egészséges életmód, életmódváltás, diéta, sport: mi lényeges és mi nem?

Újra írok erről is, a szavazataitok alapján, illetve egy tágabb körnek (akiket a többi témám kevésbé érdekel), tehát nyilvános a poszt. Amúgy is a jelszavas írások mellé kiteszek egy-egy nyilvánosat is az egyensúly kedvéért.

Itt találsz még olvasnivalót:

izmos cikkeim

sportrovat: https://csakazolvassa.hu/sportrol-etkezesrol-eletrol/

Jelszóért írj: csakazolvassablog@gmail.com

Miért én, miből írom ezeket?

Hét éve edzek, nem múló szeszély volt, nem álltam le. Többfélét edzek. Rengeteg tapasztalatot szereztem magammal, módszerekkel, a versenyzőkről és az életmódváltókról. Meg azokról, akik elvek miatt basztattak (feminista gesztus-e edzeni, nem etikus a ketó, mert az állatok, miért nem vagyok szolidáris a beteg, kövér nőkkel). Ez mind hülyeség, ürügy, feszkózás. Egy értelmes ember nem kérdőjelezi meg a sportot, más ember döntéseit. A sport nem valami hobbi (“más meg horgol”), nem opció, nem non plus ultra vagy dicsőség, nem is puszta szenvedély és mánia, hanem az életminőség alapja. Örülj neki, ha nem döbbent kétségbeeséssel jössz rá ennek az igazságára, arra, hogy ha időben elkezded, az életedet mentette volna meg, de most már mindegy.

A leállás, feladás tanulságai: sok nőt láttam az évek alatt, cukormentes diétázótól lelkes teremjáróig, neten is és személyesen, akiknél a felbuzdulás átmeneti volt, az előző élet erősebbnek bizonyult, és nem tudtak visszaállni abba a mámorba már. Használd e tanulságokat a saját javadra, csináld jobban.

Elméleti ismeretek, főleg alter irányban, és pontos szavak. Bloggerként van nyilvánosságom, visszajelzéseket kapok mások életmódválktásáról, kaptam lehetőségeket, megismertem embereket, közösségeket (Reed, futós VIP, ultrafutók, gyúrósok, cukorbeteg egyesület sajtótájékoztatói, az ország tortája).

Mi a lényeges?

A célod. Kinek mi: jobban szeretnék lenni. Vissza akarom fordítani a zsírmájat, magas vércukrot, IR-t, pajzsmirigylanyhulást, fáradékonyságot, depit. A feszültséget akarom levezetni. Egészséges, fitt testösszetételt akarok. Izmokat akarok. Hajlékony akarok lenni. Le akarok futni egy konkrét távot. Ehhez igazítva kellenek a tettek, hosszú távon tartott szokások. Nem tudod más céljait követni, nem ugyanazt tartja szem előtt az, aki harminc százaléknyi zsírt tervez lefogyni, mint aki erősödni, izmosodni akar.

Az, amit VALÓBAN csinálsz. Nem a duma, nem a hangzatos szavak, nem a fotó, amit kedvtelve nézegetsz. Azokban a pillanatokban, amikor a döntéseid születnek és amikor cselekszel, egyedül vagy, és az őszinte, mondhatnám gy s kíméletlen, ninvncsen magúszás, hamuzás. A többi talmi, vagy lehet ugyan csinálni, de nem fontos.

Rendszeresség, legalább valamiben, de túlzó vállalások nélkül. Nekem ilyen volt a heti egy Edzés, ot nagyon komolyan megtoltuk, heti egy volt olyan, célzott és edzős, azt soha nem mondtam le (a többi spontán volt, szabadon választott időponztban

Őszinteség magaddal. Senkinek nem kell bizonyítanod, nem az a lényeg, hogy elhiggyék, vagy ők mit gondolnak. Posztolni, blogolni plusz vállalás, ha azt érzed, hogy az motivál, de nem nekik csinálod és nem is kell másokat meggyőznöd. Normális ember nem kéri számon idegeneken, hogy mit edzenek és azt hogyan naplózzák.

