önéletralyz

2014. januári bejegyzés

Születtem, elvegyültem és kiváltam.

Születtem a Sárkány évében, negyedik gyereknek, s a második emeletre vittek haza, kétszobásba. Már akkor is arra járt a nyolcas busz. Mindez az S-kanyarnál történt. Ma, újra, megint abban a kerületben lakom. Két utónevem lett, szüleim kompromisszuma, a bátyáimnak egy-egy jutott.

A családom még őrizte a kissé idegenkedő, ám jellegzetes Kádár-kori békét. Hősies anyám vasárnaponként, mert ez még a szabad szombatok ideje volt, halkan csomagolt össze minket, hogy havat, napot utáló, délben kelő apámnak nyugalma legyen. Úgy buszoztunk föl a Normafára. Két és fél éves koromtól síeltem. Én voltam a mostani Normafa-rendezés előképe és provokatőre, 1981-ben, ahogy caplattam fel a rugós kötésemmel oldalazva a hegyoldalban.

Egyéves koromban dzsungelszerű telket vettek följebb a hegyen a szüleim. OTP-kölcsön és harmincéves építkezés kezdődött. Így lettem budai úrilány. Sosem voltam az.

A családom ránézésre értelmiségi, kultúrához való viszonya szerint nem az. Színház, Esterházy, szecesszió és crème brulée, ez mind saját forradalom, nem következett a kontextusomból. Noha anyai ágon igen sok generációs csúcsértelmiségiek a felmenőim. Apai ágon meg törekvő, bohém, rendkívüli kisiparos és valódi htb polgárlány; nagyapám iparművész-festő és harmincháromszoros válogatott hátvéd futballista, egy góllal, és mindez az első világháború előtt történt. Az én szüleim átélték a másodikat.

Háromévesen, magnószalag őrzi, százig számoltam. Négyéves koromtól írtam verseket ákombákombetűkkel nagy füzetbe. Vagy ríme van, és értelme nem, vagy fordítva, adomázott szárnyaló költészetem rovására józan, puritán, protestáns, mesének tanulságot, törölközőnek akasztót igénylő (és mást nem) anyám. Nálunk nem volt Weöres-kötet, hát miféle halandzsa ez?

Este volt, a középső bátyám javasolta, írjam rá a verses füzetre: arany könyv. Sárga filctollal, amely nem látszott a lámpafényben. Akkor holnap. Neeem! Jó, akkor zölddel? Ráírtam. Sokáig hittem, hogy a zöld, az voltaképpen sárga. Tulajdonképpen most is.

Nem a bátyáim tanítottak meg írni, én, magamtól, én, én! Aludt a csoport a Tavasz utcai oviban, amelynek anyám gyerekorvosa volt, én csendben kemény- és nemkeménypapírt, ollót és ragasztót kértem az óvónőtől. Kaptam. Nemkeménypapírból csíkokat vágván, azokból betűket formázván, élükkel a keményre ragasztván, nevemet, invencióm és öntudatom első szignóját hagyván a világban csodagyereknek számíttattam. Ez az alaptörténet, innentől tudtam, ki vagyok. Nem az voltam.

Ekkor már eladtuk a második emeletit, és átmenetileg a nagyanyámék szuterénjében laktunk, a putriban. Egy szoba, borzalom.

Anyám ovi után bevisz a rendelőbe. Minden kórokozóval találkozom, és vasegészségem lesz, egy napot sem hiányzom nyolcadik végéig. De vannak sebészeti esetek, csontig vágott hüvelykujj. Van Képes7, benne képriport arról a nyugatnémet lányról, akinek leszakadt a karja, de visszavarrták. És én elájulok. Ájulós leszek a vértől.

Ekkor halt meg fatális balesetben, üveg vonatlépcsőnek verésétől, felrobbanástól, szilánkja ütőérbe pattanásától egy évvel idősebb unokatestvérem, hétévesen. Egyszer énekelt, és ugróiskolázott közben. Ugráljunk, mint a verebek. Nincs arca. Minden megváltozott akkor. Ránk szakadt az ég. Az ő sírjához mindig kimegyek. Innen származik a kokakóla és mindennemű szénsavas italok tilalma.

Meg máshonnan is. Mi soha nem ültünk be sehova, magunk csomagoltuk a szendvicset; Olympos, persze elipszilonnak olvastam, üvegben tea, rajta más színű kupak. Nagyon puritánul éltünk. Nyaralás: csodálatos, vízközeli, tizenkilencedik századi családi nyaraló, Siófok. Húszéves koromban csalták el a részünket a galád rokonok.

Az apám összeveszett az építésszel, és más irányú mérnök létére kezébe vette a tervezést, és épített egy OLYAN IS házat, hullámpala és metlahi, drótkerítés. Ez a nyolcvanas évek elég jellemző története. Első előtt nyári szünetben az építkezési lomokkal teli teraszon elolvastam a Bambit. Sírtam. Beköltöztünk a rossz arányú, félkész házba. Három szobájában jelentős népvándorlás zajlott szüleim kapcsolatának alakulásával párhuzamosan. Hatéves koromig, még itt is, rácsos ágyban aludtam a szüleim ágya fejénél. Nem azért, mert annyira szegények voltunk, hanem mert nálunk minden úgy maradt, akár évtizedekre is.

Hosszú volt a hajam. Soha nem vágták, csak a frufrut. Az a szép, apám szerint a nőknek hosszú hajuk van. Anyámnak rövid haja van, és festi, mióta élek. Amúgy semmi hívság. Tízéves koromig nő a hajam. Két feszes copfba fonja anyám, ne húúúzd, a bátyámék gúnyolnak a nyafogás miatt, anyám húzza. Bájosnak tartanak. Nem bontod ki? Úgy nézek rájuk, mint hamburgeresre a ramadán.

Pöttyös a szoknyám az ovis ballagáson. A nagy meleg, puha szeretet, napfényes kisgyerekkorom, az abszolútum érzete, minden erőm és optimizmusom alapja, amelyben éltem, míg olyan voltam, mint most a lányom, első osztályra romlott el végképp.

