Amikor jókat röhögcséltek Szájeren, de Homonnay Gergely halálakor nem vonták le a tanulságot, hogy hogyan függ össze a homoszexualitással az, hogy elidegenedett, önző és gyerekgyűlölő lett, ellenben egy kvázi keresztény sztárt faragtak belőle, már tudtam, hogy nagy a baj, és hogy ez a poszt túl hosszú lesz. Én láttam Perintfalvi Ritát nagypénteken mekis hamburgert zabálni.
Amikor a tanult, intelligens és kiegyensúlyozott ember hivatalos levelet, meghívót, programfüzetet ír, egyszer csak rángani kezdenek a végtagjai, elveszíti az eszméletét, és mire felriad, ez áll a monitoron: Bővebben… →
Leszóltam én itt a drága barátnőimet. Én nagyon finnyás vagyok. Nem puskáztam sose, lisztet nem mérek, nem nézek receptet. Fejből sütök, néha fölveszek egy-egy izgalmas alapanyagot vagy készítési módot, de irtózom a receptektől, különösen a főzőműsoros életmódguruktól és a sztárbloggerektől. És nem is nagyon újítok: vanília, citrom, dió, bors, petrezselyem, tejszín, bacon, lazac, vaj, olíva, néhány zöldség, olasz tészták, viszlát. Aranygaluska, almás pite, túrós palacsinta. Rakott krumpli, tejszínes-gombás spagetti, szerecsendiós-négysajtos tagliatelle. Penne, tejszín, rokfort, spenót, lazac. Vagy canelloni, gorgonzola, dió. A makaróni a spagettibe, a farfalle a fussilibe szerelmes! Éjjel buli van a szekrényben. Cukorborsóleves. Rizsfelfújt arany mazsolával. Kókuszos tiramisu. Tárkonyos raguleves. Zöldbab baconnal átkötve, sajtszósszal, grillezett harcsával. Nyárs tengeri halakból. Lencsefőzelék. Lengyel karfiol. Serpenyős krumpli, füstölt sajt, tarja. Padlizsános lecsó, félig ratatouille. Zellercsipsz. Rántott babybell, félgömb rizshalom. Császármorzsa. És mindig még egy kis vaj: abból baj nem lehet. Ráspi borai! És száraz Martini. Kávé kotyogósban, fair trade, cukor nélkül, fele tejjel, egész nap.
A fogyókúráról meg olvasgasson a nénikém. Nem bonyolult: anyagcserét felnyomni (pajzsmirigytúlműködés! Isten felnyomta nekem. Élesíti az elmét, éberré tesz, pörgeti a rendszert. Igaz, magasan tartja a stresszszintet), aktív életet élni, cukorról lejönni. Aktív élet nem egyenlő erobikgyötrelemmel. Aktív élet: megszoptatod a csecsemőt, kimész a kertbe, megkapálod a mángoldot, biciklizel az oviig, elütöd az alpolgármestert, elsétálsz a boltig, hátizsákban hazahozod, kézzel mosogatsz, fát hasogatsz a sparheltbe, tévét nem nézel.
Végre van sütőm, ósdi, gáz (az előző lakásban nem működött). Keverek, gyúrok, verek, kenek, sütök, mámorosan. Készül a konyha, kis sziget a háborgó tengeren. Szemléletet is váltottunk. Nem, nem bio minden, de tiszta, adalékanyagtól lehetőleg mentes, és mindenből a jó. Normális tejtermék, háztáji tojás, tanyasi csirke, korrekt lekvár, kilencven százalék fölötti hústartalmú virsli, ha egyáltalán. Sonka, amelynek összetétele: sertéscomb, só. Van ilyen, nem is okvetlenül drága, meg kell keresni. Inkább ritkán eszünk húst, de az normális legyen. És tengeri hal. Amikor érzem, hogy azért ez drága, felsorolom a tételeket: ez itten a kötelező felelősségbiztosítás ára két hétre. Ez egy autómosatás. Ez a hitelkártya éves díja…
Tegnap a nálunk családostul vendégeskedő poéta kisfiát inkább én szállítottam hazáig, mert az anyja még csak most szocializálódik a biciklin. A Költő utcán mentünk le, erdőmámor. Búcsú, utána a fiammal még “beugrottunk tejért-kenyérért”, és kijöttünk egy nagy csomag garnélarákkal.
