mit tanultam hat év sportból?

Kiemelt

A teremről, emberekről, női létről, testről, elméről, magamról, a világról és a határokról. Bővebben…

nem elég a sport

Kiemelt

A minap azért alaposabban megnéztem az új Apple Watch-ot, amíg töltötték a szerkezetemet (a macbookomat, szívességből, pár percig), mert én úgy vagyok puritán és minimalista, hogy közben nagy rajongója a menő és drága tárgyaknak is, csak nem szoktam a tárgyakat lefotózni.

Van ilyen geek típus, aki jól keres, és imád érdeklődni, elmélyedni abban, ami pénzért megvehető és az adott tevékenység köré van építve. Az ideális fogyasztó. Rájuk épül az iparág.

Dagadt Köcsög például írja is, hogy amikor futni kezdett, vágyott sokat költeni valami új hobbira, azon az igazi geek, kütyümániás módon, izgatottan nézegetni a műszaki adatokat: az egyik mit tud, de bezzeg a másik!, fórumozás és csoportok, fogyasztói vélemények, mi mennyibe kerül. Vitatkoznak, szakértenek. Bővebben…

futóanomáliák

Kiemelt

Futok (kocogok) padon, erdőben, aszfalton és versenyen, volt három félmaratonom és egy teljes, gyötrelmesen lassú, de végigfutottam mind. Mellette pedig – mert inkább vagyok újságíró, mint futó – figyelem a futáshoz kapcsolódó tartalmakat, egyéni blogokat, az amatőr futós portálokat és a versenyszervezést is, mondhatom, hogy évek óta. Néha azt gondolom, hogy ne legyen már véleményem, hiszen bennem nincs az a szenvedély, ami a többi futóban, pontosabban: bennem a mozgás iránt van, a futás csak az egyik fajtája. Máskor meg szisszenek. A következő visszásságokat vettem észre: Bővebben…

mennyit költök az edzéseimre?

Kiemelt

2018-ban írtam.

Beszéljünk akkor erről is. A lelkes amatőr sportoló és táplálkozó fogyasztói kosara, sok gyakorlatias információval. Mire érdemes költeni? Ha épp kevés az annyi, akkor mire inkább? Bővebben…

pór ági @trustyourbodyprojekt nekiesett pataki andi HIITnek

Senki se bántotta Pór Ágit (követőszám: 2766), mégis négyszer ágyazta be Pataki Andi tiktok videóit, nem tud róla leszállni. Ismerem ezt, egyébként. Hogy valaki hozzám se szól, de annyira idegesítő, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni. Wtf, mit akar ez, hogy képzeli?

Elhever csendes albérletében (most nem lehet edzeni, meleg van, tönkreteszi a szervezeted!!!4négy!), és szemét forgatva dühöng, hogy Pataki Andi (tiktokon, fő platformján: 12,7E követő) miért gáz, szakmaiatlan, hajcsár és ő bezzeg nem ilyen, mert ő JÓ EDZŐ.

Nem is. Ági, te nem vagy ilyen. Rákezdesz erre a gyászos moralizálásra, hogy te jó, ő rossz, pedig csak utálsz edzeni, és nem jött össze az edzősködés. Szakmai elvként hangoztatod, hogy kedvesnek, megértőnek kell lenni a vendéggel, miközben csak lusta és elkenődött vagy. Ugyanannyit írsz a depressziódról, mint az “edzésről”, ami gyógytesinek is gyász, és húznál ebbe bele másokat is. Nehogy már más élvezze a futást, a böjtöt, vagy kockahasa legyen! Jujj, ez mind elvárás, át vagy verve, gonosz média, gonosz diétakultúra!

Hogy nem unják?

És miért olyan üdítően tömörek és frappánsak Andi baszogatós motivációi?

Pataki Andi végzett valamit, ami nem tűnik gyengének; nem túl izmos, de egészen zsírtalan, szép a teste, nem kell előnyösködnie a képein, és profi videókat forgat (semmiképpen nincs benne konvektor, szemölcs, macska).

