mi mindent hall az ügyfél

Most bizonyára nagyon elitista, antiszolidáris, testszégyen ja, az most épp nem és kapitalista népnyúzó is leszek, de ez valami döbbenet.

Bemegyek egy helyre, amelyik nekem szolgáltatóm, és ahol engem kiszolgálnak – ez azt is jelenti, hogy az én visszajárásomból, pénzemből járnak jól, esetenként busás hasznot hozok nekik, viszek oda másokat is.

És akkor ezek szerződést szegnek: ahogy kiszolgálnak, ellátnak stb., közben hallgatom a szövegelésüket, amihez semmi közöm, ellenben rettentő kellemetlen.

Gazdagbudán élek, mert ide vetett a sorsom (itt is születtem), és nagyon kell gondolkodnom, hogy olyan helyszínt, üzletet mondjak, ahol ilyet nem tapasztaltam.

Hol az épp távozó Rubint Rékát beszéli ki csicsergő aljassággal az elhízott dolgozó itt vagyok testszégyenítő, micsoda szemétség! a fluktuációmentes és méregdrága pékségben (ha nem volna más dolga, mondja, ő is így nézne ki ám!), hol a pultos panaszkodik a munkaidőre, főnökre, vagy a recepciós hőbörög, míg kiszolgál (nem hagyja abba, nem zavarom meg), hogy kivel veszett össze, meddig bírja még ezt a stresszt itt, mi van Nyugaton bezzeg. Multitasking, osztott figyelem? Kínos. Nekem mondja a hisztis taxis, hogy egyes utasok itten miket követelnek (alapszolgáltatás, ráadásul kiírva az anyósülés hátára: ne telefonálj, ne rádiózz, ne tankolj menet közben…), vagy hogy mennyi a tagsági díj – hát ő mennyit keres így? Nem zavarja, hogy én is utas vagyok, és biztosan nem vele leszek szolidáris, hiszen mindez, ami neki szerinte JÁR, mondjuk a telefonálgatás joga, az én szememben is gáz. És még az is, amiért senki nem szól: a szexista viccelődés.

Minden gáz, ami nem tartozik rám, amit el kell viselnem. Gáz kibeszélni masszőrként a testeket: én is meztelen vagyok, kiszolgáltatott, tökéletlen.

Az ember arra számít., persze a visszaélésen bőven innen, hogy a segge ki lesz nayalva, hogy ő jól döntött, ezért ment oda. És hirtelen a szolgáltató lesz agresszív hatalmi helyzetben: az ítélkezőében, a vígan csevegőében, a mérgelődőében – ez a baj itt, jövök rá, míg írom ezt a posztot. Átveszi ezt a pozíciót, ahelyett, hogy… hogy én lennék az úr? Van ilyen értelmezés is (pláne itt, ahol drága a szolgáltatás), de nem, én nem ezt várom. Hanem? Ahelyett, hogy skandináv, kölcsönös tisztelettel, egyenlően, kedvesen lennénk egymással, és ő, ahogy vállalta, a díjazás fejében a munkáját végezné. Bosszút áll, amiért csak ennyi az annyi, és nehéz a meló. Még számla nélkül is csak annyi… De hiszen így még kevesebb lesz! És minden elromlik, szar került a palacsintába.

Edző szid edzettet a Flexben, nem is diszkréten: “lefáraszt a hülyeségeivel”, mintha válogathatna a kliensek közül, mintha ő maga Nobel-díjas vagy büölbülszavú csupa kellem volna, és, minő meglepetés, pont ő az, aki egész nap a telefonját nyomkodja, haját tekergeti, nemigen pörög a biznisz, tán épp e full amatőr, nyávogós, elutasító stílusa miatt. Lehet nyavalyogni, hogy nem fizetik meg a személyi edzőket. Gumiszoba a neten álnéven szidta jelen időben a munkaadóját, meg azt a céget, aki díjazta, ez is elegáns. És hallgatom a plazmaközpontban is, akik mind közül a legtöbbet kaszálnak rajtunk, a röhögős gúnyolódást, hogy remélik, az egyik donor nem jön többet, úristen, nagyon gáz.

