bennem most eltört valami

Kiemelt

szeptember végén

A meg nem nevezett hegyvidéki általános iskolában Julit (30 kiló, telezabálás esetén) tegnap megrugdosta egy osztálytársa, mert Juli rászólt, hogy ne tolakodjon elé az ebédlői sorban.

Az ebédeltetésnél tanári felügyelet van és tömeg. Nem játék közben, nem tesin, nem a homokozólapáton vitatkozva, nem ovisok.

Az osztályfőnök a Lányomat, Aki Nem Számít, beültette két “nehéz” fiú közé puffernak, akik két hete minden órán rajta keresztül beszélgetnek, nyúlkálnak, viháncolnak. Utóbbi rúgta meg, három helyen, sípcsont, térd alatt, csípőn. Hetven kilót nyom. A lányomon nincs mi felfogja, csonthártyát ér a behatás.

A tanítónő erről nem vesz tudomást. Valószínűleg mert eszköztelen. Nem néz oda. Szóltál neki a rúgásokról? Nem, akkor bizonyítékot akar. Ő nem látta, nem hisz nekem, már egy kicsit rólad is azt hittem, te is F. néni vagy, te se hiszel nekem…

Este megmutatta a nyomokat. Három helyen hámsérülés és zúzódás. Én bilit borítottam az osztály facebookcsoportjában (“beszélgessen el mindenki a gyerekével arról, hogy emberek vagyunk, nem vadak”), reggel elcsíptem az igazgatónőt, ő bement az első órára, kihívta a fiút és erős hatást gyakorolt rá.

Pedagógus tegnap nem tudott arról, ami történt.

Ültetés is volt. Igazgatónő megnézte az osztályt. Meglátta ezt a hátsó sort, így vizuálisan is megrendült: nagydarab fiú, Juli, nagydarab rugdosó fiú – ezt mégis hogyan képzelte a tanítónő? (Aki nem gonosz, nem genya! Nem Anikó néni, ez egy másik osztály.)

Anya kiállt a facebookon, X. még reggel bevallotta, ő meg van döbbenve, a kis X. sírt. Délben bement egy szál rózsával, amelyet átadatott bocsánatkéréssel körítve a lányomnak. (Fiúáldozat esetén mecsboksz jár…?)

Nem tudom, ti is érzitek-e ezt az émelygést. De a lányom nagyon diszkréten, a tévedhetetlen érzékenységével nekem adta a rózsát, nem akarta hazavinni. Ugye tudjuk, kik és mikor vesznek engesztelő virágot a nőnek, és hogy e gesztusnak, általában a romantikus megnyilvánulásoknak mennyi köze van a helyzethez, a probléma okához. Esetenként hány virág is adatik át az évek alatt.

Virágot én is, más jó érzésű nő is nem nőnapon a gnóm vállalati portástól, nem az agresszortól, hanem csakis a szerelmemtől fogadok örömmel.

Délután beszéltünk az anyával, elmondta, hogy nem is három rúgás volt, csak egy, és az ő fia nem hazudik. Hosszan hallgattam, milyen lelkivilágú a gyerek és mit érez, mi volt az előző iskolájában és sajnos, a mai világban – ez a lényeg, mi más. Robbantós gondolataim lettek. De viselkedtem persze. Ezek nem értik úgyse. Nem tudják, mit cselekszenek. Irgalmasnak kell lenni, ha fekszel a mocsokban és a taknyod folyik a véreddel a szemeden át, akkor is, nekünk kell, velük.

Egész délelőtt azt olvastam, hogy a kövéreken milyen stigma van, milyen nehéz nekik, már gyerekkortól csúfolják őket.

Gyűlölöm ezt az egészet. Megy a nyafogás, még az szégyellje magát mint privilegizált, aki nem kövér. Közben így gyűri le a balerinámat a hetven kilós osztálytársa.

Gyűlölöm az elbaszott, tagadásban élő, gáz értékrendű, tufa budai családokat, és hogy azt kell hallgatnom, hogy mit érez az ő gyerekük.

Gyűlölöm a közoktatást, a frontális butulást, a fásult, érzéketlen tanítókat.

Csak ventilláltam.

pillanatok egy otthonoktatott babalány életéből

Kiemelt

Ezt a posztot nettelen írtam a jegyzetek között, hosszú edzésre zötykölődések idején, azért néz ki másképp.
Sokan kérdezitek, mi van Julissal, hogy megy az iskolán kívüli lét – miközben öccse is (elsősként), bátyja is (tizedikesként) benne van, viszonylag jól. Pontosabban, egyiküknek sem könnyű, csak nekik másért nem, és kevésbé szenvedik meg. Abból nincs feszkó közöttük, hogy Julis nem jár.
Babalány egy prototípus: alkalmatlan a közoktatásra.
Babalány babalány, mert gyermek maradt, minden vész közben is tiszta, megóvott, fára mászó, nem kütyüző, nem tévéző, nem érdekalapú, nem betörhető, őszinte.
Nem tűri az intézményt.
A tanulócsoportot bírná, csak most, jó okkal egyébként, teljesen megértem, kéthavi kauciót kérnek, ráadásul nagyobb és drágább bérleménybe költöztek az épületen belül. Na, és az nekem nem fért bele augusztus végén.
Nem akartam folyton tartozni.
Ez az igazi ok, nem tagadom, különben ott volna, és az volna neki a legjobb.
Így meg az élet egésze van. Erdei, jövős-menős és könyvszagú élet, kiállításmegnyitó is, Balázsnál városban alvás, ha úgy alakul.
Mindennapi kardió Dávidot iskolába juttatni, és onnan általában még reggel haza, erdőn át.
Castingokra járunk és akrobatikázni, úszni. Könyvtárba. Hagyományos tankönyveit értelmesen használjuk, akárhol megold egy-két feladatot, de kap gyerek-rejtvényújságot is.
És mindent csinálunk: a valós életet. Házimunka, kutyaséta, piac, nyújtás-ugrókötelezés, ügyintézés, hajvágás, posta.

