hogyan számold fel az előítéleteidet?

Mi ezt kaptuk nagy dózisban: dolgozz az előítéleteiden, dolgozz magadon, nézz másképp a dolgokra! Mi nők dolgozzunk, megint. Tehát nem csak pénzt keres-háziasszony-lakást dekorál-szülszoptat-takarít-ünnepet szervez-gyerek iskolájában buzog-nagyit látogat-kutyát ápol-családot ráveszi a mentes/vegán/keto étkezésre és meg is főzi-gyerekkel lelkizik wmn.hu módra, hanem, mindennek a tetejébe… hogy is mondta anyám? Gyilkos iróniával mondta: üres óráidban.

Milyen balekok voltunk, istenem. Micsoda önszívatás ez is, és önként vállaltuk! Sőt, menőnek tartottuk, önbecsülést szereztünk belőle, hogy mi már tudjuk, hogy nem úgy van az. Városi, tanult, netező nők.

Üres óráidban te, a nő legyél nyitott, ökó, előítéletmentes. Bővebben…

az álkörnyezetvédelem dühítően nevetséges formájáról

nyilvános poszt (csak biztonságos nicknévről/profilról kommentelj!)

Már írtam az álkörnyezetvédelemről. Jé, hát mára pont az a trendi, a kötelező életvitel, sőt: a számon kérő baszogatás tárgya, amiért engem ugyanezek az emberek a kilencvenes évektől egészen a tízes évek közepéig hülyének néztek: a külsőségeket illető aszketizmusom (miért nem vagy nőiesebb?), a gyaloglásom, fogyasztási szigorom, szemétügyi tudatosságom, az erdőben sportolás, a bringa. Na, mára ez bejött, trend lett. Ja, de nem is ez jött be. Főleg biokozmetikumokat és a “fenntartható divat” nevű sznob kontentgyártást jelent a mai divat, vadiúj elektromos autót, mert “kocsi kell”, aminél nagyobb tékozlást nehezen tudnék kiötölni (ráadásul mások pénzéből töltik!), illetve lehetetlen és túlárazott ételek és textíliák formájában terjedt még el az új trend.

A vegán bőr, az bizony műanyag. Amikor a Zsiguli üléshuzata készült belőle, még így hívtuk. Bővebben…

még az influenszerekről

Amiről beszéltem a hangfájlban, ahhoz kapcsolva írom most ezt, de nem csak az influenszerekre igaz ám, hanem mindenféle rajongásra.

Egyvalaki van középen, őt nézik, aztán botrány, elvárások, háború. Törvényszerűen. A kiegyenlítés szándékáról írok: a rajongás utáni kötelező nagy csalódás mögött mindig az van, hogy a rajongó ki akarja egyenlíteni a viszonyokat.

Nem bírja, hogy ő nem. Ő nem él úgy, nem lesz olyan soha, nem kap figyelmet. Főleg ha eredetileg ingert keresve, nézegetve, unalomból járt arra, “szembejött a blogod”. (Semmi nem jön szembe. Telefonon, appként elképesztően más élmény az insta és a facebook, meg vagyok döbbenve: laptopról én mindig magam kerestem ki hashtag vagy profilnév alapján, ami érdekel. Követő sem voltam, megválogatom. Nekem ugyan hiába villogtatja most az explore az papban a macskás videót, szétplasztikázott sztárokat, jóga és akrobatika örvén a seggeket, a gyors meggazdagodás lehetőségeit és az ADHD nevű borzalmas önigazolást. Nem érdekel, nem kattintok rá.)

Aminek utánanézel, odakattintasz, az téged érdekel.

A követő egy idő után elunja a rajongást, amit pedig senki nem kért tőle. Úgy veszi, a hőse kapott valamit tőle, viszonoznia kell. Most ő jön! Nem bír csak követő maradni, nem bír nem nyomulni. Eltanulja a magabiztosságot, posztnak titulálja a kommentjeit. Nem érti a pozíciók, beszédmódok különbségét, elvakítja az egója. “Csak a kommentek miatt jártam oda, xy és wz érdekesen írt, sokkal jobban, mint a blogger, maga a blog egy szar, nem bírom azt a nőt”.

Majdnem mindenki szerényen érkezik. Nézelődik előbb. Én jobban becsülöm azt, aki kihagyja ezeket az önismeret híján való köröket, durván beszól, és elmegy. De aki visszajár? Évekkel később is?

