top tíz viselkedés, amit utálok

Kiemelt

Nem csak másokban, magamban is utálom ám ezeket! Annyira, hogy nem is csinálom. Mivel ezek nem csak apró mulasztások, gyarlóságok, hanem olyasmik, amikért egy igazságos világban olajban főzés járna! Bővebben…

szeretők és hazugságok

Kiemelt

Sok mindenért ragadnak végül mégis egymás mellett, közös helyrajzi számon az emberek, és a kölcsönös egymás-boldogítás az utolsó közülük.

Ezt a posztot 2014. június 9-én kezdtem írni, amikor még nem tudtam, mi lesz a történetem vége. És még most sem tudom: nincs végük a történeteknek, úgy értem, markáns, megfogható tanulság-végük, dramaturgiai fordulat. Vegyes, más megértési szintekről való, különböző stílusú, élményalapú, szándékú szövegrészletek ezek.

A lényeg kimondása kellemetlen lesz, és én sem nem eufemizálok (máshol sem), sem nem fogom megemlíteni a kivételt, amitől mégis hinni lehet az egészben, a szerető szerelmében vagy a hűtlen férj (ez ugyanő volna) igaz visszatérésében, a dolgok devalválatlan értékében.

Nem vagy kivétel. Fél Magyarország szeretőzik, negyed Magyarország szeretői viszonyból lett tartós kapcsolataiban él. Bővebben…

hogyan ne őrülj bele a diétádba 1.

Kiemelt

Újra főoldalra teszem ezt, négy év után, aztán majd a második részt is. Állítom, hogy hazudnak a “diétakárosultakat” dédelgető, intuitív evést reklámozó, valódi erőfeszítéstől rettegő, érzékenykedő, önbabusgató, hisztis megmondók. Csak az az öröm, ha cselekszel, ha pezseg a véred, hevesen ver a szíved, ha tudatos vagy. Minden, minden könnyebb, ha aktív vagy, eleget vagy levegőn, van időd magaddal lenni. Hirtelen nincs nyűgös unatkozás, romboló stressz, falásroham. Jó érzés feszesebbnek, könnyebbnek lenni, erőfeszítés nélkül gyalogolni, futni, emelni, merev tagok nélkül kelni.

*

Már unjuk a diétatémát. A nem-üzleti, nem-bullshit verziót is unjuk, az egész életmódos témát és főleg a kaján pörgést. Aki csinálja, azért, aki leállt vele, azért.

Csinálom, ahogy négy év után lehet (az állapotfenntartás nem olyan izgi, mint az átalakulás, és a huszadik futós rendezvény se – jövő vasárnap félmaraton!), de én is unom, hogy erről beszéljek folyton. És az összes fitneszcsaj és fogyihős is unja, de ők marketingelnek, muszáj pörögni.

Nincs több újdonság, sem ujjongás: már nem esemény (még) fogyni, sportolni. Nincs már jobb cipő, újabb sportág, megfejtendő titok. Tudom, hol a határom. Már csak éljük az életmódunkat.

Mert hiába unjuk, működik. Bővebben…

normálisék

Kiemelt

Minden idők legolvasottabb bejegyzése, 2014. január. Több mint négyezren osztották meg. Örülök, hogy ez a legolvasottabb. Elképesztően jók a kommentek is.

Bővebben…

az álkörnyezetvédelem dühítően nevetséges formájáról

nyilvános poszt (csak biztonságos nicknévről/profilról kommentelj!)

Már írtam az álkörnyezetvédelemről. Jé, hát mára pont az a trendi, a kötelező életvitel, sőt: a számon kérő baszogatás tárgya, amiért engem ugyanezek az emberek a kilencvenes évektől egészen a tízes évek közepéig hülyének néztek: a külsőségeket illető aszketizmusom (miért nem vagy nőiesebb?), a gyaloglásom, fogyasztási szigorom, szemétügyi tudatosságom, az erdőben sportolás, a bringa. Na, mára ez bejött, trend lett. Ja, de nem is ez jött be. Főleg biokozmetikumokat és a “fenntartható divat” nevű sznob kontentgyártást jelent a mai divat, vadiúj elektromos autót, mert “kocsi kell”, aminél nagyobb tékozlást nehezen tudnék kiötölni (ráadásul mások pénzéből töltik!), illetve lehetetlen és túlárazott ételek és textíliák formájában terjedt még el az új trend.

