fogadd el magad

Kiemelt

c-nek

Jaj, ez milyen egy hálás, olvasószerző, valódi feminista üzenet volna. Mennyit írhatnék én harmincas-negyvenes, értelmes, életük által szorongatott nőknek arról, hogy ne búsulj, jó vagy te így. Kitölthetném a dühöm az irreális szépségelvárásokon, lehetnék éles, gúnyos és hatásos. Írhatnék a “természetes testekről”, amelyeken ugyan nyomot hagynak az évek és a szülések, de igenis mindenféle női test szép, és büszkén viselhető, és nem kell megfelelni holmi külső elvárásoknak!

Milyen könnyű lenne ilyeneket írni. És milyen lelkes osztáshullám és helyeslés volna.

Csakhogy én nem akarok ilyet írni, és nem is tartom nagyon értelmesnek azt, aki ilyesmihez tapsol. Mert én szarul érezném magam abban az elfogadásban. És hát már megírták ezt elegen: ahogy erről szólni szokás, például így vagy így, mindig ugyanazokkal a hatásvadász, világot hibáztató, a valódi problémára (nem vagy jól a testedben, és reménytelennek érzed, hogy változtass) választ nem adó módon, azt én mellébeszélésnek tartom. Egész pontosan: az életemmel cáfolom.

És épp azért voltam képes a makacsul egyedi utamra, mert dörömbölt bennem, hogy ezek a cikkek hamisak, ez önvigasztalás, ez nevetséges, és szövegnek is rossz. Patetikus, hamis, és csupa csodálatosan ápolt, vékony nő hajtogatja ezeket. És odagyűlik a sok, szerepébe zárt, leharcolt nő helyeselni.
Bővebben…

a vanília, az nagy fejtörés

Kiemelt

Nagy fejtörés mindig a vanília.

Mert a háztartás alapja a vanília. Ha van ília, minden rendben. Ha nincs ília, hiába van bármi más, az égen feltorlódnak a felhők, elsötétül a nap, keserves a kávé.

Így aztán van. Rúd vagy őrlemény. Esetleg kivonat. Nem -s cukor.

Olyan szorongató volna a hüvelyt kikaparás után a komposztba dobni. Nem egy szapora jószág a kikapart rúd. Kezemre sárgállik mindig a fekete. Bővebben…

ugyanaz, nőbe’

Kiemelt

Évek óta ki akarom mondani, és most kimondom. Mert nagyon zavar, hogy nem szisszennek ellene többen.

Mi, ugye, látjuk a felénk irányuló erőszakot, lélektelenséget, hallgatjuk a szemét szövegeket, megéljük, hogy kihasználnak. Amióta western woman létezik, megszületett az a fajta reakció is, hogy most majd jól visszakapják. Most mi jövünk! Bővebben…

cinikus katarzis

Kiemelt

vajon miért nem ilyen posztokból alkotnak rólam véleményt? 2014 nyara. ma is bemutató van

Hát ez nagyon érdekes. A Julis művészi tornára jár, ide a művházba, ugye, írtam már. Nagyon motivált eleve, ő egy balerina, feszülten figyel, és végigjárta az évet, sose beteg, csak a sitges-i napok miatt hagyott ki egy alkalmat.

Julisnak vasárnap, tehát tegnap tornabemutatója volt. Bővebben…

a rajongó

Kiemelt

Mint tudjuk, a női nem, az talán, a talán pedig igen.

A rajongó kedves velünk. Csak villan a szeme, mosolyog.

De csinos vagy ma!

Aztán szépeket ír nekünk. Megtudjuk tőle, hogy szépek vagyunk, kívánatosak, talán még okosak is.

Egészen elvarázsoltál. Még sosem találkoztam olyan nővel, mint te.

Ez nem rossz érzés, általában alig kapunk ilyesmit a szüleinktől, az iskolától, a barátainktól és önmagunktól. Bővebben…

befutó

Sírni csak a győztesnek szabad. Ezért hamar befejeztem a beérkezős meghatott-feldúlt sírást (ami egyébként ellenállhatatlan. Juli fél hét előtt ugyanezt adta elő – ő 26:35, Dávid 25:17 alatt, őrületes sprinttel ért be a 4,2-es távon). Akkor nagyon nehéz volt: csömörletes, reménytelen, dicsőség nélküli. Ember alatti.

Ezeket idézem, mert mind leírták már az ultrafutók, Lubics Szilvi, Simonyi Balázs. Tele volt velük a fejem. Mindenben igazuk van, csak én azt féltávnál meg 35 kilométernél éltem át, amikről ők beszámolnak.

Mit írjak? Hogy a maraton nem két félmaraton? (De, csak a második fele egészen valószerűtlen. Nem nehéz, nem rossz, nem fájdalmas, nem elkeseredett, hanem abszurd. Nincs időérzék, romlik a látás, és olyan helyen vezetett az út, szélben, magányban, ami vízióhoz hasonlatossá tette.) Hogy a maraton harmincnál kezdődik? (Huszonhat, inkább. Másrészt: harmincnégy.) Hogy fejben kell erősnek lenni? (Igen. Akartam. Egészen biztos voltam benne, hogy nem állok meg, nem adom fel, nincs olyan opció. Úgy éreztem, haladok én, futok szépen, kissé kötött, kemény combbal, vádlival, érezhető csípőízülettel, de nagyon lassú volt a tempóm, a legnehezebb szakaszon 6:26 km/óra /27 és 32 km között/, 6:80 km/óra /32 és 37 között, és 7:21 km/óra az utolsó öt kilométeren).

