hogyan lettem kirekesztő – és boldog 2.

Itt az első rész. Összehányom itt a sok visszás képernyőfelvételt. Remélem, értitek, mi a közös bennük.

Olvasókérdez: honnan mindez? Hogy találkozom én ennyi mindennel? Van egy baráti köröm,  beszállítunk egymásnak hüledeznivalókat csetben. Nekem meg újságíróagyam van, és személyesen is traumatizált ez az elfogadástéma.

Tehát mi zajlik itt?

Valakinek van valami nyomora: nem megy neki a szexualitás, elhízott, vagy van egy enyhe mentális baja, emellett kegyetlenül unatkozik.

Kitűzi ezt a mellére: jelszó-zászló-hashtag (az elnevezési kényszer külön érdekes!), olvasgat, youtube-ozik. Onnantól ő elnyomott, becsatlakozik a hasonló sorsúak vigasztalgatására, láthatóvá tételére, érdekképviseletére létrehozott csoportokba (vagy alapít egyet).

Valójában magukról beszélnek, csak az zavarja őket, ami nekik nincs. Nyesedék támadja a macsókat, kudarcos párkereső a bulikirálynőt, macskatartó borong a családanyán. Maguknak követelnek figyelmet, fontosságot, relatív jobb-színben-feltűnést. A kisszerűségüket és a következményes hatalomvágyat leplezik a komolykodó szövegekkel. Boldog-boldogtalan zavarosan magyaráz a facebookon a trendinek hitt társadalomtudományi zsargonnal.

Ezért van az egész jogvédő, identitáspolitikai, szolidaritásra intő irány bukásra ítélve. 2020-ban ez biztosra mondható.

És ebben a közegben a nyomorú tag szörnyeteggé hízik. Ha nem, akkor vicces semmicséplővé.

A csoportok végezhetnek valódi és fontos munkát is őszinte indíttatásból, meg alig leplezett, pénzért progresszív lobbiimportőrök is lehetnek. A belépő viselkedése a lényeg.

Érintett, TEHÁT igaza van. Innentől jóságos is, nem szabad róla rosszat feltételezni, és van hátországa, akik megvédik, bátorítják. Ezzel a stratégiával nem csak azt éri el, hogy mindig igaza lesz, és hogy nem bírálható, hanem azt is, hogy bárkit, aki nem nyomorult (vagy nem ízlése ezzel házalni), betámadhat: privilegizált elnyomó kirekesztő!

Bárkit, aki nem kér a meghatósdiból. Bővebben…

hogyan lettem kirekesztő – és boldog 1.

Most hogy kezdjem ezt a posztot? Úgy volt, hogy kérdi valaki, nem is különösebben rosszindulatúan, csak tömören:

Homofób is lettél, vagy csak transzfób?

Ezt elkezdtem megválaszolni, ez olvasókérdez, csak annak hosszú lett (ketté is osztottam). De nemigen írtam benne a buzikról. Nincsen nekem a buzikkal semmi bajom, sőt, -fil vagyok, csak viccesnek tartom mondjuk az aktivistákat. Tudom, tudom, NEM SZABAD ÍGY MONDANI, HOGY BUZIK. KIREKESZTÉS, MEGSZÉGYENÍTÉS

És akkor elővettem mindenféle példákat, régebbről is, mindenféle ügyekért küzdős sztorikat, és most én kérdezek: ti, a mindenkinek szolidaritásról papolók meg társadalomtudományi zsargonban fegyelmezgetők, ti hogy is gondoltátok el valaha, hogy nem fognak titeket körberöhögni?

Köszönöm egyébként a kérdés nyíltságát, nem félek tőle.

Első rész. Bővebben…

az olvasó kérdez 3.

Mi van a pasiddal?

Nincs “pasim”, sosem volt, sosem így gondoltam egyikükre sem. A pasi darabra van, üres, hivalkodós szó. Nem tűröm a normatív kategóriákat sem (merre “tart” a kapcsolat, komoly-e stb.). Csak a dolgok belső lényege érdekel. A kérdés indíttatása, az egész fontoskodás, pletykásság undorító. Miközben maga a történet annyira szép és valódi és érzékeny. Biztos, hogy nem teszem ki keselyűk koncának a konkrét személyét.

Az mondjuk megütött, hogy amikor megemlítettem a nempasimat, meg volt egy metaforikus poszt az összejövésről, akkor azonnal rákezdték, hogy csak behazudom, itt keresgéltek, ő is biztos nős (nem), kavarás az instán stb., de annyira nem meglepő végül is, mert ugye ez projekció. Olyané, akit nem ölel senki sem.

Itt jegyzem meg, hogy ha van egy kapcsolatom, és az a férfi nős, azt sem rajtam kéne számon kérni. Én a házasságban, hogy az szent volna meg belerondít a szerető stb., nem hiszek, ezért se kérje senki számon, ez a blog fő vonala, írtam erről egy csomót, hogy ezt csak a hazugok lengetik. éAz meg egészen nevetséges, hogy pont a kavarós magánéletűek ilyenekkel jönnek. Olyan kereszténydemokrata lesz ez a sok progresszív nő hirtelen, ha mást kell bántani és a saját szaraikat takargatni. Akkor náluk rend van, ők rendesen dolgoznak, küszködő, de jó anyák, és nem állnak ám le ilyen zűrös “pasikkal”. Csak hát ti pont arra vágytatok, hogy merjetek nemnormálisak lenni, szeressen titeket egy bárki regényesen, legyen kaland az élet, lehessen szabad a meló, biciklivel száguldhassatok a kaotikusan izgalmas életbe.

Mindent megírtam róla, amit az olvasóval közölni szeretnék. Ő nem fél, nem rejtőzködik, viszont nem lesz kontent, én se vagyok már balek. Érzem a mohóságot. De nem féltem őt, nem azért, nem tud ebbe senki belenyúlni. Csak a kezdő blogger közöl minden apróságot, ujjong előre a terveinek, vagy esztétizálja át a bornírt történeteit. Teszi ki a semmit a netre, hogy ott valaminek láthassa és láttathassa.

