portrék 13.: aki kínjában fölényeskedik

R-nak

Először érdekes a személye, mert ő “nem olyan”. Van valami ellenállhatatlan azokban az emberekben, akik nem úgy reagálnak, ahogy szokás. Nem kellemesen. Nem futják a köröket.

Aztán egyre kevésbé érted, miért lobogtatja így eléd magát. Miért nem képes kedves és figyelmes lenni, látni benned az embert.

Késő huszonéveiben is kamasz. Heves, éles, dúl. Úgy nőtt fel, hogy az osztályban nem volt népszerű, különc és magányos volt, amit kompenzálnia kellett, ezért kifejleszettte lényéből a könyvtárban ülő vagy komolyzenélő, magányos intellektuellt. Szüleinek pedig általában egy szem gyereke. És ők vagy jótékonyan hagyták, hogy “önmaga legyen”, vagy egy kicsit rápirítottak olykor, hogy barátkozzon, fiúzzon, legyen nőiesebb, menjen a napra, öltözzön előnyösebben, ami persze további dacot szült, mert ő nem és nem olyan, vagy, és ez a legdurvább válfaj: aggodalmaikat és intelmeiket elnyomva mindig megvédték, biztatták, egységfrontba tömörültek vele, a világot hibáztatták, és tették a gyereküket végképp gyűlöletes gyűlölködővé.

Esetleg egy bezzegtestvére van. Akkor ugyanezt a köbön csinálja, a testvér ellen is. (Nekem, mivel én is benne vagyok, három bezzegtestvérem volt. Bezzegségük pusztán abból fakadt, hogy fiúk, ettől voltak fontosabbak.)

Ő aztán nem játszik csillámpónival, mint a többiek, vagy a húga. Bővebben…

erőltesd vagy engedd?

Megvolt Tündérlehány éves tornabemutatója az ő Rita nénijével. Negyedik éve nyomja, és úgy láttam a lelkesedéséből, a mozdulatai pontosságából, a zenekövetésből, meg abból, ahogy a színpad adott pontjára végre be tudott állni, hogy ebben az évben látványosan megügyesedett.

Rita néni és az ő mozgáspedagógiája, ez a kicsit művészi tornás, kicsit gyógytornászi, kicsit mozdulatművészi alapú együttmozgás azért jó, mert inkluzív. Bárki jöhet, a torna nélkülözi a ritmikusgimnasztika- és klasszikustorna-edzések leválogatós, gyötrős, hajszolós, heti négy délutánt követelő jellegét. Csak szombat reggel járunk, közel van, és nincs túlnyújtás, terror, drága felszerelés, versenyre utazás. Az alsó csigolyákat meg külön kímélik az órák, Rita néni kerüli a hátrahajlásokat, guminős gyakorlatokat.

Azon gondolkodtam a bemutató alatt, mert ilyenkor mindig filozofikus hangulatba kerülök, hogy mi van, ha valaki nem annyira ügyes vagy alkalmas. Bővebben…

a nyomik igazi tragédiája

A címben szereplő nyomi nem píszí szó, én ezt tudom, és mentegetőzöm miatta. A creepy értelemben használom. Az, akinek nem jön össze. Kinek mi: teljesítmény, önmegvalósítás, vonzerő. És ettől keserű.

A nyominak nem az a tragédiája, hogy ő nyomi. Ez nagyon fontos. Bővebben…

önbevallás

E szó jelentése: te azt mondod, és akkor azt hiszed, el is várod, hogy úgy van.

Valami egészen más az, hogy “nem akartalak megbántani” (őszintébb, értelmes, már szinte “nem figyelmtem eléggé”), mint az, hogy “én nem látom, hogy ebben mi volt a bántás, miért kell mindent mellre szívni”.

