nem elég magyar – ady endre és gyóni géza

irodalomóra

E. D-nak, szeretettel

Amikor a Nyugat megjelent ama háború előtti, pezsgő években, megbénult egész Budapest. Álltak a villamosok, lehajtott fejjel, papírba temetkezve jártak a -kelők. Főleg Ady, a “furcsa, nagyszemű legény versei” miatt. Mit írt Ady?

De mi az a Nyugat? Bővebben…

áldott jó gyerekeim

Mindig, amikor megy a hörgés (és most megy igazán), egyetlen, csendes mondatot tudok mondani:

Az én gyerekeim sose bántottak senkit.

Hát a tieid? Vagy mit rugózol rajtam?

Mert én gyarló vagyok, túlterhelt, traumatúlélő. Nem mindig működik a fűtés, szétrág dolgokat a kutya, olyakor számszakilag nem jön ki a hóvége; küzdök a reggelekkel, a renddel (ez nem jó szó, nincs rend), az időjárással, a múlttal, a legkisebbel, néha Julival is, mosson hajat, ne vagdossa szét a méregdrága selyemanyagot babaruhának. Továbbá 2010 óta világos, hogy nem tudom úgy csinálni a szülőségemet, ahogy azt a mórickák elképzelik, akik gyereket közelről még nem láttak. Attól olyan szentek. Nincs annyi erő. És küzdök Lőrinc korán jött – amúgy pozitív tendenciájú – felnövésének hordalékaival. Vágja már le a haját. Ne késsen. Kupival küzdök, csekkekkel, hivatallal, lassan érkező honoráriumokkal, betört ablakkal. Ahogy mindenki.

Külön küzdök az ítélkezőkkel, az intoleranciával, a más ízlésűekkel, az azt normának gondolókkal, az erkölcsi alapon, de névtelenül fenyegető, képmutató, rámerőltető, beleszóló okosakkal, sajnos, családtagokkal is.

De végül, at the end of the day, ahogy a művelt ausztrál mondja, meg kell néznem, mire jutottam, mérleget vonni, és egyvalami számít: hogy a gyerekeim jól vannak. Tiszta az erkölcsi érzékük, nem sunyik, nem agresszívak, helyes az értékítéletük.

Soha senkit nem piszkáltak, aláztak, bántottak. Nem engedtek közhangulatbnak sem, mert erős bennük az, hogy mi helyes. Nem kellett erről prédikálni, csak sokat beszélgetni, együtt-rezdülni, poénkodni.

Amúgy van baj, persze. Azzal, hogy ugyane tartás miatt nem stréberek, nem törekvők, igyekvők. Szóvá teszik, jelzik (Juli egész finoman), ha kiáltó igazságtalanság van. Kritikusak. Nem illeszkednek eléggé. Lőrinc is renitens a maga módján: oviban nem akart aludni, elsőben, épp járom hónapja járt oda, megszökött. Erről itt olvashatod az ő lenyűgöző beszámolóját:

a szökés

Amikor ezt megírta, még nem volt tizenkettő, amikor szökött, hét. Csakis a rendszert játszotta ki, azt, amelyiket a moslékszagú menzájával és magolásával, ünnepségeivel mindannyian utálunk, nem bántott senkit. Nem csinált veszélyes hülyeséget, nem rombolt, nem ártott senkinek, egyszerűen vagány volt. Kalandot kezdeményezett és hajtott végre, amellyel lázadt a Rend ellen.

És akkor az ottani, erőalapú igazgató kifejezte, hogy nem működik ez így, hogy én kvázi büszke vagyok a gyerekemre, vagánynak tartom a szökését, mert ez kettős nevelés. És szerinte az, hogy Lőrinc elgondolkodva rugdalt egy kavicsot az udvaron, rongálás, mert felpattanhatott volna egy autóra vagy valakinek a homlokára. Ennyiben maradtunk. Nyilván úgy gondolta, én fogom az intézményi érdekhez és militáns elvárásaihoz igazítani a saját szülői gyakorlatomat.

Azt nem tudom, ezt a szerepe mondatta-e vele, vagy privát is komolyan gondolná. Később egy bajszos igazgatóhelyettesből sikerült kicsiklandoznom az igazságot. Képzelje el, osztálytalálkozó lesz, tizenöt év múlva előkerül ez a sztori? Ön szerint ki lesz akkor a jó fej ebben a történetben, és kit fognak kinevetni? Az ördögpatron veszélyes, halláskárosodást okoz, ez komoly? Nem koholt bosszú ez? És elnevette magát. Vittem neki az évzáróra egy blogkönyvet, dedikálva.

Akkor még Lőrinc is félt: megbüntetnek, tömlöcbe vetnek, mi lesz. Neki ezért idejében elkezdtem tanítani a polgárjogoknak, a jogbiztonságnak, jogszerűségnek megfelelő, méltó polgárhoz illő viselkedést. És ami a túloldalon van: hogy nem ügyeskedünk, nem magunknak kaparunk, nem maszatolunk, nem válunk korrupció részesévé, nem vagyunk megvesztegethetőek, sakkban tarthatóak, és kiállunk a mindenkori áldozatok mellett.