Őket mondjuk sajnálom: se ők, se mi nem kaszálunk nagyot, amegnyomorított, agyonterhelt alkalmazottak, a kizsákmányolt donorok (ha úgy fogom fel, de én nem úgy fogom fel, mert ingyen is adok vért, őssejtet). De amúgy ki nincs kizsákmányolva? Aki a tulajdonos. A befektető, a részvényes. Ez volna a kapitalizmus. Amelyet fikázni könnyű, de benne létezünk, hasznait élvezzük mindannyian, nyíltan meg nem kérdőjelezzük, csak akkor, ha pont ha minket sújt – és ennyit nem bírunk ki, pedig ez ingyen lenne, hogy ne azt előtt siránkozzunk és pletyózzunk, akire ez nem tartozik, és akinek ez kínos, kellemetlen.

Mi közöm nekem ehhez? Miért kell ezt hallgatnom? Ez igenis kulturáltság, emberi tartás kérdése.

Ezek az emberek nem nekem szóltak be, nem vagyok megsértődve – azt én nem hallottam, nekem nem mondják, illetve épp nem volt velem gondjuk. (Nincs illúzióm, hogy engem is kibeszélnek más ügyfelek füle hallatára, nincs az a lojalitás és jófejség, ami ezt kivédje.) Hallgattam ezeket a kisstílű, negatív szövegeket, miközben kiszolgáltak, figyeltem, ahogy lábbal tiporják a cég marketingjét, ügyfélorientált imidzsét, mosolygós látszatát, éspedig nem egyszer, nem tízszer zajlott ez a jómagyar hőzöngés, hanem százszor is. Sírtak már stresszről, családi helyzetről nekem bankban, és taglalta nekem tanítónő, hogy neki három gyereke van, és mennyi dolga, vagy milyen rosszul esett neki valaki (szülő) viselkdése. A munkahelyi, belterjes nyafogás is elképesztő, a fejem fölött beszélgetés, azt érzem feszengve: zavarom őket, miközben a pénzárgépbe üt, adataimat írja be, tárgyakat ad a kezembe, és rám se néz. De más ügyfelek ócsárlása egy ügyfél előtt, az meg egészen döbbenetes tahóság.

Mindez válságtünet, a hazai mentális állapotok és a munkamorál krízise: jól működő, kulturált országokban ilyesmi, és nem csak a fegyelmezett Távol-Keleten, ahol a nagy hajbókolás túloldalán toronyházakból ugrálnak ki a dolgozók, hanem már Csehországban sem fordul elő.

Kedves eladó, pénztáros: pont az a dolgod, hogy neked ne essen rosszul – én értem, hogy rosszul esik, de ne oszd meg velem, ne kelljen ezt hallgatnom. Te funkció vagy, ne terheld rám a személyes gondjaidat, mások okozta bajodat, a kulisszatitkokat. Minden nagy színész tudja ezt: kollégát, öltözőbeli háborút nem dobunk ki a pletykaéhes tömegnek. Feladatod az is, hogy a sok apró hülyeséget mosolyogva elviseld, és a valódi konfliktusokat is az érzelmeket mellőzve, hatékonyan oldd meg. Dolgozol, nem buliban vagy.

Nekem az a gyanúm, hogy nem is értik, a viselkedésükkel mi a probléma. Szólni kell. Az uszodában szóltam, hogy az edző ne káromkodjon és szidalmazza a gyerekeket hörögve (a hátuk mögött, de akkor is, más oda járó fürdőzők füle hallatára), éspedig minden egyes alkalommal, mindig baja volt, és mindig a medence mellett. De a facebookon a molesztáló, méregető, tapizó tevékenységét nyíltan és dühödten deklaráló jógagurunak vagy a nőalázó, behízott hopp zenekarnak ebből semmilyen hátránya nem lett.