A hosszú távú folyamatok. A szalmaláng-lelkesedés pár hét alatt ellobban, akkor örökké újra akarod kezdeni, és permanens kudarcban létezel, megszokod, hogy most se jártál le, most is visszajött a kenyér, nem is zavar nagyon, a szavak és tettek kiüresednek. Nem érdemes két napos “hízást” vagy egyhetes folyamatokat komolyan venni. Azt nézd meg, mi lett az elmúlt négy hónapban, mondjuk. Vagy éves távon. Fejlődtél-e, azt látod-e a tükörben vagy fotókon, amivel elégedett vagy. Milyen a testösszetételed most, aztán fél évvel, egy meg két évvel később. Minden azt harsogja, hogy hú, de jó, gyorsan megcsinálni a csodát, de ez nem így működik. A fitneszversenyzésbe nagy reményekkel szállnak be a leányok, aztán két szezon után kiderül, hogy ahhoz a kegyetlen műfajhoz nem elég fegyelmezettek, vagy testileg nem bírják. Eredmény alig, belebetegszenek, meddővé válnak. És a keserű tanulságokat már nem fogod olvasni. (Hacsak nem állnak ki ezzel is, hogy hogyan tákolgatják össze az elrontott testüket, mekkora hősnők.)

Az a lényeg, hogy KEDVED van, megmarad a kedved a sporthoz, örömet jelent.Ahogy röplabdáztál a gimiben, nem akartál te semmit, csak olyan jó volt. Kedv nélkül egy normális életben nem megy, luxustevékenység, tékozlás ennyi időt, figyelmet, vállalást szentelni a testnek, tuti kiégés. Rendelsz mondjuk egy kúrányi csodaitalt a tománszabinától (vagy akárkitől), aztán azt érzed, hogy kurva sokba került, meg azt is, hogy nem mentél vele semmire, viszont megutáltad.

Hogy veszed rá magad még mindig az edzésekre?, kérdezik. Úgy, hogy nekem Nyuszi a példaképem.

Semmit nem erőltetek magamra, azt csinálom, amihez kedvem van (vagy könnyen veszem rá magam), és amit csinálok, azt egyszerűen csinálom. Nem kell betartanom semmit, feszesen léteznem, “erkölcsi alapon” edzenem, tervet követnem, tekintélyszemélyre hallgatnom, mert ez az egész NEKEM jó, és tudom, mi működik. A “kell”-ek rombolóak, szabad ember nem kedveli, ha kötelező valami.

A sport, a kemény, az nagyon fontos, ha valódi változást (gyógyulást, formaépítést, teljesítménynövekedést) akarsz. És nagyon motiváló keményen edzeni: látod, mennyivel jobb tőle már pár alkalom után is a formád, a hangulatod. A kis egyenletes vállalások nem hoznak sem olyan örömet, sem olyan eredményt, hogy kitarts.

Nem igaz, hogy

, ezt azok mondják, akik soha nem futottak hosszú távot vagy emeltek komoly súlyt órákig. Képzeld el, hogy megeszel egy ültő helyedben százötven gramm cukrot, betésztázol, mint a verseny előtt a maratonfutók, és utána nagy súllyal, komoly izommunkával vagy egy tizenöt kilométeres hegyi futással teljesen leüríted. Semmiféle kárt nem okozott az a tészta, cukor (azon kívül, hogy ismét szénhidrát volt az üzemanyagod, tehát a ketós adaptációt nem segíti, de most nem arról beszélünk). Az ilyen “süti után kemény edzés” viszont nem bűnhődés, ha így fogod fel, akkor nem érted. Nem lehet (nem érdemes) naponta sütizni, fogadkozni, hogy “úgyis leürítem”, de csak néha edzeni. Nem arra van ez, hogy megmagyarázd a sütit, hogy majd te utána úgyis edzel, vagy majd holnap (a leürítés aznap érvényes, azonnal: verseny előtt és közben a bringások ötösével tolják a snickerst, két csomag ropit, gyors szénhidrátot). Még viszonylag egészségtelen szokásokat, sütiket is ellensúlyoz, ha keményen edzel, az csak sima kalória. Ha üldögélsz, meg tinglitangli az edzés, akkor lesz nagyon fontos a brokkoli natúr csirkével.

A hosszú távon kemény sport vagy csoda, vagy kényszeres, életpótlék viselkedés ( a barátnőd cicát ment és állatvédős oldalakon pörög, te meg eszeveszetten gyúrsz). szerelembe esel, vége lesz.

Ami valóban tartható, és összességében, többéves távon számít: hogy aktívan élj. Nem tudsz mindig lejárni a terembe, órákat szánni erre, de képes vagy apró szokásokat meghonosítani. Bringával járni (a meg se mozdulás, teljes bemerevedés helyett), komoly sétákat tenni a kutyával, napi tevékenységek közben aprókat gyakorlatozni, főzés közben guggolni húszakat. Nincs olyan, hogy ez ne férjen bele. Ezt nevezzük életmódváltásnak, nem a pár hetes nekibuzdulásokat.

