esemény címkéhez tartozó bejegyzések
Védett: hétfői hangfájl
Védett: a nagy nap
Védett: két év tanulságai
még mindig futunk!
4
A 35. Budapest Maratonon vagyok, a szombati rövidebb távok mennek, a helyszínről jelentkezem! Mellettem épp Kokó és családja melegít, a futóistennő Garami Kata és a gyerekek, Mi- és Zalán a következő számra, amely a 4×2 km-es váltó.
Garami Kata az előbb a 10 km-t nyerte. Átfogalmazom: Garami Kata és férje melegít.
Ilyen volt a derékhad a rakparton. Szépek az árnyékok!
hát ez azért nem homály, mert ezt a Mária profi géppel fotózta!
Lóci fut. Nyolc éves:
Én is 10 kilométerre neveztem, és már a rakparton, aztán a célban kisebb blogtalálkozóvá fejlődött az esemény! Itten háromgyerekes anya élete első versenyén 1:03-at fut!
Életem legjobbját futottam én is, nálam ez 1:04:00 (tehát önálló tízes távon, mert tavaly tavasszal a nagy-tavaki félmaraton első tíz kilométere gyorsabb volt), és hát ma ideálisak voltak a körülmények, semmi kifogásunk nem lehetett: száraz, napos, kellően hűs idő, nincs szél, minimális emelkedő, továbbá macskakő és kanyar is alig, és szellős a mezőny (sajnos). Szóval ennyit tudok most, hatpercesnél is lassabbak a kilométereim, és 10640 lépés a vége, a célban kézen átfordulás. Még most is ennyit tudok, mondja bennem az, aki lesz majd 60 meg 75 éves is. Már Kenyér Imre The Legend sem fut félmaratont, 5 km-n indult. De itt van. Együtt futották:
Ennyit tudok, hacsak nem vágok bele olyanba, hogy minden nap 6-8 km reggel az erdőben, az meglátszana (mindenekelőtt a testsúlyon). Nem tudom. Mindig az aznap reggel tudja, és mostanában a nyújtós-hajlékonyító-súlyzós bíbelődéseimet élevezem a legjobban. Hess, hiúság, külsődleges ambíciók, versenyszellem!
Idén 47 százalék a női nevezők aránya, ez tíz-húsz éve még csak húsz százalék volt. Most a leggyorsabb lábúaknál is abszolútban a 7. lett Garami Kata.
Sanyosz (Markocsán Sándor) most is ott tapsol a pálya szélén az edzettjeinek, ez már évek óta így van.
A váltó után 2,3 km-es Lágymányos kör az óvatos duhajoknak, és gyaloglás. Végignézem a rajtokat. Egész megható: nagymamák, családok, háton hordozott babák, féllábúak, fájós csípők, vakok kísérővel, nagy-gömbölyű testek. Azt kell mondam, a szervezők nagy szeretettel kezelik ezt a mezőnyt: ők vannak sokan és ők e legbüszkébbek a kimozdulásra. És nekik van az ilyesmire a legnagyobb szükségük.
Én ezt délben írtam, a “sima” gyaloglókra. A szívszorító és egyben örömteli Fodisz-futam csak utána jött.
Minden rajtot végignéztem. Jelenidejű, aranyszínű nosztalgia ez itt. Az a mondat már megvolt, hogy “ó, amikor még külföldre utazhattunk félmaratonokra városnézni…!” Nemsokára majd azon borongunk, hogy de szép is volt az a kor, amikor lezárták Pestet, anyáztak az autósok (de ők miért nem?), és ott trappoltunk a hétköznapi nőkkel, együtt vergődtük végig gyökkettővel szépséges hidak és épületek között a távot!
Voltak vidám pillanatok.
Mert egy darabig most ennyi a futóesemény, külföldi résztvevő már most is csak mutatóba volt, csak az itt élők; elmarad a Mikulásfutás, de még a novemberi túranap is. Holnap viszont 42-t és 30-at futnak a rendezvény második napján, és ez a maraton egyben országos bajnokság is.
Éljetek értelmesen! Az élet nem a facebookon zajlik. Vár a hegy, a bringa, az uszoda, a futókör, a konditerem! Amit ott tudsz, az tényleg a tiéd. Valódi önbecsülés csak igazi tettekből származhat.
Még futós posztok:
elmenni valahonnan (a második maraton és tavasztündér durva kavarása)
maratoni beszámoló (az első)
az elismerés ingyen van – mark fisher: kapitalista realizmus
Ebben a bejegyzésben tömören leírom, mi a gond az identitáspolitikával, és figyelmetekbe ajánlok egy könyvet.