Bővebben…

normálisék

Kiemelt

Minden idők legolvasottabb bejegyzése, 2014. január. Több mint négyezren osztották meg. Örülök, hogy ez a legolvasottabb. Elképesztően jók a kommentek is.

Normálisék nem betegek soha. Nem válnak, nem hordanak szakadt farmert, nem öngyilkolásznak, nem lesz néger vejük. Dolgosak, a tekintetük tiszta. Gondosan megmossák a nyakukat, a hónaljukat, és igen, ott is. Bővebben…

gyomorgörcsös gyermekeink

Kiemelt

Iskolakritika: népszerű bejegyzés a blog elemző, rendszerkritikus vonalából, 2013. február.

Szülői értekezletre mentem tegnap, biciklivel tizenhét perc, és mindig csak lefelé, és lassan megyek, mert azt képzelem, csúszik (nem csúszik, de már csak én vagyok nekik). Irhakesztyűm narancssárga, Bővebben…

mi lesz a jó kislányokkal?

Kiemelt

Elalszik hamar. Elvan. Ölben nem fészkelődik. Odaadja a játékát még a Ricsinek is. Habár könnyes szemmel. Csendes, komoly, tiszta szoknyájú már az oviban. Bővebben…

liliom

Kiemelt

Megint tipródom, miről írjak. Nyavalyogjak-e egy sort arról, hogy sokan olvasnak, de nem tudom, kik, már kiadja a kereső a blogomat a “leszopott a nagynéném” kifejezésre is, ki kellene herélni az eddigieket, félek, én is félek…

Nem. Írjunk színházról. Írjunk egy hajdanvolt előadásról.

A Krétakör Liliomáról (2001). Egy társulatnak, egy felfogásnak és konkrét színészeknek hódolok itt. Nem volt ilyen előtte, és nem is lesz többé. Bővebben…

már milyen régóta ez az a táj!

Mit mondjak és hogy mondjam? Meg vagyok rendülve. A táj – Fertőrákos, Fertőmeggyes, Ruszt – megsérült, érzelmileg is és tragédiák helyszíne. Mégis, ez az a táj. Itt írtam a hely kultúrtörténeti jelentőségéről: top 10 – élmény hová tűnt az emelkedő? Itt a saját élményeinkről: soha még ennyi kép! 1. soha még ennyi fotó! 2. És aztán itt: még mindig ez az a táj Ősszel szokunk jönni, minden évben. Október 1. a házassági évfordulóm.
Nyúlia
Jártam az esküvői vacsorám helyszínén, ugyanabban a parasztházban aludtunk, a hosszú rendezvényteremből nyíló, süllyesztett kádas szobában.
Voltunk a nászéjszaka (de hülye szó) vízi szállásán is.
Képernyőfotó 2018-10-13 - 18.45.02

2017 júniusában a 21 házból tíz porig égett. az osztrákok oltottak volna előbb is, de mi majd megoldjuk. a határ egy kőhajítás, bent a vízben

Ezen az októberi hétvégén minden ragyog, szelíd világoskék a felhőtlen ég, és el lehet hinni, hogy a táj, ahol 2004 augusztusában álmélkodtam először, mégis erősebb mindennél. Örök.

