nem kell szépen beszélned

Felmentelek, olvasóm. Felszabadító lesz.

Mármint, a kockázat a tied, én nem leszek ott, szóval csak akkor fogadd meg a tanácsot, ha vállalod a következményeket. Bővebben…

megmondom, mi van, apukám (2.)

Tegnap felvetettem a kérdést. Azt mondtam: nem üresedett ki a házasságod, de persze attól még rossz. Ha pontos és fejlett az önismereted, akkor nem fogod elhibázni, hogy mit akarsz, mire van szükséged, és akkor tudsz dönteni, és nem leszel görény, nem bántod a másikat.

Milyen opciók vannak?

A legrosszabb benne ragadni és rombolni egymást. Van ebből az olyan, aki csal is, és úgy rombol, a másik pedig a szentéletű bántalmazó. Ő azt mondja, a családot egyben kell tartani, neki a másik kell csak, mással ő nem is tudna, ennek jegyében öli, nyírja. Ő kihagyja azt az élményt a további életében, hogy egy nő kívánja, és pokollá teszi a házastársa életét a nagy rendesemberségben – ez az érzelmes típusú bántamazás. Ennél rosszabb nincs. Bővebben…

nők, akikért elválnak, meg akik teherbe esnek

Kedves olvasóm, talán téged is a gyűlölködők hulláma dobott ide. Nem olyan nagy baj ez. Nézz szét a blogon, figyelj, a témákat, a mondandót, a mondatot, a lelkületet és a felsejlő életet. Aztán legyen véleményed.

Akikért… akik miatt? Akik miatt otthagyják a régit? Azok a rohadt kurvák, akik elszeretik a férjet? Vagy semlegesen: nők, akikkel a válás után összeházasodnak?

Ki hogy. Nem egyformák a történetek. Bővebben…

beszélgetünk

Azért írtam meg ezt az érdekes műfajú, komplex, rengeteg munkát igénylő posztot, mert azt látom, hogy sok értelmes ismerősöm (hát még az értelmetlenek!) a transznemű emberekről és a transzkritikus feministákról úgy beszélnek és foglalnak állást rendkívül magabiztosan, hogy érintőleges információik vannak csak, az érdemi problémáról sem információjuk, sem szempontjaik nincsenek.

Én gyűjtőmunkát végeztem, és nem foglalok állást, nem ez a szerepem. Nem a saját véleményemet, világlátásomat, összegzésemet írom tehát, hanem belebújok az egyik oldal szerepébe, bemutatom nektek az eseteket, érveket és szempontokat. A szerző ennek érdekében utánaolvasott, beszélgetett autentikus TERF (Trans Exlusionary Radical Feminist) személlyel, majd Vay Blankával is.

Hogy miért tettem mindezt? Mert hallatlanul izgalmasnak találom a témát újságíróilag, továbbá ritkának és fontosnak a magyar nyelvű, közérthető női beszélgetésekben. A TERF részeket dőlt betűvel szedtem. Egy vagy két ponton (a plasztikai műtétről szólva) beszélek a személyes véleményemről, mert Blanka – retorikailag – engem kérdezett.

Blanka ugyanis válaszolt ezekre az érvekre transzként. Ő normál betűvel szedve olvasható. Olvassátok el mindkét oldalt, és fogalmazzátok meg az érzéseiteket és a kérdéseiteket! Ne a válaszokkal kezdjétek.

Bővebben…

akkor most szüljünk vagy ne?

Erre a kérdésre teoretikusan nem lehet válaszolni. Mint azt mindannyian tudjuk, Bővebben…

Erre a kérdésre teoretikusan nem lehet válaszolni. Mint azt mindannyian tudjuk, Bővebben…

te mit vinnél a beteg néninek?

