2022. augusztus havi bejegyzések

nőies nő vagyok-e?

Közzétéve Szerző:
7

Na, nekemestek a transzaktivisták. Érv nincs, a valóságot nem bírják elviselni, megy a sunyi dühöngés, személyeskedés. Azt taglalják elképesztő kinézetű, kockatestű, borostás emberek, hogy én nem vagyok nőies.

A lófasznak is van vége. A csoportjaitokban vannak kiábrándult tagok, akiket már a transzideológia kritikája jobban érdekel, így én tudok a sunyi gyalázkodásról, és hogy a nevemet, családomat emlegetitek sértődötten. A saját életetekkel azt csináltok, amit akartok, hajrá. Át is verhettek, ha sikerül a “passing”: amíg nem lóg be elém egy fasz a női öltözőben, nem szólok az uszodaüzemeltetőnek. Viszont nem tekintünk titeket elnyomottnak, áldozatnak, mert nektek a saját döntésetek a transzkodás, a feltűnéskeresés, és mindent ennek rendeltek alá. De jó is annak, akinek van ideje, agya ennyit bíbelődni a nemével, mert nem kell “kapálnia”! Azt nem tilthatjátok meg, hogy bárkinek minderről véleménye legyen. Mely véleményt nem kell veletek egyeztetnie, sem valami vélt, elvont jóság-koncepcióhoz, inkluzivitáshoz igazítania (a koncepció mindig csak a ti érdeketeket szolgálja). Nyilvános tartalmakat bárki elemezhet, a hiedelmeiteket nem kötelező valóságként elhinnünk – és ez nem gyűlölet. Itt ti vagytok agresszívek, ti akarjátok uralni a nők közösségeit, rendezvényeit, megszólalásait. Bővebben… →

ügyek, megmozdulások, szereplés

Közzétéve Szerző:
Hozzászólás

Rég nem voltam tüntetni, pedig kapom folyton a mindenféle hírlevelet, tudom, mik vannak, kik szervezik, mik az ügyek, de nem vitt rá a lélek. Nem bírom én már ezt, az előválasztás óta. a dalocskáikat, a mellékes keresethez jutó színészeket. No- és Bojárt. Énekel. Meg kiáll tíz ujján öt pecsétgyűrűvel, pocóval, röhejes kalapban, és belebotlik a szövegbe két mondatonként: Bővebben… →

még az influenszerekről

Közzétéve Szerző:
Hozzászólás

Amiről beszéltem a hangfájlban, ahhoz kapcsolva írom most ezt, de nem csak az influenszerekre igaz ám, hanem mindenféle rajongásra.

Egyvalaki van középen, őt nézik, aztán botrány, elvárások, háború. Törvényszerűen. A kiegyenlítés szándékáról írok: a rajongás utáni kötelező nagy csalódás mögött mindig az van, hogy a rajongó ki akarja egyenlíteni a viszonyokat.

Nem bírja, hogy ő nem. Ő nem él úgy, nem lesz olyan soha, nem kap figyelmet. Főleg ha eredetileg ingert keresve, nézegetve, unalomból járt arra, “szembejött a blogod”. (Semmi nem jön szembe. Telefonon, appként elképesztően más élmény az insta és a facebook, meg vagyok döbbenve: laptopról én mindig magam kerestem ki hashtag vagy profilnév alapján, ami érdekel. Követő sem voltam, megválogatom. Nekem ugyan hiába villogtatja most az explore az papban a macskás videót, szétplasztikázott sztárokat, jóga és akrobatika örvén a seggeket, a gyors meggazdagodás lehetőségeit és az ADHD nevű borzalmas önigazolást. Nem érdekel, nem kattintok rá.)

Aminek utánanézel, odakattintasz, az téged érdekel.

A követő egy idő után elunja a rajongást, amit pedig senki nem kért tőle. Úgy veszi, a hőse kapott valamit tőle, viszonoznia kell. Most ő jön! Nem bír csak követő maradni, nem bír nem nyomulni. Eltanulja a magabiztosságot, posztnak titulálja a kommentjeit. Nem érti a pozíciók, beszédmódok különbségét, elvakítja az egója. “Csak a kommentek miatt jártam oda, xy és wz érdekesen írt, sokkal jobban, mint a blogger, maga a blog egy szar, nem bírom azt a nőt”.

Majdnem mindenki szerényen érkezik. Nézelődik előbb. Én jobban becsülöm azt, aki kihagyja ezeket az önismeret híján való köröket, durván beszól, és elmegy. De aki visszajár? Évekkel később is?