Gondolj Jánosra. Ő hatévesen, amikor előkelő polgár volta és okossága miatt bántották a maszatosabb társai, elhatározta, hogy indián lesz. Hallgatag, méltó, nem veszi fel a bántást. Dávidban látom most ezt a viselkedést, nem áll be a harsányak, agresszívak közé (hajaj, de tudják egymást szavakkal alázni a “csibészek”. “Istenem, hát ő se szent. Fiú. Arra nevelem, védje meg magát”. Ez a fedőszöveg). És aztán, ugye, Jánost gyülekezésért bevitték. 1973. március 15-én. Rabtársai között ülve pennát ragadott és levelet írt Kádár Jánosnak. Hoyg rossz a koszt a börtönben.

Tisztelt uram!

Így kezdte a levelet. 1973-ban. Kádár Jánosnak. Volt is éjjel sorakozó, ordítás, ki írta azt a levelet? Úgy szoktam mesélni, hogy másnap megjelent a fügével töltött őzbélszín francia óborral a menüben, mert a népmesének vigaszfunkciója van, de nem tudom. Mindenesetre ezt holtig lehet mesélni, a levél pedig megvan. Tény, hogy János hős volt. Tény, hogy sokkal nehezebb hősnek lenni, ha mindenki élvezi a Rend előnyeit, és nem kézzelfogható a diktatúra.

Egyre könnyebb lesz hősnek lenni.

Ne félj, fiam. Koholmány az egész. Semmi nincs a kezükben. Van jogorvoslat. Csak maradj emelt fejű, ne törj meg. S ha nincs jogorvoslat, akkor is ők válnak nevetségessé, rossz fejjé. Egyszerűen kiröhögjük őket.

Így járunk el azóta is. És Lőrinc is lelkes rajongója a magányos ellenállókról szóló filmeknek, a Mátrixtól a Csillagok közöttön át a Három óriásplakát…-ig és az Izlandi amazonig. Tökéletesen működik a morális érzéke, nem önös. Kiáll amellett az osztálytársa mellett, akivel baj van. Aktívan, cselekvően segít rajta.

Később is volt hasonló feszkó, felsőben, a bántalmazó tanárnő kapcsán, a lényeg ebben a posztban van. Akcióztunk. Ott magoltak is szorgosan azok, akiknek más képességet nem fejlesztett ki az evolúció. Megtudtuk, hogy ha Lőrinc nem tanul, az utcán végzi, utcaseprő lesz belőle. Ez külön kínos volt, mert már akkoriban is olyan módon élt remekművekbe ágyazva, mint egy-egy igényesebb kulturális rovatvezető.

Nos, ez a gyerek most (ő az egyetlen hosszú távú kísérletem) belülről vezérelten küzd az álmaiért, tanul, szerveződik, önálló. Az a matektanárnő, aki a gimnáziumból igazgatóhelyettesnek ment amoda, ahol Lőrinc volt felsős, külön odament hozzá, és mondta, hogy büszke rá, hogy taníthatta. Közben, persze, a rendet, keretet jelentő kordonokkal ütközik. Bennfelejtik magukat filmvágás közben a suliban, ilyenek.

De embernyi ember lett, különösebb szorosan fogás meg magántanárok nélkül is, kevés veszekedéssel. Csakis a széthagyott zoknikon meg a kutyasétáltatáson.

Olyan jó érzés ez utólag. Még akkor is, ha nem veszik fel az álomszakra.

Szóval mielőtt ítélkezünk más szülő fölött, esetleg nézzük meg, nem tűnik-e ez nettó ürügykereső basztatásnak. Nézzünk a saját szülői gyakorlatunkra. Nincs is gyerekünk, úgy ítélünk? Remek. Vagy felnőttek serege gondozza az együnket-kettőnket, de úgy is csupa harc az élet? Netán magunk is súlyosan elbasztuk, és reméljük, másvalaki is rosszul jár? Tudd, kedves anyatárs: egyedül a kimenet számít. A saját gyereked saját jelleme, teljesítménye, megküzdési stratégiái. Hogy milyen ember lesz az, akit feladatul kaptál, és hogy te rontottál-e rajta a potenciáljához képest.

már milyen régóta ez az a táj!

Mit mondjak és hogy mondjam? Meg vagyok rendülve. A táj – Fertőrákos, Fertőmeggyes, Ruszt – megsérült, érzelmileg is és tragédiák helyszíne. Mégis, ez az a táj. Itt írtam a hely kultúrtörténeti jelentőségéről: top 10 – élmény hová tűnt az emelkedő? Itt a saját élményeinkről: soha még ennyi kép! 1. soha még ennyi fotó! 2. És aztán itt: még mindig ez az a táj Ősszel szokunk jönni, minden évben. Október 1. a házassági évfordulóm.
Nyúlia
Jártam az esküvői vacsorám helyszínén, ugyanabban a parasztházban aludtunk, a hosszú rendezvényteremből nyíló, süllyesztett kádas szobában.
Voltunk a nászéjszaka (de hülye szó) vízi szállásán is.
Képernyőfotó 2018-10-13 - 18.45.02

