mit jelent nőnek lenni? 1.

Nem baj, ha erről az beszél, aki nő.

Röviden: két nem van. Ahogy tanultad a suliban, úgy. Nem változott meg.

Két olyan nem van, amely valóság, minden más vagy anatómiai hiba, vagy konstrukció: annak kifejeződése, hogy a nem megélése nem komfortos – egyébként keveseknek az, de amennyire lehet, próbáljuk élvezni. Ahogy megélik e két nemet, az sokféle. Az nagy zavaros, és a zavarosban sokan keresgélnek mindenfélét.

Minden kamu? Vannak-e őszinte transzok? – kérdezi indifferens, intakt, kíváncsi vacsorapartnerem. Ezt a kérdést talán fel lehetett tenni 2012-ben, de azóta?

Mindenki keresi magát, ők így. És ma már megéri. Csak nézek, mi lett ebből az egészből. Azt állítja, ő is az, mint én. Vagy már nem elég különleges a transzneműség sem, kell még jobban bonyolítani.

https://lathatotranszok.blog.hu/2017/11/23/nem_vagyok_no_de_nem_vagyok_ferfi_sem

Transzként kiállni a nyilvánosság elé olyan előnyöket, jogokat, pózokat jelent, hogy szerintem mára senki se tudja, mi ez. Hordozza is körbe őket a balos média. Ügy. Fontosság. Csinosság. Egy nem túl vonzó férfi jó nőnek érezheti magát.

…szükség lenne egy olyan térre, ahol mindezt biztonsággal meg tudnád élni.

Egy ilyen világban senki nem erőltetne rád címkéket. Nem érdekelne senkit milyen gyakran váltogatnád a neved, nemed, identitásod, önkifejezésed illetve stílusod. Azt viselhetnél amit akarsz, kísérletezgethetnél bármilyen dzsender konfigurációval, elmerülhetnél a zavarban akár szándékosan, akár véletlenül. 

https://transvanilla.hu/genderqueer

Egy keményen dolgozó ember csak hüledezik ezeken, ha pedig az ő nőségét kérdőjelezik meg, akkor még ideges is lesz. Nem bánt senkit, nem bántunk senkit.

…a transzneműség nem afféle választott életmód, amit a budapesti elit unatkozó tagjai követnek, hanem egy velünk született állapot, ami bárkinél, bárhol megjelenhet. Ismerek transzneműeket az ország minden szegletéből…

Muszta Cecília – „A társadalom szélére sodorva tényleg tud rémisztő lenni a modern világ”

 

Ez az instagrammer pedig aktivizmus címén ügyeket hergel, drámázik és nagyon vágyja a visszajelzést, hogy ő nő, jó nő, szép nő, hősnő.

Úgy kiírják a facebokra részletesen az elnyomottságot. És váltogatják, hogy ők most mik, és láthatólag élvezik. Minél több volt a hátrány akkor, amikor még nem találtak rá a transzgumicsontra, annál nagyobb élvezet most parádézni. Az áldozatiság is jobb, mint nem látszani, átlagosnak vagy még jelentéktelenebbnek lenni. Van ethosza.

Ő. Vagy ő. Vagy ő.

Hallgassuk meg erről a témáról Kent is, aki beavatkozások tucatjai után nemrég coming outolt, hogy ő Barbie. Ken, a progresszív nyugatról. Belátom, ez bulvár, annak is az alsóbb része, de van tanulsága.

3:55-től:

I have been living as a woman. Wearing heels, wearing make up, having hair extension…

 

Ennél sokkal egyszerűbb a nőség. Ingyenes, nincs vele meló, sem lelkizés, és nem nyomja a lábujjakat. Ami lelkizés, az valami más. Amit úgy meg kell keresni: ki is vagyok? Az a nem TAGADÁSa.

Régebben: “I am the fruit of my imagination.”

A női lét nem bonyolult: aki nő, az nem beszél róla. Magától értetődő, természetes állapot, a sziklán is, a szélben is. Ahogy születsz: kromoszómák, elsődleges és másodlagos nemi jelleg, hormonok, reprodukció, és aztán az vagy, míg élsz. Lehet, hogy problémásan, de akkor is az vagy, és annak fognak tekinteni. A fogantatás pillanatában eldől, és nem változik meg. Nincs olyan, hogy valaki rossz testbe születik (interszexualitás van), és nincs külön lélek (bár jól hangzik).

A többi szövegelés, különcködés, és valami egész másról szól. Bővebben…

összegzés feminizmusról és transzokról

Milyen jó, hogy nincs már veszítenivalóm az úgynevezett feminizmusban, így nincs bennem zavar, gát vagy félelem, hogy ezt megírjam. Sőt, hát… mitől is féltem én régebben?

Tegnapelőtt, március 31-én volt a transz láthatóság világnapja. Tegnapi hír pediglen, hogy Semjén Zsolt törvényjavaslata egy nagyobb csomagban az, hogy a nyilvántartásban eztán a születési nem szerepeljen, amit nem lehetne megváltoztatni Bővebben…

a diagnózis csapdája

Ma az identitásképviselet, a jogvédelem, az önlélekbúvárkodás sötét mellékutcájáról lesz szó. Ha neveket adunk a nyugtalanságainknak, furaságainknak, akadályainknak, mindjárt másképp hat a kínlódásunk. Kicsit… menő lesz tőle. Nem igaz?

Nosza, nevezzünk el mindent, és emlegessük minél sűrűbben. Dobjuk be gyakran. A nyilvános térben. A legszemélyesebb dolgainkat, igen. Bővebben…

a furák és én

Eljött az idő, hogy a magam számára tisztázzam, hogyan vagyok én a liberális, emberi jogi megközelítésnek az identitáspolitikai részével. Mit gondolok én a másságról, mennyire támogatom a legkisebb kisebbségek emancipációját, beleértve az engem rohadtul irritáló aspergeres figurákat (és íme, nem félek, leírtam!), a kövérségüknek előnyöket követelőket is, valamint a transzokat, akik ügyének afféle népszerűsítő fóruma próbáltam lenni, de csak kikezdtek és felhasználtak…?

