Én egész életemben önszívató voltam. De akkora, mint egy toronyház.

Ezért fura, mikor mondják rám, hogy nárcisz meg elnyomó meg önző. Kezdjük egy idézhető mondattal. Minden ép lelkű ember elsősorban a maga érdekét nézi. Aki nem, az megnézheti magát. Két mondat. És a csatolt személyek (a szerettei) is az énje részei, mert miattuk is rá hull a fény, a sár, ezért érdekem nekem, hogy szépen tudja a Julis A walesi bárdokat. Én vagyok itt az örömében is. Meg ne sírjon. Akiket szeretek, azok is én vagyok. A többiek meg úgy általában lesznek szívesek békén hagyni. #hízelkedők #idegenek #politikaiközösség #elvek #lmbt #világüdve #környezet

Julis-lábjegyzet. Az ideológiai rendőrség levizsgáztatott kommentben (de átmentem!), miért mondom mindig Julisra, hogy szép, a fiamra meg, hogy okos, ez szexizmus! Mindig vicces, amikor feldobok egy témát, jelenséget elemzek némi kis személyes színessel, és jön a nick, a zavaros életű vadidegen, és elvileg vallat vagy helyrerak.

De felelek: először is, azért, mert engem mint lánygyereket nem dicsértek a kinézetemért. Másodszor, mert eszméletlen babalány volt, mesebeli, és tudta is viselni. Ha mondanék ilyet, én érte voltam oda, hogy ő az én kis hercegnőm, szerelmem.

Kiskorában pedig majdnem éhenhalt, rút béka volt, és abból szépült meg:

Emellett, ahogy sokszor máskor is, túlhabozva parodizáltam magamat meg a kislányszépséget dicsérőket.

Topik on.

Egyszer arról volt szó, hogy menyire mentegetik magukat meg hamisan ítélnek meg helyzeteket a népek, mire egy derűsen vagány, nagydumás nő ideírta kommentbe: az ember nyilván nem fogja magát gyűlölni, őrlődni, inkább mást hibáztat. Az ember már csak ilyen.

Felhördültünk. Előbb én, aztán még valaki: dehogynem. Kizárólag magunkat, kényszeresen, akkor is, ha semmi vétkünk nincsen, azt taglaljuk, mi mennyire voltunk tiszták, jellemesek, akkor is, ha ordít, hogy a másik a genya velünk.

Engem arra neveltek, hogy szégyelljem magam, hogy létezem (ez nem a születésem, nem az, ahogy várt anyám, onnan nagy biztonság jött – és ezért vagyok még életben –, hanem későbbi, amikor a szüleim már megzuhantak, én iskoláskorú lettem, és a bátyáim kamaszodtak). Hogy húzzam meg magam. Eközben extrém tehetséges, sportos és intellektuális voltam, nyolcévesen minden készen megvolt bennem, amit ma szenvedéllyel csinálok. A magam-meghúzása közben is olvastam és agyaltam.

Így lettem író. Sok sikerem, ragyogó pillanatom volt már fiatalon is.

De nyomtam szépen az önelnyomást. Melynek fajtái:

Ingyen dolgozni

Ingyen ügyeket tolni, társadalmi felelősség címen szívatni magad, más helyett összeszedni a szemetet, tüntetésekre járni, cikket írni igazságérzetből, díjazás nélkül. Vagy jóakaratból, szabadidőben aládolgozni mások hírnevének, közönségnek lenni, tapsolni nekik (lájk is). Nem szégyelltek engem 0 gyerekes huszonévesek megkérni, hogy ugyan, menjek már az LMP szervezte feminista estre beszélgetőnek, “szerencsére kaptunk erre pénzt is”, mondta az aktivista, igaz, akkor már csatakos részeg volt. Mi abból a pénzből semmit nem láttunk. Én 4 ezer forintos órabérű szittert fizettem aznap, és a taxit. És ez párt volt. Szívemnek kedves, de akkor is. És most is én szégyellem magam ezért.

