Mi történik veled tíz év alatt, ha van íráskészséged, gondolataid, kitartásod, segítőkészséged, empátiád, elveid, és egy olvasott, aktív blogot hoztál létre?
Ha nem hal el, akkor tönkreteszik.
Végül nem tették tönkre. Pedig nagyon rajta voltak.
Élvezi az ember a blogját, amíg lehet. Hogy jönnek, szeretik, annyira rezonálnak, közös élmény sejlik fel. Kapcsolódnak, kedvesek, viccesek. Aztán törvényszerű, hogy néhányan részt kérnek, közös munkának állítják be a sürgölődésük révén. Fontoskodnak, rátelepszenek, tolakodnak, elárulnak, megaláznak. Akkor megretten az ember: ennyit nem ér.
Ez se lett. Változások lettek. Átalakítottam, amennyire muszáj volt.
Vagy elmenekülsz. Megőrülsz. A látványosan innovatív, autonóm embert az őt sztárolók, esetleg az eszmei közege kicsinálja. Mindez a közösségi média húszas években tetőző válságának egyik tipikus jelensége. Bővebben… →
Regényem hősnője (nem az egyik, hanem a másik) a maga szűkszavú módján elrémül, hogy az instafeedjében váltakozva ugrik fel a tékozló, öntetcsorgatós-avokádóaprítós-gőzölgő linzeres foodporn meg az éhező és oltatlan szomáliai gyerekek adománykérő hirdetése.
A gasztroblogger-trend már 2006-7-ben beindult, emlékszem, mindenféle anyák előbb bébiételeket, majd giccses vagy virtuóz, alter tonkababos tortákat varázsoltak, vegán sütiket, később szuvidáltak, magtejet préseltek, mindenfélét aprítottak és facsartak. Aztán egyre több profi médium, tévéműsor, könyv tette témává több formátumban a “főzz úgy, mint egy profi!” kajabonyolítást. Később meg az instán bárki rengeteg interakciót provokálhatott egy kis ügyességgel, főleg ha be is mutatta a készítés folyamatát, és azt ígérte, hogy amit ő főz, az organikus/fitneszkaja/mentes/vegán. Nagyot mentek ezek a kontentek, és volt elegendő hirdető is, hogy rámozduljon a legsikeresebbekre a termékeivel: sütő, párológép, magtejprés, házi malom. Eredetileg sportbloggereket, ökoanyukákat, szépítkezőket is felzabált az ételkészítéssel kapcsolatos iparág, egyre kevesebbet posztoltak az eredeti témában. A kaja eladhatóbbnak bizonyult a túltelített palettán is.
Ez a kajaőrület az életmódváltós ténykedésnek is nagy csapdája: hacsak nem gyönyörű és akrobatikus a test, a kajás posztokat, pepecselést, sütiket, gyerektáplálást, különleges fogásokat mindenki szívesebben pörgeti, mint a sima edzős baszogatást, anatómiai okoskodást. Bővebben… →
Már említettem ezt a témát, de most konkrétabban reagálok, a Beszélgess jól! oldal készítőjének címzem és küldöm el, egyben részletezem az erőszakmentes kommunikációból és a pszichológiából való kiábrándulásom okait.
Van három pont, amelyet nem fejtettem ki eléggé, bár felírtam, de nem akartam nagyon kanyarogni, sem félórán túlra húzni:
hogy van ez, hogy ha valaki a kommentelés, kommunikáció, testalkat vagy épp a szexualitás témáját felveti, folyton a megbántottságukról, érzéseikről, szégyeneikről hüppögnek a nyilvánosságban, ismeretlen nickek körében cselekvőképes, felnőtt nők, sajnosmanapságoznak, morális pánikolnak? Nekem ez divatnak, elterjedt népszokásnak tűnik, nem valódi megélésnek. Ezek az emberek hazatalálnak (by Cris) a lakcímükre, autót vezetnek, vacsorát főznek, adóbevallást képesek kitölteni, gyereket beiskolázni, mégis a lelkükről beszélnek, kiskamasz stílben panaszkodnak, érzésekre hivatkoznak, mindenki csupa érzékenység – amennyiben ő lehet a megbántott fél. Biztos, hogy ez az, ami? A lelkizés ilyen dózisban, ennyire tét nélkül (mert nem a téged bántó személynek mondod) nem tűnik produktívnak, engem kifejezetten idegesít. A legjobban pedig az, hogy erre szépen rászoktatták őket a pszichológiai népszerűsítő megmondók, tehát a szájukba van adva, min illik panaszkodni, mik a normák, meg ilyen szavak, mint bántalmazás, szégyen, áldozat, nárcisztikus, trauma. És ezt segítségnek nevezik… hát dehogy segítség ez, sok ezret keresel vele óránként.
