most akkor mit kell gondolni…?

Előre lehetett tudni, hogy ez lesz: harsányság, talmiság, rikoltozás, hajtépés. ezért én gondoskodtam róla, hogy itt a blogon ne ugyanaz a nyúlós gumiszar legyen, ami mindent ellep és bevon mindenhol máshol. Kell előle a menedék, a tiszta hang, és az efemeren túli, hosszú távon érvényes, talán: örök állítások, amelyekre ha visszatekint a blogger ár hónaal később, nem érzi, hogy de ciki volt, hogy ilyen hevülten hajtogattuk a magunkét.

Az, amibe oly könnyű belesüppedni, feszültséget teremt, anyázást vált ki, és mindenki csak ideges lesz tőle.

Ezért a vírusról és az intézkedésekről, a politikai és közéleti reakciókról én nem okoskodtam, sőt, egy szót se szóltam. Ugye így volt…?, most félek, hogy nem. Hogy valamikor mégis rákezdtem, mondtam valamit, beálltam dialektikusan az egyik táborba, aktívan vagy mulasztással… Bővebben…

szeretet, gyűlölet… 1.

Úton-útfélen használják a népek a szeretet és gyűlölet szavakat, és nem ám a személyes dolgaikban, privát viszonyaik kapcsán, hanem a közügyekben.

Csöpög az érzésektől minden interjú, kiállás, vélemény.

A gyűlölködők, kirekesztők nem értik! De mi, okosak, a szeretet hevült követei majd felvilágosítjuk őket, elmagyarázzuk, ki a rendes ember, hogyan kell élni, vélekedni és milyen szavakat szabad használni.

Mindenki más annyira ostoba, nem látja be, hogy ez közös érdek.

Vagy odalibben egy kisebbség tagja harcosan: el kell őt fogadnod, megértened, az érzéseire tekintettel lenned, mert neki milyen rossz, és attól rossz hogy te, te is kirekeszted.

Már miért kéne tekintettel lennem? Egy idegenre? Csak mert azt mondja, ő a jó ügy, őt kell védeni? Miért nem engem, aki – mondjuk – alkotó emberként vagy a Nem Vagyok Hajlandó Fotókat Szépítgetni kisebbség tagjaként vagyok folyton félreélrtve, támadva, kikezdve, rágalmazva? Miért nem követelőzöm én ennek nevében?

Én tudom, hogy jót akarnak, tudom, hogy megérkezett a trendbusz, tessék felszállni, nem akar senki lemaradni. Még a cikkíró sem veszi észre, mi zajlik, de sajnos, a butaság is bűn.

Én mindjárt idehányok, mi ez, kik ezek, akik ilyeneket osztanak meg?

Ez nem más, mint az erkölcsi fensőbbrendűség fitogtatása. Bővebben…

portrék 17.: ifjú bikámmal villogok

a “vasárnap nem írunk szexről” tabu tudatos megtörése

Igen, a jelenség létezik, ez nem amerikai vígjáték: a nő, már inkább a harmadik harmadban, vagyis termékenységszempontból a negyedikben, de persze nagyon csinos, és mindent meg is tesz, hogy ezt sokszor mondják, írják, szívecskézzék oda neki… a nő beújít egy jóval fiatalabbat.

Egy bikát. Bővebben…

a szépség csak a felszín

Ez megvan? Tele van vele a Medium, a Facebook, a csajos kontentgyár-oldalak, hogy:

a szépségkultusz mennyire romboló, elnyomja a nőket, az igazi értékeket kéne nézni. A test nem minden! FOGADD EL MAGAD!

És hát a magukat illegető, pörgős szoknyás, hangos kislányoknak is ezt mondjuk.

Ez a tanmese. Volt a szelíd, a szorgalmas, meg a másik, a henye, szépítkező, aztán végül kiderült, ki az igazán… és itt édesanya szava elakadt, az igazán jó csaj. A Holle anyóban a lusta lány ronda is, csak épp édesgyermek; a szorgos a szép. De Hamupipőke, na! Amint lesz ruhája (hajpótlása, géllakkja, botoxkezelése), kiderül: ő a legszebb.

Ez a sztori vége, nem az, hogy jóságosan takarít a jelentéktelenségben.

Instás diadal, királyfi és harangzúgás. Pipő nem szorul rá többé, hogy jóságos legyen, hiszen ragyogó királyné.

Én soha ilyen didaktikus sztorikat nem meséltem a lányomnak, mert ha egy kérdés rosszul van feltéve, arra nem lesz jó válasz sosem. Számít-e a szépség?, ez egy rosszul feltett kérdés. Bővebben…

pofán rúgott a progresszió engemet

Én tényleg elhittem. Reflexeim lettek ezek a mondatok, viselkedések.

Azoknak írom ezt a posztot, akik önelnyomó hajlamúak, hogy ők ne koppanjanak ekkorát, ne élhessenek vissza a morális érzékenységükkel évekig. Mert soha senki nem adja vissza neked a melódat, az éveidet. Bővebben…

a szex nem piac

Ha nem gondolsz bele, elhiszed nekik. Annyira mondják.

