netes acsargóknál, ahogy Hont fogalmaz, “a személyiség totális hiányát az O1g helyettesíti”. Ennyi az életminőség a számukra, ilyesmikre vágynak ők is nyilván, ezt kérik számon a tolvaj bandán. Hajdan értelmezhető ellenzéki figura évek óta dobálja be a leleplezett javakat, zebrát, táskát. Ugranak rá, tépik Orbánt (aki viszont nem luxizik). Özönlenek is a hergelt lájkok. De ciki, hogy a gyűlölt politikai ellenfél is nyaral!
A magad életét építenéd, nem anyagiakra sóvárognál jóljárási kényszerben, és lenne a fogyasztáson túl bármi elved, értékrended, missziód, szellemi horizontod – nem lenne szükséged efféle feszültségelvezetésre.
Itt jegyzem meg újra: a jacht szót nem y-nal írjuk.
Az ellenzéki média sűrűn hallgat a változásokról, amelyek az angolszász világban már, a túltelítődés fázisa után lezajlottak. Ott a woke és a tömeges migráció már nem dívik, döbbent tömegek tiltakoznak a nők jogainak genderideológiai alapú csonkítása ellen. Kevésbé Trump Amerikájára gondolok, inkább a balos vezetésű britekre. Nálunk a dühödt csiribirik jogkövetelése még felfutóban van, és igen amatőr a nyelvezet, az érvelés, a cikkek, még Antoni Ritáé a legértelmesebb, pontosabban illúziót keltő, de az is elemien téves, gonosz. Még mindig le-leírják, hogy itt nálunk egyelőre nem az a probléma, hogy tömegesen műttetnék át magukat tizenévesek (majd ha az lesz, szólunk ellene!) – tehát hajrá, előre! “Mi még nem tartunk ott”: mintha ez valami optimális cél volna, ott tartani, ahonnan majd a sok visszaélés, kár, tragédia után vissza kell fordulni. Éppenséggel tanulhatnánk abból, miféle gyakorlatokhoz, pusztításhoz és nőellenes agresszióhoz vezettek az elborzasztó ideológiák a boldog nyugati országokban, ahol hegemónná váltak. Az ideológusok mögöttük áll pénzes-pénzéhes elit, amely semmiben nem hisz, nem elvből “jóságos”, és nem is kényszeríti őket senki színvallásra. Majd ha nálunk is ezrek bánják meg, hogy a neten nézelődve bedőltek a hazug ideológiának, megcsonkíttatták a testüket, örök életükre mesterséges hormonokra szorulnak, meddők és szexuális örömre képtelenek lettek – majd akkor foglalkozunk ezzel!
Male loneliness epidemic – ezt halálkomolyan taglalják újabban, éspedig úgy, mint korunk egyik legnagyobb társadalmi válságát. Mert ugye, fontos ügy nők egyenlősége, csak egy kicsit túltolták! Ezek a nagy emancipált nők újabban nem fekszenek le olyasvalakivel, aki nem tetszik nekik – micsoda világ!Sőt, szóba se állnak velük. Ezt panaszolják az örök magányra ítélt férfiak, akik nem tartoznak a “felső húsz százalékba” – mintha ez valami kikezdhetetlen tény lenne, éles vonal: hopp, te már a 21 százalékba tartozol, tehát nem kellesz! A másik típus azt hangoztatja, hogy minden nő hibás, amiért az az egy, (kettő, öt) dobta őket, vagy nem lett második randi, vagy lett, de nem akart velük lefeküdni.
Miért nem kellenek ezek a férfiak a nőknek? A férfiak szerint azért, mert nincs hatalmas kocsijuk, saját lakásuk, vastag bukszájuk. Netán alacsonyak, nem látványos a külsejük, szürkék, ducik, girnyók, nem jóképűek. Hiába reménykednek, nekik vissza se ír senki. Nemhogy válogathatnának!
A témát nem csak mint érdekes jelenséget veszem elő, hanem azért, mert a csiribirik újabban felhasználják a maguk céljaira az interszex embereket.