Idézem egy korábbi posztból azt a folyamatot, amin átmentem. Én, aki mindig előre, tiszta szívvel, érdek nélkül, másokért cselekedtem, így összegzek:

Mióta evilági lettem, a privát életemben inkább saját javamra figyelek homályos eszmék helyett, amelyeket ki így értelmez, ki úgy, de mindenképpen az én feladatomnak és nem a sajátjának; szerepek és funkciók, amelyekből hamar mások elvárása, dobozba tuszkolás lesz, aztán követelőzés és számon kéregetés, jaaaaaj… sokat mesélhetnék erről. Amióta a blogon is arról beszélek, hogy nekem mitől lett jobb, mázsás teher gördült le rólam. Amióta nem tépelődöm a déemben, hogy talán az ökobio fair trade chiamag is biztos erőszak valakik ellen, amióta nem akarok mindenben egymillió százalékig tudatos, önreflektív, igazságos és hasznos lenni, azóta vagyok jól.

Hogy a mondandóm azért ne regresszió, tehát ne a szokásos kismagyar alterofóbia legyen, annak az a biztosítéka, nem csak spekulálok, hanem nyitott elmével figyelek, árnyaltan gondolkodom, ismerek sok érintettet és olvasom az ezzel kapcsolatos angol nyelvű vitákat, illetve magam is írtam érzékenyítő tartalmakat. És én megtapasztaltam azt is, hogy nőellenességgel, elnyomással, kápósággal, testszégyenítéssel vádoltak azok, akik tőlem tanulták a feminizmust, itt töltötték a napjaikat a blogon, meg voltak sértve azon a kínzó érzésükön, hogy tán ők is elmehetnének edzeni (de elmentek végül, és de, az egészség mégiscsak súlyfüggő!), akik ellopták a témáimat, szavaimat és ellenem használták fel őlet.

De nem vagyok benne biztos, hogy ez a keskeny út létezik-e. Nagyon keskeny.

Nem kedvelem, amikor valaki elvonatkoztatás, alapos elvi háttér és általában vett aktivista tevékenység nélkül, csak mert épp úgy alakult az élete, hogy – mondjuk – beleszeretett egy azonos neműbe vagy vegánná vált, hirtelen aktivista lesz, és másokon is követeli, hogy “legyenek ők is nyitottak”, váljanak aktivistává vagy legalábbis szövetségessé. Ez az egyik oka annak, hogy 2014-ben elidegenedtem a hazai feminizmustól. Hogy rám róttak feladatokat, aztán meg korholtak, pont akkor, amikor friss özvegy voltam és két óvodásom volt.

Azok a felvilágosult emberek, akikkel szívesen töltöm az időm, és akik közé magamat is sorolom, azt a minimumot mindenképpen hozzák, hogy nem akarnak normákat erőltetni másokra. Nem veszik elő a feszületet és a fokhagymát, ha megtudják, hogy valaki vállaltan gyermektelen, meleg vagy transz, netán aszexuális, vagy másban leli örömét, mint amit a mainstram romantikus filmekben látunk.

Nagy a szabadság, és legyen is nagy atekintetben, hogy ki hogy éli a magánéletét. Legyen képes mindenki kritikusan feltenni a kérdést: most ezzel, hogy kék a haja/felizgatja a lónyerítés/utálná a saját gyereket, EZÉRT nem vállal, tényleg kinek árt?

Kinek árt az, hogy ő olyan? Miért tolerálom? Miért nem? Normatív vagyok? Ezek alapkérdések azok számára, akik nem hisznek A Rendes Ember Mítoszában. Bővebben…

antonia mondja

Szeretnék írni erről egy kicsit, mi történik ott és olyankor, a feminista angolóráinkon, mert hatalmas élmény – ez volt a nagy titkos blogos kezdeményezés április végén, amihez jelszót adtam akkor. Többen csatlakoztatok, és azóta is járunk hetente.

Működik, és én mindig élvezem, ha beindul így valami.

Antonia szellemi vezér, nyelvtanár, érvelőművész, a mi bölcs nővérünk – és egy kicsit a pszichológusunk is.

Mindig öröm van, amikor belépünk, szívbéli üdvözlés. Leülünk a nagy asztal köré, Bővebben…

fétis

Tele vagyok gondolatokkal, igyekszem lényegre törően megírni.

A minap valaki nagyon erősködött nekem, hogy a fétis, az nagyon izgi, továbbá normális, nem csak az a normális, amit én annak hiszek ám. Mindenkinek van fétise, én pedig prűd vagyok.

Ha társalogni kívánsz velem, előbb definiáld a fogalmaidat, így Voltaire.

Ha nekem kell megfogalmazni, a fétis egy nem konkrét személyhez kötődő tárgy, jelenség, bánásmód, amely szexuális izgalmat vált ki. Tehát Bővebben…

beszélgetünk

Azért írtam meg ezt az érdekes műfajú, komplex, rengeteg munkát igénylő posztot, mert azt látom, hogy sok értelmes ismerősöm (hát még az értelmetlenek!) a transznemű emberekről és a transzkritikus feministákról úgy beszélnek és foglalnak állást rendkívül magabiztosan, hogy érintőleges információik vannak csak, az érdemi problémáról sem információjuk, sem szempontjaik nincsenek.

Én gyűjtőmunkát végeztem, és nem foglalok állást, nem ez a szerepem. Nem a saját véleményemet, világlátásomat, összegzésemet írom tehát, hanem belebújok az egyik oldal szerepébe, bemutatom nektek az eseteket, érveket és szempontokat. A szerző ennek érdekében utánaolvasott, beszélgetett autentikus TERF (Trans Exlusionary Radical Feminist) személlyel, majd Vay Blankával is.

Hogy miért tettem mindezt? Mert hallatlanul izgalmasnak találom a témát újságíróilag, továbbá ritkának és fontosnak a magyar nyelvű, közérthető női beszélgetésekben. A TERF részeket dőlt betűvel szedtem. Egy vagy két ponton (a plasztikai műtétről szólva) beszélek a személyes véleményemről, mert Blanka – retorikailag – engem kérdezett.

Blanka ugyanis válaszolt ezekre az érvekre transzként. Ő normál betűvel szedve olvasható. Olvassátok el mindkét oldalt, és fogalmazzátok meg az érzéseiteket és a kérdéseiteket! Ne a válaszokkal kezdjétek.

