azt írom, amit fontosnak gondolok, amiben hiszek és amit kedvem van. érthető?

Tudom, hogy ti is hallottátok már ezt az érvelést, és azt is, hogy nem mindig szisszentetek fel eléggé miatta.

Talán ti is hangoztattátok ezt?

Hogy meg kell szokni, nem lehet mindentől megkímélni a gyereket. Ilyen az élet: nem rózsakert. Az élet sem lesz mindig könnyű, lesznek nemszeretem feladatok, hülye főnökök, nem fog tetszeni mindenkinek a pofája.

Ekképpen, kis rávezetésként, itt a suliban is mindenféle történik, mert az emberek nem egyformák. Sajnos, bántás is, hát, szörnyű erőszakosak a gyerekek, illetve mindenhol ez van. De majd mi otthon, a szeretetünkkel, az értékrendünkkel, relaxációs technikákkal és pszichológus bevonásával ellensúlyozzuk mindezt, felvértezzük a gyerMeket.

A mi kis ideális családunkban. Mely zug és kuckó. Hogy megalkuzvásra, hamisságra, hibernációra tanítjuk ezzel a gyereket? Ja. hát mit van mit tenni.

Minden összeomlana, az egész mosolygós budai díszletélet, ha a tanítónő megtudná, mit gondolunk róla. Hogy ő az, akinek nem lehet segíteni a munkáját, mert mindegy. Nem ért, nem érez, megússza, kiégett.

Az életben sem minden kellemes. Így, ezzel az elkenéssel örökítik tovább az erőszakot, hagyják gyáván szó nélkül a tökéletesen értelmetlen, vad, leállítható elfajulásokat, hagyják, hogy mindent ellepjen a versengés és a hatalom logikája, az együttműködés és szolidaritás helyett. És így tolnak bele minket, elszenvedőket az érzékenykedő, nebáncsvirág szerepbe. Bajod van? Problémás vagy. Hiszen a mi rendszerünk jó!

Én mindig szólni fogok. Mert, figyeljetek, aranymondás következik:

nem kell elviselni, hogy ilyen az élet. Minden eszközünk, tudásunk, erőnk, szándékunk megvan arra, hogy ne legyen ilyen. Hogy ne lehessen csak úgy erőszakoskodni. Hogy az ciki legyen.

És amúgy tudják ők is pontosan, mi van, aztis tudják, ki tagadja le és miért, mennyire volt kompetens a tanítónő. Szenvednek ettől az egésztől ők is, mármint akkor, ha még nem állt át a gyerekük a szemétkedő, érzéketlen agresszor oldalra.

Egyáltalán nem szükségszerű az agresszió, az érzéketlenség, és nem azt jelenti, hogy valaki nem szimpatikus. Pont azt jelenti, hogy az a valaki nem tolerálja azt, aki neki nem szimpatikus. Vagy épp túlságosan is olyan, amilyen ő nem tud lenni.

Aki pedig ezt a helyzetet pedagógusként, iskolapszichológusként, vezetőként nem tudja néhány szóbval, igazságosan és határozottan kezelni, hanem helyette azt hangoztatja, sunyi átfogalmazással, hogy az áldozat nem tud belilleszkedni, konfliktusai vannak, annak nincs helye a pályán.

Tanácsaim öt pontban:

Legyél jól te magad, és ez a legfőbb útravaló a gyerekednek. Ne szorongj, apró butaságokon ne görcsölj, ne maceráld a gyereket a tanító vagy a szisztéma baromságai miatt. Elmúlik, túllesztek rajta. Nevess nagyokat, vonj vállat gyakran, szavazz az örömre és izgalomra, süsség zsiráf alakú kekszet és egyél csülköt.

Vedd észre, mi van. Lásd pontosan. Légy igazságos, józan, meg nem alkuvó. Tegyél fel kérdéseket. Ez a pedagógus bölcs és jól végzi a munkáját? Ez a gyerek vajon brahiból erőszakoskodik? A gyerekem tényleg idegesítő, mindennel baja van? Mire van szüksége, Valóban annyi kellene, hogy rá se ránt, “nem veszi fel”? (Ez gyakran van ám, amikor a gyerek még a szülőnek sem meri megmutatni, hogy szarul esik neki a kiközösítés. Rezzenetlenül, ám szomorúan és hosszú távra nyugtázza, hogy ő elfogadhatatlan, kínos, nem méltó.)

Ha baj van, és szólni kell, akkor ne habozz, szólj. Ne félj. Semmi nem éri meg a hamisságot. Akármilyen abszurd, szerepjátszó, újbeszél a közeg, akármekkora a tagadás, szólni kell. Egyvalamit nem vehetnek el, és az a te józan ítélőképességed.

Ha más szól, és igaza van, állj mellé. Nyíltan, egyszerűen.

Ne sustorogj lépcsőn, ne levelezz mások háta mögött, ne kavarj, ne menj bele csacsogós érdekkapcsolatokba.