Ez mind igaz, de most én is írjam le?

A lényeg: lefutottam a maratoni távot, egy vagyok Közülük. Ami fontos: futva, vagyis: minden lépésemnél volt olyan időpillanat, amikor egyik lábam sem érte a földet (ez a futómozgás konyhadefiníciója ugyanis). Nulla méter gyaloglással, de annyira, hogy amikor odaléptem vízért az asztalhoz, visszamentem két lépést, és onnan folytattam. (Néztek is.)

Fehér éjszakában, viharos felhők között, szemerkélő esőben, erős szélben haladtunk, ami a sziget nem-lakott, természeti és iparias (helikopter-hangár, lerakatok, régi hajógyár)  részén komoran elidegenítő volt. Norvégia! Sehol egy őszibarackliget.

Mentálisan erős voltam, testben, technikában kevésbé. Nem edzettem eleget, ez a helyzet. Ha egyáltalán futok még (amúgy persze, írom ezt másnap), akkor egy darabig 10 km-re és félmaratonra nevezek, mert az én futós szintem jelenleg a korrekt félmaraton. Az első félmaratonom 2:34 lett 2016 nyarán, a Vivicittán most áprilisban 2:32 volt az időm, itt pedig 2:35 a féltávom. A tromsøi maratonra decemberben neveztem, nagy elhatározással: futóvá válok. Nekem tavasszal ennyi felkészülés és futás esett jól. Ez pedig kevés volt egy értékelhető maratonhoz. Egyrészt a másfajta, élévezetből űzött sportok tartottak vissza, másrészt a Lubics Szilvi-féle kötelességtudat és edzésterv-követés, teljesítménymonitorozás teljes hiánya miatt futottam szordínóval (ezeket továbbra sem szeretném, csak mondjuk egy kicsit gyakrabban futni 8-12 kilométeres, erdei távokat).

A győztesek és az erős futóknak számító él-középmezőny finiseiből, például a rádióban nyilatkozó, 3:53:53 alatt beérő Thomas példájából is látszik, hogy a szél, a homály mindenkinek abszurd volt. A legjobb női idő 3:09:31, a legjobb férfi pedig 2:23:00 volt. Láttam a felvezető autóval szembefutni a győztest, ő is és a második helyezett is norvég állampolgár, sötét bőrrel. (Hogy kell ezt írni?)

21-en adták fel (DNF), és nagyon sok nevezett nem indult el (DNS).

53450 (?, a vége nem egészen biztos, de 53500-nál kicsit kevesebb) lépés volt a teljes táv.

A szintidőt (5 óra 30) nem sikerült megfutnom sajnos: 5:38:44 lett a befutóidőm, az átlagsebességem pedig 7,47 km/óra.

Így alakult a tempóm a mérőpontok szerint. A bal km/óra az addigi átlag, a jobb oszlopban pedig a szakaszok szerintit találjátok. A végén gyorsítottam, de ez már nagyon csoszogós volt.

A szintidő miatt a táv utolsó négy kilométerén csömörletesen éreztem magam. Jött a tervezés, alkudozás: ötvenöt perc alatt (hajnali 2-ig) igazán tudok futni kilencet, hajrá! Mindjárt vége! Most jön meg az erő! Nem lehet, hogy belehúzok, és hetet lefutok negyven perc alatt? Kicsit gyorsítottam, én nem éreztem, hogy nem lehet, de nem lehetett.

Ez a vége, a fordító után, tehát az utolsó tíz kilométeren egészen abszurd volt.

Itt a teljes térkép.

https://www.msm.no/wp-content/uploads/2017/03/msm_marathon-2018.pdf

A szigeten kezdtünk, át a meredek Tromsø-hídon, aztán délnek haladtunk a part mentén, ellenszélben, de még frissen. Itt történt, kb. hat és kilenc kilométer között, hogy mögém szegődött egy idős, norvég férfi, gyakorlott futó, de már csoszogós korban. A csoszogás megőrjített, menekültem, magam elé engedni nem akartam, mert a táv első negyedében ne fusson már le egy hetven+ futó. Ez segített is, bármilyen zavaró volt: én a nyula voltam, ő tempóra kényszerített. Együttműködésünknek úgy lett vége, hogy a fordítónál megállt inni, én meg nem, hanem megkönnyebbülten elhúztam. Szar volt meglátni bőven visszafele a másik szakaszon, szembefutva. Két pisi volt az elején: hat kilométernél és tizenegy körül, kis takarásban, rézsűn, fűbe. Fordító, északnak, hátszéllel. Itt pedig csatlakoztam hat, hosszan együtt mozgó futóhoz, köztük egy pár, ez vitt előre. A nap is sütött egy kicsit. Ennek a közös haladásnak az élménye hiányzoztt annyira később, a magányos szakaszon, 25 kilométer után. Kis, lélekgyilkos kanyargás a katedrálisnál (mikor jön már a híd?), Lőrinccel találkozó, komoly frissítés (taurinos, itt vett Red Bull, SuperStarch), pisi a fűbe, híd föl, híd le, féltáv. Tromsø belváros, le a part mentén a déli csücsökig, ki a lakott részről, aztán föl (ez akkora kanyar, hogy nem érzékelhető), végig a part mentén. Szembefutók: nekünk is hátralévőkilométer-tábla, nekik is. Ebből kalkulálok, mennyi még a fordító. Nekem tizennégy, nekik hét… Rideg táj. Jé, faház. Ide ki jön, minek? Biztos nyáron. De hiszen nyár van… És már ipari a táj, és sehol senki, és szél, elemek, de semmi fenség. Komor, abszurd, nyomasztó.