Bővebben…

“én nem jó nő akartam lenni” – interjú vay blankával 1.

A Vígszínház mellett ülök Vay Blankával, aki néhány napra, ügyeit intézni érkezett Budapestre. Reggelizünk. Mellette nagy hátizsák.

Milyen volt a vonatút?

A csütörtök esti berlini vonaton az a jó, hogy az ülőhelyes rész is kellően üres ahhoz, hogy lehessen aludni. Egyedül voltam a kupéban. Végül a szomszéd kupéban ülő lánnyal, akiről pár mondat után kiderült, hogy a húgom jó ismerőse, egy kupéba cuccoltunk, hogy biztonságban legyünk.

A csomagjaid miatt…?

Nem igazán.

Ööö… ez tehát egy olyan hátrány, amit te transzként is átélsz. Mintha azáltal élnéd meg a nőiséget, hogy lám, már téged is sújtanak a hátrányok. De hogy is van ez anatómiailag? Bocs a gyenge poénért, de sokat kell neked még ahhoz alakulni, hogy meg tudjanak erőszakolni. Bővebben…

az én elitizmusom

Az érvelésemre, az egész lényemre, gyakori indulataimra (úgy általában rám) szívesen mondják, ha már mást nem tudnak mondani, hogy elitista, kirekesztő. Ez jól hangzik, ezzel túl lehet kiabálni azt, amit mondok: hogy nem vagy a körülményeid áldozata, te sem, én sem, igenis lehet jobb életed. Bővebben…

vállald magad!

Támogató Július 8.

de ez most ostorozósabb

Ezt, amit a címben írok, kétféleképp értem.

1.

A technikai (de ez összefügg a morális és önismereti önvállalással). Szoktak nekem írni ilyen Túró Rudi meg Borsó Püré nevű felhasználók a facebookon, a profilképük pedig egy szobor részlete, egy mandala, egy stilizált szem-ábra. Bővebben…

édes erdély

Nem leszek népszerű most. Nekem nem megy le a torkomon édes Erdély. Egyre kevésbé.

Rá fogok erre baszni, hogy szóba hozom. Mert ezt elég sokan így gondoljuk, tudjuk mi, amit tudunk, de csak úgy hallgatólagosan. Ki nem élezni, pont mint a kövérségről és a kövérek öncsalásáról szóló vitákban. Inkább nem mondjuk, nehogy megsértsük azokat, akiknek ez érzelmi, sőt identitásbeli kérdés.

De ha nem szólunk, azt hiszik, rendben van így.

Hogy miért negyven fölött jövök rá, hogy jaj, nem, nem, soha, az érdekes. Kimaradt valahogy. Bölcsész voltam, nem is buta, mégsem lett semmilyen történelem- és eszmeértelmező készségem, kritikám. Úgy hallgattam előadásokat a népi írókról, mélymagyarok és hígmagyarok ellentétéről. Magyarázták kocsmaasztaloknál a már nem tökéletes fogsorúak, hogy micsoda szemétség. Bővebben…

a közönséges kiskacsa

Van ez a döbbenetregény, A nevem Asher Lev Chaim Potoktól, életem legerősebb olvasmányélményeinek egyike, identitásregény. Ne haljatok meg úgy, hogy nem volt meg. Na, én úgy vagyok én író, Bővebben…

ed

2016 áprilisában írtam, először a könyvben jelent meg, aztán tettem ki

fotókkal: Spingár-Westerlund Anita

ezt irigyelték, ezt az élményt, de pont ez az, amit nem lehet elvenni

marad a béna parédézgatás semmilyen testtel, drága és innen megirigyelt ruhában, ami nekem sosem volt lényeg

Ed egy Ző, egy személyi ző, mégpedig nagyon jó ző. Írtam róla cikket is, mire másik szívem csücske, aki sportpszichológus, megjegyzi, hogy ha ő még valaha tanít személyi edzőket, kötelező tananyag lesz a cikkem és benne Ed.

Ed egy konditerem-reklámfilm, vágatlan, azonos azzal, hogy ő Ző. Bővebben…

a majdnem, az majdnem semmi 1.

 

Most sokan lettünk, nagyon sokan. Amiatt a linkgyűjtemény miatt, amit tavaly októberben szedtem össze, a saját írásaimat, és most került elő, majd írtam az elejére még pár sort. Erre megosztották huszonnégy óra alatt hatszáznegyvenen.

Mi van ebben az országban? Mi van ezekben a családokban, a műanyag ablaktokok és fényfüzérek mögött?

Menjünk bele? Még? Ezt most majd nem fogják annyian megosztani.

Látom, a szeretős linkekre mentetek rá. A szerető sorsa a soha, és az azok a szemét kurvák, a blog első posztja. Amilyen vagyok, ebből mindenféle következtetéseket vonok le. Legyen.

Na, fogd meg a kávét, helyezkedj el kényelmesen, és akkor diskuráljunk most egy kicsit ifjúkori önmagunkkal, azzal, aki szerető volt. Van.

Ma is szembesülünk, ma is fájni fog. Bővebben…

képeken az énem

Hűha, nem volt poszt kedd óta, egy kicsit zavarosak a napjaim — látom ám, hogy mire kiteljesedett a fotótár (a képek kedden készültek, folyamatosan küldi át őket Anita), megtizenötszöröződött az óránkénti kattintásszám.

Ez még engem is meglepett. Bővebben…

én nem akartam úgy végezni

Tudjátok, eleinte félve írtam erről. Éreztem én, hogy ezzel valami gond lesz. “Maradtál volna csöndben”, azt írja a kommentelő.

De nem az a gond vele, amit hittem.

Én is azt hittem, hogy a túlsúlyosak vannak megbélyegezve, és a szép testűek a mennybe mennek.

Meg még azt is hittem, hogy a kemény sport nem más, mint fogcsikorgatás és edzésmánia, konkrét cél kitűzése és annak mindent alárendelés, avagy felbuzdulás és hóbort.

Hogy aki életmódot vált, az csak bikini bodyt akar, hiú, engedett a patriarchális nyomásnak. Mi komolyak vagyunk, ilyesmivel nem foglalkozunk.