Légy profi. Szeresd, amit csinálsz, azonosulj vele. Ha nem vagy profi, ha hekkeled a munkaadódat, vagy a szakmád elemi szabályait, akkor az ügyfél máshova megy, és megírja a véleményét. Ez volna a piac törvénye, ha a piac működne, de sem a piac, sem a szocialista modell itt minálunk nem működik.

Ne neked álljon följebb, nem ő szorul rád ugyanis (hacsak nem rendkívül egyedi, amit nyújtasz. De akkor is legyél profi). Ma már mindenki a facebook meg a tripadvisor értékeléseiből él.

Mielőtt rákezded a sanzont, kedves rosszakaró: én, a blogger bizony beszólogatok, ha az a célom, hogy – az engem zaklató, idegesítő, kavarós, nekem egy fillért nem fizető, bármit IS elváró, követelőző – kommentelő ne írjon többet ide. Nem is vagyok szolgáltató, és nagyon sok munkát tettem abba, hogy ne kelljen azzá lennem, mert az nem könnyű kenyér. Nem vagyok viszont ellentmondásban, ellenérdekelt helyzetben a menedzsmenttel, tulajdonossal, nincs főnököm, marketingem, termékem, haszonkulcsom, hangzatos ígéretem sem, és ez a lényeg. Amikor mégis – egyéni – szolgáltató vagyok, akkor profi vagyok, egészen az ügyfélre vonatkozom, rá figyelek, erőmön felül is, tanárként is ezt csináltam (és ezt nem bírva szálltam ki tíz év után).

De azt biztosan nem csinálom, hogy mosolyogva, fűt-fát ígérve hirdetem magam, megjátszom a profit, elfogadót, bárkinek segítőt, akciós áron szolgáltatót, aztán a gyakorlatban meg nem azt csinálom.

Éva és a kapitalizmus. Ja, nem. Éva és a magát profinak hazudó szolgáltató

az én elitizmusom

Az érvelésemre, az egész lényemre, gyakori indulataimra (úgy általában rám) szívesen mondják, ha már mást nem tudnak mondani, hogy elitista, kirekesztő. Ez jól hangzik, ezzel túl lehet kiabálni azt, amit mondok: hogy nem vagy a körülményeid áldozata, te sem, én sem, igenis lehet jobb életed. Bővebben…

felvértezni a gyereket

azt írom, amit fontosnak gondolok, amiben hiszek és amit kedvem van. érthető?

Tudom, hogy ti is hallottátok már ezt az érvelést, és azt is, hogy nem mindig szisszentetek fel eléggé miatta.

Talán ti is hangoztattátok ezt?

Hogy meg kell szokni, nem lehet mindentől megkímélni a gyereket. Ilyen az élet: nem rózsakert. Az élet sem lesz mindig könnyű, lesznek nemszeretem feladatok, hülye főnökök, nem fog tetszeni mindenkinek a pofája.

Ekképpen, kis rávezetésként, itt a suliban is mindenféle történik, mert az emberek nem egyformák. Sajnos, bántás is, hát, szörnyű erőszakosak a gyerekek, illetve mindenhol ez van. De majd mi otthon, a szeretetünkkel, az értékrendünkkel, relaxációs technikákkal és pszichológus bevonásával ellensúlyozzuk mindezt, felvértezzük a gyerMeket.

A mi kis ideális családunkban. Mely zug és kuckó. Hogy megalkuzvásra, hamisságra, hibernációra tanítjuk ezzel a gyereket? Ja. hát mit van mit tenni.

Minden összeomlana, az egész mosolygós budai díszletélet, ha a tanítónő megtudná, mit gondolunk róla. Hogy ő az, akinek nem lehet segíteni a munkáját, mert mindegy. Nem ért, nem érez, megússza, kiégett.