Elég hedonista nap volt. János kapott egy mikiegeres pólót, illetve hát egy mikiegér-csontváz van rajta, na. Fülmerevítő csontokkal körben. Drága Jakab (2) felismeri így is, az első nemigazi lény, akit azonosított, Ikki volt. Nézi az apját, aztán felkiált, de azért egy kicsit tovább tart: Ikki!
(Frissítés: János kemény volt, ma bement a munkahelyére, az egyetemre benne.)
A teraszon nyomtuk a bulit, Zsófi hozott humuszt, bagett volt francia sajtokkal, magyar kolbásszal, rukkolával, koktélparadicsommal, dióval, szőlővel. Kávé, almás pite. A költő nem eszi meg az almásat, így ő kapott egy külön kis adag mákosat, véletlenül volt itthon mák. És persze vaníliaöntet. Van fényképem róla, ahogy eszi.
Eleredt az eső, bepakoltunk, és játszottuk két parti Aranyásókat. Elemében volt a fiam.
Akkor hazakísértük őket, és bevásároltunk. Esőnedves aszfalton surranó biciklikerék! Mim érzékeli? A fülem? Az egyensúlyközpontom? A lelkem? Útközben -jt végű igéket gyűjtöttünk. Jánosom kitámolyog a gyerekaltatásból, és látja ám, hogy hámozzuk éjnek évadján a szörnyű rózsaszín szerkezeteket. Majonézes ráksaláta, zsemle sós vajjal, medvehagyma.
Úgy szeretem a fiam. Tízéves, és olyan okos, ironikus, érzékeny.
És ugyanúgy ugrik, csattan mindenre, idegesítő zajra, fejhangú éneklésre, mint én.
Aztán én még pazar vacsorát rögtönöztem, hogy aszongya: főtt krumpli, fokhagymás tejföl, a maradék rukkola, paradicsom és öt-hét négyzetcentisre tépkedett serrano sonkadarabkák. Elvonultam a kisszobába, és megnéztem végre a Mullholland drive-ot, angolul, a gyakorlás kedvéért francia felirattal.
Azt mondja a cowboy, szemöldöktelen, szempillátlan, mozdulatlan arccal és hangsúllyal:
You will see me one more time if you do good. You will see me two more times if you do bad. Good night.
Egyrészt el vagyok varázsolva. Az embernek kedve támad heroinozni. Másrészt eszembe jut a Twin Peaks, ami akkoriban, amikor a tévében adták, borzasztóan idegesített, és ez az egész miliő, a hatás jól azonosítható eszközei (az ugráló kép is az-e vagy a lemez karcos? ez a jó Lynchben, hogy ezt nem tudjuk eldönteni) nagyon csiklandozzák a paródiaérzékemet. Kék doboz? Szőrös arcú csávó? És ha ez ember így nézi, már dupla feneke van, és nem tud benne lenni.
De azért féltem. Az ágyban fekvő rémnél és a spanyol lokálbeli jelenetnél jobban már csak az én házi filmemtől… attól, hogy mindjárt felsír Jakab, és akkor pause holnap estig, mehetek visszaaltatni.
Mert mi gazdagok vagyunk? Mert én lenézem a suzukit? Ó, nem.
Viszont sok-sok luxus van. Munka, amit szeretek és magam osztom be és kvázi hírem lett a szakmában, alvás kilencig, egész nap a gyerekekkel, általában mindketten, és futok, szaunázom, és nagyon szép hajat festenek-vágnak nekem nagyon trendi helyen. A bicikli bambusz, a rokfort akár francia, a bor Ráspi.
És kinézek párás hajnalon, ha mégse kilenc, erdős birtokomra, úrnő vagyok, és azt gondolom: igen. (És azt is: bekaphatja mindenki. Azok, akiket irigyeltem egykor, és azok, akik bántottak.)
Olyan ember a férjem, aki ugyanúgy, mint én, nem vezet, nem is tanult meg soha. Nem autózunk, megspóroltuk a jogosítványt is. Ami engem illet, ez tudatos döntés volt, és egyre abszurdabbnak érzem a “sajnos, kocsi kell” szöveget (és becsülöm az említett fodrászt, aki valóságos sztár, négy gyereke van és letette az autót (elajándékozta) — én rá sem szoktam). Helyette: bicikli, mindennap, mindenhová.
