sebezhetetlen

melléknevek sorozat 39., ható igeképző, fosztóképző

Érdekes, hogy amikor fiatal voltam, értsd: 15-30 éves, mennyire egyvalami hajtott –

és nem, nem a tehetség, az alkotás, megnyilvánulás vágya. Hát hogy is, én?… Nem a szexuális energia, nem a menekülés otthonról. További tippek? Bővebben…

tedd a dolgod

Tele lettem a salakkal, negatív érzésekkel, mondatokkal pár napja, felgyűltek a szarok. Belecsúszom időnként. Megnyilvánulások, emberek, akikre nem haragudtam, nem zavartak, de most eszembe jutnak: úristen, fullgáz, én ezt NEM. Nem akarok velük csatázni, nem erről van szó, a véleményemet megtartom magamnak, még azokban az esetekben is, ha nem engem érint a dolog, hanem átverésnek, felelőtlenségnek tartom.

Csak hát magamban mégis csatázom, mert megszólal bennem a hang, hogy mit véleményezek egyáltalán, és bűntudatom van: akkor én előítéletes vagyok? ítélkezem? ettől érzem magam jobbnak? nekem hogy esik, ha rámszállnak, megítélnek?

Ez a negatívfelgyülemlés ciklusokban jön, Bővebben…

merre kódorog az a gyerek

Két dolog foglalkoztatja elmém, az egyiket már megírtam, a másik az örök élet. Na jó, az éppen nem, de az idősebb korunkban élhető élet, az élhető élet, és a halálunk minősége, oka. A kérdés nem elméleti, ó, nem. Láttuk, amit láttunk, és most az a kérdés, hogy ezt befolyásolni próbálni vajon mennyire lehetséges, hogyan lehetséges, de persze korábban is ez volt a kérdés, mindig, azóta, hogy nem vagyok már annyira fiatal. Sorra kapjuk az intő példákat. És mi van akkor, ha nem lehet kicselezni a végzetet, ha azt hittük, mi aztán mindent megtettünk, de az egészséges és önhitt létezésünkre mégis csak lesújt a végzet? Hogy megmutassa: kijátszani nem lehet.

Igen, van ilyen. Én azt hiszem, ez ennyi, így aztán ezt nem is fogom megírni.

Vagyis, ezek csak a kérdések voltak, a válasz sem hosszú. A “hogy igyekezett, aztán mégsem kerülte el” azok szövege, akiknek nincs kedvük tenni semmit, és kompenzálnak a kárörömmel. Már eddig is sok mindent elkerültem. Nem vagyok öntelt. Viszanézek, meg bele a tükörbe: nem csavarodtam bele. Stabil, egyenletes, inkább szemlélet, mint fortély ez az egész. És nem a részletek a fontosak – vannak apróbb változások –, hanem az életemhez való viszony, a felelősség és az öröm. Tudom, hogy csakis kockázatcsökkentek. Nem csak az önpusztítást, a szétcsúszást, hanem a boldogtalanságot, a kiégést, a belefáradást, az unalmat is el akartam kerülni, és ez váratlanul jól sikerült. Minden reggel értelmes, minden délelőtt csillog, és minden este jó testi, lelki, szellemi erőfeszítésektől vagyok fáradt – sose romos. De ami mégis, így is lesújt, ha lesújt, azt én lehajtott fejjel viselem.

*

A mai téma az, amikor tudni akarsz a gyerek dolgairól, amikor aggódsz érte. Persze mindig aggódunk, még én is olykor, kószán és átsuhanón (odaér-e? zebrán ugye körülnéz? van annyi esze, hogy fölvegyen egy fehér inget?), pedig bennem ezt a normálisnak és kötelezőnek gondolt, ún. anyai érzetet kiszorítja a gyerekeiben való, elemi bizalom (ősbizalom, szülői verzió), a jó szerencsében való hit és persze a saját, teljesnek megélt életem. Bővebben…

kezdem élvezni

Előre figyelmeztetem a posztban említett történet szereplőit (magukra fognak ismerni), továbbá azokat is, akik hasonló történeteim részesei, és még azokat is, akiknek olyannyira szigorúak a másokra vonatkozó erkölcsi normáik (vagy szerencsések a körülményeik), hogy felháborodtak például ezen a poszton, hogy

nem kell olvasniuk, itt lenniük, senki nem kötelezi őket erre.

Ha várhatóan szarul fog érinteni az én verzióm kimondása, akkor hagyj fel ezzel a gyermekded szokással, hogy engem figyelgetsz. Ha pedig azt keresed itt, hogy mit lehet ellenem felhasználni, akkor legyél tisztában azzal, hogy téged az én nyíltságom, valójában a tények zavarnak, és veled van a probléma. Ez a fajta rosszindulatú kíváncsiság jellemgyengeség, megoldása, kezelése és következményei nem tartoznak a bloggerre, és nem is érintik az ő megéléseit, világát, döntéseit. Ha fel akarsz háborodni, ha ürügyeket keresel, fogsz is találni. A te döntésed, mit olvasol, szeretsz-e felháborodni, mihez kezdesz az itt olvasottakkal. Mindenesetre engem mulattatnak a vehemens, vádaskodó, nagy svunggal, ám gyengécske íráskészséggel megírt reakciók.

Persze az is lehet, hogy bölcs előrelátásnak gondolod, hogy szemmel tartasz – a kíváncsi szűk szeműek, továbbiakban: KSzSz-k általában ezzel magyarázzák ezt a kínos gyarlóságukat. Ne kend rám a saját saradat, és ha ezt teszed, ne várj méltányos, jó fej reakciót, majd ostotrozz azzal, hogy én vagyok az agresszív és mi ez a bánásmód.*

Most kezdődik a poszt.

Mi tagadás, már képes vagyok élvezni is. Hogy mit? Bővebben…

távolból szeretni

https://csakazolvassa.hu/2016/09/21/elidegenit/

Ezt a posztot most azért tettem ki a főoldalra, mert, képzeljétek, a PAS-ról, ami az “elidegenítési szindrómát” jelenti, konferenciát szerveznek, mégpedig kormányzati támogatással.

https://www.facebook.com/events/125289701494834/

“A konferencia fővédnöke Nyitrai Imre, szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkár.”

Olvassátok el a tavalyi posztot, minden benne van. A lényeg most, csak bevezetésképp:

a szülői elidegenítésnek nevezett, hivatalosan nem is létező kórállapot, vagyis az, hogy az anya boszúból az apa ellen neveli a gyereket, miközben az apa annyira szeretné a gyereket, jaj, hát mennyire, soha jobban, és ej, micsoda harmóniában voltak/lennének ők, nem más, mint nőgyűlölet és bosszú. Ezért is a PAS az anya kicsinálására jó pénzért vállalkozó ügyvédek kedvenc fordulata. Bővebben…