Az életben sem minden kellemes. Így, ezzel az elkenéssel örökítik tovább az erőszakot, hagyják gyáván szó nélkül a tökéletesen értelmetlen, vad, leállítható elfajulásokat, hagyják, hogy mindent ellepjen a versengés és a hatalom logikája, az együttműködés és szolidaritás helyett. És így tolnak bele minket, elszenvedőket az érzékenykedő, nebáncsvirág szerepbe. Bajod van? Problémás vagy. Hiszen a mi rendszerünk jó!

Én mindig szólni fogok. Mert, figyeljetek, aranymondás következik:

nem kell elviselni, hogy ilyen az élet. Minden eszközünk, tudásunk, erőnk, szándékunk megvan arra, hogy ne legyen ilyen. Hogy ne lehessen csak úgy erőszakoskodni. Hogy az ciki legyen.

És amúgy tudják ők is pontosan, mi van, aztis tudják, ki tagadja le és miért, mennyire volt kompetens a tanítónő. Szenvednek ettől az egésztől ők is, mármint akkor, ha még nem állt át a gyerekük a szemétkedő, érzéketlen agresszor oldalra.

Egyáltalán nem szükségszerű az agresszió, az érzéketlenség, és nem azt jelenti, hogy valaki nem szimpatikus. Pont azt jelenti, hogy az a valaki nem tolerálja azt, aki neki nem szimpatikus. Vagy épp túlságosan is olyan, amilyen ő nem tud lenni.

Aki pedig ezt a helyzetet pedagógusként, iskolapszichológusként, vezetőként nem tudja néhány szóbval, igazságosan és határozottan kezelni, hanem helyette azt hangoztatja, sunyi átfogalmazással, hogy az áldozat nem tud belilleszkedni, konfliktusai vannak, annak nincs helye a pályán.

Tanácsaim öt pontban:

Legyél jól te magad, és ez a legfőbb útravaló a gyerekednek. Ne szorongj, apró butaságokon ne görcsölj, ne maceráld a gyereket a tanító vagy a szisztéma baromságai miatt. Elmúlik, túllesztek rajta. Nevess nagyokat, vonj vállat gyakran, szavazz az örömre és izgalomra, süsség zsiráf alakú kekszet és egyél csülköt.

Vedd észre, mi van. Lásd pontosan. Légy igazságos, józan, meg nem alkuvó. Tegyél fel kérdéseket. Ez a pedagógus bölcs és jól végzi a munkáját? Ez a gyerek vajon brahiból erőszakoskodik? A gyerekem tényleg idegesítő, mindennel baja van? Mire van szüksége, Valóban annyi kellene, hogy rá se ránt, “nem veszi fel”? (Ez gyakran van ám, amikor a gyerek még a szülőnek sem meri megmutatni, hogy szarul esik neki a kiközösítés. Rezzenetlenül, ám szomorúan és hosszú távra nyugtázza, hogy ő elfogadhatatlan, kínos, nem méltó.)

Ha baj van, és szólni kell, akkor ne habozz, szólj. Ne félj. Semmi nem éri meg a hamisságot. Akármilyen abszurd, szerepjátszó, újbeszél a közeg, akármekkora a tagadás, szólni kell. Egyvalamit nem vehetnek el, és az a te józan ítélőképességed.

Ha más szól, és igaza van, állj mellé. Nyíltan, egyszerűen.

Ne sustorogj lépcsőn, ne levelezz mások háta mögött, ne kavarj, ne menj bele csacsogós érdekkapcsolatokba.

vonulnak

Belepirulok a szégyenbe, forog a gyomrom. Még mindig vonulnak, sokan, rengetegen, idén is, és vagy negyedórán át látom őket a fogasról, ahogy ambiciózusan, erőteljesen haladnak, mint akinek célja van. Sápadt vagyok. Mert én tudom, mi történt pont a Városmajorban hetvennégy éve, meg hogy ki és miért vette be magát akkoriban a Németvölgyi út 5. villájába.