A másik, hogy nem vettünk fel hitelt, semmilyet. Két szikla gördül le az életről így, és jut, béna értelmiségi szakmunkásként is jut sajtra, utazásra, lányunk, fiunk szépen járatására. Otthonunk nem saját (önkormányzati), de varázslatos. Kastély voltaképpen, moccanatlan erdőben.
És én nem is nagyon akarok többet, élvezem, ami sosem volt, mert elég szerény volt a gyerekkorom és a huszonéveim, most meg tudom becsülni a színházjegyet, az újságelőfizetést, a tisztességes anyagból rendesen megvarrt ruhát. Mindemellett gazdálkodom a gyerekek fürdővizével (mosás, felmosás, vécéöblítés), mossuk a pelenkát és nem lettünk a bébiipar áldozatai. És egy csomó mindenünk nincs: nincs kiságy, nincsenek gépeink, kütyüink. Nincs tévé, nincs mikró, nincs okostelefon, nincs turmixgép, nincs kenyérpirító. Kézzel verem a habot, gyúrom az aranygaluskát: szeretem érezni, beletenni magam. Tévé nélkül elmondhatatlanul tiszta az agyunk.
A kis rohadék osztálytárs azt mondja a fiamnak, aki kigúnyolta a matekórán ostobaságot mondó ikertestvérét:
Ti kis lakásban laktok! És nektek autótok sincs!
A fiamnak, bár az apja meredek dolgokkal halmozza el, helyén az esze. Mit mondtál erre? — kérdeztem.
Egy: és ha kis lakásban lakunk, kit érdekel? Hogy jön ez ide?
Kettő: százhuszonöt négyzetméter. És láttam, azt mondja, ahogy kattog az agya: az övék csak száz.
Fiam, be ne szállj ebbe. A tágasság belül van! Egyébként száztizenöt.
A mai posztnak két témája van. Mivel fel akarok menni az erődbe, aztán még a tengerhez is, tömören fogalmazok.
Első téma. A második bekezdésre reagálok:
Hagyjátok már abba, hogy bántalmazotthoz és bántalmazóhoz hasonlítjátok polgár és Fidesz, egyén és állam viszonyát! Téves, ízléstelen, retorikailag katasztrófa. Különösen áldozatvédőként, nőjogi aktivistaként hagyjátok abba.
Hazugul, manipulatívan túlzó. A kampánynak ez volt a varázsfegyvere: rengeteg túlzó, abszurd, hazug állítás, hogy diktatúra volt, belehaltak, hogy erőszak volt, hogy ez bántalmazás, hogy Hadházy (vagy pláne Magyar Péter) Navalnij.
Döntő jelentősége volt ezeknek a kitalált, eltúlzott sérelmeknek és az életidegen, lényegileg senkit nem érdeklő eszmék ájtatos hangoztatásának. (Pride.) Mindenki eszközzé vált, még az autista gyerekek is.
Férfi és nő személyközi dinamikáját párhuzamaként használni sértő azokra nézve is, akiket péppé vérnek valóban, akik nem szabadulhatnak.
Mégis, ki bántott titeket? Vármegyének kellett hívni a megyét? Vagy nem lehetett okmányon hazudni arról, hogy férfi vagy? Akikre azt mondjátok, hogy bántalmaztak titeket, azok ugyanúgy választópolgárok, ugyanúgy véleményük van. És kormány, parlamenti kétharmad = Orbán. Aki férfi.
Az állítólagos bántalmazó szabályos választásokon szerzett hatalmat, olyanon, és ugyanolyan szabályokkal, mint amilyen a vasárnapi volt.
Miért módosította a választási törvényt, a térképet? Mert nem az ellenzékének akart kedvezni, és mert megtehette. Jó reggelt.
Nem, nem szökés volt, nem menekvés, hanem a választók döntése. Nem, nem azért, mert “eddig tűrtük”, hanem mert a Fidesz szavazói kiöregedtek, meghaltak, bázisa és üzenete boomerré vált. Nem értékrendi alapon, még csak nem is Európához csatlakozva, hanem generációs okokból. És amiatt, amit mindenkinek aggódva kellene néznie: a TikTok és hasonló felszínességek ereje miatt.