Megint a lemaradt középszerűség üvöltözik a kiválóra. Mert idegesíti, hogy amaz nem csak eredményes a saját sportjában, hanem meg is veszik a termékét. Pór Áginak annyi marketingérzék se jutott, hogy ne panaszkodjon a megélhetés nehézségeire.

Közös bennük, hogy edzőként netes kontentet készítenek, és otthon végezhető, kevés vagy semmi eszközös, erősítő, illetve HIIT edzést árulnak online, tehát egy a vadászterület, csak a célközönségük nagyon más. És mondjuk Pataki Andinak megy is a biznisz, sugárzik belőle az erő, meg látszik a sport a testén.

Pór Ági évek óta semmi mást nem csinál, mint a saját lehangoló élete, közérzete, teste miatti frusztrációját adja ki magából valamiféle diéta-ellenkultúrának álcázva: ő kritikus, utánanézős, átlát a szitán. És rengeteget dumál, minden apróságban igazolást keres arra, hogy az a jó út, ha nem veszed komolyan az edzést.

Nem komálom amúgy a netes edzés műfaját: az ágazat túltelített, mohó, önismétlő, könyöklős, hitrendszer alapú. Túlteng az önbranding: én nem tudok ennyire kíváncsi lenni edzésügyben egyetlen személyre, nem igénylek gurut. Majdnem mindig saját kútfőből edzek és motiválódom, de ma már tömegével van bármilyen ingyenes, lelkesítő, profi videó, gyakorlatleírás, tanács, edzésterv, ha elkél az inspiráció vagy a körítés, de tényleg bárhol. Van abban valami visszás, amikor edzéseket és közösséghez tartozást tagsági alapon, hovatovább identitásként árusítanak. Én emiatt nem bírtam Dagadt Köcsögöt és Gyerünk, anyukám!-at sem: nekik annyira olcsó ez, a júzernek meg ehhez képest sokat kell beletenni. Jógatanárom legalább adja a lakását, jelenlétét, korrekcióit. Túl sokszor reprodukálható, lélektelen a netes termék. Az előfizetésből lesz a netes locsogás: gyanítom, a tagok többet kommentelnek, mint edzenek.

Szóval én nem költök ilyesmire, akkor már inkább egy negyvenkettedik csodaleggingszre. De ha ilyen kontentet keresnék, biztosan Andi videóira fizetnek elő.

Pataki Andi a tesitanáros “emeld fel a segged” beszédmódot választotta, ami nem épp azt idők szava, igazi kilencvenes évek hangulat, ma már a Rubint Réka típus se mond ilyet. Mert most az megy, hogy nem szabad senkit megszégyeníteni, igazat mondani se, nehogy traumatizáljunk valakit; szegények annyit fogyóztak és gyötörték magukat, most gyógyulnak, a hajcsárszövegek csak megutáltatják velük a mozgást. Halld meg szelíden a tested jelzéseit, találd meg a neked valót, könnyíts, hagyd ki az edzést… a nem mozgás is mozgás, a semmi is valami:

Imádom, egyszerűen. Hogy még ő van megsértve. De nem csak a kövérek-intuitívevők nyomatják:

A világ, amiben minden elmosódott és képlékeny, “én így értelmezem, nekem ez az”, nincsen többé definíció, standard. Csak én érzem ezt mélyen sértőnek? A teljesítményre, verítékre, képességre nézve.

Az önkímélet és sérelembabusgatás (haladók neurodivergens szöveggel nyomják, tehát ők NEM TEHETNEK RÓLA) mellett a másik trend, a még ennél is ostobábbaknak a pénzköltés, a ma is virágzó csodaszeripar. Vegyél valami tápkieget, és jó lesz (myprotein-Németh Dorottya, LifeTilt, Mankershop).