Az iskola sötét és rossz szagú. Moslékszagú: át kell menni a régi épület infernóján az új purgatóriumába. Első nap elkésem, pedig másfél perc, egy sarok a táv. Nem értem, mi ez. Nem szeretnek itt. Nem vagyok csodagyerek. Hátratett kézzel ülünk. Nem szeret a Zsóka néni. Mindig négyes vagyok. Divergens gyerek párhuzamosok közé kényszerítve, barátságos párhuzamok egyébként, csak szárny nem fér közéjük.

Hajnalban kel az anyám, még sötétben, és cipeli az egész családot: mosogat és mos, és rendel és helyettesít és pénzt keres és befizet és szülői értekezletre jár, egész nap izzadva lót-fut, robotol, apám pedig prédikál, igeversek csúcsáról lenéz minket, morog, több húst akar. A gyárban, ahol mérnök, gyanús a vallása miatt, és ő elmenvén tanítványokká teszen minden népeket. Én gépelem a vallásos röpiratokat, fél oldal, hosszú ű-t nem használunk, mert akkor megtudja az írógép típusát a Rendszer. Ezeket ismeretlen postaládákba dobjuk, néha gyerekkora helyszínén rójuk a hosszú és párhuzamos utcákat. Ezzel telik a gyerekkorom. Egyszer munkába menet apám az utcasarkon találkozik a sátánnal. Ekkor néhány hétig nincs otthon.

Vannak barátnőim. Másodikban a mikiegérrajzaimmal váratlan üzleti sikert aratok, tíz meg húsz forintért veszik meg az osztálytársak. Két jó barátnőm is van, aztán egymással vannak jóban nyolcadikig. Felsőben lesz egy új, közel vagyunk nagyon, de ő másokkal is vegyül, én meg a legszélén, magányos, gátlásos, gőgös. Lenézem, aki nem elsőtől jár, vagy a déből került át. Naplót írok. Mindig írok. Rátalálok az én igazi k betűmre.

Két játszótér és egy trafóház meg még focipályák vannak az iskola és a mi házunk között. Nyolcéves vagyok, akkor ismerem meg Kingát. Ő ötödikes. Tudja már az úttörődalokat. Megy Zánkára. A tornatanár munkásőr.

Innentől prepubertás, tündérvilág. Hihetetlen intenzitású játékok, babáink vannak, tündérek vagyunk, fantázia, történet, szépség, ruhákat tervezünk, beszövi álmunkat. Két lány van végre egylányú világomban. De édesanyja szemöldöke összeér, neki tanulnia kell, és én dedós vagyok amúgy is. A nagy lányok, osztálytársai is kegyetlenek. Meg a skorpiós sztori. Barátnőm a bátyáim felé nyitja szirmait, és én végképp, ontológiailag számítok hülyének és idétlennek.

És szégyen. Szüléseset játszunk, stílusosan abban a fotelben, amelyikben apám imádkozni szokott. Apám benyit, imádkoznom kell estig, és nem találkozhatunk. Más családokban abortusz miatt sincs ekkora dráma. És a bátyáim is gonoszul kiröhögnek.

Apám türkizkékből almazöldre festi a Wartburgot, mire az elromlik. A kuplung! Innentől nincs autónk. Nekem azóta sem.

Nem emlékszem Brezsnyev halálára. Apám lepisszeg, ha megszólalok a Híradó közben. Gyűlölöm a politikát, idegen. De hogy Gorbacsov leszartfejű, azt tudom. Aztán, kilencéves vagyok, elromlik a tévé. És mivel nálunk minden úgy marad, hogy Izaura ki, már nem tudom. Ezzel ki is kerülök kortársaim szalonképes forgatagából.

A vallásháború fokozódik, és én válok frontjává. Református bibliaóra szombaton, baptista istentisztelet vasárnap, fejem fölött otthon már a gyűlölet szárnya verdes. Senki nem látott még baptistát, de az biztos, jobban énekelnek, mint a reformátusok. A legkeményebb diktatúra éveiben délelőtt és délután is elbuszozunk a nyolcadik kerületi, bérházi földszinten kialakított imaházba. Eleinte a bátyámék is, de szétröhögik mindig. Néma vagyok, úgy megyek. Megyek. Senki, anyám se gondolja, hogy lehetne nem mennem. Unom, idegen vagyok, elrabolják gyerekkorom, nem szólhatok, apám abszolútum, és minden rossz. Vasárnap kirándulunk a Rám-szakadékhoz. Nem mehetek. Beírja az ellenőrzőmbe, hogy nekünk vasárnap más programjaink vannak. Időnként szétnyitják a pódiumot, alatta medence, fehér ruhában állnak körülötte. Amikor a lelkész tékozló fia is végre vízbe kerül, a százkilencven centis test leveri a széléről a cserepes virágot. Tizenkét évesen már be lehet merítkezni, és jó lenne mielőbb, nehogy elkódorogjon a bárány, mondják. Elém áll a lelkész hatéves unokája: szomorú, hogy anyukád nem keresztény. Megjegyzem ezt jól. És szégyellem magam. A református, az nem keresztény.

Nyolcvanötben Billy Graham jön a Sportcsarnokba. Róla aztán felnőtt fejjel sok érdekeset olvasok. …rose to celebrity status in 1949 reaching a core constituency of white, middle-class, moderately conservative Protestants, édes jó istenem, kis i-vel. Apám elvisz. Meg lehet térni tízezresével. Itt derül ki, hogy nem jól látok, a kijelző homályba vész. Szemüvegem lesz.

Egyházi táborok. Az első művész úr: beleszeretek az amerikai igehirdetőbe. Becsajozott Piroskával, aki gyülekezeti tag, és tud angolul, ami nagy menőség. Már utazik el, utolsó pillanat. Talán John a neve. Az Isten is János. Elé állok: kérem a címét, levelezni fogunk. Biggyed a Piroska, nem is tudsz angolul. Intellektuális vereség szorozza a nőit háromjegyű számmá. Kilenc éves vagyok. Két feszesre font copfom van. Amikor Kolozsváron voltam a múlt héten, anyámnál anyám befonta a lányomnak is olyanba.