Nem volt diktatúra. Önmagában az, hogy a Tiszát így meg tudtátok szervezni, az összes tüntetést, rendezvényt, országjárást, mutatja, hogy demokrácia van. Durvaság is alig esett. Néhány tehetségtelen ember volt. Szövegeltek. Bayer Zsolt elfogadhatatlan, és a poloskás beszéd túlzás volt, azaz: igaz, de kontraproduktív.
És nem, nem viselkedik úgy Orbán, mint a férj, akitől elmenekültek vagy akit lecsuktak. Elismeri, amiben tévedett. Nem, nem arrogáns.
Ti viszont éveztétek az arroganciát és a hisztit. Ti pont az ellenzéki nyüzsgésből szereztétek a hírneveteket, többen fényesen éltetek ebből. És most diadalmasak vagytok. Legalább ne játsszátok az áldozatot!
Másik téma. Tegnap láttam a tiltakozást a leendő oktatási miniszter, Rubovszky Rita személye ellen, Pankotai Lilinél és Antoni Ritánál.
Várt fél napot!
Megjegyzés: Pankotai Lilit a pécsi ciszterciektől rúgták ki, miután 17 évesen a politikai pedofília bekebelezte őt is.
Ugyanaz, de most a miniszterré vonatkozó része:
Tehát Magyar a böfögő Orbán haverja. Nem lett volna baj, Rita, ha ezt leírod két hete is.
Értsétek meg: a befogott orrért és az aktivizmusért, az ezresével írt posztokért, a rendszerbontó koncerten való buzgó tolongásért, skandálásért
nem jár nektek semmi.
Pedig hányan engedték el az orrukat most! Azzal szimatolják, hova előnyös most tódulni. Hirtelen szexi meg államférfi, Batthyány örökébe lépett az, aki “nem, szimpatikus, de…”!
Ne tápláljatok hamis reményeket. Nem szólhattok bele személyi ügyekbe. Nem lett hirtelen bázisdemokrácia. Nem jön be a woke továbbra sem Magyarországra. Tudjuk azt is, mit jelent a szexedukáció: idegen, fura hajú nénik mézesmázoskodva beleszólnak gyerekek tudatába. Van bőven külföldi tapasztalat a pornót normalizáló, ártatlanságot romboló, szivárványos és nemváltós agymosásról – olvassatok! A “civilszervezetek” pedig politikai agendát terjesztenek külföldi pénzekből, importált, kártékony eszméket. A megélhetésért. Nem kérjük továbbra sem. Magyar Péter se kéri.
Majd most!, gondolták sokan. Még tegnap reggel is örültek, de aztán rögtön kezdődött a háborgás, a tolongás, az “építő kritika”.
Ceglédi azt írja: “Attól pedig mindenképp megtartóztatom magam, hogy elkezdjek előre azon triumfálni, hogy tiszás barátaim hányféleképp fognak csalódni különféle, sokszor ellentétes várakozásaikban.”
Én nem, mert teljesen világos, mi lesz.
Semmi nem fog a neten hangos, jogvédő és mindenféle hangoskodók álmaiból, várakozásaiból teljesülni. Nem lesz igazságos társadalom. A balos beállítódású tiszás képviselőknek nincs hatalom a kezükben.
Erős baloldalt kellett volna építeni, okosan. És nem egy budai, pázmányos, fideszes közegben szocializálódott celebet megtenni vezérnek.
Én ma is öntudatos ellenzéki lennék… ha nem ez az emberi minőség lép fel vezérként. Ha nem ez lett volna a motivációja, hogy visszavágjon, megmutassa, bosszút álljon – a feleségén és Orbánon! És ha ennek a felszínességnek a következtében nem könyökölnek és harsánykodnak ilyen gusztustalanul és ilyen tömegben, ennyire élvezkedve a mérőverák. Akik világnézetileg amúgy ellentétes oldalon állnak.
Hangos ellenzéki lennék, persze gyűlölet, hazudozás, Puzsér követése, ezerszer ismételt vádak továbbhabosítsa, koncerteken üvöltözés és TikTok-színvonal nélkül.
De nem leszek ellenzéki, azaz, most már hatalompárti. Sokáig úgy voltam, hogy várjuk ki. Ami végleg átbillentette, ami után nem maradt kételyem, az az, ahogy a kutyákkal bántak (az elsöprő győzelem után is!), és ahogy a mérsékeltebbek ezt végignézték.
