a diagnózis csapdája

Ma az identitásképviselet, a jogvédelem, az önlélekbúvárkodás sötét mellékutcájáról lesz szó. Ha neveket adunk a nyugtalanságainknak, furaságainknak, akadályainknak, mindjárt másképp hat a kínlódásunk. Kicsit… menő lesz tőle. Nem igaz?

Nosza, nevezzünk el mindent, és emlegessük minél sűrűbben. Dobjuk be gyakran. A nyilvános térben. A legszemélyesebb dolgainkat, igen. Bővebben…

a furák és én

Eljött az idő, hogy a magam számára tisztázzam, hogyan vagyok én a liberális, emberi jogi megközelítésnek az identitáspolitikai részével. Mit gondolok én a másságról, mennyire támogatom a legkisebb kisebbségek emancipációját, beleértve az engem rohadtul irritáló aspergeres figurákat (és íme, nem félek, leírtam!), a kövérségüknek előnyöket követelőket is, valamint a transzokat, akik ügyének afféle népszerűsítő fóruma próbáltam lenni, de csak kikezdtek és felhasználtak…?

Idézem egy korábbi posztból azt a folyamatot, amin átmentem. Én, aki mindig előre, tiszta szívvel, érdek nélkül, másokért cselekedtem, így összegzek:

Mióta evilági lettem, a privát életemben inkább saját javamra figyelek homályos eszmék helyett, amelyeket ki így értelmez, ki úgy, de mindenképpen az én feladatomnak és nem a sajátjának; szerepek és funkciók, amelyekből hamar mások elvárása, dobozba tuszkolás lesz, aztán követelőzés és számon kéregetés, jaaaaaj… sokat mesélhetnék erről. Amióta a blogon is arról beszélek, hogy nekem mitől lett jobb, mázsás teher gördült le rólam. Amióta nem tépelődöm a déemben, hogy talán az ökobio fair trade chiamag is biztos erőszak valakik ellen, amióta nem akarok mindenben egymillió százalékig tudatos, önreflektív, igazságos és hasznos lenni, azóta vagyok jól.

Hogy a mondandóm azért ne regresszió, tehát ne a szokásos kismagyar alterofóbia legyen, annak az a biztosítéka, nem csak spekulálok, hanem nyitott elmével figyelek, árnyaltan gondolkodom, ismerek sok érintettet és olvasom az ezzel kapcsolatos angol nyelvű vitákat, illetve magam is írtam érzékenyítő tartalmakat. És én megtapasztaltam azt is, hogy nőellenességgel, elnyomással, kápósággal, testszégyenítéssel vádoltak azok, akik tőlem tanulták a feminizmust, itt töltötték a napjaikat a blogon, meg voltak sértve azon a kínzó érzésükön, hogy tán ők is elmehetnének edzeni (de elmentek végül, és de, az egészség mégiscsak súlyfüggő!), akik ellopták a témáimat, szavaimat és ellenem használták fel őlet.

De nem vagyok benne biztos, hogy ez a keskeny út létezik-e. Nagyon keskeny.

Nem kedvelem, amikor valaki elvonatkoztatás, alapos elvi háttér és általában vett aktivista tevékenység nélkül, csak mert épp úgy alakult az élete, hogy – mondjuk – beleszeretett egy azonos neműbe vagy vegánná vált, hirtelen aktivista lesz, és másokon is követeli, hogy “legyenek ők is nyitottak”, váljanak aktivistává vagy legalábbis szövetségessé. Ez az egyik oka annak, hogy 2014-ben elidegenedtem a hazai feminizmustól. Hogy rám róttak feladatokat, aztán meg korholtak, pont akkor, amikor friss özvegy voltam és két óvodásom volt.

Azok a felvilágosult emberek, akikkel szívesen töltöm az időm, és akik közé magamat is sorolom, azt a minimumot mindenképpen hozzák, hogy nem akarnak normákat erőltetni másokra. Nem veszik elő a feszületet és a fokhagymát, ha megtudják, hogy valaki vállaltan gyermektelen, meleg vagy transz, netán aszexuális, vagy másban leli örömét, mint amit a mainstram romantikus filmekben látunk.

Nagy a szabadság, és legyen is nagy atekintetben, hogy ki hogy éli a magánéletét. Legyen képes mindenki kritikusan feltenni a kérdést: most ezzel, hogy kék a haja/felizgatja a lónyerítés/utálná a saját gyereket, EZÉRT nem vállal, tényleg kinek árt?