Jár neki a figyelem, a válasz, az észrevételének a megfontolása: dőljön össze a blogkoncepció, ha ő kritizál, leleplez, kockahas-hamisítást vél, kész, akkor vége a világnak. Lehessen most már ő a főszereplő, vagy legalább. fontos intrikus. Szerepelhessen végre, erre várt, a sunyi alázat csak trükk volt. Átveszi az irányítást, a megmondós beszédet, melynek eszközeit épp a körberajongott oldaltulajdonostól tanulta el, és az ő tereit használja, immár ellene. Kommentben maga is ajánl az infuenszeri poszt alatt másik diétát, edzésmódszert, ruhabeszerzési helyet, lifehacket. Hozzászólásban elmeséli hasonló terjedelemben és habbal a saját nagyszabású történetét  – ez itt a blogon nagyüzemben ment 2013-14-ben: a harsányak, épp azok, akik később elárultak, a poszt elé tolakodva, fölé licitálva, nem is kapcsolódva írták a nagy drámákat, vagy épp a kicsinyes “tudom, hogy a lényeghez sikerül hozzászólnom, de a tejfölnek nem annyi a zsírtartalma” megjegyzést, egy merőben irodalmi poszt alá, amelyben semmi komoly szerepe nem volt a tejfölnek. Tönkretenni, megváltoztatni, kitűnni mellőle!

Amilyen vagyok, nem zavart ez, nem láttam át a kínzó figyelemkeresésen. Hadd beszélgessenek, nem is mindig olvastam el. Utólag döbbenek rajtuk.

Kitör tehát a követőből a frusztráció: ő nem érdekes, neki miért nem válaszolnak (a blogger vagy más követők), ő nem tudna netes vagy színpadi (bármilyen) szereplésből csodálatot, hírnevet, megélhetést szerezni. Szerkesztési segítséget ajánl, ez épp a legbetegebb harsány, NukuNuniNéni Csilla volt: majd ő moderálja a kommenteket, nem lehet ezt bírni egyedül! Már akkor hüledeztem: hogy képzeli, hogy beengedem?

Az a deal, hogy neki, ha a követőiből keres pénzt, ezt el kell viselnie, hiszen “ő állt ki, vállalja a kritikát, nem kötelező egyetérteni, “cenzúra”.

“Ilyet én is tudok!”, kiáltottak fel tucatjával olvasók, akik előtte azt állították, hogy ők ilyet nem tudnak, elvarázsolódva bolyonganak a szövegekben, ámulnak. Ki kérte? És mi hasznom volt belőle? Mégis behajtották adósságként.

Aztán lett minden, állítólag megelégeltek engem, és nélkülem jobb a blog: feminista magazin, edzős oldal, életmódkönyv másoderesztés (!), megmondós-betámadós-rákos életmódblog, okoskodó facebookcsoport, “blogger vagyok” saját blog nélkül, “vállalkozás” bárminemű teljesítmény nélkül, edzésnapló edzés nélkül.

Nem bírja azt sem, és ez érthető, hogy ő nem személy, ő behelyettesíthető, ő egy szám. Nem bírja, hogy az oldaltulajnak teljesen mindegy, hogy ő pont kicsoda, főleg az instagram-tiktok hőseinél vagy az online edzéseket árusítóknál csak a szám kell. Ezek nem személyes viszonyok, hogyan is lehetnének azok? És ha írok, akkor is: te mindent tudsz rólam, a gyászomat, striáimat, fogyásomat, elvetélt szerelmeimet, gyerekemet, lakásomat nézegeted a homályból, nick mögül, kielemzed nagy fölényesen – de neked is jár az, amit a tehetség és önvállalás magával hoz?

Folyondárok. És olyan sajnálatra méltóak. Annyira emberi ez az egész, akkor is, ha még alázatosak, akkor is, ha már aljaskodnak.

Nem áll meg a kommentdoboznál a mohóság. Olyan került a lakásomba, akit életemben nem láttam, nem is tudtam, kicsoda. Mert aki bejelentkezett, hogy jönne, őt is hívta. Miért ne? Koldulni, kajálni jött. Kit nem hívsz? Ő se ismerte, amúgy. A másik slusszkulcsát pörgetve belépés után egynegyed másodperccel elkezdte mondani a varázshegyen, a kastélyban, mit hogy alakítana át. Lakásfelújított nagy fölényesen. Ez így nem jó, majd ő megmondja.

Hogy lehettem ennyire naiv?

És közben segítettek és szerettek sokan, ez is ott van. Közéjük vegyültek ezek a nem is tudom, kik.

Az olvasó nem barát, mondtam akkor, amikor a számig ért már a szaruk. Nem én választottam őt, nem biztos, hogy barátkoznék vele, nem biztos, hogy érdekel a története vagy elhiszem az igazát. Ne legyenek elvárások, nem bírom, én csak írok, lehet olvasni, de követelőzni nem, az életem, személyem nem lesz a tietek. Te jöttél ide, vállad a választásodat, el is mehetsz, de ne vidd az ezüstöt.

Hú, de megsértődtek, már ennyin is. De közben mások meg privátban kiöntötték nekem a magánéletüket, választ vártak, tanácsot kértek több hónapos levelezésekben. Még évekig. Ingyenpszichológus voltam, udvarias felületességgel meghatódtam, miközben csak írni szerettem volna, meg a saját életemet élni. Ne kelts irigységet! Ne dicselkedj! Ne örülj. Ő sem örül. Ne légy optimista! Nem lehetsz boldog te sem!

