melléknevek sorozat 13.
ez is melléknév ám, csak a fokosnak van egy mennyiségjelzője
egyes szófajtani iskolák szerint a számnév a melléknév alfaja
Azon gondolkodom, miért van az, hogy valaki, egy már nem fiatal ember szinte egyik napról a másikra hátat fordít valaminek, ami korábban oly fontos volt neki, talán annyira, hogy az identitását jelentette.
Van ilyen? Bővebben…
Én ezt régóta nem értem. Mondjátok meg, mi ez az egész?
Fél Magyarország válni akar.
Van egy becsődölt, kihűlt házasság, némaság vagy feszültség évek óta. A nő váláson töri a fejét. Ami visszatartja: nem tudnék megélni a gyerekekkel.
Azért lett blogom, mert érdekel a világ, és van róla gondolatom. Megírom, és sokan olvassák. Először tapogatózva, óvatosan írtam, aztán jöttek a visszajelzések, egyre több bejegyzés született, megtaláltam a hangom. Az olvasókból közösség lett, találkozókat szerveztem. Később jöttek a díjak, interjúk.
Egy idő után azt vettem észre, hogy úgy kezelnek, mint társadalmi ügy elkötelezett harcosát, aki lelkesedésből életét adja és vérét ontja a nagy célért huszonnégy órában. Bővebben…
Van ez a Daily Mail-cikk azokról a férfiakról, akik megcsalják a terhes feleségüket. A szülés éjszakáján is. Barok Eszter írt róla. Váá, fúj, őt kiveszem, mint arra időközben rájöttem, sunyin röhögcsélt a blogján, nyilvános kommentekben ő is rajtam a “csalódottakkal”, úgy, hogy soha nem bántottam.
Ti mit láttok?
Megcsalt, megalázott hétköznapi nőket láttok?
Megmondom, én mit látok. Bővebben…
D-nak
Ez a blog a maga szöszmötölős fejtegetéseiben azt állítja, pontosabban bejegyzések százainak hátterében ott áll a meggyőződés, hogy a párkapcsolatokat, sorsokat és a közvetve a gyerekek boldogságát is az vágja tönkre, hogy a nemek helyzete egyenlőtlen, ebből ered mindenféle visszaélős, nem boldogító stratégia, frusztráció. A hatalom a probléma: a túlhatalom egyrészt, és a hatalmaskodó (nem kölcsönös) működésmód másrészt, amely erők és érdekek konfliktusának éli meg a párkapcsolatot. Ettől boldogtalanok a párkapcsolat résztvevői, és erre nem látnak rá.
Mit jelent az egyenlőtlenség? Bővebben…
Nagyon odafigyelünk, hogy jó legyen nekik. Gondosan kiválasztjuk, milyen legyen a gyerekszoba tapétája, hogy mit egyenek és melyik vitamin kell. Hordjuk őket úszni meg karatéra, megkeressük nekik a legjobb iskolát. Megkérdezzük a pszichológus barátnőnket, hogy mit mondjunk nekik a nagypapa haláláról és a kistestvér születéséről. A célokról, a becsületről, a kitartásról. Figyelünk a lelkükre, a rezdüléseikre, ott vagyunk életük fontos pillanataiban, biztosítjuk, hogy nyugodtan, kipihenten, tűhegyes ceruzával, tanárnak hízelegve könnyű legyen nekik.
Ez, amit a gyerekeinknek szánunk, és ami az énünk némileg feljavított változatának mintegy esszenciája, ez igen helyes kis egységcsomag mindenféle középosztálybeli erkölcsi jóval, rajta Hoffmann Rózsa hitelesítő aláírása, mindenki egyetért, hát persze, hogy körül kell nézni, mielőtt átkelünk az úttesten, tisztelni az idősebbeket és nem kínozzuk az állatokat, illetve csak kemény munkával lehet eredményt elérni.