Mások frusztrációjának levezető felülete lenni

Kiindulópont itt az (vagyis így néznek rám): nekem jó, én ráérek, én olyan okos vagyok, továbbá biztonságban, jól élek, én biztos átlátom a helyzetet és segítek… tulajdonképpen nekem fial az ő önismerete, az én ügyemnek, eszmémnek lesz előnyös. Mintha jutalékot kapnék a válásért, fogyásért. Nekem lesz az ő életén keresztül igazam, ha ő is végre elválik, edz, akármi, és ennek jegyében kapom a feladatokat: “ha azt akarod, hogy sokakat meggyőzz és hiteles legyél, akkor (random önérdekű követelés)”. Át is látom én a helyzetet, csak rohadtul nem érdekel, mert megteltem már ezer ilyen sztorival. Miiii, hogy nem akarok segíteni? Nem. A segítség munka. Szakmunka. Mindig megszívtam, amikor nehéz helyzetű nőknek segítettem, a végén én lettem a hunyó (erről a csapdáról mások is beszéltek már). A lekötelezettek bosszúja. Például azért, mert én tudom a titkaikat, házastársuk elleni panaszukat, árulásukat, amelyeket most eltüntetnének. A részemről ennek motivációja megint az volt: én olyan nagyon szeretnék jó lenni, bármit megteszek, ugye elismertek? Illetve: nekem belefér, nem nagy ügy, kötelességem segíteni. Énhatár felképlékenyedik.

És ugye nem szeretnék felelős lenni a sorsáért, nem szeretném, ha a férje engem fenyegetne e-mailben (megtörtént) vagy ide járna dühöngeni a blogra.

Az ilyen ingyenterapeutát igénylő olvasó mindig jön, és ír egy litániát, kicsit vitázva, kicsit elismerve-behódolva, amiből lehet érteni, hogy megerősítést vár tőlem, lelkizést, figyelmet, hogy ő is legitim, ő is jó. Én meg nem adok, mert ezt nélkülem (és nem ellenem vagy általam) kell neki tudnia. Meg mert nem is jó: béna az is, ahogy belém csimpaszkodik, meg a sztorija is. Nem vagány, nem menő, nem sportos. Ha az lenne, nem csak szavakban és fogadkozásokban létezne, akkor nem itt bizonygatná.

Ennek altípusa, hogy itt magyarázkodnak, mert megtettek tekintélyszemélynek, a margarinevéstől a fantasyműfajon keresztül a kismamás makramézásig és DIY hülyeségekig. Nem érdekel, mit eszel, mit horgolsz, és a margarin se érdekel. Engem a vaj érdekel. A téma. Az írás.

Túlzott udvariasság

Mindenkinek válaszolni, kedvesen, köszönöm, de kedves, kislányod (nevét is tudom) hogy van. Még egyszer megköszönni, szabadkozni, remélem, nem zavarlak, többször elbúcsúzni, nem válaszoltam azonnal, ne haragudj. Igazi májer csak azzal csinálja, akitől remél valami jót. Én mindenkivel, ellenségekkel is, és még húsz emberrel azon felül. Kalligrafikus hálalevél az utolsó megtalált kesztyűért is. Doboz bonbon, abból a legdrágább, vadidegennek. Ő segít a házimunkában, tör-zúz, én hálából veszek neki olyan kozmetikumot, ami a munkája árának kétszerese. Levélben is: megszólítás, remélem, nem tartalak fel, arra lenne szükségem, de csak ha belefér, boldog szülinapot a sógorodnak, örömmel, maradok legőszintébb, mikor találkozunk, anyukád hogy van, imádom a festményeidet, hálás szívvel, csatolva e-képeslap. Erre a másiknak nincs szüksége: ha azt írom, lökd már át a Béla számát, kösz, nem venné bunkóságnak, de megspórolt volna ő kettő, én öt percet. (Pedig én irtó gyorsan írok és bárhol.)

Bocsánatkérés, szabadkozás, késéskor (mert annyira nem sikerül ám megfelelni, hogy pontos legyek – ez a dolog önlényegű, kicsiny bosszúja) magyarázatok sorolása, fele igaz, pont jött a kéményseprő… Nem. Késtem és kész. Van ilyen. Cikibb hallgatni ezt a sok mindent, mint rám várni.

Segíteni

De mindenkinek. Hálásnak lenni a helyzetemért, hogy megtehetem. A magam idejét, munkáját, pénzét nem becsülni, vég nélkül folyatni el. Csekonics bárónőként, csak nem magamat mulatva, hanem túlfejlett szociális érzékkel: ő szegényebb, nehéz neki, áldozat, én feminista. Ígéretek, semmi nem elég, én még ezt is, azt is, persze.