14 fokos

Pedig János már nem él. És én is megváltoztam. Elmúlt a felfedezős frissesség belőlem, pont úgy, ahogy otthonos lesz egy lakhely vagy egy szerelem. Nem tartom már akkora kunsztnak a minőséget és a tisztességet, magamtól sem. Amiért rajongtam, az nem csak nem bonyolult: vannak árnyékai, kopásai. Mindig is voltak, csak naiv voltam? Mostanában lettek kopások? A naivitás, az ujjongó lelkesedés elvesztése kopás? Vajon ezzel jár a szerelemtelenség, a józanság, az önismeret, a határok tisztelete, a saját igényeim komolyan vétele? Nem tudom, hogy fogalmazzak. Belül zajlik mindez, és fáj nagyon. És megint G. szavai: “bárcsak tudnék feleennyira úgy örülni valaminek, mint te akárminek.” Már én sem tudok annyira. Már nem misztifikálok. Észreveszem a gyarlót, a drámát. Magamat is észreveszem. Így aztán a dolgok már csak úgy-ahogy csodálatosak. Viszont ebben az állapotban felviláglik az élet értéke, az egészségé, az emlékeké, az intenzív érzéseké. Nem csak bennem zajlik mindez. A helyi viszonyok átrendeződtek, munkás kéz kevesebb akad, és az őzek meg a szokatlanul későig itt időző seregélyek lezabálják a szedetlen szőlőt. Az értő kéz, a világló tehetség nem tud hibázni, viszont nem is lobog annyira. Nincs arra ideje. Munka van, feladat van, tartja a frontot. Nem biciklivel jövök most, de még Sopronból sem buszozunk, elaggott Volvóval visz a házig a Maestro. (Az előző bejegyzésekben találod a Maestrót.) Mégis, áthatóan helyiek a szagok, jóízű terményeké, gyógynövényeké, címeres téglába ivódva sültek, must, zsálya és kályha. A lomb aranysárga, a fehér húsú birsalma ragyogó korall sajttá fő és dermed, és ha fehér szőlőből vörösbortechnikával készít a Maestro bort, vagyis a héján hagyja, az fényesen narancsszínű lesz. Lőrinc szombat délben érkezik. Elmegyünk a tóhoz. Végig a mólón. Hattyúk, fecskék, elárvult betoncölöpök.

az utolsó közös utazásunk, 2012 szeptemberében. Dávid két és fél éves

Álmaim megrendítően, erős testi érzetekkel gomolyognak a nyugat-magyarországi csöndben. A nap melenget, és a gyerekeim már nem esnek a vízbe. Örülnek, önállóak, és intenzív emlékeik vannak. Birsalma és szilva, utóízek. Kacsamell, halászlé, vargánya, borjúmirigy, báránycsülök, egy-egy deci borok. Megkérdezem, mi ez a mirigy, a Maestro habozik a válasszal. Tudja, hogy ez az a szerv, a thymus, amely Jánosban az első tumor volt. Mindent tud.

álmot láttam, mesebelit

Vagyis, egy színdarabot. Ősbemutatót. Scherer Péter, a Nézőművészeti Kft. rakta össze a 7 nap című Eve Ainsworth-regény (Pagony kiadó) színpadi adaptációját.

http://nezomuveszeti.hu/darab/7-nap

https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/nezomuveszeti-kft-7-nap/directing-30730

Amit látunk, az hatásos, tömör, lényegretörő, megrázó, közvetlen, ripacskodásmentes, szellemes.

Kőszegi Mária és Jankovics Anna játsszák, érzékenyen, önironikusan, elevenen.

A legjobb fajta, érzékenyítő, szemléletformáló drámapedagógia újabb állomása ez a Vakság, a T, a Soha, senkinek, A gyáva, A kézmosás fontosságáról után. A bemutató a B32-ben volt, több tanárkollégám is ott volt.

Nagyon keményen bántja, alázza benne az egyik kamaszlány a másikat. Émelygek. Önkárosítás, testtel megalázás, feleségverés, gyerekbántalmazás és elhanyagolás, minden van.

Húzd be a lábad, bazmeg, szól rám a járásban a szerepe szerint Petra. Kirakom, csakazértis. (Get up, stand up, get up…)

Viszont a megoldás, a feloldás is tőlük jön. Van remény. Az élet megérteti velük, hogy ez nem jó, hogy lehet másképp, és nem lesz tragédia. Még iskolaváltás se.

Gyerekek, a szemlélők rászólnak a bántalmazóra. Mert nekik is sok. Mert működik az erkölcsi érzékük. Határt húznak. Egyetlen agresszor van, nincs közhangulat a röhögésen kívül. Őt pedig megértjük, mert látjuk a hátterét, az otthoni drámát és az érzékenységét is.

És van, aki kedveli Emmát, akinek nem számít, hogy kövér.

Felnőtt nem vonódik be, se tanár, se szülő: nem szereplői a konfliktusnak és a megoldásnak sem. A szélen lebegnek, távoliak, a maguk baja is elég nekik, a történteket nem is tudják meg. Nem kell állást foglalniuk, hatalmi szóval beavatkozniuk, nem marják egymást, nincs szó státuszról, életstílusról, az iskola hírnevéről, politikai érdekről.

Ki lehet sétálni a suliból, ha valaki nem bírja.

A bántalmazott, megalázott lány morálisan támadhatatlan, valóságos Jézus, legnagyobb hibája és legjellemzőbb vonása, hogy imádja a Pilóta kekszet.

Erkölcsi igazságtétel is van: Petra, a magabiztos bántalmazó pasija barátilag vagy tán azon túl is vonzódik a megalázott, kövér lányhoz, és dobja Petrát.

És az utolsó jelenetben egymás mellett ülnek mégis, Petra és Emma. Nem kellett felnőttnek kérdőre vonnia Petrát, nincs prédikáció. A véletlen is segítségre siet, ami az író dramaturgiájának eszköze. Meggyőződés van, jellemfejlődés és megigazulás.

A mesében. Nem Magyarországon vagyunk.

szereted a gyerekeket?