Kik a csiribirik? Aki figyel, rég érti, de legyen itt: csiribiri az, aki az LMBT, a neurodivergencia, esetleg a testalkat vagy a vegánság ürügyén és körül különlegeskedik, és tagadja a tárgyi valóságot. Most ebből kettőről is szó lesz, mert a neurodivergenciát és az interszexualitást is manipulatívan használják.
A csiribirik célja, hogy zavaros indoklással, a félig rózsaszín, félig kék ábrákkal a transzneműségnek szolgáltassanak valami veleszületett, “tudományos” alapot, és ezzel elejét vegyék a vitáknak, a tanulság kimondásának, miszerint nem kellett volna annyi pornót nézni. (Mondom egyszerűbben: perverz és határsértő férfiakról beszélünk.)
Ha Mérő Vera “az utolsó betűig” egyetért, az mindig valami rettenetes, ájtatoskodó marhaság:
Cél még a befurakodás: az interszexeket saját állják az emberek, és közéjük vegyülve már nem olyan gáz a fétisparádé, ami a transzneműség. Ha kétivarúságot felpuhítják, és “a biológiai nem inkább spektrum, hiszen léteznek keverékállapotok”, akkor majd jobban elfogadják a nemeket ziláló álláspontot. A transznemű-ideológia alapállítását: hogy lehet nemet váltani.
Ki bántana egy rendellenességgel született embert? Ki kérdőjelezné meg, hogy ő is ember, csak mert nem egyértelmű a neme? Na ugye. És akkor majd nem fognak fennakadni, amikor a pörgős miniszoknya alatt meredezik a szerszám.
Marginalizál, hmmm… ismerős szó. Ki is emlegeti folyton? Miért kéne középre helyezni a szélsőségesen ritka rendellenességeket?
Istenem, ezek a hirtelen divatossá vált férfiak a médiában! Azt veszed észre, hogy az összes portál, csatorna, újság őket hívja az adott témában, és azok a témák nagyon pörögnek ám. Hú, de jókat mond, ismered? Mindnek van egy gumicsacsija: a rostok és az emésztés, a bél–agy kapcsolat, a másiknak a függőségek, a harmadiknak a generációk, a negyediknek pszichiáter létére a pszichiátria kritikája, az ötödik a renitens, jó fej tanár, akit üldöz a rendszer, és megmondja, hogyan neveld a gyereked, a hatodik búbánatosan elemezgeti az oroszokat és a háborút. Az összes témát együtt nevezzük korszellemnek, de feltűnő, hogy egy-egy témának a szűk hazai nyilvánosságban csak egy-egy királya van, nincsenek azonos súlyú kihívóik.
A médiajelenlétük hatására pedig tanult, városi, a világban járó-kelő, felnőtt emberek eldobják az agyukat. Annak ellenére, hogy a szakértők nem is mondanak semmit, ami egy kicsit is elmésebb társaságban két fröccs után ne hangozna el, plusz némi “hosszmetszeti kutatás” vagy statisztika hozzá, és kész a produktum. Csupa klisé, magától értetődő állítás, butus anekdota, vagy egyenesen tévesen keretezett valóságdarabok a trendnek megfelelően: “nincs minta a férfiak előtt, hogy hogyan legyenek apák” – a minta hülyeség, legalábbis ennyire univerzálisan, de erről majd később.
A követők, akik megveszik jegyet, megnyomják a lejátszás gombot, valamiért beérik ezzel a színvonallal. Olyannyira önállótlanok, annyira akarnak valahova tartozni, vágynak a helyességük átélésére, hogy félreteszik a saját gondolataikat, és időt, pénzt, rajongást szentelnek ezeknek a szereplőknek.
A legutóbbi ilyen tartalom, amit kíváncsiságból meghallgattam, amíg elbicikliztem a nyaralóból a hipermarketig, a Hoppá! című szórakoztató műsor volt “a mentális egészség és a show határán”, vagy valami ilyesmi a szlogenje. Az előttem ismeretlen műsorvezető eléggé nem találta a szavakat, búbánatos közhelyekbe zavarodott bele, és úgy kérdezgette Steigervald Krisztiánt és Zacher Gábort, két példányát az okoskodó prototípusnak, hogy mi az összefüggés a generációk és a függőségek között.