Anyám, sajnos, cukron él. Mindenbe rengeteg cukrot kér, ő úgy szereti. Egyébként is főleg kenyeret és tésztát eszik, húst soha nem evett. De zöldésget sem nagyon. A tortának pedig úgy örül, mint egy gyerek. Nyilván ezt én nem fogom visszafordítani, de talán más sem tudná, ez az ő döntése volt. Az viszont megdöbbent, hogy a családtagjaim szerint ez mennyire rendben van. A vércukra például nincs rendben, megmértem. És pont ez a szemét a cukorban: hogy nem öl, hanem tönkreteszi az életminőséget. A permanensen magas vércukor és a heves, magas löketek évtizetes távon iszonyatos károkat okoznak a hormonális rendszerben és az agyban.

Van az index fórumán egy topik, ahol valami hökkenetes mohósággal taglalnak engem. Bővebben…

mert ők buta libák? a blogger válsága saját nézeteivel

Amikor sportról, a sportolásom élményéről írok, és kiteszek mondjuk egy ilyen fotót:

, és erre olyan reakció jön, hogy nem is vagy szép (részletesen, sorban, hogy mi minden nem), akkor rájövök, hogy az illető nem azt látja, amiről a kép szól (a mozdulatot), hanem csakis a testet. Egészen pontosan: ő úgy döntött a tudatosság valamely szintjén, hogy azt fogja nézni. A sportolásom erőlködés, gürizés, és, hehe, nem is sikerült, hiszen nem lettem tőle vékony (ami ő szeretne lenni, vagy amilyen nőt ő szépnek tart: vékony, karcsú combú, nagymellű).

Ezt már sokszor meséltem, ezúttal ez nem lényeg, csak előzmény. Ami már lényegebb, hogy Bővebben…

kedves újságírók!

Titeket nem szokott zavarni, hogy minálunk nagy érdekek szerint, félelem-alapon, másrészt meg sógor-koma pitiánerséggel működik minden?

Nem zavar titeket, hogy az ember, a gondolkodó, a betűvető lény azért nem meri leírni, amit egyrészt gondol, másrészt ami közérdekűen fontos, mert hallgatásra inti a saját érdeke, a hirdetők érdeke, a kollégákal osztott világnézet, a szerkesztőségi irány, a tekintélytisztelet, a barátnőség…?

Nem meri például leírni, hogy egy könyv szar, hogy a szerző hatalmas blöff, hogy egy színész kőalkoholista, hogy az a bizonyos diétás irány tarthatatlan, hogy van, aki egy kicsit sok bőrt nyúz le egy adott trendről.

Le kell viszont írnotok bizonyos kötelező fordulatokat, téma, irány és szerkesztőségi népszokás szerint, amit ott kell. Bővebben…

nézzünk-e roman polanskit?

Vagy bojkottáljuk az ilyen alakokat a pékbe? Ne toljuk őket a jegyvásárlással?

A minap megnéztem Woody Allen új filmjét, az Óriáskereket, és nagyon hatásosnak gondolom, megjegyezve, hogy szereti elverni a nőkön a port. Erre érkezett a kérdés, hogy elvi döntés-e, hogy nézek egyáltalán Woody Allent.

(Ez nem az a poszt, amiről írtam az előző végén, hogy a jóemberség a kérdés, vagyis, hogy én nem akarok már annyira mindenképpen és elsősorban jó ember lenni, de az is megvan.)

Izgalmas kérdés, annyi szent. Akarom-e én annak az alkotásait fogyasztani, akiről tudjuk, hogy kiszolgáltatott embereket bántott? Talán pont a művészi hatalmával visszaélve?

Szeretnék leszögezni valamit. Velem nem történt meg még az a fajta meghasonlás, hogy valaki a kedvencem lett volna, hatalmas formátumnak tartom, majd szembesülök a nem-művészi tetteivel, és az erkölcsi felháborodás miatt dilemmába kerülök, hogy szeressem-e, fogyasszam-e eztán. Bővebben…

majd én engedélyezem a traumádat, kislány

Rendkívül tanulságos volt az a néhány ezer komment, amelyet az elmúlt két hétben olvastam a Marton-botrány kapcsán. Valóságos aranybánya az olyan bloggernek, aki régóta női sorsról, szexusról, hatalomról, zaklatásról, testről, szabadságról, önrendelkezésről, saját normákról, érvelésről és érvelési hibákról, netes kommunikációról ír szenvedéllyel.

