Védett: több, jobb ember vagy-e attól, ha van párkapcsolatod?

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: lelki bántalmazás-e a “szexmegvonás”?

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: ismét egy menősködő hazugság: a “bdsm”

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: nőnap közeleg: nemet mondanak a patriarchátusra

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

my sweet antivalentine

Nyilvános poszt, mert azoknak szól, akik ezt tolják.

Amiben egyetértünk: nem komáljuk a cukros szíveket és a kereskedelmi lehúzást. A házasság hete is ilyen jobbos, butus pofavizit, boldogatalan nők és antifeminista férfiak önigazolási terepe. Mondjuk ez olyan minimum volna, amit nem kéne mondani se.

A Valentin-nap és a házasság/házassághete harsány finnyogói viszont nem néznek szembe azzal, mi az igazi bajuk. Beöltöztetik olcsó ellenzékieskedő műsorba: házasság = kerkonz képmutatás, aktuálpolitikai lózung, fujj, nem kell pasi, amúgy is éljenek a szivárványcsaládok!

Írja ezt olyan, akinek világosan az a baja, hogy soha nem kérték meg a kezét.

Ezek a harsánykodók egyszerűen lemaradtak valamiről, amit ha megélnének, nem beszélnének ennyi hülyeséget, aszex agender gendefluid poliamór BDSM agymenésektől a mentett haszonállatokon keresztül a tudatos gyerektelenségig, az érett nők igényességéig és az önkéntes, ökofogantatású kihalásig.

Azt mondod, a fiatal lányok naivak, az idősebbek már pontosan tudják, mit akarnak, és ezért nem találnak megfelelőt? Mert ,ár megválogatják és nem dőlnek be? Tévedsz, pont fordítva van. Dőlnének akárkinek… a fiatal nők, hacsak nem súlyos érzelmi sérültek, jóval finnyásabban válogatnak, az érett nő pedig nem igényes, hanem tudja, hogy igazi, kölcsönös vonzalomra elhízva, megkeseredve, pótcselekvésekbe ragadva, feldolgozatlan traumáival, önmegnemvalósulásával már nincs esélye.

Na és ezért nagy dolog negyven fölött, ha mégis találsz olyat, akivel jó.

A Valentin-nap tavaly vicces volt. Kaptam egy csomó színházjegyet, és volt olyan is, ahova eljutottunk (ősszel, de akkor is). Mindig is röhögni akartunk ezen az egészen, együtt.

Az ideit is szépen ünnepeltük, súlyzókészlet! vécédeszka-felszerelés!, én neki: napszemüveg! csoki! És megnéztük az Amadeust, utána meg a Victoriát, gyönyörű filmek, utóbbi épp az igaz szerelemről.

Pedig ugyebár, és most micsoda eredeti állítások következnek: a karácsony, a valentinnap, az anyák napja, ezek a “személyes”, “szívbéli”, “érzelmi ünnepek” nagy giccsek, szeretetzsarolós külsődleges performanszok, facebookos magamutogatás, kereskedelmi mohóság, a legjobb esetben ovis műsor. Igen, a plázák és a virágosok, a giccsárusok pörgetik ezeket, és ők járnak jól velük. És igen, ahol nem szeretik egymást igazán, ott semmi nem lesz jobb egy kikövetelt vagy bűntudatos gesztustól, csokortól.

De teljesen leszarni ezeket, úgy tenni, mintha nem léteznének, az sima lustaság és a jólneveltség hiánya.

És aki ilyenkor nem tud hallgatni és mással foglalkozni, hanem harsány kinyilatkoztatásokat tesz az ünnep ellen, Valentin-nap apropóján fanyalog, az csak szeretné ecetbe mártani mások szőlőjét is.

Töröm a fejem, mi lehet az az értékes időtöltés, amitől a “pasi” elvenné az időt. Scrapkép? Regényírás? Patkány kommentelgetés? Netflix? Kínai gagyirendelés? Macskaabajgatás? Fölösleges főzőcske? Értelmetlen podcastok? Mi, de tényleg, mi?

Persze hogy akarjuk érezni, drága Angéla, hiszen gyomorreszkettető, ünnepi időszaka ez az életnek. Életöröm turbó, minden fölött fény lesz. Na és ha meg is történik, nem akarni, keresni kell, akkor aztán kő kövön nem marad.

Te ezzel a homlokodra írtad ki nagy betűkkel, hogy kicsinyes lúzer vagy, és ha valami után hiába sóvárogsz, azt jól leszólod, érezze magát mindenki rosszul. Nem is nagyon rejtegeted: zavar, hogy van, akit szeretnek, hogy létezik olyan, aki családot akart és családban él, vagy hisz még a szív forróságában, éli a regényes történetet, elgyengül a lába. Csak mert te nem jutsz eszébe ezen a napon senkinek.

Nem kis részben e jogosult (“én miért nem? csinos és értékes vagyok!”), keserű, elváró viselkedés miatt. S ezzel nem vagy egyedül.