Ne legyen félreértés, végigveszem az elmúlt napok netes helyzeteit:

Attól, hogy szívesen vagy benne, önként, attól még a játszma játszma, és minden játszma rombol. Van előnye, persze, azért csináljátok, mindneki azért csinálja. Mindkét félnek van előnye: van kit hibáztatni, megoldja helyette valaki a nehézségeket, lehet ábrándozni, hogy nélküled bezzeg, olyamsiről, amit sose lenne erőd megtenni, érezheted magad hősnek, helytállónak, lekötelezheted a másikat. Kölcsönös függések és elvárások, megírt szerepek a játszmák – a többit Eric Bernénél találod.

Attól, hogy azt mondod, nem akartál rámerőltetni semmit, még megtörténhetett. Nem, nem azt írom, hogy “…érezhettem úgy”. Nem az egyéni érzékenységem, nem az előítéletem mondatja velem, hogy gáz, amit csinálsz. Neked persze nem érdeked szembesülni azzal, ami csorbítja a pompás énképedet, így háborogsz, hogy miért nem mondok csak simán nemet. Nem azért gáz, amit csinálsz, mert nekem rossz, mert történetesen engem sért (engem lassan már semmi), legalábbis nem netes nevek mindenféle megnyilvánulásai, könnyű is lenne ezt így rám tolni. Hanem a dolog maga ártalmas, visszás, hazugságszagú. Szerintem, nyilván – de velem beszélsz, ngem kérdeztél. Én el tudok vonatkoztatni, nekem nem az a baj, ami a kicsiny körömbe hasít. Rég nem azon akadok ki, amikor így megfogalmazok valamit, ami nekem fáj. Az éleslátás jogán fogalmazom meg ezeket, és az nagyon csúf játék volna, hogy te csak akkor ünnepled az éleslátásomat, ha téged igazol.

És nem kell ünnepelni. Félreértés van, ne legyen: én nem élvezem a hájpot, semmit nem élvezek, ami tendencia, trend, nicknevek véleménye, csakis az egyedit, a személyeset, és a netes elismerés, visszajelzés nem pótléka a valódinak. Nemhogy nem várom el: zavar a szembedicséret. Csak az irigyek hiszik, hogy követelem és sütkérezem. Soha nem jutottam volna idáig, a közelébe sem ennek a jelen állapotomnak, produktív létemnek, ha az vezérel, hogy “elegen értenek-e egyet”, “szimpatikus vagyok-e”, “hogy hat ez annak, aki úgysem érti”. Ne ünnepelj, ne ajánlkozz, ne engem taglalj, ne rajtam agyalj. Magadat találd meg a soraimban, épülj – ha akarsz. Csak erre jók az írásaim, minden más szappanbuborék, innen nézve pedig roskasztó teher. Irritál. Hogy én milyen legyek neked.

Azt mondod, nem használsz – de, én úgy érzem, a közönségeddé akarsz tenni, ki akarod csikarni az elismerést, és ezt nem kedvelem. Be is zárulok tőle.

Tiltakozol hevesen, hogy a blogod, posztod nem lopás, nem is igaz. A konkrét szöveghelyre azt mondod, hogy nincs az levédve, mit irigykedem, micsoda gőg ez. Lobster azt mondaná (így kell pl. forrásmegjelölni, ha valami egyedi), hogy ilyenkor az olvasó felüvölt, és ez soha nem véletlen. A nagy tiltakozás. Átvenni más gondolatait, fordulatait, és saját teljesítményként előadni nagy vagányan, sose volt erős hang meg satöbbi, ez szánalom. Ne beszélj most mellé, ne engem elemezz, mert nem én szerepeltem le, és főleg nem én vagyok az irigy: utánozni, nem eredetivel előállni kínos is, jogtalan is, és pont azért csinálod, mert te kívántad el az én rivaldámat, ismertségemet, erőmet, közösségemet, bevételemet, életvitelemet. Legalább ne magyarázd meg. Mindehhez viszont full tehetségtelen vagy, meg lusta is, ezért kell a kész, ami neked nem áll jól, meg le is butítod. Nem érdekel, hogy az utánzó a barátnőd. Nem érdekel, hogy tőled is lopnak, és te bezzeg nem törődsz vele. Nekem a legegyedibb, védjeggyé vált dolgaimból próbáltak a gyenge jellemű imitátorok saját sikert csinálni, az általam már érzékenyített közegben, sőt, közösségben, miközben engem ekéztek, mint aki leszerepelt. És ezt bevette a gyomruk, sőt, elhitték a rágalmakat. Hát, viszlát, ilyen ember ne legyen a közelemben. Nem is tudom, hogy jut eszetekbe, hogy nekem ezek az emberek hiányoznának, hogy én őket siratom, mert én nemhogy a pofátlan, szarkeverő koppintóktól, de még a csendesektől is viszolygok, akiknek nem tűnt fel, mi honnan van, és odasereglettek a másoderesztésre, hogy hű, de jó.

