J. K. Rowling nem csak a világ toronymagasan legsikeresebb írója (példányszám, olvasók száma, bevétel – kétszer annyi pénze lett a könyveiből, mint Stephen Kingnek, aki sokkal régebb óta ír). A skót zseni a “dry wit” mestere is. Tisztességes, szellemes, megtörhetetlen, bátor intellektus, soha nem kapod rajta tévedésen, gyengeségen, és még elegáns is, gyönyörűség minden tweetje.

Amit most mutatok: az írókirálynő 2025 szeptemberében nyíltan és komolyan válaszol egy rosszindulatú, rajtakapós kérdésre:

Régebben hittem, hogy minden a neveltetésen múlik (“nurture”), és a természetes, velünk született adottságoknak (“nature”) nincs jelentőségük. A élettapasztalataim és a genetikai öröklődésről szóló olvasásmányaim miatt azonban megváltozott a véleményem.

A húszas éveim elején úgy gondoltam, hogy a férfiak és a nők közötti különbségeket teljes egészében a társadalom és a szocializáció okozza. Már nem hiszek ebben, ugyanazok miatt, amelyeket fentebb írtam.

Régebben támogattam az egyoldalú nukleáris leszerelést. Ma már nem.

Régebben azt hittem, hogy a kannabisz lényegében ártalmatlan. Ma már nem gondolom így, mert a saját szememmel láttam, milyen súlyos következményekkel járt egy számomra fontos ember mentális egészségére.

Régebben támogattam az eutanáziát. Ma már nem, főként azért, mert egy orvoshoz mentem feleségül, aki felnyitotta a szemem, hogy a beteg és kiszolgáltatott emberekre milyen könnyen lehet nyomást gyakorolni.

Tizenéves korom közepe óta küzdök a vallásos hittel. Úgy tűnik, van bennem egy Isten alakú űr, de sosem tudtam igazán eldönteni, mit kezdjek vele.

Valószínűleg még legalább húsz témát fel tudnék sorolni, amelyekről azóta megváltozott a véleményem. Jelenleg nincs olyan meggyőződésem, amelyet ne lehetne megváltoztatni világos, konkrét bizonyítékokkal, és egy kivételével azt is tudom, milyen bizonyítékra lenne szükségem.

Ez a kivétel az Isten-kérdés. Nem tudom, mit kellene látnom ahhoz, hogy véglegesen egyik vagy másik oldalra álljak. Éppen ez lehet a hit lényege: bizonyíték nélkül hinni. És talán ezért fogok meghalni úgy, hogy ez a személyes kérdés továbbra is megoldatlan marad.

Az egyoldalú leszerelést nem kisebb nevek támogatták, mint Bertrand Russel és Albert Einstein, az ötvenes évek békemozgalmának és a radikálbalosoknak a fő témája volt a hidegháború alatt.

*

Mindez nem példátlan. Öregszünk. Babarczy Eszter író, filozófus, oktató moccanatlan ateista volt, majd az ötvenes éveiben unitárius hitre tért.

Szerintem se szívjál füvet. NSFW

Ugyanakkor a száz százalékig absztinens, házassági évfordulókon is csak egy pohár bort ivó énem lágyult egy kicsit mára. Már nem tartom erkölcsi botránynak a dohányzást (forgatásokon, jelenetekben dohányoztunk).

Én is odahagytam a korábbi hiteimet, persze ezek reflektálanok voltak, én sokkal ostobább voltam. Inkább a “jaj, ilyent nem szabad mondani” illemszabályokat szívtam fel: a kultúrák különbségéről beszélni white supremacy és kolonializmus, jujuj! Az iszlám mint olyan elutasítása pedig kb. rasszizmus, annál pedig rosszabb nincs. A szörnyűséges, gátlástalan promiszkuitást, pedofíliát, szexmániát, HIV-problémát és a báranyaság jelenségét még észrevenni is homofóbia, nemhogy bírálni, és ez automatikusan kirekeszt a szabadságszerető jóemberek közösségéből. Ne mossuk össze a melegeket a pedofilokkal! (Itt jegyzem meg: egyetlen görög-katolikus pap kivételével az összes hazai “gyermekvédelmi” botrányban férfiak erőszakoltak fiúkat.)

Pedig mi a csömörig nem juthattunk, mi csak nézzük a nyugati ideológiák összeomlását és okulunk belőle. Nálunk nem tudott az őrületig kibontakozni a szivárvány, se a botrányok. Nem ünnepeltük a perverziókat bátorságként, nem kaphattak fura szerzetek egyetemi katedrát, nem tombolt a halálkultusz, a testmódosítási láz, a nemváltás. Alig néhány magányos, lila hajú ember nyilatkoztat ki a neten összekínlódott mondatokban, hogy átélje: hat a világra, számít az éndeklarációja. Más országokban ezt tömegesen tették és váltak celebekké szerényen képzett, alig olvasó, oda sem figyelő harsányak.

“Európa” és különösen ez a kis parlagi része ezt is jelenti: a valós tevékenységeknek van becsülete, a csirbirik nevetségesek és ezt nem tilos kimondani. Életük pokla, magánya elől nem menekülnek netes idegenek közé, “közösségekbe” milliók.

Ma már úgy gondolom, sokkal jobb itt (középen, keleten) élni, mint Starmer Nagy-Britanniájában vagy Biden Amerikájában volt.

Csalódtunk is, emberekben és jelszavakban. Elkezdtek a szavak semmit nem jelenteni, a tartalmuk összeroskadt. Én egyenlőségpárti, vallásilag toleráns, “feminista” és “antirasszista” hit-elemeimet adtam fel, amikor rájöttem, mennyire nem ugyanazt értjük az élet értékén, szentségén, milyen önzés, műveletlenség, nyomor hajtja azokat, akik beszálltak az identitásosdiba.

Azt viszont sosem hittem, hogy az abortusz ünneplendő vagy akár csak igazolható, szerintem ugyanolyan dráma, mint a gyilkosság és alapvetően barbárság. Pedig milyen emberi: a fél világirodalom gyilkosságokról szól. Az abortusz soha nem önvédelem: a saját lényét utálja, a saját szerelmét, döntéseit bánja meg, aki pusztít. És ez mindig gyávaság és ridegség is.