És igen: az a szerkesztői koncepció wmn-éknél, hogy azt ír, amit akar. Ha keserű, ha irigy, akkor nyugodtan okádjon az anyákra, szerelmesekre, ő “őszinte” és “egyenes”. Megint nem kell magába, múltjába néznie. És milyen jellemző: megint ki mit mond a falubvan típusú, kifele nézegetős célok, nem saját lényeg, vágy, egyéni történet. Túl az elméleteken: “elkelni”, “helyes pasi”, vajon akadt-e férfi, akivel kedvelték egymást, és ő szívesen lett volna a felesége?…

Hubert Szentesinek buzi, sőt, elkötelezett aktivista. A színésznőnek vagy az énekesnőnek mindjárt nem. Az írónő nem is hagyja szó nélkül:

És ebből kontentet és marketinget csinál Hubert… és az a komment…

Vagy:

 

Hogy lehet valaki ennyire ciki? Valami azt súgja, annak a faroknak (még ha csak farok is, tehát szív, történet, intellektus, ember nélkül) igen nagy becse volna nálad, ötven fölött. Még nagyobb is, mint ifjan lett volna. Mivel hiánycikké vált. Mások tinderhirdetésein röhögcsélsz, pedig van neked is elég cikis sztorid. Az ilyen nőket mindenki sajnálja, de annyira ótvarul viselkedsz, annyira nem vállalod a felelősséget önmagadért, hogy nem megyek el emellett szó nélkül. Az én szépséges teljességemet lerángatnád a sivár poklodba. Mert félsz attól, hogy érdemalapú: az kapja, aki jó. Nem, nem az kapja, tök véletlen. Tisztának maradni nem árt, de az nem érdem, hanem az ellenkezője romlottság. Én nem láttam így a negyvenes önmagam. Hogy majd ez lesz a történet. Viszont, ha már így esett, lehet neki örülni.

Nem azért kefélünk, mert jobb emberek leszünk tőle. Hanem mert jó. És csak azért, csak akkor, ha jó. De azt pont rajtad látom, hogy személyre szóló szeretet és kölcsönösen boldogító aktus hiányában iszonyúan lezüllenek azok, akik azt hitték, ők főnyeremények, ők kegyesen hálaszexet meg puncit osztanak a rajongóknak, és majd válogatnak.

És a többiek, erősítik egymásban, bármely nőben üres gesztussal, hogy biztos talál majd párt, meg neki is jár, meg ő csinos, meg a kolléganő is megtalálta a szerelmet, és akkor lefogyott. Pedig nem jár a kapcsolat. Senkinek. De etől még nem kell okádni. Az igazi szerelem, a kölcsönösség, a hullócsillag, meg az izgalmas, felszabadult, gyengéd szex ritka csúcsélmény, nagy ajándék, és aki nem rezzen, nem fogja megélni. Ha gyanakvó, vagy ha csak magát látja, ha érzéketlen. De még a rendszeresen megdöccenő, nagyobbrészt így is értékes, melengető kapcsolat is érték. És épp ezért alázatot vált ki az emberből, önmegértést. Megerősíti, definiálja (igen), őszintévé teszi.

Ti viszont felszínesek és bulvárosan ostobák maradtatok, mint mindenki, aki többet nézett tévét, mint eleven szempárt. Aki tagadja a szerelemélmény jelentőségét, #nemkellpasi, az sajnálatra méltó.

A károgók nem élték át a bizsergést, a bizalmat, a dédelgetést, csak használták őket, és ők is csak használtak másokat, kalkulalgatták, ki mennyit ér, és publikusan, gőgösen szidták azokat, akiknek nem kellettek. Vagy valaha átélték, de már elfelejtették, milyen érzés? Pedig minden, minden ezen a világon, ami eleven, szabad, értelmes, alkotó, de tényleg minden ilyen a szerelemmel, a gyerekszületéssel az életörömmel kapcsolatos. Akkor is, ha nem tankönyvi a sztori, ha vannak mindenféle fordulatai, igen: annak ellenére és végül mégis. Ha igazi. Ami nem jelenti azt, hogy becsicskulunk a szerelemnek, és rinyálunk, futunk utána, érte, vagy dédelgetünk egy manipulatív, lelki bántalmazó viszonyt.

Pont mert megemelt, azért nem tesszük ezt.

Csak azt hajítsd ki, aki nem a szerelmed. Akinek a szagát is utálod. Ha öröm jön tőle, becsüld meg, ne károgj, ne ilyenkor vedd elő fegyverré kovácsolt feminizmusod. Más jellegű problémáidat ne pakold rá. Én is csak később vettem észre, hogy a bloggeri, általános életvezetési bizonytalanságaimat, elakadásomat, PMS-emet láttam a kapcsolatunk problémájának. Egészen januárig. És ha elmentem futni, vagy nyomtam egy inzenzív súlyzózást, mindjárt tisztábban láttam a szitut.

És ha visszanézek bloggerségemre, én mindig az ők meg mindig arról, miért nem jó, miért nem érdemes és ők mekkora királylányok, akik miléyen dölyfösen nemet mondanak. Ezek az igazi tramplik.

És ne hallgass rájuk, és ne mondj ilyen kiábrándító, majd-re-is-meglátod szövegeket. Lehet, hogy ő mást lát meg. Némi mulandó fölényérzetet persze nyerhetsz abból, hogy mások örömét igyekszel okoskodva megkeseríteni. Amiért az ilyen embereket egy lesajnáló mosollyal ott kell hagyni, ahova valók. Nem pátyolgatni, nem magyarázni.

Farok, azt mondja.

Nem farok.

a csodálatosan önműködő vágy

A kiábrándultság papnői. Pedig amiről beszélünk, az ennyire bulvárosan egyszerű. a szerelem akkor igazi, ha pont olyan, mint a sláger.