a huszonegy házból tíz porig égett tavaly nyáron, ezek a betoncölöpök maradtak

14 fokos

Pedig János már nem él. És én is megváltoztam. Elmúlt a felfedezős frissesség belőlem, pont úgy, ahogy otthonos lesz egy lakhely vagy egy szerelem. Nem tartom már akkora kunsztnak a minőséget és a tisztességet, magamtól sem. Amiért rajongtam, az nem csak nem bonyolult: vannak árnyékai, kopásai. Mindig is voltak, csak naiv voltam? Mostanában lettek kopások? A naivitás, az ujjongó lelkesedés elvesztése kopás? Vajon ezzel jár a szerelemtelenség, a józanság, az önismeret, a határok tisztelete, a saját igényeim komolyan vétele? Nem tudom, hogy fogalmazzak. Belül zajlik mindez, és fáj nagyon. És megint G. szavai: “bárcsak tudnék feleennyira úgy örülni valaminek, mint te akárminek.” Már én sem tudok annyira. Már nem misztifikálok. Észreveszem a gyarlót, a drámát. Magamat is észreveszem. Így aztán a dolgok már csak úgy-ahogy csodálatosak. Viszont ebben az állapotban felviláglik az élet értéke, az egészségé, az emlékeké, az intenzív érzéseké. Nem csak bennem zajlik mindez. A helyi viszonyok átrendeződtek, munkás kéz kevesebb akad, és az őzek meg a szokatlanul későig itt időző seregélyek lezabálják a szedetlen szőlőt. Az értő kéz, a világló tehetség nem tud hibázni, viszont nem is lobog annyira. Nincs arra ideje. Munka van, feladat van, tartja a frontot. Nem biciklivel jövök most, de még Sopronból sem buszozunk, elaggott Volvóval visz a házig a Maestro. (Az előző bejegyzésekben találod a Maestrót.) Mégis, áthatóan helyiek a szagok, jóízű terményeké, gyógynövényeké, címeres téglába ivódva sültek, must, zsálya és kályha. A lomb aranysárga, a fehér húsú birsalma ragyogó korall sajttá fő és dermed, és ha fehér szőlőből vörösbortechnikával készít a Maestro bort, vagyis a héján hagyja, az fényesen narancsszínű lesz. Lőrinc szombat délben érkezik. Elmegyünk a tóhoz. Végig a mólón. Hattyúk, fecskék, elárvult betoncölöpök.

az utolsó közös utazásunk, 2012 szeptemberében. Dávid két és fél éves

Álmaim megrendítően, erős testi érzetekkel gomolyognak a nyugat-magyarországi csöndben. A nap melenget, és a gyerekeim már nem esnek a vízbe. Örülnek, önállóak, és intenzív emlékeik vannak. Birsalma és szilva, utóízek. Kacsamell, halászlé, vargánya, borjúmirigy, báránycsülök, egy-egy deci borok. Megkérdezem, mi ez a mirigy, a Maestro habozik a válasszal. Tudja, hogy ez az a szerv, a thymus, amely Jánosban az első tumor volt. Mindent tud.

álmot láttam, mesebelit

Vagyis, egy színdarabot. Ősbemutatót. Scherer Péter, a Nézőművészeti Kft. rakta össze a 7 nap című Eve Ainsworth-regény (Pagony kiadó) színpadi adaptációját.

http://nezomuveszeti.hu/darab/7-nap

https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/nezomuveszeti-kft-7-nap/directing-30730

Amit látunk, az hatásos, tömör, lényegretörő, megrázó, közvetlen, ripacskodásmentes, szellemes.

Kőszegi Mária és Jankovics Anna játsszák, érzékenyen, önironikusan, elevenen.

A legjobb fajta, érzékenyítő, szemléletformáló drámapedagógia újabb állomása ez a Vakság, a T, a Soha, senkinek, A gyáva, A kézmosás fontosságáról után. A bemutató a B32-ben volt, több tanárkollégám is ott volt.

Nagyon keményen bántja, alázza benne az egyik kamaszlány a másikat. Émelygek. Önkárosítás, testtel megalázás, feleségverés, gyerekbántalmazás és elhanyagolás, minden van.

Húzd be a lábad, bazmeg, szól rám a járásban a szerepe szerint Petra. Kirakom, csakazértis. (Get up, stand up, get up…)

Viszont a megoldás, a feloldás is tőlük jön. Van remény. Az élet megérteti velük, hogy ez nem jó, hogy lehet másképp, és nem lesz tragédia. Még iskolaváltás se.

Gyerekek, a szemlélők rászólnak a bántalmazóra. Mert nekik is sok. Mert működik az erkölcsi érzékük. Határt húznak. Egyetlen agresszor van, nincs közhangulat a röhögésen kívül. Őt pedig megértjük, mert látjuk a hátterét, az otthoni drámát és az érzékenységét is.

És van, aki kedveli Emmát, akinek nem számít, hogy kövér.

Felnőtt nem vonódik be, se tanár, se szülő: nem szereplői a konfliktusnak és a megoldásnak sem. A szélen lebegnek, távoliak, a maguk baja is elég nekik, a történteket nem is tudják meg. Nem kell állást foglalniuk, hatalmi szóval beavatkozniuk, nem marják egymást, nincs szó státuszról, életstílusról, az iskola hírnevéről, politikai érdekről.

Ki lehet sétálni a suliból, ha valaki nem bírja.