Testi kényelmetlenség ezen a szakaszon: a Red Bull óta kis gyomorfacsar, elmúlik tíz kilométer alatt. Féltáv után nehézkes, merev, haladást lassító comb, merevedő izmok, érzem a csípőforgóm, kicsit a térdem alatt kívül a jobb lábszáram, meg a jobb sarkam (talpi bőnye). Számba fújja a sapkám alól kilógó hajszálakat a szél. Tompaság, kicsit homályos agy, romló látás, hány kilométer is volt az előző táblán? Próbálnám kontrollálni, kalkulálni, de úszom az abszurdban. Viszont semmi különös fájdalom, keserv, igazi kín, akadály nincs. Nem olyan durva ez.

Lelkileg inkább, de úgy se poklok pokla. A végén, harmincöt után nagyon egyedül voltam, túl a verseny idején. “Véget ért a verseny” érzés. Sehol egy futó, aki mégis, az gyalogolt vagy feladta. Már pakoltak el a frissítőasztaloknál, fura homály, világosság és sötétszürke fellegek, valahol mögöttük az éjféli nap, szél – mondhatnám, hogy drámai, de nem volt fenséges, hanem elidegenítő. Egy óra lett lassan. Kettőig kéne beérni. Féltem, hogy lebontják a célkaput, mire beérek (de beérek, ezt biztosan tudtam), és már az időmet se mérik le, nem kerülök az eredménylistára. Ezt kudarcnak éreztem. Komoly, mindent eldöntő kudarcnak: nem sikerült, amit terveztem, jóval nehezebb, vagyis lassabb az egész, nem vagyok rá képes, kész.

De nem éreztem azt, hogy “minek is futunk, hülyeség”. Futunk, mert futunk, be akarunk érni, menni kell – ennyi. És azt se, hogy soha többet. Na jó, ezt egy kicsit mégis. Azt határozottan, hogy most nehéz. De végigcsinálom, és nem fogok gyalogolni!

Még egy erős érzés: szégyelltem magam a szervezők előtt, akik láthatósági mellényben toporogtak hosszú órákon át az álldogálva igen kellemetlen időjárásban (a “real feel” 3-4 fok lehetett az AccuWeather szerint, valójában 9-10), a forgalomlezárást felügyelték, kötelességszerűen hujogattak mindenkinek norvégul, síkesztyűben tapsoltak. Illetve Lőrinc előtt is szégyelltem magam, aki a féltáv előtti pont után még a befutónál is várt rám a magyar zászlóval. De azt mondja, elvolt, zenét hallgatott és franciát tanult. (Neki ez egy külföldi kurzus a franciatanárral /Balázs/, mert megkapta a kettest, de az évzárón még felel.)

Erős irritáció: ne hujjogassanak, vagy ne sokáig. Eleinte meghatott a lakosság szurkolása, kereplése. Megköszöntem, szociábilis voltam, kommunikáltam, a féltávig mondjuk. Utána meg akartam úszni, untam. Ne zavarjanak! Megköszöntem a szervezőknek, intettem mindenkinek, de a pokolba kívántam őket. Nem tudnak csöndben maradni? Nem értik, milyen állapotban van az ember harminc kilométer után? (Simonyi Balázs érzékletesen ír erről.)

Volt egy lány, egy ház előtt szurkolt negyed kettőkor. Egy kis darabon velem futott, tiszta szívvel jót akart, kérdezte, honnan vagyok, biztatott, nagyon nem norvégosan, hanem érzelmesen. Neki mondtam, hogy befutok én, no walking, de túlleszek a szintidőn. De azt mondta, így is gyorsabban futok, mint a többség, ő ezt nem bírná. Hajrá, megcsinálom! Végre elköszönt. Igaza volt, és kedves is volt, de nagyon disszonáns, mert koncentrálni akartam. Ilyenkor már nem telik másra.

Érdekes volt, hogy a futók némelyike ujjatlanban, rövidnadrágban volt a nagy szélben: minél profibb, minél több hőt ad le, minél előbb beér, annál valószínűbben. A hátsó harmadban előfordult lobogó-zizegő (fölösleges) esőkabát is. Ez nagyon nem mindegy. Az ember redukál, ha már futott néhány versenyen. Nem véletlenül tapadós a futóruha.

Én testhezálló feketében: Nike csíkos ujjú technikai felső, Balázstól örökölt Nike sapka, egy pamut ujjatlan, Triumph zero feel türkiz fehérnemű, Adidas hosszú futónadrág, szürke zokni, fekete Air Sequent cipő. Tökéletesen kényelmes volt, nedvesen és a végefelé erősen nyikorgott a cipő. Az utolsó hét kilométeren levettem a sapkát. Minden jó volt így.

Egy felfestett halványkék vonalat követtünk, gondolom, a táv hitelesítésekor tették oda, ez erőt adott, vezetett. A másik a számolás: nagy hasznát vettem ennek a képességnek, rendet tartott bennem, kalkulálhatóvá tette a távot, strukturálta az időt.

