Nemrég a Wikipédia-szócikkembe transznemű aktivisták (Balta Fruzsina, Hegedűs Bálint) beleszerkesztettek egy TERF-szakaszt gondos lábjegyzetekkel, bosszúból, hogy célponttá tegyenek. E poszt linkjét is beszerkesztem majd oda.

Nem én írtam, de az álláspontot osztom a magyar szcéna ismeretében a magukat nőnek mondó férfiakról. Fontos, hogy mindez a magyar olvasókhoz is eljusson.

Az aktivisták névvel-arccal csupa szimpatikus, együttérzést generáló, ártalmatlan állításokat tesznek: hétköznapi emberként ők csak élni szeretnének békében, de bántják őket a tudatlanok/gyűlölködők. Ez csak reklámszöveg. A névtelen csoportjaikban elengedik magukat, és megmutatják valós, borzalmas motivációikat.

MarieCate Delvey és Róisín Michaux összegyűjtik a beszámolókat: a perverzió tipikus és tömeges. Ismerek transzkodó férfiakat én is, beszélgettem velük, olvastam regényeiket. Nagyon durva. Nem az a kérdés, őszinte-e (szenved-e). Amit enged magán elhatalmasodni, az a normális (bűnözésmentes!) életviteltől eltántorító, nőgyűlölő parafília. Természetesen rossz nekik: ilyen késztetésekkel élni pokol – de ez nem a társadalom hibája.

Róisín Michaux írja:

Mintegy 400 transz csoportjában vagyok jelen. Heteró férfiakról van szó, megalázási/nőiesítő fétissel; a legmegalázóbb szerep az alárendelt nőé. Ez tisztán szexuális jellegű. Apróságokkal kezdik, aztán idővel „felöltözve kimerészkednek”, fotókat, részleteket tesznek közzé, hogy maszturbáljanak rá. Szinte mindig van konkrét póz, helyszín, ruhadarab, gesztus vagy szituáció, amelyet újra és újra eljátszanak. Több ezer képet készítenek magukról, és megosztják őket a csoportokban a többiekkel. A „láthatóság”, a magamutogatás a lényeg.

Aztán lassan felismerik, hogy a legmegalázóbb az lenne, ha egy férfi lehajoltatná és megerőszakolná őket. Ez a végső alávetettség. És ami ilyenkor rendszerint történik: ez az alkalmi hobbi – nagyjából a szerencsejáték-függőséghez hasonlóan – egyre jobban elragadja őket, míg rájönnek, hogy nem tudják abbahagyni. Kockázatokat vállalnak. Találkozhatnak egymással, és szexelhetnek egymással. A fantázia egyre mélyül. Rosszul kezdik érezni magukat, és nem értik, miért nem tudnak lemondani róla. Kidobják az összes szexi holmit, de a késztetés mindig erősebben tér vissza. Egyre tovább mennek. Még nyilvánosabb helyzeteket választanak, majd visszatérnek a csoportba, és elmesélik, milyen vakmerő és izgalmas volt.

Közben egyre nehezebben tudják összeegyeztetni ezt a mély függőséget a hétköznapi életükkel és a családdal. Végül belekezdenek egy másik történetbe: azért vagyok „ilyen”, mert valójában mindig is nő voltam belül. Ez a szégyen kezelésének egyik módja. A múltjukat utólag ehhez az új történethez igazítják. Már nem dobálják ki a ruhákat, és nem vesznek újra meg mindent. Elmondják a feleségüknek, hogy mindig is így éreztek. Megváltoztatják a profilnevüket és a profilképüket: Meredith, Candy, Amy-Jane.

Azt akarják, hogy a feleségük „nőként kezelje” őket. De a nők nem hajlandók erre. Válás. A férfiak mindent elveszítenek, de pillanatokra eufóriába kerülhetnek. „Én ez vagyok.” De hogy működjön az egész, minden új és régi ismerősüknek velük kell játszania. Nőnek kell látnod őket, nem perverznek. Nem szeretik magukat perverznek érezni. Ezért rendkívül fontos, hogy mindenki alkalmazkodjon.

Az egyik út, hogy bebizonyítsák: nem perverzek, hogy női csoportokhoz és közösségekhez csatlakoznak. A nők jóváhagyását akarják. Bizonyítani maguknak, mindenkinek – a családjuknak is. A történetben így bátor nőként, nem pedig perverz férfiként jelennek meg.

De mások aligha látják bennük a nőt, akinek magukat láttatni akarják. A legkisebb ellenállás vagy elutasítás is szétzúzza az elhatalmasodó téveszmét. Bekúszik a depresszió. Jön a düh. Nagy a tét. Megpróbálják eltörölni a régi életüket és tiszta lappal kezdeni, rendbe teszik a profiljaikat, és rendreutasítják a társaikat, akik a támogató csoportokba figyelemvadász posztokat írnak. (Néha elfelejtenek kilépni a fétiscsoportokból, így követhető, mikor történik a változás.)

Minden csoportban különböző szakaszban vannak: „John” a felesége harisnyáit próbálgatja; „Amber” a sötétben „felöltözve” megy a Tescóba; „Meredith” eksztázisban van, mert a lányok a szórakozóhely mosdójában megdicsérték a miniszoknyáját; „Cindy” pedig egy munkahelyi piknik után belép a csoportba, és dühösen kirohan a kolléga ellen, aki nem fogadja el az ő nővoltát.

A karantén idején kezdett sok efféle férfi otthon egész nap női ruhát hordani. Aztán kimerészkedtek az üres utcákra. A többi történelem.

Ha ismered a hátterüket, nehéz őket másnak látnod, mint pöffeszkedő nárcisztikusnak. Persze vannak autoginefil (AGP) férfiak, akikben nem élnek ilyen késztetésnek – de az autoginefília, természetéből eredően, szintén megvetés a nők, a világ legértéktelenebbjei iránt.

Liberális társadalomban nehéz a válasz, hogy mit kezdjünk ezzel. Én nem bántok senkit, a gyerekeiket sem doxxolnám. De figyelek arra, hogy soha ne vegyek részt a téveszmében. És amikor vége a kikényszerített elfogadás korának, amikor majd szabadon kimondhatjuk, hogy valójában mit jelent a „transznő”, kétlem, hogy mások visszafognák magukat. A férfiak meg fogják érteni, hogy nem éri meg. Most viszont a társadalom biztatja őket, hogy átadják magukat az önpusztításuknak.