Az én választópolgárrá serdült gyerekem el tudja mondani Bicskét, Novák Katalint, objektíven, hogy honnan jött Magyar Péter és mibe bukott bele a Fidesz. Nem tudom, hány ilyen szülő van még.
Nem lesz balos, liberális fordulat. Nem fognak számítani a szegények. Nem telik osztogató államra többet, még annyira sem, mint eddig. Egyedül Bódis Kriszta fog egy ideig a kirakatban ténykedni ezt-azt az árvákért meg a nyolcadik kerületért. Nem tűnnek el az ólálkodó lakatos márkok és a szex kölcsönösségét tagadó hangok (sőt). És ami most jön, az ugyanúgy a “gőgös” középosztálynak fog kedvezni. Mert többen vannak, vagyunk. A Tiszának, amelyet nevezzünk annak, aki valóban: Magyar Péternek mostantól a hatalom megtartása fog számítani, a népszerűség, a revans, a nemzetközi sajtó. Nem az igazság vagy a közjó.
A Tisza nem az áradás. Ti a szavazók voltatok. Továbbra is fölül a gálya. Nem hívja össze a lakossági fórumot Magyar Péter. Kisgömböc. És Orbán-szerű hatalomra ácsingózik.
Nem lesz Iványi Gábor sem köztársasági elnök. Tartósan biztos nem. Vicces az üzengetés ezügyben is, a wmn is próbál beleszólni, tartják erkölcsi markukat.
Mi, akik valóban sokat járunk színházba, múzeumba, örülhetünk legalább emiatt: az általunk kedvelt kultúra talán nem fog döglődni. Ezt utáltam Viktorban, és ezt nagyon: nem járt színházba, nem érdekelte a film, ezekre vak volt. Borzalmas volt, ami a kultúrában történt Vajna halála óta. És még drága is. Ünnepelte önmagát a tehetségtelenség, a kivagyiság.
Azt várom, hogy ne a fővárostól függjenek a kedvenc színházaim. Azt várom, hogy a függetleneknek végre könnyebb legyen. Hogy megmeneküljön a Stúdió K. Igazán nem egy nagy összeg. Legyen újra TAO. Azt várom, hogy ne közepes képességű múmiákat vagy vazallusokat díjazzanak. Remélem, számítani fog a komoly szervezetek szava és nem politikai szempontok alapján megy majd az osztogatás. Az borzalmas csalódás lesz annak a sok színésznek, akik mostanáig kampányoltak és – részben – helyezkedtek.
Viszont nem fog ösztöndíjat kapni hirtelen a libaíró, a tehetségtelenek továbbra sem kerülnek be szerződéssel a kőszínházakhoz, és politikai konc sem jár.
Remélem.
Ma, szombaton, április 18-án beillesztem ezt ide:
A gyűlölet az, ami árad – és semmilyen jövő nem körvonalazódik, eszme pláne nem. Nincsenek többé eszmék. Igen, én megszoktam Orbánt, a bűneivel, megszoktam azt is, hogy ellenzéki vagyok, nincs képviseletem. Arra meg rájöttem épp MP felbukkanásakor, hogy V ritka formátum, és bizonyos dolgok, ellenzéki mantrák pedig nem úgy vannak, felszínesség, leegyszerűsítés volt, nincs diktatúra, jól elvoltak sokan, a legnagyobb panaszkodók ünnepelt sztárok voltak, és nem üldözte a buzikat senki. Most pedig szorongok, nem tudom, mi lesz. Meglátjuk, mi lesz – mondják reménykedve, én is ezt mondom, én baljósan. De lássuk meg. Fordult a hangulat: az utolsó pillanatban átállók! Akik élvezettel “kértük szépen, hogy ne induljatok” becsomagolt zsarolások és lejáratás (soha nem bocsátom meg). Az eredmény óra pedig eddig befogott orr volt, most már “ja, ha nyert, akkor megszerettük! Akkor vonzó, jellemes”. Mindenki tudja, hogy szar volt minden. És a káröröm, a támadások, a bosszúvágy. És az elégedetlenkedés… semmi és a nygasájú liberális aktivistáknak semmilyen eszközük nem lesz.