Jár neki a figyelem, a válasz, az észrevételének a megfontolása: dőljön össze a blogkoncepció, ha ő kritizál, leleplez, kockahas-hamisítást vél, kész, akkor vége a világnak. Lehessen most már ő a főszereplő, vagy legalább. fontos intrikus. Szerepelhessen végre, erre várt, a sunyi alázat csak trükk volt. Átveszi az irányítást, a megmondós beszédet, melynek eszközeit épp a körberajongott oldaltulajdonostól tanulta el, és az ő tereit használja, immár ellene. Kommentben maga is ajánl az infuenszeri poszt alatt másik diétát, edzésmódszert, ruhabeszerzési helyet, lifehacket. Hozzászólásban elmeséli hasonló terjedelemben és habbal a saját nagyszabású történetét  – ez itt a blogon nagyüzemben ment 2013-14-ben: a harsányak, épp azok, akik később elárultak, a poszt elé tolakodva, fölé licitálva, nem is kapcsolódva írták a nagy drámákat, vagy épp a kicsinyes “tudom, hogy a lényeghez sikerül hozzászólnom, de a tejfölnek nem annyi a zsírtartalma” megjegyzést, egy merőben irodalmi poszt alá, amelyben semmi komoly szerepe nem volt a tejfölnek. Tönkretenni, megváltoztatni, kitűnni mellőle!

Amilyen vagyok, nem zavart ez, nem láttam át a kínzó figyelemkeresésen. Hadd beszélgessenek, nem is mindig olvastam el. Utólag döbbenek rajtuk.

Kitör tehát a követőből a frusztráció: ő nem érdekes, neki miért nem válaszolnak (a blogger vagy más követők), ő nem tudna netes vagy színpadi (bármilyen) szereplésből csodálatot, hírnevet, megélhetést szerezni. Szerkesztési segítséget ajánl, ez épp a legbetegebb harsány, NukuNuniNéni Csilla volt: majd ő moderálja a kommenteket, nem lehet ezt bírni egyedül! Már akkor hüledeztem: hogy képzeli, hogy beengedem?

Az a deal, hogy neki, ha a követőiből keres pénzt, ezt el kell viselnie, hiszen “ő állt ki, vállalja a kritikát, nem kötelező egyetérteni, “cenzúra”.

“Ilyet én is tudok!”, kiáltottak fel tucatjával olvasók, akik előtte azt állították, hogy ők ilyet nem tudnak, elvarázsolódva bolyonganak a szövegekben, ámulnak. Ki kérte? És mi hasznom volt belőle? Mégis behajtották adósságként.

Aztán lett minden, állítólag megelégeltek engem, és nélkülem jobb a blog: feminista magazin, edzős oldal, életmódkönyv másoderesztés (!), megmondós-betámadós-rákos életmódblog, okoskodó facebookcsoport, “blogger vagyok” saját blog nélkül, “vállalkozás” bárminemű teljesítmény nélkül, edzésnapló edzés nélkül.

Nem bírja azt sem, és ez érthető, hogy ő nem személy, ő behelyettesíthető, ő egy szám. Nem bírja, hogy az oldaltulajnak teljesen mindegy, hogy ő pont kicsoda, főleg az instagram-tiktok hőseinél vagy az online edzéseket árusítóknál csak a szám kell. Ezek nem személyes viszonyok, hogyan is lehetnének azok? És ha írok, akkor is: te mindent tudsz rólam, a gyászomat, striáimat, fogyásomat, elvetélt szerelmeimet, gyerekemet, lakásomat nézegeted a homályból, nick mögül, kielemzed nagy fölényesen – de neked is jár az, amit a tehetség és önvállalás magával hoz?

Folyondárok. És olyan sajnálatra méltóak. Annyira emberi ez az egész, akkor is, ha még alázatosak, akkor is, ha már aljaskodnak.

Nem áll meg a kommentdoboznál a mohóság. Olyan került a lakásomba, akit életemben nem láttam, nem is tudtam, kicsoda. Mert aki bejelentkezett, hogy jönne, őt is hívta. Miért ne? Koldulni, kajálni jött. Kit nem hívsz? Ő se ismerte, amúgy. A másik slusszkulcsát pörgetve belépés után egynegyed másodperccel elkezdte mondani a varázshegyen, a kastélyban, mit hogy alakítana át. Lakásfelújított nagy fölényesen. Ez így nem jó, majd ő megmondja.

Hogy lehettem ennyire naiv?

És közben segítettek és szerettek sokan, ez is ott van. Közéjük vegyültek ezek a nem is tudom, kik.

Az olvasó nem barát, mondtam akkor, amikor a számig ért már a szaruk. Nem én választottam őt, nem biztos, hogy barátkoznék vele, nem biztos, hogy érdekel a története vagy elhiszem az igazát. Ne legyenek elvárások, nem bírom, én csak írok, lehet olvasni, de követelőzni nem, az életem, személyem nem lesz a tietek. Te jöttél ide, vállad a választásodat, el is mehetsz, de ne vidd az ezüstöt.