Ehhez kapcsolódva: ha értelmes beszélgetést akarunk folytatni, kényesen kell őriznünk és számon is kérnünk a szavak valódi jelentését. Én efféle nyelvi mutatóujj szeretnék lenni. Bántás, erőszak, elmebeteg, paranoia, nárcisztikus, elnyomás, diszkrimináció és a többi (férfi, nő!). Én nyilvánvaló esetekben sem használom, hogy nárcisztikus vagy bántalmazó, annyira viszolygok ettől a buta játéktól, drámázástól. Nem bemondásra, érzésre megy a szavak jelentése. Mindenki arra kerekíti és definiálja a szavakat, hogy ő jobban jöjjön ki a helyzetből mások (vagy a tények) rovására – így lett burger, hús és sajt az az adalékanyagos növényi katyvasz, amelyeket csillagászati árakon a vegán vállalkozók árulnak. Az asszertív technikák népszerű, lebutított használata is sokszor csak a helyezkedést szolgálja, sőt, a rosszindulatot álcázza (ezért haragszom utólag Hirlandóra, aki a becsomagolt hatalmaskodást, helyezkedést mesterfokon űzte a maga sótlan, elméletieskedő, kioktató, álmegértő stílusában).
A közösség számára zavaró igazságok kimondóit, a rebelliseket és éleslátókat, köntörfalazni nem hajlandóakat formális és netes közösségeikben, családjukban is következetesen azzal büntetik, hogy nyilvánosan rájuk kenik, hogy ők az erőszakosak/nárcisztikusak/rosszul kommunikálók/betegek, és elküldik őket kvázi száműzetésbe, hogy “segítséget kapjanak”, vagyis: a saját pénzükből, idejükből, óránként 10-20 ezer forintért neveltessék magukat pszichológussal, trénerrel illedelmessé. Olyanná, aki többé nem zavarja a szép beszédű, “érzelemszabályozásra képes”, megfontolt többieket. (A húszezer forintos óradíjból majd megérti, mi a büntetése annak, aki nem beszél szépen, indulatmentesen.)
A mondandómba beleszövök példaként egy tegnap látott filmet is. Cannes-i nyertes, mestermű és nagyon vicces:
Azért ez kissé modorosra sikeredett. Pl van az apám. Bruttó 2 évet nevelt, majd eltűnt. Nagyapám halála után szépen jött tartani a markát. Eddig sem szívleltem a tagot, de mi abban olyan rossz, ha azt mondom, hogy egy utolsó hulladék fosgombóc és ki fogom verdesni a fogait? 😀 Btw ez a “foglalkozik vele” rész meg ismételten elég ellentmondásos. Ha utálok valakit, azzal nem foglalkozom, csak simán utálom. Szerintem jobb, ha senki nem vígasztalja magát azzal, hogy hú meg ha, xy hogy foglalkozik velem. Nem aranyanyám/aranyapám, csak rühell, mint a szart. És jobb rajta elgondolkodni, hogy miért. Én is tudom, hogy van olyan ember, aki nem kíván nekem jót, de levegőt sem, de TUDOM, HOGY MIÉRT. És részemről nem probléma, de nem fogok valami elcseszett lelki maszturbációba, hogy na xy mennyire foglalkozik velem. Dehogy foglalkozik, szarik rám, én is rá, mert számomra meg tök érdektelen. Fontosabb lenne tudatosítani az ilyen dolgokat, nem valami közhelyes védelmi mechanizmussal simogatni magunkat. Tök természetes dolog a gyűlölet is, annak is van elfogadható formája.