Hogy a “szex” piac.

Vagyis, közgazdasági jelenvaló: kereslet-kínálat, piaci logika, verseny, termék.

Cég. Ár, marketing. Árfolyam, infláció. Szavatosság, garancia. Szubvenció, védővám. Adó. Adóparadicsom. Gazdasági bűncselekmények.

Rettenetesen kínos ez. Maró szégyent érzek helyettük. Hogy lettetek ti ilyenek? Ezek a magabiztos állítások csajokról, pasikról. Legmélyebb titkokról, fájdalmakról, traumákról írnak így. Az megvan, hogy a szex sokaknak trigger? És ez a beszédmód mint felszabadulás. Ismerek olyat, akinek ez nagyon is tetszik, így beszélnek róla, mert milyen lazák, tabutlanok. Mert előtte neki görcs volt a téma, csupa elhallgatás, ez emg felszabadító.

Az elképzelés egyébként, hogy a szex piac, általában ezek a magyarázatkísérletek a nemek viszonyáról antifeminista eredetűek, legalábbis ebben a torz, vádaskodó és bulvárosodott formában biztosan. A konyhapszichológia arra szolgál, hogy más legyen a hibás, miért olyan boldogtalanok, miért nem engedelmesek nekik a nők, és ők miért nem vonzók. Mármint a nőgyűlölők.

A tabutörést értem. De az erő nem a szavakból jön. És a beszéd erről csak igaz szó lehet. Nem lehet keménykedő, üzleties, elidegenítő. Bóvli. És te, te guru, miért nem mész edzeni?

Elhiszed a reprezentációt, amely itt marketingje a gurunak. Ahogy ír, elmeséli, amiket sejtet, hogy ő aztán. Az összes önillegetést: ha valaki áll egy tengerparton, akkor ő boldog és jó neki. Ha öleli egy férfi, akkor sínen az élete, hatalmas a szerelem. Dehogy érdekkapcsolat! Dehogy egymás nyúzása.

Azt is elhiszed, hogy másoknak könnyen megy a szex, frenetikus, te nem ismered azt. Megint a reprezentációt. Hogy az a felfokozottság, ahogy szenvedélyről szól a szekularizált kultúra, az egyrészt valóság, másrészt mindenki más átéli, csak te maradtál ki a jóból.

El ne hidd, hogy másnak könnyen megy. És főleg azt ne, hogy a szex piac, és ha ilyen elidegenítően okoskodsz róla, akkor majd megérted és menni fog. Bővebben…

hogyan fogadd el magad? de igazán

Erről írtam már:

hogyan szabadultam meg az öngyűlölettől?

Egyrészt ez, hogy úgy néznek rám, hogy attól istennő leszek (most kevésbé, akkor, 2014-ben nagyon, de most már nincs szükségem megváltásra). Másrészt hogy puritán, aszkéta vagyok, minden sallangot levetek, lecsupaszítom a testemhez való viszonyt. Elviszem a böjtbe, verítékbe, maratonba, szex-eksztázisba, és ott a szemébe nézek: ki vagy te? Milyen vagy? És AZT AZ IGAZIT elfogadom.

A sminkkel, a “jól sikerült” fotóval, a csini cuccal nem lehet igaz kapcsolatban lenni. Bővebben…

már indul is a hűtő felé

A minap szememre vetette az egyik kommentelő, hogy ha én ennyire szigorú vagyok, csak a nagyon kemény edzést díjazom, leszólom a fontolva haladókat, a kezdőket, meg azokat, akik nem tudnak így edzeni, azzal épp az ellenkezőjét érem el.

Hogy micsoda? Minek az ellenkezőjét? Mert, mit is akarok én elérni?

Másokat rávenni a sportra. Beszervezni mintegy. De így nem fognak. Ez kontraproduktív, mondja. Nem jól segítek, szelídebben kéne, a megszégyenítésből csak az lesz, hogy a kövér ember bánatában indul a hűtő felé, mert úgyis mindegy.

De jó, és ebben meg is nyugszik. Mit van mit tenni? Ilyeneket ír a blogger, ő az oka annak, hogy jól bezabálok. Pedig én megpróbáltam!

Ő nem hibás semmiért. Az eredeti problémáért sem. Évekig olvastam, ki-mi tehet arról, hogy  kövérek: a szülés, a szoptatás, a férj, aki nem biztosította, hogy edzhessen, ellenben mindig hoz nasit, és beszól a hízásra, nem vigyáz a gyerekre, továbbá neki fáj a lába, nem terhelheti, minden mozgást kizáró betegsége van, nem találta még ki a hogyant, és idő kell; messze van a konditerem, nincs pénze, hülyén néznek rá, ha tornázik vagy fut, megszégyenítették, utálja a testét, étkezési zavara van – meg persze a férfielvárás, a média kényszerítő-nyomasztó nőeszménye, aminek mi forradalmilag ellenállunk. Bizony, ilyenekre használták a feminizmust! (Ha nincs rá pénze, mindjárt patriarchális üzem a műköröm is.) A prioritás most más,  mondja, miközben torkára lép a romlás – bizonygatta, jó ez így, elfogadta, jaja, az látszik, azért kell ennyit dumálni, ilyen dühösen.

