női bajaink 5.: mióma, méhnyakrák. rettegj-e? hogyan előzd meg?

Még a poszt előtt (és általában is): kérdik (két barátom is), hogy miért írom ki a szenzitív dolgaimat, hiszen vadásznak rám, mindent kibeleznek.

Mindenről írok, ami történik, ami emberi, a saját történeteim ürügyén általános témákról, a nehéz történeteimről is. Mindig is ezt tettem, magam írtam, hogy az angolom a diplomám ellenére nem fényes, bőrfölöslegről, éretlen érzelmi megnyilvánulásokról, falcolásról. Ezen nem kívánok változtatni, mert én nem akarok hamis dolgokat. A befogadó dolga, hogy ezzel mit kezd. Ha nincs anyag, akkor is hazudnak, zilálnak, a fehérre rámondják, hogy fekete, a tök rendben levő dolgaimat ócsárolják. A kibelezés, a rajtakapás, az irigységvád az ő bulijuk, őket mutatja be, és mindenki számára mutatja az ő érzékenységeiket, motivációikat. Nem véletlenül dühösek pont az én témáimra, az én örömeimre, rohannak rá arra, ami az erősségem.

Ebben a posztban van sok információ is, mert hangsúlyokat szeretnék helyezni oda, ahova nem szokás, de nem csak ezekről az állapotokról lesz szó, hanem ezek kapcsán attitűdről, felelősségvállalásról. Kapcsolódom a hpv-s poszthoz. De nem szedegetem most össze az alapinformációkat a női szerveink megbetegedéseiről, fajtáiról, lefolyásáról. Ugyanis az alapkérdés itt:

tekintsünk-e szorongással a testünkre, várjuk-e, hogy mindenképpen bekövetkezik a baj? potenciális betegek vagyunk-e?

Egyáltalán: mi a betegség? Tragikus lottósorsolás? A kaszás nem válogat?

Éljük-e meg a megkönnyebbülést évente sok pénzért (vagy ismerőshöz járva, esetleg hónapokig sorbaállva időpontért), hogy “huhh, egyelőre megúsztam!” ?Ugyanezt fogásznál, kardiológusnál, bel- és bőrgyógyásznál? Az is fontos kérdés, hogy az ezzel kapcsolatos autoritást, kompetenciát, szimbolikus hatalmat és pénzt kinek a kezébe adjuk. Mi adjuk-e, vagy eredendő tudásnak gondoljuk: az orvos az, aki tudja, érti, megszereli a testemet?

Kérdem pont én, aki azért évente 5-6-szor előfordulok ilyen intézményekben, miközben nincsen semmi panaszt okozó bajom. Egy hajdani (amúgy súlyos) betegség emlékeit ápolgatom, sírját gondozom. Az előző eü posztban New-C egy ortodox nőgyógyásznál tett látogatást, hogy megnézesse a miómáját, termékenysége állását és méhnyakát, illetve kikérdezze a dokit a szűréssel kapcsolatos protokollról és a HPV-nézegetés értelméről. Van-e szervi oka a tavalyi, megszenvedett ciklusaimnak (nagyon fura állapotokban voltam)? (Nincs.) Két éve vette észre ez az orvos a kétcentis, panaszt nem okozó miómát, azt is nézettem most, és tavaly februárban is, máshol. Nem változott, nem zavaró. Tudni szeretném továbbá, hogy van-e most és milyen HPV-törzsem (de nem fogok oltatni).

De amúgy minek járok én hagyományos orvoshoz, ráadásul magánba? Miközben alapélményem, hogy orvost igénylő betegségek alig vannak. Julis például fájlalja a bokáját, elviszem, kimondják, hogy szimmetrikus, ép, annyi van, hogy egy gyorsan növő agár. Azóta minőségi (de sima futó-) cipőket kap, és annyira semmi baja, és a fájás se lustaságmagyarázat, hogy a második legjobb futó, és ragyog az arca ettől. De legalább drága volt az ortopédia. Vagy összeszalad az iskolai védőnő, hogy Dávid nem hall, viszem szintén extra audiológiára, hazaküldenek, nem is látják a dobhártyát, nemhogy rezgéseket mérjenek, de menjek fülzsírdugót elávolíttatni XY orvoshoz magánba, és vegyek olívaolaj tartalmú vény nélküli fülcseppet – dehogy megyek, dehogy veszek, meghitt szertartások keretében kimossuk-gyertyázzuk, -olajozzuk a fülét itthon, és láss csodát, semmi baja, hall a védőnői kontroll szerint, május 25.

És én? Nem úgy “minek”, hogy “nincsen semmi bajom, nekem bajom nem lehet, amúgy is alter vagyok”, hanem pontosan értve: mi ezzel a célom, miért pont oda megyek, mit várok tőle, hol vannak ennek (vizsgálat, szűrővizsgálat, javallat) a korlátai.

Én azért járok laborra meg DEXA-ra, mert hipotézisem volt, hogy jót tesz nekem ez az életmód (ketogén, súlyzó, sok sport, böjt stb.), nem, nem leszek tőle pajzsmirigyalulműködő, sem magas cukrú, szétment májú, veséjű, sem elzsírosodott-plakkos erű és nem romlik a testösszetételem, sőt. (Aki a vesebetegségre mint testépítési kockázatra figyelmeztetett, de csak mert meglátott, az durván elhízott diplomás ápoló volt, egy ideig szociális áron lakott az albérletünkben, és negyven fornettis zacskó meg milli tejeskávés doboz volt az ágyban, részben penészes maradékokkal, miután /!/ kiköltözött.) Mindaz tehát, amiről edzős cikkeimben, sportrovatomban beszélek, nem lelkes-lelkis ujjongás meg “úgy érzem” motivációs szöveg. Az eredményeit, hátrányainak hiányát magam, illetve kedves olvasóim előtt tudom laborokkal, méréssel is igazolni. És még így se promóció, amit írok. (Vö. a rákedukátor íróhősnő a wmn-en jelöletlen reklámként, az instán együttműködésként gint promotál.)