Több szakasz van. Először vezeklünk azokért az évekért, amikor anyaként, tévézve, pizzaevő partner mellett a testünket rongáltuk. Helyreállítunk, gyógyulunk, építgetünk. Akinek megvan a forma, annak fenntartás a dolga, nem korlátlan a növekedés. Ha meggyógyultál (menj laborba rendszeresen!), akkor már nem kell egy vértanú hitével diétáznod. Nem kell már feszíteni, de ne is állj le, továbbra is a napi sport vagy aktivitás a lényeg. (Megint lábjegyzet, a leállásról: volt ilyenem, hogy én naponta vagy heti ötöt futok, egyre jobb leszek, aztán valami miatt tíz napig nem futottam, és amikor megint, konkrétan kedd este, és tartottam tőle, hogy vánszorgás lesz, akkor REPÜLTEM. Gyorsabb voltam és nagyobb öröm volt. Lehet tervezetten is szünetet tartani, sokan mesélik, hogy ugrásszerű a fejlődés utána.)

Az ülőmunka legnagyobb ellenséged, bemerevít, természetellenes és rongáló a testtartásod. Aki rászokott, nem mozdul meg többé. Ha irodában ülsz jellemzően, akkor még fontosabb, hogy ne heverj el otthon, ne ragadj net meg -flix elé, aktív legyél (séta, bringa). Minimum.

Cikkem erről.

További ellenség: a gabona, az esti lakomák, az alkohol. De ez se dogma.

Naplózz, dokumentálj, magadnak, hogy lásd, honnan jössz, hogy altoztál. Később tanulságos lesz, miből jöttél, hogy zajlott a változás, mi működött sémi nem. Ha nem lennének a jegyzeteim, naplóim, képeim, nem tudnám, hogy alakultak edzésszokásaim, testsúlyom.

Csináld egyszerűen, magadnak. “Nem kell sokat dolgozni, csak mindig.”

Mi nem fontos?

Az előre beharangozások, kihívás, a fogadkozások, hogy mostantól te majd mit csinálsz. Nemhogy nem fontos, hanem gátol. Ide értem azt is, amikor én mondtam, hogy majd én mostantól ezt meg azt. Soha nem lett az. Mert amikor ez nem olyasmi volt, hogy beneveztem egy futóeseményre, akkor nem tartott sokáig, elment a kedvem (persze vannak nálam fegyelmezettebbek is). De mindig edzettem tovább.

A kiló, vagy nagyon a formára, kinézetre fókuszálni. Pláne a visszajelzésekre, amelyek nem mindig őszinték, vagy udvariasak, vagy direkt basztatás. Az a fontos, hogy sportosan élj és jól érezd magad. Aki kritizálja a külsőd vagy a módszered, az általában rosszabbul néz ki.

Túl szigorú rendszerek, megszabások, korlátok, feszes rendszerek. Biztos van, aki képes ilyesmire, de a változatos élet közbe fog szólni. Nem fog sokáig tartani.

Állandóan váltogatott módszerek, éles váltás, csodavárás: most ez, most az, egyszer napi ötször evős versenyződiéta (amatőrként), aztán böjtre esküszik. Egyszer vegán, egyszer paleó. Milyen érdekes: nekik semmi nem működik, nem lettek jobban, érthető is, ha azt állítják, nem működik semmi. És aztán büfés kajálós mindent leszaró, aztán megint puritán önfegyelmező. Nincs is erre szükség (már ha nem élvezed a sok dumát, ami ezekről megy). Válassz egy irányt, és maradj benne. Nem baj, ha egy kicsit kevésbé feszesen csinálod, de az irány az legyen, aminek utánajártál, ne “und meg”. Én soha nem fogom azt hirdetni, hogy okés a gabona vagy az 50+ százaléknyi szénhidrát. A felfedezés és gyógyulás időszakában szigorú ketó volt, most főleg alacsony szénhidrát, a zsíradaptálódott állapotomat sok böjt és ketós napok, nem félek a zsírtól, hústól. Alkalmilag meg dinnye, főtt kukorica, sör is, mert nem csak a biokémia van, hanem kulturális, szociális hatások is. Havonta kétszer eszem kenyeret. De az irány maradt. Mindig az én döntésem, és soha nem hazudok arról, mit eszem.

