ott állsz a szélben

Kiemelt

Két kérdés tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom. Ma az egyikről írok.

Ott állni a szélben. Bővebben…

pillanatok egy otthonoktatott babalány életéből

Kiemelt

Ezt a posztot nettelen írtam a jegyzetek között, hosszú edzésre zötykölődések idején, azért néz ki másképp.
Sokan kérdezitek, mi van Julissal, hogy megy az iskolán kívüli lét – miközben öccse is (elsősként), bátyja is (tizedikesként) benne van, viszonylag jól. Pontosabban, egyiküknek sem könnyű, csak nekik másért nem, és kevésbé szenvedik meg. Abból nincs feszkó közöttük, hogy Julis nem jár.
Babalány egy prototípus: alkalmatlan a közoktatásra.
Babalány babalány, mert gyermek maradt, minden vész közben is tiszta, megóvott, fára mászó, nem kütyüző, nem tévéző, nem érdekalapú, nem betörhető, őszinte.
Nem tűri az intézményt.
A tanulócsoportot bírná, csak most, jó okkal egyébként, teljesen megértem, kéthavi kauciót kérnek, ráadásul nagyobb és drágább bérleménybe költöztek az épületen belül. Na, és az nekem nem fért bele augusztus végén.
Nem akartam folyton tartozni.
Ez az igazi ok, nem tagadom, különben ott volna, és az volna neki a legjobb.
Így meg az élet egésze van. Erdei, jövős-menős és könyvszagú élet, kiállításmegnyitó is, Balázsnál városban alvás, ha úgy alakul.
Mindennapi kardió Dávidot iskolába juttatni, és onnan általában még reggel haza, erdőn át.
Castingokra járunk és akrobatikázni, úszni. Könyvtárba. Hagyományos tankönyveit értelmesen használjuk, akárhol megold egy-két feladatot, de kap gyerek-rejtvényújságot is.
És mindent csinálunk: a valós életet. Házimunka, kutyaséta, piac, nyújtás-ugrókötelezés, ügyintézés, hajvágás, posta.

Bővebben…

hogy lehet ezt kibírni 2.

Kiemelt

A bejegyzés első része: hogy lehet ezt kibírni 1.

Arról írok, milyen halálig kísérni azt, akit szeretünk, és utána milyen az élet.

Sok feladat, kicsi gyerekek, rengeteg teendő, félelmek és elkeserítő emberek.

A listaírásra szánt papír nagy volt, de annyi minden került rá, hogy én már nem fértem az aljára se. Természetes: én nem vagyok fontos, most a gyógyulás a fontos — a nagynéném szerint –, meg a gyerekek.

Nem ettem, nem mostam hajat, nem aludtam, nem volt időm elgondolkodni semmin. És volt egy pont, amikor nem ment tovább.

De nagyobb papír nem volt a listapapír-szaküzletben, hát beírtam magam mindenki elé.

Mert az kiderült, hogy senki nem fogja átkarolni a vállam és gyengéden a füles fotelhez kísérni: pihenj egy kicsit, Éva. Bővebben…

hogy lehet ezt kibírni 1.

Kiemelt

Ezt kérdezik tőlem. Olyanok, akikkel szintén megtörtént: egy közeli hozzátartozójuk rákos lett, tudják, hogy meg fog halni, és vannak gyerekeik.

Régebben nem volt rák, nem létezett: a családomban nincs, és elképzelhetetlen volt, elméleti fogalom, nem is értettük azokat, akik rettegnek tőle. Most már annyi idősek vagyunk, és újabban olyan fiatal áldozatok is vannak, hogy hetente hallok diagnózisról, halálról. Ez már ez az életszakasz, már dolgunk van vele. Halljuk az újabb eseteket, és hálásak vagyunk. Ezt nem írom végig, igen, azért, értitek. Bővebben…

top 10 — élmény

Kiemelt

Fertő-tó, vízen alvás 197 %

Sopronig vonat, át a városon bringával, könnyű epres kardinális a Harrerben és lórúgás-duplakávé, utána a temetői körforgalomtól huss, le az erdőn, a Malomtó mellett, át a tóig — ez olyan, hogy ilyen nincs, Bővebben…

cselekedj a földért: egyél kevesebbet!