Nemrég azért mentem kórházi orvoshoz, hogy leírja, hogy gennyes gyulladás lett a köldököm körül, és ezen az alapon tudjak kártérítést kérni (kaptam).

És azért nem TB-alapon megyek általában, mert azok kórházak volnának, ahol mostanában nem tanácsos megfordulni, illetve nagyon sok rossz élményem volt a lezüllött állami helyeken. Aljasságok. Egy imrés nőgyógyász teljes küretet akart csinálni tágítással, kapargatva, altatásban egyetlen pici polip miatt (rizsszem méret, semmi panaszt nem okozott), amelyet egy kolléganője lecsípett kettő másodperc alatt, érzéstelenítés nélkül és nulla további panasszal, és ezen a tökfölösleges, altatós, drasztikus és hálapénzes műtéten Dávid élete múlott volna, mert akkor ő már megvolt (vagy két héttel később fogant). Ki tanította ezeknek az érzéketlen barmoknak, hogy jó ötlet fölöslegesen fémeszközökkel basztatni a méhszájat? Így vigyáznak rád.

Túl rajtam, az általános kérdés nekünk, engedelmességre és gondoskodásra szoktatott nőknek az, hogy mindaz, amit választunk: a vizsgálat, a beavatkozás, gyógyszer, oltás, terápia, ezek a mi döntéseink-e valóban, kinek a kezébe adjuk azt, ha mi nem értünk hozzá, a félelmeink valósak-e , honnan szerzünk információt, és mindehhez képest mi a prevenció szerepe.

Az a helyzet, hogy nyomnak minket, és ez is propaganda: a magazin, a rózsaszínbe vont AVON-Lánchíd, a házipatika, a webbeteg és a nosalty cikkei, a neten a dietetikus. Akármilyen jó ügynek tűnik is a szűrővizsgálat, az odafigyelés (én is sokáig annak hittem), ez is propaganda, lobbiérdek, nagy pénzek vannak mögötte, és nem rólad szól. Némi tényfeltáráson meg elemzésen, valódi véleményen kívül a teljes média lobbi, drogriporterestül, szivárványcsaládostul: be akar futtatni sztárokat, témákat, nézeteket, és ennek a közjóhoz, a tudományhoz, az egyén javához igen kevés köze van. Sőt.

Ha jót akarnának neked, nem cégekhez meg kontrollokra küldenének, anekdotikus esetekkel ijesztgetnének, hanem arról informálnának, hogyan maradhatsz egészséges. Akkor nem menne a hiszti sem, hogy minden test szép, meg vigasztald magad bekuckózva forró csokival, és nem lehetnél közepes külsővel ünnepelt modell csak attól, hogy hiányzik egy tenyérnyi pigment az arcodon, vagy a fél lábad. Ma nekik tapsolnak. A leromlott állapot meg van magyarázva könnyes szemmel, hős lehetsz azért, mert életed legjelentősebb élménye egy betegség vagy haláleset, de előzzük meg a rákot, ami ha mégis bekövetkezik, abból sikerkönyvet gyárunk és “segítünk másoknak”, meg főleg a laborcégnek a profitszerzésben. A halál kultúrája.

Mélyen nem értem ezt a tekintélyelvűséget meg tehetetlenséget sem, hogy egy érettségizett emberben, aki adott esetben maga csempézi a konyháját, szereli a kocsiját, és netje is van, hogy nincsen annyi kezdeményezőkészség (vagy takarékoskodási szándék), hogy egy testzsírvesztő célú diétát magának összerakjon. Miért helyezi ki ezt is másnak a kezébe, és mikor hitte el, hogy az Előírók jobban értenek hozzá (és hát ők hogy néznek ki?)? De ha ezt el is hitte: azt, hogy nekik ő maga számít? Azoknak, akik a járvány elején cukrot, olajat, lisztet, száraztésztát és margarint javasoltak beszerezni nagy mennyiségben?

Egy olvasóm, akinek adok a szavára, írta nekem privát, hogy a citológia se vicces, ne ajánlgassam (nem tettem), a kenetért turkálás durvább, mint a HPV-nézegetés (ami viszont, teszem hozzá, értelmetlen paráztatás), és ne tekintsünk már időzített bombának a testünket. Hozott egy sor kutatást a nyugati szűrőprogramok álpozitív eredményeire, és túlkezelt, paráztatott, fölöslegesen csonkított nőkre. Két ország gyakorlatának összehasonlítása:

https://onlinelibrary.wiley.com/doi/full/10.1111/j.1468-0009.2011.00652.x?

The cervical cancer screening system in the Netherlands seems to have been as effective as the U.S. system but used much less screening. Adequate coverage of the female population at risk seems to be of central importance.

Mellrákkal hasonló:

https://www.newsweek.com/breast-cancer-screenings-low-risk-women-can-lead-more-harm-1011409

Egyébként a világ egészét tekintve gyakori halálozási ok a méhnyakrák, van, ahol második, de csak az olyan extrém szegény országokban, ahol úgy általában rosszul bánnak a nőkkel.

Összességében a nyugati, költséges, nagy szűrőprogramok nem csökkentették a méhnyakrákeredetű halálozást, az alacsony kockázatú populációt fölösen vizsgálták (drágán és értelmetlenül) és riogatták.