A másik, a református tábor is megalázó: rámszólnak, hogy elkélne már egy fürdőruhafelső. Úgy érzem, bűnös vagyok. Tíz éves.

Ezen a nyáron anyám elvisz Siófokon fodrászhoz, és rövid hajú leszek. Apám Pesten. Minden elveszett.

Szenvedek. Egyedül vagyok. Az írásomat próbálgatom. Világokat építek. Nincsen senki benne. Olvasok. Elmélyülök. Elolvasom Az apostolt. Ekkor lettem író. Nem vagyok az.

Lett egy kutyám, német juhász keverék. Kisírtam. Lettek kölykei is. Sokat viszem a Sashegyre, boldog kamaszbarangolásokra, és még többet nem. Tíz évet élt, és mivel nem volt kerítés, sokat láncon. Élete utolsó éveiben már volt kerítés.

Művészi tornára járok, aztán már rsg-re. Nagyon hajlékony vagyok, de csak amatőr. Gyakran maradok a versenyzőkkel kilencig edzeni. Állóspárga, vádligyakorlat. Nem ihatnak verseny előtt. Mérik magukat.

Fociznak a környékbeli fiúk. Kerül reflektor is. Minden este kint lógunk Kingával. Szedem a labdát, és boldog vagyok. Nagyon szerelmes leszek, beleképzelem a mindenséget, és megtudom, mi a kín.

Otthon tejport eszem. Mindig van otthon tejpor. Sokszor más sincs. Anyám estig rendel.

Megtanulok szakácskönyvből palacsintát sütni. És hasábkrumplit. Van, hogy elmosogatok, pedig az felnőtt terület, idegen, fura. Mindig elolvasom Szabó Magda Születésnapját, meghatódom, megtérek, elmosogatok. Olvasok. Tizenhárom évesen Zola Tisztes úriházát.

Furulyázom négy év szolfézs után. Majdnem abszolút hallásom van. Abbahagyom.

Helyesírási versenyekre megyek, hiába a korrupció, én vagyok a legjobb. Könnyű a magyar. Minden más nehéz, de inkább érdektelen.

Három gimnáziumba jelentkezem: az akkor alapított AKG-ba (nem jutok tovább ötezer jelentkező körül, és így nem leszek Varródani iskolatársa), egy új, kicsiny, elit kísérleti gimnáziumba az agglomerációba, és a Baár-Madasba. Ennek felvételijére el sem megyek, mert felvettek a kísérletibe.

Hetvenkettessel megyek, mindig fázom. Nagyon sokat kaptam tőlük. Alapvető gerinc, európai mérce, pedagógusi tisztesség, kivételes egyéniségek, huszonhat fős elitosztály, a fele ide járt általánosba, komoly figyelem. Fölöttünk az alapító, a Tanárúr fellege, invenciója és zsarnoksága. Sose látjuk. Itt hagytak békén, itt lehettem az, aki tizenegyedik lesz a magyar nyelvi OKTV-n harmadikban. Harmincoldalas pályamunka, valódi tudományos dolgozat. Az első tíz egyetemre kerül a helyezésével.

Itt kergetek az őrületbe néhány tanárt. Itt tanulom meg mindazt, ami ma környezettudatos bennem. Érvelni, vitázni. Angolul nem, és japánul sem, pedig évekig. Itt maradok le a média fakultációról, az igazi elit kommandóról. Operatőr és színésznő is került ki közülük. Nekem tanárnak lenni lett kedvem.

Itt nagyon vidám az élet, és itt én nagyon szenvedek. Nem vagyok lány. Mindenki szerelmes egymásba. Én is szerelmes vagyok. Nagyhangú élet császárai röhögnek rajtam. Vág az agyam. Mindig fázom. Nomád tábor. Sítábor. Hánynak a lányok. Vigasztalnak a fiúk.

Van egy fiú, mert lett, egy nyolc évvel idősebb, bátyáim csapattársa, akivel összebonyolódom egy furcsa éjszakán, és ettől bele is szeretek. Ez a fiú tanárszakos. Állás kell neki. Beprotezsálom az alma materembe. Ezzel teszem tönkre az utolsó évemet. Szeptember elsejének éjszakáját a balatonfüredi mólón töltjük, úgy robogunk padlógázzal az évnyitóra. Ki érti ezt? Hozzám sem ér, de ő a titkom. Ő kezdő tanár, én végzős diák.

Második leszek a nyelvtan OKTV-n tizenkettedikben, és mentesülök a teljes magyarérettségi és a felvételi alól, az ELTE magyar szakára maximális ponttal vagyok felvéve. Ez okozza és fedezi viszonylagos irodalmi műveletlenségemet, igazán csak tanár koromban érem utol magam, dehogy mit nem olvastam azóta sem, nem vallom be nektek. Kínos a listám.

Súlyos az ezüstérem, kettőszázharmincnégy pontom van, a győztesnek kettőszázharminchat és fél. Még a Tanárúr is kezet fog velem, a felleg. Már nem él a Tanárúr. Amikor a döntő után belibbenek, a Gállaci, az egyik életcsászár ott ül a helyemen. Hátha ragad rám valami zsenialitás a székről, azt mondja.

(folytatom?)

98 thoughts on “önéletralyz

  1. Egyből lement… és ledöbbent, hogy mennyi közös volt a sorsunkban… németjuhász keverék, szimpátia a fundamentalisták iránt (adventisták), nyomasztó elemi, moralizáló tanárok, akik nem értettek, nem éreztek, csak leszóltak, szerelem, ami inkább volt fájdalom, mint öröm… csak én nem lettem elitiskolás, és ezüstérmes országos bajnok… amiért viszont “irigyellek”, hogy ennyi gyerekkori sérülés után penge vagy, és vérprofi blogger, és túl vagy rajta, és más vagy, én meg nem tudok túllépni annak terhes örökségén, olyan, mint a mesebeli üveghegy, amin egy gramm fogás sincs.