A nyafogás, mindenféle gondolok, érvelések. Azon agyalni, van-e MOTIVÁCIÓD, milyen módszert válassz, meg azon fanyalogni, hogy mások (akik többet edzenek), hogyan csinálják. Mii tetszik, mi “szimpatikus”, mi nem. Ez csak elveszi az idődet, a fókuszodat a cselekvéstől, éledet tompítja. A cselekvés valójában roppant egyszerű. Just do it.

Egy emberre, módszerre, példaképre vallásos hittel ráfeszülni. Megint kitetted a fókuszt. Nem kell neked ő, megvan az eszed ehhez nélküle is, a saját szinteden remek eredményeket Mellette lehetsz vallásos, hihetsz mindenfélében, rajonghatsz, de a sport, életmód területén nem érdemes kultuszokba beleállni. Mindenfélét kipróbálni. A kevesebb több – és főleg olcsóbb.

Hely, terem, csoport, lejárás, szervezett sport. Lehet jó, de nem lényeg. Nekem a legtovább, megbízhatóan azok a mozgások maradtak az életemben, amelyek alig eszközzel, egy órányi szabad időben, lezárás és kemény élethelyzet idején is végezhetők: erdei futás, kutyával futás, bringa, itthoni enyhébb tormák és súlyzózások.

Nem fontos, hogy ki mit mond: a környezeted, a netezők, a károgók és örömgyilkosok. Túl sokan adnak erre, velük vitáznak, mások véleményén őrlődnek, amelyek nem róluk szólnak, hanem az illető helyzetéről, beakadásairól. A fotelről, mert ők semmit nem edzenek, ellenben önigazoltak. Nézd már, meg, ki mondja, a károgó hogyan él, hogy néz ki. Nekem ezekben a basztatásokban született meg a mondat: pont azért nem csinálom úgy, mint te, az “aggódó”, mert nem akarok olyan életet, testet, amilyen neked van.

Tudd magad, és magadra igazítsd, amit csinálsz: te egy másik élet vagy, neked nem árt a karfiol, hiába olvastad, hogy ő azt kerüli, ebből nem az tanulság, hogy “a karfiol nem egészséges”. Nem sokra mész azzal, hogy másvalaki miket hirdet. Ne olvasgass túl sokat a lelkesült kihirdetőknél, pláne ha kis cégük is lett ebből: ők pénzt akarnak, dicsőséget meg követőket. Te meg akard a saját jó életedet. Nem igaz, hogy motiválnak, én azt látom, hogy edzős, életmódi témák iránt rajongók naponta elpergetik a szavakban a tenni akarást, és edzeni már nem fognak. Az elméleti gyúrós: egyszer egy mamami, akit még mindig szeretek, megírta nekem, hogy ő mindent tud elméletben, minden gyakorlatot, szakszót, követte ezeket a posztokat, vett olyan pólót, fehérjét, de soha nem ment el terembe. (Aztán egyszer kinézett a huszonegyes busz ablakán, és látta, hogy húzódzkodom a Szépkilátás cukrászdánál a játszón. Akkor írta meg ezt.)

Megint más, ha a közvetlen környezetedben húz vissza, szabotál, örömgyilkol valaki, anyád, férj, barátnő, feminista ismerős. Ez nagyon szomorú, és tudd, nem a sportról van itt szó. Ne hagyd magad.

A módszerek, tanok, lelkesedések általában. Túl sok a vita, hogy saját testsúly vagy gépek-súlyzók. “Nőies” mozgás, Pilates, jógázgatás, vagy “ellenkezőleg”, crossfit, terepfutás. Ne egy mozgásfajtáért lelkesedj, hanem a mozgásért! Amúgy a súly hatékonyabb, izzadni jobb, mint nem, ezt nem lehet cáfolni. Az beszédes, ha valaki irtózik a súlytól, meg “nem akar olyan izmos leni”, haha, egy lusta önkímélőről van szó. Tanuld meg bírni a súlyt, ne azért, hogy gyorsan növessz nagy izmot, hanem mert kemény edzés nélkül nem lesz eredmény, és azt meg kell tanulni, felfejleszteni magad olyanná, aki bírja, elbírja. Ez azért is fontos, mert nem korlátlan az időd, és nem mindegy, hogy mennyi izommunka és fejlődés történik egy edzés, egy óra alatt.