A pontos téma: kell-e, pusztán azért, mert gyerek, minden gyereket szeretnünk, amit úgy értek, hogy a javukra cselekedni a saját rovásunkra is és nem gondolni róluk azt, ami igaz rosszat, mert ők tiszták, meg ők a jövő? Mert őket szeretni kell?…

Egyszer olvastam egy amerikai könyvben: tényleg szereted a gyerekeket, vagy csak bizonyos fajta gyerekeket?

Nem értettem a kérdést. Hát bocs. A gyerek mint olyan, egy problémacsomag és aknamező. Állandóüan kell vele valamit csinálni, és a félelem is örök, hogy ártok-e neki. Ez pedig stressz, és én nem szeretem a stresszt. Nem szeretem a sikítozást, az irracionális vislekedést, a követelőzést, a szolgalétet, azt, hogy minden nekik jár, és mindig a felnőtt tűrjön, ráadásul mosolyogva – na, ezt a normát kifejezetten utálom. A káoszt, a kajamaradékot, az otthagyott dolgokat, azt, hogy nem komolyan csinálják a dolgaikat, hpgy többször kell szólni alapvető dolgokért, hogy csakazértsem, pedig nem nekem lenne fontos beérni nulladik órára, és hogy egy csomó erőforrás elmegy pocsékba, mert tetszett neki az a nadrág, különóra, de aztán mégse hordja, járja. Ezt a sajátjaimmal sem, ezt csak elviselem.

Nem szeretem, amikor sunyik, önösek, kijátsszák egymás ellen a többieket. Nem szeretem a verekedést, viháncolást se, meg például a kütyüfüggést. Kifejezetten a szülők tükrei, és nem nagyon szeretem a szüleik mentalitását, értékrendjét. Nem tudok rajtuk segíteni, nem dolgom változtatni rajtuk. Még a bizonyos fajta (jó fej, udvarias, nyugis, gazdag lelkű, kreatív, érzékeny) gyerekeket se vagyok köteles szeretni.

Azért szoktam. Ők a gyerekeim barátai, tán nem véletlenül.

Ez nagyon erős a társadalomban ám, hogy szeretni KELL, HISZEN gyerek Nagy hagyománya van a gyerMek szentté avatásának, gyerMek mögé be lehet bújni, mintha számítana, pedig csak eszköz, így lehet rászorítani a másikat valamire, amit egyébként nem tenne: ezért nem válnak el például, és ezért basztatnak engem is a gyerekekkel.

De nem, nem kell szeretni “a” gyermekeket úgy általában.

Nézzük meg azért, honnan ered ez a nagy gyerekszeretet. Az erkölcsi elveket a névtelen áskálódók akkor kezdik lengetni, ha épp benne vagyok az igazságomban, és be akarnak kussoltatni. Kell valami szerszám. Hogy az a szehegéhény gyerek, és én hogy képzelem.

Amúgy egyáltalán nem érdeklik őt a gyerekek, az én gyerekem meg végképp nem. Csak használja ezt a témát, ez a tuti fedezék, ami mögül lehet lődözni. És a fejében van egy norma, egy maximum. Pont ahogy a kinézetemet profi sportolóké mellé rakva fitymálja, az anyaságról és kutyatartásról is ilyen éteri, maximalista, reklámokban látott idillek vannak a fejében, amit ha nem hozok, akkor jól leszerepeltem, bántalmazó vagyok.

Legyél te éteri szülő és gazda – de olyan ám, aki úgy gondos, hogy eközben nem érzelmi pótléknak vagy önmegvalósítás-helyettesítőnek használja a kis lényt! Ha jól megy neked, utána elbeszélgetünk.

Pedig az élet nem ilyen. Vannak elveink, vannak szándékaink, vannak lehetőségeink, vannak rossz napjaink. Másokon nem érdemes a saját normáinkat követelni, lehet, hogy más mást tart fontosnak, de ami lesz, az nem elvi kérdés. Sokan nem gondolják sehogy, csak túlélnek. Reflektálatlan, sérült, érzelmileg szegényes, tudatosság nélküli emberek gyakran követik primer késztetéseiket, és használják a gyerekeiket mindenféle értelemben. Mindig van valami, néha szarul vagyunk, néha fegyelmezetlenek, de valahogy kibírjuk. Ezzel mindannyian így vagyunk.

Röhejes másokat piszkálni, főleg, hogy nem is ismered, nem vagy ott, nem tudod, nem ügyed. Itt mindig van hátsó szándék, és annak semmi köze a gyerekhez. Minden dohogásban, kibeszélésben, mutatóujj-lengetésben hátsó szándék van. Hogy is van az, hogy sajnálod a gyereket, de ki akarod készíteni az anyját? És hánbyan csinálják ezt, saját gyerekkel is, te jó ég.

Szóval én alapvetően jóindulatú közönnyel viseltetem az emberek iránt, nem szoktam velük törődni, ha nem a szeretteim. Felszabadító volt ezt kimondani: nem kell minden emberrel jézusi módon, aktívan jó fejnek lennem, csak ha úgy döntök, hogy őrajta most segítek, rá odafigyelek, ő érdekel. Nagyon sok jóféle, spontán interakcióm van így is. De kötelezően nincs dolgom a másik emberrel, akkor se, ha gyerek. Nyilván van egy általános emberiesség, megkérdezed a síró, egyedül bolyongó gyereket, hogy mi a baj, de nem vagy köteles egy jól levő gyerektől bármit eltűrni, csak azért, mert gyerek.