“Ez is micsoda boldogság, és csak a miénk.” Ezt élem át. A történeteim egyediek, emberiek, mélyek, nem valók az arénába. Aki látszott onnan, az maga is vadállattá züllött. Ugyanez vonatkozik a gyerekeimre, más személyes dolgaimra: nem arra vannak, hogy a magam teljesítményét, az értékrendem érvényességét megtámogassam velük, bármit bizonyítsanak. A szöveg, a gondolataim, élményeim valók az olvasóknak. Mindaz, ami a pletykaéheseket nem érdekli. Biztos, hogy nem fogok ugrálni, mint egy majom, hogy ugye elég sportos a testem/jó a “pasim”/rendes anya vagyok/le van takarítva a terasz/jók a cuccaim/szépen öregszem, ugye, ugye? Elég pukkasztó a sportolásom natúr közlése is, tépnek érte. Nem is kell semmilyen jóváhagyás, mert tudom, mit akarok, ki vagyok, és régóta írok fontosakat.

de hát miért nem kér segítséget?

Azt kérdezed, miért nem kér segítséget. Az a nő.

Dohogsz ezen erőst. Csóválod a fejed.

Mondjuk az iskolai közösségben egy nehéz helyzetű anyuka. Sajnálod a gyerekeit!

Röviden írom ezt most, nem kell érvelés:

azért nem kér segítséget, mert nem hülye. Előre tudja, hogy meg fogod alázni, vagy a közösség fogja megalázni. Tudja, mire megy ki a játék: azzal, amit segítségnek nevezel, te a fölényedet deklarálod, a közösségbeli rangsort betonozod be. Kifele van ez az egész. Te menetelsz elöl, hiszen nemcsak példásan élsz, hanem még segíteni is marad erőd, ő meg valahol hátul. És dehogy menetel. Fekszik a susnyásban, vérben, ájultan. Bővebben…

válasz aux elizának

Sz-nak is, szeretettel

Ami Nagy Blanka volt a DK-nak, az lett most Aux Eliza a harmincas feministáknak. Akik a vásárra így soha nem vinnék a bőrüket.

Hát nem veszitek észre, mit műveltek?

És sokan lájkolnak, gratulálnak, és kicsit sem értik, mi a gond ezzel, hogy Eliza most egy ügy arca lett. Róla írok a bejegyzés első részében (ne haragudj), aztán meg neked.

Ez egy nagyon fontos téma, és annyit tudok mondani, hogy az én olvasóim nem fognak neked rohadék kommenteket írni, és én sem a személyedről írok, hanem a nagyon is problémás jelenségről, amit kövérségmentegetésnek nevezek az egyszerűség kedvéért.

Ki is Eliza? Bővebben…

“rendet kell tenni”, “most mi jövünk”

Egy hete meg vagyok rendülve. Nem találom a szavakat. Nehezen alszom, hajnalban vergődöm.

Hát ők azok. Hát ilyenek ők. És ezért.

Júliusban is volt egy válság, de az legalább nem az én rokonom (mégis az én történetem, elképzelhetetlenül képmutató és mocskos, és nagy lendületet adott a regényírásomnak) (Laura, te itt?).

Most meg ott ültem sápadtan az anyám szertartása után: hát ők azok. Hogy felejthettem el? Ők azok, akik rendet akarnak. Mémszerűen egysíkúak, indulatosak, hőzöngők, egyszerre fölényesek és közben jaj, de nagyon áldozatok. Bővebben…

miért nem szolgáltatás a szex?

vasárnap… dehogynem

Érdekes, hogy ez egyáltalán felmerül kérdésként.

A szex nem tud szolgáltatás lenni, fogalmi alapon.

Nekem… érdekes. Nekik meg ugye… mit bonyolítom én ezt, minden lehet áru, ez is csak konszenzuális üzlet. Csak a prűdek tiltakoznak, mondják.

Ha erotikát szeretnél, teszi be a lábát az ajtórésbe a Farkas. Más dönti el…! Ezt nem hagyhatod.

EROTIKA. Bővebben…

keddem

Keddem hajnalban kezdődik – keddem is. Innen kihúztam két sort: általában túl gyorsan merülök az események, avagy a mondat sodrásába. El akarom mesélni hamar, ne raboljam az időtöket.

De nem kell ez a tapintatos hadarás. Ráérsz.

Szépen, sorjában, az ébredés ritmusában.

Ragyog a fény, csend van. Beindul a kutyamozgás. Először mindig az, érzékeli aktivitásomat. Felkelni is jó, erő van benne és várakozás, a nekiindulás izgalma, amely annyira más, másképp jó, mint a maradás nyugalma. Sőt, indulni nem is jó. Mert a menős nap délután éri meg, az ottlét bizonyosságában, vagy utána. A maradós reggel ellenben azonnal, a megkönnyebbülésben: nem kések el, nem jöhet közbe semmi, nem néznek rám hülyén, nem kell magamat elmagyaráznom.

Ebben stressz van, de csak korán, abban ragacs lesz, délután. Bővebben…

felkészülés…

Rendező! Nő! Kiáll, ha kell! Klasszikus boldogságkereső szerelmi történetet visz vászonra – de a nő nem pamlagról leomló, szépen sminkelt huszonéves, hanem szakmai nagyágyú:
idegsebész! Szerelmes film. Ironikus film. Orvosfilm. Budapest-fim! Azok filmje, akik nehéz emberek. És azoké, akik nem mondtak nemet a csalódások után, hanem volt bátorságuk elbíbelődni egy nehéz emberrel.

Horvát Lili az Enyedi-Gothár-Tímár osztályban végzett filmrendezőként 2009-ben, osztálytársa volt Szilágyi Zsófia (Egy nap), ebből az osztályból az ő nevük a legismertebb, ami nemzetközi hírnevet és női témákat jelent. Utána még doktori iskolába is járt. A film forgatókönyvét is Horvát Lili írta, és Csernátony Dóra és Miskolczi Péter mellett producerként is részt vett a készítésében.