Felszíneskedés, bizonyítás exnek, barátnőknek. A pillatöltés és körmös után, mellett jócsajság-céllal való edzegetés. Holmik, szép, “motiváló” cuccok: ebből lesznek az edzőtermi tükör előtt húsz percekig fotózkodók. De tizenegykor nekik is menniük kell.

A magamutogatás. Ha kedved van megmutatni a tested, formád, az is oké, szóval ez sem dogma. De elképesztő mértékű, lelki zavarokra, alacsony önértékelésre utaló, hamis műsor megy a témában. Nem az számít, hogy úgy nézz ki, mint a műfaj példaképei, nem is az, hogy abba a zajos közösségbe tartozz, hanem az, hogy te, a hétköznapi ember megcsináltál valamit. Hogy mit teszel érte ma és féléves távon, mit kerülsz el a te saját jó életed, ép tested érdekében. Hogy ne keress kifogásokat és ne szépítsd fel a valóságot.

Ha fontos neked, hogy ne röhögtesd ki magad, akkor ne kamuzz. Becsületes képet tegyél ki, szemből, ne pózolj, ne szerkesztgess. Tedd ki az eredményt (idő, táv, testösszetétel). A változást. Ne félj attól, ki mit szól, amíg te becsületes vagy. Mérést tegyél ki. Ne írj hangzatos szavakat kezdőként, kínos lesz fél év múlva.

mit jelent… 6.: felnőttnek lenni

Felnőttnek lenni azt jelenti, hogy tudom, ki vagyok, és tudom, hogy én döntök az életemről. Tudom az autonómiám. A felelősség is az enyém. Nem hagyom, hogy mindezt kétségbe vonják, egyediségemet kigúnyolják, eredményeimet leszólják.

Nem kell megmagyaráznom semmit: egyrészt vagy világosan leírtam a posztomban – annyi a poszt, most már gondolkodj te –, vagy csakis rám tartozik. Ha nem érti, ha furcsa neki, az az ő baja, csináljon valamit ő.

Odalibben, azt hiszi, ő végre megmondja. Gondolod, hogy ha leszólod azt, amiben hiszek (blog, sport, elv), akkor majd a homlokomra csapok? Komolyan veszlek? Itt aki valamit nem ért, az te vagy. Viszont nem is kell értened. Mit nézegetsz?

Felnőttnek lenni azt jelenti, hogy egyenesen beszélek. A világosan érzékelt énhatáraimat jelzem, és ha kell, mert nyomják, akkor megvédem. Az énem egy alkotó emberé. Ha valaki oda benyomulna, akár Nagy Szerelem, Karizmatikus Főnök, Szuggesztív Példakép, az nagy baj lenne. Annyi melóm van ebben, hogy ez lettem, aki.

Nem félek a Neméntől. Ne nyomjon.

Nem érzem önzőnek magam, ha képviselem az énemet: senki nem teheti meg helyettem, és semmi jó nem származik abból, ha nem teszem.

Bővebben…

amikor hamiskodsz

Van azért, aki sportol.

Az önmotiválás, a kis sikernek való örvendezés érthető, gyakori, de csúfosan ciki tud lenni, hogy a megmutatásakor kicsit úgy fel van javítva – nem tudom megszokni.

Nem, nem lehet mindennek örülni, mindenért lelkesedni, mert az devalválja a teljesítményt.

Most elmondom, miért zavar az, amikor

1. odabiggyesztik, bármilyen módon megemlítik a maraton és félmaraton szavakat azok, akik nem futnak, Ragen Chastain híres rekordja is ilyen: a legsúlyosabb teljesítő ever,

2. a lelkes blogoló ujjong, hogy ő keményen készült, és lám, megvan a maraton – ez valóban futóverseny volt, és a nő meg futó, de a nagy helyzet az, hogy a táv nagyobb részét gyalogolta, és ezt elhallgatja, elkeni (“teljesítettem”, “megvan a maraton”). Majd idevirítja nekem, aki soha versenyen egy métert sem gyalogoltam, hogy ő mekkora példakép, milyen boldog és szép a teste és bezzeg neki nincsenek ellenségei.

Féltávig jól haladtam, élveztem a futást, az emberek zaját, a szurkolók buzdítását. Aztán a második fele már szenvedés volt. Nem holtpont, hanem holtvonal. Folyamatosan, egybehúzva, javulás nélkül.