Nyáron már bíráltam a trendi, álmegoldásokra buzdító, életszerűtlen környezetvédelmet. mi van a szívószálon túl? A poszt nagy vihart váltott  ki, az derült ki, immár sokadszor: a téma forró, szívesen reagálnak, de nem mindig nem értik az érvelést, a szöveget. A cselekedni és önkorlátozni lusta olvasó kimazsolázta belőle, hogy a probléma nem létezik, rendben van a műanyag, áldásomat adom az ignoráns, hárító viselkedésre. Hajigáljuk csak szét a palackokat! Holott én azt gondolom, és ezt is írtam, hogy értelmes ember nem magazinból jön rá, hogy mi a pazarlás, mi kártékony és mi az ő személyes felelőssége, soha nem használt szívószálat, és nem 2017 óta védi aktívan, tettekkel és lemondással a környezetet. És míg engem a probléma bagatellizálásával vádoltak, minden erdei kutyaséta alkalmával összeszedtem, majd szelektáltam minden műanyagszemetet. Nem posztoltam ki sehova. A demonstratíve minimalista-műanyagmentes-zero waste instagramasszony (szívószálas üvegekből házi készítésű teák) felháborodott, hogy a poszttal rossz hírét keltem erőfeszítéseinek. Nos, szerintem ő nem a lényegről beszél. A visszajelzéséhes, példaképpé válásra sóvárgó instagramozás tévút, a szűrős ugyemilyenszép, ugyemilyeneredetivagyok fotókat pedig minősíthetetlenül modorosnak tartom. Általában mindent, amit feltűnően a látvány kedvéért csinálnak. És életszerűtlen, csak hivalkodásra való, amit megmutat. Ugyanígy a minimalista, rejtetten és sunyin fogyasztásra, trendiskedésre ösztönző, influencer típusú, magának jutalékot kaparó blogolást is bírálom, amely csodaszépen fotóz, ragyog a konyhája, gusztusos az ebédje, minden divatos jelszó és kihívás – csak ő maga szarul van, nem halad az egészségével, épp ezt kell leplezni.* Az agresszív vegán aktivista ötvenöt darab naiv, dogmatikus és manipulatív kommenttel lepte el a poszt facebookmegosztását, és nem érti, miért nem ismerjük el: igaza van. Nem tudok vitázni azokkal, akik nem veszik a fáradságot, hogy megértsék az érvelést. Miért nem értik? Mert vakfoltjuk van. A vegánoknak az ideológia miatt, aki pazarló életet él, annak amiatt. Senki nem az értelmes, józan cselekvést tartja szem előtt, csak magunkat mosdatjuk folyton. Bővebben…

nem elég magyar – ady endre és gyóni géza

irodalomóra

E. D-nak, szeretettel

Amikor a Nyugat megjelent ama háború előtti, pezsgő években, megbénult egész Budapest. Álltak a villamosok, lehajtott fejjel, papírba temetkezve jártak a -kelők. Főleg Ady, a “furcsa, nagyszemű legény versei” miatt. Mit írt Ady?

De mi az a Nyugat? Bővebben…

áldott jó gyerekeim

Mindig, amikor megy a hörgés (és most megy igazán), egyetlen, csendes mondatot tudok mondani:

Az én gyerekeim sose bántottak senkit.

Hát a tieid? Vagy mit rugózol rajtam?

Mert én gyarló vagyok, túlterhelt, traumatúlélő. Nem mindig működik a fűtés, szétrág dolgokat a kutya, olyakor számszakilag nem jön ki a hóvége; küzdök a reggelekkel, a renddel (ez nem jó szó, nincs rend), az időjárással, a múlttal, a legkisebbel, néha Julival is, mosson hajat, ne vagdossa szét a méregdrága selyemanyagot babaruhának. Továbbá 2010 óta világos, hogy nem tudom úgy csinálni a szülőségemet, ahogy azt a mórickák elképzelik, akik gyereket közelről még nem láttak. Attól olyan szentek. Nincs annyi erő. És küzdök Lőrinc korán jött – amúgy pozitív tendenciájú – felnövésének hordalékaival. Vágja már le a haját. Ne késsen. Kupival küzdök, csekkekkel, hivatallal, lassan érkező honoráriumokkal, betört ablakkal. Ahogy mindenki.

Külön küzdök az ítélkezőkkel, az intoleranciával, a más ízlésűekkel, az azt normának gondolókkal, az erkölcsi alapon, de névtelenül fenyegető, képmutató, rámerőltető, beleszóló okosakkal, sajnos, családtagokkal is.

De végül, at the end of the day, ahogy a művelt ausztrál mondja, meg kell néznem, mire jutottam, mérleget vonni, és egyvalami számít: hogy a gyerekeim jól vannak. Tiszta az erkölcsi érzékük, nem sunyik, nem agresszívak, helyes az értékítéletük.

Soha senkit nem piszkáltak, aláztak, bántottak. Nem engedtek közhangulatbnak sem, mert erős bennük az, hogy mi helyes. Nem kellett erről prédikálni, csak sokat beszélgetni, együtt-rezdülni, poénkodni.

Amúgy van baj, persze. Azzal, hogy ugyane tartás miatt nem stréberek, nem törekvők, igyekvők. Szóvá teszik, jelzik (Juli egész finoman), ha kiáltó igazságtalanság van. Kritikusak. Nem illeszkednek eléggé. Lőrinc is renitens a maga módján: oviban nem akart aludni, elsőben, épp járom hónapja járt oda, megszökött. Erről itt olvashatod az ő lenyűgöző beszámolóját:

a szökés

Amikor ezt megírta, még nem volt tizenkettő, amikor szökött, hét. Csakis a rendszert játszotta ki, azt, amelyiket a moslékszagú menzájával és magolásával, ünnepségeivel mindannyian utálunk, nem bántott senkit. Nem csinált veszélyes hülyeséget, nem rombolt, nem ártott senkinek, egyszerűen vagány volt. Kalandot kezdeményezett és hajtott végre, amellyel lázadt a Rend ellen.

