a hatodik szülinap – gyakorlati tudnivalók

Ugyanezt írtam a Facebookra is. Ne olvasd el kétszer, olvass helyette Márquezt, Ian McEwant, Nádas Pétert, Muscle and Fitness magazint, Newsweeket vagy Murakamit! Bővebben…

belelóg a tényéromba

A húsvéti banzájok után kérdem: a szeretteid neked is belelógnak a tányérodba?

A tányér metafora. Bővebben…

ami működik – és ami nem 1.

Egyre többen keresnek meg, sokféle enyhébb és súlyosabb problémával. Mesélnek, kérdeznek. Nem tudok választ egészségügyi gondokra, és nem szeretném túllépni a kompetenciámat sem, ezért aztán azt csináljuk, amit ígértem: lelkesen és közösen edzünk. A többivel, a konkrét gonddal fel lehet keresni a progresszív szakembereket és oldalakat.

Vagy ha már unod a sok tanácsot és ígéretet, akkor csak menni a megérzésed után, és csökönyösen akarni jobban lenni.

Mindig ostorozom magam, hogy már mindent elmondtam, minek újra rágni, elővenni ezeket. Bővebben…

xeno- és más fóbiák

Két történet Sznobbudáról.

Szerdán, ami néha kedd, de volt már péntek is, úszom, ugye. A minap bejött két figura a szaunába, pocakkal és harsánysággal. Két vendéglátós férfi, főnökök, üzemeltetők. Szidták egyrészt a saját alkalmazottaikat, akik minden harmincéves picsa kabátját lesegítik, kihúzzák a széket, hát válogassák már meg, kinek jár ez! Én álmomban nem gondoltam volna, hogy gond az, ha udvarias és úrias egy pincér, és a saját főnöke teszi majd szóvá. És nem kell mindenki elé kitenni az előételt, csak aki rendes nagy menüt rendel. Vagy lehet olcsóbbat, grissinit, az pár fillér. De akkor meg jönnek, hogy gluténmenteset akarnak. Ez a gluténmentes cirkusz is… faszom. Aztán megvitatják, hogyan lehet megválni a problémás alkalmazottól. Szervezz nekik egy tesztet. Hogyan sütsz gluténmentes grissinit? Aztán ki lehet őket szórni. Nagyon remélem, ezt rosszul értettem.

Tulajdonképpen ezeket a témákat megvitathatnák privát helyszínen is. Engem mindig megvisel, ha hallom a vendégre, ügyfélre nem tartozó panaszkodást, a munkaidőről, a főnökségről, a “jaj, legyen már hat óra” fajta sóhajtozás is. Na de pont a vendéget ócsárolni, meg az ő igényeit? Elszégyellem magam azon az oldalon, hogy probléma számukra az oldalam. Ez nem profi, ahogy a magánügyek kibeszélése sem.

Facebookon nagyon kedves, “mindenben segítek” edzőlány a büfében hangosan szidja az új vendégét: “ha lefáraszt, hol éri meg az nekem háromezerért”. Nem vagyok edzettje, de annyira szar ezt hallani. Legalább az illúziót őrizzük meg…

Szóval, nem kellemes, viszont hasznos értesülni arról, mit gondol a vezetés viselkedésről, vendégről és ételallergiáról. Ugyanakkor, a két hellyel szemközti uszodában harsánykodván, elég nagy öntökönszúrás is. Én nem megyek többet a Piccolinóba és a LeRoyba.