Én is azt hittem, hogy a fitnesztest a norma, az a nyomasztás, pedig az mesterséges. Azt hittem, hogy azé a normális (mert az a reális), aki azt eszi, amit szokás, és legfeljebb ímmel-ámmal sportolgat. Kicsit felszaladt pár kiló a terhességekkel, istenem. Ilyenek vagyunk.

Én is azt hittem, hogy a fitnesztestűek gőgösen kacagnak tökéletességük tudatában másokon. Olyannak születtek, az az alkatuk, nekik könnyű. Övék a világ. Nem is mennek, vonulnak. Álló nap büszkén feszítenek, nem tudják, hol vegyenek még rövidebb és még testhezállóbb meg pinkebb cuccokat.

Már tudom, hogy a legális, a normális az, amivel nem tűnsz ki. Az enyhén elhízott, nem túl formás, nem izmos test. Arra senki nem fog beszólni, elvégre neki is olyan van. A kifőzdei kaja, az üdítő, a rendelt pizza, a túrós batyu.

Már tudom, hogy a kemény sportnak a teljességhez van köze: létélmény, az élet áradása, önmagunk meghaladása, mélységesen fájdalmas és építő önismeret, és még ifjonti kúlság is, a szerelemhez hasonlatos. Agyi és személyiségbeli változás is, segít megérteni összefüggéseket.

Már tudom, hogy a fitnesztest csak elméletileg norma, valahogy úgy, mint a modellek kinézete. Tudunk róluk, mindenki utálja őket, senkinek nincs olyan teste, ők nem érvényesek, menjünk fagyizni. Nem számít a hétköznapokban semmit a tökéletlen tested: soha nem fognak a munkahelyedről kigolyózni miatta, semmilyen hátrány nem fog érni, ha átlagos a tested, ha nem látszik a tricepszed. (Annál inkább, ha végtaghiányod van, vagy mondjuk látványos tünetekkel járó bőrbetegséged.)

A kényszerítő norma: az átlagos kinézet. Az átlagos harmincas végi nő teste. Az átlagos életszínvonal. Az átlagos kisgyerekesanya-életmód.

Ne tűnj ki, mert megjárod. Ne nézz ki másnak, mint ami rád van róva. Ne provokálj.

Csakhogy én nem akartam olyat, se testet, se sorsot, se életmódot. Mert az nem valami fáklyásmenet.

Már tudom, mi a különbség, amikor megbocsátó szeretettel szép, szépnek is látható valamim, meg amikor igazán, kifényesedve, önmaga maximumán.

Ó, nem páváskodás. Életszag, vértől duzzadó szövetek. Az embernek szeme lesz. Épp az itt a lényeg, hogy nem vetít többé magának. Megismeri erősségeit, hátrányait. A sport, az iram, az ismétlés száma, a súlyzó, a lapsúly, a tárcsa, a százalék nagyon is nettó valami, ott kár hamukázni.

És már tudom: nincs diadal, nincs elégedettség. És alkat se nagyon van. Senki nem tartja magát tökéletesnek. Sokan vannak, akik huszonkilókat fogytak, vagy borzasztó vékonyak voltak előtte, és kemény melóval változtattak magukon. Elhajtotta őket a teremig a kínzó elégedetlenség. Az elégedettek nem annyira sportolnak. Nagyon ritka ott is a tökéletesen atletikus test, szájtátva nézzük mindannyian.

Azt persze látja az úgy-ahogy kigyúrt, hogy mások öntudatlanul és akár boldogan is, de sokkal rosszabb testi állapotban vannak, de ez nem segít azon, hogy ő maga tulajdonképpen mindig elégedetlen, még jobbat szeretne, szorong, keresi a módszereket, és ez nem valami buta velejárója az amúgy üdvös sportnak, hanem maga a motiváció. És ezt bírni kell. Folyamatos disszonanciában, sok nehéz és alkalmanként egy-egy mámoros testi élménnyel.

Hát igen. Mire valahogy, véletleneken, áldott sodrásokba kerülve, tudatossággal és kemény melóval olyan testünk lesz, amilyenről eredetileg nem is álmodtunk, már rég sokkal jobbat akarunk. Ó, nem arról van szó, hogy bár lennék magasabb, bár lenne olyan a testem, mint másvalakié. Nem, a saját legjobb testünket akarjuk, amelyet kiismertünk és megszerettünk. Egészen a saját legjobb anatómiánkat, benne rejlő lehetőségeit, teljesítményét. A titkait.

Egészen jó testet akarunk, de olyan nem lesz (illetve józanul, gyerekeinkre, óránkra és pénztárcánkra is pillantunk: annyit nem ér).

Az nagyon vicces, hú, ez ciki, hogy én itt még februárban elkezdtem egy posztot, gyakran szerkesztgettem, bővítettem. Az a témája, hogy itt vagyok, kész vagyok, megérkeztem, annyi kiló vagyok, amennyi szeretnék lenni, mostantól az a feladat, hogy ezt az állapotot megőrizzem. Ezek és ezek a tanulságok, itt állok a célnál. Így előre. Motivációként.

Kész vagyok? Megérkeztem? Kiló…??? Állok? Mostantól?

Sosincs vége, a poszt se lesz kész soha. De ami történt, jobb ennél, igazibb és sokarcú. Egyáltalán nem az a fontos már, ami akkor annak tűnt, változtak a módszereim is. (Azóta lett ketogén. Azóta csinálok a klasszikus testépítés helyett sokkal inkább a tornasportra meg a crossfitre jellemző dolgokat. Azóta futok kevesebbet. Azóta nem kínoz, hogy hogy nézek ki, csak megyek, edzek. Azóta nem fogytam egy dekát sem, viszont több kiló izmom lett.)

Ki hitte volna, hogy súlyemelés?

Ki hitte volna, hogy a mellem, amely ugye a fogyás első számú áldozata, ilyen lesz, és végül megszeretem és elfogadom ezt is? Igazán? (Ami nem jelenti azt, hogy…)

Én eredetileg nem tűztem ki semmilyen célt. Nem volt az, hogy na, most lefogyok. Nem volt bennem, hogy most jól megmutatom. Mit is? Kinek? Én nem akartam pont valamilyen lenni. Nem tudtam, milyen leszek, csak azt, hogy valamivel jobb.