És akkor az ottani, erőalapú igazgató kifejezte, hogy nem működik ez így, hogy én kvázi büszke vagyok a gyerekemre, vagánynak tartom a szökését, mert ez kettős nevelés. És szerinte az, hogy Lőrinc elgondolkodva rugdalt egy kavicsot az udvaron, rongálás, mert felpattanhatott volna egy autóra vagy valakinek a homlokára. Ennyiben maradtunk. Nyilván úgy gondolta, én fogom az intézményi érdekhez és militáns elvárásaihoz igazítani a saját szülői gyakorlatomat.

Azt nem tudom, ezt a szerepe mondatta-e vele, vagy privát is komolyan gondolná. Később egy bajszos igazgatóhelyettesből sikerült kicsiklandoznom az igazságot. Képzelje el, osztálytalálkozó lesz, tizenöt év múlva előkerül ez a sztori? Ön szerint ki lesz akkor a jó fej ebben a történetben, és kit fognak kinevetni? Az ördögpatron veszélyes, halláskárosodást okoz, ez komoly? Nem koholt bosszú ez? És elnevette magát. Vittem neki az évzáróra egy blogkönyvet, dedikálva.

Akkor még Lőrinc is félt: megbüntetnek, tömlöcbe vetnek, mi lesz. Neki ezért idejében elkezdtem tanítani a polgárjogoknak, a jogbiztonságnak, jogszerűségnek megfelelő, méltó polgárhoz illő viselkedést. És ami a túloldalon van: hogy nem ügyeskedünk, nem magunknak kaparunk, nem maszatolunk, nem válunk korrupció részesévé, nem vagyunk megvesztegethetőek, sakkban tarthatóak, és kiállunk a mindenkori áldozatok mellett.

Gondolj Jánosra. Ő hatévesen, amikor előkelő polgár volta és okossága miatt bántották a maszatosabb társai, elhatározta, hogy indián lesz. Hallgatag, méltó, nem veszi fel a bántást. Dávidban látom most ezt a viselkedést, nem áll be a harsányak, agresszívak közé (hajaj, de tudják egymást szavakkal alázni a “csibészek”. “Istenem, hát ő se szent. Fiú. Arra nevelem, védje meg magát”. Ez a fedőszöveg). És aztán, ugye, Jánost gyülekezésért bevitték. 1973. március 15-én. Rabtársai között ülve pennát ragadott és levelet írt Kádár Jánosnak. Hoyg rossz a koszt a börtönben.

Tisztelt uram!

Így kezdte a levelet. 1973-ban. Kádár Jánosnak. Volt is éjjel sorakozó, ordítás, ki írta azt a levelet? Úgy szoktam mesélni, hogy másnap megjelent a fügével töltött őzbélszín francia óborral a menüben, mert a népmesének vigaszfunkciója van, de nem tudom. Mindenesetre ezt holtig lehet mesélni, a levél pedig megvan. Tény, hogy János hős volt. Tény, hogy sokkal nehezebb hősnek lenni, ha mindenki élvezi a Rend előnyeit, és nem kézzelfogható a diktatúra.

Egyre könnyebb lesz hősnek lenni.

Ne félj, fiam. Koholmány az egész. Semmi nincs a kezükben. Van jogorvoslat. Csak maradj emelt fejű, ne törj meg. S ha nincs jogorvoslat, akkor is ők válnak nevetségessé, rossz fejjé. Egyszerűen kiröhögjük őket.

Így járunk el azóta is. És Lőrinc is lelkes rajongója a magányos ellenállókról szóló filmeknek, a Mátrixtól a Csillagok közöttön át a Három óriásplakát…-ig és az Izlandi amazonig. Tökéletesen működik a morális érzéke, nem önös. Kiáll amellett az osztálytársa mellett, akivel baj van. Aktívan, cselekvően segít rajta.

Később is volt hasonló feszkó, felsőben, a bántalmazó tanárnő kapcsán, a lényeg ebben a posztban van. Akcióztunk. Ott magoltak is szorgosan azok, akiknek más képességet nem fejlesztett ki az evolúció. Megtudtuk, hogy ha Lőrinc nem tanul, az utcán végzi, utcaseprő lesz belőle. Ez külön kínos volt, mert már akkoriban is olyan módon élt remekművekbe ágyazva, mint egy-egy igényesebb kulturális rovatvezető.

Nos, ez a gyerek most (ő az egyetlen hosszú távú kísérletem) belülről vezérelten küzd az álmaiért, tanul, szerveződik, önálló. Az a matektanárnő, aki a gimnáziumból igazgatóhelyettesnek ment amoda, ahol Lőrinc volt felsős, külön odament hozzá, és mondta, hogy büszke rá, hogy taníthatta. Közben, persze, a rendet, keretet jelentő kordonokkal ütközik. Bennfelejtik magukat filmvágás közben a suliban, ilyenek.

De embernyi ember lett, különösebb szorosan fogás meg magántanárok nélkül is, kevés veszekedéssel. Csakis a széthagyott zoknikon meg a kutyasétáltatáson.