Nem lehet ráerőltetni emberekre, hogy szeressenek valakit, akit nem lehet. Én véresszájú nem voltam, nem leszek, se felszínes. De erről a csávóról nekem sikítják a sejtjeim, hogy NEM.
Értetek, nektek, általatok vagyok – úgy, hogy nélkületek is ez lennék, lennék, mindenképpen. És ez a két állítás NEM zárja ki egymást. Köszönöm a támogatást!
Nagyon nehéz volt és nagyon örülök, hogy itt vagyok, tizennégy éves bloggal, tizenhat és tizennyolc éves gyerekkel. Voltak évek, hogy a blog jelentette az örömet, a könnyűséget, és miattatok nem haltunk éhen.
Szeretném megemlíteni továbbá, hogy a múlt héten már el tudtam furulyázni a Szomszédok nyitó zenéjét!
Senki nem tudta előre. Mindkét nagy párt szavazói között nagy a döbbenet: a tiszás tömeget is meglepte a kétharmad. Utólag mindenki mondja, hogy hát persze, meg gúnyolódik azokon, akik nem ezt várták. De tegnap még ők is remegtek, és ebből posztot gyártottak, mindenük fáj, tépkedik a körmükről a bőrt (és nem jelölt volt!), nem tudnak aludni stb.
Mi történt? A diktatúra ledőlt.
Egy választáson. A diktátor pedig kilenc órakor gratulált a győztesnek.
Nem tud többet ártani a magyaroknak a hatalom (értsd: választásokon a magyarok által többször is elsöprő többséggel megválasztott párt).
Csak akkor van, ha ugyanaz a célod, mint azoknak, akik az elveszett szavazatról harsognak. Na de akkor oda is szavaznál, együtt a tömeggel, mámort éhezve a milliós tömegben.
Épp az a lényeg: rá akarnak venni, ne arra szavazz, akire akarsz. Matekoznak a szavazatoddal, azaz: befolyásolnak.
Most csak technikailag: nincs olyan, hogy nem számít a szavazatod.
Keserű, magányos férfiak az angolszász közösségi médiában rendszeresen siránkoznak, mindig egyforma vádakkal:
őket a feministák elijesztik, az új, nőuralta éra megöli bennük az igazi férfit, azt, aki küzd és bátor, bizonyít, gondoskodik, keményen dolgozik… az élet értelme vész el így, ők feladták! Kész, kiszálltak, nem játszanak!
Figyeled, hogy lesz egy nő, avagy: a nők hibásak azért, hogy a férfiak lusták?
Így ők nem tudnak kiteljesedni, nem válhatnak azzá, akik lehetnének. Mennyi ígéretes potenciál pereg el a semmibe pornóképernyők előtt, bedeszkázott gamerszobákban! Nekik már semmi kedvük kapcsolathoz, családhoz, mert a nő (az ő nőjük, az összes nő) már nem tiszteli a férfit, nem gyengéd, melegszívű, gondoskodó, mint régen – ja, mint a nyugtatókon élő anyád, a negyven évesen hetvennek tűnő nagyanyád…
Szegény mai férfiak ki vannak herélve, depressziósak, nincs motivációjuk, mert nincs kinek bizonyítani, nincs kiért rajongani. Aki nő akad, mind pénzéhes, teljesíthetetlen elvárásaik vannak, semmi nem elég nekik. És figyeljétek, ez a LEGDURVÁBB:
Sokan lettünk, megugrott a látogatószám, olyan IP-k járnak itt, és sokkal többen (de nem gyanús országokból), akik nem szoktak. A barna oszlop az egyedilátogató-szám a narancssárga kattintásokon belül:
Ezért most tisztázok egy s mást, mert sok az új látogató, facebookos követő is, és a félreértelmezés is.
Egy kommentelő mint értelmiségi fideszest dicsért engem, pusztán azért, mert érezhetően nem komálom a jelenlegi agyeldobós őrületet és annak celebkedő vezérét, a kritikátlan ajnárt.
Újra edzek! Sokat! Újra kócos és boldog vagyok – az egész életem ilyen. “Mit csinálsz?” kérdezi néha az emberem, erre küldöm ezt, ilyen a hajam, ilyen a fotóminőség, NEM ÉRDEKEL:
Végre edzhetek: nem tiltja már heggyógyulás, semmi más. Kirepültek a felvételizők is, sokkal több időm lett. Tavasz van, újra van kedvem – én mindig csak erős, belső eredetű kedvből edzettem. Már az se nyomasztó, ha sötétben bringázom haza, mert az is tavaszias. Lett kondibérletem is gazdaságosan (köszönet érte itt is!).