Ezek a gyerekek nemsokára felnőttek lesznek, és egy jelentős részük már most végleg, reménytelenül el van rontva. Nem őszinte, csicska, megfelelési kényszeres, sunyi. Nem szeretem, hogy ezt teszik velük a felnőttek, és nem szeretem, amit az agresszív vagy kavarós gyerek csinál. Nem dolgom megérteni a sérültségüket, mert erre hivatkozni kifogásgyártás. Ne csinálja.

Kognitíve tisztában vagyok azzal, hogy szülő és pedagógus hibája ez, és hogy a gyerek nem tehet róla, és vele türelmesnek kell lenni, de az érzések szintjén nagyon is tudok haragudni. Van egy csomó gyerek, akit nehezen viselek. Van felelőssége már a gyereknek is. Például ha beáll lincselni, bántani. Ha hazudik, ha letagad mindent, ha brahiból piszkálódik. Erre én nemet mondok, és nem azt a gyereket fogom sajnálni, megérteni, sőt, esetenként utálni fogom, mert nekem a sajátommal van dolgom.

Az nem mindegy, hogy a gyerek iránti negatív érzéssel mit kezdek. Azért vagyok felnőtt, hogy ezt magamban rendezzem. De az érzés teljesen normális, szokásos, én legalábbis nem ájulok el egy humán lénytől, csak mert gyerek, és nem fogok senki szemétkedővel másképp bánni csak azért, mert bebújik a gyereke vagy a szülősége mögé.

Dolgom, feladatom a vállalásaimmal van. Saját gyerekkel, a rám bízottakkal, tanárként is. Ott nekem jónak kell lennem, igyekeznem, és nagyon erős ez érzelmileg, nem akarom ösztönnek nevezni, mert szerintem nem pontos a szó, ezek tanult dolgok, de nagyon erős kötelességtudatom van, és nagyon figyelek, hogy vannak. De ott se tudok maximumot hozni. Például a saját szükségelteim rovására.

Biztos vagyok viszont abban, hogy azt, hogy mit kell és lehet tennem, nem más fogja nekem megmondani.

Szóval nem érdemes ezzel engem zsarolni, hogy “szegény XY”, főleg mert pont ő az egyik agresszor, és kilóg a lóláb, hogy csak az én gyerekem nem számít – mennyire nem mondtatok semmit, tagadtatok, engem maceráltatok, pedig az elmúlt hetek arról szóltak, hogy a lányomat űzték. Ha nem látod a lényeget, ha erről semmi véleményed, akkor viszont csináld a hozzád hasonlóakkal, tehát ne akarj hozzám beszélni, főleg ne az én felületeimen, helyeimen, hazudozva.

