amit szívedbe rejtesz

Eltelhet sok év, elfakulhat az elmebeli emlék. Megértheted, megmagyarázhatod, és  elrendezettnek hiheted. Ki rágódik már ezen? Annyi minden történt azóta. Át is értelmezheted, elemezheted, míg sima emberi történetté szelídül a borzalom, sőt, láthatod benne a részed, a részvételed. Működhet benned a megbocsátás őszinte szándéka, ereje. Hiheted magad nagyon tudatosnak, hatalmas önismerettel, aki végre felnőtt és megtalálta a megoldást.

Elmenekülhetsz messzire. Élhetsz a direkt következményei, a folyamatos, kínzó érzetei nélkül, és lehet ez nagy megkönnyebbülés

És most jön a de kötőszó Bővebben…

a megtett út

Reninek, Marinak, Juditnak, Vikinek, nagy-nagy szeretettel

Az a jó a sportban, hogy nem alkalmas maszatolásra, vetítésre. Úgy nem működik, egész egyszerűen. Az önszuggesztív mantrák működnek például a facebookon, az önbizalomtréningnek nevezett oldalakon, az ezekre fogékonyak érzelmi életében: jó vagyok így, egyedi és szép vagyok, mindenki le van szarva, a saját világomnak én vagyok a királynője. A sportban viszont mindegy, szép vagy-e, hogy mások mit gondolnak, és tulajdonképpen az is, hogy milyennek tartod magad, pontosabban: mit magyarázol magadnak (talán nem lep meg, hogy szerintem ilyesmiket, mint a dőlt betűsök, hajtogatni önátverés és dacreakció, kudarcos népek szokása).

– No mi baj már megint?
– Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.
– Mit nem tud? – kérdezte Mackó, és megdörgölte az orrát.
– Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni. Itt van a kutya eltemetve.

Micimac’

Az edzés ugyanis szembesít: itt becsődölnek a mantrák, a kegyesen pozitív szövegek. Ha nem a valóságot tartod szem előtt, akkor elreccsensz derékban és leesel a futópadról.

Ha csinálod, akkor lesz. Az lesz, amennyit te és csakis te bírsz. Amivé váltál.

Viszont ami lesz, az a te teljesítményed lesz. Elvehetetlenül. És ezek tények: mértékegységek mutatják, mennyi az annyi. Ez nem vélekedés kérdése, és nem is arról van szó, hogy kinek tetszik a sportossá lett tested.

Demokratikus, saját, megélt és megkérdőjelezhetetlen teljesítmény a sportbéli. Nem a világ fogja elismerni, mindenesetre valahol fel van írva minden egyes lépés, önmeghaladás.

Nem olyan, hogy épp arra járt egy befolyásos ismerős, és benyom valami pozícióba. Nem olyan, hogy apu finanszírozza a jólétedet, vagy nyersz a lottón. És nem is olyan, hogy vízparti fotókon eljátszod a boldog családot.

Hiába nem tetszik másoknk a te nagy sportmániád. Hiába, hogy ő nem szeret futni, hiába tartja túlzásnak, ez nem számít. És ez a lényeg: az önlényegűség. Csinálod, megcsinálod, a magad döntéséből, felelősen, és azt, amit jónak látsz. Senkinek nincs kontrollja fölötte. Ezért sportolnak a negyvenesek, akik nagyon belefáradtak már. Hacsak nem nagyon fáradtak még.

Ahol én edzek, ott majdnem mindenki fogy, alakformál és arányosít, és a konditeremhez szorosan kötődő sportág célja is az esztétikai maximum. Viszont a sport, ahogy én értem, nem szépség kérdése. Nem elsősorban nem, hanem lényegileg nem. Még csak nem is egészségé.

A sport nettó.

 

Persze van némi hamissági lehetőség a sportban is. Amitől nem demokratikus, amitől látszatkeltő, és a látszat csal. Van születési, illetve neveltetési előny, van hátrányok hiánya, ami szintén előny. Van ügyes fotó, és van privilégium-csodaedző. És vannak a szerek, persze. Vagy mondjuk utánaolvasol, hogy pontosan milyen biokémiai manipulációtól és romboló eljárásoktól néznek ki olyan szálkásnak-tónusosnak a fotón. Hát, az nem vidám, és nem is értelmes. (Főleg ha natúr megcsináltad.)

De a lényege, a nagyja mindenképpen a saját, makacs, csakazértis-kettővel-többet-emelek meló. A már-három-éve, az ezen-a-héten-is, a ma-kipróbálom-amazt, az akkor-is.

Az ember fél egy kicsit, vagyis, olyan tettenérhetetlenül háttérszorong, hogy aztán most már mindig ez lesz. “Ha abbahagyod, ugyanolyan leszel, mint előtte.” Írta nekem egy kommentelő.