Ami a táplálkozást, előzetes “szer”használatot illeti, sportvitaminnal és magnéziummal kezdtem reggel, meg volt a szokásos kollagén és szelén. Szombaton már keveset ettem (péntek este csilis bab, jó sok marhahússal), azt is délelőtt. Egy lágy tojás, sajt, tejszínes kakaó, kávé, eper. Délután kávéztunk, amikor a kicsik futása után a mozi kávézójában időztünk (kint nagyon ideg volt). Egy órával a rajt előtt, ööö, ettem egy marcipános, itt vett csokiszeletet, és megittam a SuperStarch nevű keményítőkészítmény egyharmadát, továbbá bevettem két (elnyújtott felszívódású) magnéziumtablettát izomgörcs ellen. Nem görcsöltem.

Ezzel együtt vércukrom 5,6 volt a rajt előtt húsz perccel. A végén, 3 körül, már a szállásra érve 6,0. Nem tudok semmit mondani, amit másképp csinálnék kajás felkészülés, tabletták ügyében. Talán még kevesebbet enni?

Közben víz, eleinte kihagytam állomásokat, később kötelességszerűen ittam egy-egy decit. Lőrinc Red Bullt és a maradék SuperStarchot adta féltáv előtt.

Kidobtam a szemeteket, kínosan, de elejtettem egy zsepit a harminckilencedik kilométer előtt. 🙂

Lőrinc hosszan várt a végén belvárosban, pár száz méterrel a cél előtt. Előtte telefonált, hogy mi lesz, mindjárt lejár a szintidő. Élőben követett a pontokon. Egy kilméter, fiam! Csoszogtam tovább. Aztán belváros, sok ember az éttermekben. Odaadta a zászlót, én neki a sapkát és a kis, az előző találkozónk óta a kezemben vitt, fél redbullt tartalmazó, majd kiivott palackot. Fotózott, én pedig befutottam.

Nagyon elég volt, de semmi dráma. Fáztam. Menjünk haza.

Taxi. A forró zuhany alatt éreztem, mennyire kemény a combom, vádlim. Fájt a vállam is, és a hátam alsó szakasza. Lehajolva begörcsölt a jobb felső haskockám. Ittam tej, tejszín és tojássárgája összeforralt keverékét, meg egy kis vizet.

Aztán aludtunk. Most süt a nap, egész más minden, kedves visszajelzéseket kaptam, elmélyedtem az eredményben. A szálláson pihenünk, de most Balázzsal elsántikálunk a SPARba.

Reni is beért, nagyon szép idővel (4:43:18). Nagy öröm volt, sokat sportoltunk együtt kölcsönös inspirációban. Ez a maraton pedig egy életre összeköt minket.

csak gyorsan

Éjfélkor sütött ki a nap (addig felhős volt). Hatalmas, havas hegyek között dideregtünk Tromsø pici belföldi repülőtere előtt.

35476176_981987965293763_7629792965057052672_n

Talán snassz rajongani Norvégiáért, mert már annyian megtették, keresném inkább az árnyoldalakat, hogy mégse. Egy társadalom, amelyben a nyersanyagkincsre nem ült rá magánszemély, cég, érdekcsoport, a hasznát visszaforgatják a közösbe (ezt amúgy Kun Árpád írja a Boldog északban) – és nem is ők lövöldöznek meg híznak el. Zord, áthatolhatatlan hegyek és erdők, decemberben a napsütéses órák száma 0. Láthatólag egy egész ország működik azon az alapon, hogy mindenki jóindulatú, nyugodt, korrekt.

De ki is jönne ide a sarkkörön túlra azért, hogy ellopjon egy biciklit?

400 kilométerre vagyunk a sarkkörtől.

Ma írok beszámolót, fotózunk is, csak megetetem a családot. Ezt a posztot fogom folytatni.

A norvégok tényleg olyanok, minden igaz. Csak annyi időm van, kedves naplóm (hehe), míg kezdődik a rajtszámfelvétel. (1228)

Családmegetetéshez, míg a töbiek lustálkodtak, elkötöttem a felettünk (faház) lakó szállásadónk fehér bringáját (előző este megbeszélve), sisak nincs, mindenkin van, talán kötelező, itt a szabály lefedi a valóságot, és a kanyargós úton, nyírfák között lementem a főútig. Ez nem fjord, hanem tengerpart, sirályokkal és hatalmas híddal. Egy Eurosparban vásároltam. A SPAR nemzetközi normáihoz képest is minden becsomagolva, gusztusosan, de szinte csak helyi árut: norvég vaj, sajt, gyümölcslé, eper. Az Oreón meg a kólán és a Starbuckos dobozos kávékon kívül minden helyi, és csak norvégul van ráírva az infó. Egy hagyma, ha átszámoljuk, 700 forint, de nem számoljuk át. A tojás héja fehér. Érződik a zsírmentesség érájának vége (tejkínálat: 0,5, 1,2, ezekből sok, és van még 2,2, 3,5 százalékos), ugyanakkor nyomatékosan csökkentették a cukrot a joghurtokban és a müzlikben. A helyi Fedél nélkült áruló helyi bácsi öntudatosan mosolyog, derűs, mindenki beszélget vele.

Luxusreggeli a kis apartmanban: nekem magas állatifehérjés saláta (tojás, sült csirke, sajt, húsgolyók), görög joghurt, eper, ementáli sajt, hosszan érlelt helyi sonka, a többieknek ciabatta, édes péksüti, gabonagolyó, banán.