Százezer lakosra Szváziföldön 75, Magyarországon egy rosszabb évben 8 méhnyakrák-mortalitás jut.

http://www.eletestudomany.hu/mehnyakrak_okozta_halalozas

Hazánkban évi 4-500 haláleset van méhnyakrák miatt és 1000-1500 új eset, miközben 13-15 ezer nő hal meg évente rákban, és összesen 63-67 ezer. A rákos halálozás a nőknél elég stabilan ez a 13-15 ezer évtizedek óta, a szűrések propagálása ellenére, közben a szívbetegség és a tüdőbetegség aránya a nők körében ijesztően nő. Csakhogy azt mondják, mind az 500 halált meg lehet előzni – és hát mivel? Szűrővizsgálattal. Na, ebben nem értünk egyet. Jellemző szemlélet és prioritás:

Ha van szűrővizsgálat, el kell menni. Ha nincs, az ember maga gondoskodhat a megfelelő vizsgálatokról. Ha furcsa tüneteket észlel, érdemes elmenni orvoshoz, hogy kizárhassák a komolyabb bajt.* Ezen kívül lehet többet mozogni, le lehet fogyni, lehet egészségesebben táplálkozni, kevesebbet inni, megtanulni kezelni a stresszt, és le lehet szokni a dohányzásról.

* de az már diagnosztika, nem szűrővizsgálat

(kiemelés tőlem)

https://aok.pte.hu/hu/hirek/hir/10940

Először szűrővizsgálat, aztán élj emberhez méltón, meg nem nyomorodva, roncsoló hatások nélkül… És a Rangos Katalin is azon kedélyeskedik A képzett betegben (rádióműsorai leírva), hogy ő ugye egy átlagember, aki nem sportol. És: vajon a 30 meg 40 százalékkal növekvő többi vezető nőihalál-okot nem lehet megelőzni?…

Tehát évente felnyúlnak, hogy megnyugodjak, minden rendben. “Anélkül nem engedem el.” Oké ez így? Én mondjuk elhiszem, hogy ők ezt tanulták, láttak már rákot, meg tudják különböztetni a rákos sejtet az éptől, és a P1, P2 állapotoknál nem basztatnak, avatkoznak be, azt csak nézik sűrűbben. És ha van valami, akkor majd mondja, mit lehet, kell csinálni, és akkor én majd döntök. Mint a rizsszem esetében.

Megfontolandó:

https://www.independent.co.uk/life-style/health-and-families/features/why-i-m-saying-no-smear-7577967.html

It’s important to be clear – screening tests are for people who are well and who have no symptoms for disease. So if you have bleeding between periods, or a change in your bowel habit, you don’t need screening tests – you need diagnostic tests.

Ki járjon mégis szűrésre? Tudjuk a rizikófaktorokat: nehéz életkörülmények, szegénység, durva behatás a méhnyakon (korán kezdett szexuális élet, abortusz, sok partner, sok szülés, műtét, afrikai kontinens). És ők nem járnak, ugyanezekért.

Mit tehetsz te, ha komolyan veszed az egészséged? Azt, amit a járvánnyal kapcsolatban már írtam: nem rettegni, nem technológiára, tuti diagnosztikára és még tutibb terápiára várni, hanem jól élni, szexuálisan is ember módra viselkedni, levegőn lenni, mozogni, jól táplálkozni – a kényelmeskedést abbahagyni.

Az egy nagyon jellemző urbánus-értelmiségi attitűd, amit Balavány György nyom itt, fölényeskedve, a technológia bűvöletében, csak a lényeget téveszti szem elől:

… aki széthízva még a 24.hu-n kvázi röhögcsélve kérdezgette Bartha Ákost az egészséges táplálkozásról.

Ha mindezt, amit eddig olvastál, érted, akkor itt az álláspontom: de igen, a kaszás nagyon is válogat. Nagyon sokat tehetsz azért, hogy rosszul végezd. Nem, ne tekintsd rosszindulatú lottónak a betegséget (“bárkiben kialakulhat, nagyon kell figyelni”), és ne, ne rohangálj folyton szűrővizsgálatra. Ha pedig rohangálsz, vagy lépkedsz rendesen, akkor ne gondold, hogy így akkor meg is vagy, hanem élj egészségesen.

Élj jól, mást nem tudok mondani most sem. Tájékozódj. Ne rettegj, ne gondold, hogy csak te nem tudod a tested. Viselkedj felelősen, szépen szeress. A szex eü szempontból sem játék, de spirituálisan és morálisan sem. Ha tüneted van, ne várj, és ha rizikócsoportba is tartozol, akkor cselekedj.

Ha nem értetted, akkor menjél szűrővizsgálatra, ijedezz, engedelmeskedj, üldögélj és cigizz tovább, szapuld azt, aki sportol, gyere a szépségnyomasztó médiával és a többi álfeminista szöveggel, meg minden.

*

A mióma pedig egy jóindulatú, hormonfüggő állapot: az ösztrogéndominancia okozza (a progeszteronhoz képest domináns), nem lesz belőle rák, és az ösztrogén csökkenésével múlik el. Általában nem okoz panaszt. Ez egy alter megközelítés.

innen:

https://www.laborexpress.hu/osztrogendominancia-tunetei

(Mit teszek én ez ellen? Megnézettem, nőtt-e, és korrigálom a progeszteront.)

egymillió író országa

nyilvános poszt

Megnyilvánulási láz van, ez markáns trend lett: “kreatív”, “megálmodta”, “publikál”, “gyönyörű új weboldalán”, “megjelentették az írását” (faszomblog, hirdetésifelület-nőikontent), sőt: “irodalommal foglalkozik”, és amióta a wmn novellának nevezi a füzetesregény színvonal alatti, hisztis lelkizéseket, igen, ez az ő bűnük, azóta minden pletykás háziasszony “novellát ír”. Amúgy fotósok, festők, zenészek is gombamód, amióta neten lehet publikálni és nincs szigorú cerberus a galériák, kiadók bejáratánál, és az is idegesítő meg sokszor vicces – de én az írókról írok, mert én az irodalmat értem.

És hányan vannak… Minden második poszt egy új írónő, azaz: magát szerzőnek tituláló kereskedelmi szki-s nő kontentje a facebookon.