A vegán bőr, az bizony műanyag. Amikor a Zsiguli üléshuzata készült belőle, még így hívtuk. Bővebben…

steiner kristóf szexcsatornát indít

Most már az van, hogy két meleg férfi szerző ír hetente a WMN-re, kb. semmi másról, csak ájtatos, passzív-agresszív tónusban arról, hogy ők melegek és őket hogyan bántják, mert milyen ez a világ, de ők jók (morálisan).

Csodálom, hogy senki nem tiltakozik a szerkesztőknél. Persze, mert akkor te fideszes vagy, meg -fób: nem kérünk női oldalakon meleg és transz kontentet, férfiak szenvelgését, magánügyeit.

Steiner Kristóf vessző, negyven, netes emigrációba vonult: az instáról az OnlyFansre kénytelen húzódni, mert egyes, meglazult alsógatyás képeit az insta júzerei jelentették és leszedte (szerinte) az algoritmus, de bezzeg azt nem, amikor nekik (Niminek és Kristófnak) írtak szemétségeket (miért nem törölték ők?).

https://wmn.hu/wmn-life/58268-meztelenkedni-bun-halalos-atkokat-szorni-aldott-dolog-vizsgaljuk-mar-felul-mit-jelent-az-erkolcs

(viccesen hisztis, nyakatekert cím ez is, benne agresszív, hamis dilemmával – volna nyelvileg mit csinálni a wmn-nek)

Nagyon hosszan köríti, mert ő is érzi, hogy ez ciki, de a lényeg, hogy az új csatornán lesznek izgi, “szexpozitív” képek, és ott már az ismerős (meghitt, alkonyati fényben réten, tengerparton rózsaszín alsógatyában vonuló, virágkoszorús, összegyűrt lepedős, feneket-combot-ágyékot-meztelen felsőtestet-szájat kötelezően ábrázoló, markáns méretet láttató) képekért fizetni is lehet!

Értsd: nem csak pornográf, de prostitúció jellegű, a meztelen testet és a szexet áruvá változtató pénzkereset.

Többről én álmodni se merek. Videók? Hempergés? Egymás lukát szőrtelenítik? KRISTÓF! Bővebben…

nőies nő vagyok-e?

Na, nekemestek a transzaktivisták. Érv nincs, a valóságot nem bírják elviselni, megy a sunyi dühöngés, személyeskedés. Azt taglalják elképesztő kinézetű, kockatestű, borostás emberek, hogy én nem vagyok nőies.

A lófasznak is van vége. A csoportjaitokban vannak kiábrándult tagok, akiket már a transzideológia kritikája jobban érdekel, így én tudok a sunyi gyalázkodásról, és hogy a nevemet, családomat emlegetitek sértődötten. A saját életetekkel azt csináltok, amit akartok, hajrá. Át is verhettek, ha sikerül a “passing”: amíg nem lóg be elém egy fasz a női öltözőben, nem szólok az uszodaüzemeltetőnek. Viszont nem tekintünk titeket elnyomottnak, áldozatnak, mert nektek a saját döntésetek a transzkodás, a feltűnéskeresés, és mindent ennek rendeltek alá. De jó is annak, akinek van ideje, agya ennyit bíbelődni a nemével, mert nem kell “kapálnia”! Azt nem tilthatjátok meg, hogy bárkinek minderről véleménye legyen. Mely véleményt nem kell veletek egyeztetnie, sem valami vélt, elvont jóság-koncepcióhoz, inkluzivitáshoz igazítania (a koncepció mindig csak a ti érdeketeket szolgálja). Nyilvános tartalmakat bárki elemezhet, a hiedelmeiteket nem kötelező valóságként elhinnünk – és ez nem gyűlölet. Itt ti vagytok agresszívek, ti akarjátok uralni a nők közösségeit, rendezvényeit, megszólalásait. Bővebben…

ügyek, megmozdulások, szereplés

Rég nem voltam tüntetni, pedig kapom folyton a mindenféle hírlevelet, tudom, mik vannak, kik szervezik, mik az ügyek, de nem vitt rá a lélek. Nem bírom én már ezt, az előválasztás óta. a dalocskáikat, a mellékes keresethez jutó színészeket. No- és Bojárt. Énekel. Meg kiáll tíz ujján öt pecsétgyűrűvel, pocóval, röhejes kalapban, és belebotlik a szövegbe két mondatonként: Bővebben…

még az influenszerekről

Amiről beszéltem a hangfájlban, ahhoz kapcsolva írom most ezt, de nem csak az influenszerekre igaz ám, hanem mindenféle rajongásra.

Egyvalaki van középen, őt nézik, aztán botrány, elvárások, háború. Törvényszerűen. A kiegyenlítés szándékáról írok: a rajongás utáni kötelező nagy csalódás mögött mindig az van, hogy a rajongó ki akarja egyenlíteni a viszonyokat.