Ami a médiában fogant. Ami divatos, és teljesen ellepte a beszélgetéseket: nem tudsz úgy öt megállót utazni, hogy ne taglalja valaki iszonyú magabiztosan, hogy ki miért viselkedik úgy, milyen zavara lehet. (Olyan emberekről, akik őket zavarják, és akiket van kedvük taglalni.)
Minden lelkizős fejtegetésre, butus zsargonra, gyerekkorba nézésre mély undorral legyintek már. A jó minták emlegetése, a gyermekkor hatása, az egészséges párkapcsolat című móka, a soha meg nem vizsgált törvényszerűségek, hogy milyen eseményekre ki hogy reagál, biztosan úgy, miért úgy… szavakkal könnyedén tükrözve félremagyarázni bárkit, akire haragszol.
Valaki leír egy élethelyzetet, és vadidegen, nem is túl tanult, gyatra verbalitású nők rohannak oda, és száz százalékban, egyszerre tízen írják:
A párod nárci, menekülj, ez nem red flag, hanem vérvörös sátorponyva!
Ne szülj neki gyereket! És másnak se!
Lobster, az egyetlen blogger, akit tisztelek, ezt az össznépi szövegelést görög kórusnak nevezi, képmutató, lehúzó ítélkezésnek. Számára sem kérdés, hogy ki a morális szereplő. Nem a kórus.
Másokról megmondani, hogy depressziós, nárcisztikus, paranoiás, oppozíciós zavara van… ez kurva jó! Úgy érti, csak bólogatni szabad. Nyilván helyes mindaz, és boldogan kell teljesítenem, soha meg nem kérdőjeleznem, amit tőlem az apám, az intézmény, az állam elvár.
De miért ugyanezek a harsány ellenzékiek? Most szabad nemet mondani, vagy nem?
Szabad megvetni a Törvényt? Léteznek gonosz, nagy hatalmú emberek? Gyűlölet őket utálni? Persze, hogy léteznek. Nem, nem gyűlölet, sőt, hasznos. Senki nem mentegette Oszama bin Ladent, például. Én pedig a saját Oszamámat utálom így. Csak abban nem értünk egyet, kit kell utálni. Ki az, aki fáj a földnek.
Megdöbbentő módon a male bonding bekapcsolt Vay “Blankában”. Az áldozatvédőknek volna ehhez egy-két szavuk, hogy mit jelent az, hogy “nem jó emberek”:
A börtönbál egy esély. Nem megváltás. Nem happy end. Csak lehetőség, amiből némi szerencsével és sok odafigyeléssel, munkával akár nagyon sok mindent ki tudnak hozni az érintettek.
Az apák, akiket látunk, nem jó emberek abban az értelemben, ahogyan a politikai vitákban vagy családi veszekedésekben szoktuk dobálni ezt a szót. Vannak köztük, akik súlyos, erőszakos bűncselekményekért ülnek. Az egyik beceneve a gyilkos szóból származik, és közülük senki sem állítja, hogy ártatlanul ülne. Az egyik, aki a film forgatásakor még az ítéletére vár, a végén harminc évet kap. Vannak, akik gyermekük teljes gyerekkorát az otthontól távol, elzárva töltötték.
És mégis: a film közben elkezdesz szorítani nekik. Hogy legalább egyszer nézzenek úgy a lányukra, ahogy még soha. Hogy ne hibáztassanak, ne hárítsanak, ne mentegetőzzenek. Hogy ne csak jelen legyenek, hanem odafigyeljenek.
Egy ponton az egyik apa azt mondja: „Nem gondoltam volna, hogy még számítok neki.” És ott, azon a mondaton keresztül látni az egészet: a fiúgyereket, akit soha senki nem szeretett jól, aki felnőtt, hibázott, elveszett, és most, negyvenévesen próbál először felnőtt lenni. Mert egy ötéves kislány, akinek soha nem tudott uzsonnát csomagolni, most odaáll elé táncolni. És csak nézi őt, ő, a felnőtt férfi pedig bőg, mint egy gyerek.