Norbi hírhedt mondatai a témában nagyobb felháborodást váltottak ki, mint Kaleta Gábor ítélete (és az is hozzá nem értő, bűnbakképző mocsár volt), ami, hát, sokat elmond a magyar női lélekről. Bővebben…

mi az, hogy nincs élete?

Amit gyakran leírok, összegezve egy-egy visszás, hivalkodó, ingerkereső viselkedést, hogy az illetőnek

nincs élete,

annak pont az a jele, hogy folyamatosan azt mutatja a közösségi médiában, hogy mennyire van. Bővebben…

biznisz kiéhezett nőkből

De hiszen pont ezt tűzte kamerahegyre az ifjú Woody Allen az Amit tudni akartál a szexről…-ben, az őrült tudósos jelenetben! “Ezt a férfit arra kényszerítem, hogy vég nélkül egy óriási rozskenyérrel szeretkezzen.”

Egy másik jelenet, ikonikus:

Eredetileg azt mondja a szexguru (és tényleg hántsuk le az összes nyakatekertséget, ízléstelenséget, szemüveget, elhízást, faszban főzést, összefirkált makkot, suksükölést, modoros életstílus-fitogtatást, rossz mondatot), hogy: kíváncsi vagy?, fedezd fel, gyere, TALÁN erre is van út, keresd meg magadban, van-e neked is fétised, felszabadító lehet…

De hamar kiderül, hogy ez nem lehetőség, ez kötelező. Ha nem fedezel fel semmit (nem engeded, hogy a guru beléd beszélje, a trend elsodorjon), az kudarc. Nem vagy nyitott! Elfojtod! Szabadulj fel, de ízibe! Jaj, persze nem kell, de akkor lenézünk, mint aki kimaradt a jóból.

Az előbb még lehetőség volt, erre kötelező. Bővebben…

top 10 ha kimondom, meghalok

És ha te mondod, akkor meg apátiába esem.

teló (általában is feltételezni, hogy mindenki telefonról nyomja: “tedd az ujjadat bárhova a szövegben” – DE AKKOR ZSÍROS LESZ A KÉPERNYŐ, BAZZ!)

anyum, Anyum, anyuméknál, anyud (ettől meghalok)

mama (aki a nagymama. DE AKKOR KI A NAGYMAMA? – és megmagyarázzák a gyerekeimnek meg nekem, akit a gyerekei mindig is mamának hívtak, hogy ez így nem jó…)

párom (névelő nélkül!!!), páromék; felment párom szólni a szomszédnak (EZ OLYAN, HOGY MEGHALOK)

bármilyen rangnak gondolt főnév névelő nélkül használva: megérkezett doktornő, kérjük miniszter urat, említette tanár úr, kérdezte vőlegényem stb. (megszólításban igen, alanyként nem, ezt nyelvtanilag értem)

ugyanez szervilis nagybetűkkel, brr: megmondta Doktornő (általában a tulajdonnévnek gondolt köznevek: titulusok, ünnepek, dokumentumok címei, világnapok…, a magyar helyesírás fenntartja a nagybetűt a valódi tulajdonneveknek)

ha hivatalos levelet írsz, maradj annyira demokrata, hogy ne nyalj alázatoskodással (nem mindenki mélyen tisztelt és nem nagyon szépen köszönöd meg előre is meg mit tudom én, a hatalmi helyzetű ember lenézi az ilyet), és fölös nagybetűkkel se (ne feledd: a helyesírás melletted van!), VISZONT fogalmazz világosan!

Nők Napja – ettől mentő visz el (helyesen: nőnap, és van még a Nők Lapja, ha épp Mérő Vera nem száll rájuk, de az egy újság)

párkapcsolat, férfiak téma: pasi, barátom, általában: a pasik – nem tárgyiasítjuk, van neve, ha épp nem a neve, akkor szerelmem, mert az. Menőnek hitt tulajdonságaival (izmos, gyönyörű, szőke, bika, fiatal) jellemezni ismeretlennek szintén dehumanizáló és egyediséggyilkos, csak felszínesek csinálják, meg azok a ne,-felsznesek, akik eltanulták (nekik szól a poszt).

randi, ismerkedés, ismi, onlájn randi (a tinderre, húspiacra), egyéjszakás, ghostolás

csajos finomkodások (nyelvileg bírálom): cickó, pocak, babó, babaprojekt, csajos, köröm (ami műköröm), pilla (ami toldás)lehetőleg legyen minden mű.

édesanya, édesapa, családanya, pedagógus argh!

szexben ugyanez, bármilyen finomkodás nemi szervekről és aktusfajták szerint: nuni, popsi, házasélet, összebújás, olyan lett – van neki neve! kettesben különösen minek finomkodni? nem, nem trágár. ez is csak kertvárosi frusztráció.

