tizenhárom év, tizenhárom kilométer

Az történt, hogy egy hónap alatt megdupláztam az életemben teljesített futóversenyek számát! (A versenykilométerekét nem.)

2004 őszén futottam ugye első versenyemet, egy gyalázatos 5,6-ot a SPAR Maratonon, a záróbusszal a seggemben, érdekes, kevesebb kiló voltam, mint most, csak nem tudtam még hatákonyan futni. Tavaly július 30-án éjjeli félmaraton, készületlenül, a távot lefutottam végig, az utolsó harmadban végeztem, és testi sokkot és melankolikus rossz élményeket vittem magammal, utóbbiak hetekig eltartottak, viszont volt alkalmam magamon gondolkodni és futásügyben olvasni az olimpiáig. Azóta is inkább teremben és ritkán futok, 5-6 kilométert legfeljebb. Április 9-én tíz kilométert nyomtam a Vivicittán, és azt a magaménak éreztem végre, 1 óra 4 perc 16 másodperc

Ma délelőtt pedig tizenhármat az Európai Uniót ünneplő rendezvényen.

Azannya (azanyáknapját), már azt hittem, lemaradtam róla, mert betelt a létszám. Bővebben…

amazon

Már megint annyi mindent írok egyszerre, írok olyat, hogy öt kérdés, ami interaktív lesz, írok Schäffer Erzsébetről (miért nem ártatlan, ellenben romboló a patetikus giccs), írok az önmegvalósításról és a férfiak szexuális félelmeiről, mert nem csak olyanok ám, elképesztő, mik vannak!

Vasárnap Vivicittá, ma súlyemelés!

that’s what I call feminism

Bővebben…

álomalak

Ha lefogysz, nem leszel boldogabb, csak vékonyabb, mondja a mém.

Jaj, de hiszen ez ugyanaz a lobbi, amit már annyit bíráltam. Az érezdjólmagad-lobbi, amit azok harsognak, akik rosszul érzik magukat. Meg hogy sokféle test lehet szép. Hogy a fitnesz öngyötrés, saláta, magok, éhezés. Én nem fogom sanyargatni magam, hanem örülök az életnek. Hagyjuk az egészet, “én szeretek enni” (értsd: túlkalória, nassolás, édesség, feldolgozott élelmiszerek…). Ó, jaj.

Én azt mondom: igenis boldogabb leszel a fogyástól. Bővebben…

hogyan lettem nemzetközi botrány

Szombaton, amint baráti családdal sétálunk a Harangvölgyben, mely kétségkívül legszebb lokációja szűkebb pátriárkámnak*, tündérleányom felnyűgösködik, hogy ő fáradt gyalogolni, majd ugyanazzal a lendülettel lefekszik a lejtő merőlegeseként, és nyúlt testtel lehengeredik a mélybe.

Életem, csak vigyázz a hóvirágra, hát még a leánykökörcsinre! Azokat, már elnyílóban, akartuk még lefotózni. A leánykökörcsin extrém védett, eszmei értéke százezer, nagyon ritka, és itt olyan a mikroklíma és a talaj, hogy kósza, szakadár virágból polgárjogi mozgalommá nőtt. Bővebben…

egy anekdota a gymből

Ma, kedd ez még, az volt, hogy végre gépen, tehát nem állványon húzódzkodtunk, mert lett egy új szerkezet: asszisztált húzódzkodógép a neve. Vagyis, nem kell ott állnia Ednek, hogy a lábunkat tartsa, a gép adja a segítséget: Bővebben…

a megtett út

Reninek, Marinak, Juditnak, Vikinek, nagy-nagy szeretettel

Az a jó a sportban, hogy nem alkalmas maszatolásra, vetítésre. Úgy nem működik, egész egyszerűen. Az önszuggesztív mantrák működnek például a facebookon, az önbizalomtréningnek nevezett oldalakon, az ezekre fogékonyak érzelmi életében: jó vagyok így, egyedi és szép vagyok, mindenki le van szarva, a saját világomnak én vagyok a királynője. A sportban viszont mindegy, szép vagy-e, hogy mások mit gondolnak, és tulajdonképpen az is, hogy milyennek tartod magad, pontosabban: mit magyarázol magadnak (talán nem lep meg, hogy szerintem ilyesmiket, mint a dőlt betűsök, hajtogatni önátverés és dacreakció, kudarcos népek szokása).

