Gyereksport, edzők konfliktusai, netes lincselés, és az öntörvényűség, a rendkívüliek megbüntetése – erről írtam Lóci és Olivér meghurcoltatása kapcsán.

Senkinek ne legyen kétsége: súlyosan árt a gyerekeknek a hajsza, semmi jó nem sülhet ki belőle egyik szereplőnek sem, bármi is lesz a vége. Szerintem Csontos Imre fog itt megszégyenülni. Csak addig is feldúlja a család életét, és ami az igazi szégyen: az ő posztja nyomán ezrek vetkőztek ki magukból. Helyeseltek tízezer felkiáltójellel két, igen vitatható gyakorlatot: 1. a semmit nem sportolást (“én nem erőltetem a gyerekre!”), 2. a szorongó, szolgalelkű, sérülésektől parázó, szakértősködő sportolást. A magasztos gyermekvédelmi cél csak a morális alap, hogy bármit meg lehessen tenni. Még akkor se sülne ki a feljelentésből semmi jó, ha az volna, amit állítanak, hogy “a szülők erőltetik rá a gyerekekre a hosszú távokat, a versenyzést”. A sport lényegét nem érti az, aki ilyet állít. Ők egy sportcsalád. Versenyre nevezni sok héttel korábban kell, egyáltalán nem ritka, hogy egy gyerek (vagy felnőtt! én!) lobogott még januárban, és aztán nincs kedve fölkelni áprilisban pont a verseny napján (ezeket a kis részleteket mazsolázta ki Csontos Imre mint “bizonyítékot” – ha lenne sara a szülőnek, vajon megírta volna-e az alkalmi nyűgösséget, konfliktusokat?).

Hányan, hányszor futottunk, edzettünk, indultunk neki versenynek úgy, felnőttként is, hogy nem eufória volt, hanem akarni kellett, elkélt a biztatás? Annál becsesebb leküzdeni önmagunkat, és belelendülni, mégis beérkezni. Mindig, mindig megjön közben a semmihez nem hasonlítható öröm! A kommentelők ezrei, akik virálissá tették az esetet, azért hökkennek meg és hőzöngenek, mert szörnyű erőfeszítésnek tűnik nekik bármi sport. Illetve a saját nyomorult futásaik jelentéktelenednek el Lócié mellett (feltűnően sokszor magyarázzák, hogy ők is futnak, meg a gyerekük is). “A táv iránti alázat”, “a többiekkel szembeni korrektség” – ezek Amadeust is visszaküldenék gombfocizni, mert a templomi orgonista mégiscsak idősebb. Nem átallják leszólni, cincálni a gyerek teljesítményét.

A maraton amúgy nagyon durva. Mindenkinek. Nyugis, kellemes maraton nincsen.

Amiről írok most: szakértősködés, elitizmus, beleszólási kényszer. Az autoriter stílus, a gőg. Amely elrontja az örömöt és a szuverenitást. Ez a célja, ez a lényege.

Ezek mindig így hápognak, ha látják, hogy létezik szuverén ember, és leszarja azt, ami miatt ők annyit görcsölnek. Arra megy ki a játék, hogy kétségbe vonják a kompetenciádat, az énhatáraidat, ezért vádaskodnak és titulálnak elmebetegnek. Egy verseny, ők találták ki és beneveznek téged is: ki a jó ember Ki ért hozzá?

Én rengeteget olvasok a témáimról. Jól ismerem az amatőröknek szóló futóirodalmat, követtem a futós blogokat, néztem edzésmódszereket, hitvitákat, híres edzők oldalait, vettem a futós magazint.

És ezt az egészet megutáltam. Nem azért, mert nem vagyok elég jó futó (noha nem vagyok). Engem a JÓság kritériumai borzasztanak, és az a feltartott mutatóujj mindenhol. Hogy emberek önként behódolnak a guruknak. Az egésznek a savanyú jellege, a normatív, kontrolláló beszédmód, az állandó szörnyülködés. Közepes képességű, antisportolói alkatú emberek kényszeresen gyötrik magukat, mert az okosok azt mondták, úgy kell. És adják tovább másoknak a nyomasztást.

Ha szakértőt lát, a máskor oly kritikus, pénzét aggályosan számolgató alany hirtelen vak lesz. Fizet, figyelmet ad, rajong az edzőért, szelfizik vele. Ő a varázsló, aki beavatottá tesz!