Érzékenyítés, identitások, black lives matterm emberi jogok, body positivity, sérülékeny csoportok – ha érdekel a világból bármi a celebeken, a vegánságon meg a sminktrendeken kívül, könnyen tele lehet ezzel a hírfolyamod. Én jobbára arról írok e téma kapcsán, főleg transzügyben, hogy ez hamis, idegesítő és bárgyú a maga hisztijeivel, hadjárataival, celebcsócsálásával, fontoskodó inkompetenciájával, meseországával (itt nálunk), és durva visszaélések zajlanak a nevében (külföldön). De van ennek alapos elméleti, balos kritikája is.
Röviden: míg te itt zászlókat teszel ki, lájkolgatsz meg “jogvédő” oldalakra tódulsz pezsegni, mi hír és kit kell épp imádni, vagy utálni, az alapvető egyenlőtlenség érintetlen marad, és nem is nagyon gondolsz rá. Pedig a szimbolikus elismerés, a másság keblünkre ölelése nem kerül semmibe, sőt. Ha kitűzi magára, hogy mennyire inkluzív, ha vonul a Pride-on meg használja a névmásokat, akkor ezen hízik kokakóla meg a dizni is. Az összes rablókapitalista cég legitim lesz, legalábbis kapott egy jópontot. És ne verd át magad: TE hizlalod őket. Pont ezt írta Jámbor András is.
Ma progresszív körökben be lehet futni azzal, hogy Rowlingot basztatod, bűntudatot keltesz az “ignoránsakban” és a “pivilegizáltakban”, béna mémekben “harcolsz” az emancipációért, és Ónodi Adélt élteted. Miközben semmit nem értesz a világ működéséből.
Ami fájna az egyenlőtlenségnek, az az elosztás megpiszkálása, vagyis a kapitalizmus lebontása vagy megingatása volna.
Az elismerés nem kerül semmibe, az üjraelosztás igen.
Erről hallgatnak a hangadók (egy részük nem is érti az alapokat), de a politika is. Greta is hiába nézett égő szemmel a vezetőkre. Teljes a reménytelenség és tancstalanság: előbb tudjuk elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét. És ezért olyan heves a látszataktivizmus, ezért vonzó, menő és “bátor”, ezért akarsz azonosulni vele, mert eltereli a figyelmet a valódi kérdésekről. Amelyekre nem tud választ.
Marad a lelkesítő cukiskodás. Ide tartozik az egész Black Live Matters is, sőt, a feminizmus kapitalizmuskritikusmentes, formális, üres gesztusai is.
Az elnyomás előbb volt, és ez az elnyomás kérte az egyenlőtlenséget: a fizetetlen munkát, a taposhatóakat, a hatalomfosztottakat és minden visszaélést. Logikája a taposás és felélés. Közben azt látjuk, hogy szép új világot vizionálnak elfogadásból, tioleranciából, láthatóságból. És nem értik, hogy ezt az emberek többsége nem kéri (erőltetni lehet), de ha meg is valósul, nem sok köze lesz egy jobb világhotz. Újabb “sérülékeny csoportok” és “marginalizált emberek” nőnek majd ki a földből, minden hülyeség, ami személyes, belső fantázia, probléma, sérelem, identitássá válik és lehet követelőzni meg valóságátírni a nevében.
Ami valódi változás az az, amit a baloldal százötven éve követel: az újraelosztás.
Mark Fisher kritikai kultúrakutató, balról, elméletileg, de közérthetően bírálja az identitáspolitikát, és nem a túlkapásait, hanem az alapvetését (elsősorban a Kilépés a vámpírkastályból című írásában).
2017-ben Mark Fisher, aki súlyos depressziós volt, öngyilkos lett. Életében, közvetlen, nyílt, antiakadémikus blogolása, a http://k-punk.abstractdynamics.org/ is jelentőssé és népszerűvé tette (nem bírta az elitizmust meg az egyetemi közeget), de posztumusz is nagyon olvassák, idézik elméleti körök és sima olvasók is. Most ez a könyve jelent meg magyarul, ennek a bemutatóján ittam e magvas (társadalomtudósoknak tananyagszerűen ismert) nézeteket, neveket.
https://ujkonyvek.hu/Kapitalista-realizmus–9789633384572?
A popkultúra értelmezésével foglalkozik a jellegzetes brit szcénában, rengeteg filmre és popzenére utal, mindezt nem brit olvasók számára is érvényesen. Előszeretettel és szellemesen kapcsol össze távoli jelenségeket, láttat és frappíroz.
Ezen kívül nagy gesztus a depresszió ellen, a depresszióból, hogy igenis van, lehet alternatívája e nyomasztó világrendszernek, de nem megtalálnunk kell, hanem megalkotnunk. Egyelőre ennyit tudok a kötetről, a fogason a tízperceimben olvasom.
A mentális betegségek pestisszerű jelenlétéről beszélgettek még a kötet létrehozói: nem egyénileg kell őket kezelni, mert nem az egyes személyben van az ok, hanem a társadalmi működésben, ezt épp az elterjedtségükből látjuk. Ezért se vádaskodj és diagnosztizálj. A fordiánus unalom eltűnt, de nem azért, amit a hatvannyolcasok álmodtak, hogy felszabadítottuk volna a képzeletet. Unatkozni nincs módunk, ingerek vannak, internet és FOMO, de szorongunk helyette.