A bántalmazott, megalázott lány morálisan támadhatatlan, valóságos Jézus, legnagyobb hibája és legjellemzőbb vonása, hogy imádja a Pilóta kekszet.

Erkölcsi igazságtétel is van: Petra, a magabiztos bántalmazó pasija barátilag vagy tán azon túl is vonzódik a megalázott, kövér lányhoz, és dobja Petrát.

És az utolsó jelenetben egymás mellett ülnek mégis, Petra és Emma. Nem kellett felnőttnek kérdőre vonnia Petrát, nincs prédikáció. A véletlen is segítségre siet, ami az író dramaturgiájának eszköze. Meggyőződés van, jellemfejlődés és megigazulás.

A mesében. Nem Magyarországon vagyunk.

szereted a gyerekeket?

A pontos téma: kell-e, pusztán azért, mert gyerek, minden gyereket szeretnünk, amit úgy értek, hogy a javukra cselekedni a saját rovásunkra is és nem gondolni róluk azt, ami igaz rosszat, mert ők tiszták, meg ők a jövő? Mert őket szeretni kell?…

Egyszer olvastam egy amerikai könyvben: tényleg szereted a gyerekeket, vagy csak bizonyos fajta gyerekeket?

Nem értettem a kérdést. Hát bocs. A gyerek mint olyan, egy problémacsomag és aknamező. Állandóüan kell vele valamit csinálni, és a félelem is örök, hogy ártok-e neki. Ez pedig stressz, és én nem szeretem a stresszt. Nem szeretem a sikítozást, az irracionális vislekedést, a követelőzést, a szolgalétet, azt, hogy minden nekik jár, és mindig a felnőtt tűrjön, ráadásul mosolyogva – na, ezt a normát kifejezetten utálom. A káoszt, a kajamaradékot, az otthagyott dolgokat, azt, hogy nem komolyan csinálják a dolgaikat, hpgy többször kell szólni alapvető dolgokért, hogy csakazértsem, pedig nem nekem lenne fontos beérni nulladik órára, és hogy egy csomó erőforrás elmegy pocsékba, mert tetszett neki az a nadrág, különóra, de aztán mégse hordja, járja. Ezt a sajátjaimmal sem, ezt csak elviselem.

Nem szeretem, amikor sunyik, önösek, kijátsszák egymás ellen a többieket. Nem szeretem a verekedést, viháncolást se, meg például a kütyüfüggést. Kifejezetten a szülők tükrei, és nem nagyon szeretem a szüleik mentalitását, értékrendjét. Nem tudok rajtuk segíteni, nem dolgom változtatni rajtuk. Még a bizonyos fajta (jó fej, udvarias, nyugis, gazdag lelkű, kreatív, érzékeny) gyerekeket se vagyok köteles szeretni.

Azért szoktam. Ők a gyerekeim barátai, tán nem véletlenül.

Ez nagyon erős a társadalomban ám, hogy szeretni KELL, HISZEN gyerek Nagy hagyománya van a gyerMek szentté avatásának, gyerMek mögé be lehet bújni, mintha számítana, pedig csak eszköz, így lehet rászorítani a másikat valamire, amit egyébként nem tenne: ezért nem válnak el például, és ezért basztatnak engem is a gyerekekkel.

De nem, nem kell szeretni “a” gyermekeket úgy általában.

Nézzük meg azért, honnan ered ez a nagy gyerekszeretet. Az erkölcsi elveket a névtelen áskálódók akkor kezdik lengetni, ha épp benne vagyok az igazságomban, és be akarnak kussoltatni. Kell valami szerszám. Hogy az a szehegéhény gyerek, és én hogy képzelem.

Amúgy egyáltalán nem érdeklik őt a gyerekek, az én gyerekem meg végképp nem. Csak használja ezt a témát, ez a tuti fedezék, ami mögül lehet lődözni. És a fejében van egy norma, egy maximum. Pont ahogy a kinézetemet profi sportolóké mellé rakva fitymálja, az anyaságról és kutyatartásról is ilyen éteri, maximalista, reklámokban látott idillek vannak a fejében, amit ha nem hozok, akkor jól leszerepeltem, bántalmazó vagyok.

Legyél te éteri szülő és gazda – de olyan ám, aki úgy gondos, hogy eközben nem érzelmi pótléknak vagy önmegvalósítás-helyettesítőnek használja a kis lényt! Ha jól megy neked, utána elbeszélgetünk.

Pedig az élet nem ilyen. Vannak elveink, vannak szándékaink, vannak lehetőségeink, vannak rossz napjaink. Másokon nem érdemes a saját normáinkat követelni, lehet, hogy más mást tart fontosnak, de ami lesz, az nem elvi kérdés. Sokan nem gondolják sehogy, csak túlélnek. Reflektálatlan, sérült, érzelmileg szegényes, tudatosság nélküli emberek gyakran követik primer késztetéseiket, és használják a gyerekeiket mindenféle értelemben. Mindig van valami, néha szarul vagyunk, néha fegyelmezetlenek, de valahogy kibírjuk. Ezzel mindannyian így vagyunk.

