hát ilyen!

Létezik! Ízlésemnek nem megfelelő regényekben írják ilyennek. Szól a zene, amikor…!

És még mindig! Persze ha új lenne, akkor aktuális volna az ujjongó döbbenet, de ez nem tavaszi sztori. Sőt. Rá lehet nézni sok év után a másikra máshogy? És ő még vissza is? Mitől változik meg a tekintet? Miért pont akkor?

Sehova nem sorolható, nincs ilyen rubrika. jaaaj, megfigyelnek, és mindig dobozolnának (van, hogy dühösen: téged most sajnálni kell, vagy irigyelni? elit helyen laksz, vagy rádomlik épp a szociális rom? illy vagy ökó? szellem vagy anyag? érdekel az alakod vagy örömből edzel? szolidáris vagy a behízott, nyavalygó rémekkel, vagy norbirékával értesz egyet? magányos vagy vagy nagy szerelemben?), mindig csak mosolygok. Nem sikerül felfogni ezt. (Hrabal: állatkínzó vagy jó író?) Micsoda sivársága ez a dichotómiának! A szorongó elhelyezési kényszered, halott dobozaid a fejedben. Meg ez a vallatás. Mintha le kéne vizsgáznom.

A élet árad, és nem kell magyarázni, értelmezni, besorolni, hogy akkor ez most mi, hova fér az erkölcsökben meg a megszokott narratívákban.

Csak hát annyi szar történetet hallok a korosztályomban. Mi vagyunk a B liga, ha egyáltalán pályára lépünk, itt már nincsenek dicső sztorik, eufória, gólöröm. És nem csak a “női portálokon” megy a fogalmatlan nyafogás, hogy a tinderes pasi ghostingolt. Olyan is van, hogy együttélés, harmónia, nagy fogás (fiatalabb, rendes, dolgos!), egy nap üzleti útra megy – soha többet nem tér vissza, és a legszebb: otthagyja a nőnek a DOBERMANNT. Még külön belém beszélték az itt szaglászók, hogy nekem nem lehet jó, engem nem lehet szeretni. Ó. A planéta, a cölöpverők, meg a dús lombok a túloldalon!… Pedig én nem áltattam magam: negyvenes nő vagyok, az pedig nem hamvas, gyerekeim vannak; belső érték nem számít, nekünk már szagunk van, kitörölhetem a seggem tapasztalattal, érzelmi érettséggel, nagystílűséggel, a tehetséggel, a sokféleséggel, de még azizmaimmal is, ez mind nem PIACképes. PIAC. És én húsvásárba nem. A jó kinézet már csak tatarozott állapot, erőlködés és para. Mi lehet még, sokkal rusnyább figurákkal is ennyi volt, ilyen alig-dolgok: nősek, elérhetetlenek, nem értik, nem tudják, mit akarnak, vagy izzás van, de buták, mint F. Használat, szép szavak, téves remény; gondoskodás talán, de az meg kit érdekel, én nem vagyok anyáskodó. Csak jól főzök és imádom a testet. De minden hazug, ha emberileg nincs az a nagy, őszinte igen. Némi szex, talán, az se lesz jó, ezt hittem még egy éve is. Belém beszélte a sok csonka sztori, hogy örüljek, ha valaki.

Mire tartottam én magam ezek miatt, uramisten. Kik lettek volna jók. De nem érdem dolga ez. Annyi van, hogy nem szabad megalkudni, várni kell.

Én se hittem volna. Ennyi évesen. Kérges vagyok, elegem van, nem bízom. Meg eleinte jó, de aztán a hónapok. A mégse jó. Új elem: lehet nekem is elegem, nem én viszem a végletekig a reményt. De nincs elegem. Tud újat, érdekel, nem lesz unalmas. Nem hiszem el, ő se engem. Provokálom magam, tiltakozom az elején, kifele nézek, szabotálok, nem akarom, ne ennyire, nem értem, ne fájjon majd, ne én sírjak. De mindig és még, a nem-jártam-erre-tájakon – megdolgozunk az abszolút bizalomért.

Már meg összezárva, főzünk, filmet nézünk, tollasozunk, hegyet járunk. Este meghallgatjuk a csodálatos szerelmes novellát Szentesi Évától: Csokiszív 2. Erős, pontos, igaz. Az ember beleszeret a másikba újra, elsodor a szöveg, maga előtt látja azt a benzinkutat, a hajcsavarókat, a bűzös horgásznadrágot. Egész délután szeretkeztünk. Ó, ha én így tudnám valaha kifejezni, mi a szerelem. Az igazi. Csak azt bánom, hogy nem vagy nős, nem vagy egy igazi megúszós féreg, nem írsz a klotyóról esemest, súgom a fülébe. Nem szenveleghetek. Egyáltalán semmi kifogásom nem lehet, miért baszom el az életem. El se baszom. Sokkal intenzívebb lenne az az egész úgy, az elválás kéjétől. Ő ezt ugyanúgy érzi. Kibírhatatlan. Egymásnak esünk. Halovány mása!