A teljes cím: Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre. A film a kommunikációképtelenségről szól, amelyről a rebbenő hős azt hiszi, visszautasítás – de a
néző is. Meghiúsult találkozók és tervek; arrajárás és felsülés, véletlenül megpillantani az
utcán; telefonhívás, amelyet nem vesz fel a másik, és amikor azt hiszi, ő hívja végre, akkor
másvalaki az; cetlik és halasztott beszélgetések; úgy beszélni valakihez, hogy a beszélő
nem biztos abban, hogy a másik hallja, ott van-e. A két főszereplő Stork Natasa és Bodó
Viktor, és a film nem csak miattuk valóságos tűzijáték a színházba járóknak: Lukáts Andor,
Nagy Zsolt, Vilmányi Benett, Pelsőczy Réka is játszik, sőt, Nyáry Krisztián is feltűnik egy kis
szerepben. A rendezővel a bemutató másnapján skype-on beszélgettem.

Már a 2015-ös filmed, a Szerdai gyerek is komoly nemzetközi figyelmet kapott, viszont a Felkészülés… az első magyar film, amelyet meghívtak Velencébe a Giornate degli Auori versenyprogramjába, és ide csak tíz újító, eredeti hangú alkotás került be. Mikor tudtátok meg, hogy beválogatták a filmet?

A tavaszi karantén közepén érkezett a hír, nagyon hirtelen volt, hiszen még a nevezési
határidő se zárult le akkor. Elképesztő öröm volt – ott lenni ezen a legendás fesztiválon
nyilván önmagában is az, de ezen túl felcsillant a remény, hogy akkor mégis megy majd
tovább az élet, lesz még fesztivál, lesznek valódi, élő találkozások. Úgy készültünk, hogy nagyobb stábbal megyünk, hiszen sokak munkája ez a film. De a vírushelyzet miatt végül csak Stork Natasával és az egyik producerrel, Csernátony Dórával vettünk részt a fesztiválon. Nagyon figyeltek a biztonságra a velenceiek. Nagy vetítőteremben játszották a filmet, kihagyott székekkel. Maszkban ült mindenki, egy köhintés nem volt a teremben…

Mert lekötötte őket a film feszültsége…

Hát meg nem jöttek be a köhögősök. De igen, azt hiszem, a film is megfogta őket. Hatalmas
élmény volt, hogy utána élőben lehetett beszélgetni róla, nagyon jók voltak a reakciók. A
velencei szereplés aztán további fesztiválmeghívásokat is hozott.

Hogyan született a forgatókönyv? A stáblista említ egy lakásszínházi előadást.

1972-ben készített ezen a címen egy színházi előadást Halász Péterék legendás
művészcsoportja. De csak a cím felhasználási jogát kértük el tőlük, a történet a sajátom.

Nekem mint feminista bloggernek nagyon tetszett, hogy beszól a férfifejű, súlyosan hierarchikus orvostársadalomnak (és Lukáts Andor telitalálat paternalista főorvosként!): egy törékeny nő a szakmában a legnagyobb ász. Ez egy feminista film?

Úgy valahogy. De Csernátony Dóra producer és dramaturg azt mondja, hogy ez egy
antifeminista feminista film. Mert egy nagy karrierrel bíró nő egy érzelmi döntés miatt
kockára teszi, amit felépített – de ez a döntése a valódi szuverenitás jele.

Hogy alakult a casting? Márta szerepe, például?

Natasát régen ismerem, egyszerre jártunk egyetemre, azóta figyelem. Nem is értem,
hogyhogy nem kapott eddig nagyobb filmszerepet, hiszen annyira vászonra való az arca, az
alkata. Minimalista, közvetlen játékstílusa elsősorban független színházi előadásokban
nyilvánult meg eddig nagyon izgalmasan – örülök, hogy először nálunk játszik igazán
komplex, nagy filmszerepet. Nagyon intelligens, egyszerre erős és törékeny színész,
intenzív belső világgal – ezek a tulajdonságok elengedhetetlenek voltak Márta karakterének
megformálásához.

Nem csajos. Sőt, oversize ruhái vannak.

Nagyon is csajos, csak nem pakolja ki ezt a kirakatba. Van a megjelenésében valami
klasszikus egyszerűség – ha úgy tetszik, keménység, páncél. Ezt hangsúlyoztuk a
visszafogott ruhákkal, és sok jelenetben visel orvosi öltözéket is, ami szintén alkalmas arra,
hogy elbújjon mögötte.

A szexjelenet sem esztétizál, nem szól a zene. Nagyon nyers, valódi, dulakodós.

Nem kedvelem az esztétizálást, azt, amikor egy filmben a szex hamis vagy illusztratív. Itt
fontos dramaturgiai funkciója volt a szexjelenetnek: két szuperintelligens, ám egymáshoz
nagyon nehezen utat találó ember között egyszer csak létrejön a kommunikáció. Világos
lesz, hogy lényegi közük van egymáshoz.

Bodó Viktorért a Kalózokban rajonghattunk bő húsz éve, aztán volt még Ondris a
Jadvigában, illetve a Nexxtben volt főszerepe színházban és filmen, de azóta nem
játszott filmben.

Rendkívüli színésznek indult Viktor, de más irányt vett a pályája, színházrendező lett belőle.
A mi filmünkhöz fajsúlyos személyiség kellett, egy komoly férfi, akinek elhisszük: Márta átkel
érte az óceánon.

Ehhez képest antagonista Vilmányi Benett.

Benett jóval fiatalabb. Nem része annak a felnőtt szerelmi történetnek, amiben a Natasa és
Viktor által játszott karakterek benne vannak. Sőt, észre sem veszi, mi megy a feje fölött.
Tulajdonképpen az ő figurája is azt visszhangozza, mint Natasáé: hogy rávetítünk dolgokat a
másik emberre, amik csak a saját fejünkben léteznek.

A film narrációs kerete a terapeutával való beszélgetés: a főhősnő a problémáival, a valóság és a képzelet összecsúszása miatt szakemberhez fordul. Számoltatok-e a nézői elvárással? A nézők már sok ilyen amerikaias elmetrükk-filmet láthattak, és talán nagy végső csavarra számítottak.