Ahogy nem értik. Ahogy elkezdték “a másik oldalt” nézni, a szituációt árnyalni. Az elkövető tettei, felelőssége, indíttatása helyett az áldozatot vagy a szót emelőket kezdték véleményezni, kikezdeni.

Erőszak esetében nincs másik oldal, nincs mit nézni. Bővebben…

jó tanulók, boldog gyerekek

Adásunkat megszakítjuk: a Julis levizsgáztatott a másodikos tananyagból. Ebből jegyek, azt mondták, nem lesznek, csak jegyzőkönyvek. Amellett, hogy iskolaszerűen járt a tanulócsoportjába, mi a nyári napokon, mondjuk heti négyszer fél-másfél órát matekoztunk, írogattunk, angoloztunk, helyesen írtunk (e-dzés).

Sokan préselik ki a gyerekből a jó jegyet, és akkor ő már jó tanuló, de a gyerekek nagyobb része szenved ettől, utálják, és gyakran meglepően nem értik, nem képesek hatékonyan alkalmazni az, amit megtanultak.

A nagyfiam ebben extra: tanulónak közepes, de amit tud, azt mind érti, akarta tudni, és alkotó, eszes módon, szenvedélyesen használja és továbbépíti. Nem parázik, kiegyensúlyozott, szeretik is. Mondom, jól van, fiam, ez akkor ennyit ér, ne görcsölj, mert görcsölni szar. Nem kifele akarunk megfelelni.

A nagyszülők persze a színjeles bizonyítványra büszkék, modernebbék fel is nyomják a fotót a facebookra.

Nemigen tudom, milyen a vizsgaeredménye. Azt mondja kérdésemre az osztályfőnök, A.: vannak hiányosságok, gyakorolni kell.

Üzemszerűen ez a tanács.

Rámeredek.

Nem a száz százalék a cél. Hanem hogy boldog legyen.*

Ne agyongyötört.

Ne szekált.

Ne olyan, aki befeszül, akinek lezár minden érzékszerve, ha a tanulásról van szó, aki már előre utálja az egészet, kilenc évesen.

A kislányom hatalmasat csalódott ebben az egészben, amit úgy várt, hogy könyvek, olvasás, tanulás. És ezért haragszom.

Olyan boldog ez a lány most. Már nem rágja a ruháját, a körmét. Önálló. poénkodik, sztorizik, cigánykerekeket hány. Spontán, eszes, határozott és lelkileg még bájosabb, mint testileg. Olyan bájokat hoz, amelyek bennem nincsenek meg.

Hanem A. meglepett. Mintha nem pont emiatt az “addig gyűrjük, amíg bele nem törik, már elsőben is” szemlélet miatt hagytuk volna el az intézményt. (Jó, akkor buta marad a gyereked, gondolja most, míg visszatér makacs helyesírási hibái közé.)

Nekünk nem a tanulással volt bajunk, nem azzal, ha nem csak piros a pont és mosolygós a száj, hanem a préseléssel, a kéjjel telepirosozott füzetekben a nyomával annak, hogy ő azt gondolja munkának és segítségnek, hogy nyom az egyenletesen magas teljesítmény, a monotónia- és stressztűrő képesség felé, és eközben nem nézi a gyerek igényeit, motivációját. Ami miatt a Julis kedvetlen és örökké fáradt, ruháját rágcsáló, egyre szomorúbb lett, végül már nem is evett.

A szülőre sunyin delegált munkával, az esti tanultatással van gondom, amit mindenki tagad, de csinálják, gyakran külön tanárral, hétvégén, este hétkor – másodikban. Amelyre azért volt szükség, mert a kolléga olyan célokat állított fel, amelyeket saját munkájával, varázsával, a rendelkezésre álló időben nem tudott elérni egy huszonnégy fős osztályban. Így került a feladat a szülőkre, akiket a rejtett elvárás zsarolt: jót akarsz a gyerekednek, ha jó anya vagy, megteszed. Hogy ne maradjatok ki a sorból.

Többen elmentek, lebetegedtek, kudarcélmény számukra az iskola, és nem értik. Mindenki tagadja, hogy a jelenség létezik.