És azt tudtam, hogy nehéz lesz. Mert pont akkor kezdtem el, amikor karámba terelték az addig száguldó pajzsmirigyemet. Amitől lelassult az anyagcserém.

És most is úgy vagyok vele: csinálom, amit élvezek, ezek újabban már rendkívül intenzív edzések, hosszúak, sok gyakorlattal, nagy súllyal, és ritkás, de hosszú futások is. Aztán ebből lesz valami. Az lesz az én testem, azzal én nem vitázom.

Az egész nem volt biztos, nem tudtam én, mi felé tartok, csak csináltam, aztán lett valami, aztán abból is másvalami, megértettem sok mindent, fájt is néha. Kínlódtam a kajával. Nem értettem az embereket. Termet váltottam. Próbáltam megfogalmazni, mi zajlik bennem. Bántottak is, el is csüggedtem, kételyeim voltak, meg kellett kérdőjeleznem hiedelmeimet és elveimet. Csalódtam emberekben, megtorpantam, testképzavarom lett. Bírtam, akartam, aztán néha nem.

Én annyi mindent nem tudtam az elején. Közben lett világos.

Hogy én ezt egyre jobban élvezem. Ezzel azonos vagyok. Az edzéseimmel, a magam feje után.

Hogy bennem van egy élsportoló. Az a régi, aki kiskamaszként ottmaradt éjszakáig pluszedzeni az rsg versenyzőkkel (soha fel nem merült, hogy én is, nem vagyok alkalmas). Egy nagyon elszánt, csökönyös, akit nem lehet eltéríteni, aki akkor is fut, ha beleszakad (teremben futottam 2010 őszétől, “amikor még én is csak kardióztam”), aki fölrakja a húszkilós rúdra a tizenöt-tizenötöt, és alááll, segítség nélkül, és akinek nincs izomláza, nem fáj semmije. Na, ezt most majdnem elipszilonnal írtam én is.

IMG_3085_resize

Hogy én rendkívül jól izmosodom: nagyon hamar meglátszik, arányossá tesz, elfér rajtam, és szálkás, és nem leszek tőle férfias.

Hogy a protein és egyes szerek mennyit számítanak, igenis. Az edzés előtti szer, a BCAA, a kreatin. A szénhidrátmentesség.

Én ezt nem tudtam. Én nem léptem fel azzal az igénnyel, hogy majd jól izmosodjam, vagy hasson a BCAA. Én csak megpróbáltam. Soha nem féltem, hogy majd átvernek, hogy pénzkidobás. És soha nem éltem semmivel, ami ne segített volna. Nem csodaszerek voltak, hanem edzés- és étrendkiegészítők.

Néha úgy érzem, a nagy akarás, másokhoz képest igazított cselekvés, az álomtest-poszter az öltözőszekrény ajtaján, az edzésterv, a konkrét cél, az, amiről a motiváló fitneszoldalak szólnak, önmaga ellen fordul. A messzire, különös úton merészkedés az, amin áldás van. Az eltökéltség és ugyanakkor a szinte véletlen. A botorkálás. Az alázat. A “rosszabb biztos nem lesz, gyerünk”. A “mindenképpen megyek futni”. Nem csak akkor, ha cserébe rögtön és nagyon meglátszik.

Nem tudtam eleinte, hogy a legjobb az egészben: a kitettség, a meredek élmények. A jég, a mínusz százötven fok. A mezítlábas erdő. A keringés sebessége. A böjt. A fejjel lefele lógás, kétszer huszonöt kilós súlyzót lengetve (hoooosszú hátizom). A fej fölé vitt ötven kiló. És most csontvelőt adok. Az is jó. Az egészségemből másoknak is adok.

vállra

Megváltoztam. Kinézetre, napirendemet tekintve, értékrendre is. Mélyen alszom. Nem éjszakázom. Nem Clinique az arckrémem. Nem eszem sütit a Szamosban. Találkozóimat az edzőterembe szervezem. Megismertem sok mindent a világból, amit korábban nem tudtam. Sok-sok időt, figyelmet, pénzt szánva rá csak mentem bele, a sűrűjébe.

Megváltoztam.

Az emberek pedig reagáltak.

Már tudom, milyenek “az” emberek, mi mozgatja őket, mi kell nekik belőlem. Ilyen szempontból nagyon tanulságos volt.

Szerettek például tragikusnak látni, olyannak, akinek nehéz, sajnálni. Akinél nekik jobb. Aki nem nagyon ugrál, az ő helyzetében, ugye. Aki csak ír.

Nem okvetlenül szeretik, ha jó nekem. Nem értik. Főleg, mert tudják, honnan álltam talpra, mihez képest örülök ennyire. És mert nyilvánvaló, hogy többnyire sokkal szarabbul érzik magukat. És mert a sportteljesítmény, vagy a test megváltoztatása, vagy a gyógyulás olyasmi, amit nehéz elvitatni. Azt nem adják, az nem lottóötös.

Nincsenek jól ők se, az csak a látszat. A munka, család mókuskereke elfedi, hogy szarul vannak. Okos, érző emberek. Tanácstalanok, keresnek valamit. Volna lehetőségük. Lehet megosztani azt, ami összegyűlt. Lehet inspirálni, meg tudom úgy írni. Ha akarják. Van, aki belevágott.

Ha nem, nem. Soha, egy projektemnél nem voltam ennyire hallgatag. Ennyire kevéssé normatív. Pedig volt sok. Moshatópelus, bántalmazottnő-mentés, otthonszülés, hordozás, öko, segítsünk másokon, minden. Soha ennyire nem tudtam magam függetleníteni attól, mások mit csinálnak, mit gondolnak.

Reagáltak izomra, edzőteremre, kockahasra, fehérjére. Elmondták az összes sztereotípiájukat. Egy kicsit viccelődtek.

Arra, hogy olyan vagyok, amilyen addig voltam, nemigen szóltak be. Engem sose bántottak a túlsúly miatt, békén hagytak ismeretlenek is, a szeretteim is. Szerettek így is, úgy is. Nem is tűntem klasszik elhízottnak, mert mindig volt derekam, egyenes hátam, és mindig aktív életet éltem. Csak én éreztem túl nagynak, idomtalannak magam. Combosnak. Reménytelen seggűnek.