Ha találok emlékezetes idézetet, kommentelem e poszt alá.
már tíz éve
Tíz éve vagyok Gerle: 2010. október 1-jén mondtam igent Fertőrákoson.
Akkor már megvolt mind a három gyerekem, a kicsi épp fél éves volt. Itt már egy és negyed:
Raffay Zsófi képei.
Ki hitte volna akkor, hogy ilyen lesz az én követlkező tíz évem? Bővebben…
az állatokért, az ember ellen
Hát, ez kemény sztori. A lényeget mondom, de minden lényeges elemet, mert úgy mutatja meg viszonyainkat, úgy láttat viselkdést, értékrendet. Előre szólok, hogy ez a blog nem való mindenkinek. Nem járnak jól a leegyszerűsítők, a drukkerlelkűek, a jó–rossz tengelyen gondolkodók, azok, akik a jogszerűség minimumát, alakiságát sem értik, és akik nem látják a világos határokat magán- és közélet, egyén és hatalom, állam és civilek között.
Na. Sztori on.
Tegnapelőtt este, április 6-án, hétfőn tehát Bővebben…
egy fő felnőtt
Nem a tizennyolcadik születésnap.
Nem az érettségi.
Nem a felvételi.
Nem a különköltözés.
Hanem ez a felnövés, amikor ott keringőzik. Vagyis, ez a felnövésnek a deklarációja.
Aki nem keringőzik, az nem is nő fel. (Én nem értem ezt a hisztit, fél osztályok, fiúk nem akartak táncolni.)
Ő valahogy előbb nőtt fel: vagy másfél éve nem érzem ezt “az én vérem, jaj, az én kicsi fiam” dolgot. Tiszteletteljes távolból figyelem a fiamat, aki olyan csodálatosan erős, és tudta, mit akar. Akin nem fogott a rossz irányú csoportnyomás, az iskolai bántás, ostoba, kérges juditnénik.
Ezért vagyunk jóban.
Rég nem várja el, hogy főzzek, mossak, befizessem, elintézzem, elismerjem, hanem intézi magának.
Aki minden apró ügyét, köztük a gyarlóságokat, a más-anyák-infarktust-kapnának ügyeket is elmondja, ha épp beszélünk. AMúgy nem nagyon gyakran. Meglep, ahogy magától mesél, én úgy tudtam, hogy titkolóznak, pattanásosak és ellenségesek, meg követelőznek. Lát embernek engem is, nincs módom prédikálni.
Nem kell nekem mindent tudnom, de nem kell hazudnia sem.
Én nem virrasztok.
Megbízom benne: egészen komolyan gondolom, hogy az övé az élete, hogy külön van az énje, és becsülöm, elismerem. Nem sajdul a szívem, csak erős nyugalommal örülök. Nem veszekszünk. Nem habzsolom föl, nem pótlék ő nekem, nem ő a középpont, nem ezt jelenti a szeretés. Nem várok tőle semmi pontosan körvonalazhatót, sem érzelmesket, gesztusokat, sem hálát, sem teljesítményt – csak azt, hogy önmaga legyen, hogy aki ő lett, éspedig jelentős részben az által, amit én beletettem, és az által, aki én lenni tudtam, azt valósítsa meg.
az alkotó pihen
Az alkotó nincs jól, kusza érzések, mélyről feljövő hordalékok, praktikus elrendezetlenségek vannak most, de ami a lényeg:
minden káosz mellett megírta, amit meg tudott, kiszedte belőle a kétharmadát, húzott és átírt, de elkészült a Legszebb reflexiói, küldi is (annak, aki 1. már kérte, 2. törzsolvasó, jó ismerős, 3. aki kapott Legszebb történeteimet, és ezt is kéri – írj: csakazolvassablog@gmail.com). Ha kérted, de nem kaptad meg, írj újra!
Mi a különbség a blogposzt és az e-mailben küldött szövegek között? A doc formátumú utóbbiak sokkal irodalmibbak, kizárólag a személyes történeteim, egy szerkezet (akkor is, ha rövidebb darabokból áll), kiérleltek, és sokkal több munka őket megírni.
Sok fogatási nap volt, ez mindent feldúl, kajálás, napi ügymenet, érzelmek, edzés, alvás. Alkotó továbbra is csak a szépség, a minőség, az eredetiség, a teljesítmény által határolt területen képzeli el mindazt, amit kirak.
Továbbra sem érzi, hogy bárkivel versenyben lenne: az A liga játékosa a teljesítményre koncentrál, esteleg néha az égre néz, de nem figyeli a B ligát és főleg a közönség tagjait, de amúgy az A liga játékosait sem.