…ám előtte péppé verte az anyát. A filmben sztereotipikus módon mindenki fekete, nyert az afrokártya a bántalmazott nők ellenében.
Az egyikük a báli ruhában még mindig csak kislány, a másik már kamasz, akinek az apja nem tudja, hogy mióta menstruál. Mert nem volt ott. Soha.
Ez csak nekem para? Egy külön élő, leszarós apát, aki talán szexuális bűnöző, miért a lánya ivarérettsége érdekli?
Mindig ugyanoda jutunk. A nemükkel pancsolók egyben ADHD/autizmus-apologéták, vegánok, radikálzöldek, palesztinpártiak, “állatvédők” és tudatos gyerektelenek, poliamórok… egyetlen, undorító csomag, divatos woke-oskodás.
*
A diagnosztizálgatásról eleget írtam már, most kiemelek további aspektusokat a lelkizés trendjéből. Miért éri meg nekik:
– önerősítés, a jobbantudás élménye, “én átlátok rajta, tahát hatalmam van*”, “ő a beteg”, addig se kell magaddal foglakoznod,
* nincs
– a lelkizős szakmák érdekcsoportjának jól jön ez a trend, és nemcsak a valódi terapeutáknak, hanem a tartalomkészítőknek, kócsoknak is, mert lesz kattintás a millió nárcizmussal, ADHD-val foglalkozó videójukon azoktól, akik “ismeretterjesztésre” vágynak, “nagyon hasznos tartalmakra”. Így már körülményesebb szavakkal utálhatod az alsó szomszédot.
A tartalomözön az “igazi, diplomás” pszichológiához képest olyan nívó, mint a távolból szűrődő négynegyedes rádiópop flexzajjal és autóforgalommal, madárdallal vegyítve mondjuk a koncerttermi Bartókhoz képest. A “hivatalos” pszichológiának vannak (kellene, hogy legyenek) garanciái (nem akárki, nem gonoszságból, nem pletykálva, nem emberellenesen mond, kérdez, javasol. És akiről a diagnózist adja, az nem az ellensége, nem akarja magának a javait), de én az “igazi pszichológiát” sem tartom sokra: nem gondolom egyetemesnek, hanem egy értelmezési verziónak tartom, amely mellett van egy sor másik: a racionális, az irodalmi, a vallásos – és azé, aki nem akar okoskodni, mélyre nézni, csak él, ezért leszarja a sok középszerű dumát.
Milyen forradalminak, áltudománynak tűnt hajdan a lelkizés – és mára ez lett a hegemónia.
Ahogy Gergő mondta: az anyához való viszony, a lélek, a múlt elemezgetését a kanapén művelt, gazdag bécsi polgároknak találták ki. A “tiszalöki picsáknak” az álomfejtés, rontáslevétel, a kávézaccból való jóslás érhető el a faluvégen.
(És ugyanannyira is jutnak vele.)
Rég nem arról van szó, hogy bárki megértse önmagát, elgondolkodva élete eseményein ő maga bátrabbá, kiegyensúlyozottabbá váljék: másokat elemeznek, minimum etikátlanul, de inkább lejáratási céllal, és ferde szándékkal. Ki az erős, kit lökünk ki? Amíg arról fecsegsz szakszerűnek tűnő szavakkal, ki miért csinál mit (és ebből csak a ki stimmel), amíg másokban mintázatokat vélsz látni, addig sem kell magadat elviselned.
Ez a fő cél.
És még azt árulod el, hogy elemi szinten nem érted a másik mondatait. De rosszallod. A lényeg, hogy ő rossz, ezt te már előre eldöntötted. Hát miért nem ezt mondod? Minek a sok duma?
Ha nem csinálod, akkor meg hallgatod a kollégádat, hogy annak taglalja a “személyiségavarát”, akinek a pozíciójára fáj a foga. És milyen édes másokat a rájuk ragadt “tudással” kipletykálni! Csak azt nem értem, hogy nem szégyellik.