*

Ezt a kiegyenlítődés-igényt nevezik leegyszerűsítve irigységnek: ő is látszani akar, vele is foglalkozzanak. De több ez ennél. Mert a követő gyakran úgy erősíti az énjét, hogy lesajnálja, megítélgeti a követettet. Dehogy cserélne vele, egy ilyennel, aki apjakorú férfiakat hálóz be? És ezt ilyen echte alacsony sorú wannebe-k, akikkel a szellemfejedelem férjeim soha szóba sem álltak volna, lövésük sem volt semmiről, ami minket összekötött. Hiába, a látszat meg a külsőségek, az a fontos. Páros szelik kiránduláson. Bezzeg ő, mindig korabeli fiúkkal, ő kellett azoknak is (felcsinálta, szeretőnek tartzotta már gyerekkel is, ivott, lelépett, most széthízva tengődik).

Gyáván, pletykásan, saját edzett testet satöbbit soha meg nem mutatva.

Ő akarta, hogy köze legyen hozzá. Ő tartotta érdekesnek, ő figyelte. És aztán nem bírja ezt, és És kitalálja, hogy a hőse leszerepelt, szemét volt. És még oda is írja neki. Feje fölött beszélget róla, fikázva ugyanott, ahol addig tapsolt.

Ír egy témában, és akkor miért nem ír másról. Hova lett a nagy edzés/feminizmus/liberalizmus? Régen jó volt, de kifulladt. Kedvenc kommentem (nincs kedvem kikeresni): addig értettem vele egyet, amíg le nem írta, hogy a kutya a kertbe való, nálam ez red flag, mivel nagy állatvédő vagyok, menhelyekre járok! Ki is követtem! (Ezt pont Szentresiről írták. felfoghatatlan, hogy valakit ez zavar egy tudottan loncsoskutyás tiszaháti közegből jövő, “magasra törő” nőben, a többi – alapvető – hamiskodása nem.)

És vég nélkül. Aki keres, talál, és hát keres keményen, mert rögeszméje az illető, és valami perverz módon, negatíve azonosul vele, a bőrébe bújik: miért ennyit követője, miért olyan a haja, ő ezt nem így csinálná: “a helyében én rámennék a podcastokra”, álságos fél-elismerés: “lehetne több könyve, írni tud, de elbaszta”, írják azok, akik csúcsra járatták a netes mocskolódást.

A jelentéktelenségével kínlódó rajongó ráerőlteti a célszemélyre a saját normáit, mert ő is fontos, ő is számít. Nem bírja sokáig a szélsőséges kiegyenlítettséget, amelyet pedig maga választott: idejöhetsz, megnézheted, de nem a tiéd. Nem bírja, hogy az ott nem az ő oldala, pódiuma, teljesítménye. Kéri a részét – hiszen ő rajongott. Nem tud mibe belekötni, viszont nagyon szeretne. Hatalmat szerezni, okosnak tűnni, leleplezni a célszemélyt azzal, hogy ő bezzeg átlát a szitán.

És aztán, ha a hőse hibázik, vagy egyszerűen csak mást gondol, máshova helyezi a hangsúlyt, netán a belepofázásra reagálva határt húz, olyan indulattal fordul ellene, vagy nagyobbal is, ahogy rajongott. Amit semmi nem magyaráz, azon kívül, hogy eredetileg is kétes szándékai voltak és tele van elégtelenség-érzéssel.

Több és kevesebb is ez, mint irigység. És főleg, más. Énhatárok alapvető nem értése, önismeret hiánya, a teljesítmény nem-értékelése. Neki se legyen. Ő se különb. Ő miért nem esendő, halandó ember? Neki minden sikerül? Belepofázni, beleülni, jobban tudni, ellene emelkedni fel. “Tiszta zakkant, de nincs benne annyi kifinomultság, hogy a bajaiból egy jó kis multiplex szeméélyiségzavart csináljon, azt csak én tudom.” Írta az, aki a trendi import DID-del kamuzott.

Arcukat nem vállaló vagy szarrá simított profilképű nők dühöngenek állítólagos fotószerkesztéseken. Izmos, de nem hibátlan, vállalt anyukatesten, beforr fotókon keresik pixelenként a csúfságot soha nem sportoló, formátlan nők.

*

Ó, huszonéves koromban én is írtam öntetszelgő levelet írófejedelemnek, nagy színésznek – le akartam nyűgözni őket, azt vártam, hogy én is abba a tartozzam, és ezt ő igazolja vissza, reagáljon. És amint valóban olyasmi ligába kerültem, és én is kaptam az elismerést olyanoktól, akik a szövegeimet olvasták, és nem ismertek, elmúlt belőlem ez a késztetés, és szégyent éreztem miatta.