fejlemények

Hosszút beszéltem az igazgatónővel tegnap telefonon, aki elővette a legpolitikaibb, békéltető modorát, és valójában nem tud mit mondani, de a valóság, ami a szavaiból kirajzolódik, egész más, mint a durván traumatizálódott lányom mindennapi valóságélménye, és az, amit ez alapján az én józan eszem, erkölcsi érzékem, elveim és intuícióm mutatnak. Azt mutatják: baj van, rossz itt, rosszfelé megy. Nagyokat hallgat az igazgatónő a beszélgetésben, mert nem nagyon lehet mit mondani. Senki, de senki nem empatikus Juli fájdalmával, félelmével, ide-oda rángatottságával, sem a szülő jogos felháborodásával. Mint egy idomár a vadállattal, úgy lavírozik: soha nem fog embetileg érteni, mert a szerepe nem negedi. Csak védekeznek, hogy de ők ezt tették, azt tették. Hozzáteszem, a sok közül, a gyerekeim iskoláinak igazgatói és a saját egykori főnökeim közül is a legnormálisabb, legkulturáltabb, legkevésbé erőalapú vezető ő, kifejezetten szívélyes a viszonyunk, személyes beszélgetéseink is vannak, voltak, és azt gondoltam, őszintén szereti Julit, látja, hogy érték a nyugis, becsületes, kedves, nem sérült gyerek. Csak most szerep-ütközésbe került, mi megtámadtuk a Nagy Mamutot, az intézményt, és azt meg kell védeni. Azt képviseli, hogy a helyzet rendeződött, nagy problémák nincsenek, egy kicsit szúr (összeszedi és random “beveti” azt a nagyon keveset, amit ellenünk fel lehet hozni: “szegény Dávidot sajnáltam, amiért fél hatkor ott ül a padon”, ja, 5.20-ig edzése volt, utána pedig felöltözött, és ugyanúgy ül a teljes és autós családban élő gyerek is…,  Juli mint “magántanuló” nem ér be – a valóság: a hivatalos 7.50 helyett van, hogy 7.53-ra, 7.58-ra esünk be, egyébként tucatnyi más gyerekkel, de mindig csöngetés előtt. Ez komolyan megütött, annyira igazságtalan. Amit mondok, annak nagy részére nincs válasz, tényeket is mellőzni, tagadni kel, hogy kijöjjön a matek. Egy szempont van: ne látszódjon a probléma, ne legyen botrány. Ki garantálja, hogy Juli nyogodtan és nem állnak rajtta bosszút, amiért szólt? Ezt kérdezem. “Ez a cél.” Ez pedig a válasz. Mióta ez a cél? És mióta szarja le a saját osztályfőnöke Julit, jóllétét, érzéseit? És miért nem tájékoztatják a szülőt, mit tettek a megoldás és az elégtétel érdekében, kivel beszéltek, és miért nem segítenek Juli traumáját feldolgozni? Nincs itt semmi baj, ami volt is, megoldottuk, a gyerekek szeretnek ide járni. Ezt hallgatom. A dolog (ismétlődő, a légkört átitató, hatalmaskodó diák- és tanári erőszak) rendszerszintű, kiábrándító jellegét nem ismerik el, nem látják, hogy azért nem szólnak, nincsenek esetek, mert már a beletörődtek az áldozatok. A szülők nem fognak össze, vagy nem elegen, vagy csak a maguk osztályszintű, esetszintű, partikuláris érdekében. Nincs információáramlás sem, én tegnap és tegnapelőtt tudtam meg döbbenetes dolgokat, mert nem vagyok a lépcsőn pletykáló típus. Hogy másnak is volt baja, hogy ki mindenki és miért ment el, hogy mit próbáltak meg a szülők már, hogy építően, segítőleg avatkozzanak be, hogy ne legyen súfolás, zaklatás (ez járványos volt több osztályban is, iszonyú frusztrált, lefojtott gyerekek vannak), hogy szemléletformálás, képzés legyen, és hogy erre az iskola előbb kitérően, majd elutasítóan és sértetten reagált, hogy milyen húzásai vannak azóta is és idén is a jó öreg Anikó néninek. Vértezzem fel a gyereket, tegyem immúnissá (sajnos, ez hosszú ú), írja másik szülő. Rúgások, véres sebek és napi szintű macerálás ellen. Ez szélmalomharc, állítja. Ők Anikó néninél vannak, és beletörődtek. Ez van, ez megy, szar ez az egész, de ugye már csak nyolc hónapot kell kibírni. Hát mi egy percet sem. Annyira érzem, ahogy az izlandi amazon is mondja: mélyen, belül érzem, hogy amit teszek, helyes, én azt is, hogy PONT