– No mi baj már megint?
– Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.
– Mit nem tud? – kérdezte Mackó, és megdörgölte az orrát.
– Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni. Itt van a kutya eltemetve.

Micimac’

Az edzés ugyanis szembesít: itt becsődölnek a mantrák, a kegyesen pozitív szövegek. Ha nem a valóságot tartod szem előtt, akkor elreccsensz derékban és leesel a futópadról.

Ha csinálod, akkor lesz. Az lesz, amennyit te és csakis te bírsz. Amivé váltál.

Viszont ami lesz, az a te teljesítményed lesz. Elvehetetlenül. És ezek tények: mértékegységek mutatják, mennyi az annyi. Ez nem vélekedés kérdése, és nem is arról van szó, hogy kinek tetszik a sportossá lett tested.

Demokratikus, saját, megélt és megkérdőjelezhetetlen teljesítmény a sportbéli. Nem a világ fogja elismerni, mindenesetre valahol fel van írva minden egyes lépés, önmeghaladás.

Nem olyan, hogy épp arra járt egy befolyásos ismerős, és benyom valami pozícióba. Nem olyan, hogy apu finanszírozza a jólétedet, vagy nyersz a lottón. És nem is olyan, hogy vízparti fotókon eljátszod a boldog családot.

Hiába nem tetszik másoknk a te nagy sportmániád. Hiába, hogy ő nem szeret futni, hiába tartja túlzásnak, ez nem számít. És ez a lényeg: az önlényegűség. Csinálod, megcsinálod, a magad döntéséből, felelősen, és azt, amit jónak látsz. Senkinek nincs kontrollja fölötte. Ezért sportolnak a negyvenesek, akik nagyon belefáradtak már. Hacsak nem nagyon fáradtak még.

Ahol én edzek, ott majdnem mindenki fogy, alakformál és arányosít, és a konditeremhez szorosan kötődő sportág célja is az esztétikai maximum. Viszont a sport, ahogy én értem, nem szépség kérdése. Nem elsősorban nem, hanem lényegileg nem. Még csak nem is egészségé.

A sport nettó.

 

Persze van némi hamissági lehetőség a sportban is. Amitől nem demokratikus, amitől látszatkeltő, és a látszat csal. Van születési, illetve neveltetési előny, van hátrányok hiánya, ami szintén előny. Van ügyes fotó, és van privilégium-csodaedző. És vannak a szerek, persze. Vagy mondjuk utánaolvasol, hogy pontosan milyen biokémiai manipulációtól és romboló eljárásoktól néznek ki olyan szálkásnak-tónusosnak a fotón. Hát, az nem vidám, és nem is értelmes. (Főleg ha natúr megcsináltad.)

De a lényege, a nagyja mindenképpen a saját, makacs, csakazértis-kettővel-többet-emelek meló. A már-három-éve, az ezen-a-héten-is, a ma-kipróbálom-amazt, az akkor-is.

Az ember fél egy kicsit, vagyis, olyan tettenérhetetlenül háttérszorong, hogy aztán most már mindig ez lesz. “Ha abbahagyod, ugyanolyan leszel, mint előtte.” Írta nekem egy kommentelő.

Amúgy én előtte sem voltam antisportoló, de ez most mindegy. Neki magával lehetett baja.

És az a jó ebben az egész életmódváltásban, ha valóban az, hogy aztán meg végül is hátra lehet dőlni. Nem kell mindig észnél lenni, feszesen akarni.

Ha egyszer rendbehoztad magad, labort, tudatot, attitűdöt és szokásokat, akkor te rendben leszel. Akinek ez nem csak átmeneti projekt, aki átbillent azon a nevezetes ponton, aki a teljes megértéssel sportol, annak már minden sokkal könnyebb.