Január 12-én 6-kor újra felolvas anya és fia, ezúttal más szövegekkel, vacsorával. Írj, ha jönnél! csakazolvassablog@gmail.com
budapest maraton 2019
…melyen idén váltóban veszek részt, tehát nem 10 és nem 30, ahogy eddig, hanem 21,8 km, Orsival, aki Bécsből érkezik.
Beteg vagyok, de lenyomom. Máskor nem csinálok ilyet. Most, este azt érzem, nem lettem még betegebb, de gyenge voltam. Saját élményem az edzésnaplóban:
A versenyről írok, a szervezésről most.
Az van, hogy én szeretem ezt.
Szeretem, amikor valaki nem csak pofázik, magamutogat, identitást hangoztat, ezek annyira viccesek ám!, hanem keményen, profin, okosan, kitartóan csinálja.
Mint a BSI a szervezést. Alkalmam volt ma beszélni azokkal, akik régóta dolgoznak ebben, és lenyűgöz az egész.
A külföldi, esetenként jobb adottságú helyek versenyszervezőihez képest is ott vannak. Pedig van olyan főváros, ahol nem gyökér a főpolgármester (ennek az eseménynek védnöke, de iszonyú szájhúzás, hogy csak három ilyen lezárás legyen egy évban). Ahol nem futóellenes a hangulat, szélesebbek az utak, jobb az aszfalt és kevesebb a csokit követelő, fillérbaszó, nyafogó nevező (“17 ezerért két csoki volt a befutócsomagban”. Meg előtte a rengeteg munka, kommunikáció, reklám, hogy ennyien legyenek, sok év know-how beépítve, a lezárás, a kordon, az orvosi ügyelet, a frissítések, a póló, az érem, a vécék, a területhasználat, a sörpadok…).
Míg mentem, sok mindent átértékeltem. Most volt bennem komorság, ötnapos keménysport-hiány, testi gyengeség és nagy szomorúság is. Mindenféle előkerült a meditatív lépésszámlálásban, amelyben, jaj, ne zavarjanak. Letisztult, gyógyított. Beérkezéskor (váltáskor)még nem, akkor kiborultam, sírtam, remegtem, de utána ittam pálinkát és összeszedtem magam.
Arra is gondoltam, hogy Berlinben most, ugyanebben az órában kísérlik megdönteni a világcsúcsot (de nem sikerült, Kipchoge, a tavalyi berlini világrekorder ott se volt, mert a két hét múlva tartandó új, bécsi Sub2hr maratonkísérletre készül, az etióp Bekele pedig kettő másodperccel rosszabbat futott). És gondoltam még a szombaton végződő Sparthatlonra, az ultrafutás leghíresebb versenyére, amelyet Bódis Tamás nyert. 1991 óta nem sikerült, de végre megint magyar: az első nyertes, Bogár János most velünk futott Pesten. A Sparthatlonon taroltunk: Maráz Zsuzsanna a nők között nyert, abszolút nyolcadikként, és a második és az ötödik abszolút helyen is magyar versenyző futott be. Most már nem zsuzsikázzák esetleg férfi futók.
Csak ahogy erről beszélnek, az akaszt ki. Tényleg heroikus, de ahogy a maraton, az amatőrök hada meg a városi versenyzés le van nézve, és meg akarják mondani, ki min induljon, mi legyen a lényeg, mikor érdemes valaki egy távra, beszarok.
Igen, a tömeg híg, de valamiért itt vannak, ők is futnak a maguk képességei, életmódja, ambíciója szerint. Sokan vagyunk, sok jó példa van, és ez nagy élmény. Az ízlés magánügy, a morál közügy. A tempóhajszolás és a fejlett módszerek mellőzésének szépségéről itt írtam:
A magyar maraton férfirekordját Szűcs Csaba tartja, jelenleg Spuri futóbolt tulajdonosa, 2:12:10-zel, amelyet Párizsban futott 1992-ben. Az országos bajnok 27 évvel később Jenkei Péter, 2:23:21-gyel. Olimpia előtti évben. Ööö. Csere Gáspár címet védeni jött, 2:20 alá menni, találkoztam vele, egyes volt a száma, rajthoz állásakor hasított el mellettem a VIP zónában. És valami történhetett, mert majdnem pontosan három perccel Jenkei után, 2:26:20-szal ért be, ami nagyjából a női magyar rekord amúgy (Földingné Nagy Judit, 1996, 2.28:). Most Gyurkó Fanni Anna vollt a leggyorsabb, ő 2:42:54-et ment.
—
Ment persze a hőzöngés, hogy miért kell a városban futni, lezárások stb., menjenek az erdőbe. Az egyik ilyennek szóban, egy másiknak kommentben válaszoltam, ezt idézem:
“Amit kérdezel, ellenséges és buta. Sima műveletlenség.
Kérlek, nézz szét az AIMS honlapján, ahol mindenféle nagyvárosi futóverseny infója megvan e kerek világból. Kattints az eseményekre és az útvonalkijelölésekre. Mindenhol a legszebb részeken, történelmi épületek között megy a pálya.
