valentin-napi bejegyzés

Öt év alatt egyszer sem emlékeztem meg erről a szép ünnepről.

Voltál te már szerelmes?
Igazán?
Mindig így írom: rebbenő módon? És úgy értem: teljes lélekkel, legjobb önmagaddal, érdekmentesen. Hogy a neve kezdőbetűitől hevesen vert a szíved, úgy? Hogy csak nézted volna egy centiről, szempilláját simogatva: te drága?
Nem voltál?
És úgy érzed, lemaradtál róla? Soha semmi? Csak titokban sóvárogtál? Csak egyszer moccant olyan igazán valami, de az sem az volt?
Ne érezd úgy, hogy lemaradtál. Más is lemaradt. Szinte mindenki. Nem, nem azért, mert frigid vagy.
Szólnak a szerelmes slágerek, az isler szív alakú volt ma (de még egy plusz piros marcipánszívecskét is rátettek!), kilencig tartanak nyitva a virágboltok, celebek kérik meg celebnők kezét, majd csókolóznak a címlapokon fél évvel később új celebekkel (hiába, a szerelem!). Minden filmet, könyvet, sztorit a SZERELEMnek nevezett rejtélyes valamivel adnak el. A barátnőd is szerelmes, a férjed legjobb barátja épp válik, mert megőrült – az igazi szerelem mégis olyan ritka, mint sivatagban a virág.
A magazinokban pózok, fortélyok és rafinált fehérneműk, amelyek rajtad persze borzalmasan állnak. Vacsora és velnesz. Mérhetetlenül mesterkélt volna az egész igyekezet, hiszen nem szereted a testedet és nem szereted a partneredet.
Mert szó nincs szerelemről a férfi–nő interakcióban. A forgatókönyv a következő: ha fiatal nő vagy, a szépségedet (annyit, amennyit) és a szexuális hajlandóságodat, gyorsan, amíg még értékes, mézesmadzagként használva bebiztosíthatod magad. Igádba hajthatsz egy bódult férfit, megígértethetsz vele mindenfélét, kipréselhetsz belőle gyereket, megélhetést és – ha elég ügyes vagy – jólétet, családi házat, státuszt.

Aligha úszod meg a forgatókönyvet. Nem lehetsz spontán, és nem lógathatod a lábad, mert akkor lekésed a termékeny éveket. Harminc fölött már pánik kezdődik, mert szerelmet nem érzel ugyan, de gyereket akarsz, és minél jobb apát, teljes családot. Esetleg a saját érzelmi hiányaidat gyógyítani, vagy az apakomplexusodat. Így a többi szempont háttérbe szorul, a vonzalom és a szenvedély terén megalkuszol. Eközben azt mondod, s talán hiszed is, hogy egymásra találtatok, egyeznek a céljaitok és szeretitek egymást, pedig arról van szó, hogy elvársz tőle valamit.

Eközben lassan minden második pár meddő. A másik (talán gyakoribb) lehetőség, hogy valami küszködős, diszharmonikus, pár hónapos kapcsolatban véletlenül (vagy állítólag véletlenül) teherbe esel. Az embered nem akar gyereket, de belekényszerül.

Együtt éltek majd, ami nem lesz vidám. Vagy csak pár hónapig tart a mámor, vagy soha nem is éreztél igazi vágyat, nem élvezted a szexet, és nem lesz jobb. Mégis végigcsinálod, beleroskadva, konfliktusokkal. Elhízol. A forgatókönyv erősebb, mint a lélek, az ember, a szenvedély.
Más férfiaktól is elvárják, és ők is végrehajtják kényszerűen. De ha tehetik, lelépnek csapatépíteni, túlórázni, motorozni, pecázni. A férfiak menekülnek otthonról, és, sajnos, dolgozniuk kell. Az anya a gyerekkel vigasztalódik, rátelepszik, túlgondoz, és elfelejti, ki is ő, amikor nem anya. A gyerek pedig változatos tüneteket mutat.
Ez a párválasztás és családalapítás nevű műsor. Viszonylag szabad döntésed, hogy eközben önjogon válsz-e valakivé, vagy függelék maradsz.
Ha önjogon is leszel valaki-valami (más szóval: keresel pénzt), vagy apuék megtolnak egy lakás árával, akkor szinte biztosan el fogsz válni. Ha nem, akkor nem válsz el, mert hova is mennél.
Boldog nem leszel egyik esetben sem. A szexet nyüstölésnek érzed, nem élvezed, mert nem volt a vágynak komoly szerepe. Nem őszintén mentél a kapcsolatba, hanem az előnyökért.
Az igazi szerelem érdekek ellenében is kialakul, mégse rombol, hanem teljessé tesz. Nem használja a másikat, hanem nettó módon szereti. Nagyon ritka.
Most érzem a retorikai kényszert, hogy írjak valami vigasztalót. Miután leélted a fél életedet, hozzáromlottál a szerelemtelenséghez, és nem vársz már semi jót, váratlan varázslatként még megtörténhet veled.