Mert mi van, ha én most három hónapig a terem felé se nézek?

Mi van, ha eszem egy adag grízes tésztát porcukorral és baracklekvárral?

Összedől a világ? Nem. Semmi sincsen. Nem rontom el vele a lényeget. Azért lettem ilyen, hogy akár hátra is dőlhessek. Olyannyira leürítettem az izmaimból a glikogént, hogy akár ehetek is mazsolát. Mert nem szoktam.

Mámoros néha visszamenni. Egy kicsit.

Mi van, ha hízok két kilót? Semmi. Nem leszek formátlan, gyenge, lihegő, antisportolói kinézetű. A leghétköznapibb mozdulatokban, a hűtő kinyitásakor, a lépcső megmászásakor is a teremben épített izmokat fogom használni. Lassan épültek, tartósnak tűnnek.

Mi van, ha tíz kilóval kevesebbel megy csak jól a gugolás?

Semmi nincsen. Nagyvonalúságra tanít, annyi van.

Amit egyszer megtettél, az meg van téve. Ha te egyszer lefutottál már tíz kilométert jólesően, akkor az már a tied. Nem arra gondolok, hogy mint régi dicsőség fénylik a jelenben, hogy egyszer voltam nagyszerű, haj, de szép volt. (Persze ne becsüljük le ezt se.) Hanem arra, hogy mentálisan történt meg veled: ott vagy és ott maradsz, mert nem fogod lehetetlennek érezni többé, félni tőle, azt gondolni, hogy arra csak mások képesek.

Bírált engem okos, feminista férfi, hogy én hamisan állítom be a sportot mint általánosan megváltó gyakorlatot, mert nem az. Nem old meg mindent.

Nos, azóta eltelt két év, és én állítom: nem kiemelt célom hirdetni, másokat rávenni, azokat, akiknek nem ez kell, nem akarok propagandát, de ha magamról vallok (és az persze hat, és én ezt tudom, és szeretem, ha öröm és erő és sugárzik), akkor azt vallom:

a sport az (az tud lenni, nekem az lett, ebben az életszakaszban az; amivé magamnak fejlesztettem, ahogy én űzöm, aki én lettem általa, akinek való, annak az), hogy mélységesen egyedül, csak magadra utalva állsz ott, és megkérdezed a mindenséget.

És a mindenség felel. Válasza nem patetikus, hanem fájóan őszinte. Jobb lenne valami simogatóbb, jólesőbb, de kiindulni, dolgozni csak a valósággal lehet. Annyi vagyok, amennyi a sportban lenni tudok, és nem azért, mert a test ennyire fontos, hanem mert mindenem benne van, olyannyira, hogy semmi értelme megkülönböztetni, pláne szembeállítani külső és belső valóságot, a testet meg a lelket. Nem csak a diadal van benne, nem csak a cél, az erő, az épp-siker, nem csak az a mozdulat, ami jól néz ki a fotón. Az akadály is, a múlt is, a határaim is, a kedvetlenség is, a képtelenség, a roskadás.

Soha semmi nem szembesített így engem, magammal és a létezés teljességével, pedig agyonagyalós, fullintellektuel volnék, keményen és folyamatosan dolgozom belül. Sem szülés, sem trauma, sem szerelem, sem terápia, sem kultúrélmény.

magyar filmek hete, de tavalyi poloskák is, és tavasz van

filmajánló és Julis-kultusz

Visszavonhatatlanul tavasz van, nyitott ablaknál alszunk. Juliskám hóvirágot fedez fel, és ujjong – én olyan boldog vagyok, hogy a kislányomnak a hóvirág az öröm, egyáltalán: inger. Maga is nevelget tulipánt, százszorszépet, beszélget a virágaival. “Na, mondta Juli, miután elültette az új töveket.” (Ezt ő mondja mármint, magáról.) Kapott egy cicás CundA pólót, odavan.

kepernyofoto-2017-02-20-20-50-16

mert ezt kinőtte, meg foltos is a lépén

Bővebben…