a sötétszürke sáv

ribizlinek ezt most

Amikor ifjak voltunk, sőt, később is, sokáig, te, te szegény ott sárga micisapkában, te még most is?, azt hittük, a világ egy merő bináris oppozíció, vagy-vagy, komplementer antonima.*

Fémek, nemfémek. Igaz, hamis. Terézanya, harmadikrihárd. Hűséges, megcsal. Különböző szemszögek? Minden relatív? Nem is az volt a kérdés? Dőreség. Mennyi, sok vagy kevés? Éj vagy nappal? Tessék megmondani, de ízibe’. Derengő rózsaszín? Az már nappal. Beírjuk oda. Valahová be kell írni. Nálunk az ítélet, ki másnál?

Így középkorúként (hoppá) térdig járunk a fekete és fehér közti végeláthatatlan, szürkés, seszínű és főleg nyálkás sávban. Nézzük, sáv-e egyáltalán. Hol az átmenet. Minden ilyen színű. Merre a fehér? Bővebben…

amikor már majdnem

Sokan jutunk el a széléig. Előbb a rendezettségben, az életben, amelyre tulajdonképpen vágytunk, csodálkozva érzékeljük a kósza, nyugtalanító gondolatokat. Szorítás gyomortájt. Már nem osztjuk meg, ami bennünk zajlik. Zörren a kulcs, belép a szobába, szól a telefon, indulunk anyóshoz. Megint az a szófordulata, pillantása, mozdulata a társunknak — jaj, ne, már megint. De megy még. Rutinok a hétköznapokban, az életünk gondosan megalkotott keretei, a tárgyak, az anyánk és az apósunk, az ismerősök, a háziállat, a régi meggyőződéseink, a sok bizalom, amelyet belefektettünk, amellyel toltuk, hogy igen, megy ez, jó ez; kicsit később: ilyen az élet, hát sajnos, vannak hullámvölgyek, de majd csak, majd ha megszerzi a fokozatát, ha nagyobbak lesznek a gyerekeink, ha elkészül a ház — elmondhatatlan, hogy nem, már nem, rég nem, pedig a sejtjeink is tudják már, hogy nem. Ez tízezrek története, most is zajlik, fürdőszobákban és reflexekben.

Aztán állapottá válik, ami kósza volt. Betegséggel határos reakciók jönnek, a hétköznapi működőképességünk is inog. Bővebben…

amit eddig nem ismertem soha: élek

Szilfa vendégposztja. Töprengek rajta.

Az elejétől fogva tudtuk mindketten, hogy ez házasság lesz, de legalábbis hosszú és erős kapcsolat. Piedesztál és rózsaszín szemüveg nem kellett, az én szememben a férjem – tehetségeit tekintve némiképp jogosan, gondolom most is — egyenesen a félistenek hajnalfényű szférájában lebegett. Nekem nem voltak kialakult, egyéni terveim: neki annál több. Talpraesett ügyességgel, lendületes akarattal ugyanígy álltunk. Viszont alkalmazkodásban vitathatatlanul én voltam nyerő.

Három év jövés-menés után költöztem hozzá, külföldre: azóta a mérleg tíz év, néhány gyerek, és lassú kijózanodás. Gyötrelmesen hosszú idő és számlálhatatlan érzelmi sokk kellett ahhoz, hogy az utolsó idillmorzsák és élethazugságok helyet végleg átvegye a tisztán látó, keserű csömör. Bővebben…

inglis

Követő, szilfa, Varródani: ők mind jártak szakpárra, magyar–angolra ügyesen, ELTE-re, a kilencvenes évek derekán.

Gábor és én voltunk magyar egyszakosok. Mámorító tanszabadság…! Nyomasztó folyosók, kihasználatlan tereivel és rideg klotyóival álmodtam mindig. Ez még a Pesti Barnabás utca ám, a piarista épület, az Erzsébet-hídnál. Volt időnk. Nem buliztunk, én nem vagyok olyan. Büfébe jártunk, vizsgaidőszakainkat az OSZK-ban töltöttük. Riadt, csodálkozó, sebezhető húszévesek voltunk, lestük az évfolyam két vampját Gáborral, vég nélküli séták, mindent megbeszéltünk. Sokat tanultunk, mindig rettegve, részdiadalokkal, szoros szövetségben. Jó eredményeim voltak, de kicsit mindig rémülten, nem voltam sugárzóan magabiztos. Tanárként lettem az. Áthallgattam szociológiára, finnre, angolra, elméleti nyelvészetre. Passzióból mondatelemzési gyakorlatok, csütörtökön nyolc(!)tól, három féléven át. József Attila-szakszeminárium.

Én magyar szakra is úgy mentem, olyan csodálkozva és más úton (tanulmányi verseny helyezettjeként). Én tudtam, amit a többiek nem, de nem számított, mert másrészt meg semmit sem tudtam, amit ők (kik? akiket nem ismerek, de félek tőlük) oly biztosan.

Én nem olvastam eleget. Akkor még és azóta sem. Bővebben…

levél az apának

Bajuszcic újabb megrázó levelét olvashatjátok, elküldött levél. Az előző: levél a hitvesnek

Te egyvalamit nem értesz. Ó, nem. Te egészen pontosan semmit nem értesz. Most megpróbálom még egyszer tisztázni, de nincs bennem már remény, hogy valaha is az önreflexió minimális jelét mutasd.

Én nem tiltom el tőled a gyereket. Bővebben…

sorssal nem vitatkozunk

Hat napot töltöttünk családilag Spanyolországban április 17. és 23. között, öten: a gyerekek, a gyámjuk — azért van nekik, ha velem történne valami — meg én, egy tengerparti üdülővárosban. Csodálatos volt. Katalónia a világ közepe. A táj, az üvöltöző virágkelyhek, a színek, a fény, a reggeli, a szolgáltatás profizmusa, az egész. Harsány hálát érzek, hogy ezt lehet nekem, hogy átélhettem.

Itt ülök most, kicsit rózsaszínen, határozottan barnaságnak tűnhet a szeplőtömeg, hajamat kiszívta a nap. Nézem a képeket. Bővebben…