Ott gyűlt bennem ez az egész. Hogy jé. Én. A terem. A testem méretei, formái. Az állóképesség. Az étkezés. A bőr. Az emberek. A ruhák, ahogy minden megváltozott, a bugyimhoz való viszony, a kedvenc nadrág típusa. A rituális varrónőhöz bevetetni, átszabni menések.

Nem nagyon mertem erről írni, csak szőrmentén. Egyszer olvastam egy cikket, amerikai volt eredetileg, amely azzal szembesített, hogy sokan, akik azt mondják, szeretik a gyerekeket, nem is igazán szeretik “a” gyerekeket. Csak bizonyos fajta, kedves, jól nevelt gyerekeket.

Emésztő szégyen volt ez. Hogy én nem rajongok a visításért, a 3-15 év között előforduló, nyavalygós hangú szülőnyüstölésért, a hangoskodásért, rongálásért, falánkságért. Elviselem, mert el kell, kicsit poénkodom rajta, de nem szeretem. Lám, akik igazán szeretik a gyerekeket, azok mindezt is. Mindent.

Valahogy így szégyelltem magamat. Nem vallhatom be, hogy nem látom szépnek a túlsúlyt, a gyűrődő combot. Mert akkor Olyan Leszek, Aki. Akinek nem szabad lennem. Nem vallhatom be, hogy szabadulnék, más vagyok én igazán. Versenyló, aki beszökik a tízezer hektáros vadonba. Nem írhatom le, hogy nem szerettem a saját combomat, mert biztos fájna nekik. Testszégyenítés. Felszínesség. Biztos dicsekvésnek gondolnák, biztos azt hinnék, őket bántom vele. Csak élezném a különbséget. Test és életvitel és lelkierő különbségét. És hát van, aki igazán szépnek érzi magát túlsúllyal, és sugárzik. Mit tudhatom. Talán csak az én parám az egész. Talán belsővé tettem, hogy kamaszként sokat bántottak. Hogy épség- és szépségfetisiszta a családom. Normálisék. (Ez a blog legolvasottabb posztja ám.)

Hát, biztos van, aki jól érzi úgy magát, de azért feltűnőek ezek a szépítési, megmagyarázási manőverek. A hevességük. Ahogy normálisnak van mondva egy gépesített, autóval járós, inaktív élet, a három az egyben kávé, egy csomagolt croissant-ból álló tízórai. Agyonmanipulált kaják, elidegenedett életmód.

Lelkierő: meg merni nevezni, ami van. Nem tagadásban élni. Szembenézni a farkasainkkal. A téves kajálás mögött eltorzult lélek van. Szeretni őt. Felel.

Én nem szeretem a túlsúlyt, de dolgom a magaméval van, és nem ítélek és senkinek nem adok tanácsot, aki nem kér. De ettől még írok a saját alakulásomról, melómról. És írok a túlsúllyal kapcsolatos attitűdökről. És nem akarok olyan lenni. És igenis hagyják abba a hisztit az elkényeztetett gyerekek. Mit magyarázkodjak? Nem bonyolult.

Nem azzal van baj, hogy valaki kövér. Az engem nem érint, és amúgy sem abszolútum, hogy a Nemkövérség A Jó. Sem az, hogy nekem mi tetszik, vagy mit milyennek tartok, vagy nekem mitől lett könnyebb az életem. Nem is az a baj, hogy valakinek elkenődött az élete, gyenge, és önigazol. Na de ha a szépséges élményeimre, örömömre, megtalált erőmre reagálva mondják a mindig ugyanazt, vagy épp a médiakritikámra: ez a cikk meg akar vezetni titeket! és: igenis a szokásos, büfék-menzák kínálatából, családi hétvégék programjából kirajzolódó életmód nem egészséges! rossz közérzethez, betegségekhez vezet! — ha ilyenkor nekem és ellenem nyomják ide az önigazolást, akkor megmondom, hogy szerintem ti hazudtok magatoknak. És nem benne tartani segíteni a jó, hanem erőt adni a változáshoz. Ítélet nélkül. De én közben nem fogom tagadni, hogy a magam részéről nem tetszik a tetemes zsírszövet. Ne vedd normatívnak, ha zavar.

Ami engem igazán kiakaszt: hogy ezt szánják a nőknek, ezt a sorsot. Ha anyák, ha egyedülállóak, ilyenek lesznek. Tanácstalanok, sóvárgók, kövérek, motiválatlanok. Kínjukban mamamik meg feministák is. Élethiányosak. Megbízhatóak, világ terheit elhordozók, gondoskodóak, magukra nem gondolók, üzemszerűek, muffinsütők, apró-cseprő dolgokon, egy bulvárhírt kommentelve, egy ovis étrend kapcsán, egy hordozókendő árán ölre menők, életre megsértődők.

És ahogy próbálják ezt valóban megélni. Azonosulni vele. Örömet lelni benne. Hát hol a fiatal lány? Hol van az, aki autóstoppol, hol van az, aki úgy röhög, hogy kifolyik a szájából a Martini? Aki… füvet szív? Akinek három orgazmusa van hat testrészén egyszerre? Aki lobogó hajjal fut a napfényben? Hol, hol? És én megőrültem? Vagy a szerelem élménye tette ezt velem, életem szerelme, vagy ez valami öregedéspara, hogy azt a fiatal, farmeres énemet akarom, a szabadot? A martenszeset, a tűsarkút, a koncertre járót? Azt akarom, egyedül is, három gyerekkel, érdemi segítség nélkül. Lehet azt?

Igen, azt akarom. És az lesz nekem.

Nem akarok olyan lenni, mint a többi. A mégoly jólétiek. A szemüvegesek, komolyak, előtaggal kezdődő nevűek, a koppanó léptűek, receptből sütit sütők, autóba ülők. Nem akarom azt, hogy a déem legyen az ingerforrás, ott nézelődjek nagy aggályos arccal. Ítéljek. Befejezettnek gondoljam magam. Az én koromban. Mióma és hőhullám, megbecsültség, mammográfia, hajhullás, sorozatnézés. És hülyének néz a gyerekem, egy szolgálatnak, aki maga nem számít. Nem akarom.