De az élet nem irodalom, azért ami most van, ezen a tavaszon, az stressz, unalom, strukturálatlanság, nincs város, semmi színház, nekem sincsenek más emberek. Keringünk a lakásban, ugyanarra kutyaséta. El kéne romlania. Meg már minden megvolt, nincs újdonság.

És mégis. Az igazi innováció: ugyanott, egymás karjában, egyszer csak belobban. A nő belobban. A szeme. Szédülök. Hogy nekem mennyi idegvégződésem van. Milyen mélyen, spontánul alszom el, mennyire nem félek, ha vele (és nagyon ritkán van ilyen nyomasztó, tökéletesen filmszerű álmom). Te, engem, tényleg? És nemcsak amikor mindenki megszépül. Az élet nagyrészt hétköznap: fog, pórus, közelről, folyton, reggeli szagok, száraz száj, zsibbadt kar, újhagyma, bor. Mindenestül. Próbáltam én lenni a gyengédebb, ez hiúsági kérdés, hogy mennyi ötletem van… nem sikerült.

Az agyam, az élettörténetem (sors, néha már), az érzelmeim, az esztétikai érzékem, az életerőm, a praktikus keretek, a tehetségem, az érzékeim, a humorom, mindenem felel most. Nézem őt, mindenféle helyzetekben: éjjel, stresszben, gyerekekkel, főzés közben, kocsiban, izzadtan, kórházban, amikor én kellek (need), amikor nekem kell ő, fáradtan és felvillanyozva, a gonosz poénokban, a tiszta örömben, nagy felszabadultságban: milyen? biztos, hogy ilyen? hát ilyen?

Betör-e valaki más ebbe, neki, nekem a múltból? Nem érzem a jelenlétét. És amikor megérzem, nem bánom, ez hogy lehet? Mindig ilyen vagy, érzékeny, finom, egyenes, okos, vicces, cinikus? Te is elárulsz, féreg leszel (nekem a betörés kényszerű, ellenem bosszúpornószerű aljaskodást folytat a nagy szerelmemnek hitt férfi)? Neked is mások mesélik majd el, milyen vagyok, pedig évekig beszélgettünk és hónapokig egymás karjában aludtunk? Te is ígérgeted, hogy te soha? “Azt hitte, belép abba a klubba, hogy ő is olyan, de visszaesett.”

Sehol semmi rútság. Semmi bántás, közönségesség, bénaság, karaktertelenség, fölényeskedés, önteltség, lenézés, tárgyiasítás. Jobb ember lett velem? Mindig ilyen volt? Tengerszem, jádekő az alja.

Hogy ez békéssé tesz, feloldoz, az egy butus mítosz, ne nyomd rám, kösz. Nem lettem könnyű ember, az esztelen aljasságot pedig a szerelem teljessége nem szünteti meg, sem ő, sem az érzelem nem végzi el helyettem a killbillt. És most az jön. Ami fontos: általa erőm és önszeretetem lett, ezért nem hagyom magam. És ő is megértette, hogy ezek nem csak sztorizgatós sztorik. Inkább mást bánts, mint magadat, mondja.

a rendkívül költséges, idenézzetek hobbim

A nőies elfoglaltságok elleni kirohanásom már blogközhely. Eszméletlen életekbe láttam bele a netes barátkozásaim éveiben.

finom, nőies hobbik

gyerekverziója, kurva vicces:

de szépet rajzoltál!

Ahh, de rég volt. Lett is sértődés, Bővebben…

nem kell szépen beszélned

Felmentelek, olvasóm. Felszabadító lesz.

Mármint, a kockázat a tied, én nem leszek ott, szóval csak akkor fogadd meg a tanácsot, ha vállalod a következményeket. Bővebben…

az edzésprogram, amit nem fogsz abbahagyni

Hatalmas a zaj, sok a hamis hang: azt mondja, segít, motivál, de csakis az egója érdekli, magát nézegeti a közösségimédia-tükörben; megúszós és hisztis dolgait, tévé előtt fetrengését kenegeti. “Fokozatosság”, “adok időt magamnak”, “baby steps”, “lágy formák”, “saját testsúly”, “pihenés”. Vagy egészen nyíltan árul valami kóklerséget, szponzorok eszköze. Ne dőlj be nekik!