Röhejes másokat piszkálni, főleg, hogy nem is ismered, nem vagy ott, nem tudod, nem ügyed. Itt mindig van hátsó szándék, és annak semmi köze a gyerekhez. Minden dohogásban, kibeszélésben, mutatóujj-lengetésben hátsó szándék van. Hogy is van az, hogy sajnálod a gyereket, de ki akarod készíteni az anyját? És hánbyan csinálják ezt, saját gyerekkel is, te jó ég.

Szóval én alapvetően jóindulatú közönnyel viseltetem az emberek iránt, nem szoktam velük törődni, ha nem a szeretteim. Felszabadító volt ezt kimondani: nem kell minden emberrel jézusi módon, aktívan jó fejnek lennem, csak ha úgy döntök, hogy őrajta most segítek, rá odafigyelek, ő érdekel. Nagyon sok jóféle, spontán interakcióm van így is. De kötelezően nincs dolgom a másik emberrel, akkor se, ha gyerek. Nyilván van egy általános emberiesség, megkérdezed a síró, egyedül bolyongó gyereket, hogy mi a baj, de nem vagy köteles egy jól levő gyerektől bármit eltűrni, csak azért, mert gyerek.

Ezek a gyerekek nemsokára felnőttek lesznek, és egy jelentős részük már most végleg, reménytelenül el van rontva. Nem őszinte, csicska, megfelelési kényszeres, sunyi. Nem szeretem, hogy ezt teszik velük a felnőttek, és nem szeretem, amit az agresszív vagy kavarós gyerek csinál. Nem dolgom megérteni a sérültségüket, mert erre hivatkozni kifogásgyártás. Ne csinálja.

Kognitíve tisztában vagyok azzal, hogy szülő és pedagógus hibája ez, és hogy a gyerek nem tehet róla, és vele türelmesnek kell lenni, de az érzések szintjén nagyon is tudok haragudni. Van egy csomó gyerek, akit nehezen viselek. Van felelőssége már a gyereknek is. Például ha beáll lincselni, bántani. Ha hazudik, ha letagad mindent, ha brahiból piszkálódik. Erre én nemet mondok, és nem azt a gyereket fogom sajnálni, megérteni, sőt, esetenként utálni fogom, mert nekem a sajátommal van dolgom.

Az nem mindegy, hogy a gyerek iránti negatív érzéssel mit kezdek. Azért vagyok felnőtt, hogy ezt magamban rendezzem. De az érzés teljesen normális, szokásos, én legalábbis nem ájulok el egy humán lénytől, csak mert gyerek, és nem fogok senki szemétkedővel másképp bánni csak azért, mert bebújik a gyereke vagy a szülősége mögé.

Dolgom, feladatom a vállalásaimmal van. Saját gyerekkel, a rám bízottakkal, tanárként is. Ott nekem jónak kell lennem, igyekeznem, és nagyon erős ez érzelmileg, nem akarom ösztönnek nevezni, mert szerintem nem pontos a szó, ezek tanult dolgok, de nagyon erős kötelességtudatom van, és nagyon figyelek, hogy vannak. De ott se tudok maximumot hozni. Például a saját szükségelteim rovására.

Biztos vagyok viszont abban, hogy azt, hogy mit kell és lehet tennem, nem más fogja nekem megmondani.

Szóval nem érdemes ezzel engem zsarolni, hogy “szegény XY”, főleg mert pont ő az egyik agresszor, és kilóg a lóláb, hogy csak az én gyerekem nem számít – mennyire nem mondtatok semmit, tagadtatok, engem maceráltatok, pedig az elmúlt hetek arról szóltak, hogy a lányomat űzték. Ha nem látod a lényeget, ha erről semmi véleményed, akkor viszont csináld a hozzád hasonlóakkal, tehát ne akarj hozzám beszélni, főleg ne az én felületeimen, helyeimen, hazudozva.