Olyan jó érzés ez utólag. Még akkor is, ha nem veszik fel az álomszakra.

Szóval mielőtt ítélkezünk más szülő fölött, esetleg nézzük meg, nem tűnik-e ez nettó ürügykereső basztatásnak. Nézzünk a saját szülői gyakorlatunkra. Nincs is gyerekünk, úgy ítélünk? Remek. Vagy felnőttek serege gondozza az együnket-kettőnket, de úgy is csupa harc az élet? Netán magunk is súlyosan elbasztuk, és reméljük, másvalaki is rosszul jár? Tudd, kedves anyatárs: egyedül a kimenet számít. A saját gyereked saját jelleme, teljesítménye, megküzdési stratégiái. Hogy milyen ember lesz az, akit feladatul kaptál, és hogy te rontottál-e rajta a potenciáljához képest.

már milyen régóta ez az a táj!

Mit mondjak és hogy mondjam? Meg vagyok rendülve. A táj – Fertőrákos, Fertőmeggyes, Ruszt – megsérült, érzelmileg is és tragédiák helyszíne. Mégis, ez az a táj. Itt írtam a hely kultúrtörténeti jelentőségéről: top 10 – élmény hová tűnt az emelkedő? Itt a saját élményeinkről: soha még ennyi kép! 1. soha még ennyi fotó! 2. És aztán itt: még mindig ez az a táj Ősszel szokunk jönni, minden évben. Október 1. a házassági évfordulóm.
Nyúlia
Jártam az esküvői vacsorám helyszínén, ugyanabban a parasztházban aludtunk, a hosszú rendezvényteremből nyíló, süllyesztett kádas szobában.
Voltunk a nászéjszaka (de hülye szó) vízi szállásán is.
Képernyőfotó 2018-10-13 - 18.45.02

a huszonegy házból tíz porig égett tavaly nyáron, ezek a betoncölöpök maradtak

14 fokos

Pedig János már nem él. És én is megváltoztam. Elmúlt a felfedezős frissesség belőlem, pont úgy, ahogy otthonos lesz egy lakhely vagy egy szerelem. Nem tartom már akkora kunsztnak a minőséget és a tisztességet, magamtól sem. Amiért rajongtam, az nem csak nem bonyolult: vannak árnyékai, kopásai. Mindig is voltak, csak naiv voltam? Mostanában lettek kopások? A naivitás, az ujjongó lelkesedés elvesztése kopás? Vajon ezzel jár a szerelemtelenség, a józanság, az önismeret, a határok tisztelete, a saját igényeim komolyan vétele? Nem tudom, hogy fogalmazzak. Belül zajlik mindez, és fáj nagyon. És megint G. szavai: “bárcsak tudnék feleennyira úgy örülni valaminek, mint te akárminek.” Már én sem tudok annyira. Már nem misztifikálok. Észreveszem a gyarlót, a drámát. Magamat is észreveszem. Így aztán a dolgok már csak úgy-ahogy csodálatosak. Viszont ebben az állapotban felviláglik az élet értéke, az egészségé, az emlékeké, az intenzív érzéseké. Nem csak bennem zajlik mindez. A helyi viszonyok átrendeződtek, munkás kéz kevesebb akad, és az őzek meg a szokatlanul későig itt időző seregélyek lezabálják a szedetlen szőlőt. Az értő kéz, a világló tehetség nem tud hibázni, viszont nem is lobog annyira. Nincs arra ideje. Munka van, feladat van, tartja a frontot. Nem biciklivel jövök most, de még Sopronból sem buszozunk, elaggott Volvóval visz a házig a Maestro. (Az előző bejegyzésekben találod a Maestrót.) Mégis, áthatóan helyiek a szagok, jóízű terményeké, gyógynövényeké, címeres téglába ivódva sültek, must, zsálya és kályha. A lomb aranysárga, a fehér húsú birsalma ragyogó korall sajttá fő és dermed, és ha fehér szőlőből vörösbortechnikával készít a Maestro bort, vagyis a héján hagyja, az fényesen narancsszínű lesz. Lőrinc szombat délben érkezik. Elmegyünk a tóhoz. Végig a mólón. Hattyúk, fecskék, elárvult betoncölöpök.

az utolsó közös utazásunk, 2012 szeptemberében. Dávid két és fél éves

Álmaim megrendítően, erős testi érzetekkel gomolyognak a nyugat-magyarországi csöndben. A nap melenget, és a gyerekeim már nem esnek a vízbe. Örülnek, önállóak, és intenzív emlékeik vannak. Birsalma és szilva, utóízek. Kacsamell, halászlé, vargánya, borjúmirigy, báránycsülök, egy-egy deci borok. Megkérdezem, mi ez a mirigy, a Maestro habozik a válasszal. Tudja, hogy ez az a szerv, a thymus, amely Jánosban az első tumor volt. Mindent tud.

