semmit sem gondolok

Többen kérdeztétek, mi ez.

Ez az indulatos paródia azután született, hogy a benne említett alternatív nevelésről szóló fórumon több, általam ismeretlen új tag ürügyet keresve előzmény nélkül belém kötött, egymásra kontrázva szidtak és személyeskedtek, Bővebben…

mi baja velem, mi bajom vele?

A blogíró életével való minden egyezés a valóság műve.

a) eset: messze lakik, már nem él.

b) eset:

Ez valami rejtély: mi ez az anyósokkal? Miért pont ők? Mi bajuk van velünk? Mi bajunk van velük? Miért nem hagynak békén? Mint a Lorca-drámák nőfigurái, igen. Mint Yermáét a sógornői, mint Bernarda Alba az öt lányáét, megmérgezi az életed.
Bővebben…

mitől féltjük a gyerekeinket?

A gyerekek az életünk közepei. Értük mindent! És rásegítenek a nagyik meg a szomszéd nénik is: szegény, biztos éhes! Jaj, meg ne fázzon! Cipő melegítse a lábát! Most aludnia kell!
Bővebben…

cold kentucky rain

A fiam benyomja az Elvis-duplacédét az olvasáshoz — engem sem zavar, amikor latin-amerikai országok államadósságáról szóló cikkeket korrektúrázok (mert ebből élnék). Máté Péter is egy valaki, de Elvis…! És ez a szám: Kentucky Rain. Édes Istenem, amikor ezt hallgattam folyton, 2005-2006-ban abban a másfél szobás albérletben! Rátapadt az érzés, az akkori jellemző kín, és most megszakad a szívem. Hogy milyen iszonyatosan, szűkölve vágytam arra: szeressenek. Bővebben…

és amiért a férfi nem, mert sokszor ő sem

De erről nem tudok annyit írni.

Igen, sok házasságban a férfi nem akarja, a férfi fáradt, a férfi húzza a száját a nő ötleteire. Szép szimmetrikus akkor a kínlódás? Én nagyon különböző okokat látok itt.
Bővebben…

ebben a nagy egyenlőségben

Sok-sok reakció érkezik az utóbbi két hét írásaira, meg hát rábukkanok a facebookon is a véleményekre. Vagy — jó egy évvel később teszem ide — itt van ez a cikk is:

Meddig tart a feminizmus?

Ezekben is, magazincikkekben (jó, tudom, fixált vagyok), blogbejegyzésekben, hétköznapi beszélgetésekben is gyakran megjelenik a képzet: régen elnyomták a nőket, az rossz volt, de ma már…! Itt a nagy egyenlőség, felborultak a szerepek, jól át is estünk a ló túloldalára. A szegény férfiak összezavarodnak: a nők erőszakosak, mindent irányítani akarnak, elsárkányosodnak. Nem elég pénzt keresni, takarítani is kell, játszótérre járni, meg még az ágyban is teljesíteni, hát hogyne…! Bővebben…

amiért a nő nem… (2.)

Ez az írás folytatás, itt kezdtem a témát.

Ún. házastársi kötelesség
Nem használ az ügynek az a feudális nyomás sem, amely a nőkre nehezedik, hogy a házasságban a szex nekik feladatuk: meg kell, kellene tenniük a férjükért.
Bővebben…

amiért a nő nem (1.)

… kívánja már a szexet, erről írok most. Két részben, és aztán a férfiakról is. Beszéljünk erről újra!

Nem tudjuk, mit vesztettünk: a nulladik percben meg volt tiltva mindez. Vannak szerencsések, van, akit meggyógyított egy bölcs és szerelmes férfi, és van, aki ezeken a falakon is áttör, de a legtöbben azért kínlódtunk ennyit, azért nem tudtuk azt sem, milyen lehetne, mert nagyon sokáig nem találkoztunk önmagunkkal mint szexuális lénnyel. Láttuk őt feltűnni, éreztük az illatát, elképzeltük, de sose jött el…

Rengeteg férfi és nő számol be erről: kevés a szex, monoton a szex, nincs szex. Bővebben…

mert az nekik is jó lenne

2012. júniusi bejegyzés, mit sem vesztett az aktualitásából — a felvetés újra meg újra előkerül.