De nem csak ezt a csomagot adjuk nekik. Mert közben ott élünk mellettük, csak úgy, a saját jogunkon, a magunk gyarlóságaival, és a viselkedésünk olyasmit is üzen, amit egyáltalán nem szánunk üzenetnek. És ők ezt is magukba szívják. Sőt, talán ezek a legfontosabb üzenetek. Bővebben…
Pontosan tudjuk, hogy nem így kellene élnünk. Minden érvet ismerünk, és nem is érezzük jól magunkat. Tudjuk, hogy a túlsúly betegít, hogy szarul nézünk ki, hogy az adalékanyag meg a cukor nem egészséges, és hogy a fogyásnak nincsen titka: mozogni kellene, és befejezni a zabálást. Száznál is több ok, ami miatt mégse változtatunk. Bővebben…
Újabban nem csalódás moziba járni. Vagy én tanultam meg úgy nézni, érteni, élvezni? A magyar filmeket meg egyenesen egytől egyig látni kell. Nem írom meg minden kulturális élményemet, de most mindkétszer döbbenten ültem. Spoiler nélkül álljon itt, hogy mi tetszett bennük. Bővebben…
Én, csakazolvassa, tükör nélkül is szempillaspirálozni képes, humán végzettségű fővárosi anya, de azért nő, szavaim súlyának teljes tudatában hajnali fél kettőkor a következő nyilatkozatot teszem: Bővebben…
Nem olyan vidám ám a blogger élete, mint azt hinni szokás, vagy éppen mint amilyennek én magam érzem derűsebb óráimban. Most nem a kötözködésre, rosszindulatú nézelődésre gondolok — amúgy ez nem annyira bonyolult, megtanultam mindenféle érdeklődést, idetapadást egyszerűen elismerésnek felfogni. Kérem szépen, vannak érdekes meg nem érdekes emberek, a nem érdekesek másokat basztatni járnak az internetre, egyébként meg menjen ki-ki pszichológushoz, ne itt töltse ki a nem tudom, mijeit.
Például, komoly válság 2013-as szövegeimet olvasnom. Az volt a hőskor, amikor minden kommentelő odavolt tőlük, és én is. Például ettől. Figyeljétek meg a kommentek ujjongását (hogy is ne hittem volna el?), és hogy mennyire lereccsentem a tumblis bírálattól. Azért raktam ki a posztot, mert gondoltam, ez jól sikerült. Nos, ez nem jó szöveg, sajnos. Hogy nem láttam akkor?
Meghaladjuk magunkat. A blogger kinövi a régi szövegeit, az olvasó meg az egész blogot, úgy, ahogy van.
Mennyivel jobb ez. (Mit fogok erről gondolni egy év múlva?)
Amikor benne vagyok egy témában, korszakban, szövegben, hangulatban, nem látok ki belőle. Tudatos vagyok, de csak azon keretek között. Később kívülről ránézek az egészre, és néha feszengek. Hogy jutott eszembe úgy poénkodni, miket állítottam itt magamról, de szar ez a jelző, nem értették-e amazt esetleg úgy…
Nem azért írok, hogy bántsak másokat. (Vagyis, nehezen elkerülhető a szándék, hogy megmutassam, hogy jól vagyok, és akik meg rosszat akartak nekem, esetleg dugják fel az egyik négy és fél kilós súlyzómat.)
A blog, illetve a személyes blog egóközpontú valami. Ott a figyelmem magamon mindig. Arra akarok kilyukadni, hogy nem tudhatom, csak néha jelzi vissza egy-egy olvasóm, hogy hogyan hat rá az, amit írok. Fáradhatatlanul keresem az életemben, ami érdekel, ami jó nekem, ami szép, ami ízlik. Erről írok, mindarról, ami nekem a minőséget jelenti, de nem azért, hogy előírjak, divatot teremtsek.
Újabban, ugye, mámoros vagyok attól, hogy a testemnek van még jövője, hogy mennyire nem reménytelen erősödni, feszesedni, és milyen más közérzet ez a könnyűség, állóképesség-javulás. Bővebben…
Amíg úgy mennek a dolgok, ahogy neki megfelel. Amíg nála van a kontroll. Addig demokratikus, figyelmes, nyugodt, gyengéd.
Aztán történik valami. Nem is az, hogy megbántod, veszekszel, vagy türelmetlen vagy. Egyszerűen jelzel vagy kérsz valamit, hogy fáradt vagy, vagy inkább máskor, hogy valami nem volt jó, legyen másképp. Ami előfordul.
Megdöbbent a reakciója.
Egyszerre megváltozik. Bővebben…
T., k. és b. olvasóimat arról tájékoztatom röviden, ám sok szeretettel (a b.-ket kevesebbel), hogy a blogon vannak kommentelhető oldalak is.