Tegyük hozzá, hogy a Julisom nem szenved semmilyen részképességzavarban, nincs nehéz feje, ő csak önazonos. Harmonikus, extrovertált, könnyen regenerálódó, nem is túl érzékeny lény (ne haragudjon meg senki, de az érzékeny, az azért igen gyakran azt jelenti, hogy énerő híján hisztis, a baját a világra nyomó, panaszkodó).

De mire én innen kimenekítettem, két szirma is lehullott.

Én egyébként nem vagyok szigorúan vekerdys a témában: úgy sem, mint szülő, és úgy sem, mint tanár, tehát nem gondolom, hogy hagyjuk csak a gyereket nőni, játszani, minek az a sok betű, szóval én nem ellenzem a magas, lexikális elvárásokat, sőt.

Ha.

  1. Ha olyan a gyerek, hogy alkatilag mindent felszív, átlát, nem okoz neki nehézséget, bokájáig sem ér a rivalizálás, akkor miért ne? Ritka az ilyen gyerek, de két-három minden osztályban akad. Nekik sikerélmény a tanulás, nem akkora ügy. Ez a szerepük és énképük: nekik ez megy. Ilyen volt nekem a nyelvtan kiskoromtól. Miért ne tanulnának, lelkesednének?

A többiek, sajnos, belefulladnak: amit megtanulnak, nem élő, nincs mögötte élmény, értés, szégyen van, küszködés, “kell” és játszma.

Vagy, ez további feltétel: van még hajtós, de produktív közeg, ha

2. olyan a pedagógus személyisége. Intellektuálisan ösztönző, karizmatikus. Ő várhat el sokat, a gyerekek mennek vele, nem lesz gond, és a lelkesek egymást is motiválják. Varázslat ez, ha megtörténik. 1–4. osztályban az én nagyomnak volt ebben rése, megjegyzem.

És ennyi. Ha nem olyan a gyerek vagy a pedagógius, akkor a hajszolás nem más, mint gyötrés, szárnylevágás, stressz, tanulás-megutaáltatás, depresszió – és teljesen fölöslegesen.

Ha egy tanító nem hozta meg – őrizte meg és fokozta – a gyerekekben a tanulás iránti vágyat, ha nem bizonyosodik be a mindennapokban, hogy megérteni, reprodukálni, alkalmazni élmény, ha minden rubrika kitöltve ugyan, de a gyerekek háromnegyede kínlódik, pszichoszomatizál és gyűri a kötelességet, az romboló.

És eközben a tanító szerepmegfelel, az pompásan megy, nagyon lelkiismeretes, de frusztrált és nem tudja őket szeretni, elfogadni, csak nyeseget, “követel”, végrehajtja rajtuk a tantervet.

És akármilyen igazságtalanok is a szülők néha, a szenvedő, kedvetlen, lemaradozó, viselkedési zavarokat mutató gyerekek szüleinek mindenképpen lesz konfliktusuk a tanítóval, akinek ez persze nehéz (a miénk sírdogált meg drámázott is szülőin is, e-mailben is), és el tud mérgesedni a dolog.

Mit tehetsz? Elmenekülsz onnan, ha van erőforrásod, bátorságod, nem túl rosszindulatú igazgatód, vagy jobb másik iskola. Iszonyú sok energia minden váltás.

Soha át nem beszéltük, alig köszön vissza is a nő, e-mailre nem válaszol, úgy tesz, mint ha mi sem történt volna. Vérprofi!

Szóval, a mi tanítónk nem olyan, a Julis alkatilag inkább csak jóeszű, spontán, érzelmi lény, zenére-táncra, művészetre és poénra fogékony, egy repkedő kismadár. Baja nem lesz, el nem kallódik, az intellektuális közeg a sejtjeiben is kimutatható. Pompás élete lehet úgy is, ha gyakorlatias módon eszes, ha ilyen szakmája lesz. De kivirágozhat a hiperintellektuális énje is.