Úgy pofán baszott a valóság. Az irigykedés, hogy nekem bezzeg már megjött az özvegyi határozat. Azóta nagyon megnézem. Nem adakozom például, hanem fizetek a minőségért (netes sajtó, három helyen), a minőségre szavazok, a többiek meg oldják meg. Nem dolgod, Éva, nem dolgod! Fontoskodni nem szerettem sose jó ügyekben, anélkül (egózás) nem sok öröm volt benne. Igazi kölcsönösség és szoros kapcsolat kell, vagy nagy tehetség, hogy jó fej legyek. Úgy többet is ér.

És mindenben benne lenni: persze, jó a péntek, hova menjek, mobil vagyok, neked gyerekeid vannak! Wait… nekem is.

Mindig kívánni a szexet, érzelmi közeledést mindig örömmel fogadni

Rémülten visszakívántam én azt, aki engem akart. Kapcsolaton belül, mármint. Ez nem annyira spontán. Életem legnagyobb matyóhímzésével vagyok másfél éve, szeret is, felesége sincs, és mégis, most képes vagyok azt mondani, hogy én se mindig, nem akkor, ne úgy. Eleve ezeket tudatosítani, kapcsolatban lenni az érzéseimmel. Hihetetlenül felszabadító, valódi és könnyen működő lett ettől az, amikor meg igen.

Önlekicsinylés: a bicikli, hegymászás nem sport

Ja, hát ma nem edzettem, ma csak a hegyen négy órát bicikliztem a fagyban, az nem számít! Azt sejtettem, hogy zavarni fogja őket a ruganyosság, ezért ostoroztam magam akkor is, amikor kiraktam az akrobatikus videót, odaírtam: nyújtott lábbal kéne, gyorsabban, ez a póz nem szabályos. Ne haragudjanak annyira, hogy nekem megy a bógni. A köldököm, sajnos, nem tökéletes. Nyelvtanórán: hát, ez nem volt egy szerencsés példamondat. Soha nem tompítva, mindig középre emelve a hibáimat és minden gyarlóságot mindig bevallva. Az én önkritikám igen fejlett, és (önbizalom-paradoxon) nem félek kirakni, hogy lássa mindenki. Például ezen kiakadtak: blöff. Én nem félek, hogy nem szeretnek majd, mert valahogy mindig biztos vagyok benne, hogy szeretnek (ha nem, nincs velük dolgom, maradnak elegen), én ugyanis nem akartam rosszat, tiszta a szívem, és nem félek, és ti se vagytok ám jobbak. Ez különösen irritálóvá tett. Nem szoktam a teljesítményem, képességeim, testem miatt szorongani, és igenis számítok arra, hogy megbocsátják a többit erre tekintettel.

Cikknek hazodott olvasói levél. Mi lett ebből is, téptek miatta. Ellenem fordította az, akinek soha semmije sehol nem jelent meg.

https://csakazolvassa.hu/2012/09/19/a-jobbik-olvasat/

És mi az igazság? Az igazság az, hogy a vélemény rovatot a hírhedett minőségérzékű Révész Sándor szerkesztette, én ott nyolcszor jelentem meg talán, egyszer Jánossal, és oda olyan, cikkértékű szövegeket küldtem be, hogy volt több három hasábos is, mindez a legnagyobb példányszámú magyar napilapban, külsősként, Marabu kétszer is rajzolt hozzá. Igaz, hogy sokszor voltam lusta vagy blöfföltem egyszer-egyszer, de  ki nem. Igaz, hogy van, amikor gyűrött vagyok, de inkább szép vagyok. És a DEXA nem hazudik, és bírálóim nem tették ki a sajátjukat, és nem is mérették meg. A képeken én vagyok, szűrő nincs. Bármely, minden pillanatképem olyan, hogy a károgók olyat (mivel nem edzenek, nem szép a gyerekük, lakóhelyük) hatalmas előkészülettel se tudtak, manipulált, diadalmasan instára baszott képen se. Nekem tuti nem kell magyarázkodnom.