Védett: de sőt, a nagyobb leányoknál még nagyobb leányok es vagynak, nem különben aszszonyok, s az ő kínjaik is számosak

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: s az nagyobb leányok gyötrelmeirűl es

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

mi a baj a poliamóriával? 2.

Az első rész: mi a baj a poliamóriával? 1.

Az a baj vele, hogy duma, duma, fontoskodó duma, és nem élet. Az összes ilyen tudatos szövegelőnek, fensőbbrendűsködőnek azt szeretném mondani: élj inkább, ne netezz! Nem a monogámia a te problémád.

Gyanús lett ugyanis, hogy a polik vagy rakás szerencsétlenségek, akik a gátlásosságukat kompenzálva lendültek kissé túl a szabadosságba, ahol szintén nem terem nekik boldogság, és csak mondják-mondják a tanokat, vagy pedig ragacsos szexualitású nők, akiknek mindig buli volt az élet, nem érezték cikinek, hogy vadásznak tinderen, a barátaik között és bulikban, nem vették komolyan és szenvedték meg a szerelmeiket, mostanra pedig a fő párkapcsolatuk tönkrement, és kiégtek. 2020-ban az összevissza kúrást és azt, hogy van időd erről lírázni, órákig beszélgetni, neten csacsogni, poliamóriának nevezzük.

A cél, hogy a nagy kefélgetés közben még jó embernek is érezhessék magukat, mert ők őszinték és tudatosak, és mindent leegyeztettek (vagyis sikerült a szerencsétlen partnert ebbe belenyomni), illetve progresszívnek is érezhetik magukat (nekik mindig nagyon számít morális szempont, a tudatosság, a párbeszéd és az erőszakmentes kommunikáció, mint tudjuk). Az én összevissza kefélésem poliamória, tehát jó, mert a poliamória etikus. Megint az a lényeg, ahogyan elnevezzük és körülokoskodjuk a teljesen emberi sztorijainkat, amiket szégyellnénk amúgy. Bővebben…

mi a baj a poliamóriával? 1.

Mai témánk a poliamória mint kontent, és ez egy “mi a baj” sorozatba illeszkedik (amely lassan és utólag áll össze régebbi írásaimból):

mi a baj

Vagyis: amit én a poliságból mint queerségből látok a neten. Miből beszélek én? Figyelek, van kapcsolatom (a behazudott pasim, tudjátok! és az sorsszerű, és nagy mázli, hogy lett és hogy ilyen), monogám vagyok, és sokat olvastam angolul és magyarul is a poliamóriáról.

A hiány vákuum: a generációs, menősködő altertanok célcsoportjai az önbizalomhiányos, magukat lemaradtnak érző nők, férfiak. Megtetszik nekik a színes-szagos, új és menő életstílus. Hajrá! Lehet hirdetni, blogolni.

Az etikus megcsalás. Idáig hallom: nem, dehogy, ez nem megcsalás! Pedig én sose használtam ezt a szót. Pláne nem neveztem megcsalásnak azt, ha házasságban élő személy szerelembe esett. (Ja, és én nem is csaltam meg a szerelmeimet.)

Az érvelés előtt szeretnék pár bekezdést szánni arra, hogyan és miért lettem e progresszív, import, individualista tanokkal szemben kérlelhetetlen. 2012-ben vagy 2014-ben még egyrészt szakadárság, hangos különállás, másrészt cikiség volt feministának, házasságkritikus nőnek lenni, bírálni a hagyományos felállást és erről blogolni, és állandó támadásokat is jelentett. Ilyeneket írtam, és sokan eszméltek a saját életükben e posztok hatására (meg kezdtek blogolni nagy hirtelen női témában, a már kitaposott úton):

milyen legyek neked?

akkor eldobják

amiért a nő nem… 1.

micsoda különbség (történelminek mondható kommentelés, érdemes belemélyedni)

Bíráltam a monogámiát, a heteronormatív szexualitást, a házimunkát mint női üzemmódot, a tárgyiasítást és testszégyenítést, a pornót, a szépségnormát, a házasságot, a nemi szerepeket, a családot, a kismamaságot, és Lobstert olvastam ámulva.

Aztán teltek az évek, a kritikus női hang tömegessé és divatossá vált, elfelszínesedett, még a klímavédelem is hájp lett. Jöttek az érzelgős-felháborodott hashtagek, és ma már nincsenek menő háziasszony-bloggerek ebben a körben: a legostobább netes kalandorok is progresszív feministák. Bővebben…

régi s jelen karácsonyok

A fejlécben a 2013-as karácsony képe. Négyen voltunk. A karácsony a gyerekeké. Várják is nagyon, most is. Én meg lassan szinte semmit nem érzek már, nem különbözik ez a nap se nagyon, csak nagyobb a csönd. De olyan, mint mi magunk, mint az élet, mármint ha van élet és nem csak pótlékok. Az élet, amelyben fontos és nagy örömök, teendők meg gondok vannak. Több a feladat, de most skandináv párként takarítunk, főzünk, dekorálunk. semmi különös. gyűlölöm a giccset és a műanyagot. A díszek mint fenn. A szaloncukor narancssárga és barna, pont úgy ízre veszem, ahog ykönyvet sem a borító színe szerint. Eltűnődve nézem szeretteimet. Kérdezgetnek, várakoznak a gyerekek. Átélek érzelmeket, feljön a múlt, és van, ami fáj. Jobban feljön, mint máskor, igen, ez speciálisan karácsonyi.