Az oldal olyasmi, mint a bejegyzés, csak oldal a neve, nekem külön van a szerkesztőmben, és a linkje nem tartalmaz dátumot. Olyasmi, mint egy rovat, és nincs olyan percjellege, mint a bejegyzéseknek.
Viszont az oldalak hozzászólásait nem mutatja a főoldalon a legújabb hozzászólások listája, ezért nem pörög annyira a beszélgetés.
A fejléckép alatti menüben kint vannak ezek az oldalak:
A visszajelzések szerint a jó nekem! sokaknak motiváció és remek, konfliktusmentes, bloggerfüggetlen beszélgetőhely. Házigazda: semese.
melléknevek sorozat 12.
-i képzős melléknév
Az ember a gépén nagyobbrészt ír vagy fordít, de amikor e tekintet még vagy már üveges, akkor, szigorúan kávé mellett csak nézelődik, amíg a kakas nem kiált. Régen véleménycikkeket olvastam, a csömörig, meg társadalmat, filmkritikát. Mostanában ismeretlen emberek testéről olvasok. Miért érdekel engem ennyire a test? Bővebben…
Definiál. Minősít. Ne tegye. És mivel nem tudja, milyen nekem, ne mondja meg, hogy nem úgy kéne reagálnom.
Általában úgy érzem, a kommentelés az olvasók bulija egymás között, illetve a szövegek írása és a technikai üzem után nekem kevesebb figyelmem marad a kommentekre. Ezért vagyok jóindulatú és közönyös: a sokféleség amúgy is önérték.
Sok értelmes, jóindulatú olvasóm elsősorban a poszt és az értelmes komment miatt van itt, ő maga is ilyeneket ír, de az is élmény neki, hogy ekkora faszok is vannak? Az antropológiai egzotikumok.
Profinak kéne lennem, rinocéroszbőrrel, de elárulom, hogy ember vagyok, és nem akarok úgy kattintani a blogomra, hogy kellemetlen, illetéktelen, nyomasztó, amit velem kapcsolatosan írnak ide olyan információk alapján, amelyeket innen tudtak meg és a maguk szakállára értelmeztek, elózva, ellenem.
Nem kell, hogy egyetérts. Egyáltalán nem várok ilyet. Nem is nagyon érdekel. Szeretetet se várok, következésképp nem tudsz ezzel zsarolni. Kommentet se várok.
Ha mégis: írd le a véleményed. Mesélj magadról. Érvelj. Kérdezz. Viccelj. Hozz be új szempontot. Linkelj akárkit. Csóváld a fejed a lúdtalpasok/szakállas férfiak//pirézek miatt. Bármi…
De ne használd – a blogom minősége és iránya által összehozott – olvasottságot arra, hogy engem lenyomj. Azaz: te tűnj okosnak velem szemben, rólam derüljön ki, mekkorát tévedtem/milyen sznob vagyok/mik a titkaim/te mekkora áldozat vagy, és főleg arra ne, hogy rámmondj mindenfélét, kellemetlenkedj, vádaskodj.
Csalódhatsz bennem, nyugodtan. Nem szavatolok azért, hogy minden tetszeni fog, mindennel egyetértesz – csak azt fogadd el, hogy én így látom. Nem csak odakenem, én a szöveget egész nap formálom, álmomban is. Negyven évem van abban, hogy így gondolkodjam és írjak. Nem felelek az elvárásaidért, a szövegeim benned születő értelmezéseiért. Igyekszem pontosan fogalmazni. Az értelmezés a te dolgod és felelősséged.
Azt szeretném írni, amit gondolok, következetesen és basztatások nélkül. A tévedéseimet magam szeretném belátni. A kommentszabályzat jegyében írókat tisztelettel kezelem. Sok apró szúrást elviselek, de általában arra kérek mindenkit, hogy a beszélgetés nyugodt és tiszteletteljes legyen. Ha te intenzíven reagálsz, és arra én válaszolok, akkor ne mondd, hogy jobban kéne tűrnöm a más véleményt, mert te kezdted. És nekem meg az a véleményem, deal with it. Gyávaság akkor kiabálni, amikor visszakapod. Te nem vagy a helyemben, nem tudod, milyen ezt a blogot írni, mennyit kapok mindenfelől miatta, talán más alkat is vagy. Ne minősíts!