Hú, de megsértődtek, már ennyin is. De közben mások meg privátban kiöntötték nekem a magánéletüket, választ vártak, tanácsot kértek több hónapos levelezésekben. Még évekig. Ingyenpszichológus voltam, udvarias felületességgel meghatódtam, miközben csak írni szerettem volna, meg a saját életemet élni. Ne kelts irigységet! Ne dicselkedj! Ne örülj. Ő sem örül. Ne légy optimista! Nem lehetsz boldog te sem!

*

Ezt a kiegyenlítődés-igényt nevezik leegyszerűsítve irigységnek: ő is látszani akar, vele is foglalkozzanak. De több ez ennél. Mert a követő gyakran úgy erősíti az énjét, hogy lesajnálja, megítélgeti a követettet. Dehogy cserélne vele, egy ilyennel, aki apjakorú férfiakat hálóz be? És ezt ilyen echte alacsony sorú wannebe-k, akikkel a szellemfejedelem férjeim soha szóba sem álltak volna, lövésük sem volt semmiről, ami minket összekötött. Hiába, a látszat meg a külsőségek, az a fontos. Páros szelik kiránduláson. Bezzeg ő, mindig korabeli fiúkkal, ő kellett azoknak is (felcsinálta, szeretőnek tartzotta már gyerekkel is, ivott, lelépett, most széthízva tengődik).

Gyáván, pletykásan, saját edzett testet satöbbit soha meg nem mutatva.

Ő akarta, hogy köze legyen hozzá. Ő tartotta érdekesnek, ő figyelte. És aztán nem bírja ezt, és És kitalálja, hogy a hőse leszerepelt, szemét volt. És még oda is írja neki. Feje fölött beszélget róla, fikázva ugyanott, ahol addig tapsolt.

Ír egy témában, és akkor miért nem ír másról. Hova lett a nagy edzés/feminizmus/liberalizmus? Régen jó volt, de kifulladt. Kedvenc kommentem (nincs kedvem kikeresni): addig értettem vele egyet, amíg le nem írta, hogy a kutya a kertbe való, nálam ez red flag, mivel nagy állatvédő vagyok, menhelyekre járok! Ki is követtem! (Ezt pont Szentresiről írták. felfoghatatlan, hogy valakit ez zavar egy tudottan loncsoskutyás tiszaháti közegből jövő, “magasra törő” nőben, a többi – alapvető – hamiskodása nem.)

És vég nélkül. Aki keres, talál, és hát keres keményen, mert rögeszméje az illető, és valami perverz módon, negatíve azonosul vele, a bőrébe bújik: miért ennyit követője, miért olyan a haja, ő ezt nem így csinálná: “a helyében én rámennék a podcastokra”, álságos fél-elismerés: “lehetne több könyve, írni tud, de elbaszta”, írják azok, akik csúcsra járatták a netes mocskolódást.

A jelentéktelenségével kínlódó rajongó ráerőlteti a célszemélyre a saját normáit, mert ő is fontos, ő is számít. Nem bírja sokáig a szélsőséges kiegyenlítettséget, amelyet pedig maga választott: idejöhetsz, megnézheted, de nem a tiéd. Nem bírja, hogy az ott nem az ő oldala, pódiuma, teljesítménye. Kéri a részét – hiszen ő rajongott. Nem tud mibe belekötni, viszont nagyon szeretne. Hatalmat szerezni, okosnak tűnni, leleplezni a célszemélyt azzal, hogy ő bezzeg átlát a szitán.

És aztán, ha a hőse hibázik, vagy egyszerűen csak mást gondol, máshova helyezi a hangsúlyt, netán a belepofázásra reagálva határt húz, olyan indulattal fordul ellene, vagy nagyobbal is, ahogy rajongott. Amit semmi nem magyaráz, azon kívül, hogy eredetileg is kétes szándékai voltak és tele van elégtelenség-érzéssel.

Több és kevesebb is ez, mint irigység. És főleg, más. Énhatárok alapvető nem értése, önismeret hiánya, a teljesítmény nem-értékelése. Neki se legyen. Ő se különb. Ő miért nem esendő, halandó ember? Neki minden sikerül? Belepofázni, beleülni, jobban tudni, ellene emelkedni fel. “Tiszta zakkant, de nincs benne annyi kifinomultság, hogy a bajaiból egy jó kis multiplex szeméélyiségzavart csináljon, azt csak én tudom.” Írta az, aki a trendi import DID-del kamuzott.

Arcukat nem vállaló vagy szarrá simított profilképű nők dühöngenek állítólagos fotószerkesztéseken. Izmos, de nem hibátlan, vállalt anyukatesten, beforr fotókon keresik pixelenként a csúfságot soha nem sportoló, formátlan nők.

*

Ó, huszonéves koromban én is írtam öntetszelgő levelet írófejedelemnek, nagy színésznek – le akartam nyűgözni őket, azt vártam, hogy én is abba a tartozzam, és ezt ő igazolja vissza, reagáljon. És amint valóban olyasmi ligába kerültem, és én is kaptam az elismerést olyanoktól, akik a szövegeimet olvasták, és nem ismertek, elmúlt belőlem ez a késztetés, és szégyent éreztem miatta.