Nem akartam valami frappáns szellemességgel zárni a filmet. Ez a történet elsősorban arról
szól, hogy elképzelünk mindenfélét a másik emberről, amikor beleszeretünk, de ez inkább
rólunk magunkról árulkodik, és aztán a valóban létrejövő kapcsolatban más történik már. Jó
esetben megtaláljuk az örömöt a valódi együttlétben is, de az már nem tárgya a filmnek, ez
az addig vezető útról szól.

Szerintem nagyon európai lett a film ettől a befejezéstől. És a Budapest-rajongás miatt is, ahogy tobzódtok a helyszínekben, a Péterfy, a Városmajor, a Szabadság-híd, a kint és a bent, közben a terek sötétek, elidegenítőek. És a két Krisztián (Nyáry, Peer) szerepeltetése miatt is nagyon budapesti a film.

Igen, nagyon fontos eleme a város a filmnek. Natasa karakterével együtt érkezünk ide, így
az ő belső történéseihez kerestük a helyszíneket, illetve azok ábrázolási módját. A budapesti
képek az ő aktuális állapotát tükrözik.

Nyáry Krisztián és Peer Krisztián szerepeltetése, a rájuk-ismerés inkább csak a hazai
értelmiségi közönség számára jelent örömöt, de azt hiszem, az általuk megjelenített
karakterek akkor is működnek, ha nem tudod, hogy a budapesti kulturális élet fontos
figuráiról van szó.

Mikor döntöttetek úgy, hogy kiálltok az SZFE mellett a fesztiválon?

Nem volt ez kérdés, vagy vita tárgya. Felhívtam Natasát, hogy tegyünk Velencében valami
gesztust ebben az ügyben, mire rávágta, hogy pont most akart ő is hívni engem ugyanemiatt. Pedig mindketten inkább visszahúzódó emberek vagyunk. Nem véletlen, hogy Mundruczóék is ugyanerre jutottak – nem beszéltünk össze velük. Egyértelmű volt, hogy ha van egy ilyen helyzet, hogy egy pillanatra többet jelentünk önmagunknál – hiszen a saját filmünkön túl a magyar kultúrát is képviseltük ezen a nagy hírű fesztiválon –, akkor erkölcsi kötelességünk kiállni a diákok példaértékű akciója mellett.

És ebben a pólóban voltatok a fogadáson is?

Nem. Viszont interjúkat adtunk benne. Annyira örülök, hogy belevágtunk és odautaztunk – a
negatív teszt után pláne azt mondom, hogy jó döntés volt.

*

A Felkészülés…-t szeptember 24. óta játsszák a mozik. Moziba menjetek, és igazi filmeket
nézzetek, ne bágyadt streaminget, ”minisorozatot” meg torrentet. Ha a kis mozit választod,
akkor nem az amcsi cég jár jól megint, hanem a hazai forgalmazó és a konkrét mozi, ez
pedig segíti az ő túlélésüket ebben a kritikus helyzetben.

most akkor mit kell gondolni…?

Előre lehetett tudni, hogy ez lesz: harsányság, talmiság, rikoltozás, hajtépés. ezért én gondoskodtam róla, hogy itt a blogon ne ugyanaz a nyúlós gumiszar legyen, ami mindent ellep és bevon mindenhol máshol. Kell előle a menedék, a tiszta hang, és az efemeren túli, hosszú távon érvényes, talán: örök állítások, amelyekre ha visszatekint a blogger ár hónaal később, nem érzi, hogy de ciki volt, hogy ilyen hevülten hajtogattuk a magunkét.

Az, amibe oly könnyű belesüppedni, feszültséget teremt, anyázást vált ki, és mindenki csak ideges lesz tőle.

Ezért a vírusról és az intézkedésekről, a politikai és közéleti reakciókról én nem okoskodtam, sőt, egy szót se szóltam. Ugye így volt…?, most félek, hogy nem. Hogy valamikor mégis rákezdtem, mondtam valamit, beálltam dialektikusan az egyik táborba, aktívan vagy mulasztással… Bővebben…

honnan tudod, hogy jó vagy?

A kérdés megkerülhetetlen, mert sokan egészen extrém mértékig nem tudják, kik is ők. Jók-e, elég jók-e abban, amit csinálnak – akár szakmáról, akár anyaságról, akár nemi identitásról van szó. Egész életükben nem tudják, és ettől olyan kuszák és szomorúak, toporgóak.

Már az elején kérdezek – a kérdésről:

1. Kell-e ezt tudni? A te dolgod-e tudni, vagy majd a közönség (ha alkotó ember vagy), a jóságod recipiensei, például a gyerekeid megmondják és visszajelzik? Mi van, ha nem jelzik vissza?

2. Mi az, hogy jó, mit is kérdezel ezzel? Valami teljesítmény, vagy a karaktered értéke morálisan: “helyes célok érdekében fáradozom”, vagy hogy értékes vagy…? értelmes az életed? esetleg ez valami rangsor, vetélkedő, és azt jelenti a jó, hogy másokhoz képest hol vagy?

3. Ez egy erős, inherens érzés, tehát belül van, eredendően, vagy edig másoktól függ, a külvilágtól tudjuk meg és aszerint alakul az érzetünk?

4. Aki nagyon tudja, hogy ő jó, az nem csak makacs, egoista, nárcisztikus, vagy, mit is írogatnak rólam mindig: elmebeteg? Bővebben…

válságba kerültem

Mint Nagy Olvasottságú Blogger, járok néha sajtóeseményekre, főleg kultúra, de életmód is, eléggé király így menni utána témáknak (én nem értem, miért van, hogy kollégák, esetenként nálam lustább és szarabbul képzettebb sajtómunkások rendszeresen nyávognak ezek miatt).

Most egy filmbemutató után vagyok, és a film fontos és jó. Nem érzek benne érdeket és nem kell semmit magamra erőltetnem, amikor írok róla.

De olyan is van, hogy odarobogok a bringámon szép ruhában, bringán, süt a nap, a hegy felé szellő lengedez a Duna felől, mosolygok mindenkire, isteni hely, jó kaja és még érdekes is a téma. A meghívás fejében pedig támogatólag írok az ügyről, a saját normáim és a jó ízlés szerint, persze.