    • “ledöbbent, hogy mennyi közös volt a sorsunkban… ” – igen, nekem is ez, bár nem azok a pontok, mint csinevának. Folytasd! 🙂

          • pl.
            – magamtól tanultam meg olvasni
            – rengeteget olvastam mindig, olyanokat is, ami nem a korosztályomnak való
            – nagyon hajlékony kislány voltam
            – magyarból versenyekre jártam
            – az én barátnőim egymás barátnői lettek, én meg 2 szék között pad alá
            – jó a hallásom, nem jártam zeneiskolába, nem tanultam zenét, de elpötyögök zongorán sok dallamot
            – írtam naplót, verseket (de nekem már semmi nincs meg ezekből)
            – mindig tudtam, hogy okosabb vagyok az osztálytársaimnál, meg úgy általában a legtöbb embernél, erre gőgös voltam, de csak magamban

            De sosem voltam budai úrilány. Mi nagyon szegények voltunk, tényleg. Volt, hogy télen a tavaszi cipőmben jártam, emlékszem, söpörte le a tanító néni a gyerekek cipőjéről a havat, ahogy mentünk be az udvarról, meglátta, hogy rajtam kis topánka van, és nagyon furcsán nézett. Anyuék a nagynéném egyik cipőjét akarták rám adni, rém ronda volt és nagy is, így azt nem voltam hajlandó felvenni, inkább a tavaszit.
            És volt, hogy a házunk pincéjében laktunk, mert fent kellett a hely keresztapáméknak.
            A hétkrajcáros történet nálunk sokszor megelevenedett, kotortunk fel minden zugot, hogy leljünk pár forintot zsemlére.

            nem is tudom, ezeket miért írtam le

            • Én csizmamániás lettem. Sosem volt gyerekkoromban egy rendes csizmám. Pedig így visszagondolva azért lett volna pénzünk rá, inkább a figyelem, a törődés hiányzott irányomban, ami minden másból is.

              A gyerekeimnek mindig nagyon meleg csizmákat veszek, és magamnak is több van. És szép is legyen, és meleg is.

          • Én is sok párhuzamot vélek felfedezni. Például mi is Budán éltünk és a nyolcas busszal jártunk haza . Átmenetileg (öt év) mi is nagyanyáméknál laktunk, ha nem is egy szobában (másfélben). Nekem is volt idősebb, engem állandóan csesztető és gúnyoló bátyám (nekem szerencsére csak egy). Nekem is szemüvegem lett, a külsőm ezzel, tesóm számára, véget nem érő mulatság tárgya lett (hemü, homály, bagoly, csak néhány a rám ragasztott gúnynevek közül). Művészi tornára is jártam (de én is csak amatőr szinten műveltem). Szintén rengeteget olvastam, minden könyvvel pár nap alatt végeztem és kezdtem a következőt. Naplót is írtam lelkesen (addig, míg bátyám és unokatesóm elcsórták, majd a vendégeinknek mutatták röhögve valami titkomat, ezek után kidobtam mindet). Vasegészség igen, és soha nem hiányzás szintén (betegség miatt a mai napig nem voltam kórházban) és nálunk is mindig volt tejpor otthon, emlékszem csak úgy, magában ettem. Az általános iskola az én emlékeimben is sötét és moslékszagú (most is az orromban van) és nekem is kb. másfél percnyire volt (az ablakból ráláttam az suli kapujára). Mi is hátratett kézzel ültünk, bár akkoriban szerintem szinte mindenhol ez volt a módi. Az én anyám is lótott-futott, robotolt egész nap, többnyire ő volt az egyedüli családfenntartó, míg apám, ha nem is prédikált de mélyen vallásos az volt, és verseket írt egész nap, ezért nem nagyon ért rá velünk vagy a háztartással foglalkozni (mondjuk mentálisan nem is volt szegény rendben), főzni meg nem tudott, így nálunk is minden az anyámra maradt (a szülői értekezlet is naná). Nálunk is minden úgy maradt a lakásban évtizedekre. Például egész gyerekkorom alatt egyszer sem tapétáztunk, nem vettünk új függönyt és nem cseréltünk egy bútort sem, pedig ha másért nem is, apám láncdohányzása miatt, már tíz év után, igencsak esedékes lett volna ezek közöl valamelyik. És megdöbbentő, de az én apám is találkozott a sátánnal személyesen, igaz nem egy utcasarkon, hanem egy kórházban (meg is mutatta, mert ott volt a szomszéd kórteremben. Csodálkoztam is, hogy sátán létére egész helyes és fiatal).

    • De fényesedsz… és van önreflexiód. Te vagy a blog legnagyobb döbbenete a katolikus menyasszonyt és Tibit is megelőzve.

      Én nem tudtam, hogy nekem ilyen élvezetet és szépséget tartogatnak. De, ó… a regény, a regény, az én nagy hiányom. Anélkül minden csak kísérlet. De be kell fejeznem egy fordítást. És aztán SOHA többet nem foglalkozom mások szövegeivel.

      Csak szeretettel lehet olvasni, erre jöttem rá. Olyan van, hogy valakit a szövegén keresztül szeret meg az ember, vagy szereti, és akkor értően olvassa. De aki gyanakszik, rajta akar kapni, frusztrált, és nem is irodalomértő, az csak
      fennakad itt is. A koncepciók nagyon erősek.

      Bár volt egy nagyon ellenséges, meg vagy húsz kissé ellenséges olvasó, akik elismerték, hogy hát még a kövek is (kb.).

      • Döbbenet? Tibi? Reina? Nem értem… bántani akarsz? Tudom, hogy az ember jobbnak képzeli magát, mint ami, de én nem akarok hozzájuk hasonlítani, és azt hiszem, nem vagyok hasonló hozzájuk… vagy igen? Jaj… nem akarom.

  2. “Divergens gyerek párhuzamosok közé kényszerítve, barátságos párhuzamok egyébként, csak szárny nem fér közéjük.” – ez a mondat egy a sok közül, ami nagyon megfogott …

    • Szerintem is nagyon szép.

      Ezen viszont felröhögtem:
      “apám összeveszett az építésszel, és más irányú mérnök létére kezébe vette a tervezést, és épített egy OLYAN IS házat”

      Igen, folytasd!