(bocsánat, lemaradt a mondatok vége)

“Ja, te tényleg azt akartad, hogy a közönséged legyen egy színész?” Nagyon fájt ez a mondata a pszichológusnak. És, ott, a Hegedű utcában: “Honnan fogja megtudni… hogy adjam a tudtára, hogy már nem érdekel?” Milyen az élet, úszunk, és még az sem esemény, ha szerelmesen-feszesen, Macival lát. (Dehogynem. El ne higgyétek. Nem múlik el soha. Nem eleven, de heg.) Ilyen önironikus mondatok hangzottak el a rendelőkben, amikor még nem volt súlyos kritikám az összes segítő lelkiző szakmával szemben.

Nem tudod a közönségeddé tenni azt, akinek a közönségévé szegődtél. Az elvárásaidat sem nyomhatod rá, hogy az influenszered hogy éljen, mit tegyen, “legyen elszámoltatható”, ha mondjuk fogyózik, vagy a vegánságot, egészséges életet, környezetvédelmet hirdette, “hiteles-e”. Szíve joga valakinek változni, sőt, váltogatni is a témáit. Főleg ha te az elején nem láttad, hogy pl. a vegánsága egy marketingpóz. Te akartad, te hitted el, ne ródd fel.

*

Tiszteljük egymást, olvasó. Maradj méltó, saját agyú. Iratkozz le. Kérlek, iratkozz le. Kérlek, ismerd fel, ha már nem.

Ne rajongj, ne túlozz, ne szeress, ne láss szépnek, ne gyere közel, ne helyezkedj bele teljesen.

Ennyien, ezek maradtatok, és így jó.

 

mégis kütyüvel edzek!

Közzétéve Szerző:
3

Május 13-án, a szülinapomra kaptam Macitól kütyüt (Garmin 55 Forerunner típusú sportórát).

Korábban az ő Garminját kértem el olykor, ha hosszút futottam (itt az erdőben vagy versenyen), és érdekelt a pulzusom, tempóm, útvonalam.

Most pedig elmesélem, mi az érdekes benne, miket tud.

Mégis lett kütyüm! Pedig mennyire elleneztem!… Volt, aki ezt számonkérően kérdezte. A választ erre a problémára Nyuszi mutatja be:

Teljesen mindegy, mit mondok én a Garminról – a lényeg az, hogy TE edzel-e.

Hasznos-e a sportóra/app? Attól függ. Ha nem edzel, nem sok értelme van. Ha edzel, hozzátehet ezt-azt, ha érted és értelmezed az adatokat, adhat önbecsülést is, fejlődésélményt. Ha csak kevés sportra költhető pénzed van, vegyél belőle felszerelést, jó cipőt, versenynevezést, ne kütyüt.

Az efféle órákat, illetve a hozzájuk tartozó appot leginkább futótáv- és -tempómérésre, ebből grafikonok és fotós ábrák készítésére, megosztására használják, illetve a pulzusszám monitorozására, pulzusalapú edzésekhez.

Én nem edzek pulzusalapon. Én csak tudok arról (Peter Attiától, megint, imádom egyszerűen), hogy a kettes zóna (nálam ez 104-121), másrészt a pulzus-variabilitás, tehát az, hogy rendszeresen elérem a négyes és ötös zónákat (139-156, illetve 156 fölötti zóna), jót tesz az anyagcserémnek és hosszú távú egészségemnek (longevity). Itt ír az 5-ösről is. Viszont a futós okoskodáshoz nincs idegzetem, mindent olvastam, de az aktuális futásomat nem igazítom pulzustervekhez, sem edzéstervhez, nem is résztávozok, csak a belső érzetemre hallgatok, hogy épp ott mi esik jól, mihez van kedvem. Nem mindig esik jól a magas pulzus. A fenti, első képen egy futópados kardió vége látható, ott a piros az 5-ös. A múltkor tízet futottam terepen, és az egy óra tízből 59 perc 56 másodperc a négyes zónában volt, ötös nem is volt, csak egy perc.

Utólagos megfigyelője vagyok csak az adatoknak, nem tervezek el semmit, nem cirreg közben Hermina, hogy gyorsabban. Boldogságos állapot ez:

nem akarok a futástól semmit.

Jó nem vagyok benne, unni sem akarom, de abbahagyni sem, mert fontos, szép és jó futni, mármint heti 20-25 km, két-három óra jó. Nem akarok semmi nagy távot, csak 5-10-eket, maximum félmaratont. Ne kelljen nagy fegyelem hozzá, öregember-krém se kelljen a fájdalmakra. Más sportra is szánok időt: súlyzózom, bringázok, úszom, nem akarok egyoldalúan edzeni, sem bemerevedni. Tehát én csak az élményért futok (többnyire kocogok, 6:20-7:07 perc/km közötti tempóval).