Elrohantam a rajtszámfelvevős ünnepségre, ezért hagytam félbe a beszámolót: midőn ezt írtam, a városháza előcsarnoka alatt ültünk, a mozi kávézójában (megdöbbentő módon egyetlen nagy, üveges, transzparens, modern épületben van a városi könyvtár, egy mozi és a városháza), Red Eye kávét ittunk, és hallottam, hogy fönt nagy tömeg és taps van. A polgármester nyitotta meg az eseményt, elmondta, hogy Kínában épp hidegebb van, mint itt (12-14 fok volt), nagyon figyelik az időjárást, hogy igazán az éjféli napsütésben futhassunk (20.30-kor kezdődik a futam), de felhők lesznek valószínűleg, aztán megnyitotta az eseményt. Nő, Kristin Røymo a neve. Aztán rajtszámfelvétel, több mindenen csodálkoztam, sokkal nagyobb létszám mellett jóval gördülékenyebben megy az ilyesmi a BSI rendezvényein. Profibbak, jobban szervezik, elébe mennek a problémának. Itt például a tömeg betódulása után próbálták kordonokkal sorba terelni a népet. De senki sem háborgott, nem voltak elvárásaik. A jólét türelmes, békés a káosz. Az a rossz, történelmi jellegű gyanúm támadt, hogy nyugis, toleráns, jóhiszemű emberekkel elég sok mindent meg lehet csinálni.

De ezt a szálat nem folytatom, inkább arról a mély szomorúságról írok, hogy minden másban milyen szégyentelien kisstílűek, nem-hatékonyak, rongáltak vagyunk mi magyarok. Ezt az érzést, felismerést sokáig hárítottam: meg voltam sértve, amikor például Tamás ecsetelte, hogy Észak-Olaszországban vagy Belgiumban nem hagyják úgy szétrohadni meg összefirkálni a kapualjakat, mint Pesten. Kuruc dac: ez itt az én hazám, és nem, nem kicsi, nem sárga, igenis a legjobb hely! Belém ezt nevelték eredetileg (meg keresztény fensőbbrendűséget: megbocsátjuk nekik, ők még nem tudják, majd rájönnek, mi biztosan a mennybe kerülünk).

Villáminterjút adtam a királyi norvég rádiónak (NRK P1), elmondtam élő adásban, hogy Kelet-Közép-Európából jöttem, Magyarországról, és először vagyok Norvégiában, először futok maratont is, eddig két félmaratonom volt. Három gyerekemmel és egy minden utazásomban és őrületemben támogató baráttal jöttem (egyúttal ezt itt tisztázném nektek), a maratoni mezőnyben négyen vagyunk magyarok. A futásom apropója az, hogy most lettem 42 éves, nyári maraton csak ilyen hűvös országban futható, egyben ajánlom a férjem emlékének is a futást.

35350541_10157781799981840_201919379091226624_n

Voltunk a kikötőben, sirályvijjogásban megnéztük a hajókat (csak pár lépés a városházától), aztán vettünk képeslapot és bélyegeket. Megnéztük a Nordnorsk Kiunstmuseum kiállítását. Egy fej hagyma ugyan hétszáz forintnyi korona, és hétezerért buszozunk tíz percet, a múzeum viszont ingyenes, bent kávé, tea, süti és igényes rajzeszközök is járnak a gyerekeknek, akik ezt meg is hálálták (elmélyülten rajzoltak, míg mi megnéztük a kiállítást). Kávé nekünk járt mármint (de Norvégiában eléggé mindegy a kávé, mert a Red Eye sem volt olyan erős vagy ízes, amit én igénylek). Láttam érdekes koncepciót és néhány emlékezetes festményt, fotót, egy eszkimó (sámi) művész, Britta Marakatt-Labba hímzéssel (lenre cérna) mesél történeteket, ennek a technikája, finomsága és stilizáltsága, jelképisége élőben egészen megkapó (a linken a kép semmit nem ad vissza).

Itt rémisztő varjakból lesznek vastagba öltözött katonák, akik fenyegetően mennek a polgári eszkimóság felé (létezett számi holokauszt, 1940-ben). Az egészben van valami szenvtelenség, ahogy egész Norvégiában. Szikár közlés.

Innen ötkor kidobtak, akkor a hosszú hídon, amelyen holnap oda is, vissza is futok, átgyalogoltunk a híres, 1965-ös Sarki katedrálishoz (Jan Inge Hovig tervezte). A híd 1016 méter hosszú (1456 lépés), alatta elférnek a hatalmas tengerjárók.

Képernyőfotó 2018-06-15 - 23.43.49

a bal szélről futunk át, aztán itt hosszan délre, vissza föl, át és körbe a tromsoi szigeten

Azon a parton (Tromsdalen) vettünk medvecukor ízű rágót és igazi, taurinos Red Bullt. Aztán pizzéria, én chili con carnét ettem. Busszal jöttünk haza, héttől sütött a nap, még most is, fél 12 van. Nagyon álmos voltam már fél 9-kor, furcsa érzés ebben a nagy világosságban, mert egyrészt véget ért a nap, másrészt várom, hogy mikor lesz már vége (sötét). Turkuban éltem át 2011-ben a fehér éjszakát, júniusban, de az jóval délebbre van.

Fotó - 2018.06.15. 23.23

A másik meginterjúvolt srác megírta a linket, de nem találom magunkat. Ő fut egy 4,2-t, egy 10-est és a maratont, szépen egymás után. Juli és Dávid 800-at futnak 3-kor, aztán Juli 6-kor 4,2-t, végül én Lőrinc kísérésével (vagymi) fél 9-től a maratont, Renivel, akitől az egész kalandvágy jött.