Bővebben:

menstruáció vagy vérzés becézése, eufemizálása: mikulás, piros betűs napok, mensi, piroska és társai (saját használatom: menstruáció/vérzés, ciklus)

kisdolog, nagydolog, mosdó, nyugi, világos, hogy szarni kell! helyette: vécé, pisi, kaki, világra segítek egy fél borjút

megyek mosdóra névelő nélkül, ajj!

nem-adat számok számmal kiírva a tízes körben, a klasszik Ivá Nyisanyi, a mai napig röhögünk rajta:

csak 1 merev fütyi, 1 punci és 1 ágy kell hozzá (ezt ismeretlenül sikerült nekem írni, itt kommentben meg a keresztény erkölcsről és házassághetéről elmélkedett)

van 1 kis pocakom (szintén ő)

a számok helyesírása a szövegben: kb. százig és afölött is a tízzel/százzal oszthatóakat nyugodtan írd ki, főleg ha nem adat, adatdús környezet, és csak egy-egy szám vsn. Például ötvenöten jöttek el végül. Sőt, akár adatnál is: ötven százalék, hatvanöt százalék, a résztvevők háromnegyede. Sokkal olvashatóbb.

lehetetlen, ingyenélő “foglalkozások” komolyan előadva, de ez nem nyelvi, hanem szemléleti kérdés: hozzátáplálási tanácsadó, vegán szakértő, álomfejtő, spirituális tanító, meseterapeuta, különösen az a típus, aki edzőnek, gyógyítónak, dietetikusnak álcázza magát puszta netezgetéssel, végzettség és komoly teljesítmény nélkül (itt most többeket nem akarok megsérteni), aztán, csak mert menőnek tartja: kreatív, szabadúszó ( = munkanélküli, néha alkalmi munkák, semmi rendszeres), digitális nomád; üzletkötő, tanácsadó, tesztelő, tréner (aki amúgy MLM ügynök), nerd, coach, és a többi nem létező, nőieskedő, előkelősködő “szakma”, gardróbrendező, stílus- és színtanácsadó, minimalista coach*, mellette buzgón hangoztatva, hogy nem veszik őket komolyan, nem kapnak teret, sajnos, manapság (ki érti ezt…). Nyugodtan megmondhatod, hogy fogalmad sincs, mihez kezdj, büdös a meló és akadozol, illetve “az élet iskolájába” jártál, vagy laminált végzettségecskéid vannak gazos kertek garázsaiból.

Mi a baj velük? Kamu, hivalkodó és gennyesen modoros, abszolút dealbreaker, nyavalygó-különlegeskedő hangoztatásukkal garantálod, hogy senki, aki tehetséges, képzett, komoly ember, ne vegyen komolyan.

Ez egy gazdag merítés, a modoros kamuhegy csúcsa már-már havas (kösz, Pearl):

https://www.ujegyensuly.hu/szerzok

ÖSSZMŰVÉSZETI KALANDOR, TABUDÖNTÖGETŐ VLOGGER, élményANYAg gyűjtő, kaTalizátor

Jaj, hánytam egyet.

Aztán, de itt már a fogalmamsincs szomorúsága:

nem tetszett (munkahely), elváltak útjaink, új lehetőséget kaptam, az élet más utakat kínált, értsd: kirúgták vagy vállalhatatlanul szar volt a meló. Minek elkenni?

meglátjuk (aki valamit akargat, rajta múlik, de nem csinálja)

adok egy esélyt (értsd: megpróbálja, gondolkodik rajta, eszébe jutott! mintha valami vizsgáztató hatalom lenne, aki kegyet oszt), én olyat nem láttam, hogy az illető, aki ezt használja, nem buta. Különösen amikor kíváncsi valakire, odakattint a blogjára, oldalára, és azt gondolja, hogy itt ő esélyt ad a tetszésre, őt az az (alkotó) ember le akarja nyűgözni, az ő kedvéért ír, őt szolgálja ki, ez a viszonyok olyan szintű megfordítása, hogy jaj.

Irodalomóra, mi a véleményed a versről, full felületesen: tetszett (elnyújtott második szótaggal nagyon butus, már az esti bulin gondolkodó, oda sem figyelő lányok). És: nem tetszett. De ezt mondjuk Baudelaire-re. Az, hogy neked mi tetszik, mi nem ( = nem érted), pláne alig műveltséggel, nem érdemi állítás, bármire rámondható, rá is mondják. Mondj valami érdemit! Négy strófából áll, és a harmadik végén van egy éles váltás. Ez egy mondat. Nincsenek benne rímek. ez is egy mondat. Nagyon erős, természeti képek vannak benne. Engem ez a francia költőkre emlékeztet. Bármit, de ne “tetsszen”!

* ezekért ne fizess, megmondom én: dobj ki mindent a picsába és eddz addig, amíg minden jól áll.

amikor erkölcsösnek hiszed magad, közben meg csak infantilis vagy

Vagy primitív.