öregember-krém (Maci szóhasználata) izomfájdalmakra, agg futballisták kedvence. büdös.

A tempóval kapcsolatos általános megszállottság, önkínzás, okoskodás pedig kifejezetten elborzaszt.

Másra is jó a Hermina. Például:

Alvást monitoroz

Szenzor képes mérni az alvásom időtartamát (hibátlanul, visszaalvásostul-pisilésestül-fura álmostul, nem tudom átverni), közben a pulzust, az egyes fázisokat (REM, mély, éber). Elég szubjektív egyébként (mérés nélkül) az érzetünk, hogy “alszom én eleget?” Mindig akkor vagyok kipihent, ha Hermina szerint sok mélyalvásom van az alvás első felében (ez összesen másfél-két, néha három órát jelent), és összesen is megvan legalább hét és fél óra. Külön érdekes a szex utáni alvás: más a mintázata (azonnal hosszú mély, nincs éber szakasz egy darabig, ez akkor is igaz, ha hajnali a móka).

Pulzust is mér ügyesen, az én bitang szívemet

A folyamatos pulzusmérésből sok mindenre lehet következtetni: mennyire kemény az edzés, milyen a stressz-szint, mennyire vagyok fitt (a nyugalmi pulzus alapján), hogyan sikerült kiheverni az előző edzést, milyen hamar megy le intenzív mozgás után az érték; valóban HIIT volt-e az edzés. VO2 maxra is következtet a futásokból pulzusalapon (lásd lent).

A nyugalmi pulzusom átlaga 43-49, ez fontos faktora a fittségnek. Jó tudni, hogy alacsony a pulzusom és gyorsan vissza is áll edzés után.

Sport-e a jóga?

80-90 közben a pulzusom, de van, hogy 63. Állva, nehezebb, fél lábbal kitartott pózokban sem magasabb. A jógából ezen kívül semmit nem érzékel, a percenkénti légzésszámot rögzíti csak. Elszállt a maradék illúzióm is, hogy a heti nyolcvan perc jóga bármennyire is edző, erősítő hatású. Pihenésnek, nyújtásnak, egyensúly-gyakorlatnak és mentális erősítésnek jó.

A lépésszám-kihívás! Ráharaptam!

A Connect Garmin applikációja besorol tíz ember közé, és velük igyekszünk a heti mennyiséget (jelenleg 75 ezer) meglépni, ebben vetélkedünk. A múltkor nyertem:

Már írtam a gamifikációról: nagyon vicces, felszínes eszköz, de működik. Főleg akkor jó, ha magunknak csináljuk, tehát nincs tekintély, kontrollszemély, aki elvárja vagy jutalmazza a pont-, kitűző-, bármigyűjtögetést (a posztban a gyerekkel való lepaktálást bírálom: “ha edzel tíz percet, játszhatsz fél órát a gépen”). Legfőbb hatása a lépésszám-vetélkedésnek, hogy vadidegen neveket szívből gyűlölni kezdek. Ilyenkor az ember ezt felismeri és mulat önmagán, meg az ördögi appon, mert ez abszurd. Van, hogy vasárnap éjfél előtt frissítek, mire is mindenki hátrébb kerül, aki már lefeküdt, és jó ideges lesz reggel, hogy mégse nyert (velem is csinálták már, a következő héten visszavágtam!). Vasárnap tizenegy negyvenegykor még gyorsan kiviszem a szemetet és lépek hétszázat az utcában, ezzel nyerek… Szóval bohókás és értelmetlen, tény viszont, hogy többet lépek így, mint nélküle tenném. És állandó humorforrás. Maci kedvesen asszisztál, jön velem sétálni, benne van, hogy most a cél érdekében ne bringával menjünk a nyuszodába stb. Frissítés: időközben ő is nevezett, mivel Bécsben csatlakozott, csupa Jürgennel vetélkedik, épp egy céges állófogadáson masírozik a sztrapacska meg a sütik között fel s alá.

Lényeg: ha csak gamifikáció vesz rá az edzésre, ha többet nézegeted az órát, appot, mint amennyit (magas pulzussal!) mozogsz, akkor tévúton jársz, mert kifele élsz, és így a sportolásod nem lesz eredményes, sem hosszú életű. Bizony, bírni kell azt is, amikor lemerül Hermina. Ma úszásra menet, például. Se a nagy sétát, se az úszást nem mérte ma, harmadik helyre csúsztam vissza a lépésvetélkedőn. Figyeltem magam, zavar-e, hogy kütyü nélkül úszom (van, aki ilyenkor hazamegy, mert óra nélkül ő nem fut!). Nem zavart, jó is volt, hogy nem bajlódtam az indítással, leállítással. Amúgy a csatja csinált egy jó kis nikkelallergiát.

