melléknevek sorozat 13.
ez is melléknév ám, csak a fokosnak van egy mennyiségjelzője
egyes szófajtani iskolák szerint a számnév a melléknév alfaja
Azon gondolkodom, miért van az, hogy valaki, egy már nem fiatal ember szinte egyik napról a másikra hátat fordít valaminek, ami korábban oly fontos volt neki, talán annyira, hogy az identitását jelentette.
Van ilyen? Bővebben…
Én ezt régóta nem értem. Mondjátok meg, mi ez az egész?
Fél Magyarország válni akar.
Van egy becsődölt, kihűlt házasság, némaság vagy feszültség évek óta. A nő váláson töri a fejét. Ami visszatartja: nem tudnék megélni a gyerekekkel.
Azért lett blogom, mert érdekel a világ, és van róla gondolatom. Megírom, és sokan olvassák. Először tapogatózva, óvatosan írtam, aztán jöttek a visszajelzések, egyre több bejegyzés született, megtaláltam a hangom. Az olvasókból közösség lett, találkozókat szerveztem. Később jöttek a díjak, interjúk.
Egy idő után azt vettem észre, hogy úgy kezelnek, mint társadalmi ügy elkötelezett harcosát, aki lelkesedésből életét adja és vérét ontja a nagy célért huszonnégy órában. Bővebben…
Van ez a Daily Mail-cikk azokról a férfiakról, akik megcsalják a terhes feleségüket. A szülés éjszakáján is. Barok Eszter írt róla. Váá, fúj, őt kiveszem, mint arra időközben rájöttem, sunyin röhögcsélt a blogján, nyilvános kommentekben ő is rajtam a “csalódottakkal”, úgy, hogy soha nem bántottam.
Ti mit láttok?
Megcsalt, megalázott hétköznapi nőket láttok?
Megmondom, én mit látok. Bővebben…
D-nak
Ez a blog a maga szöszmötölős fejtegetéseiben azt állítja, pontosabban bejegyzések százainak hátterében ott áll a meggyőződés, hogy a párkapcsolatokat, sorsokat és a közvetve a gyerekek boldogságát is az vágja tönkre, hogy a nemek helyzete egyenlőtlen, ebből ered mindenféle visszaélős, nem boldogító stratégia, frusztráció. A hatalom a probléma: a túlhatalom egyrészt, és a hatalmaskodó (nem kölcsönös) működésmód másrészt, amely erők és érdekek konfliktusának éli meg a párkapcsolatot. Ettől boldogtalanok a párkapcsolat résztvevői, és erre nem látnak rá.
Mit jelent az egyenlőtlenség? Bővebben…
Nagyon odafigyelünk, hogy jó legyen nekik. Gondosan kiválasztjuk, milyen legyen a gyerekszoba tapétája, hogy mit egyenek és melyik vitamin kell. Hordjuk őket úszni meg karatéra, megkeressük nekik a legjobb iskolát. Megkérdezzük a pszichológus barátnőnket, hogy mit mondjunk nekik a nagypapa haláláról és a kistestvér születéséről. A célokról, a becsületről, a kitartásról. Figyelünk a lelkükre, a rezdüléseikre, ott vagyunk életük fontos pillanataiban, biztosítjuk, hogy nyugodtan, kipihenten, tűhegyes ceruzával, tanárnak hízelegve könnyű legyen nekik.
Ez, amit a gyerekeinknek szánunk, és ami az énünk némileg feljavított változatának mintegy esszenciája, ez igen helyes kis egységcsomag mindenféle középosztálybeli erkölcsi jóval, rajta Hoffmann Rózsa hitelesítő aláírása, mindenki egyetért, hát persze, hogy körül kell nézni, mielőtt átkelünk az úttesten, tisztelni az idősebbeket és nem kínozzuk az állatokat, illetve csak kemény munkával lehet eredményt elérni.