Erőst kedvelem még azokat, akiknek a személyiségük az, hogy van nekik valami különleges, ám még vállalható, kellően ritka zavaruk. És mint monogramos táskával hencegnek azzal, az ő pszichiáterük milyen komoly és drága.
Pszichiáterhez járni is státusszimbólum. A diagnózis pedig a felmentés. Miért nem csinálnak semmi értelmeset? Miért van igazuk, amikor nincs? Mitől különlegesek? És bátrak is, mert nem titkolják el! Micsoda manipuláció! “Személyiségzavarom van”, úgy érted, mindenki utál?
De a képzett “szakemberek” is leszerepeltek, mert politikai karddá váltak, beállnak ideológiai woke-oskodásba, buzit, fetisisztát, transzvesztitákat simogatni. Az ellenzéki jajongásban érzelmi zsaroló posztokat írnak adóegyszázalékokért.
Amikor azt róják fel, hogy a taglalt személy “nem alkalmazkodik, nem tud beilleszkedni, a környezetének teher”, akkor egészen ostobán feltételezik (mert meg kellene kérdőjelezniük), hogy a társadalmi norma, a tekintély, az intézmény, a közösség a normális, és érdemes és erkölcsös hozzájuk igazodni. Ez pedig maga a szolgalelkűség. Legkésőbb a huszadik század közepén rá kellett volna jönni, hogy “a társadalom”, azaz a gyáva kisemberek tömege mire képes és milyen könnyű őket megvásárolni, megvezetni. Választáson hatalomba juttat elnyomó pártot. A saját békés szomszédait, jótevőit jelenti fel előnyökért, küldi őket a biztos halálba.
Onnan is tudjuk. hogy a görög kórusnak nincs igaza, a képmutatás és a hazugság nem bug, hanem feature, hogy amikor valaki autonóm, kanti értelemben vett morálja van (belső törvény), és nem hallgat a visszásságokról, esetleg vannak kiemelkedő képességei, akkor törvényszerűen megkapja az elmebeteg minősítést ezektől a sunyiktól. Akiknek oldalra jár a szemük, hogy villával vagy kézzel kell-e enni a sütit, minden apróságért közösségi jóváhagyásra várnak (ciki ebben a ruhában menni buliba?), és olyan erős bennük a megfelelési kényszer, miközben belső szabadságról posztolgatnak idézeteket, hogy már elsőben is másoltak rajzórán (G. halhatatlanja ez is).
Az meg egyenesen siralmas, mennyire nem tudnak emberek egymással mélyen beszélgetni. Spontánul és ingyen. Rég nem kapcsolódnak. És ezt pótolják az unott, vakarózó pszichológusnál drága pénzért. Egyébként vagy csetelnek idegenekkel (mizu, szép a szemed, popsiba mehet?), vagy néma csöndben, passzívan fogadják be a tömegkultúrát, képeket és zenét főleg. Nem teremetnek semmit. Halálosan unatkoznak külső ingerek, történetek nélkül.
A hatalomvágy nem csak az “átlátok rajtad” élményben van. Borzasztóan szeretnének hatni a másik tudatára, átírni a valóságát. Mederbe terelni, megváltoztatni, “miért nem inkább…?” alapon kényszeríteni, provokálni – egy idegen embert, akivel életükben nem találkoztak. És nem érzik, ez a buzgalom mennyire nevetséges.
Mintha a kipécézett illető számadással tartozna bárkinek, hogyan él! Diktálnák, hogyan fusson, járhat-e arckezelésre, mire költsön, milyen formátumban blogoljon, hogyan élje a legszemélyesebb életét!
A szavak átírása, a jelentések csúsztatása, ez is. Az ő gyereke nem ám válogatós, hanem ARFID-os! Nem félrenevelt akarnok, hanem ADHD-s. Ő maga nem a rabszolgamelót utálja, hanem stresszcsökkentésre és énidőre van szüksége. Haver, minden perc énidő, nem létezik külön!
Nem lusta, hanem végrehajtási zavara van – ez a kedvencem, Singer Eddie nonbináris polihisztor frankón taglalta, hogy ő ezért nem mosogat. Hú, nagyon extra vagy!