Futás és térkép

Az is érdekes, hogy merre járok, hol lassabb-gyorsabb a tempóm, és a táv hány kilométer. Korábban, amikor utólag térképen néztem a futásaimat, és közben csak lépést számláltam, hosszabbnak hittem a távot. Viszont órával meg nagyon zaklatott a futás, ha az ember folyton nézi, hol tart már, mennyi a tempó, miért jelez épp.

Én óra mellett is mindig számolom a lépteimet, mert nekem ez a befelé figyelés lényege, ez egy nagyon speciális, meditatív tudatállapot, nem tudok már máshogy.

VO2 max

Ez egy fontos fitneszmutató: az a térfogat milliliterben, amennyi oxigént maximális erőkifejtés mellett egy kilónyi testtömeg fel tud venni percenként. Minél több, annál jobb, tehát ez erősen összefügg a keringési, tüdő- és szívkapacitással. Itt írnak a becslés módjáról:

Running activity must be 10 minutes or longer in length.

Heart rate must be elevated to at least 70% of your maximum heart rate for at least 10 minutes continuously.

Az enyém jelenleg (május óta kettőt nőtt, de persze lehet, hogy ez is gamifikáció-biztatás):Táblázat, itt más számít kiválónak:

Fitnesz-kor, de jól nézel ki, letagadhatnál öt és fél évet!

 

Szóval én szeretem a Garmint, a DEXA-t is ugyanezért szeretem: megmutatja, mit ér a kitartó, kemény sport, és mennyire sportos vagyok. Az ember, amikor nagyon benne van valamiben, általában torzul érzékeli a valóságot, nem látja tisztán magát, de Hermina józan. Edzés nélkül, lanyha edzés mellett az adatok idegesítenének.

A lényeg lényege:

A sportóra érdekes adatokat mér és tudatosabbá tesz. Engem visszafog a túledzéstől, mert amikor ezt látom:

akkor nem kezdek el rágódni, hogy elég aktív vagyok-e. Minden a lustaság felé húz, így eléggé szubjektív érzéseink vannak azzal kapcsolatban, hogy mennyi az elég.

*

Idebiggyesztem még a legutóbbi InBodymat: lassú fogyásban vagyok a tavaszi nyűglődés, lábadozás óta, csak nyáron, egyben Herminával kezdtem újra igazán, a régi módon élvezni a sportot. Négy kilót fogytam, izmaimat őrzöm úgy nagyjából, talán egy kicsit sok az alacsony intenzitású kardió és kevés a fehérjebevitel. Az evésre a már kialakult preferenciákon kívül nem nagyon figyelek. (Szokásos: semmi cukor, kevés gyümölcs, az szezonális, zsíros tejtermékek, sok hús, inkább zöld leveles meg keresztesvirágú zöldségek, sok víz.)

Voltunk áprilisban is, különösen a zsigeri zsírom csökkent, 7-ről 6-ra, fél kilónyit, de volt ez 2 is, szóval megyek tovább.

pór ági @trustyourbodyprojekt nekiesett pataki andi HIITnek

Közzétéve Szerző:
2

Senki se bántotta Pór Ágit (követőszám: 2766), mégis négyszer ágyazta be Pataki Andi tiktok videóit, nem tud róla leszállni. Ismerem ezt, egyébként. Hogy valaki hozzám se szól, de annyira idegesítő, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni. Wtf, mit akar ez, hogy képzeli?

Elhever csendes albérletében (most nem lehet edzeni, meleg van, tönkreteszi a szervezeted!!!4négy!), és szemét forgatva dühöng, hogy Pataki Andi (tiktokon, fő platformján: 12,7E követő) miért gáz, szakmaiatlan, hajcsár és ő bezzeg nem ilyen, mert ő JÓ EDZŐ.

Nem is. Ági, te nem vagy ilyen. Rákezdesz erre a gyászos moralizálásra, hogy te jó, ő rossz, pedig csak utálsz edzeni, és nem jött össze az edzősködés. Szakmai elvként hangoztatod, hogy kedvesnek, megértőnek kell lenni a vendéggel, miközben csak lusta és elkenődött vagy. Ugyanannyit írsz a depressziódról, mint az “edzésről”, ami gyógytesinek is gyász, és húznál ebbe bele másokat is. Nehogy már más élvezze a futást, a böjtöt, vagy kockahasa legyen! Jujj, ez mind elvárás, át vagy verve, gonosz média, gonosz diétakultúra!

Hogy nem unják?

És miért olyan üdítően tömörek és frappánsak Andi baszogatós motivációi?

Pataki Andi végzett valamit, ami nem tűnik gyengének; nem túl izmos, de egészen zsírtalan, szép a teste, nem kell előnyösködnie a képein, és profi videókat forgat (semmiképpen nincs benne konvektor, szemölcs, macska).