Mondjátok erre, hát mi ezzel a baj, a sokféleség és a verseny termékeny, ugye a reneszánsz Rómában… ott pont nem, vagy nem így, de a századforduló Párizsában sok száz alkotó nyüzsgött, eleven kávéházi élet volt, csoportosultak és hadakoztak, egymással párbeszédben és ellentétben, ezerarcú művészi élet a maga párhuzamos irányzataival, stílusaival, iskoláival, zsongott és reszketett tőlük a város. Ez a mienk itt Pesten (Rákoskeresztúron is járt az ősz) gyatra visszaverődése volt annak, pedig ez is aranyfényben ragyog ma már… – és a művek túlnyomó része ha divatos volt is, hamar feledésbe merült. Vagy eleve is klapancia, silányság, plágium és majmolás. Sokan Petőfi-szerű lírát írtak 1910-ben.

És milyen sértődöttek tudtak lenni az írók! Meg haragudni egymásra! A nagyok is. De aki nagy, az legalább nagy.

Jó, hát nem lehet mindenki nagy. És nem csak az öröklétnek írunk. A tárca, a blog eleve percműfaj. Krimi, csacska női témák. A bénábbak vigasztalódhatnak azzal, hogy nem akarnak ők világhírt, az írásnak terápiás hatása van. Az olvasó úgyis eldönti, mit akar. Pláne a piac, ha lát valakiben fantáziát. Vagy ha felgiccselnek egy menő témát vagy borzongató zsánert. Vagy ha ráereszt egy jó szerkesztőt egy kellően csinos pofira. Pláne ha a kedvenc írója kúrja és “kinevelte”.

Elférünk. Sok jó ember…!

És az írónők megmámorosodnak az írástól, feledik az életkudarcot, szárnyalnak: hát ilyen? (nem), hátrahagyják a szar házasság fájdalmát, feldolgozzák, kielégülnek.

Ha.

Többnyire nem.

De akkor… akkor szerintem meg se kéne próbálnia? MOST INKÁBB IGYON HELYETTE?

Ööö… elnézést, de igen. Igyon. Meghívom. Vagy írjon a fióknak, és lássa, érezze, hol van ő. Szar szöveggel traktálni az ismerőseinket, másokat majmolni, az elismerés vágyával (nyíltan vagy sunyin) tülekedni érdem, munka, tehetség nélkül, pláne irigykedni összevissza, hogy “neki miért jött be?”, “miért ő nyerte?”, a jobbakat savanyúan figyelgetni, az bűn.

Az utánzók ártanak magának az irodalomnak, elvi értelemben, annak devalválásával és inváziójával, és a gyakorlatban is: rengeteg kínos helyzet, sértődés van körülöttük. Másrészt rettentő kellemetlen, hogy sokan alanyi jognak tekintik az alkotó ÉS profitábilis tevékenységet, a sikert. Harmadrészt: az egész “én is kreatív vagyok”, “velem mi lesz?”, “éveket öltem bele” érzet nagyon érzékeny pontja a léleknek. Szembesülni önmagával, hogy nem, hiába hajtja, gyakorolja, mentrázza, nem elég tehetséges, és nem eredeti. Vagy ami még durvább: amúgy tehetséges, úgy-ahogy, vagy nagyon, egy kézre álló divat sikeressé tehette volna, és mégsem futott be. (nem mintha a tömeges fogyás lenne a siker mércéje.)

És nincs hol reklamálni, és esetleg eltelt az élete ezzel, hogy kergette az álmait, és a bénábbnál bénább projektjeibe vágott. Persze, hogy ha már annyi reményt, erőfeszítést beletett, szorgoskodott, akkor csalódott, és nem a saját képességhiánya vagy téves útja lesz a hibás, hanem mások, mindig mások.

Az igazi író egyébként nem szorgos, hanem dől belőle, a lélegzéshez hasonló neki írni. Akkor is, ha gyötrelmes lélegezni (ilyen is van). De nem tud nem.

És tudjátok, ezek soha nem olvastak igazán. A tízezer óra, az autentikus téma, bátorság, belső drive, a múzsa csókja, a kivárás, ez mind hiányzik.

Az olvasás sine qua non, de nem non plus ultra vagy garancia. Ha mégis olvasnak, akkor gagyit, fantasyt, fanfictiont, de a netflix miatt már azt se. Fél évvel ezelőtt reményvesztetten és mégis türelmesen magyaráztam valakinek, aki lelkesedett, mutatta, higgyem el: a fantasyban sok munka van, rengetegen szeretik!, hogy gagyi, kamu, és ahogy érvel, az meg önmagyarázás (ő szereti). Szigorú vagyok? Nem lehet másképp. A szórakozás mindenestül más igény, más cél, más rang, mint amikor agyi, lelki, élni segítő, sőt, ontológiai üzemanyagként veszed magadhoz a kultúrát: az érdeklődés nemesebb, mint az elringatózás. Ha igazi irodalomban nőtt volna fel, és nem akart volna ő maga görcsösen megnyilvánulni, szerepelni, akkor ezt ő is látná.

Én leszek a sznob.

Mit mondhat valaki, még ha van is íróvénája, amikor elolvassa mondjuk Lucia Berlint vagy a kedvenc magyar novellaírómat (tudjátok…)? Hogy jó, akkor én is írok, én is…? Ide nézzen mindenki?

Dehogy. Döbbenten ül. És nem írni lesz kedve, azt szégyellné, de eszébe sem jut. Hanem olvasni. Beszerezni a szerző minden könyvét. Eredetiben is. Újraolvasni. Felolvasni. Párna alatt tartani és sírva simogatni a címlapot. Nem az a kicsinyes ördög, hogy “és ha én is megpróbálnám…”? Ez blaszfémia.