Főleg a futásaimra készülök most. Az első futás inkább utazás, életélvezet, annak csak ürügye a tíz kilométer. A második lesz a komoly, ősszel (21,1). Van időm feljönni. De ha nem leszek gyors, az se baj. Csak ne legyen szenvedés.
Az ismerős érzés most: ez az! Ugyanaz az öntudat: értelmes, amit csinálok, meghaladom önmagam. Megint érzem a fejlődést, ha lassabb is. Élvezem is… húsz perc után, mert addig az elme erősködik, nem enged (ez ellen van a lépésszámlálás, szaunában a lélegzeteké, az visz bele abba a speciális állapotba), de utána jön a hormonözön. Ki kell bírni, belejönni, a negyedik kilométertől lesz jó. Meg aztán utána órákig.
De közben… nyomasztó is. És mindig egyszerre van a kettő.
Egyrészt a kényszeresség miatt: nem tudok leállni, ha egyszer belekerültem abba az állapotba. Belső elválasztású drogot termel a sport. Mindenkinek ezt termeli, ha komolyan csinálja, de nekem ez a függőségem. A futópadon cipelem magamat, ez már a harmadik blokk, előtte volt súlyzó és lépcsőgép vagy evezőpad. Mindenem másfélszer, kétszer akkora, mint a normál adag: az izomtömeg, a vállalás, az edzésidő, a kalóriaégetés. Két rágó, 45 gramm protein, 100 gramm kreatin. Nézem a futógép kijelzőjét, meg néha az órámat is. Legyen kerek: negyven percig elmegyek. Jó, akkor már inkább hat kilométerig. De akkor már, nem nagy ügy, legyen ötszáz kalória (ezt az óra méri)… és egész perc legyen… már csak egy kis szauna, de jó, legyen 25 perc… és az a vége, hogy oltják a villanyokat.
Tízkor lépek ki, záráskor. Semmi telefonnyomkodás, locsifecsi nincs az edzésidőben. Nem tudok mértéket tartani, olyan fáradt vagyok, hogy alig bírok hazamenni, és akar kezdődik a belső érvelés: így két edzésnyi lett egy közlekedés, egy mosás árán, tiszta haszon… úgyis hajat akartam mosni… Már megint… ötkor jöttem, hogy lett tíz óra…?
És hát nem újdonság már. Örömét a sok év alatt megszoktam: tudom, hogy ilyen, hogy képes vagyok rá, jól megy, nem vagyok bizonytalan, sem csodálkozó, tudom alsó és felső határaimat. Mindenestül a sajátom az edzésem, az énem kiterjesztése. Nem csúcsélmény, hanem minimum, ami alá nem megyek. Ha mégis (ez volt a műtétek után), akkor szar. Közepes mennyiségű edzéssel semmi különös, simán élhető az élet. Sok edzéssel pedig sugárzó.
Viselkedések, mentalitások, emberek, akikkel nagyon nehezen vagyok.
aki “inspirálódik“
Igen, vannak ilyen emberek: ők egyedül, intuícióból vagy Google alapján nem tudnak kitalálni egy edzést, egy szőrtelenítést, egy diétát, egy hobbit. Megbeszéli a fodrászatban, felteszi a kérdést a csoportban, az kell neki, ami biztos, bevált, ami a legjobb. Utóbb a tanácsadóknak panaszkodik, hogy nem sikerült így se! Alfaja: ha valamit három napnál tovább csinál, azonnal oldalt, módszert alapít rá. Mások véleményei között lavírozik.
aki egy ideig tudja, hogy lusta, szorong is miatta, aztán ráfogja az ADHD-re
…és mivel megvan a Szent Magyarázat, az Etikus Identitás, a könnyítés, egyre gyakrabban “nem bírja” a munkát, “nincs kedve” az emberekhez, “megterheli” a helyzet, “elfogynak a kanalai”. A neten sok ilyen vélemény kering, ezek az emberek förtelmesen hiúk, buták és rosszindulatúak. Aki enged a felmentő magyarázatnak, mind elzüllik, még kaotikusabb lesz az élete. Mindenki lusta egy kicsit, élete élete egyes szakaszában vagy állandóan. Mindenki tudja, hogy mennyivel könnyebb reggel nem kelni fel, és van, aki meg is teheti (én is, mert délután tartok órákat). De akinek kéznél van a hivatalos magyarázata azon el fog hatalmasodni. ne akarj “diagnózist”! Drága és kamu, csak rosszabb lesz az életed tőle. Ha tablettákat is adnak, akkor biztosan.