@deneverszarnyasbetet köszi! Sok mindenben egyetértek veled, pl abban nagyon, hogy a gyűlölet termeszetes. nagyon sok pszichológus azt mondja, a gyűlölet a legintenzívebb foglalkozási forma a másikkal, ha valaki semleges, azzal nem foglalkozom, ha valakit utalok, arról írok, gondolkodok (pl most te is írtál edesapadrol). ezzel együtt szerintem bárkit szabad utalni, gyűlölni, ezt az érzést is megengedhetem magamnak, sőt, meg is szabad fogalmazni, mint ahogy te is. A gyűlölet ugyanakkor felemeszt, fájdalmas, hosszan együtt élni vele szerintem borzasztó nehéz lehet. 🙏🏻
A negatív érzéseim, indulataim, haragjaim nem tévedések, nem rosszakarat vagy rossz jellem jelei, és főleg nem kommunikációs képzés, tanulás kell a feloldásukra, hanem méltó élet, a morális igazság helyreállítása és az, hogy nőként meghúzzam a határaimat, el merjem hinni az igazamat, átlássak az álszentségen. Ha erőm is van ehhez a harchoz, akkor győzni fogok. Én a forradalmárok örököse vagyok.
A hangfelvétel (27 perc, és végre nem fúrtak a szomszéd felújítók!)
Most már az van, hogy két meleg férfi szerző ír hetente a WMN-re, kb. semmi másról, csak ájtatos, passzív-agresszív tónusban arról, hogy ők melegek és őket hogyan bántják, mert milyen ez a világ, de ők jók (morálisan).
Csodálom, hogy senki nem tiltakozik a szerkesztőknél. Persze, mert akkor te fideszes vagy, meg -fób: nem kérünk női oldalakon meleg és transz kontentet, férfiak szenvelgését, magánügyeit.
Steiner Kristóf vessző, negyven, netes emigrációba vonult: az instáról az OnlyFansre kénytelen húzódni, mert egyes, meglazult alsógatyás képeit az insta júzerei jelentették és leszedte (szerinte) az algoritmus, de bezzeg azt nem, amikor nekik (Niminek és Kristófnak) írtak szemétségeket (miért nem törölték ők?).
(viccesen hisztis, nyakatekert cím ez is, benne agresszív, hamis dilemmával – volna nyelvileg mit csinálni a wmn-nek)
Nagyon hosszan köríti, mert ő is érzi, hogy ez ciki, de a lényeg, hogy az új csatornán lesznek izgi, “szexpozitív” képek, és ott már az ismerős (meghitt, alkonyati fényben réten, tengerparton rózsaszín alsógatyában vonuló, virágkoszorús, összegyűrt lepedős, feneket-combot-ágyékot-meztelen felsőtestet-szájat kötelezően ábrázoló, markáns méretet láttató) képekért fizetni is lehet!
Értsd: nem csak pornográf, de prostitúció jellegű, a meztelen testet és a szexet áruvá változtató pénzkereset.
Többről én álmodni se merek. Videók? Hempergés? Egymás lukát szőrtelenítik? KRISTÓF! Bővebben… →
Rég nem voltam tüntetni, pedig kapom folyton a mindenféle hírlevelet, tudom, mik vannak, kik szervezik, mik az ügyek, de nem vitt rá a lélek. Nem bírom én már ezt, az előválasztás óta. a dalocskáikat, a mellékes keresethez jutó színészeket. No- és Bojárt. Énekel. Meg kiáll tíz ujján öt pecsétgyűrűvel, pocóval, röhejes kalapban, és belebotlik a szövegbe két mondatonként: Bővebben… →
Ezt gyakran megkapom: hogy én azért vagyok elutasító meg érzéketlen a szivárványműsorral, az – önlényegét mind inkább feladó – melegaktivizmussal szemben, mert nem ismerem a jelenséget, csak távolról, pletykákból, rémhírekből, transzfób médiából tájékozódom. (Talán, valahogy így értik.)
Pedig csak élni szeretnének békében, megélni önvalójukat, meg szeretni. De mi, a gonosz CISZneműek, ezt nem hagyjuk.
Ellen Page-ről a kutya nem beszélt. De most, hogy Elliot! Imádják.
make it a felony to provide care for trans youth: betiltanák, hogy a 18 év alattiakat hormonozzák/gyógyszerezzék/átműtsék, nagyon helyesen, rengeteg tragédia és per előzte ezt meg.