Nem bírja, hogy ő nem. Ő nem él úgy, nem lesz olyan soha, nem kap figyelmet. Főleg ha eredetileg ingert keresve, nézegetve, unalomból járt arra, “szembejött a blogod”. (Semmi nem jön szembe. Telefonon, appként elképesztően más élmény az insta és a facebook, meg vagyok döbbenve: laptopról én mindig magam kerestem ki hashtag vagy profilnév alapján, ami érdekel. Követő sem voltam, megválogatom. Nekem ugyan hiába villogtatja most az explore az papban a macskás videót, szétplasztikázott sztárokat, jóga és akrobatika örvén a seggeket, a gyors meggazdagodás lehetőségeit és az ADHD nevű borzalmas önigazolást. Nem érdekel, nem kattintok rá.)

Aminek utánanézel, odakattintasz, az téged érdekel.

A követő egy idő után elunja a rajongást, amit pedig senki nem kért tőle. Úgy veszi, a hőse kapott valamit tőle, viszonoznia kell. Most ő jön! Nem bír csak követő maradni, nem bír nem nyomulni. Eltanulja a magabiztosságot, posztnak titulálja a kommentjeit. Nem érti a pozíciók, beszédmódok különbségét, elvakítja az egója. “Csak a kommentek miatt jártam oda, xy és wz érdekesen írt, sokkal jobban, mint a blogger, maga a blog egy szar, nem bírom azt a nőt”.

Majdnem mindenki szerényen érkezik. Nézelődik előbb. Én jobban becsülöm azt, aki kihagyja ezeket az önismeret híján való köröket, durván beszól, és elmegy. De aki visszajár? Évekkel később is?

Jár neki a figyelem, a válasz, az észrevételének a megfontolása: dőljön össze a blogkoncepció, ha ő kritizál, leleplez, kockahas-hamisítást vél, kész, akkor vége a világnak. Lehessen most már ő a főszereplő, vagy legalább. fontos intrikus. Szerepelhessen végre, erre várt, a sunyi alázat csak trükk volt. Átveszi az irányítást, a megmondós beszédet, melynek eszközeit épp a körberajongott oldaltulajdonostól tanulta el, és az ő tereit használja, immár ellene. Kommentben maga is ajánl az infuenszeri poszt alatt másik diétát, edzésmódszert, ruhabeszerzési helyet, lifehacket. Hozzászólásban elmeséli hasonló terjedelemben és habbal a saját nagyszabású történetét  – ez itt a blogon nagyüzemben ment 2013-14-ben: a harsányak, épp azok, akik később elárultak, a poszt elé tolakodva, fölé licitálva, nem is kapcsolódva írták a nagy drámákat, vagy épp a kicsinyes “tudom, hogy a lényeghez sikerül hozzászólnom, de a tejfölnek nem annyi a zsírtartalma” megjegyzést, egy merőben irodalmi poszt alá, amelyben semmi komoly szerepe nem volt a tejfölnek. Tönkretenni, megváltoztatni, kitűnni mellőle!

Amilyen vagyok, nem zavart ez, nem láttam át a kínzó figyelemkeresésen. Hadd beszélgessenek, nem is mindig olvastam el. Utólag döbbenek rajtuk.

Kitör tehát a követőből a frusztráció: ő nem érdekes, neki miért nem válaszolnak (a blogger vagy más követők), ő nem tudna netes vagy színpadi (bármilyen) szereplésből csodálatot, hírnevet, megélhetést szerezni. Szerkesztési segítséget ajánl, ez épp a legbetegebb harsány, NukuNuniNéni Csilla volt: majd ő moderálja a kommenteket, nem lehet ezt bírni egyedül! Már akkor hüledeztem: hogy képzeli, hogy beengedem?

Az a deal, hogy neki, ha a követőiből keres pénzt, ezt el kell viselnie, hiszen “ő állt ki, vállalja a kritikát, nem kötelező egyetérteni, “cenzúra”.

“Ilyet én is tudok!”, kiáltottak fel tucatjával olvasók, akik előtte azt állították, hogy ők ilyet nem tudnak, elvarázsolódva bolyonganak a szövegekben, ámulnak. Ki kérte? És mi hasznom volt belőle? Mégis behajtották adósságként.

Aztán lett minden, állítólag megelégeltek engem, és nélkülem jobb a blog: feminista magazin, edzős oldal, életmódkönyv másoderesztés (!), megmondós-betámadós-rákos életmódblog, okoskodó facebookcsoport, “blogger vagyok” saját blog nélkül, “vállalkozás” bárminemű teljesítmény nélkül, edzésnapló edzés nélkül.