fejlemények

Hosszút beszéltem az igazgatónővel tegnap telefonon, aki elővette a legpolitikaibb, békéltető modorát, és valójában nem tud mit mondani, de a valóság, ami a szavaiból kirajzolódik, egész más, mint a durván traumatizálódott lányom mindennapi valóságélménye, és az, amit ez alapján az én józan eszem, erkölcsi érzékem, elveim és intuícióm mutatnak. Azt mutatják: baj van, rossz itt, rosszfelé megy. Nagyokat hallgat az igazgatónő a beszélgetésben, mert nem nagyon lehet mit mondani. Senki, de senki nem empatikus Juli fájdalmával, félelmével, ide-oda rángatottságával, sem a szülő jogos felháborodásával. Mint egy idomár a vadállattal, úgy lavírozik: soha nem fog embetileg érteni, mert a szerepe nem negedi. Csak védekeznek, hogy de ők ezt tették, azt tették. Hozzáteszem, a sok közül, a gyerekeim iskoláinak igazgatói és a saját egykori főnökeim közül is a legnormálisabb, legkulturáltabb, legkevésbé erőalapú vezető ő, kifejezetten szívélyes a viszonyunk, személyes beszélgetéseink is vannak, voltak, és azt gondoltam, őszintén szereti Julit, látja, hogy érték a nyugis, becsületes, kedves, nem sérült gyerek. Csak most szerep-ütközésbe került, mi megtámadtuk a Nagy Mamutot, az intézményt, és azt meg kell védeni. Azt képviseli, hogy a helyzet rendeződött, nagy problémák nincsenek, egy kicsit szúr (összeszedi és random “beveti” azt a nagyon keveset, amit ellenünk fel lehet hozni: “szegény Dávidot sajnáltam, amiért fél hatkor ott ül a padon”, ja, 5.20-ig edzése volt, utána pedig felöltözött, és ugyanúgy ül a teljes és autós családban élő gyerek is…,  Juli mint “magántanuló” nem ér be – a valóság: a hivatalos 7.50 helyett van, hogy 7.53-ra, 7.58-ra esünk be, egyébként tucatnyi más gyerekkel, de mindig csöngetés előtt. Ez komolyan megütött, annyira igazságtalan. Amit mondok, annak nagy részére nincs válasz, tényeket is mellőzni, tagadni kel, hogy kijöjjön a matek. Egy szempont van: ne látszódjon a probléma, ne legyen botrány. Ki garantálja, hogy Juli nyogodtan és nem állnak rajtta bosszút, amiért szólt? Ezt kérdezem. “Ez a cél.” Ez pedig a válasz. Mióta ez a cél? És mióta szarja le a saját osztályfőnöke Julit, jóllétét, érzéseit? És miért nem tájékoztatják a szülőt, mit tettek a megoldás és az elégtétel érdekében, kivel beszéltek, és miért nem segítenek Juli traumáját feldolgozni? Nincs itt semmi baj, ami volt is, megoldottuk, a gyerekek szeretnek ide járni. Ezt hallgatom. A dolog (ismétlődő, a légkört átitató, hatalmaskodó diák- és tanári erőszak) rendszerszintű, kiábrándító jellegét nem ismerik el, nem látják, hogy azért nem szólnak, nincsenek esetek, mert már a beletörődtek az áldozatok. A szülők nem fognak össze, vagy nem elegen, vagy csak a maguk osztályszintű, esetszintű, partikuláris érdekében. Nincs információáramlás sem, én tegnap és tegnapelőtt tudtam meg döbbenetes dolgokat, mert nem vagyok a lépcsőn pletykáló típus. Hogy másnak is volt baja, hogy ki mindenki és miért ment el, hogy mit próbáltak meg a szülők már, hogy építően, segítőleg avatkozzanak be, hogy ne legyen súfolás, zaklatás (ez járványos volt több osztályban is, iszonyú frusztrált, lefojtott gyerekek vannak), hogy szemléletformálás, képzés legyen, és hogy erre az iskola előbb kitérően, majd elutasítóan és sértetten reagált, hogy milyen húzásai vannak azóta is és idén is a jó öreg Anikó néninek. Vértezzem fel a gyereket, tegyem immúnissá (sajnos, ez hosszú ú), írja másik szülő. Rúgások, véres sebek és napi szintű macerálás ellen. Ez szélmalomharc, állítja. Ők Anikó néninél vannak, és beletörődtek. Ez van, ez megy, szar ez az egész, de ugye már csak nyolc hónapot kell kibírni. Hát mi egy percet sem. Annyira érzem, ahogy az izlandi amazon is mondja: mélyen, belül érzem, hogy amit teszek, helyes, én azt is, hogy PONT