álmot láttam, mesebelit

Vagyis, egy színdarabot. Ősbemutatót. Scherer Péter, a Nézőművészeti Kft. rakta össze a 7 nap című Eve Ainsworth-regény (Pagony kiadó) színpadi adaptációját.

http://nezomuveszeti.hu/darab/7-nap

https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/nezomuveszeti-kft-7-nap/directing-30730

Amit látunk, az hatásos, tömör, lényegretörő, megrázó, közvetlen, ripacskodásmentes, szellemes.

Kőszegi Mária és Jankovics Anna játsszák, érzékenyen, önironikusan, elevenen.

A legjobb fajta, érzékenyítő, szemléletformáló drámapedagógia újabb állomása ez a Vakság, a T, a Soha, senkinek, A gyáva, A kézmosás fontosságáról után. A bemutató a B32-ben volt, több tanárkollégám is ott volt.

Nagyon keményen bántja, alázza benne az egyik kamaszlány a másikat. Émelygek. Önkárosítás, testtel megalázás, feleségverés, gyerekbántalmazás és elhanyagolás, minden van.

Húzd be a lábad, bazmeg, szól rám a járásban a szerepe szerint Petra. Kirakom, csakazértis. (Get up, stand up, get up…)

Viszont a megoldás, a feloldás is tőlük jön. Van remény. Az élet megérteti velük, hogy ez nem jó, hogy lehet másképp, és nem lesz tragédia. Még iskolaváltás se.

Gyerekek, a szemlélők rászólnak a bántalmazóra. Mert nekik is sok. Mert működik az erkölcsi érzékük. Határt húznak. Egyetlen agresszor van, nincs közhangulat a röhögésen kívül. Őt pedig megértjük, mert látjuk a hátterét, az otthoni drámát és az érzékenységét is.

És van, aki kedveli Emmát, akinek nem számít, hogy kövér.

Felnőtt nem vonódik be, se tanár, se szülő: nem szereplői a konfliktusnak és a megoldásnak sem. A szélen lebegnek, távoliak, a maguk baja is elég nekik, a történteket nem is tudják meg. Nem kell állást foglalniuk, hatalmi szóval beavatkozniuk, nem marják egymást, nincs szó státuszról, életstílusról, az iskola hírnevéről, politikai érdekről.

Ki lehet sétálni a suliból, ha valaki nem bírja.

A bántalmazott, megalázott lány morálisan támadhatatlan, valóságos Jézus, legnagyobb hibája és legjellemzőbb vonása, hogy imádja a Pilóta kekszet.

Erkölcsi igazságtétel is van: Petra, a magabiztos bántalmazó pasija barátilag vagy tán azon túl is vonzódik a megalázott, kövér lányhoz, és dobja Petrát.

És az utolsó jelenetben egymás mellett ülnek mégis, Petra és Emma. Nem kellett felnőttnek kérdőre vonnia Petrát, nincs prédikáció. A véletlen is segítségre siet, ami az író dramaturgiájának eszköze. Meggyőződés van, jellemfejlődés és megigazulás.

A mesében. Nem Magyarországon vagyunk.

szereted a gyerekeket?

A pontos téma: kell-e, pusztán azért, mert gyerek, minden gyereket szeretnünk, amit úgy értek, hogy a javukra cselekedni a saját rovásunkra is és nem gondolni róluk azt, ami igaz rosszat, mert ők tiszták, meg ők a jövő? Mert őket szeretni kell?…

Egyszer olvastam egy amerikai könyvben: tényleg szereted a gyerekeket, vagy csak bizonyos fajta gyerekeket?

Nem értettem a kérdést. Hát bocs. A gyerek mint olyan, egy problémacsomag és aknamező. Állandóüan kell vele valamit csinálni, és a félelem is örök, hogy ártok-e neki. Ez pedig stressz, és én nem szeretem a stresszt. Nem szeretem a sikítozást, az irracionális vislekedést, a követelőzést, a szolgalétet, azt, hogy minden nekik jár, és mindig a felnőtt tűrjön, ráadásul mosolyogva – na, ezt a normát kifejezetten utálom. A káoszt, a kajamaradékot, az otthagyott dolgokat, azt, hogy nem komolyan csinálják a dolgaikat, hpgy többször kell szólni alapvető dolgokért, hogy csakazértsem, pedig nem nekem lenne fontos beérni nulladik órára, és hogy egy csomó erőforrás elmegy pocsékba, mert tetszett neki az a nadrág, különóra, de aztán mégse hordja, járja. Ezt a sajátjaimmal sem, ezt csak elviselem.

Nem szeretem, amikor sunyik, önösek, kijátsszák egymás ellen a többieket. Nem szeretem a verekedést, viháncolást se, meg például a kütyüfüggést. Kifejezetten a szülők tükrei, és nem nagyon szeretem a szüleik mentalitását, értékrendjét. Nem tudok rajtuk segíteni, nem dolgom változtatni rajtuk. Még a bizonyos fajta (jó fej, udvarias, nyugis, gazdag lelkű, kreatív, érzékeny) gyerekeket se vagyok köteles szeretni.

Azért szoktam. Ők a gyerekeim barátai, tán nem véletlenül.