Szerintem nem léteznek mentális betegségek. Valahol, távol, talán, de így a mindennapjainkban, működő életekben nem. Aki kedvetlen, katatón, hangokat hall, menjen az erdőbe futni. Csak fájdalomreakciók vannak, a nyomorúság túlélésének stratégiái. Nagyon ritkán szervi bajok. Másrészt meg mindaz, amit lelkizéssel magyaráznak, nem egyéni, lelki, hanem társadalmi gond: túlhatatom, kapitalizmus, férfiuralom.
Az én életem kapcsán azt mondhatom, hogy azt nevezitek elmebajnak, ami irritál titeket, és aminek neve autonómia, szabadság, tehetség. Tekintélytisztelő alkatrész-emberek úgy érzik: a feladatom az életben beilleszkedni, eltűnni, besimulni. Ők éreztetik velem, hogy be kell tartani a szabályt (persze ők nem tartják be, eszükben sincs: a törvénytisztelet performatív, nincs elfogadottság, közösségbe tartozás, mert sunyik és a való életben mások bűzhödt szarkupacként kerülik ezeket az embereket).
Hát miféle autópálya ez, amin én egyedül szembemegyek? Mire jó az őrült robogás? Itt valaha nyulak éltek! Minek autópálya? Hova tartotok rajta?
Bájosan naiv elképzelés, hogy a normális, jóságos, szorgalmas emberek némelyike sikeres lesz, majd ezek a senkik, akik nem jóságosak, nem szorgalmasak, és csak normatívak, nem normálisak, őket majd elismerik, MERT NEM OLYAN, MINT ÉN, hanem szép, “kellemes nő”. 😀
A lelki magyarázgatás is ideológia és trend. Ma így illik értelmezni, ezt illik mondani.
Vannak a szégyenteljes diagnózisok, azt mások kapják, és vannak a saját használatúak. Élvezik, hogy ők Azok. Milyen különlegesek! Micsoda szenvedés!
Nem az a veszélye, hogy nem igaz, hanem a keretei is hamisak.
Van például a Bennfentes. A linkelt videó a nárcisztikusokról szól, és bő tíz percig a radikális Veknin videójának tartalmát meséli (mintha nem nézhetnénk meg azokat ugyanúgy a YouTube-on). Sam Veknin egy pszichiáter, e terület a specialitása, ő menthetetlennek tartja a nárcisztikusokat és ebben nem ismer pardont – csakhogy ő a személyiségzavarosokról beszél, akiknek valódi diagnózisuk van. Sok követő úgy rajong kommentben, hogy nem fogja fel, hogy nem a Bennfentes állításai ezek, pedig vagy tízszer elhangzik a külföldi név. Vankin szerint a nárcisztikus (ő tehát az igazira gondol) ellenáll a tanulásnak, a terápiának, az erkölcsnek. Sétáló temető, kietlen sírhely a lelke, belül már meghalt gyermekként az őt ért bántalmazások miatt. Vannak tehát a gonoszok, akiktől én, a videó készítője megóvlak azzal, hogy elmagyarázom, mi ez az egész, de te, akihez szólok, nem vagy ilyen, hiszen hallgatod ezt a videót. Mindenki másra dobja rá. Ha összeírnánk azokat, akik mondják, hogy mások nárcisztikusak, meg azokat, akik szerintük azok, akkor több ember lenne, mint amennyi van. Majd az utolsó hat percben a saját szakállára gesztust tesz a Bennfentes, hogy ez nem ennyire reménytelen, mert a nárcisztikus személyiség egy spektrum (nem jönne ki ugyanis a matek ebben sem, ha mindazokat érzelmileg üresnek és fejlődésre esélytelennek tartanánk, ahányakra ezt rámondják a butus magyar követők).
Ismét az a cél, hogy a szavak ne jelentsenek semmit (sajt, nő, család), tehát van normális nárcizmus (nem van önmagad ellensége, figyelsz a saját érdekeidre, néha elégedettséget érzel és közönségre vágysz…), és van a nem normális, a határ pedig nem éles – izgalmas kérdés, hogy ki mondja meg, melyik mi, és kit miért zavar az, amit a másikban nárcizmusnak titulál. (Elhagyott nők jönnek ezzel.)