Nincs sok norma. Az ajándékozás izgalma és felelőssége, az igen.

Mert mi volt, a negyedikesek kihúzták egymást, szép rajz, üdvözlet e-mailben, idén ez a feladat. Mi csokival is készültünk, de egyeztetés után abban maradtunk, majd januárban viszi be. A Dávidot húzó fiú anyukája is írja, ők is hoznak mégis IRL ajándékot, de semmi nem történik, e-mail sem. Én nem várom el, nem azért. De van, ami szent. A húzás (ha már). Na, ilyet magyarázz el a gyereknek, hogy ő ajándékozott, de őt nem ajándékozták.

Vagy hogy fáról nem zabáljuk le a szaloncukrot, a hullákat fönt hagyva. Nem szaggatjuk ostoba mohósággal a csomagolópapírt, mert leleményes újrahasználatok vannak jövőre, és nem is csak az ökó, nincs kedvem ilyesmire költeni. Meg egy perc áhítat legyen a fánál, szeretteinkre röpke gondolás, halottakra. És igazi gyertya és persze igazi és nagy fenyő, és inkább legyen ügyetlen és gyerekes, házilagos, mint dekoratőri profi giccs. És 327. dicséret: Ó, jöjjetek, hívek… Halászlé, bejgli, tojáslikőr.

De nincsenek arra nevelve, hogy feszes, fontos a dekor, a külsőség, a gesztus. Így annak írunk, akit szeretünk, és azt is ajándékozzuk meg és senki nem vár el semmit. Juli jobban szeret adni, ezen bizsereg-sürög, tele a szíve, féltem ettől. Én is szeretek ajándékot választani és csomagolni, várakozni, átadni, teljes meglepetés legyen, ez az egy, amit nagyon komolyan veszek. Viszont G. annyira jó ajándékozó, én meg nem vagyok már önelnyomó, én nagyon szeretek kapni.Kétely nélkül fogadom és örülök. Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 30.: ki viszi át a szerelmet?

A történelmi jelentőségű kapcsolatboncolgató sorozat folytatódik a csakazolvassán! Mikrojátszmák, finom elnyomás, alig észrevehető hamisság a munkamegosztásban vagy kommunikációban, érzékeny elemzések. Érzed, hogy nem jó, hogy alul vagy, de nem nevezhetted erőszaknak? Ez az egyenlőtlenség.

A sorozat korábbi részeit itt találod: az egyenlőtlenség formái

Kiindulópont (és ezért nem is taglalom) az a közismert tény, hogy a házasságban (tartós kapcsolatban) a nőre marad a fizetetlen meló, tehát nem csak a háztartási és hétköznapszervezési, hanem az érzelmi munka is, a felelősségvállalással, aggódással együtt a teendők is. Ha a családban valaki szomorú, elesett, segítségre szorul, akkor a nő vigasztalja. Ha a gyereknek búja van, elakadása, a nő beszélget vele. Ő virraszt mellette vagy miatta, keres neki szakembert, cipeli terápiára. És ha a párkapcsolatban feszültség van, ha ridegedik az intimitás, a nő kezdeményez lelkizést a társával. Ő talál a neten magyarázatokat, keres párterápiát, önsegítő könyvet, akarja megérteni és megoldani, és ő az optimista: oldjuk meg.

Ő akar beszélgetni. Vagy senki már. De ha valaki, az a nő.

Sokat írtam az egyenlőtlenségről, és sokan használták saját sár elfedésére, képelen őszintétlenségekben. Ezért most már lesz egy kikötésem is:

Én azoknak a nőknek írok, és másfélékre soha nem is gondoltam, akik szeretik a társukat, a kapcsolataikba szívvel, bízva mentek bele, és közelségre, eleven érzelmi élményekre vágynak, tehát akik a férjükre mutogatnak, aki azért tartsa el őket (“anyagi függésben tart és még meg is akar erőszakolni!” műsor), miközben csalják és lenézik őt, vagy játszmáznak a szexszel, mert ők mekkora királylányok, de elvárják a hűséget, azok ne használják fel e muníciót.

Önigazolást nem szállítok (többé) a trükközőknek, de ha neked benne van a szíved, akkor vedd észre, mi zajlik. Bővebben…

portrék 17.: ifjú bikámmal villogok

a “vasárnap nem írunk szexről” tabu tudatos megtörése

Igen, a jelenség létezik, ez nem amerikai vígjáték: a nő, már inkább a harmadik harmadban, vagyis termékenységszempontból a negyedikben, de persze nagyon csinos, és mindent meg is tesz, hogy ezt sokszor mondják, írják, szívecskézzék oda neki… a nő beújít egy jóval fiatalabbat.

Egy bikát. Bővebben…

hogyan neveld a párod gyerekét?

Aki utál. Vagy legalábbis gyanakvó. Merthogy elszeretted az anyjától az apját.

Megbontom a posztok, vázlatok eredeti, tervezett sorredjét, mert most mesélte ezt valaki, és nagyon feldúlt. Egyszerű, egyértelmű válaszom van rá.

Persze ha tündérmesés, szeretetre, türelemre buzdító oldalakra vágysz, ahol komolyan használják a “párod” szót, akkor hajrá. Itt én nevükön nevezem a dolgokat.