Ahogy mások is, hiszen sokan vagyunk. Egy klasszik sajtótermék, amely hirdetésekből él (mint ahogy én nem), talán össze is szűri a levet az ilyen események finanszírozóival, vagyis kap tőlük támogatást. Bővebben…

szeretet, gyűlölet 2.

Erőlködve húzok, átírok, tömörítek, pedig jó mondatok voltak. Nem akarok túl hosszú posztokat. De nem nagy ügy ez: ketté kell szedni.

Ez az első rész.

…És hogy ez békés meggyőzés volna? Érzékenyítés, informálás? Ha jól csinálják, amolyan steinerkristófosan, és nem a mártonjoci őrjöng és vádaskodik nulla teljesítménnyel, akkor haladunk szépen a szeretet útján?

Mindig, az egész történelem során a hallható az eszmék hangja volt: szabadság, nemzet, béke, tolerancia, erős ország, megmaradás, szivárvány, bármi. De ami igazán mozgatta a világot: az eszmék mögött a pénz, az érdek, a hatalom. Az eszmék álruhák, néhány hóbortos naivat érdekelnek csak (és ők is fizetést kapnak érte). Ezért üzleteltek a náci hatalommal még a biztos bukás időszakában is, nem azért, mert az “eszmével” egyetértettek volna. És ezért váltják eszméiket emberek oly könnyedén.

Ma és már jó évtizede transznemű milliárdosok, befektetők pénzelik a gyógyszerkutatásokat, a műméh és a petesejt nélküli fogantatás kísérleteit (és te amúgy állatvédő vagy…?), a gender tanácsadó és operáló klinikákat, felvilágosító kampányokat – az egész ideológiát és annak médiabeli és politikai jelenlétét.

Az LGBTQ-ban egyre nagyobb a T, hízik a Q, és cenzúrázzák azokat, akik csak LGB-t akarnak, ahogy leterfezik és kirekesztik azokat a feministákat, akik nem szeretnék a néhány, feltűnő és hangos transzneműt a hátukon cipelni. Nem okvetlen ellenzik, ám külön ügynek, más természetű harcnak tekintik a transzneműekét. Akik szerint ez is kirekesztés. Bővebben…

szeretet, gyűlölet… 1.

Úton-útfélen használják a népek a szeretet és gyűlölet szavakat, és nem ám a személyes dolgaikban, privát viszonyaik kapcsán, hanem a közügyekben.

Csöpög az érzésektől minden interjú, kiállás, vélemény.

A gyűlölködők, kirekesztők nem értik! De mi, okosak, a szeretet hevült követei majd felvilágosítjuk őket, elmagyarázzuk, ki a rendes ember, hogyan kell élni, vélekedni és milyen szavakat szabad használni.

Mindenki más annyira ostoba, nem látja be, hogy ez közös érdek.

Vagy odalibben egy kisebbség tagja harcosan: el kell őt fogadnod, megértened, az érzéseire tekintettel lenned, mert neki milyen rossz, és attól rossz hogy te, te is kirekeszted.

Már miért kéne tekintettel lennem? Egy idegenre? Csak mert azt mondja, ő a jó ügy, őt kell védeni? Miért nem engem, aki – mondjuk – alkotó emberként vagy a Nem Vagyok Hajlandó Fotókat Szépítgetni kisebbség tagjaként vagyok folyton félreélrtve, támadva, kikezdve, rágalmazva? Miért nem követelőzöm én ennek nevében?

Én tudom, hogy jót akarnak, tudom, hogy megérkezett a trendbusz, tessék felszállni, nem akar senki lemaradni. Még a cikkíró sem veszi észre, mi zajlik, de sajnos, a butaság is bűn.

Én mindjárt idehányok, mi ez, kik ezek, akik ilyeneket osztanak meg?

Ez nem más, mint az erkölcsi fensőbbrendűség fitogtatása. Bővebben…

portrék 17.: ifjú bikámmal villogok

a “vasárnap nem írunk szexről” tabu tudatos megtörése

Igen, a jelenség létezik, ez nem amerikai vígjáték: a nő, már inkább a harmadik harmadban, vagyis termékenységszempontból a negyedikben, de persze nagyon csinos, és mindent meg is tesz, hogy ezt sokszor mondják, írják, szívecskézzék oda neki… a nő beújít egy jóval fiatalabbat.

Egy bikát. Bővebben…

mit tegyél a hatalmaskodó férfival? 2.

Nem pont ugyanaz a cím, de ez a második része ennek.

Ott tartunk tehát, hogy a mansplainingelő, aki le akarta uralni a beszélgetést, emellett nyilvánvaló hülyeséget írt, odavág még kettőt: buta vagyok, nem néztem utána* stb., és elbúcsúzik, de nem egyszer ám, hanem tízpercenként: szevasz, nekem ez ennyi, további szép napot, képzeld csak magad mindentudónak, remélem, az olvasóid is rájönnek. És visszajár, és nem áll le. Innen lehet tudni, hogy baj van.

Aki teátrálisan elköszön ahelyett, hogy valóban távozna, az mindig gáz. Más, ha kimondod, hogy neked ez ennyi, kiszállsz (bár a legjobb némán távozni, el se olvasni), de ha valaki köszönget meg jót kíván annak, akit épp olt, az mindig fölényt akar.

Az ember ilyenkor vádolja magát, hogy basszus, nem bírtam leállni, megint belementem a kommentháborúba, hát nem ér ez annyit, most majd mit gondolnak, és érzed is: ha nem hagyod magad, akkor a mansplainingelő mellé állnak… a nőismerőseid, őt sajnálják! Mert hát olyan kedves vegán srác. És ők, ugye, az állatokért (az ember ellen).

De amiről itt szó van, az az autonómia. Arról, hogy becsicskulsz-e újra, és ezzel újraéled a traumádat, azt, hogy nem ismerték el a határaidat, a tudásodat, a te virtuális területedet, és megpróbáltak lenyomni.

