az állatokért, az ember ellen

Hát, ez kemény sztori. A lényeget mondom, de minden lényeges elemet, mert úgy mutatja meg viszonyainkat, úgy láttat viselkdést, értékrendet. Előre szólok, hogy ez a blog nem való mindenkinek. Nem járnak jól a leegyszerűsítők, a drukkerlelkűek, a jó–rossz tengelyen gondolkodók, azok, akik a jogszerűség minimumát, alakiságát sem értik, és akik nem látják a világos határokat például magán- és közélet, egyén és hatalom, állam és civilek között.

Na. Sztori on.

Tegnapelőtt Bővebben…

amikor erkölcsösnek hiszed magad, közben meg csak infantilis vagy

Vagy primitív.

Hihetetlen, ami ki tud jönni az emberekből. Eddig is bennük volt? Hol volt eddig? Miért, hogyan működik a förtelem megnyilvánulásának a törvényszerűsége? Lehetne-e másképp? A blogger körbejárja a szemétdombot. Bővebben…

a diagnózis csapdája

Ma az identitásképviselet, a jogvédelem, az önlélekbúvárkodás sötét mellékutcájáról lesz szó. Ha neveket adunk a nyugtalanságainknak, furaságainknak, akadályainknak, mindjárt másképp hat a kínlódásunk. Kicsit… menő lesz tőle. Nem igaz?

Nosza, nevezzünk el mindent, és emlegessük minél sűrűbben. Dobjuk be gyakran. A nyilvános térben. A legszemélyesebb dolgainkat, igen. Bővebben…

hogyan ne égj ki az anyaságban?

Nagyon megváltozott, amióta megszületett ez a gyerek.

Másokon is megfigyeltem már, hogyan veszítik el apránként, lehasadó kis szilánkokban a személyiségüket, hogyan kezdik rögeszmésen ismételgetni jól megfogalmazott érveiket, és küldetésnek tekinteni, hogy valaki mást is magukkal rántsanak a környezetükből a tej- és kakaszagú anyaság-spirálba. Hiába hozta szóba időnként és tervezgette a jövőt, én már tudtam, hogy soha nem fogja megírni a doktoriját…

(…)

…régen (…) őt is idegesítette a kismamák mérhetetlen, hájas öntudata. Ahogy vonulnak, ahogy felszállnak a járművekre. Őt is ugyanúgy irritálta, ahogy a járda közepén tolták a gyerekeiket, kitérésre kényszerítve minden szembejövő járókelőt. Undorodtam ezektől az edzőcipős, zsemleképű, agresszív szülőgépektől…

Tóth Kriszina: Füles sapka, regényrészlet. megjelent a Jelenkor 2020. januári számában

Nos, engem is idegesít a jóléti verzió. Bővebben…

illemszabályok az edzőteremben

Erre a posztra reagálok:

Én amúgy létező stílus- és hangsúlykülönbségek ellenére tisztelem Ritát. Bővebben…

a furák és én

Eljött az idő, hogy a magam számára tisztázzam, hogyan vagyok én a liberális, emberi jogi megközelítésnek az identitáspolitikai részével. Mit gondolok én a másságról, mennyire támogatom a legkisebb kisebbségek emancipációját, beleértve az engem rohadtul irritáló aspergeres figurákat (és íme, nem félek, leírtam!), a kövérségüknek előnyöket követelőket is, valamint a transzokat, akik ügyének afféle népszerűsítő fóruma próbáltam lenni, de csak kikezdtek és felhasználtak…?