Vagy van értelme a szavaknak, vagy nincs. Valaki vagy nárcisztikus, vagy nem. Valami vagy sajt (tejszármazék oltva) vagy nem. Vagy nő, vagy nem.
Kovács Balázsnak szektaszerű követői vannak, és állítása szerint napi négy órát foglalkozik a témával. Kicsit ráfeszült erre. A csávó sima kócs, ez innen derül ki. Miért jó ez neki? Azért, mert ez az üzenet kelendő, jól fial. Nézettséget, figyelmet, publikálási lehetőséget. A csatorna és a facebookcsoport fizetős. Tudományról hablatyol, meg árnyaltságról. Rengeteg ember nem képes szembenézni a saját felelősségével a balsorsát illetően, és itt árnyalt is lehet.
Milyen érdekes, hogy én nem lettem nárcisztikus, amikor engem hatóság vizsgált. Meg is hekkeltem a híres személyiségteszteket, de állították, hogy ezt nem lehet átverni. Azaz, mindegy, mit mondok. Akár ötletszerű, előre eldöntött, betanult válaszokat. A feljelentőm kényszerített igazságügyi elmeorvosi vizsgálatra, én pedig tudtam, hogy az én elmémben nem fognak turkálni rosszindulatú idegenek, akik elhitték a hazugságokat (hogy én meg akarom őt ölni), abból a sztoriból indultak ki, ami a vádiratban állt. Mindegy volt, mit mondok. Fura, bizonytalan is lett a vélemény. Pénzről van szó, egy ilyen vizsgálat több százezer forint.
A bizonytalanságra az utal, hogy enyhe fokú kevert zavarnak titulálták, paranoid, énes színezettel.
De nem nárcisztikus.
Mindegyik kamu.
Én tudom a valóságomat, velem történt, és megértem, hogy ez az egész a leginkább engem érdekel, én élek benne. Másvalaki nemcsak nem tudja a részleteit, vagy hogy milyen volt megélni, hanem mindegy is neki.
Tehát van egyvalaki, aki más (nem a világon az egyetlen, hanem a konkrét szituációban). A mindenki szembemegy az autópályán, ellenséges, opponál stb. kinyilatkoztatások mögött van egy előfeltételezés, amelyet soha senki nem vizsgál, és ami kb. az, hogy a világ rendben van, a többség, akihez igazodni kellene, tiszta szándékú, jó fej, nem igazságtalan. Pedig ezek, akik megállapításokat tettek a személyemről, korrupt, szakmaiatlan, pénzéhes emberek.
Hogy a szülő vagy a tanár jót akar, és anomália, amikor árt; hogy a tekintély általában rendben van. Nincs rendben.
A terápia mint életforma és csevegési téma is visszatetsző. Ezek a nők, akik százreket fizettek ki, hogy valaki komolyan vegye a sirámaikat, és legyen egy tér, egy óra hetente, amikor csak nekik lehet igazuk, mindig nagyon hálásak, mert mennyit segített a “szakember”. Holott ők a mondataikkal ott magukba sulykolták bele, hogy “nem is úgy volt”. Mindaz, ami elhangzik, az ő verziójuk, és azt sem tudják híven elmesélni. Az önbevallás mindig bajos. Oké, hogy neked könnyebb, ha a terápiában mesélsz, és átírod a történetet. Biztos jó érzés, ott te soha nem leszel hibás. mindig csak a másik, aki bántott. De az egész hazugság, és a hazugság az élet árkait mélyíti.
Mint valami hamis vallomás. Az érzéseid, meg hogy ki mit csinált. Nem kell letenni a haragot, mert van jogos harag. Nem kell mindig nyugodtan, érzelmek nélkül viselkedni, mert ez a pszichopaták szokása.