Miért futnak ASZFALTON (nem betonon) emberek?
Mert ezek városi futóversenyek. Turisták hada így látja a várost, neves épületeit, látképét, folyóját, fontos, hogy ne rusnya ipari területen haladjanak, vagy sima erdőben. Ez közérdek, így lesz emlék és vonzó célpont Budapest.
Mert egyenletes talaj, széles, sima és sík út, átlátható terep kell a többezer embernek.
Mert számít az idő. Ez volt az országos bajnokság is, csak ilyen pályát hitelesít az AIMS.
Mert maratoni távon kevesek lába bírna göröngyös, emelkedős terepet, ahol átvágni, lenyesni is könnyebb.
Mert egy ilyen méretű rendezvényhez közeli kórház, mentők, infrastruktúra: vécék, áram, csipszőnyeg stb. kellenek.
Mert senki nem ígérte, hogy az egész város mindig a hatalmas terhet jelentő, bűzös és veszélyes autóitoké. Még a nem túl lakosbarát, autópárti Tarlósnak is okés három nyomorult vasárnap részleges, pár órás lezárása.”
Az én féltávom útvonala, a maratoni táv eleje így nézett ki: elrajtolt a Lágymányosi krampusz rakpartjáról, picit délnek, hogy lekeveredjen az alsó rakpartra, és itt bőven a Lánchíd fölé futottunk egyenesen. Aztán Alagút, Attila út, Alagút utca vissza, át a Lánchídon, ott délnek, a közgáznál kerülünk fööl az alsó rakpartról, Szabadság-hídon át, már felső rakpart, itt valakit újraélesztettek épp (sikerült), utána délnek, át a rajt-célon (15 km), egészen a Dombóvári útig, sőt, ott még egy kis ficak a Budafoki útig, az nagyon szar rész, aztán vissza, rakpart és föl egyenesen a Lánchíd utánig (Halász utca). Én a Lánchídig raktam magam össze fejben, nagyon szar volt onnan az a pár lépés, és lassú is (10:20-as km-rel futottam az utolsó 700 métert). Az egész útvonal itt.
Kétnapos esemény: szombaton voltakl a rövid-családi-gyerekes-gyaloglós távok, köztük öt és tíz km, vasárnap pedig a maraton, négyes maratonváltó, 30 km és maraton párban, és ennek céges, szakmai, Fut a színház verziói.
Idén összesen nevezett 30982 fő, ez visszaesett, egyébként töretlenül ment fölfele minden évben, tavaly 33495 fő nevezett. Most vasárnap 14000 körüli létszám futott a különféle távokon, ebből 6500 egyéni maratonista, köztük 1135 fő első maratonista.
A nők aránya a maratoni távon már 29 százalék (1999-ben 13, 2009-ben 18 százalék volt). Gymfeminism! A két nap összes nevezőjének 46 százaléka nő.
Kenyér Imre 86 évesen a legidősebb futó, ő 5 kilométert futott. A legidősebb maratonista Richter Ferenc (81 éves) és a német Juergen Kuhlmey. Nő csak 70 éves akadt, kettő is: Dobó Katalin, Danielle Heiz Svájcból. Ahh! Már látoma jövőt. Csak a magyar nőt találtam az eredménylistán: 5:24:38-ával jobb a maratonja, mint az én elsőm, és itt volt a Wizzair félmaratonon is, 2:23:02 volt az eredménye. Richter Ferencé 5:37:41 (ez nagyjából az én időm!), a német bácsi ideje sincs a nyilvántartásban.
Lengyel László Ottó is rekorder, ő 30-szor futotta ezt a versenyt, és 139 olyan induló volt, aki 15-nél többször.
Ez volt a kis színes, a sajtóanyagból írogattam ki, de nagyon álmos lettem.
egy estém a belvárosban
Igazából én csak belecsöppentem Antonia révén ebbe.
És Antonia is hogy. Még 1995-6-ban az egyetemen tanított (Nemi szerepek a civil társadalomban szeminárium), aztán a NANE: én 2004-ben végeztem el a képzést.
Aztán évekig nem találkoztunk, elsodort a 2004 utáni életem. Most januárban egy kritikai pszichológiai előadás házigazdája volt az ő csodálatos birodalma, és utána látogattam meg, kettesben beszéltünk hosszan a transzproblémáról, az identitáspolitika válságáról.
Aztán lett az angol csoport, amelyet itt meghirdettem, csatlakoztatok több tucatnyian, lett egy kemény mag, azóta is járunk (írj, ha jönnél: feminista angol felsőfokon). Antonia az intellektuális forrás, a politikai példakép és kicsit anyánk, pszichológusunk is. Elképesztően megugrott a szövegértésem és a szókincsem is, ír, kanadai, bármilyen kiejtés jöhet!
És aztán ebből lettek a fordítások. A szerző Rachel Moran.