Ez nagyon erős a társadalomban ám, hogy szeretni KELL, HISZEN gyerek Nagy hagyománya van a gyerMek szentté avatásának, gyerMek mögé be lehet bújni, mintha számítana, pedig csak eszköz, így lehet rászorítani a másikat valamire, amit egyébként nem tenne: ezért nem válnak el például, és ezért basztatnak engem is a gyerekekkel.

De nem, nem kell szeretni “a” gyermekeket úgy általában.

Nézzük meg azért, honnan ered ez a nagy gyerekszeretet. Az erkölcsi elveket a névtelen áskálódók akkor kezdik lengetni, ha épp benne vagyok az igazságomban, és be akarnak kussoltatni. Kell valami szerszám. Hogy az a szehegéhény gyerek, és én hogy képzelem.

Amúgy egyáltalán nem érdeklik őt a gyerekek, az én gyerekem meg végképp nem. Csak használja ezt a témát, ez a tuti fedezék, ami mögül lehet lődözni. És a fejében van egy norma, egy maximum. Pont ahogy a kinézetemet profi sportolóké mellé rakva fitymálja, az anyaságról és kutyatartásról is ilyen éteri, maximalista, reklámokban látott idillek vannak a fejében, amit ha nem hozok, akkor jól leszerepeltem, bántalmazó vagyok.

Legyél te éteri szülő és gazda – de olyan ám, aki úgy gondos, hogy eközben nem érzelmi pótléknak vagy önmegvalósítás-helyettesítőnek használja a kis lényt! Ha jól megy neked, utána elbeszélgetünk.

Pedig az élet nem ilyen. Vannak elveink, vannak szándékaink, vannak lehetőségeink, vannak rossz napjaink. Másokon nem érdemes a saját normáinkat követelni, lehet, hogy más mást tart fontosnak, de ami lesz, az nem elvi kérdés. Sokan nem gondolják sehogy, csak túlélnek. Reflektálatlan, sérült, érzelmileg szegényes, tudatosság nélküli emberek gyakran követik primer késztetéseiket, és használják a gyerekeiket mindenféle értelemben. Mindig van valami, néha szarul vagyunk, néha fegyelmezetlenek, de valahogy kibírjuk. Ezzel mindannyian így vagyunk.

Röhejes másokat piszkálni, főleg, hogy nem is ismered, nem vagy ott, nem tudod, nem ügyed. Itt mindig van hátsó szándék, és annak semmi köze a gyerekhez. Minden dohogásban, kibeszélésben, mutatóujj-lengetésben hátsó szándék van. Hogy is van az, hogy sajnálod a gyereket, de ki akarod készíteni az anyját? És hánbyan csinálják ezt, saját gyerekkel is, te jó ég.

Szóval én alapvetően jóindulatú közönnyel viseltetem az emberek iránt, nem szoktam velük törődni, ha nem a szeretteim. Felszabadító volt ezt kimondani: nem kell minden emberrel jézusi módon, aktívan jó fejnek lennem, csak ha úgy döntök, hogy őrajta most segítek, rá odafigyelek, ő érdekel. Nagyon sok jóféle, spontán interakcióm van így is. De kötelezően nincs dolgom a másik emberrel, akkor se, ha gyerek. Nyilván van egy általános emberiesség, megkérdezed a síró, egyedül bolyongó gyereket, hogy mi a baj, de nem vagy köteles egy jól levő gyerektől bármit eltűrni, csak azért, mert gyerek.

Ezek a gyerekek nemsokára felnőttek lesznek, és egy jelentős részük már most végleg, reménytelenül el van rontva. Nem őszinte, csicska, megfelelési kényszeres, sunyi. Nem szeretem, hogy ezt teszik velük a felnőttek, és nem szeretem, amit az agresszív vagy kavarós gyerek csinál. Nem dolgom megérteni a sérültségüket, mert erre hivatkozni kifogásgyártás. Ne csinálja.

Kognitíve tisztában vagyok azzal, hogy szülő és pedagógus hibája ez, és hogy a gyerek nem tehet róla, és vele türelmesnek kell lenni, de az érzések szintjén nagyon is tudok haragudni. Van egy csomó gyerek, akit nehezen viselek. Van felelőssége már a gyereknek is. Például ha beáll lincselni, bántani. Ha hazudik, ha letagad mindent, ha brahiból piszkálódik. Erre én nemet mondok, és nem azt a gyereket fogom sajnálni, megérteni, sőt, esetenként utálni fogom, mert nekem a sajátommal van dolgom.

Az nem mindegy, hogy a gyerek iránti negatív érzéssel mit kezdek. Azért vagyok felnőtt, hogy ezt magamban rendezzem. De az érzés teljesen normális, szokásos, én legalábbis nem ájulok el egy humán lénytől, csak mert gyerek, és nem fogok senki szemétkedővel másképp bánni csak azért, mert bebújik a gyereke vagy a szülősége mögé.

Dolgom, feladatom a vállalásaimmal van. Saját gyerekkel, a rám bízottakkal, tanárként is. Ott nekem jónak kell lennem, igyekeznem, és nagyon erős ez érzelmileg, nem akarom ösztönnek nevezni, mert szerintem nem pontos a szó, ezek tanult dolgok, de nagyon erős kötelességtudatom van, és nagyon figyelek, hogy vannak. De ott se tudok maximumot hozni. Például a saját szükségelteim rovására.