További megfigyelések:

a helyi taxisok bekötik a biztonsági övet, nehezen hihető,

eper- és tulipán(!)szezon elején vagyunk, imitt-amott feltűnik a kontinentális pitypang is, de Juli Norvégia tíz tő pitypangjából már hatot leszedett (azért nincs itt olyan hideg, mint mondjuk Murmanszkban, mert itt érvényesül a Golf-áramlat észak-atlanti ágának hője)

nincsenek kőoroszlánok a kerítés tetején, mi több, kerítés sincs, minden fehér (piros, ritkán kék) faház udvarán trambulin.

Thomas küldött egy fotót is a rádióinterjúról, betettem fönt.

Hosszas áztatás után levágtam a lábkörmeimet.

Friss híreink. A gyerekek (0-11 év) kis futama befejeződött, 800 métert haladtak, a kisebbek, járógépesek és kerekes székesek a szüleikkel, sokan jelmezben. Mindenkiben nagy nyugalom, semmi stressz, csak együttműködés és jókedv. Julinak ez bemelegítő táv. Dávid lefutotta Julit. Végül Dávid is úgy döntött, részt vesz a 6-kor kezdődő minimaratonon (4,2 km, a táv tizede). Beneveztem. Ott már csipes időmérés. Drukkoljatok!

Az én esti (fél 9-től) haladásomat itt követhetitek, ha hardcore módon érdekel:

http://live.eqtiming.com/37554#contestants:130953-404560-1-

Nem vagyok igazi futó, nekem kiegészítő sport a futás a súlyzós edzések és más kedvtelések mellett. Biciklis combjaim zabálják az oxigént. Könnyű reggelin vagyok túl (eper, kevés sajt, tejszín-kakaó, vajas kávé). Verseny előtt és közben a SuperStarch nevű, nagy molekulájú, inzulinszintet nem bolygató keményítőkészítményt fogyasztom. Lőrinc 3 óra futás után, 27 kilométer körül, a híd keleti lábánál adja majd oda a második adagot.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy végigmegyek, de nem időre hajtok, az elég elkeseredett lenne. Sosem futottam 23-24 kilométernél többet. Két félmaratont teljesítettem igen szerény idővel (de azt se hajtva). Hetente 2-3-szor futok, nem nagyon erőltetem. A cél: a táv teljesítése futó mozgással, beérni szintidőn belül (az 5:30), illetve lehetőleg 4:45 körül. A legidősebb magyar résztvevő vagyok (42, 40, 35, 33 évesek). A maratoni mezőny legidősebbje 78 éves, francia, férfi.

Hűvös van, szél lesz.

Méghozzá viharos. Gerle Dávid 25:17 (kb.), Gerle Júlia 26:40 (kb.). 4,2 km, eső.
A győztes 14 perc körüli idővel egy afrikai, csodálatos mozgással. Az élbolyban csupa deli viking kamasz. Lerepülő fél cipő, kézen fogva befutó testvérek. Mindjárt indul a 10 km rajtja.

leleplezett celebek

Ha megnyugtat, hogy valaki milyen szarul néz ki, akkor te nézel ki szarul, de legalábbis ezen görcsölsz.

Régebben, mondjuk húsz éve még nem működött a net demokráciája, a közösségi kontroll, ezért hatékonyabban prezentálta a média az illúziót. Mi pedig elhittük: a híres színésznők, modellek hibátlanul szépek. Rózsaszínűt finganak, harmonikus házasságban élnek, sose depisek, nem híznak el, boldogok és kacagnak. A kilencvenes években általános csodálat övezte a tévében látott, koncertező, színházban játszó hírességeket. Ők voltak az izgalmasak, mi az átlagosak. Átjárhatatlan volt a világ egyszeri és híres ember között. Aki mégis elhízott, egyszerűen elbújt. Akkor még… Bővebben…

lebbenő ruhák

Annyira megváltozott minden. Valami öt éve nem vettem csipkés cuccot, melltartót. Most jöttem rá. Régen pedig mennyi ilyenem volt!

Vasárnap közönség elé állok, ezért ma ruhát vettem, egyszerűt, de színpadra valót. Bővebben…

füttyögés = nemi erőszak?

Nem. És:

ilyet soha senki nem is állított.

A megnövekedett érdeklődésre tekintettel egy kis gyorstalpaló.

Azt mondjátok, ez műbalhé. És hogy bunkó férfiak mindig is voltak. És hogy természetes a füttyögés. Ösztönös!

Mikor, mitől, mennyire kellemetlen a szexuális beszólás, füttyögés, közel jövés, érintés? Bővebben…

az egyenlőség mint csajozási trükk

2018-at írunk, és még mindig itt tartunk: nem értitek, mi bajuk a nőknek. Már egyenlőség van, nem? Mert most már nem olyan sűrűn hull rájuk – de még csuromvizesek és törődöttek.

Egy kicsit békén kéne talán minket hagyni, mert évezredek keservét cipeljük hátunkon, méhünkben és visszereinkben. És én inkább ezt a békén hagyást választom, mint reflektálatlan, érzéketlen férfiak társaságát. És rohadt nagy szerencsém van, hogy kiügyeskedtem az élettől, hogy nem kell anyagi okokból ebben megalkudnom.