Idézem egy korábbi posztból azt a folyamatot, amin átmentem. Én, aki mindig előre, tiszta szívvel, érdek nélkül, másokért cselekedtem, így összegzek:

Mióta evilági lettem, a privát életemben inkább saját javamra figyelek homályos eszmék helyett, amelyeket ki így értelmez, ki úgy, de mindenképpen az én feladatomnak és nem a sajátjának; szerepek és funkciók, amelyekből hamar mások elvárása, dobozba tuszkolás lesz, aztán követelőzés és számon kéregetés, jaaaaaj… sokat mesélhetnék erről. Amióta a blogon is arról beszélek, hogy nekem mitől lett jobb, mázsás teher gördült le rólam. Amióta nem tépelődöm a déemben, hogy talán az ökobio fair trade chiamag is biztos erőszak valakik ellen, amióta nem akarok mindenben egymillió százalékig tudatos, önreflektív, igazságos és hasznos lenni, azóta vagyok jól.

Hogy a mondandóm azért ne regresszió, tehát ne a szokásos kismagyar alterofóbia legyen, annak az a biztosítéka, nem csak spekulálok, hanem nyitott elmével figyelek, árnyaltan gondolkodom, ismerek sok érintettet és olvasom az ezzel kapcsolatos angol nyelvű vitákat, illetve magam is írtam érzékenyítő tartalmakat. És én megtapasztaltam azt is, hogy nőellenességgel, elnyomással, kápósággal, testszégyenítéssel vádoltak azok, akik tőlem tanulták a feminizmust, itt töltötték a napjaikat a blogon, meg voltak sértve azon a kínzó érzésükön, hogy tán ők is elmehetnének edzeni (de elmentek végül, és de, az egészség mégiscsak súlyfüggő!), akik ellopták a témáimat, szavaimat és ellenem használták fel őlet.

De nem vagyok benne biztos, hogy ez a keskeny út létezik-e. Nagyon keskeny.

Nem kedvelem, amikor valaki elvonatkoztatás, alapos elvi háttér és általában vett aktivista tevékenység nélkül, csak mert épp úgy alakult az élete, hogy – mondjuk – beleszeretett egy azonos neműbe vagy vegánná vált, hirtelen aktivista lesz, és másokon is követeli, hogy “legyenek ők is nyitottak”, váljanak aktivistává vagy legalábbis szövetségessé. Ez az egyik oka annak, hogy 2014-ben elidegenedtem a hazai feminizmustól. Hogy rám róttak feladatokat, aztán meg korholtak, pont akkor, amikor friss özvegy voltam és két óvodásom volt.

Azok a felvilágosult emberek, akikkel szívesen töltöm az időm, és akik közé magamat is sorolom, azt a minimumot mindenképpen hozzák, hogy nem akarnak normákat erőltetni másokra. Nem veszik elő a feszületet és a fokhagymát, ha megtudják, hogy valaki vállaltan gyermektelen, meleg vagy transz, netán aszexuális, vagy másban leli örömét, mint amit a mainstram romantikus filmekben látunk.

Nagy a szabadság, és legyen is nagy atekintetben, hogy ki hogy éli a magánéletét. Legyen képes mindenki kritikusan feltenni a kérdést: most ezzel, hogy kék a haja/felizgatja a lónyerítés/utálná a saját gyereket, EZÉRT nem vállal, tényleg kinek árt?

Kinek árt az, hogy ő olyan? Miért tolerálom? Miért nem? Normatív vagyok? Ezek alapkérdések azok számára, akik nem hisznek A Rendes Ember Mítoszában. Bővebben…

ezek a szegény beteg emberek

Péterfy-Novák Évának ajánlom

Erre válaszul:

Elterjedt ez a beszédmód is, egészen rémisztő, ahogy értelmes emberek is beszállnak: emberek lebetegezése, okoskodás arról, hogy sajnos, a pszichiátriai betegségek mennyire ártalmasak, kezelni kéne őket, segíteni rajtuk, nem elég őket ignorálni, mert így tönkreteszik a környezetüket, elhitetik a hazugságaikat.