Borzadok az amatőrök riogatásától, mert nekem a futás laza, kiegészítő hobbi, és azon kívül még öt sport érdekel, amelyek amúgy rontják egymást (ez csak akkor volna érdekes, ha a specializációra, teljesítményre hajtanék).

Borzadok, mert a szakértő valami megfoghatatlannal kecsegtetve húzza le a jónépet, “rajtad múlik, kövesd a tanácsaimat, te is futhatsz három órán belül maratont!” És nem futnak. A tanácsok, vizsgálatok, kellékek igen drágák ám, és rengeteg idő kell az eredményhez – aligha véletlen, hogy tipikusan az életükbe keseredett, otthonról menekülő negyvenesek futnak hosszúakat (“de legalább nem a kocsmába járok!”). A futós magazin is csak marketinget körít: vásárolj, fogyassz, szorongj! Soha ne lehess nyugodt. Mindig találunk valamit, amitől elégedetlen lehetsz… havonta keresd az újságosoknál!

És főleg azért taszít a szakértősködés, mert a szabadságérzetemet, a szuverenitásomat, az időmet venné el. Én, három báty húga, pofonnal sem spóroló, kioktatós apa lánya nem bírom a basáskodást. A nanogrammját sem, és álruhás, “jóindulatú” formáját sem. Amikor hülyének néznek olyanok, akik nem is ismernek, és nem érdekli őket a boldogságom, csak használnak, hogy jólértesültnek tűnjenek. A tanácsokat aztán visszafelé is elsütik, ha le kell szólni a sportolásomat: minek fut, hogy mert indulni, ez egy kalap szar!

Nekem nem kell magyarázkodnom. Én tudom, milyen, és miért csinálom, Sok éve. Sarkkörön túl, a fjord partján fehér éjszakában futni, bálnát látni – ez az élmény egy életre velem marad. A gyerekeim, ahogy ott előbb a 800 métert, aztán a 4,2 km-t futják, nyolc- és tíz évesen, és most is emlegetik. Én ezen a maratonon egy métert nem sétáltam. De ez a saját normám.

záróbusz nincs, de ez egy mezőnyvégi bringás, aki írja az esemest a célban álló kollégáinak, hogy hányan futnak még, kinek kell orvos. hajnali egy óra, kb. 30 km. mindenki feladta, aki ezen a szakaszon a közelemben volt.

Ma a net békésebb beszélgetéseit is a szekértősködés uralja: vadidegenek, full amatőrök, ügyetlenek rendszeresen és kéretlenül meg akarják mondani, mit hogy KELL. Mi a helytelen abban, ahogy én. Hülyének nézés, közhelyek felsorolása: terelik vissza a karámba, aki ezeket túlhaladta. (Például zsírból fut, nem szénhidrátból.) Folyton vitázni kell.

A legszebb: ha nem tudsz kézen átfordulni, ha nincs kedved nehéz súlyokhoz, ha semmit nem tudsz a ketogén étrendről, akkor papolj sunyin arról, hogy az káros is! És ami neked nem menne, azt ferdítsd el sunyin: “a Bánki-tavat nem kunszt átúszni!” (Novemberben úsztam át, kilenc fokos vízben, ezt ez a nő pontosan tudta. Ő bele nem megy 22 fok alatt.)

Súlyosan normatív, nyomorú átlagemberek kaptak hatalmat a neten, nyesegetik le a viruló, termő ágakat. Legyen mindenhol kockasövény! Engem ezért érintett meg annyira Lóciék története, mert ez ugyanaz a mintázat: nem tudod felfogni? Más, mint te, a normális? Ess neki!

Úgy kezdődik az egész, hogy az ember kezdő, és utánaolvas, érdeklődésből. Ott van minden jótanács a neten. Mennyi a jó VO2 max, mennyi a világrekord, mit tudnak a kenyaiak. Belép csoportokba, “motiválódni” akar (és, ha ott ragad, fog helyette bután vitatkozni, versengeni, irigykedni). És így találkozik azzal, hogy kezdőkre szállnak rá a szakértők, mint bögölyök a ló seggére. Nem mindig a pénzért: van, hogy csak a fölényeskedés kellemes élményéért nyilatkoztatják ki a tutit. És akkor elborzad, ha van benne saját lényeg, tartás. De nem megy el a kedve: fut tovább, dokumentál, szépen magának. Tanácsot nem kér, nem is ad.