Mert ugye ez, hogy a szerelmed gyerekével is kéne valamiféle nevelői viszonyban lenned, felelősséget vállalnod, nehéz helyzet. Sok verítéked, könnyed és agyvized fog elfolyni, ha apa az a férfi, akit szeretsz, és főleg ha nem is szépen vált el. Ha téged tartanak oknak, figyelnek, kibeszélnek.

A kontextus tágabb: az egész előző életéről van szó. Én azt mondom, az előző feleséggel, előző családdal ne akarj találkozni, egyeztetni, ne hagyd, hogy téma legyél, hogy kibeszéljék a dolgaidat. Ne engedd közel a múltat, a mások életét, de annyira ne, hogy még a szerelmed szavai által se. Ne hallgasd a panaszkodását, idegeskedését! Ne vegyél részt ebben.

Félsz, hogy mit szól, hogy ezt nem teheted meg? Pedig neki is üdítő lenne egy sziget, ahol nem folyton a búbánattal, kicsinyes húzásokkal vagy rikácsolással manipuláló feleség meg a duzzogó, problémás gyerek a téma. Ahol ez nincs, mert ott más van: ti ketten, boldogan. Ha elvárja, hogy vonódj be, hogy értsd meg, szidd te is a nőt, sajnáld a férfit, akkor kérd meg, hogy hadd maradj ki ebből. Döntött, vagy nem? Segíteni nem tudsz, ez nem a te életed, bármilyen részvételed csak újabb nehéz helyzeteket generál. Bármennyire vonódsz is be idegenek életébe, jól te ebből ki nem jössz.

A gyerek pedig, akit egy sértett nő kémnek használ, el fogja mesélni, hány push up melltartód van, és azt is, hogy nem mosogattál el szombat este.

Felnőtt embereknek más felnőttek magánéletében semmi dolguk. Ez jog és kötelesség is. Elvárhatod, hogy hagyjanak békén, és te se hatalmaskodj mások életében, aki ilyet tesz, az primi- és manipulatív. Nem kell tudniuk rólad, nem érdekes a véleményük sem. Lehet (és miel kell, szokták is) ezt jóindulatba csomagolni meg segíteni akarni a férfinak, és biztosan az “anyós” is “meg akar ismerni”, de mindig ugyanaz a vége. Mindenki gyűlöl, te meg védekezve magyarázkodsz és sebeket szerzel. Bővebben…

fantasztikus felfedezéseim negyven fölött

O-nak és kiddynek

Még mindig fekszem. És rájövök mindenfélére.

Tele van a fejünk azzal, hogy hogyan kellene a dolgoknak lenniük az életben. Honnan vesszük ezeket a biztos képzeteket, például a házasságunkkal kapcsolatban? Filmek, narratívák, hepiendek. Univerzális történetek, amelyeket azonban egyikünk sem élt át: meg tudták beszélni, újraélesztették, megoldották, kiderült, hogy mégis. Kapcsolati szakértők netes, magzinos okosságai, barátnők “egy normális házasságban…” eszmefuttatásai – valójában önérdekű, moralizáló elvárásai.

Ilyen panaszok, kínok voltak bennünk feleségként:

https://csakazolvassa.hu/2012/05/27/leszoktam-rolad/

Megmondjam a választ nyolc évvel később? Bővebben…

havonta egyszer megbolondul, avagy a testről

Én a PMS-t hatalmas kamunak tartottam egész életemben, megmondom őszintén.

Általában mindenféle közkeletű nyavalyt, krupptól allergián és székrekedésen át a migrénig, sőt, a lelkem mélyén nem hiszek az infuenzában sem. Minden alkalommal elfelejtem, hogy létezik.

Majdnem soha nem voltam beteg gyerekként.

Vasegészség, semmin nem problémázni, orvos anya, és bölcsis koromtól naponta ültem a rendelőben. Pecsételtem a recepteket, igazolásokat, és elég sok mindent láttam, emellett erős immunitást szereztem. Bővebben…

korkülönbség a szerelemben

Ez is mekkora mítosz: hány év van köztetek; ismerek valakit, aki hússzal…; szereted az idősebb férfiakat… kiöregedni… negyven fölött már… feláll-e még.

Mondjuk az nagyon szomorú, hogy mindenkinél van pocak. Hogy 35 fölött sincs már derekuk, ívük a nőknek, szülés nélkül sem. A test romlása, formátlan fenék, görnyedő hát. Annál nagyobb késztetésük van kitolni a felpolcolt melleket.

De hagyjuk a testet most. Amíg élet van benned, kíváncsiság, tisztaság, és nem vagy fáradt, rutinos élményhajhászó, addig nincs jelentősége az életkornak.

Bővebben…

felcserélődött nemi szerepek

Meg kell mondjam, a születésnapi posztba beválogatott ha igazi Nő akarsz lenni című írás kommentjein ismét jól szórakoztam. Ki ne hagyjátok!

Ott írja egy kommentelő:

…úgy látom, van egy pár domina itt rajtam kívül is. Elméletben annyira jók vagyunk, mint a rosseb, de mondjátok már meg, hogy lehet a férfi saját magába vetett hitét fenntartani, amikor
1. azt imádjuk benne, hogy feminin, virágot hoz, mindenre emlékszik, meglepetéseket szerez, gyengéd, kedves, felnéz rám, pedig ő sokkal okosabb, a gyerekkel is olyan türelmes, mint én sose, de közben meg
2. hajt a motor, mert most van jó munka, most van pénzkereseti lehetőség, és amúgy is sokkal gyorsabban és hatékonyabbak intézek férfiasnak tűnő dolgokat, de pl. nem szeretek főzni meg bevásárolni, azt ő csinálja (a többi házimunkát imádom és nem is adom senkinek), és most neki nincs annyi munkája, vagy ha van nem keres annyit vele, mint én, szóval helyenként felcserélődtek a szerepek.