De nem csak ezt a csomagot adjuk nekik. Mert közben ott élünk mellettük, csak úgy, a saját jogunkon, a magunk gyarlóságaival, és a viselkedésünk olyasmit is üzen, amit egyáltalán nem szánunk üzenetnek. És ők ezt is magukba szívják. Sőt, talán ezek a legfontosabb üzenetek. Bővebben…
Pontosan tudjuk, hogy nem így kellene élnünk. Minden érvet ismerünk, és nem is érezzük jól magunkat. Tudjuk, hogy a túlsúly betegít, hogy szarul nézünk ki, hogy az adalékanyag meg a cukor nem egészséges, és hogy a fogyásnak nincsen titka: mozogni kellene, és befejezni a zabálást. Száznál is több ok, ami miatt mégse változtatunk. Bővebben…
Újabban nem csalódás moziba járni. Vagy én tanultam meg úgy nézni, érteni, élvezni? A magyar filmeket meg egyenesen egytől egyig látni kell. Nem írom meg minden kulturális élményemet, de most mindkétszer döbbenten ültem. Spoiler nélkül álljon itt, hogy mi tetszett bennük. Bővebben…
Én, csakazolvassa, tükör nélkül is szempillaspirálozni képes, humán végzettségű fővárosi anya, de azért nő, szavaim súlyának teljes tudatában hajnali fél kettőkor a következő nyilatkozatot teszem: Bővebben…
Nem olyan vidám ám a blogger élete, mint azt hinni szokás, vagy éppen mint amilyennek én magam érzem derűsebb óráimban. Most nem a kötözködésre, rosszindulatú nézelődésre gondolok — amúgy ez nem annyira bonyolult, megtanultam mindenféle érdeklődést, idetapadást egyszerűen elismerésnek felfogni. Kérem szépen, vannak érdekes meg nem érdekes emberek, a nem érdekesek másokat basztatni járnak az internetre, egyébként meg menjen ki-ki pszichológushoz, ne itt töltse ki a nem tudom, mijeit.
Például, komoly válság 2013-as szövegeimet olvasnom. Az volt a hőskor, amikor minden kommentelő odavolt tőlük, és én is. Például ettől. Figyeljétek meg a kommentek ujjongását (hogy is ne hittem volna el?), és hogy mennyire lereccsentem a tumblis bírálattól. Azért raktam ki a posztot, mert gondoltam, ez jól sikerült. Nos, ez nem jó szöveg, sajnos. Hogy nem láttam akkor?
Meghaladjuk magunkat. A blogger kinövi a régi szövegeit, az olvasó meg az egész blogot, úgy, ahogy van.
Mennyivel jobb ez. (Mit fogok erről gondolni egy év múlva?)
Amikor benne vagyok egy témában, korszakban, szövegben, hangulatban, nem látok ki belőle. Tudatos vagyok, de csak azon keretek között. Később kívülről ránézek az egészre, és néha feszengek. Hogy jutott eszembe úgy poénkodni, miket állítottam itt magamról, de szar ez a jelző, nem értették-e amazt esetleg úgy…
Nem azért írok, hogy bántsak másokat. (Vagyis, nehezen elkerülhető a szándék, hogy megmutassam, hogy jól vagyok, és akik meg rosszat akartak nekem, esetleg dugják fel az egyik négy és fél kilós súlyzómat.)
A blog, illetve a személyes blog egóközpontú valami. Ott a figyelmem magamon mindig. Arra akarok kilyukadni, hogy nem tudhatom, csak néha jelzi vissza egy-egy olvasóm, hogy hogyan hat rá az, amit írok. Fáradhatatlanul keresem az életemben, ami érdekel, ami jó nekem, ami szép, ami ízlik. Erről írok, mindarról, ami nekem a minőséget jelenti, de nem azért, hogy előírjak, divatot teremtsek.
Újabban, ugye, mámoros vagyok attól, hogy a testemnek van még jövője, hogy mennyire nem reménytelen erősödni, feszesedni, és milyen más közérzet ez a könnyűség, állóképesség-javulás. Bővebben…
Amíg úgy mennek a dolgok, ahogy neki megfelel. Amíg nála van a kontroll. Addig demokratikus, figyelmes, nyugodt, gyengéd.
Aztán történik valami. Nem is az, hogy megbántod, veszekszel, vagy türelmetlen vagy. Egyszerűen jelzel vagy kérsz valamit, hogy fáradt vagy, vagy inkább máskor, hogy valami nem volt jó, legyen másképp. Ami előfordul.
Megdöbbent a reakciója.
Egyszerre megváltozik. Bővebben…
T., k. és b. olvasóimat arról tájékoztatom röviden, ám sok szeretettel (a b.-ket kevesebbel), hogy a blogon vannak kommentelhető oldalak is.
Az oldal olyasmi, mint a bejegyzés, csak oldal a neve, nekem külön van a szerkesztőmben, és a linkje nem tartalmaz dátumot. Olyasmi, mint egy rovat, és nincs olyan percjellege, mint a bejegyzéseknek.