Ezért én nem bánom, ki mit gondol arról, hogy nem hagyom magam. Ki mindenki gondolja, hogy én rugalmatlan vagyok, nem vagyok nyitott. Húsevő vagyok, és aki vegán, az azt akarja, hogy nyitott legyek – de kinek a játszmája ez és ki itt a zárt? Okés-e, ha korrigálni akarnak, és hogy megtehessék, őrjáratokat tartanak, pirossal húzzák alá mások élményeit, preferenciáit? És máris kitalálja az erkölcsi alapot, hogy én általánosítottam és mindenkire mondom és ez nem igaz – az igazságosságot követeli egy szubjektív élményen. És erőből nyomom meg nárcisztikus vagyok, ő a békés, Miközben én vagyok az, aki nem is akartam vitázni, a saját, jól ismert, szubjektív világomat nem akartam senkinek a szubjektív (objektívnak gondolt) mércéjéhez igazítani. Nem volt semmilyen kérdés, ő tekinti vitának a helyzeteket. És ő odajött korrigálni és azt hitte, mi tehát beszélgetünk, vitázunk, és majd ő megmondja.

Aztán rámszállnak bosszúból a haverjai, de azt sem bánom. Arra is nemet fogok mondani, deklarálom az énhatáraimat. Legalábbis ezen a kicsi eseten gyakorlok a nagyokra.

Mert nem ment ez jól nekem akkoriban, régen – és most is büntetés jár érte, ha meglépem, de ha nem lépem, akkor újraélem azt a szenvedést. És abból lesz az önkárosítás, amikor úgy felgyűlik több eset. Én erre jöttem rá tavasszal: ezeket a feszültségeket ki kell sütni.

Amikor szembeszállsz (vagy ha edzel, küzdesz a célodért, bármi!), ebben kell bíznod: mindenki mindenfélét mond majd, de te vagy egyedül az, aki tudod, ki vagy, mi történt, mit akarsz. Biztosan tudod!

Biztosan tudod?

Én biztosan tudtam. A manipulációt is, a blogot is, az edzésemet is, a talmiság elleni tiltakozásaimat, az iskolai erőszakot is. Csak féltem.

Nekem ez a traumám, ahogy a tegnapiban írtam: a mansplaining és a blöff, hogy kicsiként én elhittem, hogy ők tényleg okosak, és megtehetik velem, megérdemlem, mert én nem vagyok értékes, és nincs méltóságom. Kínban érzem magam ettől, hogy 44 évesen a gyerekkoromról beszélek, rinyálok. Pedig mindannyian sérültek vagyunk, nem kell ezt szégyellni, és nekem a sajátomat meg kell gyógyítanom, én vagyok érte a felelős. És aki ezt agressziónak nevezi, az nem igazságos, nem érti. Másképp ítél meg nőt és férfit? Vagy eleve ellenszenvez velem mint “túl nagy egójú, hangoskodó, mániákus” valakivel, esetleg elfogult a témában (pl. vegán sértődés, barátért “kiállás”)?

Akik arra intenek: engedd el, azok valójában azt üzenik: el kell viselned, rendben van a status quo, vagy legalábbis nincs mit tenni ellene.

De, van. És nem a kis nőies EMK meg asszertív izélgetés, én ezekben nem hiszek. Bármilyen melót beletehetsz, olyan, mint ha úthenger alá ültetnél palántát.

Az autonómia az, amiről beszélünk. A kioktatás, föléd-tudás az autonómia megsértése.

A másik fél persze nem fogadja jól, ha rámutatsz, hogy ő most nevelget. Ő nem! Mit jelent a nevelgetés? Azt, hogy előíró jellegű, amit kijelent, hogy mi helyes, hogyan kéne élni, mivel használunk a Földnek, mi nem üdvös, nem tanácsos, nem építő, mi ellenben a tudományos igazság vagy a hittétel, mit nem néz ő jó szemmel, vagyis lengeti a mutatóujjat, és majd ő megmondja – tehát nem a konkrét támáról beszél, magáról is csak úgy, hogy a saját verzióját mint helyes utat jelöli meg. Szokták még hangoztatni, hogy nem vagyunk egyformák, mindenkinek más a jó, de csak magukra értik, hogy félretehessék a te állításodat. Ez is csúsztatás, arra jó, hogy leszóljon téged, aki mennyire nem vagy elfogadó (egy ténykérdésben).

Nyom, oktat és ellenőrt játszik.

Ne feledd: te nem tudhatod, ő tud mindent. Nem szereti, ha az ember, és olvassak:

 

Fú, de sunyi. Ha türelmesen kielemzem, mit művel, akkor én a szájába adok olyat, amit nem mondott, tévedhetetlennek hiszem magam és a követőimnek bizonygatom az igazamat (valami tudatos játszmát képzel a helyzetbe), nem vagyok nyitott, satöbbi, mindig ugyanazokkal a szavakkal. (Persze, hogy nem mondott olyat, persze, hogy nem érzi a motivációját, mert én a mögöttesre mutattam rá, ő pedig nincs tisztában az érzéseivel – az érzéseivel persze én se, meg nem is érdekel, én csak a mindig egyforma dinamikával vagyok tisztában.)

Ez amúgy kényes téma, azzal szembesíteni, hogy ő a századik ilyen: azt hiszi, ő mennyire egyedi, mert mindenki kritikátlanul rajong a bloggerért, de majd jön ő, ő lesz az okos, a vesémbe lát, rajtakap. Pedig pont ugyanazt nyomja, halál unalmas. Ezt nem illik mondani, nem is szoktam, de tényleg azt hiszik, a spanyolviaszt találták föl.

Nem akarsz elkullogni, nem akarod egyszerűen letiltani, sem kiakadni rajta – hogyan tudsz mégis falat emelni a mansplaining elé?

Gondolod, hogy majd pengén érvelsz, és akkor az az erőd. Ő viszont mindig odarak egy új propagandalinket, mindig az lesz a tudás, amit ő beszopott, az adott témában üzletelő, ragyogó szemű megmondó a tudományos forrás. Mindig elkeni, eltereli a szót, mindig harsány és rosszhiszemű. Miért? Mert győzni akar. Miért akar győzni? Mert az nem lehet, hogy ne győzzön, mert te nő vagy, illetve ő frusztrált, hogy nem elég okos. Az, hogy belemész a szőrözős, fél órán belül ötven kommentet generáló részletvitába, amelyet már lefolytattál vagy végigolvastál százszor, nem megoldás. Vannak viszont válaszok, lehetőségek, amelyekben nincs elkullogás, nem időrablóak, viszont lezárják a vitát, ha téged nem érdekel. Jogod van, hogy ne érdekeljen. Módosítva élőben is működik:

Semmit nem válaszolni, el se olvasni, agyadba nem engedni (ez esetben a te faladra hülyéség kerülhet, maradhat rajta és terjedhet tovább, de olvasatlanul is törölheted a kommentjeit).