Amúgy én előtte sem voltam antisportoló, de ez most mindegy. Neki magával lehetett baja.

És az a jó ebben az egész életmódváltásban, ha valóban az, hogy aztán meg végül is hátra lehet dőlni. Nem kell mindig észnél lenni, feszesen akarni.

Ha egyszer rendbehoztad magad, labort, tudatot, attitűdöt és szokásokat, akkor te rendben leszel. Akinek ez nem csak átmeneti projekt, aki átbillent azon a nevezetes ponton, aki a teljes megértéssel sportol, annak már minden sokkal könnyebb.

Mert mi van, ha én most három hónapig a terem felé se nézek?

Mi van, ha eszem egy adag grízes tésztát porcukorral és baracklekvárral?

Összedől a világ? Nem. Semmi sincsen. Nem rontom el vele a lényeget. Azért lettem ilyen, hogy akár hátra is dőlhessek. Olyannyira leürítettem az izmaimból a glikogént, hogy akár ehetek is mazsolát. Mert nem szoktam.

Mámoros néha visszamenni. Egy kicsit.

Mi van, ha hízok két kilót? Semmi. Nem leszek formátlan, gyenge, lihegő, antisportolói kinézetű. A leghétköznapibb mozdulatokban, a hűtő kinyitásakor, a lépcső megmászásakor is a teremben épített izmokat fogom használni. Lassan épültek, tartósnak tűnnek.

Mi van, ha tíz kilóval kevesebbel megy csak jól a gugolás?

Semmi nincsen. Nagyvonalúságra tanít, annyi van.

Amit egyszer megtettél, az meg van téve. Ha te egyszer lefutottál már tíz kilométert jólesően, akkor az már a tied. Nem arra gondolok, hogy mint régi dicsőség fénylik a jelenben, hogy egyszer voltam nagyszerű, haj, de szép volt. (Persze ne becsüljük le ezt se.) Hanem arra, hogy mentálisan történt meg veled: ott vagy és ott maradsz, mert nem fogod lehetetlennek érezni többé, félni tőle, azt gondolni, hogy arra csak mások képesek.

Bírált engem okos, feminista férfi, hogy én hamisan állítom be a sportot mint általánosan megváltó gyakorlatot, mert nem az. Nem old meg mindent.

Nos, azóta eltelt két év, és én állítom: nem kiemelt célom hirdetni, másokat rávenni, azokat, akiknek nem ez kell, nem akarok propagandát, de ha magamról vallok (és az persze hat, és én ezt tudom, és szeretem, ha öröm és erő és sugárzik), akkor azt vallom:

a sport az (az tud lenni, nekem az lett, ebben az életszakaszban az; amivé magamnak fejlesztettem, ahogy én űzöm, aki én lettem általa, akinek való, annak az), hogy mélységesen egyedül, csak magadra utalva állsz ott, és megkérdezed a mindenséget.

És a mindenség felel. Válasza nem patetikus, hanem fájóan őszinte. Jobb lenne valami simogatóbb, jólesőbb, de kiindulni, dolgozni csak a valósággal lehet. Annyi vagyok, amennyi a sportban lenni tudok, és nem azért, mert a test ennyire fontos, hanem mert mindenem benne van, olyannyira, hogy semmi értelme megkülönböztetni, pláne szembeállítani külső és belső valóságot, a testet meg a lelket. Nem csak a diadal van benne, nem csak a cél, az erő, az épp-siker, nem csak az a mozdulat, ami jól néz ki a fotón. Az akadály is, a múlt is, a határaim is, a kedvetlenség is, a képtelenség, a roskadás.

Soha semmi nem szembesített így engem, magammal és a létezés teljességével, pedig agyonagyalós, fullintellektuel volnék, keményen és folyamatosan dolgozom belül. Sem szülés, sem trauma, sem szerelem, sem terápia, sem kultúrélmény.

a túljóság veszélye

Most látom, megint látom, hogy hányan vagyunk vele hasonlóan. Sok minden kijött, feltört belőletek a gondolataid mélye című poszt hatására. Amit most írok, az nem akkora reveláció, csak nyomatékosítani szeretném vele, ami logikusan következik a tegnapi posztból.

Aki szintén ilyen “őszinte”, mindent vállalós alkat, aki állandóan éberen vizslatja magát, aki azt gondolja, hogy másoknak joguk van tudni a gondolatairól, és kontrollálni, helyteleníteni azt, ami a legsajátabbja, aki erőlködve, önostorozva akar még és még jobb lenni, abban a reményben, hogy akkor majd szeretik, hogy egy nap elég jó legyen,

az legyen tisztában azzal, hogy ennek szaga van. Bővebben…

gondolataid mélye

Ritának

Pikareszknek

Most jön néhány, lélekbe nézős bejegyzés, lassúak, elmélyültséget igénylőek, megrendítőek. Egészen pontosan három, ebből a mai és a következő összefügg. Érzek igényt erre. Ez nem az erre járó, izgire rátapadó olvasó csócsálnivalója. Nehéz megírni is, olvasni is. Csendes, ritkás kommentelők néha elárulják, hogy ez a vonulata a blognak fontos a számukra.