A norma elfogadása

Az is önelnyomás, hogy elhiszed nekik, hogy pont Úgy kell élni. Ahogy mások. Ahogy a magazinban tanácsolja a bőrgyógyász, média, okos szakértő, facebookoldal, a barátnőid, ahogy látod, hogy ő lefogyott: amikor magadra veszed az igát. Mellrák ellen vonulni, csecsemőt gondozni, időre szoptatni (kell a rendszer! az nem kell, hogy éhes legyen, az nem számít). A reggeli a legfontosabb étkezés (édes faszom). Kórságtól parázni, fertőtleníteni, megpatikázni minden apróságot. LÁTNAK, figyelnek. Jó vagy-e, felelős vagy-e, takaros, vagy bántalmazó, önző, kupis. Majd ők eldöntik. Nem a gyereked jólléte, sikere, autonómiája dönti el. Nem is te. Ők, mert ítélni van kedvük. Mert van egy szabály, és olan legyen a világ. Szabadságról, vagányságról, leszarásról szoktak még posztokat írni. A kispolgárok. Mert akkora normabontás, hogy egyszer pizsamában voltak egész nap.

Nehogy lényeglátó, laza legyél, mert akkor nem veszed meg a sok szart, ami a rendes embernek kell ehhez az übertakaros csicskaléthez, és nem veszed meg a médiatermékeket, melyek előbbiek hirdetőhelyei. (Azt hitted, a bőrrákról szól a cikk?)

Ha ennek engedsz, akkor is önelnyomó vagy: konform, normakövető, nem-autonóm. Magad ellen.

Szótagolást gyakorolni, tanítónőnek majomként ugrálni, este hatkor krepp-papírért elszáguldani, duzzadt szemmel írni az olvasónaplót a gyerek helyett, mert mi lesz a továbbtanulással. Tanácsot kérni nálam jóval ostobábbaktól (nevelési tanácsadó, védőnő), akik az enyémmel vernék a csalánt. Olyan rendet tartani, ami az enteriőrfotókon van, takarítást kiírni a facebookra kérkedve (na, ez az igazi csicska kispolgárság, Tamás Nepánikolj Rita a minap hősiesen kertet takarított, szomszédot hülyézett. Még az isteni L. Ritók Nóra is ezt teszi, ha érted a sorok közöttit).

A rendet lobogtatni arra jó, hogy deklaráld, te kikhez tartozol. Pont azért, mert szellemben, észben, eligazodásban kurvára nem tartozol te sem születésed, sem tetteid, sem tudásod-képességed jogán a finom népekhez, és ez zavar. A káromkodást cenzúrázók pont ugyanolyanok, mint a rendszeretettel dicsekvők: csak a lényeget nem értik. Angéála lett még ilyen rendezett és mások rendetlenségén ciccegő. Hogy elmossa azt, hogy bizony, voltak életének olyan szakaszai, amikor szanaszét görényszar volt a nappaliban, mert akkor nem tudott egy német lakástulajdonos rákényszeríteni a rendre, nem ő takarította mások mocskát.

Én ehetek kézzel, mert én tudok ezüsttel. Mondta Kajdi Csaba. Aki nem, az bizonygat.

Miért bizonygatod, hogy te eleget cselédkedsz? Nem lennél boldogabb (az amúgy is garantált jólétedben!), ha nem a háztartásban ügyködnél folyton, hanem mást csinálhatnál? Nemcsak takarítasz, még ki is írod önvállveregetve a facebookra. Ez is csak rendesemberkedés. Ki hiszi el, hogy erkölcsi kérdés, mi van az otthonomban és hogyan osztom be a teendőimet?

Mentegetőzni ilyenek miatt, hogy kupis vagy, elszakadt a gyerek ruhája, vagy szőrös a lábad…? Ezek annyira mindegyek, hogy lázadásnak is jelentéktelenek.

Valamivel ki kell tölteni az ásítóan üres időt. Legyen akkor otthoncsinosítgatás, smink, sütisütés, dekor, ajándékfabrika… ez nem élet. Amiket csináltok, az gyász. Műfajilag az, akár takaros, akár nem.

Egyik cipőm az előszobában, a másik a konyhában. Kurva jól főzök, de csak ha van kedvem. Én inkább fára mászok almáért, heves-értelmes vitákat folytatok (vannak körülöttem okos emberek), színházba robogok, kutyázom, alszom, írok, szeretkezem.

Nem vagyok már önelnyomó.