És alapvetően nincs baj, de néha érzem, hogy azért kicsit őt is bántja ez, mert régen nagyon nem így volt.

Akkor nem írtam, de ez a fajta magyarázkodási kényszer, önkritika, a (később kifejtett) “sok vagyok”, “mit eszik rajtam” is egy női működés, önbecsülési krízis, sajátos imposztorszindróma. “A nő, amint felelős a férfi önbizalmáért, általában a kapcsolat egészségéért” egy téves séma.

Én is ebben vagyok, voltam. A házasságomban is, most is. Mit eszik rajtam? 

Biztos mert jó vagyok, mondja a 2020-as énem. Mit tudom én. Nem nekem kell tetszenie, elég, ha neki tetszik.

Akkor is írtam rá, a válasz egy fontos részlete a munkamegosztást illeti:

Látjátok, ti elférfiatlanodott férfiakról beszélők, mennyit ront egy _emberen_ a mosogatás, kakifeltörlés? No, egy nőn is pont annyit ront. Uncsi lesz tőle.

A buzgón pelenkázó, kötelességtudó férj, a MENNYIT SEGÍT, na, az a tuti válóok.

Nem azért, mert feminin, hanem mert stresszes és bűntudatkeltő. Csóválja fejét a szomszédság: pedig milyen jó apa volt, hát semmi sem jó a nőknek?

Ez végül is csak annyi, hogy ne legyél rossz fej, elvárós, humortalan, lihegő, táblázatból élő, kisszerű, fillér- és percbaszó, kontrolláló, mert az megöli a kapcsolatot. A hódolat, virág, szülinap, figyelmesség pedig semmiképpen nem feminin: van egy értelmi-érzelmi-lelki egészségbeli szint, nem túl magas, ami fölött a macsóskodás, lustaság, érzéketlenség, a nemszeretés csak idegesítő, kicsit sem férfias. Én ezeken a gesztusokon egészen meghatódom, szerelmes leszek, így, ennek révén válik a másik férfivá. Ő, aki engem, aki nő vagyok, mert annak érzem magam, éspedig buta, heteró gyönyörrel, erősen szeret.

Buta heteró gyönyör, ez a szerelem.

Mennyire éljük meg, hogy nők vagyunk, miben éljük meg? Mert ahhoz képest, annak komplementereként férfi a férfi. A nem-az.

Hogyan jelenik meg a nőség és férfiség egy jól működő, egyenlő kapcsolatban, milyen az, ha a nemi szerep nem a hagyományos leosztáson alapuló, korlátozó önfeladás? Egyáltalán: létezik-e ilyen esszenciális nőség? Nem pont azért vagyunk feministák, hogy ezt eltöröljük?

A válasz egyszerű és bonyolult. A mi neveltetésünkkel, jelen társadalmi állapotban létezik nőség, és fontos. Semmiképpen nem valami ellenséges, kritizálandó minőség, hanem tiszteletre méltó. Mármint akkor, ha lehántjuk a külsődleges elemeket róla, ha megéljük a lényegét. És de, ezért vagyunk feministák, hogy lebontsuk, pontosabban hogy elérjük, hogy kényszerítő ne legyen, hogy meg nem élése ne vonjon ekkora büntetést maga után, de az egy másik szint, az elvek, nagy struktúrák szintje.

Régen ezt ellentmondásnak gondoltam. Mert a szerep tanult, tehát kultúrafüggő és ekként megváltoztatható, és ha megváltoztatnánk, bizony szebb lenne a világ, mert egyenlőbbek a viszonyok és kevésbé merevek az elvárások, és abban a világban már nem így nevelkednének az emberek. De az az igazság, hogy a biológia és az abból adódó út nagyon erős.

Egészen megélni a szerepet, avagy: teljesíteni a feladatot, az emberit, az íróit, a nemit, az jó érzés. Harmónia. Jó érzés sodróan vágyni, befogadni, teherbe esni; egyenesen katartikus könnyen, alkalmasan, sodrásban szülni (szültem otthon, azért mondom), és gyönyörűséges a csecsemővel tapadva, tejszagban úszva, elemien létezni. Egyébként, ahogy élünk, ez nem egy tipikus, könnyen megélhető élmény, mert bármilyen erős a biológia, minden műszeres, parás, elidegenedett. De aki alter, vagy mázlista, megéli, és semmiféle elvnek ehhez az élményhez nincs hozzáférése, az elvet csak az harsogja, aki nem élte meg az élményt. Az élmény (szerep, nőség, élettapasztalat) hiánya, sérülése gyakori, de attól még kudarc, és ha a nőket támogatjuk, és nem akarunk (hiszen nem is tudunk) a biológiánál, emberi jellemzőinknél okosabbak lenni, ha boldogságot, jó életet akarunk nekik, akkor a könnyű, szép szüléseket, a természetes-humán működéseket támogatjuk, nem pedig a harsány különbözéseiket és sérülésüket identitássá tevő hangoskodókat, vagy épp a tápszert mint a nők függetlenségének zálogát, vagy a hat hét után munkába állást és bébiszitteres gyereknevelést. Miért? Mert a fajunk ilyen, és a biológia erősebb a társadalomnál. Az élet úgyis nehéz, a diszharmónia fárasztó, nem kell  bele merő önigazolásból újabb feszülés, trend generálta különcködés, konfliktus.