Andi kifogásokat leleplező keménységén persze csak az sírja el magát, vagy kezd vele ingerülten vitázni, akinek sara van sporttémában, és nem és nem tudja megszeretni a mozgást. A keveset se, a könnyűt se, a sétát se. Valójában azt nem szereti, hogy elnehezült és szarul néz ki, telnek azt évek, jönnek föl a kilók, egyre jobban gyűlöli a kockahad elméleti koncepcióját is, ja, és őt átverte a “diétaipar”, és akkor ez rá van kenve a “hajcsárra”, aki “bántalmazó”, de izgatottan megfigyeli.

Zárójel. A diétaipar évi 71 milliárdos biznisz – a fast food ágazatot pedig 973 milliárdosnak jósolták tavalyra. De erről ezek a megszomorodottak soha nem beszélnek. (Az ételeknek nincs morális tartalmuk!) Bezárva.

Én is ismerem a “testem szavára hallgatást”, a “túl nem feszítést”, mert ma már én sem edzek annyira durván. Pór Ági rendszerében én is túlélő vagyok, 2016-ban írtam:

Most például, ahelyett, hogy befejezném végre a holnapi posztot, itt bizsergek, hogy mi legyen, vigyek-e külön cipőt az olimpiai guggoláshoz, kiszámítottam fekvenyomásból az egy ismétléses maximumomat, és esküdözöm, hogy a hétfői zúzós terem és a mai tizenöt kilométeres hegyi futás után holnap inkább nyugis nyújtás, plank, szauna (haha, ebből is mi lesz: edzők és pultosok jönnek-mennek, a nap már a másik oldalon süt, már kétszer pótoltam magnéziumot, a fűrészpálma levelei lehullottak, tizenkilencedszer szólal meg A Szám, Amitől Féltem, Hogy Az Jön, de én még rámegyek hétféle gépre, valami elbaszott hetvenöt kilóval lábtolózom, turmix után felötlik, hogy hohó, haskerék is van a világon, és visszamegyek, enyhe hányinger közepette csapódom vele a falnak).

Minden idegesít. Mindenkit zsírosnak látok.

Miért így van összeforrasztva a Cybex gép?

2015-18-ban az edzéseimnek eléggé pótcselekvésjellege volt, már akkor is gondoltam, tudtam, hogy Artemisz azért olyan aktív, mert nincsen csávója, akivel összebújva beleszundikálhatna egy üzbég művészfilmbe. Csak hát soha ilyen hasznos, öntudatot és izmokat eredményező pótcselekvést. Abból lett a mai testem, kitartásom, öntudatom. És ma már, a nagy szabad időbeosztásban van olyan, hogy elhatározom, reggel futok egy hosszút, de “előbb még elolvasom/megfőzöm/elintézem ezt meg azt”, “jaj,  nehéz lesz”, “menstruálok”, “hőség van”, “ma regenerálódom, az is kell”, “a teljes élet része a lustálkodás is”, “nekem aztán nem lesz bűntudatom, eleget edzek így is”. Amúgy tényleg, elmúlt hetem (pulzusalapon számolja):

Nem nehéz az edzés, nem ritka, hogy ennyi, formában vagyok. Mégis, így is, minden egyes futás előtt, súlyzózás előtt megy a lemez: alkudozom, szorongok, ellenállok.

Volt, hogy hallgattam erre a hangra, és keserű, nyugtalan lettem tőle pár hét alatt. Még úgy is, hogy nyolc hétig volt posztkovidom. Nem lehet edzés nélkül, sok edzés, önlegyőzés nélkül jól lenni.

Nem, nem a testem jelzése ez, én testileg teljesen jól vagyok. Nekem a tudatomban van egy gát. Szorongok a kipirulástól, a lihegéstől, az erőfeszítéstől.