(bocsánat, lemaradt a mondatok vége)

“Ja, te tényleg azt akartad, hogy a közönséged legyen egy színész?” Nagyon fájt ez a mondata a pszichológusnak. És, ott, a Hegedű utcában: “Honnan fogja megtudni… hogy adjam a tudtára, hogy már nem érdekel?” Milyen az élet, úszunk, és még az sem esemény, ha szerelmesen-feszesen, Macival lát. (Dehogynem. El ne higgyétek. Nem múlik el soha. Nem eleven, de heg.) Ilyen önironikus mondatok hangzottak el a rendelőkben, amikor még nem volt súlyos kritikám az összes segítő lelkiző szakmával szemben.

Nem tudod a közönségeddé tenni azt, akinek a közönségévé szegődtél. Az elvárásaidat sem nyomhatod rá, hogy az influenszered hogy éljen, mit tegyen, “legyen elszámoltatható”, ha mondjuk fogyózik, vagy a vegánságot, egészséges életet, környezetvédelmet hirdette, “hiteles-e”. Szíve joga valakinek változni, sőt, váltogatni is a témáit. Főleg ha te az elején nem láttad, hogy pl. a vegánsága egy marketingpóz. Te akartad, te hitted el, ne ródd fel.

*

Tiszteljük egymást, olvasó. Maradj méltó, saját agyú. Iratkozz le. Kérlek, iratkozz le. Kérlek, ismerd fel, ha már nem.

Ne rajongj, ne túlozz, ne szeress, ne láss szépnek, ne gyere közel, ne helyezkedj bele teljesen.

Ennyien, ezek maradtatok, és így jó.

 

még egy tanulság: a szakértősködésről

Gyereksport, edzők konfliktusai, netes lincselés, és az öntörvényűség, a rendkívüliek megbüntetése – erről írtam Lóci és Olivér meghurcoltatása kapcsán.

Senkinek ne legyen kétsége: súlyosan árt a gyerekeknek a hajsza, semmi jó nem sülhet ki belőle egyik szereplőnek sem, bármi is lesz a vége. Szerintem Csontos Imre fog itt megszégyenülni. Csak addig is feldúlja a család életét, és ami az igazi szégyen: az ő posztja nyomán ezrek vetkőztek ki magukból. Helyeseltek tízezer felkiáltójellel két, igen vitatható gyakorlatot: 1. a semmit nem sportolást (“én nem erőltetem a gyerekre!”), 2. a szorongó, szolgalelkű, sérülésektől parázó, szakértősködő sportolást. A magasztos gyermekvédelmi cél csak a morális alap, hogy bármit meg lehessen tenni. Még akkor se sülne ki a feljelentésből semmi jó, ha az volna, amit állítanak, hogy “a szülők erőltetik rá a gyerekekre a hosszú távokat, a versenyzést”. A sport lényegét nem érti az, aki ilyet állít. Ők egy sportcsalád. Versenyre nevezni sok héttel korábban kell, egyáltalán nem ritka, hogy egy gyerek (vagy felnőtt! én!) lobogott még januárban, és aztán nincs kedve fölkelni áprilisban pont a verseny napján (ezeket a kis részleteket mazsolázta ki Csontos Imre mint “bizonyítékot” – ha lenne sara a szülőnek, vajon megírta volna-e az alkalmi nyűgösséget, konfliktusokat?).

Hányan, hányszor futottunk, edzettünk, indultunk neki versenynek úgy, felnőttként is, hogy nem eufória volt, hanem akarni kellett, elkélt a biztatás? Annál becsesebb leküzdeni önmagunkat, és belelendülni, mégis beérkezni. Mindig, mindig megjön közben a semmihez nem hasonlítható öröm! A kommentelők ezrei, akik virálissá tették az esetet, azért hökkennek meg és hőzöngenek, mert szörnyű erőfeszítésnek tűnik nekik bármi sport. Illetve a saját nyomorult futásaik jelentéktelenednek el Lócié mellett (feltűnően sokszor magyarázzák, hogy ők is futnak, meg a gyerekük is). “A táv iránti alázat”, “a többiekkel szembeni korrektség” – ezek Amadeust is visszaküldenék gombfocizni, mert a templomi orgonista mégiscsak idősebb. Nem átallják leszólni, cincálni a gyerek teljesítményét.

A maraton amúgy nagyon durva. Mindenkinek. Nyugis, kellemes maraton nincsen.

Amiről írok most: szakértősködés, elitizmus, beleszólási kényszer. Az autoriter stílus, a gőg. Amely elrontja az örömöt és a szuverenitást. Ez a célja, ez a lényege.

Ezek mindig így hápognak, ha látják, hogy létezik szuverén ember, és leszarja azt, ami miatt ők annyit görcsölnek. Arra megy ki a játék, hogy kétségbe vonják a kompetenciádat, az énhatáraidat, ezért vádaskodnak és titulálnak elmebetegnek. Egy verseny, ők találták ki és beneveznek téged is: ki a jó ember Ki ért hozzá? Bővebben…

miért baj a szavak átírása?

Még gondolkodtam.