Viszont az oldalak hozzászólásait nem mutatja a főoldalon a legújabb hozzászólások listája, ezért nem pörög annyira a beszélgetés.
A fejléckép alatti menüben kint vannak ezek az oldalak:
A visszajelzések szerint a jó nekem! sokaknak motiváció és remek, konfliktusmentes, bloggerfüggetlen beszélgetőhely. Házigazda: semese.
A faszik mind azt akarják. Nem húznak gumit. Nem szeretkeznek, reszelnek. Rábeszélnek a szopásra, mellplasztikára. Csalnak is. Ápolatlanok. Megjegyzéseket tesznek. Nekik csak a tökéletes test a jó, a szőrtelen pina meg a pornótechnikák. És az jár nekik. Én igenis szép vagyok a magam egyediségében is, ennyi kilósan is. Húzzanak el. Nem kellenek.
Őszintén megmondom Bővebben…
melléknevek sorozat 12.
-i képzős melléknév
Az ember a gépén nagyobbrészt ír vagy fordít, de amikor e tekintet még vagy már üveges, akkor, szigorúan kávé mellett csak nézelődik, amíg a kakas nem kiált. Régen véleménycikkeket olvastam, a csömörig, meg társadalmat, filmkritikát. Mostanában ismeretlen emberek testéről olvasok. Miért érdekel engem ennyire a test? Bővebben…
Definiál. Minősít. Ne tegye. És mivel nem tudja, milyen nekem, ne mondja meg, hogy nem úgy kéne reagálnom.
Általában úgy érzem, a kommentelés az olvasók bulija egymás között, illetve a szövegek írása és a technikai üzem után nekem kevesebb figyelmem marad rá. De az biztos: a sokféleség önérték.
Profinak kéne lennem, rinocéroszbőrrel, de elárulom, hogy ember vagyok, és nem akarok úgy kattintani a blogomra, hogy kellemetlen, illetéktelen, nyomasztó, amit velem kapcsolatosan írnak olyan információk alapján, amit innen tudtak meg és a maguk szakállára értelmeztek.
Nem kell, hogy egyetérts. Egyáltalán nem várok ilyet. Szeretetet se. Kommentet se.
Írd le a véleményed. Mesélj magadról. Érvelj. Kérdezz. Viccelj. Hozz be új szempontot. Linkelj akárkit. Csóváld a fejed a lúdtalpasok/pirézek miatt. Bővebben…
A bejegyzés első része: hogy lehet ezt kibírni 1.
Arról írok, milyen halálig kísérni azt, akit szeretünk, és utána milyen az élet.
Sok feladat, kicsi gyerekek, rengeteg teendő, félelmek és elkeserítő emberek.
A listaírásra szánt papír nagy volt, de annyi minden került rá, hogy én már nem fértem az aljára se. Természetes: én nem vagyok fontos, most a gyógyulás a fontos — a nagynéném szerint –, meg a gyerekek.
Nem ettem, nem mostam hajat, nem aludtam, nem volt időm elgondolkodni semmin. És volt egy pont, amikor nem ment tovább.
De nagyobb papír nem volt a listapapír-szaküzletben, hát beírtam magam mindenki elé.
Mert az kiderült, hogy senki nem fogja átkarolni a vállam és gyengéden a füles fotelhez kísérni: pihenj egy kicsit, Éva. Ha én nem figyelek és gazdálkodom jól az erőimmel, akkor tuti az elmeosztály. És ezt nem engedhettük meg magunknak, mert ha én nem vagyok, akkor semmi sincs, nincs család, nincs betegápolás.
Bővebben…Ezt kérdezik tőlem. Olyanok, akikkel szintén megtörtént: egy közeli hozzátartozójuk rákos lett, tudják, hogy meg fog halni, és vannak gyerekeik.
Régebben nem volt rák, nem létezett: a családomban nincs, és elképzelhetetlen volt, elméleti fogalom, nem is értettük azokat, akik rettegnek tőle. Most már annyi idősek vagyunk, és újabban olyan fiatal áldozatok is vannak, hogy hetente hallok diagnózisról, halálról. Ez már ez az életszakasz, már dolgunk van vele. Halljuk az újabb eseteket, és hálásak vagyunk. Ezt nem írom végig, igen, azért, értitek. Bővebben…
Nem vagyok Charlie.
Azon egyszerű okból, hogy három napja még nem tudtam, ki Charlie. Illetéktelennek érzem Charlie-nak lenni, hangosan gyászolni.
Ezért inkább hallgatok, olvasok, elgondolkodom. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 