Ha ő jött oda a te oldaladra, ő szólított meg téged, ő dumált bele a te mondandódba: ne engedd, hogy úgy fordítsa a szót, mintha te érdeklődnél az ő útja, verziója iránt, mintha te kérdezted volna őt, te mentél volna oda. (aki ezt nem érti, nem ért semmit) (ez a “nem vagy nyitott” zsarolás, hittérítői tempó, kommunkációs erőszak)

“Fentebb ezt már leírtam, kérlek, olvasd el!” (az eredeti állítást, amibe belekötött), vagy újra odamásolni ugyanazt az érvet, amit már írtál, ha belementél (ezt következetesen, amikor értetlenkedik, nem vesz figyelembe valamit).

Mint egy hülyegyereknek (hiszen az), újra meg újra, végtelen türelemmel ugyanazt. egy pillanatig nem minősíteni, nem bizonygatni, nem mutatni gyengeséget, nem hagyni magad provokálni, és semmi indulat!

(provokatív kérdésre, “akkor szerinted minden vegán hiánybeteg?” típusú sarkításra): “pontosan azt írom, amit gondolok, erre kényes vagyok, sok munkám és nagy rutinom is van benne. Próbáld értelmezni, amit már írtam! Kis segítség: ne magyarázd bele, ami nincs benne, válaszd el a szavaimtól azt, ami csak a te fejedben van, és légy jóindulatú.”

“Anomáliával (kivétellel, szabálytalan esettel) nem érvelünk.” (Ez akkor van, amikor pl. egy szem kövér ember kiáll, hogy neki tökéletes a vérnyomása, vérképe, vagy a Vegán Testépítő legendája, amit ha kicsit megpiszkálsz, borul, mivel csak promóciós termék.)

“Bárki, aki a testemre, étrendemre, egészségemre megjegyzést tesz, rakja mellé a saját DEXA-ját, fürdőruhás fotóját és vérképét. És találkozunk tíz év múlva, és akkor is ugyanezt tegyük ki. És utána kérdezzünk meg másokat, mit látnak.

“Nem spekulálhatsz ellenem, hogy én biztos beteg vagyok, meg biztos nem élvezem az edzéseket. Ez agresszió.”

“Gondolkodhatom másként, jogom van ahhoz, hogy ezt tiszteletben tartsák, ne nyaggassanak miatta. Felnőtt vagy, dolgozd fel.”

“Ha a kedvesség, elfogadás, tolerancia neked fontos, akkor gyakorold te.”

“Nem vagyok köteles megmagyarázni, érvelni sem. Nem hívhatsz így tetemre. Nem attól lesz igazam, hogy neked beszámolok több évnyi felismerésről, olvasmányról, mint valami vizsgabizottságnak.”

“Ha érdekel a téma, és nem csak győzni akarsz, akkor olvass te utána, menj el egy előadásra a témában.” Vagy (én bloggerként) “erről már írtam: (link)” (lehetőleg tldr fajtát, bassz ki vele, mert ebből látszik, hogy tényleg nem érdekli mélyen)

Ez az utóbbi azért fontos, mert rengetegen belesétáltunk a csapdába, hogy húsz releváns poszt és ötszáz érvelő komment után hagytuk, hogy magyaráztassanak maguknak álnaiv kérdéseikre, elölről az egészet. Gyere ki a hóra! Mi van, nincsenek érveid? Akkor én nyertem! – Nem, barátom. Te verekedni akarsz, erőt demonstrálni, éhezed a feszkót, és erre használnál. Rám ilyen helyzetekben rendszeresen odacsődítették a vegán, antifeminista, szentesiévarajongó stb. haverokat is: figyeld, balhé van, tiszta csőcseléklogika. A nőket (feminizmus témában például) gyakran magyaráztatják így, kifárasztják, pedig ha valóban téma érdekelné őket, akkor önállóan megkeresnék a szakirodalmát, és nem lenyomós csatározást rendeznének belőle az arénában. Ha meg a véleményed érdekelné őket, akkor csak elolvasnák, amit leírtál, és nem kezdenének hajszába. Zavaros álnevű kommentelők a blogon: érdekelne a véleményed arról, hogy (provokatív kérdés, miért nem uránbányászok a nők, ha akkora az egyenlőség, miért szeretik a néger faszt, miért mindig a rossz fiú tetszik nekik)… EZ NEM KÉRDÉS, ez szemétkedés és lenyomás.

“Nekem nem voltak hozzád kérdéseim. Miért faggatsz engem, mit akarsz tőlem? Ez provokáció.”

“A vitám, az erre szánt időm nem szolgáltatás, nem jár.”

“Nem tetszik, hogy parancsolgatsz, le akarod uralni a beszélgetést.”

“Honnan veszed, hogy én vitázni akarok? Hogy minden helyzet vita, pusztán attól, hogy te vitázni akarsz? Vita akkor van, ha két ember akarja, és nyitottan, az értelmes vita szabályai szerint, egyenlő felkészültséggel, szándékosan e célból ütköztet, és nem egózik, viszont valóban nyitott. Szerinted itt ez van?”

!!! (Mellékszál, külön posztot nem ér: ez az érthetetlen ebben az importcikkben, pedig Gyárfás Dorka egy viszonylag éles kés a Wmn konyhaszekrényében. Ezek a helyzetek, amikről a szakértő ír a Vice-on, nem viták. Szó nincs nyitottságról, meggyőzésről, intellektuális ütköztetésről, Platónról. Ezek érdekkonfliktusok, játszmás helyzetek, erődemonstrációk. Apuka is a gyerek felügyeletét akarja mondjuk, meg nem akar tartásdíjat fizetni és a másikhoz alkalmazkodni, persze, hogy mindent bevet. Az is csúsztatás premisszaként, hogy aki a cikket olvassa, A Szent Wmn-olvasó, az a jó ember. Ő csak védekezik, neki van igaza, és a másik a nárcisztikus… pusztán azért, mert a másiknak élesebb az agya, vagy nem olyan tehetetlen, amikor az érdekeit védi. Fujj.)