Hajdan hithű, bár naiv progresszív voltam. Új formák kellenek. Progresszív: régi rossz, új jó. Konzervatív: régi jó, új rossz. Fujj! Amúgy tényleg ennyire leegyszerűsítve hittem én. Miközben aktívan tüntettünk műemlékekért későbbi férjemmel, ne bontsák le a Király utca 40-et, ne vágjanak ki fákat.

A minap Macival érkeztünk a Fény utcába, és ott beleütköztünk mesterembe, esküvői tanúmba, Lányi Andrásba, akit én egyszer arról faggattam, “dehátandrás” miért olyan bénák a jobbos írók, miért vannak kevesen konzervatívak a művészet élvonalában, miért összehasonlíthatatlanul nívótlanabb a Demokrata szerkesztői vezércikke, mint a Narancsé, bármiről is legyen szó, miért cikis mindig és mindenképpen a múltba révedő színház, tehát hogy a balos, liberális kultúra miért veri toronymagasan a konzervatívokét. András nem tagadta a felvetés igazságát, tehát hogy veri. Ne csodálkozzam, felelte, hiszen hagyományosan a baloldalé minden hatalom, nem volt itt sok évtizede pozícióban a jobboldal, csak rövid intermezzók erejéig (a beszélgetés 2007-ben zajlott). Nem hagyták őket, nem volt erőforrás, miből is lennének okosak, erősek, kifejlettek?

Macinak fel is idéztem ezt a beszélgetést, ő egész mást mond, pedig ketten összeszorozva nem vagyunk a közelében sem Lányinak: az invenció, az újat hozó kultúra, az okosság, a felvilágosodás, úgy általában az ész a baloldal erénye, sajátja és lényege. A jobboldal érdeme az igazodás, engedelmesség. Nem tekinti az egyéni boldogságot az élet céljának; a közösséget és annak túlélését előtérbe helyezi. Tűr, nemz, szül, nevel, adót fizet, szabályt követ. Csend, rend, fegyelem, misére jár, nem dug félre, ebben erős (haha). Ne aspiráljon a szellem babérjaira, ez fogalmilag kizárt.

Maci szeret ilyen éles lenni amúgy. Komolyan gyászolja Moldovát épp. (Én is.)

Én baloldalinak vallom magam, ám a progressziónak igen naiv formáját űztem 2013-14-ben. Ó, hányszor írtam le én is mindenféle retrográd, szenvedést okozó, hatalmi szerveződésről, mondjuk a klasszikus munkamegosztású családokról, vagy a tekintélyelvű, frontális, magoltató oktatásról, hogy a régi berendezkedés fojtogató, elavult, hatalmaskodó, nincs mit megőrizni, védeni, fel kell tárni a mocskait, le kell rombolni. Legyenek új szerződések!

Tettem ezt tisztán elvi alapon, őszinte hittel abban, hogy létezhet a nőt ki nem zsákmányoló, le nem amortizáló család, tartós, boldog, monogám szexualitás. És létezik szabad lelkeket befogadó, szeretettel pátyolgató iskola. Nem kell a kényszer, a hatalmi szó, az uniformis.

Akkor még nem hittem, hogy ugyanezzel az “ez már nem működik!” felkiáltással tömegek mindent és bármit tágítanak és rombolnak majd saját érdek szerint. Merő önzésből és butaságból: mindent írjunk át, rúgjunk fel, ne legyenek világosak a fogalmak többé. De közben nem tudják, mit jelent a szó, amit épp átírnak.

És ilyenekre hivatkozva: Szerintem az a valami amaz (ami nem), mert én így érzem. Kristóf: szerintem/számomra a virsli az, ami virslinek néz ki és virsliízű. Nemszerintem, hanem tényszerűen: ha élelmi értékkel, alapanyag-minőséggel nem törődve így akarsz átbaszni valakit, és még a húsos szavakat is kéred a kis bizniszednek, ráadásul a trendinek ÉS etikusnak beállított szutyok** termék drága is, az csalás és felháborító. Nem jobb, mint ha fűrészport, gépolajat és aromát töltesz műanyagbélbe, és azt árulod virslinek. És ugye van definíció (virsli, tej, sajt, mascarpone stb.). A családé is: szótárban, törvényben, a szociológiai kutatás fogalommagyarázatában. A virslié leginkább az élelmiszerkönyvben. És mindennek semmi köze a kulturális kisajátításhoz vagy bármilyen elvhez, igazságossághoz, csak a vegán vállalkozók érdekeihez.

Beszédetek legyen igen, igen; nem, nem – ehhez van köze.

De hát ennyire hamis lett az egész “változtassuk meg a világot”. “Az élelmiszerkönyv olyan, mint a lobotómia, rég elavult és káros” (megjegyzem: az, hogy nem nevezhetnek a termék feliratán tejfölnek, virslinek, sonkának, csokoládénak, gyümölcslének, pezsgőnek stb. kb. bármit, tehát hamisítványokat, viszonylag új fejlemény, számos vásárlói panasz és az eredeti élelmiszereket gyártók nyomására.)