 

Az ötórás futás

 

5:20:47, a szerk.

alatt volt időm átgondolni az élet nagy kérdéseit. Főleg, hogy minek kellett ez nekem. Végső konklúzióm, hogy talán pont a szenvedés miatt. Hogy megmutassam magamnak, hogy kellő munkával, odaszánással, kitartással elérhetem a célomat. Hogy ezt lássák a gyerekek is: ha nem is minden sikerül rögtön, elsőre, akkor se adjuk fel. Hogy nem a cél az öröm, hanem az út maga. A tervezgetés, az előre átélése a célnak. Az uralkodás saját magunk felett. A lustaság legyőzése. Hogy akkor is tesszük, amikor semmi kedvünk hozzá. Hogy a végén aztán megjön a kedv is. A megérdemelt fáradtság érzése. Az elégedett tudat, hogy nem telt hiába a nap. Hogy nem rajtam múlt, ha esetleg nem sikerül.

 

Most sikerült, és ez nagy öröm. Meghozta a gyümölcsét a sok munka. Már tervezem a következőt.

https://szerencsefia.reblog.hu/

(Persze honnan tudom mindezt? Onnan, hogy gyanús lett, éreztem a hamisságot a soraiban, és kikerestem, és megnéztem a nyilvános versenyfotóit és eredményeit. Nézik az enyémet is. Először azon röhögtem, amit ideírt valami zúzós poszt alá, hogy ő bezzeg, “vizespalackkal a kézben futva az izomépítés is megoldódik”… Aztán a többi, az egész kamu, nulla megélés, hiún lobogtatott kontent, nagyon kezdőnek vagy jóindulatúnek kell lenni, hogy valaki ezt ne vegye észre. És a blog, ami az enyémhez képest, ugye, kedvet csinál meg pozitív, csupa hazugság, elkenés, egó. Soha nem szggatná magát nyilvánosan, tényeket sem ismer el, ünnepli magát.)

És az én Hollandiámat nézegették irigykedve. Soha nem hamisujjongtam szét, és soha egy métert nem gyalogoltam az eddigi húsz versenyemen.

3. Ragen Chastain spárgája:

4. Amikor komfortzónán belüli lötyögéssel nagy deklarációkat tesznek a kezdők, példaképpé avatják magukat: baby steps, “de én büszke vagyok rá, tőlem ez is nagy dolog, magamhoz képest”; amikor tanácsadói szerepbe lépnek olyanok, akik szinte el sem kezdték, semmi eredményük, mintha volnának olyan okosak, hogy másoknak “segítsenek”…

Lám, nekem ez se jó, én olyan szigorú vagyok, hogy nem csak az a bajom, ha valaki kifogásokat keres, hogy miért nem sportol, hanem az is, ha sportol ugyan, de alig van eredménye, és felnagyítja.

Bizony, ezek ciki viselkedések, és én tudok jobbat, olyat, hogy igazán büszke lehess, egy pillanatig ne érezd, hogy ezt meg kell utómunkázni meg magyarázni, meg hogy az egész azt szolgálja, hogy végre te is oda tartozz, a menők közé… hogy képes legyél vállalni azt, ami van.

Vagy amikor a ki sem talált, szinte el sem indult blogot, vállalkozást agyondizájnolják: van logó, grafika, névjegykártya, hirdetés, kiírják, hogy a közösség finanszírozza, és nekik ez a munkájuk. Jéjzusom. Amikor egymást díjazzák körbe-körbe a bloggerek, és elbüszkélkednek, hogy díjat “nyertek”.

Eddz hónapokig csöndben, kínlódva, vívd meg a harcodat, majd utána mesélj és buzdíts. Legyen meg a blogod teste, tartalma, minősége előbb. Én akkor, amikor a napi sportot elkezdtem (2014 szeptemberében), már évek óta blogger voltam, érdekelte az olvasóimat  a személyes életem is, mégse mutattam bő fél évig semmi konkrétat abból, hogy edzek, mert nem tudtam, van-e üzenete másoknak is, és nem tartottam különösebb csinnadrattás teljesítménynek. Fotót meg később is csak alig, és soha nem felesztétizáltat, agyonszerkesztettet.

Akkor álltam ki a sporttal, amikor kockahasam lett és négyféle sportban fejlődtem hatalmasat. Pofátlanságnak érzem, amikor valaki az eredmény elé vág a szavakkal. (Más eset az apró magánblog, ahol tényszerűen, oktatás, ujjongás, céggé válás nélkül, önironikusan beszámol valaki, miket edz és eszik, és magát motiválja.)