De hát tudhatja ugyanezt bárki, aki egy kicsit is képes és hajlandó kontextusban szemlélni a világot, utánaolvasni a tényeknek. Puskatussal hajtották ki ágyaikból és mezítelenre vetkőztették magatehetetlen zsidó aggastyánok tucatjait, hogy aztán kivégezzék őket, mindenféle parancs nélkül is, magánakcióként is. Hogy kik? Azok eszmei elődei, akik most vonulnak. Hősként német katonát, nyilasokat nem az tisztel, aki antikommunista vagy utálja Sztálint, hanem aki maga is ordas eszméket dédelget, hajlandó ebben az erőszakolt dichotómiában gondolkodni, és legfeljebb azért magyarázza, hogy ő nem is azért megy, ez csak túra és sportolás (!) a barátaival, hogy ne nézzek olyan döbbenten rá, és ő szalonképes maradjon.

Megdöbbentem, mennyien vannak. Ők is tudhatják, tudhatnák mindezt, amit az előző bekezdésben írok, csak nem érdekük tudni, ezért nem akarnak tudni róla. Azt legalábbis tudják, hogy miért szánták ezt a cseppet sem kirándulásra alkalmas estét ennyien erre a “túrára”, gyerekestül.

Budapest 1945-ös, pusztító ostromának záróakkordjaként a náci Waffen SS és Wehrmacht védekező egységei a velük szövetséges, nyilaskeresztes hadvezetés alatt álló magyar honvédséggel együtt február 11-én megkíséreltek kitörni az őket körbevevő szovjetek gyűrűjéből, ahova 1944 karácsonyán kerültek. Szilveszter előtt a 2. Ukrán Front Hevesen táborozó vezérkara úgy döntött, követek útján megadásra szólítják fel a Budapesten rekedt egységek parancsnokát, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS Obergruppenführert, az ajánlatot azonban ők visszautasították. Adolf Hitler és a német hadvezetés kifejezetten megtiltotta a német-magyar seregeknek, hogy elhagyják a budai várat, azok azonban készleteik kimerülésével mégis emellett a megoldás mellett döntöttek. A kitörési kísérletnek körülbelül 20 000 áldozata volt, mivel a szovjetek a Széna tér magasságában géppuskatűzzel fogadták a várbeli csapatokat. További 20 000 katona hadifogságba került. Budapest végül a kitörés után, 1945. február 13-án került teljes szovjet ellenőrzés alá. Az ostromnak több tízezer polgári áldozata volt, főleg olyan gettóba zárt zsidók, akiket nyilas pártszolgálatosok végeztek ki. Emellett több száz magyar szocialista és antifasiszta ellenálló is áldozatul esett a németeknek és a nyilasoknak.

https://merce.hu/2019/02/09/megtartottak-a-varbol-kitiltott-becsulet-napi-masirozast-antifasisztak-is-kivonultak/

Milyen jó lenne, ha a bicikliúton a biciklis mehetne! – kiáltottam fel.

És nem a nácik!

látszik rajtad?

Sose szerettem, amikor valaki kiírt magára valamit. A feliratos, látványos logós táskákat, a kedvenc-metálzenekarom pólókat, a világnézeteseket, pláne a vicceskedőeket. Ha rádsózzák az ilyen ruhadarabot, még csak-csak, de aki ezért pénzt is kiad, bizony, megérdemli. Soha nem ízléses, mindig megfoszt önmagad, sőt, talán embervoltod egy részétől. A BFE Gólyatábor 2007 meg a legalja, olyanban Mads Mikkelsen is lehet, én menekülőre fogom. De nem vettem fel többet, sőt, leginkább egyszer sem a futóversenyes reklámhordozó trikókat sem.

Viszont ez csak annyi, hogy én nem veszek vicces feliratos vagy látható márkajelzéses ruhákat, nem teszem magam hirdetési felületté. Bővebben…

kire haragszol?

Te őszinte vagy?

Amikor olyan nagyon írsz valakinek, hogy most jól megmondod, akkor neked kivel van bajod? Tényleg ő ártott neked?

Vagy amikor – a kevésbé egyenesek – indulatosan szidod magadban, mi zajlik olyankor?