Azt mondod, én utánatok búsulok, mert az volt az igazi, amit te akkor úgy élveztél, most meg bosszút állok a jóságos, egykori olvasóimon, akik kiismertek – nem így van. Én elvből elítélem azt a fajta olvasót, aki először olyan nagyon jött felém, akarta ezt a blogot, velem a kapcsolatot, a figyelmemet, képes volt hízelegni, figyelmemet keresni, tehetségem és munkám eredményéért odanyúlni és abból részesedni, majd, érdekei fordultán, vagy, ami még rosszabb, a közhangulat változásakor letagad, átír, megtagad, savaz. Gusztustalan játék. Álnevekről, lesésről írnak, de hazudnak (projektálnak, pontosabban). Nem csata, nem vita, nem adok-kapok, hanem éretlen, kártékony förtelem, ilyen emberben nem lehet bízni, egy szavát se lehet komolyan venni. Aki még mindig azt taglalja, arra céloz, hogy én mit csinálok az én életemben, az én blogomon, és a dolognak semmi köze hozzá, semmit az ő életében nem érint, nem hátráltat, nem is tudna róla, ha nem figyelne most is mohón, csak hét tudja, hogy mások olvassák, és rájuk hat, és ezt nem bírja.

Én soha senkivel nem csináltam ilyet.

Azt mondod, te csak biztonságból csinálsz álnicket, meg így, meg úgy, a munkahelyed, a biztonságod, tőlem félsz – nincs rendben semmi olyan megnyilvánulás, ahol nem a magad nevében írsz. Sunyiság, gyávaság, tűnj innen.

Azt írod, nem vagy troll, te jó szándékkal írod, amit, én vagyok az, aki csak az egyetértést és hódolatot viseli el, a többieket “tiltja és üldözi”, eközben pont ugyanúgy viselkedsz, mint ezeregy ambivalens, kezdetben nagyon kedves, később minősítgető, belém okoskodó troll, akinek ha jelzem: ezt ne, csakazértis folytatja. Erősködik és vagdalkozik és használ. Mindig ugyanaz a vége, ez egy viselkedési séma, és ezt hidd el nekem, jól ismerem, kiismertem és felismerem. Nem vagy annyira egyedi, abban sem, amin felháborodsz, és abban sem, ahogy a frusztrációdat kezeled. Éretlen, terméketlen, nem dolgom ezzel bánni, nemhogy jó fejnek lenni – menj innen.

Nem nyomultál, nem néztél úgy, önzetlenül segítettél – ahha. Lélektani háborút folytatsz, felül akarsz lenni, meg vagy sértve, mert annyit fektettél belém, de én nem.