Egy biztos: az emberi ferdeséget, a hamisságot nem tűri a leány. Szól, jelez, nem alkuszik, nem fél. Ez az ő öröksége.

*

Most ősszel castingokra járunk a leánnyal, statisztálunk és a gyerekkönyvtárban olvasgatunk, zenét hallgatunk, kicsit angolozok vele, ha már angol szakos tanár vagyok.

Dávid az elsőt kezdi.

Az ő tanítónője már ma, 30-án mondta: ha a gyerek reggel hasfájós, nem alkar jönni, szóljunk. Azt mondta, előfordulhat, hogy a társa bántja, csúfolják, és akkor ők lépnek.

Ő sem utal arra, hogy a rendszerrel van a gond, az intézmény és az uniformis, a teljesítménykényszer a baj. De nagyon szép tőle, hogy ezt mondta.

Bízom benne, és figyelem a más természetű, nővérénél sokkal kevésbé nyílt és sokkal elmélyülteben intellektuális, csendesen megértő, felfedező, rendszerben gondolkodó kisfiamat.

* Ennyit mondtam is, szó szerint ekképpen.

irodai dolgozók

2020. április. Tényleg minek az a sok iroda?

Volt már téma a blogon, mekkora teher az egyénnek is és a városnak is a napi melóba járás.

beérni a munkába

A jövő már felsejlett: látva, mennyit fogyasztanak az irodaépületek, a légkondi, az élő munkaerő mennyibe kerül, és milyen dugókat és más urbánus problémákat okoz reggel és délután az egyszerre mozgó tömeg, egy sor szakmában, munkakörben a távmunka és a szabadúszás korszaka következik.

A dolog most úgy került elő, hogy a Rejtélyes Névtelen Életemet Élő Nagyon Okos Nyomozgató, ezúttal Orsi Sz álnéven a következő javaslatot tette: Bővebben…

kit akaszt ki a blog? és miért?

Kiemelt

…és mitől szalad fel a bloggerszemöldök is gyakran. Az elvi dilemmáról szóló írás.

Már megint áll a bál. Vigyáznom kéne a számra. Kétszer is meggondolni, miket írogatok itten. Nehogy bárkinek rosszul essen! Kimozdítsa a kényelmes, megszokott kis gondolatai közül, megsértse az érzékenységét… jajistenem.

Mert mi lesz akkor?

Sokan nem értik, mire jó a blog, mit akar közölni, miért így, miért ilyenek a témái, miért bírál, és nem is tudom nekik elmagyarázni. Viszont mindenki, akinek az életén lendített a blog, eleinte zavarónak találta. Érteni, gazdagodni általa, okosan olvasni munka. Kellesz hozzá. Csitítani magadban az idegenkedést, a kioktatást, a vitatkozási kényszert, és hagyni a szöveget hatni.

A szöveg hozzám is szól, és nekem is zavaró, nyugtalanító, pedig én magam írom őket, meg nem úszhatom.

De persze azért is figyelnem kéne, hogy nyugi legyen. Nehogy nekem essen, itt kezdjen cirkuszolni, önigazolni.

Itt a blogon még a fitnesz is csupa agyalás, amúgy meg csupa eszme, művészet, élmény, önismeret, társadalom, szociálpszichológia – logikusan, bár kicsit naivan gondoltam, hogy azok lesznek itt, akiket ez érdekel, de legalábbis nem zavar.

A múltkori posztban megint kijött belőlem: ember, ne legyél már igénytelen. Bővebben…

miért nem viselkedsz racionálisan?

Azt hihetnénk, sőt, hihetnők, hogy a dolog nem bonyolult: az emberek általában tudják, mi a jó nekik, mi válik javukra hosszú és rövid távon, és azt csinálják. Vagy legalábbis olyasmit. A többi, a sok kudarc, önsorsrontás csak üzemzavar, tudatlanság, balszerencse, kórság. Nosza, mondjuk meg nekik, mi a jó, mit tegyenek, segítsünk, ha nincs hozzá erejük.