Nem akarok olyan lenni, aki végzi a dolgát öntudatlanul, és közben gyűlik benne az elégedetlenség, és nem ismeri fel, nem tud vele mit kezdeni, és másokon vezeti le. Másokat néz, mások zavarják, rossz érzései vannak, “véleménye”, amit megír a facebookon vagy amit a barátnőjének dohog, hogy “hogy kiakasztották” “már megint”. És nem tud magával mit kezdeni, és erodálódik, és nem ismeri fel, ami van. Az élethiány van, a nem valódi élet, amitől mindenki kicsit gonosz és nagyon unott lesz. Ó, hány ilyet látok.

Én szembe akartam nézni.

És a vágy csendje. Hogy nem lüktet a testem, lelkem, nem eleven. Azt sem akarom.

Ez pedig rendszerkérdés. Hogy ezt szánják a nőknek, a negyveneseknek, az anyáknak. Hogy ilyen fórumozók, mindenféle jó ügyhöz csatlakozók, ugyanakkor sodródók, tanácstalanok és mélységesen elégedetlenek lesznek. És én erre mondok nemet. Ezért vágok új dolgokba. Ezért tartom nem puszta szisztematikus, fegyelmezett erőfeszítésnek, instrumentumnak, hanem izgalmasnak és viccesnek, magának az életnek ezt az egészet.

Akármi lehet még.

Ismerőseim a következőképpen reagálnak új életmódomra, szövegeimre és kinézetemre:

  • de csinos vagy (az esztétikum körébe utalja a teljes életmódváltozást)
  • de izmos vagy, túl izmos vagy, nekem nem tetszik a sok izom
  • kétségbe vonja a változás mértékét (főleg trollok), manipulálom a fotókat, túlzok
  • kétségbe vonja a változás értelmét (“jó voltál úgy”), egyben félreérti a célját — a régi “poci” egyidejű dicsérete
  • szélsőségesnek nevezi a változást, azt, ahogy sportolok vagy eszem (infóhiány)
  • arra hegyezi ki, hogy ki mennyire csinos, kinézet, hiúság, tetszés, pasizás, nahát, hogy kicsípted magad, újra a párválasztási piacon? nincs senkid épp?
  • testi állapotáról panaszkodik, rajta kívül álló oknak tulajdonítva, hogy ő nem tesz magáért
  • magyarázkodik, hogy valaha ő is sportolt, de most miért nem, fogadkozik, hogy majd ő is
  • elmeséli, hogy ő hogy sportol/hogy testépít, jobban tudja, reflexes tanácsadás
  • arról beszél, hogy van egy ismerőse, aki még inkább, aki ért hozzá, és javasolja, kérjek tőle tanácsot
  • viccelődik, testépítős sztereotípiákat ont, rémtörténeteket mesél
  • kifejezetten agresszív lesz, dühöng (kommentelők)
  • aggódó arccal figyelmeztet arra, hogy a “túl sok zsír” vagy a fehérje milyen veszélyes, tönkreteszi a szervezetet. Démonizálja a fehérjét, merő tudatlanságból (a ketogént nem szokták ismerni, oké, inkább már nem is mondom. Na de a fehérje, értitek. A tejből kivont savófehérje-izolátum vagy tojásfehérjepor. Aminosavak. Abban az országban, ahol csecsemőink tápszert, öregjeink roboráló keveréket esznek. Abban az országban, amelyben nem telik húsra, halra, tojásra, ahol rossz minőségű szénhidráttal tömik a gyerekeiket is. A fehérje méreg, idegen anyag. Ezt magyarázza nekem valaki eü végzettséggel, egyik kezében Milka Wafelinivel, a másikban cigivel).

Nem tudják, basszus, mi a különbség dopping (teljesítményt etikátlanul fokozó és/vagy egészségügyileg veszélyes, kivétel nélkül illegális szer és töklegális, bevizsgált, számlás, felelősséggel használható sporttáplálék, vitamin, aminosavak) között! És nem is akarják érteni. Ha ez a test és kellékei gyanúsak, támadhatóak, akkor az egésszel nem kell nekik se foglalkozni, kerek a világ. Akkor ők a normálisak, én meg valami kockázatos dolgot űzök.

Milyen jó, hogy nekem semmi előítéletem nem volt. Hallottam, hogy valaki fehérjeporral él. Jól van, ezt mondtam. Tudok figyelni, megismerni viszonyulás, magamra vonatkoztatás nélkül. Ezt is jelenti az újságíróagy.

Valahogy mintha le akarnák rángatni ezt az egészet. Hogy ne örüljek annyira, és ne lehessen olyan mámorosan ez az én saját utam. Hogy ne legyen akkora a különbség köztünk. Hogy ne tudjam már a saját testemet annyira. Azért vonja kétségbe, azért aggódik, azért ajánl még nagyobb okosságot.

Ezek az ismerőseim, az olvasóim, akik a javamat akarják, vagy nem…? Na, ezen filóztam sokat. Mi bajuk van? Miért nem örülnek annak, ha nekem jó?

Bele kell kötni, vadidegenként is. Mesélem valahol, mit vacsoráztam, testvériesen elfeleztünk négy rákfarkat a fiammal. Ezt ő a sportrovat legvégéről elolvassa, aztán hetekig hordozza magában, végül komment jő:

rohejes amit tolsz. Ki a fene irigyelne a konyhasneni karodat? Ne altasd magad, szep nem lettel. A labad rettenetes, ijeszto. (Mondjuk a fejed is.) Vastag Margot… maradtal volna csondben. A bokam kb. olyan mint a te csuklod, most komolyan. Mit kene azon irigyelni, hogy halfarkakon elsz es szarra edzed magad es igy vagy akkora, mit egy domper? Amint abbahagyod, egy pillanat alatt a duplaja leszel, vehehe.

Nem lehet elmenni mellette. Miért, miért vált ez ki ilyet az emberekből? Mi van emögött? Ezek az emberek nem basztattak engem, nem is törődtek velem, amikor a díjaimat kaptam, amikor mindenki itt pörgött a Kozma-cirkusz miatt, és amikor én tizenvalahány kilóval több voltam még. Mi ez? Mi tartja ezt az érdeklődést ébren bennük?