Nem bírja azt sem, és ez érthető, hogy ő nem személy, ő behelyettesíthető, ő egy szám. Nem bírja, hogy az oldaltulajnak teljesen mindegy, hogy ő pont kicsoda, főleg az instagram-tiktok hőseinél vagy az online edzéseket árusítóknál csak a szám kell. Ezek nem személyes viszonyok, hogyan is lehetnének azok? És ha írok, akkor is: te mindent tudsz rólam, a gyászomat, striáimat, fogyásomat, elvetélt szerelmeimet, gyerekemet, lakásomat nézegeted a homályból, nick mögül, kielemzed nagy fölényesen – de neked is jár az, amit a tehetség és önvállalás magával hoz?

Folyondárok. És olyan sajnálatra méltóak. Annyira emberi ez az egész, akkor is, ha még alázatosak, akkor is, ha már aljaskodnak.

Nem áll meg a kommentdoboznál a mohóság. Olyan került a lakásomba, akit életemben nem láttam, nem is tudtam, kicsoda. Mert aki bejelentkezett, hogy jönne, őt is hívta. Miért ne? Koldulni, kajálni jött. Kit nem hívsz? Ő se ismerte, amúgy. A másik slusszkulcsát pörgetve belépés után egynegyed másodperccel elkezdte mondani a varázshegyen, a kastélyban, mit hogy alakítana át. Lakásfelújított nagy fölényesen. Ez így nem jó, majd ő megmondja.

Hogy lehettem ennyire naiv?

És közben segítettek és szerettek sokan, ez is ott van. Közéjük vegyültek ezek a nem is tudom, kik.

Az olvasó nem barát, mondtam akkor, amikor a számig ért már a szaruk. Nem én választottam őt, nem biztos, hogy barátkoznék vele, nem biztos, hogy érdekel a története vagy elhiszem az igazát. Ne legyenek elvárások, nem bírom, én csak írok, lehet olvasni, de követelőzni nem, az életem, személyem nem lesz a tietek. Te jöttél ide, vállad a választásodat, el is mehetsz, de ne vidd az ezüstöt.

Hú, de megsértődtek, már ennyin is. De közben mások meg privátban kiöntötték nekem a magánéletüket, választ vártak, tanácsot kértek több hónapos levelezésekben. Még évekig. Ingyenpszichológus voltam, udvarias felületességgel meghatódtam, miközben csak írni szerettem volna, meg a saját életemet élni. Ne kelts irigységet! Ne dicselkedj! Ne örülj. Ő sem örül. Ne légy optimista! Nem lehetsz boldog te sem!

*

Ezt a kiegyenlítődés-igényt nevezik leegyszerűsítve irigységnek: ő is látszani akar, vele is foglalkozzanak. De több ez ennél. Mert a követő gyakran úgy erősíti az énjét, hogy lesajnálja, megítélgeti a követettet. Dehogy cserélne vele, egy ilyennel, aki apjakorú férfiakat hálóz be? És ezt ilyen echte alacsony sorú wannebe-k, akikkel a szellemfejedelem férjeim soha szóba sem álltak volna, lövésük sem volt semmiről, ami minket összekötött. Hiába, a látszat meg a külsőségek, az a fontos. Páros szelik kiránduláson. Bezzeg ő, mindig korabeli fiúkkal, ő kellett azoknak is (felcsinálta, szeretőnek tartzotta már gyerekkel is, ivott, lelépett, most széthízva tengődik).

Gyáván, pletykásan, saját edzett testet satöbbit soha meg nem mutatva.

Ő akarta, hogy köze legyen hozzá. Ő tartotta érdekesnek, ő figyelte. És aztán nem bírja ezt, és És kitalálja, hogy a hőse leszerepelt, szemét volt. És még oda is írja neki. Feje fölött beszélget róla, fikázva ugyanott, ahol addig tapsolt.

Ír egy témában, és akkor miért nem ír másról. Hova lett a nagy edzés/feminizmus/liberalizmus? Régen jó volt, de kifulladt. Kedvenc kommentem (nincs kedvem kikeresni): addig értettem vele egyet, amíg le nem írta, hogy a kutya a kertbe való, nálam ez red flag, mivel nagy állatvédő vagyok, menhelyekre járok! Ki is követtem! (Ezt pont Szentresiről írták. felfoghatatlan, hogy valakit ez zavar egy tudottan loncsoskutyás tiszaháti közegből jövő, “magasra törő” nőben, a többi – alapvető – hamiskodása nem.)