A témában annyi előzményem volt, hogy Bővebben…
a felesége története. beletettem a sajtótájékoztató linkjét!
Szeretek sajtótájékoztatóra járni, pedig nem eszem pogácsát.
Bringával, végig. Kikerültem egy érthetetlen méretű békát egy csőtörésnél. Süti a nap a vállam. Hosszan erősen, előre…!
A helyszín a Vasúttörténeti Park, 12,8 kilométer, egészen szürreális a szembefényben, a sínek és mozdonyok között ülni a nagycsarnokban, befúj a nyári szellő, minden álomszerű. Sokan vagyunk. Be is rendezik, mert egyben forgatási helyszín is.
Három színész van jelen: Léa Seydoux, Bővebben…
kedves futóverseny-szervezők!
Imádunk együtt futni. Sokan futni. Budapesten futni. Amatőrökkel együtt futni. Aszfalton futni. Nagyon tiszteljük a munkátokat, több nemzetközi futóeseményen vettem részt, és azokhoz képest is profi, ahogy a BSI a versenyeket szervezi, ami mindenre figyelme, kapacitása van. Komoly mozgalom lett a futás és a futóesemények is.
De tudnánk még jobban örülni ezeknek. Észrevételeim, négy olyan év után, amikor jó pár BSI-s eseményeken vettem részt:
Jelenleg a BSI futóversenyein Bővebben…
helyszíni közvetítés a női futógáláról
Idén ez valami istenkirályság:
reggel eső, aztán kompromisszumtalan napsütés, most derült ég a felhők mögött, a sár is eltűnt,
időben ideérünk a Népligetbe teljes harmóniában a Babalánnyal, az eső és a metrópótló ellenére,
semmit nem bonyolítok túl, nincs fölösleges cucc, aggódás, nem is nagyon koncentrálok, van egyfajta egykedvűség a futásaimban, egyszerűen csak megyek, minden olyan… egyszerű, mint már az életem,
a női energiák nem összeadódva, hanem összeszorzódva vannak jelen, komolyan mondom, ez létezik, és Julis is érzi, ki is mondta, Bővebben…
micsoda nap! szüli
Tegnap Estherrel szolidan lefutottuk a 15-öt laza tempóban, kicsit felhős, néha enyhe napfényes, összevissza kanyargó, kétkörös pályán az Európa-napon. Nem annyira nyomtuk meg a tempót. Esther, aki egy kört tervezett (a térde miatt), végül végigjött, mert nem érezte, hogy fájna neki féltávnál! Majdnem együtt futottunk be.
Aztán robogás bringán tisztálkodni, összeszedni magam. Mert délutánra lefoglaltuk (bevettük!) a fél Menzát! Blogszületésnap és a sajátom előestéje. Hétéves múlt a blog, én pedig negyvenhárom lettem ma.
Ilyennek kellett volna lenni mindig is! Semmi túlzás, bonyodalom, fölösleges para, hiányérzet és a többiek is azt jelezték vissza, hogy szuper volt. Lőrinc szerelme és neki az anyukája is ott volt.
Aztán Balázs, Esther, Gergő, Dóra, Judy. Két szívemből szeretett meghívottat a saját születésnapja tartoztta távol!
Aztán LR, SzK, VZs, FF edzéstárs, KÉ, DK, GZs, MD, FK, KA, HR, KZsR, ME, Liv, FE, HK, SzZs, Mau, IA, T, BD.
Felolvastam Szabolcska Mihály költeményét:
Aztán Lőrinc mondott egy részletet a Minden olyan, mint minden című Varródani-szabadversből, és az Ithakából Odüsszeusz nyitó monológját. Ez nekem is nagy élmény, én is ritkán látom őt szerepelni!
Ilyen a Menza.
Kaptam rengeteg meglepő-jóleső mondatot. Ritka végre-találkozásokat. Kaptam könyveket, nekem valókat. Egy Nanushka felsőt Ritától! Neki is van:
Narancssárga gerberát kaptam, és, igen, biciklin hazavittem a csokrot, amelyik kibírt még egy színházi estét is. Dóra, Esther, Judy összedobtak nekem egy Bialetti indukciós mokkát! Ha kifogyna a kapszula. Bár ebben is Illyt főzök.
Kora reggel, hétfőn bontottam ki. Letettem az ágy mellé.
Idén először nem fotóztunk, és nem írtuk ki a neveinket, de ott volt a Kultikus Vendégkönyv:
Utána még átsétáltunk az Örkénybe Macskajátékot nézni Estherrel. Pogány Judit, Molnár Piroska, Csomós Mari, és Cs. Bruckner Adelaida szerepében Békés Itala! Fájt a lábunk.
Rettentő fáradt és boldog voltam hazafele. Micsoda nap! A facebookról még éjfél előtt leszedtem a születésnapom nyilvánosságát, mert nem akartam azok köszöntését, akik csak a figyelmeztetésből tudják, hogy születésnapom van. Valahogy sok lett – jaj, gyerekek, hagyjuk ezt (eddig ez nem jutott eszembe).