Az átalakulásom egészen meglepő, mert ennyit azért nem tettem bele. Na de varázslat, az nincs, csak kemény tények vannak. Persze, ha nem figyelek a kajára, sportra, én is meghízom. Ki nem? Gondolom, akkor a kitartásom, akaraterőm, a váltás komolysága van itt megtámadva. Manipulatív, gyűlöletalapú rosszkívánás: eljátssza, hogy ismer, átlát rajtam, kiröhög, pedig csak valami nagyon zavarja, ezért dühödten próbálja kisebbíteni azt, ami nekem fontos és alapvető változás.

És hogy elmúlik, és akkor meghízom? Ezen amúgy is gondolkodtam. Egy ideig ragaszkodtam a régi testemhez, húzott vissza, nem tudtam mit kezdeni az újjal, amely teljesen más méretű, formájú. Csakhogy nem az edzés és a kaja a változás, hanem az élethez, testhez, önmagamhoz való viszony. Gyógyító, sok megértést hozó, alapvető folyamat volt (most is zajlik, de a nagyja már lezajlott). Én nem tudom, két év múlva hányszor megyek majd edzőterembe egy héten, milyen lesz a testzsírom, vagy mit eszem épp. És ez részletkérdés is. De többé nem leszek önfeledten azteszemamitszokás-nemakaródzikkikelniazágyból. Ez biztos. Mert már értem. Nem, nem kiabáltam el, nem voltam lelkes kezdő, aki még eredmények nélkül magabiztos állításokat tesz. A keresgélés hónapjaiban alig írtam erről, csak csináltam. Nézem most, miket ettem, miket edzettem, hogyan változott a súlyom akkoriban. Minden fel van írva. Már nem írom. Már a vérképemet nézetem, érdekes áttekinteni a nagy folyamatokat. Ahogy azok a mutatók, amelyek metabolikusszindróma-rizikóra utalnak, következetesen csökkennek, ahogy emelkedik a jó koleszterin. Ahogy helyrejött a pajzsmirigyem.

Nagyon kevesen reagáltak objektíven, csak tudomásul véve, hogy ez van, a maguk számára sem felszólításként értve, csak úgy, zenesen: látom, ezt csinálod, látom, jó neked, mit is csinálsz?, de jó. És ennyi.

Néhányan beismerték, hogy irigyek, jó lenne a lelkierő, a siker. Nem tőlem sajnálják, csak jó lenne nekik is.

Az irigység érdekes, nem csak azt jelenti, hogy magadnak akarsz olyat, és azért vicsorogsz. Határos vele az, hogy a másét leszólod, lehúzod: nekem nem is kéne, ez nem is olyan nagy dolog, eltúlzod, én 56 kiló vagyok, úgyis visszahízod, buta rivalizálás.

És azt utálom, hogy úgy fogalmaznak, mintha ők mindent tudnának. Olyan biztosak magukban. Ők nem szeretik, nem bírják ezt vagy azt, ők nem olyanok, nekik nem szabad, nincs kedvük, nem fér bele. Kész, vége. Csak tudnám, miért akadnak fenn akkor ezen.

Hát mennyi mindent nem tudtam, kellett száznyolcvan fokkal fordítanom. Hát micsoda gőg ez. Pedig én nem is kérdeztem, javasoltam, várok el semmit tőlük. Ők kérdeznek folyton.

Iszonyú frusztráltak az emberek, elképesztő energiákkal építik a stratégiájukat, hogy ne kelljen változniuk, hogy mások legyenek a téma, ne ők, és megmagyarázzák, hogy ami nekik ismerős, az jó, és hogy a szenvedéseikről, a kellemetlenségekről sem ők tehetnek. Értelmes, érzékeny, jóakaratú emberek is.

Hogy a változás, amely meglátszik a kinézeten is, nem egyszerű, hogy az ismerősök megváltoznak, barátok eltűnnek, arról Jennifer is írt:

http://www.priorfatgirl.com/2009/01/the-ugly-truth-part-ii-2.html

Már deklaráltan elvi kritika is érkezett. Feminista. Hosszú, részletes. Én nem vagyok önreflexió híján, de ez után jöttem rá: kapjátok be, én azt fogom írni, ami nekem fontos, amiben hiszek. Én igen sokat gondolkodom, árnyalódom, és nem fogom eljátszani senki kedvéért, hogy így meg úgy. Ha egyszer máshogy. Én nem hiszem, hogy a máshogyom képes bántani bárkit, aki olvasmányaiért és életmódjáért minimális mértékben képes felelősséget vállalni.

Már zárt részben beszélgetünk testünk változásairól. Már csak poénkodom az egészen, önironikusan. A testépítők között lehet, röhögnek. Már csak elmondom annak, aki igazán szeret, hogy ej, de katartikus volt ez a hétfői edzés. Már hallgatok. Már örökké erről írom a posztokat.

És már nem érdekel, kit mi bánt, engem ki akar bántani, és az se, kinek tetszem így. Csak el szeretném mondani, hogy mit értettem meg az egész folyamatból, milyen ez nekem.

identitás

Egyáltalán, az-e? Ezt jelenti ez a szó?

Azon filózom mostanában, minek tartom én magam, de ilyen életvitelbeli részletek mentén.

Hogyaztmondja:

Én vagyok az, aki kávéval kezdi a napot.

Humán diplomám van, és egész életemben ehhez kapcsolódó munkáim voltak.

Egyedül nevelek három gyereket.

Budapesten lakom. Bővebben…

neked miből van konfliktusod?

Tanulok hallgatni.

Újabban az emberi kapcsolataimban legfeljebb mulasztásosan vétkezem (nem hívom fel, nem érek oda, nem vagyok elég figyelmes). Soha nem leszek már ideges olyan emberektől, akikkel hosszú múltam van. Megbecsülöm őket, hálás vagyok nekik, értem és elfogadom a különbözésüket, nem akarok beléjük szólni. Nem teszek éleseket, nem haragszom meg hirtelen, nem lesz elegem.

Érettek vagyunk, nem lelkesedünk könnyen, nem hepciáskodunk, és nem fáj a másik ember, mert én vagyok én, és énnek lenni jó.

Ő meg ő, másképp, és nekem az is tetszik. Egyenlő a kapcsolat, elférünk a világban. (Mondjuk hogy lefele teszi be az evőeszközt a tartóba… na.) Bővebben…