Hihetetlen, ami ki tud jönni az emberekből. Eddig is bennük volt? Hol volt eddig? Miért, hogyan működik a förtelem megnyilvánulásának a törvényszerűsége? Lehetne-e másképp? A blogger körbejárja a szemétdombot. Bővebben…

a diagnózis csapdája

Ma az identitásképviselet, a jogvédelem, az önlélekbúvárkodás sötét mellékutcájáról lesz szó. Ha neveket adunk a nyugtalanságainknak, furaságainknak, akadályainknak, mindjárt másképp hat a kínlódásunk. Kicsit… menő lesz tőle. Nem igaz?

Nosza, nevezzünk el mindent, és emlegessük minél sűrűbben. Dobjuk be gyakran. A nyilvános térben. A legszemélyesebb dolgainkat, igen. Bővebben…

illemszabályok az edzőteremben

Erre a posztra reagálok:

Én amúgy létező stílus- és hangsúlykülönbségek ellenére tisztelem Ritát. Bővebben…

top tíz viselkedés, amit utálok

Nem csak másokban, magamban is utálom ám ezeket! Annyira, hogy igyekszem nem csinálni. Mivel ezek nem csak apró mulasztások, gyarlóságok, hanem olyasmi, amiért egy igazságos világban olajban főzés járna! Bővebben…

ezek a szegény beteg emberek

Péterfy-Novák Évának ajánlom

Erre válaszul:

Elterjedt ez a beszédmód is, egészen rémisztő, ahogy értelmes emberek is beszállnak: emberek lebetegezése, okoskodás arról, hogy sajnos, a pszichiátriai betegségek mennyire ártalmasak, kezelni kéne őket, segíteni rajtuk, nem elég őket ignorálni, mert így tönkreteszik a környezetüket, elhitetik a hazugságaikat.

Külön megírtam már a nárcisztikusozás csapdáit és hazugságát:

mi a bajom a nárcisztikusozással

– mert éppen ez a legdivatosabb terminus, amelyet egyszerűen figyelmet keltő, bátor, tehetséges, alkotó emberekre mondanak rá olyanok, akik kevesebb figyelmet kapnak, pedig hiún forgatják hosszítós kamerájú okostelefonjuk előtt az arcukat, hogy aztán kiposztolják kétnaponta, hogy ők milyen szépek, és olyanokra mondják rá a nárcisztikus diagnózist, akik meg nem csinálnak ilyet, csak egyszerűen megnyilvánulnak, állítanak valamit. Ez elég vicces.

Első állítás, elmélet. Ahogy (innentől G. interpretációját idézem) Michel Foucault is megállapította, a mentális diagnózisok legfőbb felhasználási területe a hatalom gyakorlása, és a bulvárnárcizmussal is ez a helyzet – akik veszélyeztetik a rendet, azoknál büntetésre használják, a hatalmasoknál pedig a felelősség elkenésére.

Aztán. Itt van a beszédmód, -pozíció alapvető paradoxona: honnan, de tényleg honnan tudod te, hogy te és akikhez szólsz, akik lájkolnak és veled bólogatnak, mind a “helyes”, egészséges, áldozati, segíteni akaró oldalon álltok?

Túl gyakran hangzik el a pszichiátria terén képzetlen, vulgárdiagnózisokban utazó, hevesen facebookozó nők szájából, hogy az illető (volt férjük, annak új partnere, anyjuk, barátnőjük, kollégájuk) mentálisan beteg, nárcisztikus, paranoid, mániás, borderline, rosszindulatú hazudozó – egyáltalán bárkire rámondják, aki valamiért zavaró a számukra, akinek az igazát vagy igazságát nem hiszik el, nem ismerték meg, és akinek az igazát kényelmetlen volna belátniuk.

Teszik ezt a rámondogatást minden önreflexió nélkül, annak megvizsgálása nélkül, hogy ők maguk mindenestül épek-e, helyes szögből nézik-e a dolgot, nem az érdekeik színezik-e át véletlenül az értelmezésüket. Nem mindenki beteg, akinek nem tetszik a viselkedése, akit sérelmesnek érzékelsz, akivel nem értesz egyet. Lehet, hogy a te érzékeléseddel van gond, ott van a – talán nem betegség, de legalábbis – furcsaság. Lehet, hogy unatkozol, és kritikátlanul rászoktál a közösségi okoskodásra, olcsó véleményhallatásra.

Túl sokszor használják a diagnózist magyarázatként, és nem gondolhatjuk, hogy ez nem bosszú. Hát mindenki pszichopata? És mindenkiről te tudod, milyen és mi baja? A teljes igazságot? Miért van neked erre a fajta hatalmaskodásra szükséged, miközben nem vagy okos, igazságos és nem tiszták a szándékaid? Ti nem hallottatok még arról, hogy végig a történelem során mindazokat, akiknek igazuk volt, akik vállalták az igazság kimondását, ellenálltak a nyomásnak, megnevezték a bűnöket és a bűnösöket, vagy simán csak mások voltak, ugyanígy, lebetegezéssel próbálták elhallgattatni és kirekeszteni?