Körülírtam, sok részletben felvázoltam a korábbi bejegyzésekben egy eszményt: a férfi nem munkamániás, nem húzza a száját, elfogadja a nő érzéseit; nincs fölény, nincsenek ürügyek és kibúvók, nincs kikacsintgatás és “a férfit az ösztönei hajtják” szöveg, van viszont türelem, beszélgetés, odafigyelés, közös idő. Közös a házimunka is, és a gyerekekkel is összemérhető arányban foglalkoznak, és a nő is önmagára talál valamilyen kreatív és élvezetes tevékenységben, netán pénzkeresetben, hogy a több évi kizárólagos gyerekezés alatt, meg aztán nem is kizárólag gyerekezik, ne érezze úgy: csőben él.

Így lehetne. És akkor milyen jó lenne mindenkinek! Örök szerelem, élvezetes szex, boldog gyermekek. Bővebben…

pályázati kiírás

Azt írja Sofie az egyik kommentben, legyen fiúknak is parainesis.

Jogos kérés: őrajtuk talán nagyobb részben múlik a boldogság, mert eddig kevesebbet tettek érte, és hát ne csak a lányainknak legyen ennyi jó tanács. Halogattam, hogy majd, és… ez nagyon ritka, de nem jutott eszembe semmi.

Nem tudom megírni, ma jöttem rá, miért: mert a férfimintát nem én adom. Én innen beszélek, én nem tudom, milyen férfinek lenni. Kérhetem, hogy fiam, nekem jólesik, ha nem szó nélkül eszed meg a vacsorát, hanem taglalod a fűszerek viszonyát, netán meg is köszönöd, meg hogy jó, ha néha anyák napján kívül is előállsz valami meglepő kedvességgel, és szoptatás közben be ne szóljál már, hogy hogy néz ki a nejed, meg hogy nem muszáj ám családot alapítani, ha nem érzed át, hogy mivel jár, de ezek mögött nincsen szempontrendszer, nem érzem az egészet, nem megy. Talán mert őket, a több jog, nagyobb mozgástér várományosait csak kérlelhetem, és azt nevetségesnek érzem.

Kedves férfiolvasóim, van tippetek? Kérlek, szedjétek össze a parainesis műfajában, 2000-10000 leütés terjedelemben, hogy mitől lesz, lehet boldogságosan egyenlő a fiaink párkapcsolata.

Ide küldjétek: csakazolvassa@freemail.hu

A legjobb írás beküldője pedig kap egy új pink szilikonklaviatúrát.

hát akkor ne csodálkozzon

Az van, hogy nagyon szeretjük magunkat erkölcsösnek és jónak hinni. Közben megvan a véleményünk másokról, akiknek teljesen más a helyzetük. A levegőbe, elsőre, reflexből baromira szoktuk tudni, mi a baj és kinek mit kellene tennie.

Honnan vannak ezek a biztos vélemények? Szegény sorsú családokról? Prostituáltakról? Bántalmazott nőkről? Másokról, mindig másokról? Mindig azzal a biztonsággal: én nem vagyok, lehetek olyan, mint ő!

Sokszor hallottunk már például a családon belüli erőszakról, a tévé és az újságok kedvelik a témát, amíg ilyen egzotikus, az olvasóétól oly távoli helyzetként lehet tálalni, hogy vannak nők, akiket vernek, éheztetnek. Szörnyű! Mint jóérzésű nők, elítéljük mindezt. Az a szegény nő! Rokonszenvezünk vele.

Elképzeljük őt. Ül egy sarokban, sír. Zörren az ajtó, összerezzen. Férje elé teszi a vacsorát. Finomat főzött, surrannak a léptei. De akkor elbődül az a barom, mert sótlan a leves. És az asszony kap aznap is. Mindene sajog, amikor elcsitul a dúvad, bevonszolja a gyerekszobába a kék-zöld testét, betakargatja a felnyüszítő kicsit.