És vég nélkül. Aki keres, talál, és hát keres keményen, mert rögeszméje az illető, és valami perverz módon, negatíve azonosul vele, a bőrébe bújik: miért ennyit követője, miért olyan a haja, ő ezt nem így csinálná: “a helyében én rámennék a podcastokra”, álságos fél-elismerés: “lehetne több könyve, írni tud, de elbaszta”, írják azok, akik csúcsra járatták a netes mocskolódást.

A jelentéktelenségével kínlódó rajongó ráerőlteti a célszemélyre a saját normáit, mert ő is fontos, ő is számít. Nem bírja sokáig a szélsőséges kiegyenlítettséget, amelyet pedig maga választott: idejöhetsz, megnézheted, de nem a tiéd. Nem bírja, hogy az ott nem az ő oldala, pódiuma, teljesítménye. Kéri a részét – hiszen ő rajongott. Nem tud mibe belekötni, viszont nagyon szeretne. Hatalmat szerezni, okosnak tűnni, leleplezni a célszemélyt azzal, hogy ő bezzeg átlát a szitán.

És aztán, ha a hőse hibázik, vagy egyszerűen csak mást gondol, máshova helyezi a hangsúlyt, netán a belepofázásra reagálva határt húz, olyan indulattal fordul ellene, vagy nagyobbal is, ahogy rajongott. Amit semmi nem magyaráz, azon kívül, hogy eredetileg is kétes szándékai voltak és tele van elégtelenség-érzéssel.

Több és kevesebb is ez, mint irigység. És főleg, más. Énhatárok alapvető nem értése, önismeret hiánya, a teljesítmény nem-értékelése. Neki se legyen. Ő se különb. Ő miért nem esendő, halandó ember? Neki minden sikerül? Belepofázni, beleülni, jobban tudni, ellene emelkedni fel. “Tiszta zakkant, de nincs benne annyi kifinomultság, hogy a bajaiból egy jó kis multiplex szeméélyiségzavart csináljon, azt csak én tudom.” Írta az, aki a trendi import DID-del kamuzott.

Arcukat nem vállaló vagy szarrá simított profilképű nők dühöngenek állítólagos fotószerkesztéseken. Izmos, de nem hibátlan, vállalt anyukatesten, beforr fotókon keresik pixelenként a csúfságot soha nem sportoló, formátlan nők.

*

Ó, huszonéves koromban én is írtam öntetszelgő levelet írófejedelemnek, nagy színésznek – le akartam nyűgözni őket, azt vártam, hogy én is abba a tartozzam, és ezt ő igazolja vissza, reagáljon. És amint valóban olyasmi ligába kerültem, és én is kaptam az elismerést olyanoktól, akik a szövegeimet olvasták, és nem ismertek, elmúlt belőlem ez a késztetés, és szégyent éreztem miatta.

(bocsánat, lemaradt a mondatok vége)

“Ja, te tényleg azt akartad, hogy a közönséged legyen egy színész?” Nagyon fájt ez a mondata a pszichológusnak. És, ott, a Hegedű utcában: “Honnan fogja megtudni… hogy adjam a tudtára, hogy már nem érdekel?” Milyen az élet, úszunk, és még az sem esemény, ha szerelmesen-feszesen, Macival lát. (Dehogynem. El ne higgyétek. Nem múlik el soha. Nem eleven, de heg.) Ilyen önironikus mondatok hangzottak el a rendelőkben, amikor még nem volt súlyos kritikám az összes segítő lelkiző szakmával szemben.

Nem tudod a közönségeddé tenni azt, akinek a közönségévé szegődtél. Az elvárásaidat sem nyomhatod rá, hogy az influenszered hogy éljen, mit tegyen, “legyen elszámoltatható”, ha mondjuk fogyózik, vagy a vegánságot, egészséges életet, környezetvédelmet hirdette, “hiteles-e”. Szíve joga valakinek változni, sőt, váltogatni is a témáit. Főleg ha te az elején nem láttad, hogy pl. a vegánsága egy marketingpóz. Te akartad, te hitted el, ne ródd fel.

*

Tiszteljük egymást, olvasó. Maradj méltó, saját agyú. Iratkozz le. Kérlek, iratkozz le. Kérlek, ismerd fel, ha már nem.

Ne rajongj, ne túlozz, ne szeress, ne láss szépnek, ne gyere közel, ne helyezkedj bele teljesen.

Ennyien, ezek maradtatok, és így jó.