És te részt veszel ebben a kirekesztősdiben, és magadat jóindulatúnak állítod be… Ahelyett, hogy elismernéd, hogy amit az illető tesz, az egyszerűen neked ártalmas. De nem csak a te szemszöged és érdeked létezik. Nem állsz fölötte attól, nem vagy sem fontosabb, sem hitelesebb attól, hogy azt választottad, hogy nyilvánosan stigmatizálsz egy jót. Sőt, szerintem gyáva vagy.

És a kommentek, amik szárba szöknek: ne szaporodjanak az ilyenek, el kéne különíteni őket, kényszergyógykezelésre velük, zéró tolerancia kell, az írmagját is irtani – íme, ilyen kommenteket ihletett a poszt. Gratulálok.

Még a valódi és ártalmas betegekbe se kéne rúgni, sőt, főleg beléjük nem. Tehát vagy nincs igazad: nem is beteg, akkor minek lebetegezni?, vagy tovább bántod a beteget. Ne mondd, hogy csak segítő szándékkal, mert lehánylak.

Ezek a nők restek azon eltöprengeni, hogy nekik mi a szerepük a történetben, hogyan váltak azzá, akivel szemben az a másik ilyen ártalmas, rosszindulatú, vagy annak tűnik, és miért áll érdekükben az illetőt ilyennek láttatni mások szemében is. Ha ezen elgondolkodnának, akkor minimum hallgatnának.

Van az enyhébb változat, amikor megszálllottnak vagy anorexiásnak, perfekcionistának neveznek valakit, aki például a hidegtűrést gyakorolja, keményen edz vagy böjtöl. Tehát megint a címke jön, és nem azt mondják a bírálók, hogy számukra miért nem vonzó az a gyakorlat (bár még ezt se kérdezte senki), hanem rögtön az ítélet, az álaggodalom: az illető bajban van, mert “szélsőséges”. Nem ám te vagy lusta és konformista ahhoz, hogy felemeld a segged, nem ám a saját bojlertested zavar.

Szóval szerintem róluk, az ítélkező okoskákról árul el valami nagyon szomorút, hogy örökké kényszert éreznek, hogy embereket nyilvánosan véleményezzenek, jóindulattal, szomorúsággal, áldozatisággal álcázva, célozgatva vagy akár a szemükbe is, a leggyakrabban csoportosan, harminc egy ellen, az a szép!

Én ebből nagyon sokat kaptam: egyszer a neves gyásztanácsadó fenminista pszichológus, Révész Renáta Liliána írta ki – kövérségében megsértve, engem nem ismerve, ráadásul diagnózis felállításához képzettség nélkül, rólam –, hogy “szerintem borderline”. Olyan emberek tolakodtak bele vigyorogva és fontoskodva a személyes életembe és írták meg, hogy én ilyen meg olyan vagyok, ez meg amaz motivál és emez és az a problémám, akiket nemhogy nem ismerek, nemhogy semmi közük nem volt és nem is lehetett a történeteimhez, de a nevüket, kilétüket sem vállalták soha. Csak a bebiztosított fölényeskedés tolakszik folyton elém, csakazértis, éveken át: figyellek, tudok rólad, ítélek! Önmagában az is, hogy nem unják. Döbbenet.

És én mégse diagnosztizálok. Nagyon óvatos vagyok az ilyen címkékkel. Ártalmas, problémás, ijesztő, nekem sérelmes, amit művel – de hogy ő beteg? Én azt nem tudhatom, és nem akarok – így sem – bosszút állni rajta. Egyik ismert zaklatóm (és nemcsak az enyém, rárepül ő mindenkire), Lelkes Villő tudottan és régóta mentális problémákkal küzd (ő mesélte, identitásnak és áldozatiságnak jó volt). Mégse bántom ezzel. A másiknak, Murinai Angélának csak nehéz az élete, és buta. Ez nem mindegy. De nem dolgom elemezni, egyszerűen hagyja abba.

És igen, tényleg létezik ilyen: valaki, aki sötétből, álnéven lődöz, rosszindulatú, ellenséges, erőszakos dolgokat ír, makacsul az én életemet éli, ezt pedig élvezi, és még ő nevez engem betegnek és hazudozónak. Én viszont nem mondom rá, hogy beteg, mert mit tudom én, lehet, hogy csak ennyire haragszik rám, ennyire zavarja a felkiáltójelem, hogy ilyen ciki stratégiát választ. Vagy emberkísérletet játszik, unalomból. Vagy torz rajongóként éhes a figyelmemre. Én egyet tudok: nem kérem, nem jó, nem igaz, amit űz.

A normalitás, a rendben levő, másnak nem ártó viselkedés sokkal szélesebb és sokfélébb, mint az ilyen címkézők hiszik és sugallják. Szűk látókör azt gondolni, hogy csak az a normális, ahogy te élsz, ami neked kellemes, és amit te tartasz helyesnek (de csakis elméletben, persze, mert a saját normád betartása persze nem megy az életedben).

Az is szép, ha a háta mögött megy a “hát igen, nekem is van egy ilyen ismerősöm/rokonom”, de szemben meg bólogatsz az illetőnek, jelen vagy, hajtod tovább a verklit, nem konfrontálódsz.