“Sértett ember ne vitázzon, az nem vita. Ha belém kötsz, direkt nem érted, amit írok, a nyakamra jársz, az nem vita.”

(És főleg akkor nem, ha irigyli a másik elérését, a követőit, és erre hegyezi ki a dolgot: te itt a követőid előtt akarsz kinyírni /mártírkodás/.)

“Moralizáló, gyerekes, giccses propaganda vitázik itt a biokémiával.”

Ha azt érezteti, hogy ha nem mész bele a vitába, akkor nincs érved, és ő győzött: “Azt hiszed, gólt rúgtál, sőt, meccset nyertél. Nos, a helyzet az, hogy nem akarnak veled focizni, mert béna vagy.”

“Nem kell szépen beszélnem és minden apró kötözködésedet megfontolnom, mert egyszerűen igazam van. Te beledumálni akarsz csak. Nyugi, téged senki se bántott.”

“Nem vagyok tévedhetetlen, te viszont tévedsz, egy olyan szinten, hogy ahhoz nekem nincs energiám.”

“Szerintem csak unatkozol.”

“Úgy látom, az egészet nem érted, és nem is akarod érteni.”

“Az előbb jeleztem finoman, hogy nekem ez nem jön be, de akkor mondom még egyszer: NE. A hangnem, az indíttatás, az egész… ÁLLJ LE.” (ez csak akkor működik, ha nem mentél bele a vitába, egy flame végén nem okés)

És lehet nevetségessé tenni, fricskát kiosztani. A focis például, vagy valami maró irónia. A fricska az, ami elemi öröm tud lenni. Gyógyító. Ő persze egócsorbításnak éli meg – és a férfiegó nem csorbulhat.

Ha ellenállsz az agreszív mansplainingnek, a kibicek majd rémüldöznek, miért veszel mindent olyan komolyan, mész bele a vitába, ezt már írtam, de sőt, jön az, hogy nem sajnálod őt, hát nem olyan képzett, nyomorog, gyerekei vannak! (Kozmáék, ez kurva jó volt, akkor írta egy nő, amikor a maestro halálosan megfenyegetett)

* Nem tudom… lehet, hogy ez a fiú komolyan azt hiszi, hogy nem olvastam vegán témában évekkel ezelőtt a közkeletű megmondókat, szinte mindent? Miközben könyvet írtam étkezésről, és tételesen cáfoltam a vegán hittételeket vagy öt hosszú, elemző posztban? Ez tök sértő, hogy úgy magyaráz, mintha én a nullán állnék, és újdonság lenne nekem Varga Balázs. És persze influenszereket/vállalkozókat linkel. Nem zavarja a drukkerhangulat, az anyagi érdek?

Ha nem azt mondom, amit ő “tud”, akkor én nem vagyok felkészült. Ennyi a lényeg. És jön a kognitív disszonancia, és bosszú.

De aki itt a blogon annyira egyetért, “bólogat”, lelkesedik, majd feljajdul akkor, amikor pont nem a saját hitét, hobbiját, szokását olvassa visszaigazolva (margarin, kávé, városi autózás, babahordozás, kitörés napja, kézműves igénytelen kismamafabrikálás…), az is ugyanez. “Eddig szerettem a blogodat, de….” Azt sugallja ezzel: köteles vagyok pontról pontra minden kis hiedelmét visszaigazolni, megerősíteni, csak mert neki az a kényelmes. Mintha ez lenne a szolgáltatás. “Csalódtam benned!” Rémisztő, mennyire nem vonatkoztatnak el. Mennyire tekintélyelvűek, kritikátlanok, hataloméhesek tudnak lenni.

mit tegyél az okoskodó férfival? 1.

Köszönöm a gazdag anyagot, fiúk!

Mit jelent a mansplaining? Honnan ismered fel?

A mansplaining, a paternalisztikus kioktatás, a férfias okoskodás, a fölülről beszélés láthatatlan és mindennapos maszkulin kommunikációs stratégia, egyben hatalomgyakorlási forma két felnőtt között; férfiról nőre irányul. Hirtelen az lesz az érzésed, hogy a férfi, aki hozzád beszél, voltaképp a főnököd… a tanárod, a gyóntatóatyád… vagy a webcam megrendelője, miközben nem az. Ő ad feladatot, ő az okos, neked figyelned kell, neki dolgozol, atyáskodik, tévedéseket korrigál, megment, türelmes vagy épp parancsoló. Bővebben…

mit tehetsz TE a környezetért?

Most ez a divat, mondják. De az én életemben a zöld szempont mint meghatározó értékrend és életszervezési elv nem a kétezres évek trendje. Eleve nagyon alacsony fogyasztású, a polgári minimumok alatt élő családból jövök (se autó, se étteremben kajálás, se drága nyaralás, se divat, se dísztárgy, viszont spúrság, újrafelhasználás és vaastag “jóleszazmég” attitűd).

Aztán nagyon erős ökonevelést és tudatosságot kaptam középiskolás éveimben, gyakorlatit is a nomád táboraink révén, és sok információt, szemléletet, amiért nem tudok elég hálás lenni a biológia-kémia tanáromnak. Később aktív voltam civil hulladékügyben és kerékpárosként, majd egy pici zöld párt működésében is szerepet vállaltam 2006-ban, abban már volt műemlékvédelem és privatizációellenesség, anti-GMO (és Jánost is ott). A blog első éveiben kétszer is írtam arról, hogy a saját életemben mit teszek, mennyire vagyok ökolány. Eleve magyarázkodva, “ugye, elég jó ez, ugye ez ökó?”:

azért ökolány vagyok

ökolány vagyok-e még?

Most is lesz ilyen része a posztnak, hogy én mit teszek, önkritikusan. Bővebben…