És közben tudom, hogy ez kifogás, szükségem van az erőfeszítésre, nagyon boldog és eredményes az egész, már közben is és utána. Csak előtte nem. Tudom: nem a testem, hanem a lustaságom tiltakozik. Ki kell röhögni a lehúzó hangot, a szorongást, és hajrá. Kell, hogy legyen valami humorérzék, egészséges rá se rántás az énünkkel kapcsolatban, ne hatódjunk mindig úgy meg minden lelkizéstől.

Akik kárognak, rosszindulatúan mások edzését, étrendjét, “túlzásait” taglalják, mindig szánandóan élnek, félnek az élettől, meg vannak nyomorodva. Más igazságszolgáltatás nem lesz: ennyi a “karma”. És Pataki Andit megveszi az, aki tényleg akar edzeni, félórásat, endorfint akar, és kúlnak érzi az izzadást. Ági meg szövegelhet vég nélkül a félbe-szerbe mozdulatokkal a konvektornál a megszomorodottaknak, akik se így, se úgy nem fognak edzeni soha. Egyre kevesebb edzés, egyre nehezebb-merevebb test, egyre több szöveg és önsajnálat.

A legszebb éveik. Pór Ági még nincs harminc. Pataki Andi elmúlt negyven.

Nincsen olyan, hogy ne legyen erőfeszítés a sport. Van kellemes mozgás: séta, jóga, de aki akar valamit a testével, jól kinézni, vagy gyógyulni, annak kell az, hogy félretegye a nyűgöket, a kifogásokat, komolyan vegye magát és mindenféle irreális önelvárás, túlzás nélkül kitartson, és jut do it. Mert akkor könnyű lesz a nehéz, és hihetetlen önbecsülés származik abból, amikor sikerül valami, ami korábban csak olyanoknak ment, akik annyira mások, mint én… igazi sportolók.

Ja, és Pataki Andi nem kesereg és nem érzi szarul magát, pedig éles mondandója nem csak Pór Ágit bőszítette fel. Megrántja a vállát, letiltja a picsába a sok irigy lusta kellemetlenkedőt. Mosolyog és tolja tovább: az én oldalamon az lesz, amit én akarok.

még egy tanulság: a szakértősködésről

Gyereksport, edzők konfliktusai, netes lincselés, és az öntörvényűség, a rendkívüliek megbüntetése – erről írtam Lóci és Olivér meghurcoltatása kapcsán.

Senkinek ne legyen kétsége: súlyosan árt a gyerekeknek a hajsza, semmi jó nem sülhet ki belőle egyik szereplőnek sem, bármi is lesz a vége. Szerintem Csontos Imre fog itt megszégyenülni. Csak addig is feldúlja a család életét, és ami az igazi szégyen: az ő posztja nyomán ezrek vetkőztek ki magukból. Helyeseltek tízezer felkiáltójellel két, igen vitatható gyakorlatot: 1. a semmit nem sportolást (“én nem erőltetem a gyerekre!”), 2. a szorongó, szolgalelkű, sérülésektől parázó, szakértősködő sportolást. A magasztos gyermekvédelmi cél csak a morális alap, hogy bármit meg lehessen tenni. Még akkor se sülne ki a feljelentésből semmi jó, ha az volna, amit állítanak, hogy “a szülők erőltetik rá a gyerekekre a hosszú távokat, a versenyzést”. A sport lényegét nem érti az, aki ilyet állít. Ők egy sportcsalád. Versenyre nevezni sok héttel korábban kell, egyáltalán nem ritka, hogy egy gyerek (vagy felnőtt! én!) lobogott még januárban, és aztán nincs kedve fölkelni áprilisban pont a verseny napján (ezeket a kis részleteket mazsolázta ki Csontos Imre mint “bizonyítékot” – ha lenne sara a szülőnek, vajon megírta volna-e az alkalmi nyűgösséget, konfliktusokat?).