Nem kihaénnem alapon beszállni a buliba. “Ilyet én is tudok.” “Én is szeretnék írogatásból megélni.” “Biztos nem árulod el ingyen, hogyan kell!” Mintha volna pár titkos fortély, tanács, követendő algoritmus, vagy valami kör, ahova beajánlanak. Ez a gyenge jelleműek és téves önképűek sportja, akik gyakran riasztóan műveletlenek is. És rémisztő pofátlanság.

De olvasni nem is kell ma már az íróvá váláshoz: a piac, az piac. A trend egyik generálója, hogy az igazi írók sokat költenek piára se íróként, se tanárként nem tudtak megélni, ezért leszálltak a Parnasszusról, és elkezdték a facebookköltészetet és önnépszerűsítést egyfelől (az ismert turbulenciákkal, egészen döbbenetes, milyen szinten szövegértetlenkednek a júzerek, lásd ezt a videórészletet), másrészt pénzért tanítani az írást, hülye szemüvegben okosnak tűnni az említett megnyilvánulási ambíciótól duzzadó háziasszonyok körében. Imádatban fürdeni és rámozdulni a fiatalabbakra.

Haj, de könnyű is műveletlen, irodalomértetlen, befutni vágyó nőket elkápráztatni pár közhelyes anekdotával meg bézik irodalomelmélettel!

Na de kell a pénz, ezért az Írófejedelem azt mondja, “mindenkiben van egy regény”. Ki fog az jönni! Ad hozzá klotyópapírt is, ha közben olyan lettél. Én azon csodálkozom, hogy ezen a jelenségen nem hüledeznek többen. Mindenki olyan bamba. Nem szól senki, hogy ez nem stimmel.

Miért is? Ír, ír. Nem az én ízlésem a mérce. Nem igazi író persze, “nem jelent meg könyve”, de hadd írjon, ha élvezi (ugyanígy: hegedüljön csak a lakótelepen). Rengetegen nem érzik a különbséget. Hát mi a baj ezzel? Öröme telik benne.

Hú, az érzéseink, a TRAUMÁINK, ide nézzetek, mennyire sírok, mennyire fáj, teszek bele természeti képet is, felhő, madárka, szivárvány, azt hiszed, a pasijáról ír, pedig a gyereke, micsoda csattanó!, és olyan érzések, amelyeket soha nem élt meg. Na, ez mesterkontent lesz, ilyen durva nem volt még senkinek: halál, gyógyulás, házassági válság, szakítás, újra egymásra találás, nemi erőszak, LESZ BENNE FASZ, nincs tabu, vagy döbbentsem meg őket pedofil anállal, papos sztori, egy jó csecseműmészárlás? Hm, ez még jobb. Erre varrjatok gombot! Ja, amúgy társadalmi ügyeket képviselek, ez annak az eszköze. Vagy boldogságot varázsolok düledező viskókba, finoman felsejlik az erkölcsi tanítás. Leleplezem a képmutató, felszínes, szexre hajtó férfiakat és a klottgatyába nyúlkáló papkezeket, le én!

Izgatottan várják a megjelenést. Tessék-lássék gratulálnak az ugyanott nyüzsgőknek, de ők, ők mikor jönnek? Osztják buzgón, küldik a linket szét. Anyu lájkolja, a telekszomszéd (“vigyázz magadra, Zsuzsikám), meg az autisztikus, kutyaszemű informatikus a cégtől (Az Írás Csak Hobbi Adrienn). Úgy általában e kínosan ügyetlen, igekötőket rosszul használó, jét-elipszilont keverő, gyakorlatlan, öntudatos, életidegen, didaktikus, erősködő, nőiesen érzékenykedő, vagy álvagány, drasztikus, hatásvadász szövegek nem sok vizet zavarnak.

A szerzők kire fognak haragudni? Nagyon komolyan hitték, álpozitív szövegekből, meg hát az a sok pénz és remény, amit beleöltek, hogy te is, te is, egy kicsit kísérletezel, felismered, hogy jé, lehet “magadról” írni, de ha máshogy ragozod az igét, akkor az távolítás, lehetőleg kurvára mesterkélt neveket válassz, aztán azt egész névként ismételgesd hatvanhatszor, vagy legyen inkább a lány… és mindenképpen tegyél jelzőket, aranyszín haja bodrosan omlott alá, csillant az alkonyati holdfényben, úgy szebb, ez mégiscsak irodalom…!, és akkor majd elámulnak és megérinti őket – sztár leszel.

Vagy kapsz tizenkilenc lájkot.

És akik visszaélnek az ő visszajelzés-éhségükkel, lelki nyomorukkal, és hitegetik őket, pedig ők aztán világosan tudják: a büdös életben nem lesz rétegíró, gyengécske novellista sem egyikből se. Ők teszik zsebre e rút iparág hasznát. És van pofájuk elvárni, hogy a palánták a profiljaikon egymást futtassák, egyszersmind vigyék hírét a remek íróképzőnek is.

Aki író, az kamaszkorától komolyan nyomja, tanul, olvas, kísérletezik, külföldről szerez be kézikönyvet, keveset csillog, sokat őrlődik, nem snassz témákról ír, és nem akar mindjárt publikálni.

*

És akkor idézném a másik danis videót is, “csak ne küldjék el”:

Mit szólsz ahhoz, hogy amatőrök…

Nekem is elmesélték jó páran az évek alatt, hogy jöttek a blogra, olvastak, mellkason taszította őket, szívüket facsarta, és felmerült bennük, hogy ők is írni fognak – a miért ne? esztétikája. Hát ha még be is lehet vele futni?

Fú, azt ne akard. Szétszednek. Azt akkor akard, ha a vértanúk hite van benned és négy centis a bőröd, azbesztből.

A bölcsebbje hamar belátta, nem való ez neki, az eggyel butusabb nyomatta hónapokig, és akiben hatalmas volt az űr, az aztán…! Hadd szóljon! Csikarja, erőlteti. A Domestos poézise. Nem vittem maszkot, poszt. Ráálltak a kocsimra, novella. Ma is gyűlölöm a főnököm, poszt. Főztem pörköltet, eposz. Leesett a váza, poszt.