Tűröm, sőt: a sokféleség érték. Egyik véleményt nem érzem a másik ellenségének, és nem szeretem, amikor odáig egyszerűsödik a kérdés, hogy két oldal van, és vagy-vagy. Tűröm, és válaszul leírom a magamét. A komment tartalma nem zavar, még rasszizmus is maradt a blogon, meg nemierőszakáldozat-hibáztatás. A stílus és a személyem minősítése, valamint az olvasó téves szerepértelmezése az, amiért szólok.
Ne taszigálj át engem a vállalhatatlan oldalra. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy meg vagy döbbenve, mert mást vártál, másnak hittél, a korábbi posztjaim – szerinted – mást állítanak. Ez nem tartalmi érv. Ez sima zsarolás, azért jössz ezzel, mert nincsen valós érved. Ez a te térfeleden történik, a te értelmezésed és a saját meggyőződésed mondatja veled. Neked kell elfogadnod, hogy én a jelen témát így gondolom (nem úgy, mint te, nem úgy, mint akiket még olvasol, nem úgy, mint a múltkor, egy hasonló, de lényegileg más témában). Legalábbis: efféle kérdéseim vannak. A fejlécben nemrég az a mondat szerepelt, miután szembesültem egy “következetes” blog visszásságaival, hogy “nincs eszme, nincs értékrend, csak jó mondatok”. Annak, hogy szerinted egy újabb írásom ellentmond egy régebbinek, vagy a blog – általad lepárolt – értékrendje, iránya, tartalma ellentétes az új poszttal, többféle oka lehet. Egyik sem ijesztő:
Nagyon könnyen tudnék olyat írni, ami mindig és mindenkinek helyeselhető volna, amitől általánosan szimpatikus lennék, mert ha valamihez, ahhoz kivételes képességem van, hogy átlássam, mit szokás gondolni, mondani, milyen egy Liberális, egy Anya, egy Feminista, egy Özvegy, egy Jótét Lélek. Tudom, hogyan lehet meghatni az embereket, hogyan lehet könnyű szolidaritást építeni, szörnyülködni azon, amin szörnyülködni szokás, és eltitkolni azt, ami cikis. Ehhez bizonyos témákat kerülnöm kellene, be kellene építenem egy általam nem kedvelt szókincset, néhány nagy igazságot mondani, aztán ismételgetni, igazodni egy konszenzushoz (mások véleményéhez), és akkor lehetne háromszor ennyi olvasóm is. De nem ezt választottam, mert az nekem kevés és közhelyes volna, meg színjáték is.
Nem fogok például azon siránkozni, hogy középkorú, családos emberek “egyik napról a másikra elhagyják a családjukat, mert megunták a társukat, és sajnos, mindenki lecserélhető”, pedig néha éreztették velem ilyen helyzetek elszenvedői, hogy ezt várnák tőlem mint “nőpárti blogotól”. De mit csináljak, ha a fenti idézet szerintem nem igaz? Ha egyszer a “szépen élnek” házasságot, mely a társadalom sejtje, továbbá az utódok felnevelésének biztonságos burka, a jelen, kiüresedett, lélektelen formájában nagyjából mindenestül kudarcra ítélt vállalkozásnak tartom, definícióját hibásnak, résztvevőit pedig szembe nem nézőnek, önérdekeket patetikusan magyarázóknak, képmutató egoistáknak, és igazi szeretet és méltóság híján levőknek?
Szeretem azt írni, amit tényleg gondolok, ellentmondásostul is, akkor is, ha zavaros. Szeretem a sokféleséget, a nehéz kérdéseket, a saját kételyeimet. És szeretem, hogy neked más a véleményed – amíg nem játszol vele sarokbaszorítósdit, és nem itt akarsz hatalmaskodva a bloggernél nagyobbnak kinézni. A sokféleség amúgy önérték, egy plurális, hosszú kommentvita pedig a legjobb, ami a bejegyzés alatt történhet.
A je ne suis pas charlie című bejegyzés legelején elismerem, hogy nem tudok eleget a témáról, és é nem leszek hirtelen szakértő, csak mert most mindenki ezt a történetet véleményezi, ezért nem megyek hozzá közel. A szöveget a magyarországi reakciók felszínes és hamis volta, az a bizonyos gyomortáji nyüszögés ihelette (hogy lett hirtelen ennyi elkötelezett liberális, a szólásszabadság és a kritika jogának védelmezői, akik tegnap még egy ártatlan mondatért akarták felkoncolni kommentelőtársukat? és ma is ezt akarják!). Továbbá az iszlámról való általános, nagyképű és felületesen megmondós véleménynyilvánítást bíráltam benne, illetve arról a félelmemről is szól a poszt, hogy a megtámadott európai közösség (?) összezár, önigazoló, bizalmatlan és idegengyűlölő lesz. A többi mind kérdés, gondolatkísérlet volt, illő tisztelettel figyeltem a nagyobb tudásúakat, és korrektül válaszoltam.