Az emberek nem egyformák, ezt kéne megérteni. Akit nem kedvelünk, azt elkerülni, akit szeretünk, azt örökké szeretni és nem elárulni. De olyan nincs, hogy valakinek a morzsáit összeszedegetjük és a saját nyughatatlan frusztrációinkat formázzuk meg belőle. Minősíthetetlenül ócska a divatos lelkizős magyarázatosdi.
Vigyázz a kóklerekkel, az “érdekes videók” készítőivel! Ezek agyoncsócsált, biztosra menő, szépen csomagolt hazugságok. Senki nem lesz jobban ettől, se te, se akit “nárcinak” nevezel. Nem csak állításokkal kell vitatkoznod, nem csak a divatos módon konszenzussá lett állításokkal, hanem felismerni, hogy már az alapfogalmaik, a kereteik sem stimmelnek, legfeljebb korlátozott érvényű, alternatív magyarázatok olyasmire, aminek van sokkal egyszerűbb magyarázata (a férjed simán seggfej)..
Feloldom azt a bejegyzést, amit az eljárás alatt jelszavasként tettem közzé. Akit érdekel, hogy hogyan és miért álltam ellen a hatósági erőszakos vizsgálgatásnak, ma éjjel már olvashatja.
Hét százalékkal drágult februárban az élelmiszer, márciusban még durvább drágulás van. Volt 40 és 80 százalékos kereskedelmi árrés is alapélelmiszerek esetén – ezt most rendeletileg korlátozzák. Közben ragály pusztítja a vágóállatokat.
Minden nagyon drága.
Ami ennél is drágább: az egészséged, az életéveid, a tiszta agyad.
Én nem látlak téged, nem tudom, mit esztek. Nem tudom, erről ki dönt, mi a norma nálatok. Azt sem, mi az akadálya, hogy jobb legyen. és azt sem, milyen az ízlésed, van-e betegséged, mire telik anyagilag.
Azt látom, mi megy a médiában az élelmiszerekkel és az “egészséges” táplálkozással kapcsolatban.
A tabu, az nem véletlen. Lényege, hogy érinthetetlen.
Jellemző, hogy ezt nem értik: a tabut le kell dönteni! És egy kicsit ijesztő is. Kórusban kiáltozzák, mi a probléma, mit kéne tenni, kik a rossz emberek, sajnosmanapság és miről kéne többet beszélni (EDUKÁCIÓ).
Le kell dönteni a tabukat, a tabu maradi, káros, mint egy ablaktalan szoba – régebben én is írtam ilyeneket, tabudöntésnek nevezve az igazság kimondását. Csak én nem ezen a színvonalon.
Most meg a tabudöntögetés trendjével szemben mondom ki az igazat.
Soha meg se kérdőjelezik az alapvetéseiket, a fogalmaikat. Megdöbbentő: mi ez az edukáció, egyáltalán? Miért kéne felnőtt embereket nevelni, tanítgatni? Kinek van képe azt állítani, hogy ő jobban tudja, rá kéne hallgatni “a társadalomnak”, olyanoknak, akik nem is kérdezték a véleményét?
És amikor kajáról vagy betegségről van szó: ők mire mentek a saját életükben azzal, amiket mondogatnak?
Folyamatosan hüledezem, és mondom, írom, hogy nem, nem! Nem mint ördög ügyvédje. Elrémülök a kritikátlanságtól, mint amiket az a jószívű, érzékeny Jeges Anna írt az abortuszvitában. Hogy lehet ennyi hülyeséget beszélni? Nem utánanézni, kiket idézel és azok miből beszélnek?
Azt a korszellemet, amelyben ezek a bűvszavak, ezek a dogmák, én veszélyesnek tartom.
Próbálok a higgadt hang lenni. Ha nincs érvük, akkor mondják, hogy “megtámadok embereket”. De nem olvassa el, neki ez hosszú, zavaros, neki ez nem. Dehogy, ő máshogy! Bővebben… →
Schwab doktornak társszakértője (avagy famulusa) (avagy riválisa) akadt: a telexen Fábián Tamás Szabó Adriennt kérdezi a Most jövök! podcastban. Szabó Adrienn a Lidl dietetikusa (reklámozója) is, emellett kórházban dolgozik.