Csakhogy ha szétnézünk, egyéni és társadalmi szinten is azt látjuk, hogy az emberek olyasmiket cselekszenek, úgy döntenek, hogy az nem válik a javukra, sehogy sem. Bővebben…

a halovány férfi

Avagy: miért nem szeret jobban? Most akkor akar valamit, vagy nem? Igazán akar?

Ó, ezt gyakran kérdezzük. Én meg azt mondom, például itt, hogy a szerelem (és a szenvedély) önműködő és egyértelmű, ott nincsenek kételyek, elégtelenségérzés, sőt, valahogy… túl sok is. Eláraszt. Nincsenek előzetes elvárásaid: az ember, a helyzet teremti az igényt, a teljesség igényét, és ki is elégíti, azonnal. Nem is tudtuk, hogy létezik ilyen. Aki megélte, tudja.

Bővebben…

törésvonalak

Rém erős ám az emberekben ez a dobozba rakási késztetés. Mindenkit el kell helyezni az ismert kategóriákban, mert anélkül nem értelmezhető. A pillanatban, az épp aktuális interakcióban nem tudunk vele mit kezdeni. Sem változásában, a dolgok képlékeny és relatív természetében.

Kicsit torzít a dolog, meg rohadtul igazságtalan is, félrevezető, nagy hibaszázalékú, valamint képmutató is, de sebaj. A biztonság a legfontosabb.

Előnyöm vagy hátrányom származik-e belőle, ha jóban vagyok vele? Esetleg semmi? Menő-e vagy ciki vele mutatkozni?

Elképesztő, ahogy leírnak, jellemeznek. Amikor nem az egyedi mintázatot nézik, a szőttes valódi színeit, hanem a besorolással kezdődik az egész, és aztán azon is csorbul ki. Rám mondják, már torzítva, hogy én x vagyok, majd azért rónak meg, hogy nem vagyok x, nem is vagyok eléggé x, nem vagyok következetes! Én azt mondom, nem x-ben kéne gondolkodni.

(Szeretnél valami dobozba rakni, de engem nem fogsz tudni… ezt se mondtam annak, aki a minap azt fejtegette, hogy de azért én egy kicsit nem vagyok normális. Elmentem, töltöttem egy pohár vizet, belepottyantottam egy szív alakú jégkockát. Újabb homlokránc.)

Tényleg nem értenek. Ki is beszélnek, bőszen.

Legyél gazdag, de akkor az azt jelenti, hogy kocsi, trendi öltözet, ennek megfelelő barátok, saját családi ház és cégek. Bővebben…

segítsünk-e másokon?

Ez nagyon érdekes dilemma. Gyakorlati is, mert folyton találkozom vele, intellektuálisan meg egy aranybánya.

Az önvizsgálat szempontjából is, például. Miért akarok ennyire? Akarok-e, vagy csak reagálok? Miért várják tőlem mások? Mit üzen a viselkedésem?

Lehetne, hogy csak élek, nyugiban a családi és baráti körömben (mint a normális emberek, ahogy a kissé zakkant kommentelő rosszallja is, nem ám itt írogatni meg ábrázolni meg képeket festeni meg zenét szerezni). De nem így van, blogger vagyok, odafigyelnek rám, ezt ambicionálom is. És így megkerülhetetlen a kérdés.

Tézis: igen, kell segíteni. Mert kérdezni fognak, tanácsot kérni. És mondják, hogy van felelősségem.

És tényleg van.  Bővebben…

hogyan tájékozódj?

Fáj a hátad? Kipróbálnád a squasht? Érdekel az origami?

Információt keresel.

Valamit szeretnél, bármit? Vagy a legpontosabbat? Nem mindegy, hogyan kezdesz terepen futni, például.

Vagy csak vágj bele? Vajon működhet a just do it? Felfedezhetőek egyedül a dolgok? Majd jelez a tested? Én ugye itt a saját utat, edzőtlen-szakembertelen keresgélést hangoztattam sokat.

Nem egészen mindegy, hogy égető problémát szeretnél-e megoldani, vagy csak elmélyednél valamiben, mert érdekel. Én mozgásszervi panasz nélkül kezdtem az edzéseket, és rengeteget olvastam, és válogattam az információk közül. Bővebben…