      Basszus, én csak megyei hatodik voltam magyar versenyen, de istenem, ha kicsi támogatást, biztatást kaptam volna… Semmi, semmi, ha a tanárom nem visz el, akkor csak ott ülök némán továbbra is.
      Szerintem én nagyrészt ezért nem vagyok kitartó szinte semmiben.

  3. Folytasd! Szerintem ez a leggyönyörűbb írásod.

    Azért látom apád vallásossága megviselt. Engem is a nevelőapámé, pedig nálam hivatalosan ökumenikusabb keresztényt szerintem találni se lehetne: görög-katolikusként kereszteltek, katolikusként bérmálkoztam, nővéreim református gimnáziumba jártak (jó, ez utóbbi inkább az ő érdemük).

    Erre tessék, inkább buddhistának érzem magam.

      • Szerintem mindenkinek akkor és az a legszebb, ami valamiért betalált 🙂
        Ez nekem is nagyon szép – és elgondolkozom, hogy én nem is tudnék ennyire részletesen visszaemlékezni a gyerek- és fiatalkoromra. Érzések, gomolygások vannak, de mindig meglepődöm, ha testvérem, barátom, kolistársam mesél valamit, hogy az nekem nem/alig rémlik. Korán kezdek szenilis lenni?

      • Nekem ez az írás a legirodalmibb, ha van ilyen szó egyáltalán. Azért írom, mert nekem olvasás közben lejátszódtak a fejemben a bekezdések, mint valami filmjelenet, képkockák váltakoznak és elmerülhettem egy másik világba. Ilyen jellemzően csak irodalmi mű olvasásakor történik velem. Más írásod is van itt a blogon, amit ilyen hatás kisér (nálam), de ennél a legerőteljesebben.
        Várom a folytatást 🙂

  4. Folytasd-folytasd! 🙂

    A tejporos részről Simon Márton Életünk napjai c. verse jutott eszembe:
    “Anyámra gondolok és tejport eszem”

  5. “Nem emlékszem Brezsnyev halálára.” :-))
    Az utolsó ablakzsiráfban van egy szellemes szösszenet, hogy a szerző nyiladozó kamaszkori szexualitásának mérföldkövei egybeesnek különböző diktátorok bukásával.

    • Oly rövid, hogy idézem:
      Diktátorok

      Nemi érésem göröngyös útját kommunista diktátorok halála övezte.
      Elsõ szexuális élményem egybeesett Mao Ce Tung halálával, megharapott
      egy Diána nevű lány az oviban. Tito halálakor kezdtem mutálni, Brezsnyevnél
      volt az első magömlésem. Három napig komolyzene ment a rádióban, egy kicsit
      túlzásnak tartottam, volt ahol még iskolai szünetet is elrendeltek. Aztán sokáig
      nem történt semmi, kísérletképpen elvittem egy lányt moziba, de túl jó volt a film,
      és görcs állt a kezembe. A gimiben felgyorsultak az események, az első csókot
      az első viharos éjszakától csak néhány hónap választotta el. Andropov után
      Csernyenko is beadta a kulcsot. Néhány hétre rá követte őket Enver, azt
      nem mesélem el. Ceausescu kivégzésekor ismerkedtem meg a G-ponttal.
      Kim Ir Szen új szempontok szerint csoportosította ismereteim, szerencsére
      a bíróság ejtette a vádat. Fidel. A Föld fog sarkából kidőlni…

      Zilahy Péter

      Brezsnyev nála is mérföldkő!

  6. Budai úrilány.
    Magamtól tanultam meg olvasni három évesen.
    Vagy zsíros kenyeret ettünk, vagy étteremben bélszínt.
    Egyházi vonal az katkó, cuki főpap nagybácsival, annak minden csajozásával és lóversenyezésével.
    Ültem anyámmal a lakásunk előtt a lépcsőn, és vártuk hajnali fél négykor, hogy apám hazajöjjön, nálunk nem volt kulcs.
    A mai napig szívesen eszem malac módra, kézzel, az eszcájgtól eszembe jut a két könyv, amit a hónom alá kellett szorítanom.

      • Az Isten is Jánost én is úgy szeretem benne. Szívesen olvasnám a folytatást. Nekem is rövid filmsnittek, és közben pereg az én filmem is.
        Én szürke vagyok, depressziós, nyomorult és mindig álmos a gimis években. Hogy tőlem-e, vagy én attól, nem tudom, de olyan minden más is körülöttem, és nyolcvanas évek-szaga van. Megállt ott az idő, én meg jobban érzem magam a képzelt nyolcvanas években, mint a valódi ezredfordulón.
        Világokat építek én is, mert szűk a világ, de ez annyira, hogy más menekvés sincs. Se zene már, se sport, semmi, csak a nagy nihil. Ja, nem, van nyelv. A mentsvár. Mert az idegen legalább nem ciki, arra csak irigykednek, az jobb. A sajátot meg titokban szeretem. És lenne azért még közös vonás, ha nem laknék négy éven át a kortárs agresszoraimmal összezárva. Így nem merek.
        Egyetemen ébredek, nyílok, de az már kevés ahhoz, hogy olyan is tudjak maradni. Megszoktam a többség nyomását egy életre talán.

  7. Folytasd, kérlek!
    A mi gyerekkorunk között nem nagyon van párhuzam, de nekem nagyon érdekes a Tiéd. Ahogy megfogalmazod, az meg egyenesen zseniális! 🙂

      • Az én kedvencem: https://csakazolvassa.hu/2013/09/12/szagok-hangok-izek/ … de lehet, hogy meggondolom magam … még megvárom a folytatást :-). Ott már leirtam miért (“…ahol rámszakadt az Isten.” – ezen még mindig nem tudtam átrágni magam, valószinüleg valamit kivetitt az én éltemből, de még nem jöttem rá, mit).
        Ebben az irásban azt szeretem, hogy nagyon visz a szöveg, lendületes. A lényegre tör és közben mégis sok apró fontos részletet bemutat, mert sokszor az a lényeg. Őszinte (még akkor is, ha talán nem az), valós. Egy igazi önéletrajz , sok apró, szines kép az életből.
        Nem értem azt, hogy “szárazabbra”, adnál esetleg egy példát?