Külön megírtam már a nárcisztikusozás csapdáit és hazugságát:

mi a bajom a nárcisztikusozással

– mert éppen ez a legdivatosabb terminus, amelyet egyszerűen figyelmet keltő, bátor, tehetséges, alkotó emberekre mondanak rá olyanok, akik kevesebb figyelmet kapnak, pedig hiún forgatják hosszítós kamerájú okostelefonjuk előtt az arcukat, hogy aztán kiposztolják kétnaponta, hogy ők milyen szépek, és olyanokra mondják rá a nárcisztikus diagnózist, akik meg nem csinálnak ilyet, csak egyszerűen megnyilvánulnak, állítanak valamit. Ez elég vicces.

Első állítás, elmélet. Ahogy (innentől G. interpretációját idézem) Michel Foucault is megállapította, a mentális diagnózisok legfőbb felhasználási területe a hatalom gyakorlása, és a bulvárnárcizmussal is ez a helyzet – akik veszélyeztetik a rendet, azoknál büntetésre használják, a hatalmasoknál pedig a felelősség elkenésére.

Aztán. Itt van a beszédmód, -pozíció alapvető paradoxona: honnan, de tényleg honnan tudod te, hogy te és akikhez szólsz, akik lájkolnak és veled bólogatnak, mind a “helyes”, egészséges, áldozati, segíteni akaró oldalon álltok?

Túl gyakran hangzik el a pszichiátria terén képzetlen, vulgárdiagnózisokban utazó, hevesen facebookozó nők szájából, hogy az illető (volt férjük, annak új partnere, anyjuk, barátnőjük, kollégájuk) mentálisan beteg, nárcisztikus, paranoid, mániás, borderline, rosszindulatú hazudozó – egyáltalán bárkire rámondják, aki valamiért zavaró a számukra, akinek az igazát vagy igazságát nem hiszik el, nem ismerték meg, és akinek az igazát kényelmetlen volna belátniuk.

Teszik ezt a rámondogatást minden önreflexió nélkül, annak megvizsgálása nélkül, hogy ők maguk mindenestül épek-e, helyes szögből nézik-e a dolgot, nem az érdekeik színezik-e át véletlenül az értelmezésüket. Nem mindenki beteg, akinek nem tetszik a viselkedése, akit sérelmesnek érzékelsz, akivel nem értesz egyet. Lehet, hogy a te érzékeléseddel van gond, ott van a – talán nem betegség, de legalábbis – furcsaság. Lehet, hogy unatkozol, és kritikátlanul rászoktál a közösségi okoskodásra, olcsó véleményhallatásra.

Túl sokszor használják a diagnózist magyarázatként, és nem gondolhatjuk, hogy ez nem bosszú. Hát mindenki pszichopata? És mindenkiről te tudod, milyen és mi baja? A teljes igazságot? Miért van neked erre a fajta hatalmaskodásra szükséged, miközben nem vagy okos, igazságos és nem tiszták a szándékaid? Ti nem hallottatok még arról, hogy végig a történelem során mindazokat, akiknek igazuk volt, akik vállalták az igazság kimondását, ellenálltak a nyomásnak, megnevezték a bűnöket és a bűnösöket, vagy simán csak mások voltak, ugyanígy, lebetegezéssel próbálták elhallgattatni és kirekeszteni?

És te részt veszel ebben a kirekesztősdiben, és magadat jóindulatúnak állítod be… Ahelyett, hogy elismernéd, hogy amit az illető tesz, az egyszerűen neked ártalmas. De nem csak a te szemszöged és érdeked létezik. Nem állsz fölötte attól, nem vagy sem fontosabb, sem hitelesebb attól, hogy azt választottad, hogy nyilvánosan stigmatizálsz egy jót. Sőt, szerintem gyáva vagy.

És a kommentek, amik szárba szöknek: ne szaporodjanak az ilyenek, el kéne különíteni őket, kényszergyógykezelésre velük, zéró tolerancia kell, az írmagját is irtani – íme, ilyen kommenteket ihletett a poszt. Gratulálok.

Még a valódi és ártalmas betegekbe se kéne rúgni, sőt, főleg beléjük nem. Tehát vagy nincs igazad: nem is beteg, akkor minek lebetegezni?, vagy tovább bántod a beteget. Ne mondd, hogy csak segítő szándékkal, mert lehánylak.