Persze azért köszönöm. Nektek a blogot is, anyukámnak meg önmagamat.
Itt A Kör, a színházi események szervezője:
https://www.facebook.com/groups/591523887966890/
Ez pedig az edzős csoport. Részben virtuális, motiváló, infócserés, részben közös edzéseket beszélünk meg ott. Csatlakozzatok!
az én liberalizmusom
Az újságírás egyszerre ad hatalmat és szabadságot: befolyásolni tudom a közügyeket, de ha felelősen végzem a munkám, nem izgat, hogy kinek az érdekeit sértem vele. Mindez fordítva is igaz: ha nem a munkám minősége számítana, hanem hogy „odafent” ki mit szól hozzá, abbahagynám az újságírást, különben a szabadságomat veszíteném el.
Így Miklósi Gábor, az Index főszerkesztő-helyettese.
Túlzás nélkül felemelő este volt a TASZ Szabad díjának kiosztója tegnap este. A Francia Intézetben. Balázs szerint is.
Csordás Anett a Lépjünk, hogy léphessenek Egyesület vezetőjeként ő állt annak a kampánynak az élén, ami az otthonápolást társadalmi üggyé tette és elérte, hogy a kormány a gyermekek miatt járó ápolási díj összegét pedig jelentősen megemelje. Bővebben…
halló, a filmhétről jelentkezem!
Hétfő este, az életműdíjasok gálájával kezdődöttt az 5. Magyar Filmhét a Corvin moziban. Először osztottak ilyen díjakat. Idősebbek is elkezdhetik a képeket nézni, komolyan megható volt:
A díjátadó után láttunk még egy szellemes, élvezetes portréfilmet a 2016. január 1-én elhunyt Zsigmond Vilmosról (Fényképezte: Zsigmond Vilmos). Bővebben…
a jó élet
a hetedik te magad légy!
Ildikónak, szeretettel
A blogom ma, hinnétek-e?, hiszen nem volt semmi csinnadratta,
hét éves.
Boldog szülinapot, blog!
2012. április 16-án jelent meg az első bejegyzés, ez:
Egy időben ezt viccesnek, meghaladottnak éreztem, de ma már újra nem (nem annyira).
Nem kezdek most komoly összegzésbe, de annyit el kell mondanom, hogy az életemben a blogom – és mögötte a sűrű mocsár, az internet – döbbenetes tanítás volt. Nem hittem volna, hogy az emberi szellem, tisztaság, jóság, illetve az árulás, az aljasság, a kicsinyesség ilyen amplitudói közé vet majd az a nyughatatlan és elhallgattathatatlan törekvésem, hogy írjak. Teltek az évek, és én még mindig hüledeztem, pedig a neheze az első két-három évben megvolt.
Voltak tapasztalataim fórumozó koromból arról, hogy amit írok, arra figyelnek, az megosztó. De kezdő bloggerként semmiféle tervem, konkrét célom, kiforrott mondandóm, támpontom nem volt. Csak a mindenkori. Nem akartam szándékosan provokálni, pontosabban nem gondoltam provokációnak, amit írok. Mentem az után, amit éreztem, hittem, a többi pedig csak történt, és általatok történhetett. 2012 tavaszán nem hittem volna, hogy az önkifejezésem bárkit is érdekel, pláne azt, hogy sokakat. Nem remélhettem, hogy lesznek, akik várják, igénylik, naponta elolvassák a posztjaimat, vagy újra a régieket, az egész blogot az elejétől. Nem számítottam arra, és nem is helyezkedtem soha semerre azt remélve, hogy léteznek a világban olyanok, akiket a szó, amilyet én tudok, csendesen megérint, akiknek segít, megváltoztatja az életüket, kapaszkodó a számukra. Akiknek leesik és üt a poén. Akik képesek figyelni, kihallani az árnyalatokat. És azt sem tudtam, hogy vannak, akiket irritál vagy értetlenséget vált ki belőlük, amit írok, vagy dühös önigazolást – és mégis ideragadva olvassák, és rendre magyarázzák nekem, hogy miért olvassák (nevetnek rajtam, megerősödnek, hogy ők a jók, a szépek, a tehetségesek. Igen). A leghökkenetesebb reakciókat itt találod:
Olvasom a régi blogmagam, olvasok másokat is, közben élem az életem és a gyerekeim életét is, és biztos vagyok benne, hogy én (ma, már) elsősorban a jó életről szeretnék írni. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. És nem az önlobogtató, high life módon, idenézzetek-debezzegén módon, hanem csak az értékrendről, mert másról nem érdemes. Minden más, a tisztánlátós, múltelemzős, önkínzó poszt csak előfeltétele a jó élet posztjainak. Nem panaszkodunk többé. A magam magyarázásának pedig legyen vége, hogy de igenis, én nem azért és én nem vagyok olyan. Mert már tudom, ki vagyok. Soha többet nem hagyom, hogy más akarja nekem megmondani, mit érzek, mi a motivációm, mit miért tszek – ugyanakkor más, alkotó embereknél sokkal jobban tudom, hogy nem vagyok azonos az öndeklarációimmal. de nem törődöm vele: az, hogy minek, milyennek érzékelnek, az ő területük, oldják meg ők. Még azt se fogom elmondani többet, hogy ne projektáljatok, hanem tegyetek a saját jó életekért.