      • Amíg itt olvasgattam, eszembe jutott egyik kevésbé kedves emlékem: egy piros harisnya, épp magamra veszem, és az érzés, hogy engem senki sem szeret igazán (10 éves lehettem). Azt hiszem akkor ábrándultam ki anyámból. A mai napig rámtör az érzés, amikor beugrik a kép.
        Nektek voltak ríkíto szinű piros/kék/sárga/stb harisnyáitok kislanyként? Mennyire utáltam őket, mennyire olcsó, igénytelen színük volt.

        • Voltak. Meg vastag, bordás kötött cicanadrágok. Meg mamusz, amit lyukasan is hordtam, mert úgy szerettem. Keresztanyám kötötte diznifigurás pulóver. Egész gyerekkoromban az volt az egyetlen menő ruhadarabom.

        • Nekem is volt sárga meg piros harisnyám is, ilyen barázdás anyagból és egy téglaszínű macskanadrágra is emlékszem. A legemlékezetesebbek a melegítők, amiből volt barna meg később sötétkék, két csíkkal az oldalán.

  8. nekem ez jutott erről eszembe, kedvenceim egyike:
    “Nem lett, mégse lett belőlem angyalka, tollsöprű-szárnyú, sztaniol-glóriás, gyolcspendelyes, hercig, kicsi édes, …,
    Nem lettem angyalka hát; sivalkodván, szárnyatlanul, de meg szárnytalanul is, úgy zuhantam, bukóröpülésben, íves vinnyogással, a biztonság kínzón-vakmerő erejével, mint egy berepülő-pilóta. …
    Nem lettem angyalka; ördögöcske inkább: vigyori, szélhámos, szemtelen, kiszámíthatatlan, kaján, konok, utálatos, békételen, békélhetetlen, B12-lhetetlen, …” (http://halmai.uw.hu/lap.php?menu=textual&text=beszeljuk1&voks=14)

    folytasd csak, nagyon szeretem.

    • És a linked alatt az első komment:
      “Mondom, hogy nem az én programom, hanem a rendszer volt rossz!”
      Ezt ki kéne írnom nagybetűkkel a szobám falára!
      Nem az én/te//ti/mi programunk, hanem a rendszer a rossz..

  9. “Apám lepisszeg, ha megszólalok a Híradó közben.”
    Az én apukám meg annyira utálta a propagandát és a hazugságokat a híradóban, hogy minden mondatot kommentált és az ellenkezőjét mondta az elhangzott állításnak. Anyu nem győzte aput mások előtt lepisszegni. Még az általános iskolámról is írtunk egy gúnydalt az Oh Susanna c. számra: “A Petőfi iskolában jaj de jó, szeretem, hogy nyakra-főre van sorakozó. Vidáman és jó hangosan ki ne nyisd a szád, szaktanári intőt, rovót szabnak ki reád. Sej-haj pajtás, hát úgy járj mint egy vén, mert különben hamarosan baj lesz a végén!” (Ez a kis kék Yamaha szintetizátorunkon volt rajta.)

  10. Nekem ez hideglelős, fájó, nehezen olvasható írás volt, több részletben bírtam csak. Sajnáltam a pöttyös szoknyás lányt. Bár nekem a saját gyerekkoromba nézni is úgy fáj, mintha kútba néznék.
    Az én életemmel kevés hasonlóságot mutat, épp ezért meg is lepődtem, milyen hasonló végeredmény jött ki belőlünk mostanra. Nálam csak az írás, olvasás, naplóírás, irodalmi érdeklődés volt meg a leírtakból.

    “hogy mit nem olvastam azóta sem, nem vallom be nektek. Kínos a listám.”
    Erről azt gondolom, hogy nem lehet MINDENT elolvasni, pláne, ha közben folyton újabbakat írnak az írók. Az olvasás nagy ideje szerintem az ifjúság meg az öregség. Én legalábbis az egyetemi évek végéig rengeteget olvastam, azóta keveset sajnos, de gyúrok a nyugdíjra.
    Egyszer beszélhetnénk a kánonról.

    Te annyira szereted döngetni a tabukat, feloldani a sötét titkokat. Ideje a végső szembenézésnek! Lehet, hogy most fogod elveszíteni olvasóid nagy részét, de: megírnád nekünk, hogy mely híres műveket nem olvastál a világirodalomból?
    Aztán mi is színt vallunk.

      • Valószínűleg az már egy advanced fokozat, aki éjjel izzadva riad fel ágyában, hogy nem olvasta a Háború és békét. Én ez a típus vagyok. Itt is szégyenkeztem tegnap, mert nem olvastam a Gyűrűk urát. És az Ulyssest sem, amivel összekeverte halhatatlan aranyköpésében az ismerős.

        • en becsulettel nekialltam a gyuruk uranak. aztan feladtam es megneztem filmen. es meg csak fel sem riadok. fejlodnom kell meg az advance-ig

          • Egyszer én is elkezdtem 15 évesen. Talán újra kéne próbálni, Mau kedvet csinált hozzá. Már ha erre is vonatkozik, hogy Tolkien nyelvészeti leleményét nagyra becsüli. És ez a fordításban is érzékelhető.

            • én nem egy könyvvel jártam úgy, hogy levettem a polcról, nem ment. aztán pár év múlva ismét, és csak úgy faltam, miért nem olvastam korábban….. 😀 meg kell érni rá.a karnevált még mindig nem bírtam. mondjuk kb 10 éve lehetett, hogy először veszem kézbe és kezdem el….

        • Na, pont ez a kettő éktelenkedett nekem is fehér foltként világirodalmi palettámon. Beléjük kezdtem. Nem bírtam egyiket sem. Büszkén vállalom. A Gyűrűk urát nagyon szerettem. Lehet, hogy ezért nem ébredek átizzadt fekvőhelyemen.