azért hörögnek, tolják rám, tesznek célponttá, mert nem térek ki, nem fogalmazom át, nem kötök alkut, mert fontos és igaz, amit kimondok, és mert ebben most egyedül vagyok, csak szelíd, privát támogatást kapok. Azt mondják, nyomják, sugallják, hogy ha bocsánatot kért a rugdosó, akkor kész, vége, spongyát rá, meg se történt, ne is mondjam, tiszta lap van, a trauma nem létezik. Érdekes ez. Arról vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tudni, hogy a rugdosó mellett van egy masszívan zaklató, az ő apja tagad és visszavádol, engem taglal, és bvan még néhány kisebb mértékben agresszív gyerek, meg egy mérgezett közhangulat, amelyben Julit lehet bántani, kikezdeni ilyen miatt, hogy ő magántanuló (volt tavaly), tök nevetséges, van sapka-nincs sapka ürügyek, sima idegenkedés amiért ő nem kopott hozzá ezekhez a kicsit már gonosz, eltompult lelkű hangadó gyerekekhez, a megalkuvókhoz, akik csak maguknak kaparnak, klikkesednek és erősorrendben tülekednek az együttműködés és a szív logikája helyett, és a valódi személyiségük már tízéves korukban vastag kéreg mögött pislákol bennük. A legdurvább pedig, mert ilyen tényleg mindenhol van, hogy a tanítónő ezt nem kezeli, rájuk hagyja, nem védi meg a gyerekeket. És ezt a szülők elfogadják, ki miért, van, aki nem is tud ezekről, a gyereke se mesél, vagy a gyerek pont nyertes pozícióban van, vagy elbagatellizálja ő is, vagy beletörődött. Az menekül el, aki szólt, aki áldozattá vált, aki hiába harcol, őt stigmatizálják mint zűrös bajkeverőt – őt is, a gyerekét is ellehetetlenítik. Sérült (fizikailag, durván, éles eszköz által) gyerek anyja is azt mondja, hogy “ezt nem lehet ilyen agresszívan, ahogy XY nekiállt” (akik tehát értük is felléptek, és akik elmentek végül). Vajon az elmenők folyamodtak jogorvoslatért, fordultak fenntartóhoz? Ezt, hogy vértezzük fel a gyereket és otthon ellensúlyozzuk a rossz hatásokat, is csak addig mondogatják, amíg tragédia nem történik. Mondjuk valakinek kiverik a szemét. Az meg nem látszik még most itt, hogy a lélek rétegeiben milyen durva a lenyomata a macerálásnak is, hogy életre szóló traumát szerez egy csomó gyerek a folytonos bántásoktól. Már rég nem csak a két durva erőszakesetről van szó, hanem arról, ahogy ezt az iskola (nem) kezeli. Hogy bociszemmel kérdezik, hogy de hát most, hogy újra szóltam, Juli tényleg nem ül már ott, mi a gond? Az a hely üres marad. Elűztétek. És ez néha eszetekbe fog jutni még. Juli nem gyenge személyiség, extrovertált is, aktív is, és szilárd: nem lehet neki bemesélni, hogy ez nem is erőszak és nem baj és rendben van. Nem elmélete, tudása van, hanem hibátlan érzéke. Éleslátó, igazat mond, tapintatos és határozott. Gondolom, engem fognak diszkreditálni, és akkor nem is kell azzal foglalkozni, amit jelzek. Ez már most is zajlik, önkéntes szülő áskálódik, nem tudom, ettől milyen előnyt remél. Meg lehet az iskolát és a felelősöket fingatni, futtatni, és akkor majd a védekezésre megy el a sok energia, hiszen a nimbusz és a nyugdíjas állás sérthetetlen, és persze lesz ellentámadás. Szóval ez nem megoldás, igazi szembenézés, felelősségvállalás nincs és nem lesz, nem lesz személycsere, évtizedes dicsőségükből és tapasztalatukból élnek nyilvánvalóan kiégett kollégák. Azt nem tudom, hogy Dávidot is kicsinálják-e majd emiatt. Igazából semmit nem tudok, várunk. Hogy hétfőn, amikor bemegyek, az iskolapszichológus ellenemben az intézményi érdeket képviseli-e majd, hogy közvetíteni akar-e, vagy megmagyarázza, hogy ők mennyi mindent tettek, esetleg engem firtat, vagy Juli és a gyógyulása, biztonsága lesz a téma, ami a lényeg volna, azt sem tudom még. De azt tudom, hogy a nyilvánosság fontos, és engem véd, ha nem hallgatok. Anyuka levele, miután mindenhonnan tiltottam: Pszichopata vagy!!!!!!!