Ismerjük ezt. A dolgok meghamisítása, helyettesítése szűk érdekek szerint, majd a szavaké. Nem volt világos az összefüggés e hamisítások között (body positivity, vegánság, transzkodás), a szóról szóra egyező érvek, csak azt tudtam, hogy irritál mindegyik.

De hát ez ugyanaz.

Például az ártalmatlan szépség: az a szép, aki feszesre szűrőzött arccal, agyonsminkelve, tetszetős-szexi ruhában kiteszi magát, és akkor nem számít, hogy horrorkövér és beteg, illetve öt év múlva járni se tud. Minden szép, tehát okés. Nem számít a valóság, az egészség. Aki ez ellen szól, az fatphobic, bigott, elnyomó, a diétaipar követe.

Vagy. Az a nő, aki passing, vagyis annak nézik: sikeresen sminkelt, műtött magára testrészeket, növesztette meg gyér haját, járt a körmösnél, rózsaszín a sálja – eredményesen csapja be a környezetét. (Mondjuk ez régies felfogás: a tengeren túl már az a nő, aki kijelenti magáról, ez maga a beszédaktus* – nem kell sem diszfória, sem műtét, hormon, sem nőies külső a nőséghez.) Az a cél, hogy az illúzió (átverés) tökéletes legyen. Nem számít a múlt, sem az igazság. A herélés, a szintetikus hormon, a férfi kromoszóma, a művi úton elért terméketlenség. A múlt letagadható (deadnaming). Aki nem hiszi el, nem vesz részt a hazugságban, az transzfób, gyűlölködő, elnyomó; miatta lesznek öngyilkosok.

Riasztó és elgondolkodtató úgy általában a gasztronómiában is ez a tagadás. Vannak, akik szerint az a jó étel, aminek jó az íze, jól néz ki, és ami olyan, mintha. Nem érdekli őket, miből készül, sem értékrendileg (ne egyek már szemetet), sem táplálkozásilag (jó lenne valamennyi teljes értékű fehérje) – ameddig tetszetős az étel, és az elv teljesül: vegán. Ahogy a junk food bamba rajongóit sem érdekli, miből készül és mi a környezeti hatása, mi az ára annak, amit esznek, mert finom. A vegán “húsok”, “sajtok”, “tejföl” elnevezés követelése amúgy világos frusztráció: nem komálják ők a növényeket, csak az “etikát” (fensőbbrendűsködést: etikai vegán). Hiányzik nekik a hús, az íz, az élmény. A megalkotott, mesterséges “lény”, Pygmalion műve életre kel. “BeyondBurger”, még jobb is, mint a hús (tehát a hús jó):

Aki szól, az bully, állatkínzó és nem építő vele a vita. Világos.

Itt azért a nyúlüreg is felmerül. Avagy a lassan fövő béka. A szekták eszkalálódó hazugságai. Cascade. Tehát egyszer belementél valami lelkesítő eszmébe, mész előre, és egyik dologból következik a másik, és nem vagy elég okos, kritikus, nincs visszaút, nincs morális stoptábla sem, hogy amit hangoztatsz, az egy ideje már pont a saját elveid szerint abszurd. Nem érzed már, hogy ezt talán nem kéne: te, a híresen kreatív vegán, aki szerint (eredetileg) etikátlan a húselőállítás, nem kell a hús, meg finomak a növények, most laborokban pancsolt frankenstein-termékekhez kötődsz fizetett együttműködés révén, és azt bizonygatod, az HÚSABB, MINT A HÚS, tehát jó. Etika…

Még példa a hamisításra, átnevezésre. “Az is család, akinek nincs gyereke.” “Páros és kutyus is család, őt ugyanúgy szeretik, mint egy gyereket.” “Magányos ember és cicus is család.” “A fikuszom és én.” “Az is család, aki egyedül él, de boldog. Őt se kéne megbélyegezni”. Normatív, ítélkező, korlátozó, prűd vagy, ha jelzed: mindez nem család nyelvileg – és főleg nem jár neki kedvezményes belépő a vidámparkba.

Az eunuch is identitás… ha annak nevezzük. Beszédaktus: ha nem mondjuk azt, hogy az önkasztrálás késztetése mentális zavar, akkor nem az. Tiszta buli.

És ahogy mindenki bántalmazó, nárcisztikus, bigott, gyűlölködő, troll, elmebeteg, hazug és áldozathibáztató lett a legostobább kommentelők ajakán, aki kellemetlen a számukra. Ez is beszédaktus ám.

Szóval én, aki nyelvészetet tanultam a felsőoktatásban, ezért értem és tudom, hogy a szavaknak van meg nem kerülhető jelentésük, amelyeket a legegyszerűbb szótárakban keresni (nő: adult human female), és nem retrográd ezeket tisztelni, én tehát a szavak értelmének eltorzítására, tágítására kaptam fel a fejem a nagy újító heveskedésben. Ez így nem lesz jó, tán mindent nem lehet és nem is kéne lebontani. Nem akarok én kőbe vésni semmit, pláne romboló fogalmakat, a jelentésváltozás is természetes, elkerülhetetlen, viszont szerves, spontán. Nem úgy megy, hogy egyes emberek korlátoltan, trend vagy tekintélyszemélyek hatására, vagy sivár érdekből és a szó jelentése ellenében kijelentik, hogy mostantól az nem azt jelenti, hanem pont az ellenkezőjét, vagy épp nincs is meghatározás, mert bármit.