          • A Háború és békével jártam úgy, hogy tizenhárom éves koromtól évente nekirugaszkodtam és elbuktam. És idén nyáron sikerült.

        • Egy másik kategória, aki annyiszor riadt álmából, hogy végül elolvasta, és a világ legnagyobb remekművéről megállapította, hogy unalmas volt, és nem tetszett igazán. Majd évek múlva azért riad fel álmából, mert már nem emlékszik semmire.

          Így jártam a Háború és békével, meg az Ulysses-szel.
          Ciki, de csak a méla unalomra emlékszem.
          Bár, a Háború és békéből rémlik valami seregszemle.
          Gáz vagyok.

    • “Az olvasás nagy ideje szerintem az ifjúság meg az öregség.”

      Ó de tetszik ez a gondolat! Egyben meg is nyugtat. Egy könyvmoly voltam fiatalon, és magam előtt szégyellem magam, hogy mostanában nem megy.
      Az internetet is hibáztatom amúgy, a rövid impulzusszerű információkat, leszoktatnak az elmélyült olvasásról.
      És nem lehet elalvás előtt olvasni 10-20 oldalakat, az úgy nem jóóóó :(( sok idő kell rá, tengerparti nyaralás pl.
      Felnőttként fordult elő velem az is, ami korábban soha: tettem le könyvet, mert nem tetszett, nem olvastam végig!
      Na majd ha nyugdíjas leszek! 🙂

      • nekem erre az ebook ugy ahogy megoldas volt. mindig nalam volt, mindig ott tudtam folytatni ahol abbahagytam, sok konyv volt rajta, azt olvastam amihez epp kedvem volt, sotetben kislampaval is olvastam

        • Ebook jó ötlet, főleg utkozbenre, de mostnában keveset tomegkozelekedek, de, de azt hittem imádnám ha lenne egy iyen kütyüm, főleg mióta láttam, hogy nem olyan a fénye mint egy monitornak! 🙂

          • en kisbabazashoz vettem, tudtam olvasni szoptatas kozben, altatas alatt, ez napi 1–5 ora siman volt. kb egy evig megallas nelkul olvastam annyira ki voltam mar ehezve ra. Most epp hullamvolgy van es sok filmet neztem, ugyhogy maradt az esti 20-30 oldal, de eljon meg az ebook ideje.

            • igy igaz emlekeszem elso babas szoptatos ejszakamon olvastam ki Colm Toibintol a Brooklynt. JO sokat lehet elso babas szoptatsok alatt olvasni, es a kindlet lapozni sem kell. Sajnos a masodik babanal mar a harc van, igy ejszaka olvasok, meg kora reggel, igy nehany honaponta jol megfazom a kimerules miatt de nem banom, ez is keves ahhoz hogy teljes embernek erezzem magam.

  11. bakker, belekezdtem, és csak az első mondatig jutottam, zseniális, kirázott a hideg. huh.

    olvasom tovább, gondolom, meg fogok ütközni az összes hasonlóságon, de már megszoktam (csak neked nem árultam még el ezeket :p)

  12. Nekem ez az írás olyan, mint a mikor hosszú kihagyás után angol anyanyelvűvel beszélek, és megindul az élet az agyamban, feloldódik a nyelvem, újra gyönyörűen fogalmazódnak meg a gondolatok, és végre én is tudok megint igazán. Nem úgy ahogy ő, dehogy, de a tőlem telhető legjobban, úgy, ahogy nem is tudom, hogy tudok.
    És még napló: én annyira igényeltem volna, hogy írhassak, de semmi privát szférám nem volt. Anyámban a legminimálisabb mértékben sem bízhattam meg. Képes volt idétlen gyerek módjára ugrabugrálni körülöttem, és a vállam fölött viháncolva próbálni belelesni a naplómba, amit kerek tizenhét éve és kilenc napja kezdtem. Élt két napot. Hamvasztásos temetés lett a vége.

  13. Elolvastam és nem mozdított meg bennem semmit se. Kevés a hasonlóság. Sok minden kimaradt az életemből, és ettől minden életutat unalmasnak látok, vagy nem is érdekelnek. Persze értékelem az ügyes szövegszövést, de ettől sem fordultam le az ágyról. Aki profi, az profi. Taps. Ásítás. Rohadok a melegben…

    • Te annyira önző és kíméletlen tudsz lenni. Miért kellene hasonlóságnak lennie? Arra használsz engem, hogy deklaráld, hogy téged nem érint meg, amit írok, mert te milyen józan és cinikus vagy. Mire jó ez???

  14. Nekem nem idegen. Olvasás, írás már gyerekkortól és azóta is. A nőiség nem ment simán, bár anyám használt rúzst, púdert, frizurája volt, szoknya, magas sarkú cipő, nőcis futás, körömlakk, fodrász hetente. Én a Lakáskultúra magazinokat néztem közben. Aztán kamaszként alföldi papucs, kockás ing, fiús hobbik, kultúra habzsolás. Kit érdekelt volna a nőiesség? Apám egyszer azt mondta, nincs bénább a nőcis járásnál, rakd egyenesen a lábad. Azóta is. Még a béna lábam se vette észre senki csak az ortopéd orvos. Farmert akartam, de csak farmer szoknyát kaptam. Fölvettem egyszer, és egy barátom megjegyezte, hogy micsoda járásom van. De én nem tudtam ezt addig. És azt sem, hogy 18 évesen mindenki ellenállhatatlan, ruhában és anélkül is. Azért időben kiderült. Gimiben fiús lányok voltunk, sminkelést lenéztük, fiúkkal csak az eszükért barátkoztunk. Nekünk nem udvaroltak, velünk beszélgettek, mi nem affektáltunk. Mind művészek vagy egyetemi tanárok azóta. Az úszás az anyám víziszonya miatt kellett, de a mai napig szeretem – bálnának születtem vagy sellőnek -, a kirándulás, biciklizés, szörfölés, evezés, ping-pong, síelés mind saját fejlesztés, a kötést, horgolást csodálom, de rosszul vagyok az aprólékos mozdulatoktól és a számolgatástól. Én építeni szeretek. Most már hordok szoknyát, ékszert, szandált, színes dolgokat, és törekszem arra, hogy a nagyszabású életemben* (ha nem is szól állandóan a jazz) legalább minél több legyen a szépség. Ennyi, amit tehetek. De a szüleim életvégi krónikáját olvasva (fájdalmas és megdöbbentő, hogy ebből nem éreztem semmit, nem nyomorított meg az ő kudarcuk, és nem is értem, hogy tudtak úgy élni, hogy már kezdetben sem volt jó, ami volt) kevés a megbánni valóm, remélem, nyolcvan évesen sem lesz több.