Egyre többen vesznek részt benne, és kényelmes nekik. Nem szégyellik.
Két fajtája van: amikor tudják is, hogy hazugságban vesznek részt, mégis sulykolják (ez a gonosz fajta), és amikor nem tudják, de a közösség gátolja, hogy bármelyik tag felismerje a hazugságot, vagy lefojtja, hogy ha már felismerte, akkor ki is merje mondani.
Régebben a hazugságba beszállni ciki volt: butaságnak, tájékozatlanságnak, önzésnek tűnt. Sőt, a hiszékenység, felületesség, hozzá nem értés, túllelkesedés is kínosnak számított. Ma már büszkén írogatják ki mindenhová, egyenesen mámorosak a közösségi hazugság élményétől.
Három példa.
1
Emlékeztek, amikor (2006-7-ben) a népek tömegesen, botránkozva pampogtak az új, alacsonypadlós Combinók ellen? Az sem volt akadály, hogy a felháborodó soha nem járt Budapesten, csak lehessen morogni. Hogy néz ki (!) az új villamos? Nem úgy, mint a régi, amit már megszoktak! A bevezetési szakban volt gond az ajtókkal, a felsővezeték sem mindig működött – de semmi belátás, semmi türelem, hosszú távú gondolkodás, semmi optimizmus nem volt. Ja, és nincs benne klíma (akkor még)! Miközben egyetlen járműben sem volt. Emlékszem a döbbenetre: ti ezt szidtátok? Mit higgyek el akkor nektek? Aki ennyire nem tud semmit értékelni, az csak ürügyet keres. Az igény a háborgásra állandó, meg kell találni hozzá az okot.
Döbbenten figyelem a híradásokat és reflexiókat a “megvert” “ellenzéki” “fiatalasszony” ügyében. Küldtétek többen, és mások is kérdezték, nőként mit szólok hozzá.
Azt szólom: minden az, aminek elsőre érződik, de nem a habzó mondatokból, hanem a gyomortáji megérzéseid alapján.
Ez egy ordas nagy kamu. Egy történet, amit felhasználnak.
Ki fog derülni több, lényegi pontjáról, hogy egyáltalán nem úgy volt (akkor majd lehet a patriarchális rendőrségről ontani a posztokat!).
Aki gyakran feszegeti a szaunában is a határait, az komoly fejlődést tapasztalhat, és áldásos hatásokat élvezhet.
Ez itt egy finnországi szauna, Turku közelében fotóztam 2011 júniusában, fehér éjszakában. Az akkor egyéves Dáviddal kettesben utaztam oda, couchsurfinggel, sokan jártak nálunk is (később aztán behajtottam a közösségen, hogy évekig dél-koreai szerelmespárt és ki emlékszik már, miféle szerzeteket szállásoltam el és vittem tandembiciklizni a János-hegyre).
tizenegykor a tengerparton: fenyők, szauna
És így néztem ki, és így Dávid. Ez amúgy egy Magyarországról származó ló, a neve Moha, a lánynak meg gazdag apja volt és saját farmja:
De edzésmunka-e a szauna?
Ha csináltad, tudod. Nem kifejezett edzés, de ha rendszeresen jársz, akkor fokozza a fittséget, drasztikusan javítja a hőhöz való alkalmazkodást (a júliusi futások is könnyebbek) és az alvásminőséget. Az is jelzi az intenzitást, hogy utána az ember vánszorog, szívesen aludna.
Legalábbis ha igazán megtolod. Hogyan?
Nem infraszauna, nem gőz, nem felöntős, hanem száraz finn.
Nem hatvan-nyolcvan fokos, hanem kilencven-kilencvenöt. A felső padon, fekve.
csak az olvassa. én szóltam 