#letkidsplay: a női sportolók és szüleik nyomására, rengeteg visszaélés után az a törvényjavaslat, hogy nem engednék a fiúkat versenyezni nők között, mert ez nem sportszerű. Elliot Page tehát ezt manipulálja váddá: a transz gyerekeket el akarják zárni a sportolás lehetőségétől… Ezért lobbiznak, protestálnak.
Ja, nem azért, mert az óvó néni átműti őket. És hogy ezen ilyen szinten, repetitíven poénkodtak értelmes sajtómunkások is, az sokatmondó. Eleve, hogy “a kormány homofób uszítását”, “kiközösítő népszavazását” ennyit emlegették – addig se kellett eltűnődni, hogy mi is pontosan az ellenzéki állítás, hogy kerül az ellenzékbe a Jobbik “néppárt”, mely plusz szavazót nem hozott, de a régieket sem. Mintha félnének a dolgot valóban megvitatni, hogy mitől káros a gendertan, mik az érdekek a propaganda mögött), túlzásmentesen, elfogulatlanul megnézni, miért ugrik rá tiltakozva-idegenkedve nemcsak Bayer Zsolt, hanem az átlagember is. Inkább defaultnak veszik, hogy általános a homofóbia, sőt, üldöztetés van, mely a Fidesz bűne, és aki idegenkedik a genderdumától, az meg tudatlan, nem érdekli “a tudomány” (pedig Mari néninek igaza van). Soha nem írnak a detranzícióról, se a heves brit, amerikai vitákról, törvénykezésről (számos “transzjogot” vonnak vissza, épp a kamaszokkal kapcsolatban), transz nyomulás visszaéléseiről, és csak Rowling kapcsán a feministák cancel-kicsinálásáról. Állítják: nem létezik melegpropaganda, miközben maguk is ontják az ilyen tartalmakat, egészen a legbutább rinyálásokig (az szexualitás ernyőfogalom, tudtad-e?), de persze az felvilágosítás, segítség, hogy ne érezzék magukat egyedül a kamaszok.
Nem úgy fenyegető mindez, ahogy a plakátokról sejlik, hogy már ma jönnek, műtenek, és nem is úgy, hogy agymosásnak. Direkt sulykolni esélyük sem volt, csak puhítgatják a tudatokat, együttérzésre apellálnak. Ki rúgna szenvedő emberekbe? Aki nem dől be ennek, az is hallgat. Maci is mondja, elismerem: nem számít annyit az LMBT propaganda, mint én azt kihegyezetten érzékelem. El se jut az átlagemberhez. A Tobi színeit 3547 fő látta (és a Nemzeti Filmintézet támogatta!). Pár tucat, igaz, nagy elérésű és hangos szereplő nyomatja, akire ép kamasz nem akar hasonlítani (mondom egyszerűbben: a magyar aktivisták rettenetesen néznek ki, és az üldöztetésen, jogkövetelésen kívül nincsen mondandójuk). És pár ezer jóakaratú nő a közönség. Én meghasonlottam ebben, hogy ezt jelenti ellenzékinek lenni, mert nem.
Nem annyira elnyomó, amit a Fidesz csinál, másrészt nem annyira veszélyes az sem, amit az aktivisták és szervezetek. A veszély hosszabb távon, sok lépcsőben, lassú tudatformálással érvényesül, ahogy a béka fő.
Az fenyeget, hogy semmi nem úgy van. Mindenről elmondják, hogy az tévedés, előítélet, mi meg elhisszük. Feladjuk kis ellenérzéseinket (“az nem lehet, hogy ennyire bonyolult minden”). Sóhajtunk: jó, akkor bonyolult. Az előítélet, elnyomás koherens magyarázatnak tűnik: a patriarchátus a hibás, a kirekesztés, Orbán, a kapitalizmus. Kis szépséghiba, hogy senkit nem bántanak, nem tudnak LMBT-ellenes eseteket felmutatni (az őszi villamosos eset óta), a vélemény meg szabad. Épp a hiszékenységre, tekintélytiszteletre apellálva tudnak normalizálódni lassan a fura, önös, valóságtagadó magyarázatok. Ez a normalizálódás jóléti világjelenség, és bejárat a disztópiába.