Azt mondod, nem volt abban a megjegyzésedben szexista szándék, te becsülöd azt az embert, eszedben sincs tárgyiasítani, de ne feledd: a sérelem, a hatalomgyakorlás nem olyasmi, ami szubjektív megélés kérdése, ezek bejáratott, önkéntelenül elsajátított, többfelől megerősített beszédmódok, gesztusok, amelyek felismerése és a reflexió rájuk nem megy magától, naiv jószándékból: munka és rutin kérdése. Nincs olyan, hogy úgy érzem, teljesen rendben van az, hogy az illető levágja a végtagom, TEHÁT akkor rendben van. Végtaglevágás (pl.) nem tud rendben lenni. Nem szubjektív megítélés kérdése. A sérelem, a bántás, a visszaélés, az egyenlőtlenség nem önbevallással működik.

Úgyhogy hiába mondod, hogy te nem vagy olyan nem akartad, mert az a helyzet, hogy nem vagy tudatos, és ha a másikkal beszélsz, tőle akarsz valamit, te kerested meg, akkor arra kell figyelned, ahogy ő reagál, érez, jelez, nem forszírozni azt, amiről jelezte, hogy ne.

Köszönöm a megértést. Holnap Edzés, ehhez kapcsolódva az álomalakról lesz szó, és lesz még a héten önmegvalósítás, oktatás (mi volna annak a célja, és hogyan öljük eleven gyermekeinket jó tanulóvá), és a blog pedagógiai profilját erősítendő, műveltségi kvíz is, talán helyesírási (melyik legyen?).

mert ő az én anyukám

Tulajdonképpen kedves ez. Ez a bugyuta dicsekvés, hogy az anyukájuk a legjobb barátnőjük:

http://girlpower.cafeblog.hu/2016/04/29/bloggerek-es-anyukaik-anyak-napi-mesek/

Jó is annak, akinek ilyen az anyja (anyukám, Anyu, Édesanyám, Anyci), habár, megjegyzem, én nem szeretnék együtt járni az enyémmel Schäffer Erzsébet-előadásra, sem az általam neki vett okostelón képet kapni a kutyusáról. Mondani bárkinek, hogy nem érek rá most, mert anyuval, anyunak, anyu… Napi kapcsolatban lenni harmincöt meg negyven évesen, álbeszélgetéseket folytatni (“semmi különös, jól vagyok, képzeld, ma se jött a Gyuri, csöpög a szifon”), vele szkájpolni, tőle kérdezni a pörköltreceptet, és átengedni az életemet annak a rettenetes, lelkes, font- és gondoskodó intenzitásnak (“segítség”), hogy az én gyerekeimmel élhesse újra azt, ami nem ment (de nem menne másodjára sem).

Szegény, ötvenes nők a képeken, szolid bibircsókok, fényesre krémezett arc. Ahogy a “fiatal, csinos asszony” igényével lépnek fel a valóban fiatal lányuk társaságában. Anya–lánya szépségverseny, fú, de kínos.

Azért ez hatalmas oltás:

Lehet, hogy a mai napig nem érteném teljesen, mit jelent, hogy “a szépség belülről fakad”, ha nem olyan lenne Anya, amilyen.

És, titeket is ráz a hideg a negyedik sortól?:

Bővebben…

amit szívedbe rejtesz

Eltelhet sok év, elfakulhat az elmebeli emlék. Megértheted, megmagyarázhatod, és  elrendezettnek hiheted. Ki rágódik már ezen? Annyi minden történt azóta. Át is értelmezheted, elemezheted, míg sima emberi történetté szelídül a borzalom, sőt, láthatod benne a részed, a részvételed. Működhet benned a megbocsátás őszinte szándéka, ereje. Hiheted magad nagyon tudatosnak, hatalmas önismerettel, aki végre felnőtt és megtalálta a megoldást.