A másik, szintén rövid történet egy kicsit feljebb, az aprócska plázában, a MészárSteaken zajlik, ahova levesfőzési ambícióból minőségi ökörfarokért vagyok menendő. A kedélyes fiúk mindig poénkodnak, lejóképűzik az érdekes arcú, de jó humorú törzsvevőt, érvelnek, hogy a karácsonyi dekoráció jó lesz még húsvétra is. Valóban vidám pillanatok ezek. Ennek derűnek a jegyében beszélnek a két ázsiai nővel is, szándékosan és eltúlzottan parodizálva azok kiejtési jellegzetességeit, hanghordozását és minimálszólkincsét. Ezeee forint. Az jó? Nem jó. Finom csibe. Látszik az eladón, gyakran űzi ezt a fajta paródiát, és a többiekkel jól szórakozik rajta. Csakhogy a nők sok ezret hagynak itt, és persze nem hallják a gúnyt. Szerintem ez már nem a jópofaság jegye. A kerület tele van diplomatákkal, nemzetközi polgárként folyton költöző cégvezetőkkel és családjukkal. Ráadásul hergelik itt a migránsgyűlöletet is évek óta. Én nem megyek többet a MészárSteakre.

Én mondom, addig van jó világ, amíg az ilyen mozzanat eléri a fogyasztó ingerküszöbét.

gyarmatosítók

Lionel Shriver (srájver), aki jelenünk provokatív, eszes és izgalmas írója az igényes-populáris palettán, tartott egy nagy beszédet, részben a regényírás feladatáról és jellemzőiről, részben egy cultural appropriationnek nevezett jelenségről: van-e jogunk mások identitását használni, értelmezni, sztereotip módon megjeleníteni, szimbólumokká és kereskedelmi termékké laposítani, hovatovább: tequilapartit rendezni sombreróban – íróként pedig más identitások bőrébe bújni, helyettük narratívákat szőni.

A The Guardian leközölte az egész beszédet. Kitettem a csakazolvassa facebookjára is. Aki bírja a cizellált angolt, itt olvashatja, nekem hatalmas élmény volt, Katának köszönhetem (tudjátok, akivel szerdán úszom):

I hope the concept of ‘cultural appropriation’ is a passing fad

(Fényképekkel az épp hatvanéves Shriverről. “Nem a legrosszabb, ami az emberrel történhet, hogy egy lóra hasonlít.” Ez a The Mandibles-ben – A Mandible-család 2029–2047 –, a magyarul legutóbb megjelent, a jövőben játszódó disztópia-regényében van, az egyik női karaktert jellemzi így.)

A szöveg idézi a cultural appropriation nevű jelenség definícióját:

taking intellectual property, traditional knowledge, cultural expressions, or artifacts from someone else’s culture without permission. This can include unauthorised use of another culture’s dance, dress, music, language, folklore, cuisine, traditional medicine, religious symbols, etc.

Az egész megint a safe space meg az egyéni triggerek, érzékenységek, egyenlőség és píszí témájába tartozik. Én tartózkodnék a reflexes na-ez-már-túlzás dohogástól, mert szerintem sem ez, sem más jellegzetesen angolszász témák és jelenségek, az elhízottság, a szépészeti műtétek vagy a fat acceptance nem ítélhetők meg innen. A cultural appropriation ügyében Európában, gyakorlatilag homogén (szegregáló) ország többségi lakosaként nem foglalnék állást, mert mit tudhatom én, milyen egy multikulti olvasztótégelyben, egy tradicionálisan bevándorlás-célpont jóléti államban latinnak vagy feketének lenni – legfeljebb épp Shriver regényéből (aki emlékezetesen ábrázolja őket, és szellemesen visszaadja az említett regényben a mexikóiakat ért sok évtizedes megaláztatást).

Shriver mindenesetre érzékenyen, okosan érvel (elítéli és túlkapásnak tartja a dolgot), és az írói autonómia ügyében biztosan igaza van. (Rendkívül ironikus, szatírára hajló, tabumentes, éles íróról van szó, egy valóságos regényíró-Tarantino ő.)

Mégis elgondolkodtam a téma kapcsán arról, amit már többször említettem a blogon: hogy én nem vágyom Európán kívülre semmilyen értelemben, és értetlenül figyelem az Egyiptomba, Indiába, Dél-Amerikába, Kínába utazókat, meg azokat is, akik rákattantak e kultúrákra. Bővebben…