És amikor kiröhögsz valakit, meséled másnak a jól belőtt fölénnyel, hogy ő de gáz, akkor mi is történik pontosan? (Sajnos, mi erre nagyon rákaptunk G-vel, van egy-két élő paródia a közös mezőnkben, de nincs benne indulat, inkább Örkény István-i szemlélődés, abszurdumvadászat.)

Én magam azt vezetem le így, hogy az illető rám akaszkodott, hülyeségeket beszél rólam, nyomul, vagy korábbi, nekem ártó embereket idéz fel, és, sajnos, legalábbis a gondolataim világában ő kapja meg érte azt, amit hajdan nem mertem kiadni, nem is ismertem fel a visszás viselkedést. Mostanában szívesen ócsárolok magamban például nagy jogosultságtudatú, vadászgató férfiakat,tekintélyszemélyeket, akik hajdan, amikor fiatal és sebezhető voltam, molesztáltak, vagy gonoszan tárgyiasító dolgokat mondtak, és most nagyon meg vannak görnyedve, rosszul néznek ki – eltelt vagy húsz év. Az idő igaz. Te meg hogy nézel ki, bazmeg? Én még mindig diadalmasan, és már tudva, mit tettek, ők már fogatlanul.

Én riadtan tűrtem ezt, nem voltam öntudatos, nem is tudtam, hogy lehet másképp. Meg is vagyok lepve, hogy Harry Potternek mitől van akkora énereje, hogy tudja és követelje is: a levele az övé, ne vegyék el tőle.

Na, de most ti jöttök. Téged szokott zavarni az, hogy valaki túl valamilyen? Hogy olyasmit csinál, amit te nem csinálnál? A jelenség idegesít (másokban is, mert hamisnak tartod), vagy az ember, bármit is csinál?

Szoktál ilyeneken gondolkodni?

Tedd föl a kérdést, hogy milyen okai lehetnek annak, hogy ő azt csinálja (dohányzik, későn ér oda a gyerekéért, hülyeségeket küldözget Facebookon, béna állásban tengődve csak panaszkodik).

Amit csinál, azzal árt valakinek, vagy az egy létező, fura verzió?

Miért vannak elvárásaid egyáltalán: vajon ilyenkor a norma kiabál benned (“egy normális ember nem csinál ilyet” – tévedsz, még a normálisnak mondottak is sokfélét csinálnak, változatos okokból, nyíltan is, hát még titokban!)? Vagy rád vonatkozik a viselkedése, és határt húzol?

Nem biztos, hogy előbbre jutsz vele, hogy kitör a világbéke, de ha ilyeneken egyáltalán elgondolkodsz, hajlandó vagy megfontolni hasonlókat, ha nem csak magadnak követeled az elfogadást, hanem mások iránt is tudatosan edzed ezt a képességedet, attól biztosan jobb, érzékenyebb ember leszel.

Nem mindegy, hogyan gondolsz arra az emberre. Mindamellett: nem kötelező mindenkit megértened, alkalmazkodnod, bármit vállalnod. De ha futsz épp, és szenbvedős a negyedik kilométer, előveheted ezt a gondolatot, a tudatos jóindulatot. “Most XY ügyvédje leszek, keresem neki a mentségeket, enyhítő körülményeket.”

Én szoktam olyan emberek iránt igazságtalan indulatot érezni, akik soha nem bántottak, sőt, sokat segítettek. Ez azt mutatja, hogy bekapcsol bennem a gyerek, mégpedig az a gyerek, akit nem vagy nem eleget szerettek önmagáért, és emiatt hiánya gyűlt fel: aki gondoskodik rólam, arra haragszom, azt ostromlom, hogy miért nem még tökéletesebben elfogadó, gondoskodó, rendelkezésre álló, csak rám vonatkozó – tőle várok mindent.

Tudom ezt magamról, nem ijedek meg az érzéstől. Azért vagyok felnőtt, hogy felismerjem és kezeljem ezeket, nem azért, hogy letagadjam magam előtt a nem-szép, sötétebb gondolataim.