Ezek a nők restek azon eltöprengeni, hogy nekik mi a szerepük a történetben, hogyan váltak azzá, akivel szemben az a másik ilyen ártalmas, rosszindulatú, vagy annak tűnik, és miért áll érdekükben az illetőt ilyennek láttatni mások szemében is. Ha ezen elgondolkodnának, akkor minimum hallgatnának.

Van az enyhébb változat, amikor megszálllottnak vagy anorexiásnak, perfekcionistának neveznek valakit, aki például a hidegtűrést gyakorolja, keményen edz vagy böjtöl. Tehát megint a címke jön, és nem azt mondják a bírálók, hogy számukra miért nem vonzó az a gyakorlat (bár még ezt se kérrdezte senki), hanem rögtön az ítélet, az álaggodalom: az illető bajban van, mert “szélsőséges”. Nem ám te vagy lusta és konformista ahhoz, hogy felemeld a segged, nem ám a saját bojlertested zavar.

Szóval szerintem róluk, az ítélkező okoskákról árul el valami nagyon szomorút, hogy örökké kényszert éreznek, hogy embereket nyilvánosan véleményezzenek, jóindulattal, szomorúsággal, áldozatisággal álcázva, célozgatva vagy akár a szemükbe is, a leggyakrabban csoportosan, harminc egy ellen, az a szép!

Én ebből nagyon sokat kaptam: egyszer a neves gyásztanácsadó fenminista pszichológus, Révész Renáta Liliána írta ki – kövérségében megsértve, engem nem ismerve, ráadásul diagnózis felállításához képzettség nélkül, rólam –, hogy “szerintem borderline”. Olyan emberek tolakodtak bele vigyorogva és fontoskodva a személyes életembe és írták meg, hogy én ilyen meg olyan vagyok, ez meg amaz motivál és emez és az a problémám, akiket nemhogy nem ismerek, nemhogy semmi közük nem volt és nem is lehetett a történeteimhez, de a nevüket, kilétüket sem vállalták soha. Csak a bebiztosított fölényeskedés tolakszik folyton elém, csakazértis, éveken át: figyellek, tudok rólad, ítélek! Önmagában az is, hogy nem unják. Döbbenet.

És én mégse diagnosztizálok. Nagyon óvatos vagyok az ilyen címkékkel. Ártalmas, problémás, ijesztő, nekem sérelmes, amit művel – de hogy ő beteg? Én azt nem tudhatom, és nem akarok – így sem – bosszút állni rajta. Egyik ismert zaklatóm (és nemcsak az enyém, rárepül ő mindenkire), Lelkes Villő tudottan és régóta mentális problémákkal küzd (ő mesélte, identitásnak és áldozatiságnak jó volt). Mégse bántom ezzel. A másiknak, Murinai Angélának csak nehéz az élete, és buta. Ez nem mindegy. De nem dolgom elemezni, egyszerűen hagyja abba.

És igen, tényleg létezik ilyen: valaki, aki sötétből, álnéven lődöz, rosszindulatú, ellenséges, erőszakos dolgokat ír, makacsul az én életemet éli, ezt pedig élvezi, és még ő nevez engem betegnek és hazudozónak. Én viszont nem mondom rá, hogy beteg, mert mit tudom én, lehet, hogy csak ennyire haragszik rám, ennyire zavarja a felkiáltójelem, hogy ilyen ciki stratégiát választ. Vagy emberkísérletet játszik, unalomból. Vagy torz rajongóként éhes a figyelmemre. Én egyet tudok: nem kérem, nem jó, nem igaz, amit űz.

A normalitás, a rendben levő, másnak nem ártó viselkedés sokkal szélesebb és sokfélébb, mint az ilyen címkézők hiszik és sugallják. Szűk látókör azt gondolni, hogy csak az a normális, ahogy te élsz, ami neked kellemes, és amit te tartasz helyesnek (de csakis elméletben, persze, mert a saját normád betartása persze nem megy az életedben).