A jelentésdefiníció nem éles, nem is egy jelentés van, metaforák is vannak, de ha nincs valamiféle konszenzus, ha egyénenként és szituációnként változik a jelentés, akkor nem tudunk többé beszélgetni. A tegnapi posztban a lecsúszott mellizmú meztelen csóka képe alatt linkeltem ezt az (egyébként altright és kimódolt dramaturgiájú) filmet, amely friss botrány, Matt Welsh műve, és amelyben pont a képlékeny huszonegyedikszázadiaskodás miatt nem mer senki válaszolni arra a kérdésre, mit jelent az a szó, hogy NŐ.

És ugye a megváltoztatott vagy elmosott jelentésekre követeléseket alapoznak, amelyek mások jogait csorbítják: lehessen ráírni a kamutermékre a szót, mehessen női vécébe férfi.

De hát miért ne lehetne. Hát úgy szeretném. Számomra. Az én értelmezésemben…

Elgondolkodtató, hogy minden diktatúra és disztópia belenyúlt a nyelvbe, tiltott, törölt, valamint szörnyszavakat, eufemizmusokat, csúf-mesterkélt metaforákat és jelentésváltozásokat kezdeményezett, és a cél az volt, hogy bekebelezze a világot és félelmet keltsen. Én azt hiszem, a female penis már ide sorolható.

Gyomortájon, tehát nem az agyammal és nem is a szívemmel, hanem valami életösztönszerűséggel érzem, hogy aki ma kiabál: “az is az, ami nem az, mert én így érzem/ez az érdekem”, az gyanús, nevetséges, rosszat akar. De legalábbis nagyon buta, mert önként kövezi ki az utat a visszaéléseknek.

Milyen érdekes, hogy az ömlengő jóügyek, szeretetdús posztok, a csupa puszi, alsónadrág és táj szerelmes fotók vége a disztópia, a vigyorgó hatalom, és hogy a végállomás mennyire örök. Woodstock, a szexuális forradalom végső nyertesei a pedofil perverz férfiak. És ki a haszonélvezője annak, hogy nők tömegei oly megbocsátóak a queer-idótasággal és a rossz testbe született, szenvedő embertársainkkal? Fehér, faszverő férfiak. Hát azon ki nyer, ha a nem hús is hús, ha a hamisítvány számít etikusnak, és éljenek a vegánok? A kapitalizmus, a vásárlómegtévesztéssel szerzett profit.

Egy kellemes hír. Beszédaktus: azt mondja, nő és hogy a börtönben nehéz neki a tranzíció, tehát a valóság átalakul, akkor őt támogatni kell, tehát nem is annyira baj, hogy pedofil. (Hetente vannak ilyenek.)

* A beszédaktus-elmélet kidolgozója J. L. Austin (Tetten ért szavak [How to Do Things with Words]), továbbfejlesztői J. R. Searle és P. F. Strawson. Az alapgondolat: a beszéd cselekvés. Az ember nemcsak mondatok kimondója, hangoztatója. A beszéd célt megvalósító és következményekkel járó cselekvés. A nyelvhasználat) során olyan jelentések keletkeznek, amelyek nem részei a mondatok jelentésének, nem is a mondatok jelentése idézi elő őket, hanem maga a beszédaktus, amely cselekvés és következményei vannak.

Önöket házastárssá nyilvánítom. Esküszöm. A kiállítást megnyitom. Nő vagyok.

** Szutyok-e a vegán termék? Tápértékét tekintve állítom, ne az előállítás ijesztő módozatai miatt. (Tudjátok, hogy a vegán burger céklalé révén VÉRZIK? Az ám az igazi élmény egy vegánnak! Ezek hogy nem röhögik el magukat?) Na, de. Nem csak egy profi sportolót érdekel, hogy mit visz be a szervezetébe, hanem minden józan embert. És nem csak a termék tisztaságára (eredeti, nem agyonfeldolgozott, nem vegyszeres) gondolok, hanem arra, hogy milyen tápanyag van benne. A vegánok a növényekkel tetemes szénhidrátot visznek be (arányában 80-90 százaléknyit), aminek szomorú élettani következményeit jól mutatják a testfotók, és itt fiatal férfiakról beszélünk: csontsoványság, izomleépülés, kis pocak, zsigeri zsír. Fehérjét alig, teljes értékű fehérjét soha, szerintem komplettálással se (részleges értékű fehérjék egymással kombinálva kiadják a teljes értékűt, vagyis azt, amelyikben jelen van minden esszenciális aminosav), de az ilyen “nyamiiii!”-típusú rajongókat a komplettálás végképp nem érdekli. Zsírt meg csak súlyosan oxidatív, omega-6-9-ben bővelkedőt, bár van, aki az olajoktól is retteg és általában minden zsiradék ellensége. És még transzzsírt (a növényi tömlőben /vegán “sajt”/ keményített és karragénezett olajok vannak), ami (leegyszerűsítve) a halál (nálunk még nem tilos). Ebben a kontextusban számít húdeizmosnak egy harmincas, magát ezzel promózó, igen szerény kinézetű “vegán testépítő”. És ugyanebben szokott le frissen a dohányzásról S. K.

mi köze az LMBT(stb)-nek a pedofíliához?