Most nem akarok már a melegekről/transzokról írni, mert fontosabb, hogy mindez leginkább a nők problémája. Nekik problematikus, nőként aggasztó. Bővebben… →
Jó étvágyat és még jobb pihenést mindenkinek! (Írtam ezt még 23-án.) Életmódposzt, kritikus fajta.
Karácsony: idén sem csináltam nagy ügyet a főzésből, és főleg nem a dekorból, viszont sikerült két neuralgikus pontot rendbehozni a lakásban, mindenki értékes ajándékot kapott, pihentem, beszélgettünk, vidámság volt; film: The French Dispatch (Wes Anderson). Volt a hónapban hat súlyzós edzés, öt hosszú (8+) futás, intervall padon, 26-án egy bő óra terepen, terepcipőink második szülinapját ünneplendő.
Nálunk hagyományosan nincs vendégjárás és őrült sütés-főzés. Van kétféle főétel (hal mindig), legfinomabb beigli, szaloncukor, négy üveg bor az egész ünnepre. Nem nagyon más, mint egyéb időszakokban. Bővebben… →
Mondjátok, szívesebben kattintanátok ide, ha nem ostoroznék mindig valami hamisságot? Legalább mostanában nem? Írjak sültalmaillatról, forraltborozásról, csillagfényről, bekuckózásról? Ajaj. Nekem EZ a mondanivalóm. Mindenféléről, amit látok, sikolt bennem, hogy mi a fasz ez, miért, MIÉRT?… A minap kijött a számon valami szivárványos túlmeghatott kontent láttán, hogy Szodoma és Gomorra. Önzés, hárítás, valóságtagadás, nyafiműsor, olyan emberektől, akiknek semmi különös bajuk nincsen. És hogy ebből elég volt.
Lehet, hogy egyszerűbb lenne cinikusan kinevetni az egész habverést.
Különösebb karácsonyias fíling nálunk nincs is amúgy, sőt, rémülten nézem, milyen öngyötrésre, stresszre, önmegtagadásra, áldozathozósdira próbálnak sarkallni minket a karácsonyra hivatkozva, “a szeretet ünnepe”, “végre találkozunk”, “mindenki együtt társasozik”, hehehe. Szeretnék ebből kimaradni, különösen a család c. műsorból, egész pontosan: egy percet abból nem viselnék el.
Ami mutatja nálunk, hogy valami van: adventi naptár van (Dávidnak csokival, Julisnak teával), némi hópehely- meg fenyőformájú linzer sütése (MEGSZERELTÉK A SÜTŐT!!!), koszorú (Juliska csinálta) és rituális gyertyagyújtások, több beszélgetés, közös filmnézés, illetve fejtörés, hogy ki minek örülne nagyon szenteste. Lehetőleg kézművesedés nélkül (megutáltam).
nyilvános poszt a nyolcadik életmódváltós évem első napján
Az alapvetés:
Amikor edzünk, mértékletesen eszünk, akkor nem valami hóbortos mániába vágunk a normális élet helyett, vagy azon felüli vállalásként, hanem VISSZATÉRÜNK A MŰKÖDŐ MODELLHEZ, ahogyan mindig is kellett volna. Helyrteállítunk, mert ez a test természetes állapota.
Remélem, ez jön most: a semmihabosítókat kirostálja az idő végre. Akik az üres dumát akarják eladni, egymást utánozva, egymás körében pörgetik ugyanazt a semmit, beszélnek róla, de amiről beszélnek, az nem létezik, mert nem állnak bele igazi csekevésbe: ahelyett reprezentálnak, hogy élnének.
Talán ez a járvány erre jó, hogy kidobáljuk azt, ami talmi. (Járványnak hívom, és rángógörcsöm van, amikor a következő szavakkal találkozom:
oltakozás, vakcina, pandémia, visszakapni az életünket
– nektek nem volt életetek? Most nincs? Az volt az élet, ami most bezárt? Ennyire utáljátok a családtagokat, vagy egyedül élni?