Sajnos, nagyon sokan vagytok ilyen érzéketlenek, oda sem figyelők, és engem nem nyugtat meg, hogy “de a nők is macerálnak férfiakat, meg nőket is”, “még gonoszabbak, mint a férfiak” (ez amúgy szerintem nem igaz, nem olyan mélyre hat, amit a rosszindulatú nők vesznek el, és leginkább a patriarchális logika marakodtat minket: szépség, fiatalság, pasik…), és nem is vigasztal engem a “kivétel”, a “mérleg másik serpenyője” férfi, mert az volna az említésre sem méltó minimum, hogy nem macerál senki senkit.

És tudod, az egész olyan súlytalan volt, nem volt semmi értelme. Maga a női futógála és a jelzésem, hogy ott utánunk kiabáltak, május 28-án volt. Mégis napokig pörgettétek. És akkor rájöttem: ti ezt élvezitek. Kakaskodni nőkkel. Helyretenni őket, megmondani nekik, mit érezhetnek, mi téma, mit lehet szóvá tenni. És a nők is lapítottak, olyan vehemens voltál. És nem láttad, hogy kicsit se vagy vicces, amikor bagatellizálod a nők traumáit és szar élményeit, jelzéseit. Hogy ez ugyanazon a skálán van, mint a többi visszaélés, és hatalmi kérdés. Hogy dönthetnél másképp. Hogy nem vagy érzékeny, sem eszes – elég finoman fogalmaztam most –, és szándékosan csinálod.

Mi is történt? Bővebben…

technikai jellegű

Itt a nyár, sok finom eper, fagylalt és futás.

eperfotó-dekonstrukció. a terasz koszos!!!

Ezért (!) egy kis változást vezetek be a blog működésében.

Kezdő bloggerként rettentően örültem az olvasóknak és a sok kommentnek, a visszhangnak, de valami (az ízlésem) mindig visszatartott attól, hogy mesterségesen nyomjam, generáljam, prörgessem a csakazolvassát. A “szerves” elérést szeretem: ne azért legyen itt az olvasó, mert bombasztikus a cím, mert felugrott a hirdetés, hanem mert erre keres rá, ez kell neki, ez érdekli (és ezért esetleg feliratkozott).

Ma már túl sok a komment. Jó, hogy sokan vagyunk, de van, aki úgy érzi, ettől már a blog közös, vagyis: az övé. Sajnos, a témák és a szövegek összetettsége nem tudott cenzusként működni: marad mit kapirgálni annak, aki szemétdombhoz szokott. Nem is a kommentek mennyisége a gond, inkább az, hogy nagyon vegyes jellegűek, rengeteg motiváció keveredhet ide az igényes együtt-gondolkodáson, önmegértésen, információterjesztésen, tanuláson kívül. A kommentelők egy része mocskosul visszaél a bloggal, a láthatóságommal és a netes trükközés lehetőségeivel. A felület hizlal ítélkezési kényszereseket és súlyosan frusztrált, sértődött, magukat blöffölésben és szemétkedésben kiélő embereket (ezt pedig azért sem hagyhatom, mert nem lesztek tőle jobban).

Nézegetni, nyomozni rendkívül passzív tevékenység, ha nem gondolkodsz. Unalom, élethiány ellen nem jó a csakazolvasás, csak rosszabb emberré tesz. Annak való a blog, aki nem ártani akar, akinek vannak hasonló impulzusai (akár gondolatok, akár sport, élmény, gyerek, kultúra), és gondolkodni akar, nem ítélkezni. Tehát ez nem az én kérésem, hogy szállj le a bloggerről, hanem értelmetlen máshogy itt lenned. Amit támadsz, általában nem érted.

Van még a felelősség, igazságosság, határok kérdése is: kedves olvasóm, bárki is légy, te akarsz itt olvasni és kommentelni, ezért neked is van dolgod. Ne basztasd és ne is kóstolgasd a bloggert. Magánéletéhez nincsen semmi közöd, arról sokat nem tudsz, és az életmód-döntéseihez se nagyon. Ezek személyes dolgok, ami azt jelenti: én írhatok róla, tehetek állításokat, bírálhatom pl. a köldököm formáját, te nem. Te a sajátodról tehetsz.

Mint házigazdának vannak kéréseim. Én hadd írjak, szerkesszek, ne kelljen folyton rámolni, takarítani. Mostantól másképp lesz a kommentelés, mert ennyi időm nincs, és nem akarom, hogy még mélyebbre süllyedjetek.

Mindenki, aki eddig bent van (és: találkoztunk, ismerem, tudok nevet kötni hozzá, VAGY egységes, megbízható kép áll össze az eddigi kommentjeiből), teljesen rendben van, nincs teendője. Körülbelül százötvenen vagytok. Ne vedd magadra, nem neked szól!

(Előfordulhat, hogy a beállítások miatt, vagy előttem ismeretlen okból spam mappába kerül a komment. Újabban pl. sue, fflamingjue jár így. Ezek mindig megvannak, mindig előszedem őket hamar.)

A többieknek írom: tudom, nagyon érdekes, megunhatatlan, hogy mit csinál már megint a blogger, mibe lehet megint beleszállni, szájat húzni, kavarni. Témáim egy-két napos késéssel megjelennek máshol, másik előjellel (ha én bíráltam, ő szereti), ez is vicces.

Sokan azért írnak, mert bár tudják, nem fognak megjelenni, remélik, hogy azért olvasom. Érthetetlen, miért nem írnak e-mailt. Nem beszélgetek, nem levelezek olyanokkal, akik a valós nevüket nem írják meg.