Basztatás, minősítés, látszólagos jóindulat mögötti szúrás ne legyen ezen a blogon.
Nem akarok mentegetőzni, magyarázkodni, sarokba szorítva lenni. Nem akarok ideges lenni. Nem akarok eltompult lenni. Érzékeny akarok lenni, és szeretném merni kimondani, amit tényleg gondolok. Legyél ebben partner, és írd le a magadét. De legalábbis ne kösd e szekér kerekét. Kösz.
A bejegyzés első része: hogy lehet ezt kibírni 1.
Arról írok, milyen halálig kísérni azt, akit szeretünk, és utána milyen az élet.
Sok feladat, kicsi gyerekek, rengeteg teendő, félelmek és elkeserítő emberek.
A listaírásra szánt papír nagy volt, de annyi minden került rá, hogy én már nem fértem az aljára se. Természetes: én nem vagyok fontos, most a gyógyulás a fontos — a nagynéném szerint –, meg a gyerekek.
Nem ettem, nem mostam hajat, nem aludtam, nem volt időm elgondolkodni semmin. És volt egy pont, amikor nem ment tovább.
De nagyobb papír nem volt a listapapír-szaküzletben, hát beírtam magam mindenki elé.
Mert az kiderült, hogy senki nem fogja átkarolni a vállam és gyengéden a füles fotelhez kísérni: pihenj egy kicsit, Éva. Ha én nem figyelek és gazdálkodom jól az erőimmel, akkor tuti az elmeosztály. És ezt nem engedhettük meg magunknak, mert ha én nem vagyok, akkor semmi sincs, nincs család, nincs betegápolás.
Bővebben…Ezt kérdezik tőlem. Olyanok, akikkel szintén megtörtént: egy közeli hozzátartozójuk rákos lett, tudják, hogy meg fog halni, és vannak gyerekeik.
Régebben nem volt rák, nem létezett: a családomban nincs, és elképzelhetetlen volt, elméleti fogalom, nem is értettük azokat, akik rettegnek tőle. Most már annyi idősek vagyunk, és újabban olyan fiatal áldozatok is vannak, hogy hetente hallok diagnózisról, halálról. Ez már ez az életszakasz, már dolgunk van vele. Halljuk az újabb eseteket, és hálásak vagyunk. Ezt nem írom végig, igen, azért, értitek. Bővebben…
Nem vagyok Charlie.
Azon egyszerű okból, hogy három napja még nem tudtam, ki Charlie. Illetéktelennek érzem Charlie-nak lenni, hangosan gyászolni.
Ezért inkább hallgatok, olvasok, elgondolkodom. Bővebben…
Négy éve írtam.
melléknevek sorozat hány is?
de meg mindenféle
Hát ez ilyen vegyes lesz, tök álmos vagyok, és nincs kávékapszulám. Egész nap rohangálok, semminek nem érek a végére, Julis csodaszép csizmája beázós, térdig ér a hó, valami négy napja nem mostam, iszonytató hideg van, jegesmedvék menekülnek a mélyhűtőbe, és éleztetni kell a fűrészláncomat. Azonban voltam manikűrösnél (rövid, ezüst, és még egy op-art gyűrű, fekete, zsírkő), kozmetikusnál (kedves olvasónknál), és a kiadós testmozgás sem maradhat el, mert nélküle kibírhatatlan a tél, és ma gyöngyözően fogok kacagni, vagy mozi vagy valami húsétel és anekdotázás G-vel.
Elkezdtem egy olyan bejegyzést, hogy mondatok, amelyektől megőrülök. Nem megy a frappáns befejezés: ez egy véghetetlen (van ilyen szó?) poszt, mert kétnaponta ismerek rá valami újra, hogy jé, ez is, nyelvi/intellektuális rövidzárlat, vicsor, szomor, nyöször — basszus, milyen emberek vannak! És mind egyforma.
Alapvetően három kategóriába oszottam a versenyzőket: Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 