Vagy ha a maszkkal önkifejeznek és maszkban szelfiznek:
És ezért nem siránkozom az éttermek bukásán sem. A budapesti belvárosban agresszív túlkínálat volt, és iszonyú lehúzás ment – éljen túl most az, akire nyitás után is igény lesz, mert annyira emlékezetesen nívós, egyedi, melegszívű, vagy jó áron adja az elég jót, biztosra alapozott, nem kell kétségbeesetten pörgetnie a bizniszt, meg persze az, aki a nehéz hónapok alatt rugalmasan alkalmazkodott. Veszteség van, szomorú sztorik, mit tehet erről az alkalmazott, értem én, de bennem ne keltsenek lelkiismeretfurdalást, ne írják elő az életben tartásukat mint feladatot (számos ilyen sunyin reklámozgatós cikk jelent meg, haveroknak vevőtoborzéás, mintha a kereslet olyan nagyon jól élne). Egyáltalán nem vagyok annyival jobb helyzetben, hogy én segítsek, ne nyomasszatok már. Amikor rendelek vagy elvitelre kérek éttermi ételt (ilyen is van azért), az háromszoros áron van az itthoni főzéshez képest, plusz még szállítják. Kiflire is többet költök, mint ha piacoznék. Nem, én nem mentek éttermet, sem kutyát, ezek megint egy trendi lózungok.
De a legdöbbenetesebbek a megfoghatatlan termékek: ami csupa szó, elnevezés, agyalás – mindez élet, anyag, dolog, erőfeszítés, tudás, hozzáértés helyett. Tele van a net a járvány veszeteseinek panaszával, és megint jó és rossz harcának állítják be: a csúnya válság, a még csúnyább vezetők és felelősök, akik ugye rossz döntéseket hoznak (aszerint, kit mennyire sújt az adott intézkedés), de a legcsúnyábbak a válságon nyerészkedők, és velük szemben vannak a jóságos elszegényedők, akik előtte, míg lehetett, szívvel-lélekkel, becsületesen, tehetséggel, adózva, mindenki javára, hatalmas tudással, értéket teremtve dolgoztak, ugyebár – rajtuk erkölcsi kötelesség segíteni. Ilyen képzés, olyan mentorálás, munkafüzet, diéta, jótanács, webdizájn, önismereti edző, idézetek, akadémiának titulált lófaszképzők, hideg vízben fürdős kócs, erdőfürdő-vezető (!, ez a kirándulás volna).
De a szorongó vásárlók, akik egy éve még kedvtelve nézegették a netes anyagokat, “miért ne?”, most összébb húzták a nadrágszíjat. Hamar eldöntötték, mire nem fognak most költeni. Amire nem is kell: szép cipő, formális ajándék, smink, kávézó… olcsóbb lett az élet, és az ilyen változás nagy jellemfejlődési lehetőség, mert megnézzük, a kevesebb költéssel, szűkebb mozgástérrel milyen a közérzetünk, mi az, ami igazán örömet szerez. Lehet, hogy kevesebbet is elég dolgozni?
Mindezt a döntést évtervező füzet (aka NAPTÁR) meg spirituális kócs nélkül hoztuk meg!
Mindenki lefarag. De van egy ellentétes folyamat is, mert a helyzetnek nagy nyertesei is vannak: az unalom felfuttatta a netezést, streamet, az otthoni szaunák, futópadok, szobabiciklik forgalmát. A média, a futárcégek, eü szolgáltatók, eü gyártók, házhozszállítók nyertek a helyzeten. Elég valószínű, hogy az otthoni sport- és wellnesstárgyakat önnyugtatásként vették meg, azóta ruhatárolásra használják (igen, a szaunát is), és csak a legelkötelezettebbek használják két hónappal később is (vagy bármilyen rendszerességgel), viszont pont ők azok, akik kimennek futni a hidegbe, autóznak is egy kellemes futóhelyszínért. A járvány specialitása, hogy a zoom, a facebook, a híroldalak, általában a tech, illetve a pharma hatalmasat kaszált.
De ami az egészségesen maradt, közepesen jó életű embereknek igazi változás: rettenetesen igénylik most az emberi szót és az útmutatást. És ez megint a semmiárusoknak kedvez. Ha szépen mondják, talán be tudnak furakodni most ebbe az űrbe. Mert amióta nem kell bejárni a munkahelyre, és nem mondja meg folyton valaki, mit csinálj, hogy viselkedj, akár csak a pillantásával (gonosz kolléganő, főnök), és SAJNOS nem lehet a tekintélyelvű szülőket sem látogatni, azóta elbizonytalanodtak, hogy akkor hogyan kell élni, mit lehet követni, mi az okosság. Ez a belénk nevelt szolgalelkűség (tekintélyelvűség) miatt van így.