Az is szép, ha a háta mögött megy a “hát igen, nekem is van egy ilyen ismerősöm/rokonom”, de szemben meg bólogatsz az illetőnek, jelen vagy, hajtod tovább a verklit, nem konfrontálódsz.

Mondd meg neki! Küldd el a picsába! Kerüld el! De ne sunyiskodj!

További probléma a facebook harsánysága, a kommentelők buzgó bólogatása, ahogy “a bántalmazójukra ismernek”: e címkéző beszédmód terjesztésével a posztolók sokaknak biztosítanak aha!-élményt és bátorítják a további ítélkezést, egészen a fenti ijesztő torzságokig, pedig pontosan tudják, legalábbis tudhatnák, hogy a diagnózissal való dobálózás stigmatizál és súlyos károkat okoz.

Az, hogy valakinek sérelmes a viselkedése, az, hogy valaki szerinted nincs rendben, nem jogosít fel arra, hogy címkéket aggass rá.

Az, hogy tönkretesz másokat, ingoványos terület: lehet, hogy védekezik, lehet, hogy neki van igaza, vagy neki is megvan az igazsága, és ha önreflektív és bölcs lennél, megvizsgálnád innen is a történetet.

Komolyan, igazán beteg emberből kevés van. Még az én bántalmazóm sem volt lelki értelemben beteg. Ami vele történt, és történik rengeteg emberrel: krízisben téves megküzdési stratégiát választ, amelyik rossz mintán alapul, szerencsétlen, kétségbeesett, irritáló – de nem beteg. Már csak azért sem beteg, mert az egésznek, mindannyiunk életének a kerete egy olyan torz (kapitalista, urbánus, elidegenedett, hierarchikus, patriarchális) berendezkedés, amelyben nincsenek jó válaszok. Morálisan csak a rendszerkritika és az ellenállás igazolható, de az sem produktív. Termékeny, igazán építő válaszok ebben a berendezkedésben nincsenek. Ne dekontextualizálj, ne tekints el a nagy összefüggésektől, mert nagyon félrevisz.

Tehát akkor:

Hallgass, ha nem tudsz elég részletet.

Ne szállj be ilyen önhelyes, nyanyás “sajnos manapság sokan” csoportos erkölcsösködésbe.

Szakember dolga a diagnózis, ezt mindig tartsd szem előtt.

Ne rekeszd ki azt, akinek problémája van, ilyen álságos “jaj, sajnos, segítségre lenne szüksége” szöveggel, mert túl átlátszó, hogy mennyire szeretnéd te, ha az ellenlábasodat diagnosztizálnák, gyógyszereznék, kezelnék, bezárnák, elhallgattatnák. Te is tudod, milyen állapotban van a hazai mentálisegészség-gondozás és pszichiátria. Ne kívánd ezt senkinek.

Én nem vagyok egészen elnyomott, van mozgásterem, élem az életemet és gáznak tartom a diagnosztizálók tolakodását és fontoskodását, szóval én könnyen vonok vállat, de attól még ez ijesztő és ártalmas, és van, akit ezzel ki lehet nyírni. És ő bizony nem a saját pszichológiájának, hanem a szociálpszichológiának az áldozata.

Ha valakivel személyesen bajod van, mondd és írd meg, konkrétan és privát neki, a szemébe. De csak azt a részt, ami rád tartozik. Ne kezdd rá, hogy te csak segítesz, mert rálátsz az egész emberre, meg hogy miket hallottál, másokkal mit művel. Ne legyen “háttérsztori”, és ne szövetkezz. Csak a saját ügyedben járj el, ne okoskodj, ne fontoskodj. A többi nem tartozik rád, általában nincs is elegendő információd.

Vagy kérj mediációt.

Vagy hagyd békén, és kerüld el.

Vagy tűrd – más meg téged tűr el.

Minden más gáz.

És van ez is:

dobálózzunk diagnózisokkal