Szegény!

Aztán valahogy megtudjuk, hogy azért veri a férje, mert szeretője van. Hát akkor ne csodálkozzon!

Vagy a másikról, hogy felajánlottak neki egy üresen álló lakást a hetedikben, de ő nem megy. Nem akar. Ő… ööö… ő igen nagy jólétben élt eddig, és nem tudja elképzelni a párizsis kenyér, konvektoros fűtés, lichthofra néző ablak életmódot. Mi a háromszobás budai társasházi lakásból meg szeretnénk neki mondani, hogy csak legyen fontosabb a biztonsága, hát hogy gondolja? Aztán elmegy mégis, de nem oda, és három hónap múlva vissza.

És mi, laikus segítői, drukkerei meg vagyunk bántva. Visszament? Akkor biztos jó neki. Nem ismerjük azokat a kényszereket, az örökké két rossz közüli választásokat, és nem értjük, hogy ő, mert már itt tart, rendre miért a rosszabbikat választja.

Vagy előkerül a férj, és elmeséli azt, amit a nő nem mesélt el, hogy teljes legyen a kép: a nő minden este szapulja őt, veszekedést provokál. Mi is meglátogatjuk, látjuk, amint hazaér a rettegett férj. Csöndes, gondos, aktatáskás! De hát ez nem olyan! És a nő sem a sarokban retteg. Ja, akkor érthető! Az a szegény ember, talán igaztalanul vádolják?

Vannak, ugye, akik szerint a probléma nem létezik, csak nyavalygás, a nők fantazmagóriája, és igazából ők nyomják el a férfiakat. És van ez a jóindulatú csoport, amely olvas, figyel, és kialakulnak az elképzelései arról, cikkekből, filmekből, Egy ágyban az ellenséggel meg ilyenek, hogy milyen a bántalmazó és milyen a bántalmazott. Aztán csalódott: neki fekete-fehér történetet kell, az illene az értékrendjébe. Ha nem teljesíted be kétdimenziós várakozásaimat, akkor nem sajnállak.

Milyen rövid volt Zsanett szoknyája is. Változtat ez bármit azon, hogy senkit nem szabad bántani? Feljogosít-e bárkit is a folytatólagos, életvitelszerű erőszakoskodásra, hogy az asszony, tegyük fel, “idegesítő”, iszik, hűtlen?

Gyakorlott segítőként is belecsúszunk ebbe. Fontos, hogy megértsük: nem azért nem szabad verni, megalázni, érzelmileg kínozni a nőket, mert ők olyan hablelkűek. Ha én a svábhegyi otthonomban türelmetlen és rendetlen vagyok, mert az vagyok, akkor az elgyengített, porrá zúzott, vergődő nők milyenek legyenek? Ők is sokfélék eredetileg is, nem feltétlenül választanánk a barátnőinknek őket, de a durva hímsovinizmus és a bántalmazás hihetetlenül dezintegrál: depresszió, az önbecsülés hiánya, tehetetlenség, gyerekbántalmazás a végeredmény. Miközben mindenki, aki ezt nem élte át, azt várja tőle, hogy csak bírja, szépen, erős lélekkel, a gyerekeit védve. Hát nem bírja.

Ugyanígy: a szegényeknek nem azért jár munka, lakhatás, meleg étel, járda, mert ők annyira szorgalmasak, becsületesek, és ennél fogva megérdemelnék, hogy kapjanak esélyt. Azért jár nekik mindez, azaz járna egy valódi jogállamban, mert emberek.

És nem csak a becsületes, tévedésből bevitt polgárokat nem szabad megverni a rendőrségen, hanem senkit. Ha senkit nem szabad, engem se fognak. A tetovált visszaesőt sem szabad. Ez volna a jogállam, ez volna a mindenkire vonatkozó méltóság.