A tanulás a legerősebb fegyver, amivel megváltoztathatod a világot.

(Nelson Mandela)

V. SZ-nak, szeretettel

Kellemetlen ez a kérdés, de nagyon. A válasz még kellemetlenebb: van, éspedig sok köze. Egyedi visszaélős eseteket már sokat mutattam, de épp a múlt héten derült ki egy döbbenetes, intézményes összefüggés. Ez a válasz, ha leírom, a kellemetlenségén túl veszélyes is a közegemben. Bővebben…

miért fontosak a zárt női terek?

Vajon ti tudnátok érvelni mellette?

Ne jöjjön be női öltözőbe férfi.

Igazán, lényegileg érti (vagy érzi) az én olvasóm, hogy ez miért fontos?

És én???

Ó, jaj. Én, bevallom, nem értettem. Menő és nyitott, korszerű akartam lenni, meg egyenlő. Meg hogy ne legyen már annyi feszkóc, hát nem minden nemi erőszak. És ez a korszellem is, dongták körülöttem. Bővebben…

terveim a testemmel a következő tíz évre

Pénteken Macival együtt jégszaunáztunk! Pezsdítő volt, és megyünk kedden is.

Kezdek virulni, zsong bennem az élet. Ahhoz képest virulok – és azért csak most –, mert február elején pozitív lett az egyik forgatás előtti koronavírus-tesztem, emiatt kihagytam a hat forgatási napot (hajnali, részben kinti, bonyolult ruhás), és vagy három hétig szinte nem sportoltam. Náthának érzékeltem, és folyton aludni akartam, vagy betakarózva feküdni, ennyi volt a tünet, a nátha csak öt napig tartott. (Jelen, április végi agyunkkal hüledezünk, mennyit basztattak a járvánnyal, mit riogattak, korlátoztak, elemeztek, sápítoztak, grafikonoztak, fegyelmezgettek a Facebookon a nyanyák – érdekes, hogy főleg nők –, és színtiszta médiajelenségnek és -érdeknek tűnik az egész. Maga a kór mindenkit annyira viselt meg, amilyen az egészségi állapota.) Bővebben…

tiltott szavak

Még egy kis morgás, merengés, aztán előre a KÖVETKEZŐ NÉGY ÉVBE.

Hatalmas felhördülés lett a hétvégén, és még e hétre is átnyúlt: egynémely (sok) szavazatszámláló értelmiségi leírta, sokkban, kétségbeesett dühében – melyet osztok, csak én jobban kezelem –, hogy létezik a vidéki szavazó. Aki buta, azaz elkeserítő testi, mentális, életvitelbeli állapotban van, ugyanoda ikszel, láthatólag előre megmondták neki, nem átallja megkérdezni a biztostól, hogy akkor melyik a Fidesz. Utólag és csalódottan írták ezt, a választás eredménye és a saját beleölt munkájuk, idejük, reményeik miatt. Cikkben így, vagy így, cikknek álcázott dohogások, egy kis egyrészt-másrészt, értsünk meg mindenkit. „A pestiek nem járnak közénk, nem ismerik a falusi létet, a mi világunkat.” Már miért tennénk? Gumicsizmában, disznót vágni, reprezentálni? 80 másodperces facebookvideók kedvéért? (Amúgy szerintem tök viccesek voltak ezek, “mezítlábas kávé”, és riogatott ugyan a miniszterelnök, de nem moralizált.) Amit a “pesti” ember képvisel, él, ismer, az városi jellegű, más léptékű és perspektívájú (és diplomatikusan fogalmaztam).

Ez is nagyon vicces, de az eltúlzott képe is pontos, csak hát oda kellett írni az írástudó városiaknak is, hogy PARÓDIA (megőrülök ettől):

Ismerjük meg tehát a vidéket! Épüljünk be, járjunk “le”! Abból lesz a szavazó. Kis Grófót ismerik, Tordai Bencét nem ismerik, ezért Kis Grófóra szavaznak, te csak ne fennhéjázz meg fintorogj ezen! Segélycsomagot vigyünk, vagy a tájházat nézzük meg? Ó, én voltam irodalmárfeleség (vagy mi), emlékszem az ilyen kultúrházas haknikra, ehetetlen pogácsák és lambéria, olyan arcok, fogak, hogy ihaj… ugyanezen szörnyülködtünk akkor is. Bővebben…