Korábban a lábam volt a legkevésbé formálható testrészem.

elefántboka, cölöpvádli

5. De még az is ide való, bár emberileg érthető, amikor a helyüket nem találó, ugyanabban a szarban keringő emberek egy konkrét, magasztos cél felé tartó útnak láttatják a körözésüket. Kis nekibuzdulások, nagy deklarációk, sok fotó, részeredmények, feladás, ekkor kiírják a motiválós dumát, hogy “mindneki elbukik, megigazítom a koronám, megyek tovább”. Hát, ilyen az élet, ugye. Nem, nem ilyen, ez bénaság. Vagy elöl jársz, vagy nem. Nem olyan nehéz ez, hiszen te határozod meg a céljaidat, más nem tukmálhatja rád, hogy te pont milyen legyél – én sem gondolom, hogy vagy fitneszversenyzői tested van, vagy ásd el magad. De ha a saját céljaidat évek alatt nem éred el, sőt, távolodsz tőlük, ha kis emberi botlásnak láttatod azt, ahogy az általad hirdetettek és vállaltak ellenkezője szerint élsz, akkor ne akarj motivációs guru lenni. Ha mindezzel pénzt kerestél, akkor meg szégyelld is magad.

Erre példa 160 gramm Lupui Iza tevékenysége: testileg egyre rosszabbul van, mégis egészségügyi tanácsokat ad másoknak. Közben ő is rájött, meg lett a kuruzslótörvény is, és feladta az inzulinrezisztens meg életmódváltós vonalat.

6. Sajnos, ezt sok éves törzsolvasók is csinálják: lelkesülten blogolnak, innen vett fogalmakkal, mondatokkal, ötletekkel vagy témákkal állnak elő, miközben nem jelzik soha, ki volt az inspiráció, sőt, egyértelműen nem vállalnak engem. Ki ne derüljön, csak privátban hálálkodnak. Ezen mindig megdöbbenek. Az én tollaimat használod! A másét akarod! Neekd ez rendben van?

Azért zavar mindez, elemien és gyomortájt, mert a kifelé élés, az elismerés e mohó vágya ront rajtad is. A villogásra megy a kapacitás. Pedig a teljesítmény lényege, teste, törzse az, hogy egyedül vagy Isten ege alatt, és megszállottan, némán, ellenzékben, makacsul csak csinálod. Hogy lemész a kígyós sötétségbe, átverekszed magad rajta, megszenveded, és utána lehet kijönni a fényre és elégedettnek lenni egy-egy pillanatig. És nem azonnal jelszavak, vigyorgás, hashtag, mozgalom, biznisz, tapsvihar, táborba tömörülés, egyetértők hada. És nem sorolod, hogy jaj, ezért nem edzettem, meg azért nem, nem használod kifogásnak a kiskutyád műtétét…

Amikor nagy szavakat használsz és nyilvánosan örülsz magadnak, akkor devalválod és kisajátítod azok munkáját, akik valóban dolgoztak.

Legyél komoly ember.

Akkor deklarálj, amikor már megcsináltad.

És akkor is ismerd el, kik indítottak el, kiktől tanultál.

mit kéne macerálnom még magamon?

Most annyira más minden, mint amikor nincs forgatás. Az egész napirend, hangulat. Hallgat a múzsa. Tegnap megrohamoztunk egy hajót, felrohantunk rá valami hetvenen. Futáspótlék. Sok ember, várni, viselkedni, magamról gondoskodni (jelmezben menstruálni). Fáradt és kicsit gyanakvó vagyok.

Ugye amit csinálok (statisztaként járok egy sorozat forgatására; most épp és időszakosan más filmekbe is), az szakképzettséget nem igényel, van, hogy pihentető, tudok írni ott is. Legegyszerűbb kategóriái nem is fizetnek valami jól a szíváshoz képest (ma már annyiért nem is megyek), ám változatos mint élmény az itthoni meg írós munkák után. Van, hogy osztálykirándulás, máskor hadifogság. Közben több lehetőség érik a gyerekeimnek is, ezt is szervezem, és velük kísérőként megyek.

Jó ez, csak sűrű. Érdekes maga a forgatás és az emberek is, el-elcsodálkozom a mindenfelől jött arcokon, sorsokon, attitűdökön, mondatokon. Bővebben…

hogyan ne fájjon? 2.