azért hörögnek, tolják rám, tesznek célponttá, mert nem térek ki, nem fogalmazom át, nem kötök alkut, mert fontos és igaz, amit kimondok, és mert ebben most egyedül vagyok, csak szelíd, privát támogatást kapok. Azt mondják, nyomják, sugallják, hogy ha bocsánatot kért a rugdosó, akkor kész, vége, spongyát rá, meg se történt, ne is mondjam, tiszta lap van, a trauma nem létezik. Érdekes ez. Arról vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tudni, hogy a rugdosó mellett van egy masszívan zaklató, az ő apja tagad és visszavádol, engem taglal, és bvan még néhány kisebb mértékben agresszív gyerek, meg egy mérgezett közhangulat, amelyben Julit lehet bántani, kikezdeni ilyen miatt, hogy ő magántanuló (volt tavaly), tök nevetséges, van sapka-nincs sapka ürügyek, sima idegenkedés amiért ő nem kopott hozzá ezekhez a kicsit már gonosz, eltompult lelkű hangadó gyerekekhez, a megalkuvókhoz, akik csak maguknak kaparnak, klikkesednek és erősorrendben tülekednek az együttműködés és a szív logikája helyett, és a valódi személyiségük már tízéves korukban vastag kéreg mögött pislákol bennük. A legdurvább pedig, mert ilyen tényleg mindenhol van, hogy a tanítónő ezt nem kezeli, rájuk hagyja, nem védi meg a gyerekeket. És ezt a szülők elfogadják, ki miért, van, aki nem is tud ezekről, a gyereke se mesél, vagy a gyerek pont nyertes pozícióban van, vagy elbagatellizálja ő is, vagy beletörődött. Az menekül el, aki szólt, aki áldozattá vált, aki hiába harcol, őt stigmatizálják mint zűrös bajkeverőt – őt is, a gyerekét is ellehetetlenítik. Sérült (fizikailag, durván, éles eszköz által) gyerek anyja is azt mondja, hogy “ezt nem lehet ilyen agresszívan, ahogy XY nekiállt” (akik tehát értük is felléptek, és akik elmentek végül). Vajon az elmenők folyamodtak jogorvoslatért, fordultak fenntartóhoz? Ezt, hogy vértezzük fel a gyereket és otthon ellensúlyozzuk a rossz hatásokat, is csak addig mondogatják, amíg tragédia nem történik. Mondjuk valakinek kiverik a szemét. Az meg nem látszik még most itt, hogy a lélek rétegeiben milyen durva a lenyomata a macerálásnak is, hogy életre szóló traumát szerez egy csomó gyerek a folytonos bántásoktól. Már rég nem csak a két durva erőszakesetről van szó, hanem arról, ahogy ezt az iskola (nem) kezeli. Hogy bociszemmel kérdezik, hogy de hát most, hogy újra szóltam, Juli tényleg nem ül már ott, mi a gond? Az a hely üres marad. Elűztétek. És ez néha eszetekbe fog jutni még. Juli nem gyenge személyiség, extrovertált is, aktív is, és szilárd: nem lehet neki bemesélni, hogy ez nem is erőszak és nem baj és rendben van. Nem elmélete, tudása van, hanem hibátlan érzéke. Éleslátó, igazat mond, tapintatos és határozott. Gondolom, engem fognak diszkreditálni, és akkor nem is kell azzal foglalkozni, amit jelzek. Ez már most is zajlik, önkéntes szülő áskálódik, nem tudom, ettől milyen előnyt remél. Meg lehet az iskolát és a felelősöket fingatni, futtatni, és akkor majd a védekezésre megy el a sok energia, hiszen a nimbusz és a nyugdíjas állás sérthetetlen, és persze lesz ellentámadás. Szóval ez nem megoldás, igazi szembenézés, felelősségvállalás nincs és nem lesz, nem lesz személycsere, évtizedes dicsőségükből és tapasztalatukból élnek nyilvánvalóan kiégett kollégák. Azt nem tudom, hogy Dávidot is kicsinálják-e majd emiatt. Igazából semmit nem tudok, várunk. Hogy hétfőn, amikor bemegyek, az iskolapszichológus ellenemben az intézményi érdeket képviseli-e majd, hogy közvetíteni akar-e, vagy megmagyarázza, hogy ők mennyi mindent tettek, esetleg engem firtat, vagy Juli és a gyógyulása, biztonsága lesz a téma, ami a lényeg volna, azt sem tudom még. De azt tudom, hogy a nyilvánosság fontos, és engem véd, ha nem hallgatok. Anyuka levele, miután mindenhonnan tiltottam: Pszichopata vagy!!!!!!!