Mondd meg neki! Küldd el a picsába! Kerüld el! De ne sunyiskodj!

További probléma a facebook harsánysága, a kommentelők buzgó bólogatása, ahogy “a bántalmazójukra ismernek”: e címkéző beszédmód terjesztésével a posztolók sokaknak biztosítanak aha!-élményt és bátorítják a további ítélkezést, egészen a fenti ijesztő torzságokig, pedig pontosan tudják, legalábbis tudhatnák, hogy a diagnózissal való dobálózás stigmatizál és súlyos károkat okoz.

Az, hogy valakinek sérelmes a viselkedése, az, hogy valaki szerinted nincs rendben, nem jogosít fel arra, hogy címkéket aggass rá.

Az, hogy tönkretesz másokat, ingoványos terület: lehet, hogy védekezik, lehet, hogy neki van igaza, vagy neki is megvan az igazsága, és ha önreflektív és bölcs lennél, megvizsgálnád innen is a történetet.

Komolyan, igazán beteg emberből kevés van. Még az én bántalmazóm sem volt lelki értelemben beteg. Ami vele történt, és történik rengeteg emberrel: krízisben téves megküzdési stratégiát választ, amelyik rossz mintán alapul, szerencsétlen, kétségbeesett, irritáló – de nem beteg. Már csak azért sem beteg, mert az egésznek, mindannyiunk életének a kerete egy olyan torz (kapitalista, urbánus, elidegenedett, hierarchikus, patriarchális) berendezkedés, amelyben nincsenek jó válaszok. Morálisan csak a rendszerkritika és az ellenállás igazolható, de az sem produktív. Termékeny, igazán építő válaszok ebben a berendezkedésben nincsenek. Ne dekontextualizálj, ne tekints el a nagy összefüggésektől, mert nagyon félrevisz.

Tehát akkor:

Hallgass, ha nem tudsz elég részletet.

Ne szállj be ilyen önhelyes, nyanyás “sajnos manapság sokan” csoportos erkölcsösködésbe.

Szakember dolga a diagnózis, ezt mindig tartsd szem előtt.

Ne rekeszd ki azt, akinek problémája van, ilyen álságos “jaj, sajnos, segítségre lenne szüksége” szöveggel, mert túl átlátszó, hogy mennyire szeretnéd te, ha az ellenlábasodat diagnosztizálnák, gyógyszereznék, kezelnék, bezárnák, elhallgattatnák. Te is tudod, milyen állapotban van a hazai mentálisegészség-gondozás és pszichiátria. Ne kívánd ezt senkinek.

Én nem vagyok egészen elnyomott, van mozgásterem, élem az életemet és gáznak tartom a diagnosztizálók tolakodását és fontoskodását, szóval én könnyen vonok vállat, de attól még ez ijesztő és ártalmas, és van, akit ezzel ki lehet nyírni. És ő bizony nem a saját pszichológiájának, hanem a szociálpszichológiának az áldozata.

Ha valakivel személyesen bajod van, mondd és írd meg, konkrétan és privát neki, a szemébe. De csak azt a részt, ami rád tartozik. Ne kezdd rá, hogy te csak segítesz, mert rálátsz az egész emberre, meg hogy miket hallottál, másokkal mit művel. Ne legyen “háttérsztori”, és ne szövetkezz. Csak a saját ügyedben járj el, ne okoskodj, ne fontoskodj. A többi nem tartozik rád, általában nincs is elegendő információd.

Vagy kérj mediációt.

Vagy hagyd békén, és kerüld el.

Vagy tűrd – más meg téged tűr el.

Minden más gáz.

És van ez is:

dobálózzunk diagnózisokkal

történetek a fogasról

Tavaly ilyenkor kiraktam egy  semmi különös, minőségileg is értelmezhetetlen fotót. Mert vicces.

Jött is az érzékeny vércsemegjegyzés gondos anyukáktól, hogy Dávidon kifordítva van a nadrág, kilóg a címke, és aztán ezen ment a kommentelés (nem volt, nem lógott, és ha igen, kit zavar?).

Rend a lelke mindennek. Porszívózzunk a sivatagban, és lehetőleg ismeretlenül szólogassunk be lényegtelen apróságok miatt. Én ilyenkor eltűnődöm: ők mit látnak, mi van a fejükben? Szólnak Adynak is, hogy szóismétlés? Mi a fontoskodás, korrigálás mozgatórugója?

Itt is. “Kosz van a teraszán, minek nem söpör föl”. A fotó témája a darázsirtás. Sőt, annak esztétikája. Tényleg kosz van. Mi közöd hozzá, miért zavar, mi ez az utálkozás folyton?

A föld megindul, olyan találkozója volt a héten a prostitúció-abolicionistáknak, és a szemünk kifolyt, annyit dolgoztunk Rachel Moran könyvén. Nőkről írok, akik túlélték a poklot és a liberális “sex worker” nyomással szemben nem félnek képviselni, hogy a prostitúció erőszak, és ez nem érdekli az olvasót. Felfogja-e, mi a téma? Mert az önkéntesek elírták a szórólapot, felcserélt valaki, aki talán disz, a piros alapon két betűcsoportot. Mennyi időnk elmegy azzal, hogy miközben mindent értünk, ilyeneket korrigálunk.