És van olyan semmiárus is, akire emiatt, unalmukban kattintanak, isszák a szavait. A semmiárus pedig hosszan, önimádva beszél arról, mennyit tanult, képezte magát rendületlenül, milyen sokat dolgozik és mennyire szereti ezt a nemlétező szakmáját… mintha ezeknek volna önmagukon túlmutató vonatkozásuk. Én kérdem: DE MIT CSINÁLSZ? És hogy nézel ki? Miért találsz fel valami újat ahelyett, amit mindannyian ismerünk: sport, természet, tápláló ételek? Mit lehet még ezen kívül kitalálni, miért kell ezeket újra meg újra átcsomagolni, feldíszíteni? Milyen élet származik abból, ha rád hallgatok, “tanulok”, “tudatos vagyok”, “önismereti feladatokat végzek”?
Ha neked korábban nem tűnt fel, hogy kamuznak és nyerészkednek, akkor valószínűleg most sem fog. Sokan lettek kócok, mentorok, szerkesztgetnek honlapot az én blogokon felbuzdulva – csakhogy én író vagyok, a szolgáltatásként árult lélekboncolástól irtózom. Bennem mindig is feszengett a kérdés: miért kell mindent keretbe rakni, megszerkeszteni, felhashtagezni, honlapot felcsicsázni, elnevezni, bonyolultan fogalmazni, reprezentálni? Bármihez, mielőtt rátalálsz és élvezed, a neten hosszan keresgélni, kitalálni, megtervezni?
Maguk a semmihabosítók is unatkoznak, a “segítő tevékenység” nekik is menedék, meg hát rettegnek, hogy el kell menni valós munkát végezni. Olyan szépen felépítették ezt a semmit.
Van olyan szolgáltató, és nem is egy, aki elnevezi a kirándulást erdőfürdőnek. Módszer, honlap, biznisz, interjú. Olyan z-ket használ a címekben a tipográfia, hogy azt hiszed, valami a semmi:
Az elmúlt napokban ezen döbbentem meg a legjobban, az egyszerűsödött, aktív és teljes életemből. Nekiesek egy bükkrönknek, a nyakamba hull a hó.
Mit javaslok én a semmiárusok hizlalása, neten nézelődés helyett?
Azt javaslom, ne szervezd ki magad semennyire. Te irányítsd az életed, és maradj a magad jó társasága. Te találd ki, mit főzöl, ne keress receptet. Tanulj meg magadtól egy mozdulatot, akár azt, hogy fél lábon állsz. És kitartod. Vagy fejenállni. Hidazni. Húzódzkodni. Spárgázni. Fejjel lefele lógni. Habot verni kézzel. Előrehajolni terpeszben. Haskerekezni…
Nem kellenek nevek, módszerek, tanácsok, korlátok, intelmek. Ha igazi élményre, valódiságra vágysz, térj vissza ahhoz, amit már tudsz. Kultúrában a klasszikusokhoz. Olvass, hallgass igazit. Érd el, hogy élmény legyen olvasni, ehhez hántsd le a zajt, a netet, a tévét, a háttérrádiót, a semmitmondó podcastot. Írj kézzel, sokat, tanulj meg szépen, szabályosan írni, edzd az agyadat! Sportban pedig a legegyszerűbb mozgásformákhoz: futás, bringa, lépcsőzés, fekvőtámasz, ugrókötél, guggolás – sokszor írtam ezekről. Nincs új a nap alatt, csak egy új nap. És azon a napon kimehetsz, az időjárástól függetlenül erdőbe, folyó mellé, szigetre. Minden ragozás, fontoskodás nélkül.