Jó lesz az.

MEG AKAROM TILTANI A BLOGOLÁST? Én? Dehogy. De észre se veszik, amit csinálnak, hogy saját mondandó híján motyogják, amit felcsipegettek, szövegformákat mímelnek, áljópofák és gonoszak. Hirtelen, innen lelépve kezdődik az írókarrier, úgy, hogy azonnal hős akar lenni, nem érti nemhogy a szintaxist, a ragozást sem; “bálycsevely” szintű ordenáréság.

Bolyár

Amikor -sa végű ige a blogod címe, és lehet tudni: két évet lógtál itt és látványosan imádtál?… Vagy beköszönsz, és az én blogom mottójául szolgáló vers utolsó két sora lesz az addig mottótlan blogodé hirtelen (mágikus gondolkodás, ez is). Netán nagyhirtelen, mindent jól megfigyelve pont azok a témáid, a lelkesedéseid, kommentelőid, blogsablonod, a trollkezelő mondataid…? Szerinted mit gondolnak? Minimum azt, hogy zaccot főzöl, ahelyett, hogy elvetnél egy másik növényt. Meg egy nappal az én posztom után parainesis, és csupa kérdő mondat a lányok felnövéséről, meg nyomorlicit, ja, és magyartanár vagy (nem volt az, de kicsit sem, és még visszakérdezett, amikor rászóltam: jó, de mi van a többi írásával, amiket nem rólam másolt?)… És aki elküldi a blogját, gyereke költeményeit: mit szólok, korrigáljam, segíteném-e, kiraknám a linket? (Eleinte kiraktam, volt, akit saját döntésből, mást kérésre. Használtak.)

Amikor e-mailekben magyarázza: hát mindenki másol, őt is másolják… Engem ne. Én se másolok. Ja, nem nekem fáj, félreérted. Neked ciki. És jogod sincs.

Nők pszichológus helyett írnak. Sütisütés helyett. Pasizás helyett. Élet helyett. Miért? Mert valakik ezt eladták nekik. Fáj az élet? Menj terápiába.

Most nyilván lesz, aki kérdi, hogy én más vagyok? Nem tülekszem, nem neheztelek?

Nem. Nem is kesergek.

És: én nem figyelgetem a jobbakat savanyúan?

Nem. A jobbakat sosem. A wannabe-ket sem savanyúan. Ha Edinától kérdi valaki a Kőlevesben, mit szól az én szövegeimhez, olvas-e, rémülten leoltom, blaszfémia! Nem értitek, hogy ő ÍRÓ? Olvasok, van minőségérzékem, és a magam mérete, alkata szerint rutinosan írok. Fontosat, gyakran szépet. Józan önképem is van, erkölcsi normáim, és kiskoromtól szövegekkel foglalkozom. Mint írónak (vagy mi, alatta eggyel), semmiféle kielégületlenségem, komplexusom, fájdalmam nincs. Ami még ünnepelt íróknak is tud lenni.

Legalább ezen a téren nincs. Amúgy sok van.

(A luxusmagyarórák linkjei eddig nem voltak publikusak, ez az egész ugyanis sokba került, de sajnálnám, ha a net zárványaiban rekednének, pompásak lettek, élveztük, okosakat mondott mindenki, pörgött az egész.)

a semmiárusok bukása, 2021

De jó lenne… de csak az én ábrándom ez. Na de ha blöffblogger is előre mondja a 2020 kilométert?

Remélem, ez jön most: a semmihabosítókat kirostálja az idő végre. Akik az üres dumát akarják eladni, egymást utánozva, egymás körében pörgetik ugyanazt a semmit, beszélnek róla, de amiről beszélnek, az nem létezik, mert nem állnak bele igazi csekevésbe: ahelyett reprezentálnak, hogy élnének.

Talán ez a járvány erre jó, hogy kidobáljuk azt, ami talmi. (Járványnak hívom, és rángógörcsöm van, amikor a következő szavakkal találkozom:

oltakozás, vakcina, pandémia, visszakapni az életünket

– nektek nem volt életetek? Most nincs? Az volt az élet, ami most bezárt? Ennyire utáljátok a családtagokat, vagy egyedül élni?

Vagy ha a maszkkal önkifejeznek és maszkban szelfiznek, az is irritál.)

És ezért nem siránkozom az éttermek bukásán sem. A budapesti belvárosban agresszív túlkínálat volt, és iszonyú lehúzás ment – éljen túl most az, akire nyitás után is igény lesz, mert annyira emlékezetesen nívós, egyedi, melegszívű, vagy jó áron adja az elég jót, meg persze aki a nehéz hónapok alatt rugalmasan alkalmazkodott. Veszteség van, szomorú sztorik, mit tehet erről az alkalmazott, értem én, de bennem ne keltsenek lelkiismeretfurdalást, ne írják elő az életben tartásukat mint feladatot (számos ilyen sunyin reklámozgatós cikk jelent meg). Egyáltalán nem vagyok annyival jobb helyzetben, hogy én segítsek, ne nyomasszatok már. Amikor rendelek vagy elvitelre kérek éttermi ételt (ilyen is van azért), az háromszoros áron van, plusz még szállítják. És a Kiflire is többet költök, mint ha piacoznék. Nem, én nem mentek éttermet, sem kutyát, ez megint egy trendi lózung.