hogy vagyok most

Kérdeztétek. Jól vagyok. Akkor voltam szarul, amikor múlt héten tehetetlennek, gyengének és magányosnak éreztem magam. Akkor majdnem újra magamba vágtam, nagyon erős késztetésem volt. Utoljára 2014 májusában vágtam magamba, amikor a szerelmem érzelmileg pendliztetett, az olvasók pedig gonoszul rugóztak rajtam és elárultak. Van egy érzés, tehetetlen és elhagyatott, és az ezt a sürgető késztetést váltja ki.   Juli nincs jól, de védem, megkímélem. Nem engedem ezek közé többet. Nekem jöhet hivatal, mondhatnak akármit, ha nem garantálják, hogy a tiszta, érzékeny, eszes kislányomnak nem esik bántódása, ha bemocskolják, ha ilyenekkel bántják, hogy ő miért magántanuló (?), akkor itthon marad.   Azoktól várja az elfogadást, a szeretetet, a kapcsolódást, akik űzik, megalázzák, a legjobb esetben használják. Mert nem elég “kemény”. Most nem rugdossa az a fiú, most egész órán nyaggatja: adjon radírt, könyvet, mi a feladat. A tanító nem szól, hogy ugyanott ül megint. Nem érdekli, nem vette észre.   Ez a Stockholm-szindróma előszobája. Én is ebben nőttem fel, ezt ma értettem meg, és Juli ezért nem megy többet. Vágytam az elismerést, jó akartam lenni, tepertem, érzékeny voltam, okos voltam és folyton megaláztak a testvéreim. Ma pedig, hogy erős és sikeres vagyok, szóba sem állnak velem, zavarban vannak, a tesóm eltereli a szót, amikor egy ismerőse ámultan dicséri az izmaimat. Nem tetszik neki. És a vélemények, amikor valaki írogat nekem, megpróbál a szimpátiájával zsarolni, vádol, kielemez, tudni vél, vég nélkül arról ír, hogy ő utál, mert én ilyen meg olyan vagyok (ő találta ki). Beleköt abba, ahogy élek, amit képviselek, pedig engem ő nem érdekel, meg is vetem, amiért ítél és egyébként se tud semmit felmutatni azokban, amikben én jó vagyok. Valaki, aki senki, mindig másnak adja ki magát, nem része az életemnek, sunyi is. Az élteti, hogy kavar, hatalmat remél, miközben irigy és unatkozik. Ez ugyanaz a dinamika. És ugyanannak szól: teljesen más világban vagyunk, mást látunk a világból, mást értünk, más érzékenységgel. Ez az agresszort dühíti, ugyanakkor energiát akar nyerni belőlünk, használ minket. Mi láthatóak vagyunk, ránk lehet szállni. Nincs következmény. Védjem meg magam. Nincs férjem, aki szétcsap, feljelent. A tanítónő… közönyös? Érdektelen, tehetetlen? Nem kedveli Julit? Nem tudom, de sok mindent tehetett volna, hogy ne így alakuljanak a dolgok. Hogy szeresse a tanulást, hogy jó közösség legyen, hogy ne harapóddzon el az erőszak. A többi osztályban, több helyen is, a tanítók maguk is erőszakosak, megszégyenítőek és bagatellizálják a kiközösítést, bántást. Most már mindegy, ebben mi nem veszünk részt, lehet ültetés, fogadkozás, lelkizés pszichológussal, ha a jelzésem nélkül ezek nem voltak, akkor most már ne legyenek. De gondoskodom arról, hogy legyen következmény.   A szülők közül néhányan fellázadtak. Részletek a privát facebookomon. Nem falazok többet előnyökért, békéért cserébe. Nem kussolok. A jogszabály mellettünk áll. Olyan sztorik derültek ki, csak néztem. A szülők jelentős része normálisnak tartja a zaklatást, verést, kiközösítést, és az áldozatot hibáztatja, avgy állítjha, ez mindig így volt, így lesz. Sokan a beágyazott, fáradságos melóval bebiztosított helyüket féltik, az ötöskéiket, a hatalmasságnak gondolt tanítótól kapott jegyeket, hiszen tudják, hogy ha nem lojálisak, az bosszút áll. Csak a “tanulás”, az “eredmények” számítanak és emiatt a jó kapcsolatok. Ezért kussoltak Lőrinc felső tagozatában is a súlyosan bántalmazó lelki pedofillal szemben, és próbálták Lőrincet kicsinálni (aki ebben méltó maradt, nagyobb is volt, fiú is, igen erősen kritikus, intellektuális, ő nem ment ebben tönkre). Csak az érdekli a szülőt, hogy pont az ő gyerekét ne bántsák nagyon, ő majd kezelgeti, ellensúlyozza otthon az iskolai erőszakot. Nem érdekli se az általános könyörület, se a légkör, az erőszak eszkalálódó jellege. Az agresszorgyerekek szüleit pedig az érdekli, hogy ne kelljen szembenézni, és a gyerek megússza. Tagadásban vannak, egyik oldal-másik oldal logika: En nem fogok tagadni semmit, de sajnos tenykent sem tudom kezelni ezeket a vádakat. Ezert is irtam hogy probalom kideriteni hogy mi tortenhetett, miert tortenhetett, de az elmondasok alapjan ez nagyon nehez. Ezt írja annak a gyereknek az apja, aki módszeresen űzte, bántotta Julit.   Azt hiszi, nyomozni kell. Nekem mindegy, engem az a gyerek nem érdekel, hazudják le, majd kifejlődik valahogy benne az, ami most nem működik, nem az én dolgom. Engem a lányom érdekel, és a rendszerszintű erőszak ellen szeretnék fellépni. Erősnek érzem magam.   Jó érzés, hogy szóltam, híre ment és most átszakadt egy gát. Mások még jobban ki vannak akadva. Elindítani ezt, az jó érzés. Azt hittem, csak minket piszkálnak, mert a gyerekeim árvák, mert nyugisak, vagy mert furák (tanultak érzékenyek, bátrak, egyenesek) vagyunk. Lőrinc is az. Ez nagyon-nagyon jó érzés. Figyel, érzékeny. És elmondhatja majd: anyám kiállt. Értem is, másokért is. Sok sunyi, lapító, erőszakigazoló okoskodó tufa szülő…   Egyéb dolgok kifejezetten jól alakulnak. Filmet láttam megint, azt, ami a Testről és lélekről elől elvitte az Oscart. Izlandi, az a címe, hogy Woman at War. Döbbenetesen jó érzés, megerősítő olyan filmet látni, amelyben a főhős mély meggyőződéssel, ellenszélben, egymaga hihetetlen leleményesen és erősen csinál és képvisel valamit. Megrázó, vicces, szép.   A héten megbízást kaptam egy könyvre. Megkerestek. Ez nagy lehetőség, elismerés is, és a kiadó beleteszi a marketinget, terjeszti. Majd írom, ha kész. Nem kis elégtétel és lelkesítő új projekt most ez.   Edzek jókat, fejlődöm, megerősít, stresszt csökkent.   Ez itt az én világom és az én oldalam. Ha idekattintottál, akkor ezt elfogadtad. Nem akarsz benne szerepelni, ebből magadnak ellenem kihasítani, belepofázni. Vitatni sem, hiszen mindent tőlem tudsz, muszáj, hogy elfogadd, amit mondok. Ha nem így van, már itt sem vagy, mert nem érdekel. Van egy harmadik eset is… hogy elmebeteg zaklató vagy. Nem én akarok veled kapcsolatban lenni, hanem te velem, ezért nekem vannak feltételeim, és én mondhatok nemet is. Mondok is. Nekem nem ez a szintem. Nem nekem rossz, nem rám hat negatívan a zaklatás. Durván provokálnak, folyamatosan, de nem foglalkozom vele, az egész egy fikció, egy elvadult, abszurd tákolmány mindaz, amit tudni vélnek, nem hat sehogyan az életemre, nem is engedem a tudatomba.