lexikális

melléknevek sorozat 35.

Ti tudjátok a hangyasav képletét?

Tanultátok valaha? És akkor tudtátok?

Netán anyáztatok, hogy minek ez, ez az egész kémia/hőtan/ógörög irodalom, ezt én SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN NEM FOGOM HASZNÁLNI?

Én emlékszem a hangyasavra – erre pont. Ez a blogger joga és szabadsága, hogy bár nem volt egy géniusza a vegytannak, erre pont emlékszik, és akkor ezt veszi elő. Amivel illúziót kelt, hogy ő a kémiát is tudta. (A tanárom viszont a géniusza volt a maga tanárságának, ezt el kell ismernem. Nem rajta múlott.)

Viszont szándékosan olyat kerestem, ami távol áll a szakmámtól, tehát nem jövök itt nektek a főnévi igenév ragozásával, Örkény álláspontjával a Don-kanyar tragédiájáról, de a szatmári békével sem.

Szóval ti azt mondjátok, hogy ebben a mai poroszos iskolában egy csomó olyasmit kell megtanulni, lexikális magolandóakat, aminek nincs haszna az életben.

De én nem értetek egyet veletek.

Mégpedig azért, mert ezt az életet mi magunk formáljuk.

A közoktatás, egészen pontosan a gimnázium úgy gondolta, ti majd olyan emberfők lesztek, akik olyan szakmát tanulnak, amelyiknek a felsőbb stúdiumaihoz beugró kérdés a – például – hangyasav képlete. Igen, olyan ufó, laborban, kutatóintézetben, levéltárban. Vagy ha nem, akkor olyanok, akiket mindez, a világ, a tudományok, a művészetek szenvedélyesen érdekelnek a szabadidejükben. Röviden: értelmiségiek.

A gimnázium értelmiségi szakmák specializált, egyetemi tanulmányainak az előkészítője. Eredetileg, és ma is.

De ma már minden ambiciózus szülő gimnáziumba adja a gyerekét, lehetőleg erős gimnáziumba. Ez már régóta afféle must have, nem kósza remény.

És ti és a ti gyerekeitek nem lettek, nem lesznek olyan emberfők, akiknek ilyen a szakmája, és olyanok sem, akik a Természettudományi Múzeumban múlatják a hétvégéiket.

Azt mondjátok, hogy az iskola csupa haszontalan, elméleti, életidegen dolgot oktat.

Eközben ha épp valutát vesztek, akkor is beírjátok az átváltást valami alkalmazásba, mert nemhogy a fejszámolás, az sem megy, hogy akkor melyiket kell osztani melyikkel. Vagy hogy 170-nek mennyi a húsz százaléka.

És ez ciki. És nem elsősorban az iskolára nézve, hogy tudniillik nem tanította meg. Titeket a világ így nem érdekelt, nem érdekel, nektek legyen minden kész és kényelmes.

…mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.

Persze igaz, hogy az iskolában erőltetetten tömik az adatokat, rossz módszertannal.

Igaz, hogy a tanultak alkalmazására nem fektetnek kellő súlyt, de az is, hogy az módszertanilag nehezebb és eszközigényesebb feladat.

Igaz, hogy mindenki megutálja a magolást.

Igaz, hogy kevés az igazán fogékony, jó fejű gyerek, és a többiekkel is kezdeni kell valamit.

És az is igaz, hogy változnak az idők, és egy valamire való kisbolt vagy elkezd robbanós cukorkát, energiaitalt, olcsó felvágottat árulni, vagy lehúzhatja a redőnyt. (És én már nem a kisboltra haragszom a szutyok kínálatért, mert mit is tehetne, hanem arra a vásárlói jóljárós igénytelenségre, amely ilyenné teszi a kínálatot.)

De az nem igaz, hogy a kor szava! kiáltással fel kéne adni a tudományos műveltséget. Mert a gimnázium nem kisbolt, és nem is dolga kiszolgálni a legalja igényeket. És nem kötelező gimnáziumba járni annak, aki reménytelenül antiintellektuális és dologias.