Csak a visszaélés nem jó. Ezekre a testi, szerepbeli jellemzőkre hivatkozva, ezeket kihasználva elnyomni a nőket. Rájuk hagyni minden monoton és nehéz melót, ingyen reprodukáltatni velük a munkaerőt, és még le is nézni őket ezért, munkába álláskor büntetni.

És ezért gáz nyomasztásról meg szülesztésről posztokban hangoskodni, vagy eltávolított méhhel azon dühöngeni, hogy a nőt, ha nem szül, nem nézik semmibe, valamint (közírásban!) irigykedni az anyák plusz szabadnapjaira – az efféle fájdalmakat magánban, terápián kellene gyógyítgatni. Nem a társadalom nyomaszt, hanem a méhed és a hormonjaid, és ha ellenállsz, vagy nem működnek, vagy nem hagyják, hogy megéld, az megkeseríti az életed.

Nagyon hallgattam róla, mert érzékeny téma, de erősen idegenkedtem azoktól, akik ezt tagadták.

Jó érzés gyengéden, bízva, férfi iránti vággyal, gyönyörrel szeretkezni, és ezt kár bármiféle elvvel, gyanakvással, aktivizmussal elrontani. Jó érzés gondoskodni is, csak melós. Egyébként pedig jó érzés más utat járni, szuverénnek lenni, lázadni, különbözni is, mikor mi van épp.

Vannak ezek a netes hangoskodók, általában valami súlyos fájdalommal, és ők előszeretettel ostorozzák azokat, akik többségi módon (bután nem merve másképp élni, vagy belső lényegből fakadóan, ez mindegy) megélik a szerepet, mert összejött nekik. Ki nem lát át ezen? Ez a vádaskodás egészen aljas tud lenni: attól elnyomó valaki, hogy többségi. Vagy szerencsés. Császárosok a hüvelyi szülőket éppúgy macerálják ilyen alapon, mint transzok a ciszeket.

Az örök különlegesség, kitűnni vágyás, elvlobogtatás, a divatok szerinti önmeghatározás, a figyeleméhség a fejlett világ unatkozós, sivár lelkű, fiktív problémája.

Ennyit az elvekről, a furák és én című posztban az önsajnálatba, áldozatiságba, értelmetlen háborúságba forduló ügyeket már bíráltam. Ahogy beülnek férfiak a feministák nyakába, arra hivatkozva, hogy ők nők, azt meg itt.

Ami a kapcsolataink mindennapjait illeti, én 2020-ban azt gondolom, hogy egy kiegyensúlyozott, erősen lelki és intellektuális viszonyban nemigen jelenik meg a nemi különbség. Egyenlő, testvéri, vállvetve, intellektuális szövetségben éljük az életet, mindketten főzünk, cipekedünk, takarítunk, én mondjuk nem tudok vezetni, szerelni, hosszabb a hajam, más az arckrémem meg ilyenek, ebben is megélem a nőségemet, de nagyobbrészt a – nemtől független – személyiségvonásaink döntik el, ki mit vállal, ki hogy reagál és szeret, ki a rendszerető, ki a passzívabb.

Időnként van olyan helyzet (krízis), hogy az egyik fél támogat, összerántja az életet, erős, megvédi a másikat, ebben tud megjelenni az “erős, oltalmazó férfi” vagy az “anyás, gondoskodó nő”.

A másik, és ez a fontosabb: ha van igazi vonzalom a heteró kapcsolatban, akkor ott nem kell elhatározni, hogy ki hogyan viselkedjen: elsodor, egyértelmű és ellenállhatatlan a férfi–nő, és ez a kapcsolat legszebb része. Hogy a házasságban már alig van vonzalom, azt szokták rákenni a szerepek felcserélődésére, a nők “elférfiasodására” (szuverén létezés, magas kereset, karrier, saját életcél! ez volna a férfias, tehát a nem-függés, a felnőttség!), de valójában, ok mindegy, ezek az emberek egyszerűen nem kívánják már a másikat. Szerintem az a titka a tartós, erős szexuális sodrású kapcsolatnak, hogy nem kell (nem szabad) együtt élni, és nem kell az egész életet a másikra (lelkizés, pénzkereset, gyereknevelés, ügyintézés, házimunka, szex) rányomni, mindent tőle elvárni, mindent közösen megélni, mert az tönkreteszi azt a határokkal bíró személyiséget, amelyik a másikra sóvárogni képes.

A tanácsadó rovatokban van ez a “bátorítsd, hogy meséljen, okosnak érezze magát, domináljon”, szóval a lenézett férfit engedni, hogy kicsit azt hihesse, csodálják, eljátszani, hogy nem tudod, hol a motorháztető – hát, meg is érdemlitek. Senki ne mentegetőzzön azért, mert olyan, amilyen, annyi, amennyi, és azért se, ha esetleg megveti, mulyának tartja, unja a másikat. Úgysem lehet eltitkolni. Akkor váljon el. De legalább távolodjon el. És amúgy meg legyen ki-ki bátran önmaga. Ha ez nem elég a szeretésre, akkor az a kapcslat halott. Miért nem ismeritek el?