De a legdöbbenetesebbek a megfoghatatlan termékek: ami csupa szó, elnevezés, agyalás – mindez élet, anyag, dolog, erőfeszítés, tudás helyett. Tele van a net a járvány veszeteseinek panaszával, és megint jó és rossz harcának állítják be: a csúnya válság, a még csúnyább vezetők és felelősök, akik ugye rossz döntéseket hoznak (aszerint, kit mennyire sújt az adott intézkedés), de a legcsúnyábbak a válságon nyerészkedők, és velük szemben vannak a jóságos elszegényedők, akik előtte, míg lehetett, szívvel-lélekkel, becsületesen, tehetséggel, adózva, mindenki javára, hatalmas tudással, értéket teremtve – rajtuk segíteni kell. Ilyen képzés, olyan mentorálás, munkafüzet, diéta, jótanács, önismereti edző, akadémiának titulált lófaszképzők, szexuális fejlesztő, erdőfürdő-vezető.

https://www.facebook.com/events/123254366326913

De a szorongó vásárlók, akik egy éve még kedvtelve nézegették a netes anyagokat, “miért ne?”, most összébb húzták a nadrágszíjat, igen hamar eldöntötték, mire nem fognak most költeni. Amire nem is kell: szép cipő, formális ajándék, smink, kávézó… olcsóbb lett az élet, és az ilyen változás nagy jellemfejlődési lehetőség, mert megnézzük, a kevesebb költéssel, szűkebb mozgástérrel milyen a közérzetünk, mi az, ami igazán örömet szerez. Mindezt évtervező füzet (aka NAPTÁR) meg spirituális kócs nélkül!

Emellett viszont van egy ellentétes folyamat, mert a helyzetnek nagy nyertesei is vannak: az unalom felfuttatta a netezést, streamet, az otthoni szaunák, futópadok, szobabiciklik forgalmát. Elég valószínű, hogy ezeket önnyugtatásra vették meg, ruhatárolásra használják (igen, a szaunát is), és csak a legelkötelezettebbek használják két hónappal később is, vagy bármilyen rendszerességgel, viszont pont ők azok, akik kimennek futni a hidegbe, autóznak is egy kellemes futóhelyszínért. A járvány specialitása, hogy a zoom, a facebook, a híroldalak, általában a tech, illetve a pharma hatalmasat kaszált.

De ami az egészségesen maradt, közepesen jó életű embereknek igazi változás: rettenetesen igénylik az emberi szót és az útmutatást. És ez megint a smemiárusoknak kedvez. Ha szépen mondják, talán be tudnak furakodni ebbe az űrbe. Mert amióta nem kell bejárni a munkahelyre, és nem mondja meg folyton valaki, mit csinálj, hogy viselkedj, akár csak a pillantásával (gonosz kolléganő, főnök), és SAJNOS nem lehet a tekintélyelvű szülőket sem látogatni, azóta elbizonytalanodtak, hogy akkor hogyan kell élni, mit lehet követni. Ez a belénk nevelt szolgalelkűség miatt van így.

És van olyan semmiárus is, akire emiatt, unalmukban kattintanak, isszák a szavait. A semmiárus pedig hosszan beszél arról is, mennyit tanult, képezte magát rendületlenül, milyen sokat dolgozik és mennyire szereti ezt a nemlétező szakmáját… mintha ezeknek volna önmagukon túlmutató vonatkozásuk – DE MIT CSINÁLSZ? És hogy nézel ki? Miért találsz fel valami újat ahelyett, amit mindannyian ismerünk: sport, természet, tápláló ételek? Mit lehet még ezen kívül kitalálni, miért kell ezeket újra meg újra átcsomagolni, feldíszíteni? Milyen élet származik abból, ha rád hallgatok, “tanulok”, “tudatos vagyok”, “önismereti feladatokat végzek”?

Ha neked korábban nem tűnt fel, hogy kamuznak és nyerészkednek, akkor valószínűleg most sem fog. Bennem mindig is feszengett: miért kell mindent keretbe rakni, megszerkeszteni, felhashtagezni, honlapot felcsicsázni, elnevezni, bonyolultan fogalmazni, reprezentálni? Bármihez, mielőtt rátalálsz, élvezed, a neten hosszan keresgélni, kitalálni, megtervezni?

Maguk a semmihabosítók is unatkoznak, a “segítő tevékenység” nekik is menedék, meg hát rettegnek, hogy el kell menni valós munkát végezni. Olyan szépen felépítették ezt a semmit.

Van olyan szolgáltató, és nem is egy, aki elnevezi a kirándulást erdőfürdőnek. Módszer, honlap, biznisz, interjú. Olyan z-ket használ a címekben a tipográfia, hogy azt hiszed, valami a semmi:

“Angliában, Kanadában az orvos receptre írja fel az erdőfürdőzést” – Interjú Valkó Zsuzsannával

De az elmúlt napokban ezen döbbentem meg a legjobban, az egyszerűsödött, aktív és teljes életemből. Nekiesek egy bükkrönknek, a nyakamba hull a hó.

Mit javaslok én a semmiárusok hizlalása, neten nézelődés helyett?

Azt javaslom, ne szervezd ki magad semennyire. Te irányítsd az életed, és maradj a magad jó társasága. Te találd ki, mit főzöl, ne keress receptet. Tanulj meg magadtól egy mozdulatot, akár azt, hogy fél lábon állsz. És kitartod. Vagy fejenállni. Hidazni. Húzódzkodni. Spárgázni. Fejjel lefele lógni. Habot verni kézzel. Előrehajolni terpeszben. Haskerekezni…

Nem kellenek nevek, módszerek, tanácsok, korlátok. Ha igazi élményre, valódiságra vágysz, térj vissza ahhoz, amit már tudsz. Kultúrában a klasszikusokhoz. Olvass, hallgass igazit. Érd el, hogy élmény legyen olvasni, ehhez hántsd le a zajt, a netet, a tévét, a háttérrádiót, a semmitmondó podcastot. Írj kézzel, sokat, tanulj meg szépen, szabályosan írni, edzd az agyadat! Sportban pedig a legegyszerűbb mozgásformákhoz: futás, bringa, lépcsőzés, fekvőtámasz, ugrókötél, guggolás – sokszor írtam ezekről. Nincs új a nap alatt, csak egy új nap. És azon a napon kimehetsz, az időjárástól függetlenül erdőbe, folyó mellé, szigetre. Minden ragozás, fontoskodás nélkül.