Elmenekülhetsz messzire. Élhetsz a direkt következményei, a folyamatos, kínzó érzetei nélkül, és lehet ez nagy megkönnyebbülés

És most jön a de kötőszó Bővebben…

a megtett út

Reninek, Marinak, Juditnak, Vikinek, nagy-nagy szeretettel

Az a jó a sportban, hogy nem alkalmas maszatolásra, vetítésre. Úgy nem működik, egész egyszerűen. Az önszuggesztív mantrák működnek például a facebookon, az önbizalomtréningnek nevezett oldalakon, az ezekre fogékonyak érzelmi életében: jó vagyok így, egyedi és szép vagyok, mindenki le van szarva, a saját világomnak én vagyok a királynője. A sportban viszont mindegy, szép vagy-e, hogy mások mit gondolnak, és tulajdonképpen az is, hogy milyennek tartod magad, pontosabban: mit magyarázol magadnak (talán nem lep meg, hogy szerintem ilyesmiket, mint a dőlt betűsök, hajtogatni önátverés és dacreakció, kudarcos népek szokása).

– No mi baj már megint?
– Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.
– Mit nem tud? – kérdezte Mackó, és megdörgölte az orrát.
– Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni. Itt van a kutya eltemetve.

Micimac’

Az edzés ugyanis szembesít: itt becsődölnek a mantrák, a kegyesen pozitív szövegek. Ha nem a valóságot tartod szem előtt, akkor elreccsensz derékban és leesel a futópadról.

Ha csinálod, akkor lesz. Az lesz, amennyit te és csakis te bírsz. Amivé váltál.

Viszont ami lesz, az a te teljesítményed lesz. Elvehetetlenül. És ezek tények: mértékegységek mutatják, mennyi az annyi. Ez nem vélekedés kérdése, és nem is arról van szó, hogy kinek tetszik a sportossá lett tested.

Demokratikus, saját, megélt és megkérdőjelezhetetlen teljesítmény a sportbéli. Nem a világ fogja elismerni, mindenesetre valahol fel van írva minden egyes lépés, önmeghaladás.

Nem olyan, hogy épp arra járt egy befolyásos ismerős, és benyom valami pozícióba. Nem olyan, hogy apu finanszírozza a jólétedet, vagy nyersz a lottón. És nem is olyan, hogy vízparti fotókon eljátszod a boldog családot.

Hiába nem tetszik másoknk a te nagy sportmániád. Hiába, hogy ő nem szeret futni, hiába tartja túlzásnak, ez nem számít. És ez a lényeg: az önlényegűség. Csinálod, megcsinálod, a magad döntéséből, felelősen, és azt, amit jónak látsz. Senkinek nincs kontrollja fölötte. Ezért sportolnak a negyvenesek, akik nagyon belefáradtak már. Hacsak nem nagyon fáradtak még.

Ahol én edzek, ott majdnem mindenki fogy, alakformál és arányosít, és a konditeremhez szorosan kötődő sportág célja is az esztétikai maximum. Viszont a sport, ahogy én értem, nem szépség kérdése. Nem elsősorban nem, hanem lényegileg nem. Még csak nem is egészségé.

A sport nettó.

 

Persze van némi hamissági lehetőség a sportban is. Amitől nem demokratikus, amitől látszatkeltő, és a látszat csal. Van születési, illetve neveltetési előny, van hátrányok hiánya, ami szintén előny. Van ügyes fotó, és van privilégium-csodaedző. És vannak a szerek, persze. Vagy mondjuk utánaolvasol, hogy pontosan milyen biokémiai manipulációtól és romboló eljárásoktól néznek ki olyan szálkásnak-tónusosnak a fotón. Hát, az nem vidám, és nem is értelmes. (Főleg ha natúr megcsináltad.)

De a lényege, a nagyja mindenképpen a saját, makacs, csakazértis-kettővel-többet-emelek meló. A már-három-éve, az ezen-a-héten-is, a ma-kipróbálom-amazt, az akkor-is.

Az ember fél egy kicsit, vagyis, olyan tettenérhetetlenül háttérszorong, hogy aztán most már mindig ez lesz. “Ha abbahagyod, ugyanolyan leszel, mint előtte.” Írta nekem egy kommentelő.