Ha egy kapcsolatban nem sodor el spontánul, időről időre a vágy, akkor azt nem érdemes párkapcsolatnak tekinteni, romantikát, teljességet tőle elvárni. Tönkretenni a szexuális vonzalmat, energiát nagyon könnyű amúgy. A megszokás is kinyírja, meg a nőkre testált “problémajunkie”, control freak lét is. Minden aggódás, kicsinyesség, ügybuzgás. A szerelem nagystílű, nem élhetsz kisstílűen.

Vagyis, nem a szerepborulástól vagyunk boldogtalanok és szexuálisan fagyottak, hanem attól, hogy rosszul, hajszoltan, inspiráció nélkül élünk, sérüléseinkbe ragadtan, őszinteség nélkül, ám összetapadva. Azt senki ne gondolja, hogy a régi fajta, beletördőve mosogató, képességeit elfojtó, szolgáló nő lelki baja kevesebb, szerepe harmonikusabb, ő maga kívánatosabb, virulóbb volt, vagy szívesebben szexelt, mint az emancipált. Épp ellenkezőleg: a régi típusú nő csak engedelmes, még azt se tudja, hogy neki ez nem jó, mert a vágyról, az élvezetről sincs fogalma. És amiről Móricz ír: a nő utolsó réteg bőre a szexuális hidegség, az az ő hatalma, az integritása maradék morzsája.

Amiért a házastársak általában már nem kívánják egymást, az a szerepalapú lét, a túl közel élés, az automatizmus, az anyósok és az idegesítő, túlburjánzó gyerekek, az adósságok, a lelki sivárság, az elvárások, a feszkó, az unalom, a megfelelési kényszer: az érdekszövetség megöli a vágyat. Ebben az esetben nem erőltetném az aktus mozdulatsorként való végrehajtását sem.

Ha rendszeresen szót kap a test, a kétneműség atavisztikus különbsége, én olyankor érzem, a biológiámmal, primer testi működéssel, hogy nő vagyok. És ez nagyon erős, ezt nem kell akarni. Tehát nekem nem a napi munkamegosztás, a szerepek, a felnézés meg az óvás teszik a nőt meg a férfit, és nem számít az életkor sem. Csakis a spontán, őszinte vágyban, a kétnemű életörömben élem meg elemien a nőiségemet. Tippem sincs, hogy hogyan zajlik ez azoknál, akik nem tisztán heterók.

nem vagyok balek

Többé nem vagyok balek. Olyan ezt kimondani, mint egy friss lélegzet. Napfény szellővel. Tejszínhabos eper. Nem elhatározás, hanem bizonyosság. Hogy is lehettem az valaha?

Én nem tudtam a balekság létezéséről. Amikor használnak, felélnek, és nem adnak semmit. Reményt lengetnek, vagy azt se. Vagy olyat adnak, amire nincs szükségem, nem kértem, ő hiszi csak értéknek.

Ha én vonzódom, akkor úgy helyezkednek, hogy nekik kijöjjön a maximum, és a szemük se rebben. Ha ő vonzódik, akkor zsarol azzal, hogy nyomorú és segítsek.

Mindkét fajta használ.

Megtalálják ehhez a megfelelő embereket. Ezt azzal csinálják, aki hagyja. Nem lehet bárkivel. Úgy nőttem fel, hogy alkalmassá váltam erre. A romantikus kapcsolódás egyetlen módja, ha ábrándokat szövök valaki köré, aztán engedem, hogy használjon. És nem bánom. Mert én mindent. Mert annyira szeretem. Vagy mert rendes vagyok.

Az igazi szeretés mindig kölcsönös, mindig tiszteli a másik határát, szeretését, távolságát. Igazodik hozzá. Ami nem ilyen, az önző illúziózás.

De nem csak szerelmileg van ez. Tényleg bárkivel. És ha neten, akkor ronggyá tépik emiatt a sebezhetőség miatt az embert.

Aki nem játszmázik, az is. Mondjam el a titkot, ő is írásból akar élni. Micsoda ötlet! Hajrá. Adjak tanácsot, mert a férje rokkantnyugdíjas, ő kénytelen írásból élni, már ezzel is megpróbálkozik végső kétségbeesésében. Vagy, neki megtetszettek a dolgaim, és most ő is kiépíti a netes bizniszt: úgy koppint, hogy én segítsek ebben, mutassam, mit hogyan kell. Valami rafkó van ebben, gondolja majd, amikor kiderül, hogy nem működik. Azért nem működik, drága barátom, mert nincs mögötte egyediség, meló, és mert nem hiányzott a világból az, amihez neked kedved volt. Észt osztani rossz mondatokban, például.

“Ráérsz egy kicsit? Te úgyis szeretsz írni.” Mibe kerül az nekem? Csináljam meg a beadandóját egy fingomnincs (gazdasági, vállalatszervezési) témában, mert neki az gyötrelem (nincs kedve). Végül is, mit veszíthet, ha megkérdi?

Az arcodat, azt.

Nem dolgozom ingyen. Mondtam erre. Az írás a munkám, és következetesen nemet mondok az ingyenmunkákra. Nem, nem szeretek írni, hanem tudok.

Ismered talán ennek a mentalitásnak a szélsőséges formáját: a kollégium bikája, aki ostoba, mint a sár, Bővebben…