Megint a lemaradt középszerűség üvöltözik a kiválóra. Mert idegesíti, hogy amaz nem csak eredményes a saját sportjában, hanem meg is veszik a termékét. Pór Áginak annyi marketingérzék se jutott, hogy ne panaszkodjon a megélhetés nehézségeire.

Közös bennük, hogy edzőként netes kontentet készítenek, és otthon végezhető, kevés vagy semmi eszközös, erősítő, illetve HIIT edzést árulnak online, tehát egy a vadászterület, csak a célközönségük nagyon más. És mondjuk Pataki Andinak megy is a biznisz, sugárzik belőle az erő, meg látszik a sport a testén.

Pór Ági évek óta semmi mást nem csinál, mint a saját lehangoló élete, közérzete, teste miatti frusztrációját adja ki magából valamiféle diéta-ellenkultúrának álcázva: ő kritikus, utánanézős, átlát a szitán. És rengeteget dumál, minden apróságban igazolást keres arra, hogy az a jó út, ha nem veszed komolyan az edzést.

Nem komálom amúgy a netes edzés műfaját: az ágazat túltelített, mohó, önismétlő, könyöklős, hitrendszer alapú. Túlteng az önbranding: én nem tudok ennyire kíváncsi lenni edzésügyben egyetlen személyre, nem igénylek gurut. Majdnem mindig saját kútfőből edzek és motiválódom, de ma már tömegével van bármilyen ingyenes, lelkesítő, profi videó, gyakorlatleírás, tanács, edzésterv, ha elkél az inspiráció vagy a körítés, de tényleg bárhol. Van abban valami visszás, amikor edzéseket és közösséghez tartozást tagsági alapon, hovatovább identitásként árusítanak. Én emiatt nem bírtam Dagadt Köcsögöt és Gyerünk, anyukám!-at sem: nekik annyira olcsó ez, a júzernek meg ehhez képest sokat kell beletenni. Jógatanárom legalább adja a lakását, jelenlétét, korrekcióit. Túl sokszor reprodukálható, lélektelen a netes termék. Az előfizetésből lesz a netes locsogás: gyanítom, a tagok többet kommentelnek, mint edzenek.

Szóval én nem költök ilyesmire, akkor már inkább egy negyvenkettedik csodaleggingszre. De ha ilyen kontentet keresnék, biztosan Andi videóira fizetnek elő.

Pataki Andi a tesitanáros “emeld fel a segged” beszédmódot választotta, ami nem épp azt idők szava, igazi kilencvenes évek hangulat, ma már a Rubint Réka típus se mond ilyet. Mert most az megy, hogy nem szabad senkit megszégyeníteni, igazat mondani se, nehogy traumatizáljunk valakit; szegények annyit fogyóztak és gyötörték magukat, most gyógyulnak, a hajcsárszövegek csak megutáltatják velük a mozgást. Halld meg szelíden a tested jelzéseit, találd meg a neked valót, könnyíts, hagyd ki az edzést… a nem mozgás is mozgás, a semmi is valami:

Imádom, egyszerűen. Hogy még ő van megsértve. De nem csak a kövérek-intuitívevők nyomatják:

A világ, amiben minden elmosódott és képlékeny, “én így értelmezem, nekem ez az”, nincsen többé definíció, standard. Csak én érzem ezt mélyen sértőnek? A teljesítményre, verítékre, képességre nézve.

Az önkímélet és sérelembabusgatás (haladók neurodivergens szöveggel nyomják, tehát ők NEM TEHETNEK RÓLA) mellett a másik trend, a még ennél is ostobábbaknak a pénzköltés, a ma is virágzó csodaszeripar. Vegyél valami tápkieget, és jó lesz (myprotein-Németh Dorottya, LifeTilt, Mankershop).

Andi kifogásokat leleplező keménységén persze csak az sírja el magát, vagy kezd vele ingerülten vitázni, akinek sara van sporttémában, és nem és nem tudja megszeretni a mozgást. A keveset se, a könnyűt se, a sétát se. Valójában azt nem szereti, hogy elnehezült és szarul néz ki, telnek azt évek, jönnek föl a kilók, egyre jobban gyűlöli a kockahad elméleti koncepcióját is, ja, és őt átverte a “diétaipar”, és akkor ez rá van kenve a “hajcsárra”, aki “bántalmazó”, de izgatottan megfigyeli.

Zárójel. A diétaipar évi 71 milliárdos biznisz – a fast food ágazatot pedig 973 milliárdosnak jósolták tavalyra. De erről ezek a megszomorodottak soha nem beszélnek. (Az ételeknek nincs morális tartalmuk!) Bezárva.