Én már ott tartok, hogy lelki, testi elakadás megoldását kiszervezni is elgyengít. Sőt, el se akadok inkább, úgy elment a kedvem a segítő helyzettől. Inkább szenvedek szépen egy kicsit, úgyis elmúlik, úgyis visszatalálok az életörömhöz, a cselekvéshez, a bejáratott dolgaimhoz. Egyszerűen azt akarom, hogy senki ne mondja meg nekem. Ez nem azt jelenti, hogy akkor én terjesztem kommentekben öntelten, mi nem úgy van (riasztó látni, hányan szoktak rá a terjengős okoskodásra a legapróbb hülyeség kapcsán is). Én nem lettem önjelölt virológus, politológus, nyelvész, dietetikus (kifejezetten jót tesz nekem, hogy ki-kiraknak a facebookról a zaklatóim). Nem érvelek maszk, oltás, zárva tartás mellett, sem ellen, ezek is álcselekvések. Rendszeresen kérdeznek tőlem orvosi, dietetikai témákban, de nincs válaszom, nem kedvelem ezt, mert ez felelősség. Amit tudok, kiírtam a ketós könyvben magamból. Én csak azt tudom, és egyre kevesebb szó övezi ezt, ami az én egészséges testemnek jó és főleg örömteli. Nem érdekel semmi korlát, aggály, tilalom többé. Minden jó, amit élvezek, és nem, ez nem “intuitív evésnek” becézett zaba és nem békás gumicukor. Az egészségemet úgy őriztem meg, hogy követtem a testem szavát, és kedvem volt radikális kísérletekre is, egész messzire mentem (orrfolyásra hóban ujjatlanban, rövidgatyóban futás!). Amikor testhasználatról beszélek, benne van az is, hogy nem elég a kaptató az aszfalton, én most gyerekes rosszalkodással rövidítek, elindulok két telek között egy ösvényen, és ebből lesz egy The Revenantre hajazó jelenet:

, két kerítésmászás, kutya felakasztása, hatalmas lebucskázás, bozótba ragadás, arcon seb. És ez felpezsdít, mert amikor a túlélés bekapcsol, az mindig eloszlatja a piszlicsáré panaszokat.

Nem tudom, ide mindenképp eljutottam volna-e, vagy kellett jópár találkozás, sok év orvossal, pszichológussal, de mára egyértelmű bennem, hogy tűzifát sem apríttatok mással, én csinálom, és ne tudja senki jobban, mi a jó nekem. Gyanús lett, hogy annyira akarnak valamit.

Addig kell magadat kérdezgetni, vizsgálni, élmények prizmáján megfigyelni, a világon és másokon gondolkodni, valóban okos embereket olvasni, velük beszélgetni, amíg ez elvezet önmagadhoz. És a magányos agyalás, naplóírás, önismeret sem az igazi, egyszerűen az öröm felé kell menni. Csak a cselekvés. Másokhoz igazodás, trendek nélkül megélni, hogy neked, igazán mi esik jól. Párterápia? Beszélgetés helyett is csendben elmélyedni valami zenében, ketten. (Amúgy is rég tudod már a választ, mi bajod és mi a megoldás, és mire vágysz igazán.)

 

az önelnyomás változatai

Én egész életemben önszívató voltam. De akkora, mint egy toronyház.

Ezért fura, mikor mondják rám, hogy nárcisz meg elnyomó meg önző. Kezdjük egy idézhető mondattal. Minden ép lelkű ember elsősorban a maga érdekét nézi. Aki nem, az megnézheti magát. Két mondat. És a csatolt személyek (a szerettei) is az énje részei, mert miattuk is rá hull a fény, a sár, ezért érdekem nekem, hogy szépen tudja a Julis A walesi bárdokat. Én vagyok itt az örömében is. Meg ne sírjon. Akiket szeretek, azok is én vagyok. A többiek meg úgy általában lesznek szívesek békén hagyni. #hízelkedők #idegenek #politikaiközösség #elvek #lmbt #világüdve #környezet Bővebben…

a szolgalelkűségről

Hát nem értitek? De komolyan.

Mindig erről van szó. Amikor szisszenek, hogy NE MÁR. És amikor nem értetek engem. Hogy miért ennyire. Mit kekeckedem. Miért nem “jobb a békesség”.

A békesség elnyomás. És azzal, hogy meghajtod a fejed a hatalom előtt, elfogadod a tekintélyt, feladod az autonómiád. Pedig te nem vétettél. Bővebben…

sérüléspara

A sérüléspara mügött egy manipulatív szándék van, és a szolgalelkűséggel kapcsolatos.

Mindig is zavart. Eleinte nem értettem a zavar okát. Akárkivel beszélgetek edzésről, akárhova kattintok, de ha print Runners’ Worldot olvasok, ott is alapbeállítás az aggályoskodás. Semmi problémám, hiányom nincs, nem fáj egyetlen testrészem sem, és kéretlenül nyomják nagy dózisban a korlátozó jótanácsokat, tehát nem csak a Fáj a vállam, mit tegyek? típusú cikkekben.

Nem vagyunk egyformák. Néhány embernek biztosan fáj. Talán a többségnek, az átlagos sportolónak fáj, veszélyben vannak – rájuk vigyáznak ezek a jujuj műfajú cikkek?

Én nem hiszem. Ez egy stratégia. Bővebben…

gyomorgörcsös szülő

Hétfő, megint iskola. Az olvasó a gyomorgörcsös gyermekeink című bejegyzésre reagál.

Blogja: http://ezisazis-kovtama.blogspot.hu

…én pont az a görcsölős depressziós anyuka vagyok, akikről írtál a blogodban. Bővebben…