És a számomra is. Ritkán írok olyat, ami nekem is egyidejű, friss megrendültségem. Általában a bevált, bejáratott felismeréseimet, az életemből, annak rutinjából következő állításokat írom meg, amikor rájövök, hogy szövegként újszerűek tudnak lenni.

A legutóbbi friss, engem is megrendítő gondolat az volt, hogy milyen erősen védi a társadalom az első feleségek narratíváját. Itt.

És most ez. Igyekszem nem túl hosszan, nem túlírni.

*

Szóval akkor ezzel nincs mindenki így!…

Én ezt nem tudtam.

Azt hittem, mert úgy nőttem fel, hogy a gondolataim nem az enyéim.

Ideális diktatúra-alany vagyok, el akarok számolni a fejemben levő dolgokkal is. Átsuhanó érzésekkel, vágyakkal, ötletekkel. Magyarázkodom miattuk.

Úgy vizsgáltam önmagam, mint egy szerzetes. Mikre vágyom én? Miért vagyok igazságtalan azzal az emberrel? Mi minden úszik be szex közben?

Gondolatbűn. Ha tudnák…!…

Mások nem gyötrődtek, hogy ők most mit csinálnak épp, hogy az kire hogy hat, hogy az bűn-e, hitványság-e. Csak éltek a világba, követték a zabát-kéjt kérő énjüket vagy a társadalmi szerepüket. Nem akartak sem Jók, sem Mások lenni.

Én mindig mindkettő akartam lenni. 1. Absztraktan Jó és 2. Más. Nemet mondó.

De persze ezt belém nevelték.

Én soha, soha nem nyugtattam azzal magam, hogy ilyen az emberi természet: áruló, kicsinyes, haragos, hazug, önérdekű. Hogy mindenkinek van néhány kínos sztorija, és attól még nem erkölcsi hulla. Elhallgatott részletei, ambivalens gondolatai, kétes késztetése, gyávasága, kegyetlensége. Emberek, akiket használt, akiket cserben hagyott, akinek a kezébe harapott. Helyzetek, amikor alakoskodott és hazudott.

Ha most közelebbről megnézem, voltaképp úgy akartam élni, hogy nekem soha, de soha ne legyenek ilyenek.

Persze, hogy belebuktam.

És akkor elviselhetetlenül gyötrődtem és szorongtam. Zord bűnös vagyok, azt hiszem.

Mások ezen nem gyötörték magukat. Nem akarták kipucolni a lelkük legkisebb zugait is. Nincs annyi takarítószerük. Vagy nem akarnak elfojtást. Vagy nincsenek is tisztában azzal, mit is gondolnak, tesznek, és mi motiválja őket.

Ó, ez az örök éberség! Intellektuálisan, lelkileg, morálisan. Ez volt az én generalizált szorongásom. És ezért voltam olyan rettenetesen szigorú másokkal. És ezért nem tudtam örülni, amikor jól ment valami. Mert tökéletesen akartam. Feddhetetlenül.

 

Naplóoldalak százain vizsgálom, elemzem magam – eközben lemaradtam az életemről. A belefeledkezésről. Emberekről, tájakról! Fegyvert kovácsoltam belőled, arany öntudat!

Roppant kínos lenne, ha belelátnánk egymás fejébe, mondom most. Jobb ez így. Nekem is lesznek, maradnak titkaim. Az elmúlt két évben volt olyasmi, gyerekes csíny, amit csakis azért csináltam, hogy ezt a rettentő morális pánikot lebontsam.

Milyen egyszerű most kimondani: a moralizálás, az igény, hogy mások se gondoljanak csúnyákat, nevetséges. Az önszigor rombol. Nem olyan nagy baj, amit gondolok. Elmúlik. Nem lesz belőle tett, nem ártok vele senkinek. Néha meg igen. Lehetőleg nem. Eméssze most már más is magát, én meg húzok szaunázni, jó?

kepernyofoto-2016-07-20-22-16-11

Hú, de rácsaptam a kérdőjelre most.

Ezek meg palacsintát akarnak. Nem, nem eszem palacsintát.