Te mersz őszinte lenni?

Olyanokra is haragszom gyakran, akiknek én segítek, és rájövök, hogy ez azért van, mert túlvállaltam magam, nem tudok én se olyan könnyedén segíteni. Az illető pedig nem teljesíti szépen a forgatókönyvem. Éppen azért van nehéz helyzetben, mert nem lehetett neki olyan egyszerűen segíteni, mindennel baja van. Elképzeltem, hogy segítek, de kontrollálom is: bedobom a támogatást, alul meg kijön a kész, megszerelt ember. Sajnos, ez nem így működik. Sajnos, gyakran ő is másképp gondolja, haragszik. Én pedig nem akarok a helyzet foglya lenni.

Van egy nagyon különös helyzet az életemben, egy komplett család és benne az egykori barát várta, várja tőlem, hogy szeressem, segítsem, támogassam azt a valakit, mert ő nem olyan, mint mi, neki nem megy úgy. Én sose számítok, nekem sose lehet bajom, engem mindig korholna, hiszen az ő lányuknak a nehéz, nekem könnyű. Adok munkát, meg is fizetem, de akkor az van, hogy én őt kihasználom. Semmi sem elég, mert ő szarul van. Én meg morgok, mert amit csinál, az nem teljes értékű, sokmindent feldúl, összezilál. És most, amikor felmerült, hogy újra támogassam, ki tudtam mondani: én ezt nem vállalom.

És magamra is haragszom egy kicsit. Miért nem vettem észre előbb? Miért ragadok felemás kapcsolatokba, vagy óok váll panaszkodásnak, nyelem be a megjegyzéseket?Érzelmek nélkül, egyszerűen volna jó határt húzni, magamat nem hagyni, nem pedig túl sokat benyelni, bűntudatosan tűrni (mert neki a nehéz!), aztán meg neheztelni.

És hiszek abban, hoyg akinek így nemet mondasz, akit nem hagysz játszmázni, az jobban jár, mint ha mindenki dédelgeti, táplálja az űzött tudatát, megérti, és nem szembesíti. Nagyon könnyen lesz a nyomroból fegyver, ügyeskedős előnyszerzés. És hajlamos a depressziós vagy sérült ember azt hinni, hogy csak neki nehéz, csak ő van a világon, mások ingyen kaptak mindent.

Nem az a gond, ha negatív gondolataid vannak (a gondolat, sőt, bizonyos méártékig a proivát tett is a tieid, nem kontrollálhatja senki!), de felnőtt vagy, így

  1. tudnod kell róluk, látnod, hogy nem jók
  2. kell, hogy tudd őket kezelni, reflektálj rájuk: ne legyél előítéletes, indulatos, ne vágj vissza, várj egy kicsit, és válassz megfelelő módot, helyet ahhoz, hogy közöld, amit közölnöd kell.
Ha épp neheztelsz arra, aki inkorrekt, terápiás hatású lehet, ha felidézed, te mikor voltál pontatlan, sunyogó, igazságtalan bárkivel. Például elvárom, hogy nekem pontosan, a megígért módon küldjenek egy szöveget, én meg hányszor halogattam merő bénultságból vagy lustaságból (míg aztán el is romlott a gépem valóban, és akkor lehetett azt mondani). Ez segített abban, hogy a saját feladataimat és határidőimet komolyabban vegyem. Egy kicsit az örök imposztorszindrómám is enyhült tőle.

Nekem most ezek aktuálisak az emberekkel. Alakulok, figyelek. Nektek mi?

vegyes

Ma (ezt hétfőn írtam ám) vidám és elégedett vagyok, mert azt csináltam, amit elterveztem, odaértem mindenhova, értelmes projektjeim voltak, energikusan, a napsütésben. Ilyenkor nem szabad enni, az ezt megtöri.

Egyszerűen, csak menni, nem véleményezni, aggódni, agyalni! Nem csak tervezni, hogy majd, és hosszan mondani, hogy most miért nem. Bővebben…