    *Ottlik, tudod.

  15. Szinte mindenben az ellenkezője volt igaz az életemre.
    Mégis brutálisan átérzem. (Már amelyik átjön. Nyilván más az alapélményünk egy sítáborról. Nekem az, hogy nem voltam soha.)
    Ha minden csodálatos szófordulatért pénzt adnék, milliomos lennél. 🙂

  16. a zinternet egy fullasztó dolog,és ezt most megtaláltam-máris van levegőm.lendületes,kellemes,üde írás.semmi szépelgés modorosság nincs benne.
    már miért is ne folytatnád?
    mondanám,hogy kötelező folytatni,de ez már túlzottan bizalmaskodásnak tűnhetne.

    • Szia. Igen, elolvastam fél évvel a megírása után, és szépnek, irodalminak tartom most is, azért tettem ki a főoldalra. Nehéz folytatni, érettségi óta kevesebb a szín, a jól megírható nyomor talán, de megpróbálom.

  17. Kicsi vagyok, kis falu,öröm,kisgyerekkor hó, hegyek, barátok, nyugalom, anyám és én.
    Kiskutya, kisgyerek, cicák,bicikli.
    Szigor,jó tanuló vagyok, van hogy a legjobb.
    Nagyobb vagyok, kiskamaszkor,kacsamesék, kiskamasz-szerelem, új iskola, egy-két új barát.
    Nagyobb kamaszkor,ez így nem megy,érvek,költözés,lakótelep,szocreál kisváros.
    Ivás,balhé,rettenet,csattan a fejemen a tányér,vérzik,bántottak-így a boltos,nem á csak megbotlottam.
    Rettent és még több ivás, anyám a munkanélküli,ő bizony soha többet nem dolgozik,de nem ám!
    Költözés,panelgettó,nagyváros,magány,első szerelem,nagyon jó,nagyon rossz.
    Gimi vége most mi lesz.Barátok,egyetem, majd kimaradás,balhé,anyám és a depresszió,anyám és a skizofrénia.
    Anyám és a mindennapos balhé,minek szültelek,mi hasznom belőled, mért nem takarodsz el.
    Eltakarodom.
    Minden kincsem két nadrág,pár alsógatya pulóver.
    Nagyanyám befogad.
    Egy-két év identitáskeresés,megkezdett egyetem,új munkahely,új szerelemek,régi barátok.
    Albérlet,kemény munkahely,lazább munkahely,munásszálló,verekedés,balhé néha,sör konditerem,agresszió-levezetés.
    60 kilós nagykamasz,izmos,kicsit nyüzüge,95 kilós fiatal felnőtt,akár agresszív,de csak megértésre vágyik.
    Sok-sok álom a kis faluval,keserű ébredés.
    Irigyek száma 0:)
    Sok idő, eltombolt évek, elég!
    Nyugalom, új lehetőseg, nagymotor, száguldás, halálfélelem,felszabadulás.
    Új, igazi szerelem,béke ön-megismerés,feleség, kertecske,házacska,kutyusok,cica.
    Öröm, boldogság,béke…

  18. Visszajelzés: bemutatkozom | csak az olvassa — én szóltam

  19. …aztán később, amikor a történet főszereplőjének kis szíve megmelegedett … mindent és mindezt meg tudta bocsátani. Talán, mert megtanulta a leckét, mint kisgyermek az esti mesét. Hisz oly édes az élet, ha szeretni tudunk…és lám megtanul az ember szeretni nagyon…

  20. Következőleg pontosan fogok fogalmazni és nem kapkodok a rövid hozzászólásaimmal, mert így nem egyértelmű a mondanivalóm és azt meg nem szeretném !
    Ma du. az IC-n már megírtam a teljes – hajnalban született – mondanivalómat, csak hát ez a fránya simogatós telefon (most tanulom, a keservit neki)…törölve lett minden mondat. Konkrétan arról szólt, hogy az ember önnön magát tanulva sokára megszereti (“hisz oly….tudunk”), megbocsátja magának (“mindent és mindezt”), hogy olyannyira vaksi volt, mert …. a történetbeli figura annyira más volt mint a többi és lehet (ez nincs kifejtve a történetben most még), hogy lassan maga ellen fordult az -önlemondásba-mélyek-mélységébe (erről szól(na) igazán a fenti sztóri, egy szívfacsaró történet (“a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalanul vacog”…ilyenkor jönnek a beszélő képek itt a fejemben, mert ez egy olyan érzés, amikor jön a víz), ami által a jövő kerékpörgetésének majd vége szakad) és ebből az állapotból kiszerették őt magát (“lám megtanul az ember…”. Annyi rossz után, jött végre a jó !).
    Externáliák (a szánkkal azt mondunk amit akarunk és főleg könnyen vagdalkózunk vele ill. a következményei determinálhatnak…), mókuskerék, következő nemzedék problémája csak nőni fog…felnőni önmagunkhoz és másokhoz (ezek egy másik hozzászólásomra utalnak)
    Sajnálom nagyon, hogy odalett a fogalmazás. Megpróbálom azért a téglákat újból felfalazni egy másik hajnalon, de ahhoz már biztos kelleni fognak az erdő-mező madarai is.
    (mondjuk ez megint kapkodás lett, így)

    • “mindig fázom”, nekem erre rímelnek a belső képeim: “a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalanul vacog” (nem tudok ilyenkor mit mondani, csak nyelem befele a vizet)

  21. Visszajelzés: mi a bajom az álkeresztényekkel? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s