Hányan, hányszor futottunk, edzettünk, indultunk neki versenynek úgy, felnőttként is, hogy nem eufória volt, hanem akarni kellett, elkélt a biztatás? Annál becsesebb leküzdeni önmagunkat, és belelendülni, mégis beérkezni. Mindig, mindig megjön közben a semmihez nem hasonlítható öröm! A kommentelők ezrei, akik virálissá tették az esetet, azért hökkennek meg és hőzöngenek, mert szörnyű erőfeszítésnek tűnik nekik bármi sport. Illetve a saját nyomorult futásaik jelentéktelenednek el Lócié mellett (feltűnően sokszor magyarázzák, hogy ők is futnak, meg a gyerekük is). “A táv iránti alázat”, “a többiekkel szembeni korrektség” – ezek Amadeust is visszaküldenék gombfocizni, mert a templomi orgonista mégiscsak idősebb. Nem átallják leszólni, cincálni a gyerek teljesítményét.

A maraton amúgy nagyon durva. Mindenkinek. Nyugis, kellemes maraton nincsen.

Amiről írok most: szakértősködés, elitizmus, beleszólási kényszer. Az autoriter stílus, a gőg. Amely elrontja az örömöt és a szuverenitást. Ez a célja, ez a lényege.

Ezek mindig így hápognak, ha látják, hogy létezik szuverén ember, és leszarja azt, ami miatt ők annyit görcsölnek. Arra megy ki a játék, hogy kétségbe vonják a kompetenciádat, az énhatáraidat, ezért vádaskodnak és titulálnak elmebetegnek. Egy verseny, ők találták ki és beneveznek téged is: ki a jó ember Ki ért hozzá? Bővebben…

újabb netes lincselés…

Az edzésnaplóban már említettem ezt a történetet, most külön posztban összefoglalom:

 van egy család, két fiúgyerekkel, kirándulnak, sokat sportolnak, nem a legkönnyebbeket, együtt is. A gyerekek versenyeznek is, birkózásban. Futóversenyeken találkoztam velük, egyszer megkerestek, beszélgettünk is itt nálam. A nagyobbik fiú, Lóci már négyéves korában is futott, mint a nyúl. Nem úgy, mint mi, hogy évente 2-3 rövid távú verseny a gyerekekkel, hobbiból, utazáshoz kötve vagy Pesten, hanem rendszeresen, egyre többet, az ország számos pontján, sokat utaznak.

Teltek az évek, hosszabb távok jöttek, gyerekversenyek, sikerek, később 15-ök, félmaraton. A posztjaikból kirajzolódik az elkötelezettség, határozott, kitartásra nevelő értékrend, rengeteg szülői munka. Éveken át zajlott ez, sokan követték őket a facebookon. A nagyobbik fiú most tíz éves. És mivel létezik olyan verseny, ahol rajthoz állhat maratonon ennyi idősen (itthon nem), és egészen lelkes, 2022 júliusában, Szarajevóban lefutja a maratont, extrém körülmények között, szülői jelenléttel.

Ebből hír lesz, én a 444-en láttam.

És akkor, dobpergés:

kitör a kommentelés, a néplélek megmutatja önmagát.

Hozzászólnak aggodalmas szülők, a saját gyereküket dicsérgetve, mértékletességre figyelmeztetve, önigazolva. Meg kell hagyni a gyerekkort a játéknak, írják elhízott emberek. És megjelenik a szakma, ellepik a család sportoldalát. Köztük komoly futók, futós bloggerek, edzők is, akik között én az évek alatt láttam már egészen elkeserítő konfliktusokat, konfrontatív és önimádó személyiségeket, versenyszervezői féltékenységet, faszméregetést, értelmetlen hitvitát és becsvágyat: aszfaltosok, maratonisták kontra ultrázók, sima futók kontra triatlonosok, Lubics Szilvia szakítása az edzőjével, sportszerűtlenség. Maráz Zsuzsannát férfi blogger lezsuzsizza, a többieket teljes nevükön emlegeti (rászóltam). Rémisztő alakok, akik folyton kinyilatkoztatnak. A saját, elit tempójuk, edzésmennyiségük a norma, kirekesztőek, mániákusok és önimádók, kákán is csomót keresnek; minősítgetik mások felkészültségét, rajthoz állását, profiknak való terminusokkal dobálóznak, csúful meglovagolják az életközépi válságban és tönkrement házasságban vergődő tömegek bizonyítási vágyát. “Ötórás maratonnak nincs sportértéke”… én ezt megutáltam már kb. 2018-ra. Az állandó mansplaininget, kioktatást.