Szabad mulasztani, bliccelni. Szabad megúszni, utat rövidíteni. Szabad nem tudni előre, nem mondani biztosat, el nem köteleződni, nem vállalni felelősséget, meztelen mellkassal golyózáporba ki nem állni (ha már, akkor legyen überterndi a melltartóm). Szabad nem hinni benne, úgy csinálni, mechanikusan, mert néha nem is megy másképp. Szabad bólogatni, hogy persze, a hivatás, meg az edzés öröme, mindennél fontosabb, meg a gyermekek csillogó tekintete, az élet értelme. Lófasz a seggetekbe, ezt akarjátok hallani.

Szabad tele szívvel röhögni Ed szexista poénján. Szabad minden aznapit lemondani valami kis csúsztatással, vagy épp naggyal, fülig húzni a takarót, és aludni tovább. Szabad műmosollyal csinálni a gyerekünk zsúrját. Szabad túlesni rajta. Szabad kegyesen hazudni. Szabad pontosan látni a másikat, és ráhagyni, szegény, ne szembesüljön, olyan nyomi így is. Szabad nem lenni jó fejnek, nem viszonozni, kérdésekre nem felelni. Szabad nem komolyan venni a másik embert, ha nem méltó rá. De azt is, aki méltó rá. Mert csak. Mert most ennyi telik. És mert ez itt az én kertem, nem közös. Ne járkáljál itt.

Szabad a saját érdekemet nézni (“élj úgy, mint a kutya: amit nem lehet megenni, megrágni, megdugni, elásni, azt hugyozd le”).

Én egészen tiszta akartam lenni. Mintha mindenki látná a gondolataimat, annyira. Mintha elszámolási kötelezettségem lenne, de mindenemmel ám: a lelkemmel, a lényemmel. Az emberiségnek mint olyannak, meg valami elvont entitásnak. Nem csak azoknak, akik jó fejek, vagy akiket én választok, hogy akkor nekik felelősséggel akarok tartozni. Mindenkinek. A Szerelem nagy Sz. Hiteimet én meg nem tagadom!

Majdnem rámentem.

És nem csak megfelelési vágyból, nem szeretet sóvárgásaképpen akartam transzparens lenni. Magamért, mert interiorizáltam ezt.

Persze hogy rárepültek. És a mai napig basztatnak és megfognak, ennél fogva. Senkik is, piócaként. Mert velem ezt lehet.

Ma már azt is tudom, mi ennek az eredete. Ezt az önkínzó lelkiismeretességet belém nevelte a kontrolláló, hierarchikus vallásos közegem. Ebben a hínárban mit vergődtek a kvalitásaim, és mennyivel többet vesződtem a kibogozásukkal, mint ha csak simán szerettek és bátorítottak volna…! Az ő érdekük volt, hogy legyek teljesen őszinte, önszaggató, őrületbe kergethetően aggályos. Hogy a lelkiismeret pórázával rángatható legyek. Hogy a szégyen nevelési eszközzé váljék. Hogy rávehető legyek akármire. Hogy ne is tudjak mást elképzelni természetes lelki állapotként, mint a Stockholm-szindróma.

És hogy az én felnagyított bűneim mellett, a szegény, keresgélő, naiv, jót akaró gyermeki botladozásom közepette elsikkadjanak az ő borzalmas bűneik.

Nem, nem tudok nekik megbocsátani.

Ettem egy palacsintát.

N. G-nek is, mert sokat beszélgettünk, és ő enyhítette ezt bennem

bátor

melléknevek sorozat 35.

török eredetű, régi szavunk, férfikeresztnév is

és ellentétes értelmű kötőszó: bátor, ámbátor, ámbár

Hogy én bátor? Haha. Én tényleg nem szeretem a könnyen érkező ovációt. Tudom, könnyű lenne abból élni, ezt hájpoltatni, dagasztani. De az ilyesmit nem tudom komolyan venni, nem épít. Mindamellett, a lelkes, egyértelmű kommenteket nem kéne összekeverni a dolog erkölcsi értékével, de még az elismeréssel sem. Mert könnyű olyat írni, tenni, amitől mindenki odavan és meghatódik. Lásd: a derék szabadnapos rendőr felaprította a néni tüzelőjét… Ováció nélkül kéne ezeket csinálni.

Érdekes persze, hogy van, akinek ez “respect”. Hogy ez annak számít mások szemében. Hogy azt írják, nehezükre esett volna cselekedni, kiabálni.

De nekem könnyen jött.

Az jött nehezen, hogy olyan legyek, akinek könnyen jön. Bővebben…

ne csináld vele, ne csináld magaddal

Folytatom az életed nagy dobása című posztot. Elgondolkodtató kommentekre számítottam, és jöttek is.

Felmerült egy második feleség hozzászólásában, hogy Bővebben…

életed nagy dobása

Te is azok közé a nők közé tartozol, akiknek a férjük volt az életük nagy dobása? Az egyetlen, aki köré szinte minden szerveződik, amióta az eszedet tudod? Bővebben…