Kinek árt az, hogy ő olyan? Miért tolerálom? Miért nem? Normatív vagyok? Ezek alapkérdések azok számára, akik nem hisznek A Rendes Ember Mítoszában. Bővebben…

antonia mondja

Szeretnék írni erről egy kicsit, mi történik ott és olyankor, a feminista angolóráinkon, mert hatalmas élmény – ez volt a nagy titkos blogos kezdeményezés április végén, amihez jelszót adtam akkor. Többen csatlakoztatok, és azóta is járunk hetente.

Működik, és én mindig élvezem, ha beindul így valami.

Antonia szellemi vezér, nyelvtanár, érvelőművész, a mi bölcs nővérünk – és egy kicsit a pszichológusunk is.

Mindig öröm van, amikor belépünk, szívbéli üdvözlés. Leülünk a nagy asztal köré, Bővebben…

fétis

Tele vagyok gondolatokkal, igyekszem lényegre törően megírni.

A minap valaki nagyon erősködött nekem, hogy a fétis, az nagyon izgi, továbbá normális, nem csak az a normális, amit én annak hiszek ám. Mindenkinek van fétise, én pedig prűd vagyok.

Ha társalogni kívánsz velem, előbb definiáld a fogalmaidat, így Voltaire.

Ha nekem kell megfogalmazni, a fétis egy nem konkrét személyhez kötődő tárgy, jelenség, bánásmód, amely szexuális izgalmat vált ki. Tehát Bővebben…

beszélgetünk

Azért írtam meg ezt az érdekes műfajú, komplex, rengeteg munkát igénylő posztot, mert azt látom, hogy sok értelmes ismerősöm (hát még az értelmetlenek!) a transznemű emberekről és a transzkritikus feministákról úgy beszélnek és foglalnak állást rendkívül magabiztosan, hogy érintőleges információik vannak csak, az érdemi problémáról sem információjuk, sem szempontjaik nincsenek.

Én gyűjtőmunkát végeztem, és nem foglalok állást, nem ez a szerepem. Nem a saját véleményemet, világlátásomat, összegzésemet írom tehát, hanem belebújok az egyik oldal szerepébe, bemutatom nektek az eseteket, érveket és szempontokat. A szerző ennek érdekében utánaolvasott, beszélgetett autentikus TERF (Trans Exlusionary Radical Feminist) személlyel, majd Vay Blankával is.

Hogy miért tettem mindezt? Mert hallatlanul izgalmasnak találom a témát újságíróilag, továbbá ritkának és fontosnak a magyar nyelvű, közérthető női beszélgetésekben. A TERF részeket dőlt betűvel szedtem. Egy vagy két ponton (a plasztikai műtétről szólva) beszélek a személyes véleményemről, mert Blanka – retorikailag – engem kérdezett.

Blanka ugyanis válaszolt ezekre az érvekre transzként. Ő normál betűvel szedve olvasható. Olvassátok el mindkét oldalt, és fogalmazzátok meg az érzéseiteket és a kérdéseiteket! Ne a válaszokkal kezdjétek.

Bővebben…

“én nem jó nő akartam lenni” – interjú vay blankával 1.

A Vígszínház mellett ülök Vay Blankával, aki néhány napra, ügyeit intézni érkezett Budapestre. Reggelizünk. Mellette nagy hátizsák.

Milyen volt a vonatút?

A csütörtök esti berlini vonaton az a jó, hogy az ülőhelyes rész is kellően üres ahhoz, hogy lehessen aludni. Egyedül voltam a kupéban. Végül a szomszéd kupéban ülő lánnyal, akiről pár mondat után kiderült, hogy a húgom jó ismerőse, egy kupéba cuccoltunk, hogy biztonságban legyünk.

A csomagjaid miatt…?

Nem igazán.

Ööö… ez tehát egy olyan hátrány, amit te transzként is átélsz. Mintha azáltal élnéd meg a nőiséget, hogy lám, már téged is sújtanak a hátrányok. De hogy is van ez anatómiailag? Bocs a gyenge poénért, de sokat kell neked még ahhoz alakulni, hogy meg tudjanak erőszakolni. Bővebben…

az én elitizmusom

Az érvelésemre, az egész lényemre, gyakori indulataimra (úgy általában rám) szívesen mondják, ha már mást nem tudnak mondani, hogy elitista, kirekesztő. Ez jól hangzik, ezzel túl lehet kiabálni azt, amit mondok: hogy nem vagy a körülményeid áldozata, te sem, én sem, igenis lehet jobb életed. Bővebben…