Mi meg árnyaljuk már egy kicsit a képet, és ne csak a tökéletes áldozatokkal rokonszenvezzünk. Sokféle ember van, ne a saját sztereotípiáinkra figyeljünk, hanem rájuk, hogy mit mesélnének, mit szeretnének.

eljössz?

Az ismerős, amikor elhívod a férjedet egy számodra fontos eseményre, mamami klubba, a barátaid közé, kézműves kirakodóvásárba, és megígéri, hogy na jó, eljön és te nagyon várod az eseményt, és repesel, mert valójában nem számítottál erre, és kvázi mutogatni szeretnéd a férjed: látjátok, eljött velem, mert szeret?

És ott vagytok végre, bár később indultatok, mint szerettetek volna, te mégis pörögsz, ragyogsz, és azt veszed észre negyedóra után, hogy ő elegánsan kívül áll, nem szól, félrevonul, mobiloz, sóhajtoz? Kisurran cigizni? Bővebben…

évzáró

Egy éve írtam, az előző iskolájáról van szó.

Vége, kibírtuk, kibírta, alszunk végre kilencig, miénk a nyár.

De én nagyon keserű vagyok.

A jól öltözött, Audiból kiszálló és persze gyalázatos bunkósággal kisbolt elé parkoló budai harmincas-negyveneseknek ez a parádéja! A férfiak behízott elégedettsége, a kigombolt halványlila ing nyakából túlcsorduló mellszőrzet! És az anyukák: azok a kosztümök, azok a tangák (??? 2012 lett közben, asszonyok!) a fehér nadrág alatt! Formátlan hátak, feszülő spagettipántos top az idomtalan hasakon. Vagy jó alakú, ennek tudatában lévő nők — rémes testtartással. Bővebben…

…és a válaszok: parainesis lányomnak

2012. júniusi bejegyzés, válasz a kérdésekre

szeretettel HáromNyulaknak

Hogy is kezdjem? Mit mondjak, hogy ne azt kapjam: könnyű nekem? Igencsak nehéz harc volt, hogy nekem könnyű legyen.

Édes lányom — ez jó lesz, te, aki még előtte állsz, édes lányom, ne rontsd el. Bővebben…

minden rekord megdőlt

Erős napja volt ez a blognak, köszönöm az olvasóknak. A legtöbb olvasó és a legtöbb megosztás. Azért az izlandi olvasó, merthogy az országok is látszanak, előállhatna, a kedvéért írhatok a Főfőnök című színházi előadásról…

először a kérdések

ősbejegyzés, 2012. június

Olvasom, hallgatom anyatársaimat. Annyi nehézséggel küzdenek. Hogyan kezeljük az egyéves ekcémáját szteroid nélkül? Diétáznak, mert a babánál háromféle allergiát valószínűsít a gasztroenterológus, így a folyton éhes, kapkodó szoptató anya kiiktatja étrendjéből a tejfehérje-, tojás- és gluténforrásokat. A másik családban a nagyobbik krónikus asztmája után a kicsinél kitört a krupp: két hete rohamokkal küzd. Hónapokig nem gyógyuló felső légúti betegségek. Fogzási nyűg, éjjeli műszak. Emez hároméves, de még nem beszél. A másik meg egyszerűen kibírhatatlan zárt térben, de a kertben is tönkretesz mindent — hiperaktív-e?

Miért ennyire betegek a gyerekeink? Bővebben…

“a rendszert gyűlölöm” — interjú a csakazolvassa blog szerzőjével

Tavalyi írás, szerintem a legjobbak egyike.

Szívszorító történeteket olvashattunk itt a blogon az élete szereplőiről. A nagyobbik fia apja, az iskolaigazgató, a művész úr… Nem is beszélve arról a rengeteg történetről, amelyet ön a Szeret a férjem, de… csoport alapítójaként ismert meg. Ön bizonyára tele van gyanakvással a férfiak iránt.