diplomás analfabéták

ezzel a poszttal az a célom, hogy sokan találjanak érveket, elemző szavakat a saját életük helyzeteiben

Vajon hány olyan polgártársunk van, aki kijárta az iskoláit, jól tanult, egyetemet végzett… ma már hatékony munkaerő… négyévente választ… úgynevezett családja van… tudja, hol keresse a fehérjetartalmat a tehéntúró csomagolásán… le tud parkolni… jobb lábára jobb, bal lábára bal cipőt húz, haza is talál

– és mégsem ért a világból egy szót se? Bővebben…

beköszönök

Most megpróbálok egy bejegyzés erejéig olyan blogger lenni, mint aki az ismerőseinek ír az internet egy zugában, és nem akar semmi magvasat, protest-érvelést, éleset, megrázót, mert nincs is semmi vélemény vagy dráma… csak úgy írja, hogy hm, mik is történtek mostanában. Nem rossz ez amúgy, van, aki ízesen nyomja, az olyat élvezet olvasni! Bővebben…

csak csendesen

Nekem mélyen fontos ő. Dávidot vele szültem, fél évvel az előtt, hogy a cirkusz kezdődött.

A személye is fontos, meg a körülötte levők, és az a szülésem is. Mindent megváltoztatott.

Csak a hangoskodást nem szeretem. A szüléseim is nagyon szemérmesek, nem is írtam meg őket, csak nagyon zárt körben.

Én ezért így. Nem akarok fontoskodni, életemnek ezt a részét kifele mutatni. Amikor segíteni kellett, csendben, erőnkhöz mérten tettük.

Döbbenet, botrány, ami van. Ott lezsek, ha kellek.

Nem szeretek kotnyeles lenni, jólértesültséget fitogtatni, tapintatlanul kutakodni, felhasználni a személyét, ugyanazt elmondani, amit mások.

nézzünk-e roman polanskit?

Vagy bojkottáljuk az ilyen alakokat a pékbe? Ne toljuk őket a jegyvásárlással?

A minap megnéztem Woody Allen új filmjét, az Óriáskereket, és nagyon hatásosnak gondolom, megjegyezve, hogy szereti elverni a nőkön a port. Erre érkezett a kérdés, hogy elvi döntés-e, hogy nézek egyáltalán Woody Allent.

(Ez nem az a poszt, amiről írtam az előző végén, hogy a jóemberség a kérdés, vagyis, hogy én nem akarok már annyira mindenképpen és elsősorban jó ember lenni, de az is megvan.)

Izgalmas kérdés, annyi szent. Akarom-e én annak az alkotásait fogyasztani, akiről tudjuk, hogy kiszolgáltatott embereket bántott? Talán pont a művészi hatalmával visszaélve?

Szeretnék leszögezni valamit. Velem nem történt meg még az a fajta meghasonlás, hogy valaki a kedvencem lett volna, hatalmas formátumnak tartom, majd szembesülök a nem-művészi tetteivel, és az erkölcsi felháborodás miatt dilemmába kerülök, hogy szeressem-e, fogyasszam-e eztán. Bővebben…

kezdem élvezni

Előre figyelmeztetem a posztban említett történet szereplőit (magukra fognak ismerni), továbbá azokat is, akik hasonló történeteim részesei, és még azokat is, akiknek olyannyira szigorúak a másokra vonatkozó erkölcsi normáik (vagy szerencsések a körülményeik), hogy felháborodtak például ezen a poszton, hogy

nem kell olvasniuk, itt lenniük, senki nem kötelezi őket erre.

Ha várhatóan szarul fog érinteni az én verzióm kimondása, akkor hagyj fel ezzel a gyermekded szokással, hogy engem figyelgetsz. Ha pedig azt keresed itt, hogy mit lehet ellenem felhasználni, akkor legyél tisztában azzal, hogy téged az én nyíltságom, valójában a tények zavarnak, és veled van a probléma. Ez a fajta rosszindulatú kíváncsiság jellemgyengeség, megoldása, kezelése és következményei nem tartoznak a bloggerre, és nem is érintik az ő megéléseit, világát, döntéseit. Ha fel akarsz háborodni, ha ürügyeket keresel, fogsz is találni. A te döntésed, mit olvasol, szeretsz-e felháborodni, mihez kezdesz az itt olvasottakkal. Mindenesetre engem mulattatnak a vehemens, vádaskodó, nagy svunggal, ám gyengécske íráskészséggel megírt reakciók.

Persze az is lehet, hogy bölcs előrelátásnak gondolod, hogy szemmel tartasz – a kíváncsi szűk szeműek, továbbiakban: KSzSz-k általában ezzel magyarázzák ezt a kínos gyarlóságukat. Ne kend rám a saját saradat, és ha ezt teszed, ne várj méltányos, jó fej reakciót, majd ostotrozz azzal, hogy én vagyok az agresszív és mi ez a bánásmód.*

Most kezdődik a poszt.

Mi tagadás, már képes vagyok élvezni is. Hogy mit? Bővebben…