A gimnázium nem tudta, hogy te ennyire nem akarsz majd tudós, alkotó ember, kíváncsi lény lenni, hanem tévét akarsz nézni, meg menő kocsit, és hagyjanak téged békén. A gimnáziumnak és az egyetemnek csak a rangja kéne. Kimazsolázod azt, ami tetszetős: a diplomát, az életszínvonalat, de a szellemi munka, az attitűd, a nyitottság, az erőfeszítés és e pályák nehézségei neked nem kellenek.

Nekem gyanús lett, hogy diplomás emberek, akiknek a Louvre vagy a Prado kipipálandó program, ha már ott járnak, eközben nagy hangon szidják a posztmodern képzőművészetet, a pop artot (“mi ebben a művészet?…”, “ilyet én is tudok rajzolni”), de a bő százéves modernt és a nonfiguratív alkotásokat is, és közben fogalmuk sincs a kontextusról, a művészettörténetről. Szidják TGM-et, Petri Györgyöt, a szabadverset, a kortárs színházat, Bartókot, mindent, amihez nem elég nyitottak és figyelmesek, mert elakadtak a tévé és a lektűrök szintjén. Úgy tanulták nemkülönben antiintellektuális szüleiktől és tanáraiktól, hogy a görög szobrok és a reneszánsz festészet, esetleg a realizmus a szép, az a valami. Übü király? Picasso? Brecht? Minek folyton lázadni? És aztán eltelt harminc meg negyven év, és úgy maradtak. Feltartott mutatóujj, moralizálás, és rendkívül avatott tippek arról, hogy mire kéne költeni az adót. Nem lehetek biztos benne, hogy ők értik a mondataim szerkezetét, hogy felismerik az utalást, az iróniát, a dőlt betű jelentését. Én is túl bonyolultan írok. És nagyon harsány a véleményük, hogy minek van értelme, minek hogyan kéne lennie, és nekik mi tetszik. Mert az a jó, a többi szar.

Az ő hivatkozási alapjuk aztán, és te is ilyen leszel, barátom: “már leéltem egy életet, hallgass rám”. “Áhh, az hülyeség, semmi értelme.” Azt várják, hogy a fiatalabbakat nyűgözze le vadidegen emberek állítólagos élettapasztalata, csak mert idősebbek. Kényelmes volna oktatgatni, bölcsként megdicsőülni, beleszólni, fiataloktól szívni az életenergiát, ugye? Ti mindenben, amit nem értetek, az irántatok való tiszteletlenséget gyanítjátok, mintha ti olyan nagyon fontosak lennétek, és a világ, annak a sodrása, változása meg ellenetek lenne. Koptok ki belőle, mert nem figyeltek és nem maradtatok kíváncsiak. Visszaéltek azzal, hogy idős embereknek, szegényeknek, inkább nem szólnak vissza. Honnan ez a felkentség?

Ne légy antiintellektuális. Nem kell átvenned a hivatásos okosok ítéleteit, és eljátszani, hogy érted, amit nem értesz, de ha a tájékozottságod hiánya a probléma, ha nem vagy nyitott, játékos, folyamatosan alakuló elme, ha nem is érdekel, mégis ítélsz róla, ha belemerevedsz hagyományba, megszokásba, akkor legalább ne támadd azokat, akik nem. Akkor ne gyere azzal, hogy a lila bölcsészek, elvont tudósok, akik bármit bebizonyítanak, és annak az ellenkezőjét is, meg a kritikusok, akiket senki nem olvas.

A gimnázium – és ezt tudd, amikor beleíratod a gyereked – az utolsó bástyája annak a közfeladatnak, amely, ha jól működne, még széles körben, nagy hatékonysággal tudná életstílussá, elemi igénnyé tenni a könyvet, tudományt, kultúrát, értő tekintetet, nívót.

És ha ez mint érték fontos lenne, akkor nem lenne annyi sírnivalóan ostoba nyelvtannáci nem is néznék le a tanárokat, és nekik lenne erkölcsi támogatásuk, hogy nívósabban végezzék a dolgukat, alkotó módon, nem lenne ennyire általános a lélektelen magoltatás, és nem az örök szájhúzás, lustaság ellenében kellene csodát művelniük.