Már vártam a kérdést, köszönöm. Igen, sajnos a férfiak legtöbbször Á, álljunk meg. Milyen idióta kérdés ez? Nekem nincs dolgom A Férfiakkal mint olyanokkal. És önnek sincs.

Milyenek A Férfiak?

Azt gondolják, hogy egy sör mellett verhetik a Bővebben…

most

A blogíró most kicsit szomorú, és nem tudja, mi merre, hogyan alakul. Arra eszmél, reszketve szeretett terepein nem terem neki babér, mert már legyintenek rá: nem fog színházban dolgozni, nem lesz többet tanár elitiskolában és újságíró sem.

A színházigazgató nem válaszolt a javaslatait összefoglaló levelére, három hét után óvatosan rákérdezett a művészeti titkártól, megkapta-e az igazgató úr az e-mailt, de erre se jött válasz. Ironikus, hogy épp a színház kommunikációjának javítására tett javaslatokat. Kínos az egész. De hát miért kell épp ebbe a színházba járni, de tényleg, mi dolga még ott? Már nem fantáziál arról, hogy a művész úr rátalál a blogra.

Jó lenne ősztől kamaszokkal foglalkozni, színházat csinálni, tudja, mit kell ehhez tennie, és talán… És sokat olvasni és írni. Fél, hogy zuhan az olvasottság. Fél, hogy néhány arctalan olvasó felismeri és kajánul nevet rajta. Fél, hogy amit ír, rosszul esik sokaknak. Fél, hogy nem értik.

Szeretetrohamai vannak, hálás a családtagjainak, férjének, aki oly gyengéd, és átérezve szomorúságát, rózsákkal lepte meg és tehermentesíti, amennyire lehet. A három gyerek sírásig meghatja. A kicsi ma kezdett múlt időben beszélni, de mint aktatáskás, szemüveges, agglegény németnyelv-tanuló, mintegy hivalkodva hibátlan alakjaival. Legugol hozzájuk, csak nézi őket, reszket, hogy vannak. Mert egy, aki úgy volt, hogy lesz, most mégsincs, darabos vérként távozott.

Közéleti nagyember születésnapján töltötték az estét, a POSZTon van mindenki, de aki nem, az itt. Összesúg mindenki, milyen szépek a gyerekek. Egy népdalt, amely politikai múltjára emlékezteti az ünnepeltet, ugyanakkor áthallásokkal a mába, elénekelt volna, de annyi színész és híresség adott elő vicces és kedves számokat, hogy inába szállt a bátorsága. Zavarja a dohányzó, híres, hervadó nők harsánysága, a férfiak ápolatlansága, díszük-vesztettsége. Megrendíti ugyanakkor, hogy őhozzájuk képest a férje arca mennyire sima-tiszta, termete sudár, ruházata visszafogottan menő, lénye áttetsző — nincs még egy ilyen. A család taxival megy haza, hogy a gyerekek mielőbb ágyba kerüljenek, ő biciklivel-utolsó fogassal, az utastársak már felismerik: már tudják a cikket, a facebook-csoportot, a bambuszbiciklit. Vagyok valaki? Vagy nem vagyok? Túl a bodzán, már kiárusít az akác is, utolsó darabok. A holland nagykövet megint most sétáltatja kicsiny yorkshire-i terrierjét, a blogíró lefékez, megköszöni, hogy a nagykövet a két kanadai diáklányt, couchsurfing-vendégeiket útba igazította csütörtök este. Meghökken, mint mindig, a hazaérkezés-begördülés szépségén, a murva fölött magasodik az épület, mintha szuszogna lakóival. Arctisztít, megissza a maradék kávét, bebújik a forró-fáradt mellé.

keressük a megoldást, amúgy is kezdődik az ebé

Régen hallgattak az asszonyok. Együtt hallgattak, ugyanarról, mert féltek.

Ma már el merjük mondani, de csak hosszú évek után, és csak miután neki, sokszor és hiába, így meg úgy, aztán már a barátnőknek, hogy: szeretjük őt, de ez, ami van, ez nem és nem működik. Bővebben…