Amúgy én előtte sem voltam antisportoló, de ez most mindegy. Neki magával lehetett baja.

És az a jó ebben az egész életmódváltásban, ha valóban az, hogy aztán meg végül is hátra lehet dőlni. Nem kell mindig észnél lenni, feszesen akarni.

Ha egyszer rendbehoztad magad, labort, tudatot, attitűdöt és szokásokat, akkor te rendben leszel. Akinek ez nem csak átmeneti projekt, aki átbillent azon a nevezetes ponton, aki a teljes megértéssel sportol, annak már minden sokkal könnyebb.

Mert mi van, ha én most három hónapig a terem felé se nézek?

Mi van, ha eszem egy adag grízes tésztát porcukorral és baracklekvárral?

Összedől a világ? Nem. Semmi sincsen. Nem rontom el vele a lényeget. Azért lettem ilyen, hogy akár hátra is dőlhessek. Olyannyira leürítettem az izmaimból a glikogént, hogy akár ehetek is mazsolát. Mert nem szoktam.

Mámoros néha visszamenni. Egy kicsit.

Mi van, ha hízok két kilót? Semmi. Nem leszek formátlan, gyenge, lihegő, antisportolói kinézetű. A leghétköznapibb mozdulatokban, a hűtő kinyitásakor, a lépcső megmászásakor is a teremben épített izmokat fogom használni. Lassan épültek, tartósnak tűnnek.

Mi van, ha tíz kilóval kevesebbel megy csak jól a gugolás?

Semmi nincsen. Nagyvonalúságra tanít, annyi van.

Amit egyszer megtettél, az meg van téve. Ha te egyszer lefutottál már tíz kilométert jólesően, akkor az már a tied. Nem arra gondolok, hogy mint régi dicsőség fénylik a jelenben, hogy egyszer voltam nagyszerű, haj, de szép volt. (Persze ne becsüljük le ezt se.) Hanem arra, hogy mentálisan történt meg veled: ott vagy és ott maradsz, mert nem fogod lehetetlennek érezni többé, félni tőle, azt gondolni, hogy arra csak mások képesek.

Bírált engem okos, feminista férfi, hogy én hamisan állítom be a sportot mint általánosan megváltó gyakorlatot, mert nem az. Nem old meg mindent.

Nos, azóta eltelt két év, és én állítom: nem kiemelt célom hirdetni, másokat rávenni, azokat, akiknek nem ez kell, nem akarok propagandát, de ha magamról vallok (és az persze hat, és én ezt tudom, és szeretem, ha öröm és erő és sugárzik), akkor azt vallom:

a sport az (az tud lenni, nekem az lett, ebben az életszakaszban az; amivé magamnak fejlesztettem, ahogy én űzöm, aki én lettem általa, akinek való, annak az), hogy mélységesen egyedül, csak magadra utalva állsz ott, és megkérdezed a mindenséget.

És a mindenség felel. Válasza nem patetikus, hanem fájóan őszinte. Jobb lenne valami simogatóbb, jólesőbb, de kiindulni, dolgozni csak a valósággal lehet. Annyi vagyok, amennyi a sportban lenni tudok, és nem azért, mert a test ennyire fontos, hanem mert mindenem benne van, olyannyira, hogy semmi értelme megkülönböztetni, pláne szembeállítani külső és belső valóságot, a testet meg a lelket. Nem csak a diadal van benne, nem csak a cél, az erő, az épp-siker, nem csak az a mozdulat, ami jól néz ki a fotón. Az akadály is, a múlt is, a határaim is, a kedvetlenség is, a képtelenség, a roskadás.

Soha semmi nem szembesített így engem, magammal és a létezés teljességével, pedig agyonagyalós, fullintellektuel volnék, keményen és folyamatosan dolgozom belül. Sem szülés, sem trauma, sem szerelem, sem terápia, sem kultúrélmény.