Én is ismerem a “testem szavára hallgatást”, a “túl nem feszítést”, mert ma már én sem edzek annyira durván. Pór Ági rendszerében én is túlélő vagyok, 2016-ban írtam:

Most például, ahelyett, hogy befejezném végre a holnapi posztot, itt bizsergek, hogy mi legyen, vigyek-e külön cipőt az olimpiai guggoláshoz, kiszámítottam fekvenyomásból az egy ismétléses maximumomat, és esküdözöm, hogy a hétfői zúzós terem és a mai tizenöt kilométeres hegyi futás után holnap inkább nyugis nyújtás, plank, szauna (haha, ebből is mi lesz: edzők és pultosok jönnek-mennek, a nap már a másik oldalon süt, már kétszer pótoltam magnéziumot, a fűrészpálma levelei lehullottak, tizenkilencedszer szólal meg A Szám, Amitől Féltem, Hogy Az Jön, de én még rámegyek hétféle gépre, valami elbaszott hetvenöt kilóval lábtolózom, turmix után felötlik, hogy hohó, haskerék is van a világon, és visszamegyek, enyhe hányinger közepette csapódom vele a falnak).

Minden idegesít. Mindenkit zsírosnak látok.

Miért így van összeforrasztva a Cybex gép?

2015-18-ban az edzéseimnek eléggé pótcselekvésjellege volt, már akkor is gondoltam, tudtam, hogy Artemisz azért olyan aktív, mert nincsen csávója, akivel összebújva beleszundikálhatna egy üzbég művészfilmbe. Csak hát soha ilyen hasznos, öntudatot és izmokat eredményező pótcselekvést. Abból lett a mai testem, kitartásom, öntudatom. És ma már, a nagy szabad időbeosztásban van olyan, hogy elhatározom, reggel futok egy hosszút, de “előbb még elolvasom/megfőzöm/elintézem ezt meg azt”, “jaj,  nehéz lesz”, “menstruálok”, “hőség van”, “ma regenerálódom, az is kell”, “a teljes élet része a lustálkodás is”, “nekem aztán nem lesz bűntudatom, eleget edzek így is”. Amúgy tényleg, elmúlt hetem (pulzusalapon számolja):

Nem nehéz az edzés, nem ritka, hogy ennyi, formában vagyok. Mégis, így is, minden egyes futás előtt, súlyzózás előtt megy a lemez: alkudozom, szorongok, ellenállok.

Volt, hogy hallgattam erre a hangra, és keserű, nyugtalan lettem tőle pár hét alatt. Még úgy is, hogy nyolc hétig volt posztkovidom. Nem lehet edzés nélkül, sok edzés, önlegyőzés nélkül jól lenni.

Nem, nem a testem jelzése ez, én testileg teljesen jól vagyok. Nekem a tudatomban van egy gát. Szorongok a kipirulástól, a lihegéstől, az erőfeszítéstől.

És közben tudom, hogy ez kifogás, szükségem van az erőfeszítésre, nagyon boldog és eredményes az egész, már közben is és utána. Csak előtte nem. Tudom: nem a testem, hanem a lustaságom tiltakozik. Ki kell röhögni a lehúzó hangot, a szorongást, és hajrá. Kell, hogy legyen valami humorérzék, egészséges rá se rántás az énünkkel kapcsolatban, ne hatódjunk mindig úgy meg minden lelkizéstől.

Akik kárognak, rosszindulatúan mások edzését, étrendjét, “túlzásait” taglalják, mindig szánandóan élnek, félnek az élettől, meg vannak nyomorodva. Más igazságszolgáltatás nem lesz: ennyi a “karma”. És Pataki Andit megveszi az, aki tényleg akar edzeni, félórásat, endorfint akar, és kúlnak érzi az izzadást. Ági meg szövegelhet vég nélkül a félbe-szerbe mozdulatokkal a konvektornál a megszomorodottaknak, akik se így, se úgy nem fognak edzeni soha. Egyre kevesebb edzés, egyre nehezebb-merevebb test, egyre több szöveg és önsajnálat.

A legszebb éveik. Pór Ági még nincs harminc. Pataki Andi elmúlt negyven.

Nincsen olyan, hogy ne legyen erőfeszítés a sport. Van kellemes mozgás: séta, jóga, de aki akar valamit a testével, jól kinézni, vagy gyógyulni, annak kell az, hogy félretegye a nyűgöket, a kifogásokat, komolyan vegye magát és mindenféle irreális önelvárás, túlzás nélkül kitartson, és jut do it. Mert akkor könnyű lesz a nehéz, és hihetetlen önbecsülés származik abból, amikor sikerül valami, ami korábban csak olyanoknak ment, akik annyira mások, mint én… igazi sportolók.

Ja, és Pataki Andi nem kesereg és nem érzi szarul magát, pedig éles mondandója nem csak Pór Ágit bőszítette fel. Megrántja a vállát, letiltja a picsába a sok irigy lusta kellemetlenkedőt. Mosolyog és tolja tovább: az én oldalamon az lesz, amit én akarok.