Én már ott tartok, hogy lelki, testi elakadás megoldását kiszervezni is elgyengít. Sőt, el se akadok inkább, úgy elment a kedvem a segítő helyzettől magától: attól, hogy segítséget igényeljek. Inkább szenvedek szépen egy kicsit, úgyis elmúlik, úgyis visszatalálok az életörömhöz, a cselekvéshez, a bejáratott dolgaimhoz. Egyszerűen azt akarom, hogy senki ne mondja meg nekem. Ez nem azt jelenti, hogy akkor én terjesztem kommentekben öntelten, mi nem úgy van (riasztó látni, hányan szoktak rá a terjengős okoskodásra a legapróbb hülyeség kapcsán is). Én nem lettem önjelölt virológus, politológus, nyelvész, dietetikus (kifejezetten jót tesz nekem, hogy ki-kirakatnak a facebookról a zaklatóim). Nem érvelek maszk, oltás, zárva tartás mellett, sem ellen, ezek is álcselekvések. Rendszeresen kérdeznek tőlem orvosi, dietetikai témákban, de nincs válaszom, nem kedvelem ezt, mert ez felelősség. Amit tudok, kiírtam a ketós könyvben magamból. Én csak azt tudom, és egyre kevesebb szó övezi ezt, ami az én egészséges testemnek jó és főleg örömteli. Nem érdekel semmi korlát, aggály, tilalom többé. Minden jó, amit élvezek, és ez nem “intuitív evésnek” becézett zaba és nem békás gumicukor. Az egészségemet úgy őriztem meg, hogy követtem a testem szavát, és kedvem volt radikális kísérletekre is, egész messzire mentem (orrfolyásra hóban ujjatlanban, rövidgatyóban futás!). Amikor testhasználatról beszélek, benne van az is, hogy nem elég a kaptató az aszfalton, én most gyerekes rosszalkodással rövidítek, elindulok két telek között egy ösvényen, és ebből lesz egy The Revenantre hajazó jelenet:
, két kerítésmászás, kutya felakasztása, hatalmas lebucskázás, bozótba ragadás, arcon seb. És ez felpezsdít, mert amikor a túlélés bekapcsol, az mindig eloszlatja a piszlicsáré panaszokat.
Nem tudom, ide mindenképp eljutottam volna-e, vagy kellett jópár találkozás, sok év orvossal, pszichológussal, de mára egyértelmű bennem, hogy tűzifát sem apríttatok mással, én csinálom, és ne tudja senki jobban, mi a jó nekem. Gyanús lett, hogy annyira akarnak valamit.
Addig kell magadat kérdezgetni, vizsgálni, élmények prizmáján megfigyelni, a világon és másokon gondolkodni, valóban okos embereket olvasni, velük beszélgetni, amíg ez elvezet önmagadhoz. És a magányos agyalás, naplóírás, életvitelszerű önismeret sem az igazi, egyszerűen az öröm felé kell menni. Csak a cselekvés. Másokhoz igazodás, trendek nélkül megélni, hogy neked, igazán mi esik jól. Párterápia? Beszélgetés helyett is: csendben elmélyedni valami zenében, ketten. (Amúgy is rég tudod már a választ, mi bajod és mi a megoldás, és mire vágysz igazán.)
Minek tagadjam, elég sokat röhögünk ezen újabban, hogy #meddigmég, meg hogy “Lengyelországban verik a tüntetőket, bárcsak Gumiszoba is ott lehetne”. Idézetekből kombináljuk ezeket össze, nincs nehéz dolgunk.
De akkor én már nem is tartom fontosnak az #emberijogokat?
De, csak ez a műsor nem az. A hashtagekben, a harsány nyafogással csak használják a nemes emberi jogok fogalmat.
Új felismerésem ez is mint kimondási, megnevezési, elmesélési kényszerben szenvedőnek, hogy nem minden elmondható, nem kell mindent elmondani, sem az elmondhatóságra örökké törekedni, szavakat találni. Wittgenstein így hangzik eredetileg:
Amit egyáltalán meg lehet mondani, azt meg kell mondani világosan; amiről pedig nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.
Logikai-filozófiai értekezés
És azt jelenti, de legalábbis implikálja, hogy csak hazudni és felszépíteni nem szabad.
Arról fog szólni ez a poszt, hogy mi az oka annak, hogy bizonyos témákról nem beszélünk nyilvánosan. És ha ezekről mégis beszélünk, kiállunk, hogy elmondjuk, az bátorság-e, vagy valami egészen más? Hogyan lehet stilizálni és lágyítani az őszinteséget is annyira, hogy az már pont annyira cukros, mint a hazugság?
Vagy épp karrierépítési, jövedelemszerzési érdekek szolgálatába állítani.
csak az olvassa. én szóltam 