A versenyek szexizmusát is: pasik méregetik a nők fenekét, férfiak jelmezben futnak nők között, a női versenyek létjogosultságát elemezgetik; az iramfutók is férfiak a női futáson, lekezelően “biztatják” a nőket. Csanya is nekem esett (önkéntes voltam az ő bizniszversenyén).

Kellemetlen közeg. Sok az önjelölt, hiú, rögeszmés, és akadnak semmivel feltűnösködő blogkoppintók is.

Lóci maratonjáról beszámol a 444, a 24.hu és a többi. Később a reakciókról is írnak: népharagnak nevezik a kommentelők özönszerű véleményét, szörnyülködését, ítélkezését, és idéznek is tőlük bőséggel. Itt a kiemelt lapfotó már koncepciózus, hangulatkeltő, ahogy küzd a gyerek:

https://24.hu/sport/2022/07/06/loci-es-oliver-megcsinalja-szarjevo-maraton-futas-hosszutavfutas/

Az egyik nagyon okos futó, Csontos Imre csakis a gyerekek érdekében feljelentést és gyermekvédelmi bejelentéseket tesz. Bővebben…

engem rohadtul zavar, hogy így beszélnek a szexről

Soha nem értettem ezt – és nem szóltam, lapítottam, a feminizmusom miatt. Most sem könnyű a mindenhonnan ugyanazt harsogók között a véleményemmel kiállnom, de ki kell mondanom, amit gondolok, ez szilárd álláspontom, és azért is fontos, mert sokakat ismerek, akik így gondolják, viszont ők hallgatnak.

Az abortusz nem jog, hanem egy végső esetben bevethető kríziskezelés, amellyel nagyon óvatosan érdemes bánni, és nem szabad elhallgatni rettenetes kockázatait, későbbi hatásait.

Zavar, felháborít, hogy babákat bántanak ridegen, érzéketlenül, üvöltözve. Bővebben…

mámorító nyár

A mindenféle éles témák közepette kérdezitek, magunkról írok-e, mi van egyáltalán. És rég tettem ki fotókat.

Boldog vagyok, összességében. Semmi különös oka, csak általában, közérzetként: jó.

Edzek, baráti találkozók vannak, mozi, éttermek, ügyintézés. Most készültem el egy könyv nyelvi szerkesztésével.

Holnap a harmadik évfordulónkat ünnepeljük. Bővebben…

mondd, mit ér az egész feminizmus

Az úgy volt, hogy alapítottak egy portált, már hét éve, hú, de jópofák, progresszívek, folyton írják, hogy vidám a hangulat a szerkesztőségben, könnyes a szemük a saját jóságuktól, védik a gyermekjogokat, rendezvények, díjalapítás – sikersztori, negyedmillió követő.

A wmn nevet választották Bővebben…

könyvek, amiket olvasok

Most nagy nyugiban telt el egy hét: nyaraltunk 13. és 20. között, Balaton-part, az elején kettesben, a kicsik osztálykirándultak, később lejött L. és co.; közben feljöttem egy nap forgatásra (All The Light We Cannot See, Mark Ruffalóval és Hugh Laurie-val); iskolai évzáró, és utána vittem le a kicsiket is a nyaralóba.

Alig képernyő, sok napozás, séták, némi futás, tollas, nagy alvások, főzés – és olvasás.

Mit olvasok? Bővebben…