Biztos vagyok viszont abban, hogy azt, hogy mit kell és lehet tennem, nem más fogja nekem megmondani.

Szóval nem érdemes ezzel engem zsarolni, hogy “szegény XY”, főleg mert pont ő az egyik agresszor, és kilóg a lóláb, hogy csak az én gyerekem nem számít – mennyire nem mondtatok semmit, tagadtatok, engem maceráltatok, pedig az elmúlt hetek arról szóltak, hogy a lányomat űzték. Ha nem látod a lényeget, ha erről semmi véleményed, akkor viszont csináld a hozzád hasonlóakkal, tehát ne akarj hozzám beszélni, főleg ne az én felületeimen, helyeimen, hazudozva.

fejlemények

Hosszút beszéltem az igazgatónővel tegnap telefonon, aki elővette a legpolitikaibb, békéltető modorát, és valójában nem tud mit mondani, de a valóság, ami a szavaiból kirajzolódik, egész más, mint a durván traumatizálódott lányom mindennapi valóságélménye, és az, amit ez alapján az én józan eszem, erkölcsi érzékem, elveim és intuícióm mutatnak. Azt mutatják: baj van, rossz itt, rosszfelé megy. Nagyokat hallgat az igazgatónő a beszélgetésben, mert nem nagyon lehet mit mondani. Senki, de senki nem empatikus Juli fájdalmával, félelmével, ide-oda rángatottságával, sem a szülő jogos felháborodásával. Mint egy idomár a vadállattal, úgy lavírozik: soha nem fog embetileg érteni, mert a szerepe nem negedi. Csak védekeznek, hogy de ők ezt tették, azt tették. Hozzáteszem, a sok közül, a gyerekeim iskoláinak igazgatói és a saját egykori főnökeim közül is a legnormálisabb, legkulturáltabb, legkevésbé erőalapú vezető ő, kifejezetten szívélyes a viszonyunk, személyes beszélgetéseink is vannak, voltak, és azt gondoltam, őszintén szereti Julit, látja, hogy érték a nyugis, becsületes, kedves, nem sérült gyerek. Csak most szerep-ütközésbe került, mi megtámadtuk a Nagy Mamutot, az intézményt, és azt meg kell védeni. Azt képviseli, hogy a helyzet rendeződött, nagy problémák nincsenek, egy kicsit szúr (összeszedi és random “beveti” azt a nagyon keveset, amit ellenünk fel lehet hozni: “szegény Dávidot sajnáltam, amiért fél hatkor ott ül a padon”, ja, 5.20-ig edzése volt, utána pedig felöltözött, és ugyanúgy ül a teljes és autós családban élő gyerek is…,  Juli mint “magántanuló” nem ér be – a valóság: a hivatalos 7.50 helyett van, hogy 7.53-ra, 7.58-ra esünk be, egyébként tucatnyi más gyerekkel, de mindig csöngetés előtt. Ez komolyan megütött, annyira igazságtalan. Amit mondok, annak nagy részére nincs válasz, tényeket is mellőzni, tagadni kel, hogy kijöjjön a matek. Egy szempont van: ne látszódjon a probléma, ne legyen botrány. Ki garantálja, hogy Juli nyogodtan és nem állnak rajtta bosszút, amiért szólt? Ezt kérdezem. “Ez a cél.” Ez pedig a válasz. Mióta ez a cél? És mióta szarja le a saját osztályfőnöke Julit, jóllétét, érzéseit? És miért nem tájékoztatják a szülőt, mit tettek a megoldás és az elégtétel érdekében, kivel beszéltek, és miért nem segítenek Juli traumáját feldolgozni? Nincs itt semmi baj, ami volt is, megoldottuk, a gyerekek szeretnek ide járni. Ezt hallgatom. A dolog (ismétlődő, a légkört átitató, hatalmaskodó diák- és tanári erőszak) rendszerszintű, kiábrándító jellegét nem ismerik el, nem látják, hogy azért nem szólnak, nincsenek esetek, mert már a beletörődtek az áldozatok. A szülők nem fognak össze, vagy nem elegen, vagy csak a maguk osztályszintű, esetszintű, partikuláris érdekében. Nincs információáramlás sem, én tegnap és tegnapelőtt tudtam meg döbbenetes dolgokat, mert nem vagyok a lépcsőn pletykáló típus. Hogy másnak is volt baja, hogy ki mindenki és miért ment el, hogy mit próbáltak meg a szülők már, hogy építően, segítőleg avatkozzanak be, hogy ne legyen súfolás, zaklatás (ez járványos volt több osztályban is, iszonyú frusztrált, lefojtott gyerekek vannak), hogy szemléletformálás, képzés legyen, és hogy erre az iskola előbb kitérően, majd elutasítóan és sértetten reagált, hogy milyen húzásai vannak azóta is és idén is a jó öreg Anikó néninek. Vértezzem fel a gyereket, tegyem immúnissá (sajnos, ez hosszú ú), írja másik szülő. Rúgások, véres sebek és napi szintű macerálás ellen. Ez