Saját legszebb friss élményem a tárgyban: szerda este ülök a fogaskerekűn, olvasom a Sakknovellát. Lenyűgöz, a fordítás is. Mindig ülök, mindig olvasok.

Középkorú úr odalép. Áll, én ülök. A fejem így faszmagasságban.

Azt mondja:

A szvatika nincs betiltva?

Kis tűnődés.

Hogy micsoda?

A szvatika, ejti ki még egyszer. Nem tudja, mi az?

Rettentő kínban érzem magam, másodlagos szégyent érzek. Nem tudom, mondom végül. Ez még elegáns is. Ő is kap valamit, én is tudom, amit tudok, béke van.

Leszálláskor sikerül rájönnöm a tökéletes válaszra: menjen haza, és nézze meg ezt a szót a szótárban.

Persze ez csak lépcsőházi gondolat.

Amúgy:

335. § Aki horogkeresztet, SS-jelvényt, nyilaskeresztet, sarló-kalapácsot, ötágú vöröscsillagot vagy ezeket ábrázoló jelképet a köznyugalom megzavarására alkalmas – különösen az önkényuralmi rendszerek áldozatainak emberi méltóságát vagy kegyeleti jogát sértő – módon a) terjeszt, b) nagy nyilvánosság előtt használ, vagy c) közszemlére tesz, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt elzárással büntetendő.

2) Nem büntethető az (1) bekezdésben meghatározott cselekmény miatt, aki azt ismeretterjesztő, oktatási, tudományos, művészeti célból vagy a történelem, illetve a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás céljából követi el.

Ez a régi törvény szövege, amelyet az Alkotmánybíróság megsemmisített. Az új, lelazult törvény csakis a kegyeletet, túlélőket zavaró megjelenítést szankcionálja, 2013 óta.

De nagyon okos voltál, barátom, és csakis ez a fontos. Ha mondjuk be lenne tiltva valóban, vagy a fogas nagy nyilvánosság lenne, a könyv címlapja nem egy sokszoros ellenőrzésen átment, stilizált ábrázolás, akkor én erre mit csináljak? Kihajítsam a könyvet?

Meggugliztam a szót amúgy, ne legyek igazságtalan. Hátha már így mondják. De nem.

A legdurvább, hogy ő ezt a beszélgetést csajozási céllal kezdeményezte. Engem, Isten látja lelkem, nem idegesít, ha megszólítanak, ez a fogason helyi, meghitt szokás, én igen könnyen vegyülök, diskurálok, olyan is van, hogy élvezem, vagy csak információt kérnek (a bringám vagy az izmom tetszik nekik). De ha valaki vérostoba és helyre akar tenni, felülről beszél, így kapcsolódik, attól kikészülök. Hogy nem talál egy értelmes témát. Hogy minek egyáltalán olyasvalakihez szólni, aki olvas.

Hogy fogalmatlan, rossz ízlésű, elemi viselkedési szabályokat nem értő emberek mi a bánatnak tesznek rám megjegyzéseket, és miért kéne nekem ehhez jó képet vágnom.

én, a futó

Szeptember nyolcadika volt az a nap, amikor felírtam Rilke híres sorát – nem tökéletesen, fejből – egy füzetbe, miszerint meg kell változtatnom az életem:

a dán ötkoronás lyukas

Mindez 2014-ben történt, öt éve.

Persze gyakran van ez: az ember fogadkozik, aztán nem lesz semmi, és akkor új fogadalom, új semmi, a körülmények, most nincs itt az ideje, más a prioritás és hasonló jó megmagyarázások. Érdekes ez, mert én előtte nem fogadkoztam, nem vagyok rá hajlamos, egyáltalán nem foglalkoztam tudatosan a testemmel akkoriban. Ez az egy nekibuzdulás volt, nem erodálódtam a sok mégse-élménytől, és ezt végig is csináltam.

Most vasárnap, 8-án lefutottam a hetedik félmaratonomat, egyben a tizedik hosszú (15 km feletti) versenytávomat, de ez persze véletlen, hogy pont aznap volt a félmaraton, csak mégis jó rá gondolni.

a hálós fölsőt nem kell átszúrni a tűvel!

Bővebben…

nők, akikért elválnak, meg akik teherbe esnek

Kedves olvasóm, talán téged is a gyűlölködők hulláma dobott ide. Nem olyan nagy baj ez. Nézz szét a blogon, figyelj, a témákat, a mondandót, a mondatot, a lelkületet és a felsejlő életet. Aztán legyen véleményed.

Akikért… akik miatt? Akik miatt otthagyják a régit? Azok a rohadt kurvák, akik elszeretik a férjet? Vagy semlegesen: nők, akikkel a válás után összeházasodnak?

Ki hogy. Nem egyformák a történetek. Bővebben…