Néhány megjegyzés a karanténbeli testformálásodhoz és jó közérzetedhez, annak jegyében, ami értelmes emberhez illik. Lelki attitűdbeli és konkrét, gyakorlatokkal, étkezéssel kapcsolatos tanácsaim. Minden, ami google-ezhető szó, fogalom, félkövér. Bővebben…

nem vagyok balek

Többé nem vagyok balek. Olyan ezt kimondani, mint egy friss lélegzet. Napfény szellővel. Tejszínhabos eper. Nem elhatározás, hanem bizonyosság. Hogy is lehettem az valaha?

Én nem tudtam a balekság létezéséről. Amikor használnak, felélnek, és nem adnak semmit. Reményt lengetnek, vagy azt se. Vagy olyat adnak, amire nincs szükségem, nem kértem, ő hiszi csak értéknek.

Ha én vonzódom, akkor úgy helyezkednek, hogy nekik kijöjjön a maximum, és a szemük se rebben. Ha ő vonzódik, akkor zsarol azzal, hogy nyomorú és segítsek.

Mindkét fajta használ.

Megtalálják ehhez a megfelelő embereket. Ezt azzal csinálják, aki hagyja. Nem lehet bárkivel. Úgy nőttem fel, hogy alkalmassá váltam erre. A romantikus kapcsolódás egyetlen módja, ha ábrándokat szövök valaki köré, aztán engedem, hogy használjon. És nem bánom. Mert én mindent. Mert annyira szeretem. Vagy mert rendes vagyok.

Az igazi szeretés mindig kölcsönös, mindig tiszteli a másik határát, szeretését, távolságát. Igazodik hozzá. Ami nem ilyen, az önző illúziózás.

De nem csak szerelmileg van ez. Tényleg bárkivel. És ha neten, akkor ronggyá tépik emiatt a sebezhetőség miatt az embert.

Aki nem játszmázik, az is. Mondjam el a titkot, ő is írásból akar élni. Micsoda ötlet! Hajrá. Adjak tanácsot, mert a férje rokkantnyugdíjas, ő kénytelen írásból élni, már ezzel is megpróbálkozik végső kétségbeesésében. Vagy, neki megtetszettek a dolgaim, és most ő is kiépíti a netes bizniszt: úgy koppint, hogy én segítsek ebben, mutassam, mit hogyan kell. Valami rafkó van ebben, gondolja majd, amikor kiderül, hogy nem működik. Azért nem működik, drága barátom, mert nincs mögötte egyediség, meló, és mert nem hiányzott a világból az, amihez neked kedved volt. Észt osztani rossz mondatokban, például.

“Ráérsz egy kicsit? Te úgyis szeretsz írni.” Mibe kerül az nekem? Csináljam meg a beadandóját egy fingomnincs (gazdasági, vállalatszervezési) témában, mert neki az gyötrelem (nincs kedve). Végül is, mit veszíthet, ha megkérdi?

Az arcodat, azt.

Nem dolgozom ingyen. Mondtam erre. Az írás a munkám, és következetesen nemet mondok az ingyenmunkákra. Nem, nem szeretek írni, hanem tudok.

Ismered talán ennek a mentalitásnak a szélsőséges formáját: a kollégium bikája, aki ostoba, mint a sár, Bővebben…

elmesélem nektek a poklot: én kövér kamasz voltam

Kamaszként kövérnek lenni rettenetes.

Ja, de ez nem ilyen egyszerű, hogy jaj, de kövér vagyok, mit tegyek.

Az internet előtti időkben vagyunk, 1993-ban. Ez azt jelenti, hogy nem készülnek fotók, nem nézegetjük magunkat más tekintetek tükrében, nemigen téma a test, és bénán öltözünk, még a legmenőbbek is, olyan naivitással, amelyet ma már nehéz elképzelni. Nincs virtuális nyáj, leselkedés. Csak a valós ismerőseim, hat-tíz tucat ember tekintete van rajtam. A szüleimé nincs. Magam vagyok. És nem mond senki semmit. Nemigen.

Nincs reprezentáció, nincs visszajelzés. Ami azt is jelenti, hogy amikor az embert fotózzák, akkor nem pózol. Gyanútla, ártatlan, önmaga. Bővebben…

kritikusnak maradni

Nehéz ez. Igazán kritikusnak lenni: folyton figyelni kell. Agyalni. Tudni. És megfizetni az árát a nagy különállásnak.

Ha mocorog, megbökdösni, ha nem érzékelhető, életre kelteni. Az igazodás lerombolásával. Létezni hagyni a finom kis belső kényelmetlenséget, engedni megjelenni, el nem nyomni: de hát ez őrület! Én ebben nem veszek részt! Én nem akarok olyan lenni, ez ciki!

Mi van, lenézed őket?, kérdi ugyanez a hang. Nem szép dolog! Bővebben…