hogy vagyok most

Kérdeztétek. Jól vagyok. Akkor voltam szarul, amikor múlt héten tehetetlennek, gyengének és magányosnak éreztem magam. Akkor majdnem újra magamba vágtam, nagyon erős késztetésem volt. Utoljára 2014 májusában vágtam magamba, amikor a szerelmem érzelmileg pendliztetett, az olvasók pedig gonoszul rugóztak rajtam és elárultak. Van egy érzés, tehetetlen és elhagyatott, és az ezt a sürgető késztetést váltja ki.   Juli nincs jól, de védem, megkímélem. Nem engedem ezek közé többet. Nekem jöhet hivatal, mondhatnak akármit, ha nem garantálják, hogy a tiszta, érzékeny, eszes kislányomnak nem esik bántódása, ha bemocskolják, ha ilyenekkel bántják, hogy ő miért magántanuló (?), akkor itthon marad.   Azoktól várja az elfogadást, a szeretetet, a kapcsolódást, akik űzik, megalázzák, a legjobb esetben használják. Mert nem elég “kemény”. Most nem rugdossa az a fiú, most egész órán nyaggatja: adjon radírt, könyvet, mi a feladat. A tanító nem szól, hogy ugyanott ül megint. Nem érdekli, nem vette észre.   Ez a Stockholm-szindróma előszobája. Én is ebben nőttem fel, ezt ma értettem meg, és Juli ezért nem megy többet. Vágytam az elismerést, jó akartam lenni, tepertem, érzékeny voltam, okos voltam és folyton megaláztak a testvéreim. Ma pedig, hogy erős és sikeres vagyok, szóba sem állnak velem, zavarban vannak, a tesóm eltereli a szót, amikor egy ismerőse ámultan dicséri az izmaimat. Nem tetszik neki. És a vélemények, amikor valaki írogat nekem, megpróbál a szimpátiájával zsarolni, vádol, kielemez, tudni vél, vég nélkül arról ír, hogy ő utál, mert én ilyen meg olyan vagyok (ő találta ki). Beleköt abba, ahogy élek, amit képviselek, pedig engem ő nem érdekel, meg is vetem, amiért ítél és egyébként se tud semmit felmutatni azokban, amikben én jó vagyok. Valaki, aki senki, mindig másnak adja ki magát, nem része az életemnek, sunyi is. Az élteti, hogy kavar, hatalmat remél, miközben irigy és unatkozik. Ez ugyanaz a dinamika. És ugyanannak szól: teljesen más világban vagyunk, mást látunk a világból, mást értünk, más érzékenységgel. Ez az agresszort dühíti, ugyanakkor energiát akar nyerni belőlünk, használ minket. Mi láthatóak vagyunk, ránk lehet szállni. Nincs következmény. Védjem meg magam. Nincs férjem, aki szétcsap, feljelent. A tanítónő… közönyös? Érdektelen, tehetetlen? Nem kedveli Julit? Nem tudom, de sok mindent tehetett volna, hogy ne így alakuljanak a dolgok. Hogy szeresse a tanulást, hogy jó közösség legyen, hogy ne harapóddzon el az erőszak. A többi osztályban, több helyen is, a tanítók maguk is erőszakosak, megszégyenítőek és bagatellizálják a kiközösítést, bántást. Most már mindegy, ebben mi nem veszünk részt, lehet ültetés, fogadkozás, lelkizés pszichológussal, ha a jelzésem nélkül ezek nem voltak, akkor most már ne legyenek. De gondoskodom arról, hogy legyen következmény.   A szülők közül néhányan fellázadtak. Részletek a privát facebookomon. Nem falazok többet előnyökért, békéért cserébe. Nem kussolok. A jogszabály mellettünk áll. Olyan sztorik derültek ki, csak néztem. A szülők jelentős része normálisnak tartja a zaklatást, verést, kiközösítést, és az áldozatot hibáztatja, avgy állítjha, ez mindig így volt, így lesz. Sokan a beágyazott, fáradságos melóval bebiztosított helyüket féltik, az ötöskéiket, a hatalmasságnak gondolt tanítótól kapott jegyeket, hiszen tudják, hogy ha nem lojálisak, az bosszút áll. Csak a “tanulás”, az “eredmények” számítanak és emiatt a jó kapcsolatok. Ezért kussoltak Lőrinc felső tagozatában is a súlyosan bántalmazó lelki pedofillal szemben, és próbálták Lőrincet kicsinálni (aki ebben méltó maradt, nagyobb is volt, fiú is, igen erősen kritikus, intellektuális, ő nem ment ebben tönkre). Csak az érdekli a szülőt, hogy pont az ő gyerekét ne bántsák nagyon, ő majd kezelgeti, ellensúlyozza otthon az iskolai erőszakot. Nem érdekli se az általános könyörület, se a légkör, az erőszak eszkalálódó jellege. Az agresszorgyerekek szüleit pedig az érdekli, hogy ne kelljen szembenézni, és a gyerek megússza. Tagadásban vannak, egyik oldal-másik oldal logika: En nem fogok tagadni semmit, de sajnos tenykent sem tudom kezelni ezeket a vádakat. Ezert is irtam hogy probalom kideriteni hogy mi tortenhetett, miert tortenhetett, de az elmondasok alapjan ez nagyon nehez. Ezt írja annak a gyereknek az apja, aki módszeresen űzte, bántotta Julit.   Azt hiszi, nyomozni kell. Nekem mindegy, engem az a gyerek nem érdekel, hazudják le, majd kifejlődik valahogy benne az, ami most nem működik, nem az én dolgom. Engem a lányom érdekel, és a rendszerszintű erőszak ellen szeretnék fellépni. Erősnek érzem magam.   Jó érzés, hogy szóltam, híre ment és most átszakadt egy gát. Mások még jobban ki vannak akadva. Elindítani ezt, az jó érzés. Azt hittem, csak minket piszkálnak, mert a gyerekeim árvák, mert nyugisak, vagy mert furák (tanultak érzékenyek, bátrak, egyenesek) vagyunk. Lőrinc is az. Ez nagyon-nagyon jó érzés. Figyel, érzékeny. És elmondhatja majd: anyám kiállt. Értem is, másokért is. Sok sunyi, lapító, erőszakigazoló okoskodó tufa szülő…   Egyéb dolgok kifejezetten jól alakulnak. Filmet láttam megint, azt, ami a Testről és lélekről elől elvitte az Oscart. Izlandi, az a címe, hogy Woman at War. Döbbenetesen jó érzés, megerősítő olyan filmet látni, amelyben a főhős mély meggyőződéssel, ellenszélben, egymaga hihetetlen leleményesen és erősen csinál és képvisel valamit. Megrázó, vicces, szép.   A héten megbízást kaptam egy könyvre. Megkerestek. Ez nagy lehetőség, elismerés is, és a kiadó beleteszi a marketinget, terjeszti. Majd írom, ha kész. Nem kis elégtétel és lelkesítő új projekt most ez.   Edzek jókat, fejlődöm, megerősít, stresszt csökkent.   Ez itt az én világom és az én oldalam. Ha idekattintottál, akkor ezt elfogadtad. Nem akarsz benne szerepelni, ebből magadnak ellenem kihasítani, belepofázni. Vitatni sem, hiszen mindent tőlem tudsz, muszáj, hogy elfogadd, amit mondok. Ha nem így van, már itt sem vagy, mert nem érdekel. Van egy harmadik eset is… hogy elmebeteg zaklató vagy. Nem én akarok veled kapcsolatban lenni, hanem te velem, ezért nekem vannak feltételeim, és én mondhatok nemet is. Mondok is. Nekem nem ez a szintem. Nem nekem rossz, nem rám hat negatívan a zaklatás. Durván provokálnak, folyamatosan, de nem foglalkozom vele, az egész egy fikció, egy elvadult, abszurd tákolmány mindaz, amit tudni vélnek, nem hat sehogyan az életemre, nem is engedem a tudatomba.

legyen egy kvíz, olyan szépen borús ma az ég

80 százalék a küszöb. Ha nem éred el, megy érted az albán maffia. Az én élményeimhez, érdeklődésemhez kötődik az egész – na de te is ahhoz kötődsz, barátom.