szélmalomharc, állítja. Ők Anikó néninél vannak, és beletörődtek. Ez van, ez megy, szar ez az egész, de ugye már csak nyolc hónapot kell kibírni. Hát mi egy percet sem. Annyira érzem, ahogy az izlandi amazon is mondja: mélyen, belül érzem, hogy amit teszek, helyes, én azt is, hogy PONT azért hörögnek, tolják rám, tesznek célponttá, mert nem térek ki, nem fogalmazom át, nem kötök alkut, mert fontos és igaz, amit kimondok, és mert ebben most egyedül vagyok, csak szelíd, privát támogatást kapok. Azt mondják, nyomják, sugallják, hogy ha bocsánatot kért a rugdosó, akkor kész, vége, spongyát rá, meg se történt, ne is mondjam, tiszta lap van, a trauma nem létezik. Érdekes ez. Arról vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tudni, hogy a rugdosó mellett van egy masszívan zaklató, az ő apja tagad és visszavádol, engem taglal, és bvan még néhány kisebb mértékben agresszív gyerek, meg egy mérgezett közhangulat, amelyben Julit lehet bántani, kikezdeni ilyen miatt, hogy ő magántanuló (volt tavaly), tök nevetséges, van sapka-nincs sapka ürügyek, sima idegenkedés amiért ő nem kopott hozzá ezekhez a kicsit már gonosz, eltompult lelkű hangadó gyerekekhez, a megalkuvókhoz, akik csak maguknak kaparnak, klikkesednek és erősorrendben tülekednek az együttműködés és a szív logikája helyett, és a valódi személyiségük már tízéves korukban vastag kéreg mögött pislákol bennük. A legdurvább pedig, mert ilyen tényleg mindenhol van, hogy a tanítónő ezt nem kezeli, rájuk hagyja, nem védi meg a gyerekeket. És ezt a szülők elfogadják, ki miért, van, aki nem is tud ezekről, a gyereke se mesél, vagy a gyerek pont nyertes pozícióban van, vagy elbagatellizálja ő is, vagy beletörődött. Az menekül el, aki szólt, aki áldozattá vált, aki hiába harcol, őt stigmatizálják mint zűrös bajkeverőt – őt is, a gyerekét is ellehetetlenítik. Sérült (fizikailag, durván, éles eszköz által) gyerek anyja is azt mondja, hogy “ezt nem lehet ilyen agresszívan, ahogy XY nekiállt” (akik tehát értük is felléptek, és akik elmentek végül). Vajon az elmenők folyamodtak jogorvoslatért, fordultak fenntartóhoz? Ezt, hogy vértezzük fel a gyereket és otthon ellensúlyozzuk a rossz hatásokat, is csak addig mondogatják, amíg tragédia nem történik. Mondjuk valakinek kiverik a szemét. Az meg nem látszik még most itt, hogy a lélek rétegeiben milyen durva a lenyomata a macerálásnak is, hogy életre szóló traumát szerez egy csomó gyerek a folytonos bántásoktól. Már rég nem csak a két durva erőszakesetről van szó, hanem arról, ahogy ezt az iskola (nem) kezeli. Hogy bociszemmel kérdezik, hogy de hát most, hogy újra szóltam, Juli tényleg nem ül már ott, mi a gond? Az a hely üres marad. Elűztétek. És ez néha eszetekbe fog jutni még. Juli nem gyenge személyiség, extrovertált is, aktív is, és szilárd: nem lehet neki bemesélni, hogy ez nem is erőszak és nem baj és rendben van. Nem elmélete, tudása van, hanem hibátlan érzéke. Éleslátó, igazat mond, tapintatos és határozott. Gondolom, engem fognak diszkreditálni, és akkor nem is kell azzal foglalkozni, amit jelzek. Ez már most is zajlik, önkéntes szülő áskálódik, nem tudom, ettől milyen előnyt remél. Meg lehet az iskolát és a felelősöket fingatni, futtatni, és akkor majd a védekezésre megy el a sok energia, hiszen a nimbusz és a nyugdíjas állás sérthetetlen, és persze lesz ellentámadás. Szóval ez nem megoldás, igazi szembenézés, felelősségvállalás nincs és nem lesz, nem lesz személycsere, évtizedes dicsőségükből és tapasztalatukból élnek nyilvánvalóan kiégett kollégák. Azt nem tudom, hogy Dávidot is kicsinálják-e majd emiatt. Igazából semmit nem tudok, várunk. Hogy hétfőn, amikor bemegyek, az iskolapszichológus ellenemben az intézményi érdeket képviseli-e majd, hogy közvetíteni akar-e, vagy megmagyarázza, hogy ők mennyi mindent tettek, esetleg engem firtat, vagy Juli és a gyógyulása, biztonsága lesz a téma, ami a lényeg volna, azt sem tudom még. De azt tudom, hogy a nyilvánosság fontos, és engem véd, ha nem hallgatok. Anyuka levele, miután mindenhonnan tiltottam: Pszichopata vagy!!!!!!!