Új komment mostantól csak akkor jöhet, ha

  • az írója köszön, kapcsolódik, emberként szól,
  • magáról ír, vagy saját álláspontot, a saját szavaival, gondolatot, élményt,
  • az e-mail címe nem kamu, és kiderül belőle a neve,
  • egy nevet használ (jegyezd meg, kérlek!).

Nekem nem hiányzik senki kommentje, aki ezekre nem képes. Nem is olvasom.

Nem jöhet:

  • csak link, idézet,
  • nőgyűlölet, rasszizmus, kirekesztés, fehérfölény, incel,
  • bármilyen gyűlölködés, szimpátiatoborzás (férjek ellen sem),
  • öncélú bulvár, lerágott csont, párthoz kötődő politika,
  • lelkisegély-igény: elsírom a bánatom-ti majd megoldjátok teherletevés — keress coachot, pszichológust!
  • más blog linkje kommentár nélkül (az említett “megsétáltatom a blogomat” jelenség miatt),
  • és: ne akarj itt blogot írni, “te is elmondod a véleményed/történeted” alapon, leuralva a beszélgetést, hogy aztán mindenki veled foglalkozzon.

Aki a fentieket nem tartja be, azt magyarázat és figyelmeztetés nélkül törlöm és tiltom.

Ezek pedig minden kommentelőnek szólnak:

  • kérlek, gondolkodj kommentelés előtt, vagy írd meg és várj egy kicsit a közzététellel,
  • biztos, hogy rám haragszol? Ne told rám, nem kérem. Kösz!
  • ne állítsd magad szembe a többiekkel, miszerint a többi olvasó mind egyetért/szervilis/nő/buta, de bezzeg te. Tényleg ez kell az egódnak? Ők sem egyformák. Te sem vagy más. Tisztelet!
  • témába vágót kommentelj, ne csak fecsegj: legyen köze a poszt lényegéhez (a “hogy a lényeget emeljem ki” szőrözés, csak mert eszedbe jutott, nem annyira vicces), vagy legyen köze a többiek kommentjéhez – persze a téma elkanyarodhat, ez teljesen oké,
  • a “jut eszembe, akciós a tejföl/nekem is kiszakadt a harisnyám” típusú kommentek inadekvátak egy irodalmi vagy személyes, nehéz helyzetről valló poszt alatt. Butának tűnsz tőlük. Fogd vissza magad, és első kommentként ne gyalogolj bele a csendbe, hátha érkezik értőbb,
  • nem, ez nem azt jelenti, hogy csak dicsérni lehet (sőt, feszélyez a “köszönöm”, “minden sorával egyetértek”), esztétikai, technikai, tartalmi bírálat jöhet,
  • ne magyarázkodj, hogy te mennyire vagy állatabajgató/öko/miért nem eszel húst/sportolsz-e, nem kell levizsgázni a posztból. Semmi baj azzal, ahogy te csinálod (írj róla meggyőző szöveget!), lehet más a véleményed is! ne legyél szubmisszív!
  • ne szidjatok itt felismerhető házastársat, rokont, nagyon kínos, és rám száll vissza,
  • gondold meg, mit írsz, milyen néven, ne kérj később törlést,
  • az elütés nem baj, ne mentegetőzz!
  • de ne várd, hogy komolyan vegyenek elemi helyesírási hibákkal, az gáz,
  • kifejezetten nem szokta jól érezni magát itt a mérnöki-materialista-racionális típusú, aspergeres jellegű alkat: metaforákkal nem vitatkozunk, ízléssel szemben nem érvelünk. A nem-trollokkal való konfliktusok nagy része ilyen, és nekem nincs türelmem hozzájuk,
  • ne elemezd a bloggert, nem az ő személye a téma, ne taglald a motivációit,
  • ne kérd számon, hogy “te, aki azt írtad, most meg…” – változunk, te is, és olyan is van, hogy egyik témában az ember súlyosan konzervatív, a másikban meg progresszív,
  • ha eleve utálod a bloggert, nem tetszik, le akarod leplezni, azt csináld máshol, ne használd a blogja felületét. (Ilyenkor látszik, hogy nem az a cél, hogy a nyilvánosságban bírálhass, hanem hogy engem piszkálj, zaklass.)

A csakazolvassa nem való mindenkinek, sőt, igen keveseknek való. A többség nem érti: nem volt közepes-komoly irodalmi művelődésben része. A majdnem bátrak, akik nekifutottak az életük megváltoztatásának, de mégse sikerült, gyakran teszik át rám az indulatokat. Ráadásul olyan témákat piszkálok meg, olyan döntéseket hozok és olyan életmódot élek, amely az egyszeri, nem gondolkodó emberből tiltakozást vált ki. Nincs alku – én hadd legyek boldog.

Ez a blog azért ilyen, mert a blogger az ilyen szövegekben, témákban hisz, ezek megírása tölti el szenvedéllyel, és ez a véleménye a világ dolgairól. Próbáld értelmezni a szövegeket. Nem azért írom a posztot, hogy bántsalak, megítéljelek. Nem vagyok senki képviselője, megbízottja. A blogon továbbra is ilyen szövegek, képek, témák lesznek. Kell hozzájuk agy, nem árt némi képzettség, érzékenység, elmélyültség, olvasottság, ettől egy kicsit elit a dolog. Sajnálom, ha ez frusztrál valakit. Ne magyarázkodj, ha más a közeged, hanem figyelj. Én nem csoportképző, politikai-mozgalmi, hanem intellektuális és énkifejező blogot akartam, és utálom a közhelyes, kész, indulatos, nem egyenes szándékú tartalmakat.