És akkor a tanítványaik nem dőlnének be turulos tanoknak.

img_2551

Kapcsolódó bejegyzés: ma már csak a maradék meg tanárnak
elnőiesedett szakma
gyomorgörcsös gyermekeink

a kína-tanulmány és én

hosszú poszt, de fontos

én irtom az önismétléseket és stíluscikornyákat, becsszó

ne legyél türelmetlen

ha nem szereted a szöveget, akkor javaslom, kattints ide

Ez a Denise…!

De figyeljetek, 23 éves, egy kis bloggerecske, angol szakos summercamp tanár, mint azt ad hominem meg is jegyzik bírálói –tartalmi észrevételük kevesebb van. Nekimegy a Denise a Nagy Felkent Doktornak, aki viszont sok ponton sántító áltudományt nyom, amiből ráadásul bestsellert is írt.

kepernyofoto-2017-01-29-20-10-00

És a kiscsaj így kezdi a hibaelemzést:
Bővebben…

de akkor hogyan öregedjünk meg?

A “nagyokos” blogger most összeszedi, hogy ő hogyan tervezi az öregségét, hogyan készül fel rá, habár ezek teljesen világosan kirajzolódnak a megannyi NEMből, amit az előző posztban ma öregjeire kimondott, a köteles tisztelet és hierachia leszarásával, valamint egészen magától értetődőnek kezelve, hogy vannak kivételek. Öngyilkosok is lehetnénk, ha mindegyik olyan volna.
Itt szeretném megjegyezni, hogy nagy elismerések jöttek erre a posztra, hízik a bloggeri máj, de ilyen szöveget írni nem nehéz. Szegény, amúgy is padlón fekvő nyugdíjasok felett állni diadalmas izomszázalékkal, én, aki még nem, aki “szerencsére” nem, és aki nem tudja még, milyen a halál kapuja…
És most megint úgy érzem, hogy nekem mázlim volt, pedig nem, nem mázlim volt.

Bővebben…

arcok a TEDről

Amikor az immár rendszeres kövérséges posztomnak megírtam a rövidebb, facebookos változatát, az egyik sporttárs belinkelte Kelli Jean Drinkwater egyik TED beszédét. Izgalmas napok kezdődtek: csak kattintgattam mindenfelé, és jól lemerítettem a netjegy adatforgalmát.

1. Az ausztráliai Kelli Jean Drinkwater fat activist, vagyis kövérség-aktivista a szó polgárjogi értelmében, a kövérségfóbiát pedig rendszerszintű elnyomásnak tekinti. Ez a szónoklata bámulatra méltó. Engem lenyűgöz a profizmus, elannyira, hogy nem is volt kedvem hosszan fejtegetni magamban sem, hogy mire használják az ő elveit, hogy vajon rontja vagy javítja-e ez az üzenet általában a hallgatók életminőségét, hogy a kövérség terjedése is mélyen összefügg a globális kapitalizmussal, nem csak az ikonizált szépségelvárás, és hogy tényleg a kövérfóbia-e az elefánt a porcelánboltban. Mert amúgy szerintem nem a kövérség, az csak eredménye az igazi elefántnak: az elidegenedett, visszaélős, testünk valódi jóllétét tagadó életmódnak. Bővebben…

tömeges

melléknevek sorozat 34.

főnév + -s képző, de itt mást, absztaktabbat jelent, mint a bármely főnévhez hozzáilleszthető -s képző

Amikor egy termék, cég, szolgáltatás, eszme vagy módszer befut, gyakran szokás a felhasználók, vásárlók, követők számával érvelni, például a további hirdetésekben. 80 millió eladott példány az USA-ban. És mi is elhisszük: nem véletlen, hogy x millió ember tölti le/olvassa/veszi a cuccot.

Ilyenkor mindig jön egy okos kommentelő, akinek bassza a csőrét valaki más sikere, és leírja az ordenáré netes közhelyet: Bővebben…