Mindez teljesen, tökéletesen nyilvánvaló volt az elejétől: az én szándékom, az értő olvasók és a rám vetítés, áttolás, vádaskodás is.
Ezért, ehhez a felismeréshez volt jó pár napig megint teljesen mást csinálni. Eltávolodni, kitisztulni, valódi világot hörpinteni, habzó éggel a tetején. Belevetettem magam az észak-olasz szeretetbe. Vegyültem, figyeltem, oldódtam, gondolkodtam, autóban ültem, ettem, gyalogoltam, csodálkoztam, futottam. Szellő fújt, magam és önmagam lehettem. Az otthoniak felől is nyugodt voltam, nagy köszönet ezért B-nak.
G. Ármin testnevelő segítségével pedig igen szép eredményeket érek el újabban a hosszútávfutásban. A mostani, a Lago Maggiore félmaraton 2 óra 16 perc 43 másodperc lett, aminek, egy héttel a berlini félmaraton után (2:26:38) igen örülök, de mivel nem szeretek üresen ujjongani, sem vetíteni, hangsúlyozom, hogy ez könnyű pálya volt (fel nem torlódó, senkit nem kerülgetős, kisebb létszámú, sima aszfaltú, több helyen enyhén lejtős), továbbá a tempó tartásában a sportórás monitorozás (aki a testnevelő, a képen a bal csuklómon látható) nagy segítségemre volt. Mindenhol a rövid íven (a valós távon) futottam. Mindig is így kellett volna, és ez metafora.
Én annyit szívtam, kínlódtam, vállaltam át fölöslegesen. Balekságból, elvből, mások helyett, ön-nemszeretésből. Nem merek dörzsölt lenni, nincs pofám. De mi ebben a dörzsöltség: a valós távot futni – és nem többet?
Sőt: élvezni! Belelazulni. Én úgy éreztem, valamiféle penitencia kell legyen a hosszútávfutás. Nagyon, nagyon nehéz, lemenni az aljáig. Pedig nem feltétlenül az. Lehet repülős, haladós, belefeledkezős is, amikor a szenvedés nem áll közém és az élmény, a táj közé.
Most két-három enyhén válság-kilométer volt, mondjuk 16 és 19 között. De közben rikító virágok, ódon villák, meredek sziklák, sziget, túlpart, havas hegyek, nagy víztükör. Nem lehetett szenvedni. A legszebb félmaratonom volt.
Soha, soha nem állok meg, nem gyaloglok, nem sérülök. Egyenletes tempóban haladok. Ez is metafora. Ez a mostani már futásnak is nevezhető. Életem legjobb versenyen futott tízese (5:50-es tempóval, 58:28 alatt), a teljes távon a tempóm 6:28. Pedig nem hajtottam, csak olykor szemeztem G. Árminnal! (Akit későn kapcsoltam be, és kicsit mást mért.)
Most, a hatodik félmaratonomkor tartok ott, ahol az első félmaratonnál tartani kellett volna – de ehhez le kellett futnom ötöt (meg még egy teljes maratont, és egy harmincast is). Már tudom a futásomat. Hiányzik a… heroizmus.
Hétfőn Milánó:
Repülök épp haza, torlódunk a beszállásnál.
Közben megérkeztem, az éjszakai buszon írok nektek:
Drága olvasóim! Tartsatok ki, maradjatok még évekre, míg világ a világ és blog a blog, csakis amiatt, ami miatt nektek jó itt lenni. És ne fecséreljétek el egyetlen, drága életeteket. Annyi szépség van – akarjátok és cselekedjétek a jót, a jó életet!
újra a fedélzeten
De béna metafora ez is, na, mindegy, leírtam már – szóval itt vagyok! Ebben a posztban nyelvi kérdéseket rejtettem el, ezeket számmal jelölöm.
Mi volt, mi van? Ma átmentem a havas erdőn végig a kutyával, a Nike-mban (1. miért így írom a toldalékot?), amelyre egy kimustrált, csúszásmentes talpú, 2007-ben vásárolt vastag zoknit húztam csúszás, beázás és fázás ellen. Sífutók, toportyánok (2. honnan ismerjük irodalmilag ezt az állatot?), rozmárok jöttek szembe számosan.
Edzés is (lejárt a bérletem), futás, úszás, plazmaadás, tegnap pedig első lépések a csontvelődonorrá válás útján (nem olyan egyszerű az!), Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 