A szent futás, a szent jóga…! A konditeremben a méregetők. “Nyírod a derekad”, “túlerőlteted az ízületet”, vádol a kocaktest, betonváll. Igazi negatív, elnyomó attitűd: mindent észrevesznek és leszólnak, ami “szabálytalan”, hogy ne kelljen látni azt, ami érték. Szabályok, tilalmak mindenhol, és ezt szajkózzák a szakértők tanítványai is: Ők Már Tudják Az Igazat. Alázatot emlegetnek behódoló gerincűek. Egyben biztos lehetsz: a te személyed, örömöd, az egyedül téged érdekel. Mindig fognak hibát, korrigálandót találni. Hú, te ezt így csináltad évekig? Tönkretetted az ízületed, fosszilizáltad a technikai hibád!

Alapértelmezett az is, hogy a futás csakis versengés lehet. Egyre gyorsabbnak kell lenni, ezt sulykolja a szakértősködés. És egyre hosszabb távot teljesíteni, egyre különlegesebb helyszíneken! Különben kudarc, toporgás, semmit nem ér.

Én tudom, mit ér, annyira, hogy döbbenet nekem ez a gőg, könyöklés. Azé is, aki elit és lenézi a mezőny végét, meg azé is, aki ugyan “még fejlődik”, de már leszólna engem, mert ő engedelmes, én meg szabálytalan vagyok.

A rivalizálásról szóló posztomhoz odaírta egy nő: azért az, amikor az a fehér nadrágos csaj megelőz, csak rávesz arra, hogy gyorsíts, hát milyen idegesítő! (Mindez a Margitszigeten, edzésen, tehát semmi verseny.) Megint érzem a gonoszcsaj-tempót: nem bír nyugodni, ha nem bizonyít (-gat), meg triumfál. Én előtte is úgy futottam, utána is úgy futok, ahogy nekem jó. Külső íven futom a kanyart, körbefutom az út menti rétet is, útszéltől útszélig hullámzok: az adott útvonalon akarok sok métert futni épp. Ismerem a futásomat, a testemet, az örömömet. Meditálok, agyam háttérappja számolja a lépteket. Semmihez nem fogható tudatállapot. Nem kifelé vagyok.

A legjobban a pénzéhes okoskodást utáltam meg. Ezért lett csak könyv a saját ketómból, ezért nem szereztem laminált edzői papírt, nem nyitottam tanácsadó oldalt előtte-utána képekkel.

Sokat tanultam abból, ahogy a fotóim, futásom, szenvedélyem, ketóm miatt nekem estek. Az öröm miatt, ami nekik nincsen. Őrjöngő dühvel, nyíltan. Nincsen saját tartásuk, lényegük. Tekintélyre mutogatnak, mit hogy kell (ők nem csinálják). Mások becsomagolták: ők csak úgy edzenek, ennek semmi köze hozzám, de nélkülem eszükbe se jutott volna edzeni, mert igazából versengeni akarnak. Évekig itt figyelgettek, és minden mondatban rám céloznak, engem akarnak legyőzni féltékenyen. Adnának tanácsot is:

Mindig az értelmezéseikkel, a jogszabállyal, a szakértelemmel jönnek, mindig boldogtalanok, húznának le. Én csak futok. Sőt: kocogok. Néha rám tör: kéne valami tudatosság, valami cél… mindig újra rájövök, dehogy kell. Ennyi év alatt nem álltam le, soha nem voltam képes betartani semmi merevet, viszont heti tíz-húsz órákat edzettem hatféle sportban – mi kell még? Ez maga a sikertörténet, és az enyém. A szenvedély a fontos. Ne égjek ki, ne utáljam, ne sérüljek. Azért megyek úszni, mert van bérletem, ennyi a szempontom. Azért megyek futni, mert épp kimostam cipőm, és nem büdös. A jótanácsok mögött mindig a károgók vannak, akik ahhoz is gyávák, hogy elismerjék: nincs szó semmilyen jóakaratról.

Ha vitatkozni akarnék, nem futnék, hanem vitatkoznék. Engem az élet érdekel, az erdő. Én érzem magam, enyém a sportom, az öröm és a büszkeség, és ez elvehetetlen.