Itt van az előzményposzt, a problémafelvetés, a mindig jobban szerető és jobban fájó nő: a nő, aki nagyon tud szeretni A válaszokból pedig itt az első rész: hogyan ne fájjon? 1. Ez a második része a válasznak. Bővebben…

finnyás fogyasztók

Ez nem antikapitalista poszt – noha én régóta nem csak elvekben, hanem tettekben is nemet mondok a rendszerre: a blog reklámmentességével, azzal, hogy amit az olvasóknak nyújtok, azt nem tettem termékké, nem fancyzem föl szép honlapon az itteni javakat, a bevételem önkéntes adakozóktól származik, és azzal is, hogy elhatárolódom a hivatásos női médiától, amely gépezetként működik, hirdetői kegyek és általános helyeseltség érdekében helyezkedik. Csak így lehetek szabad.

Most viszont nem a rendszerről beszélek, hanem egyfajta egyéni viselkedésről, ami engem irritál. Bővebben…

látszik rajtad?

Sose szerettem, amikor valaki kiírt magára valamit. A feliratos, látványos logós táskákat, a kedvenc-metálzenekarom pólókat, a világnézeteseket, pláne a vicceskedőeket. Ha rádsózzák az ilyen ruhadarabot, még csak-csak, de aki ezért pénzt is kiad, bizony, megérdemli. Soha nem ízléses, mindig megfoszt önmagad, sőt, talán embervoltod egy részétől. A BFE Gólyatábor 2007 meg a legalja, olyanban Mads Mikkelsen is lehet, én menekülőre fogom. De nem vettem fel többet, sőt, leginkább egyszer sem a futóversenyes reklámhordozó trikókat sem.

Viszont ez csak annyi, hogy én nem veszek vicces feliratos vagy látható márkajelzéses ruhákat, nem teszem magam hirdetési felületté. Bővebben…

profilképeink

Alig másfél évvel később elképesztőnek tartom, hogy ennyire nem akarták érteni, miről szól és mit bírál ez a poszt, és mi mindennel előálltak, hogy így meg úgy, olyanokat cáfolni, megmagyarázni, amit én nem is írtam. Röviden: hogy sokan mennyire pofátlanul, ön- és másokat átverve nem vállalják, felszépítik az arcukat, de még meg is magyarázzák.

Hétszáznál több ismerősöm van a facebookon. A profilképével kapcsolatban a többség nem nagyon tudatos – vagyis, jó ízlésűt akartam írni.

Előnyös akar lenni, hökkenetesen ügyetlenül.

Hosszú, okostelefonos fejek vannak.

Külön csoport, akiknél a körben cicák, mandalák, gyerekek, idézetek vagy nonfiguratív feketeség, azoktól, akik nem szeretik az arcukat, és az se érdekli őket, hogy akinek írnak, akit bejelölnek, lásson már valakit a képen. Állati nyugtalanító egy névnek és egy elvont ábrának írni. Főleg ha nem is valós ismerős az a valaki.

Feljavított, szűrős, műtermi parádézás is van a nőknél. Szexiskedés, gyönyörű szemkörnyékek. Pálmafás kivagyiság. A biznisz logója. Nem ám külön oldalon.

Vagy több éves, néha évtizedes fotó. Rá nem ismersz.

Van, aki a hétköznapokban gondosan sminkel, belövi a haját, “ad magára”, és azt teszi ki, olyasmit. Ez okés.

Összességében igazolványkép típusú “ilyen vagyok, vállalom” profilkép csak pár tucat ismerősömnél látható. Hiúság nélkül, információként. Bővebben…

sajnos, nem talál munkát

a járvány előtti időkből

Ma nem leszek empatikus, és nem leszek a proletariátus barátja sem. (Viszont nem vagyok kizsákmányoló sem: olyan proletár vagyok, aki nem hivatkozik a helyzetére.) Nem fogok senkit megérteni és megvigasztalni. Aki meg akar sértődni, az meg is fog, de a poszt világosan körvonalazza a jelenséget, amiről beszélek. Ez már rég nem az a blog, ahol sorra vesszük a kivételeket, hogy megnyugodjon az, akit eltalált a poszt (ő nem, ő kivétel!), vagy leszögezzük, hogy van olyan is, aki nem tehet róla, és tényleg mindent megpróbált és kvalitásos, ügyes, szép és jó – csak hát a világ! Köszönöm a megértést. Nem fogok magyarázkodni.

Mert amikor a nyavalygás, a vesztes állapot fegyverré válik mások ellen, akkor meg kell állni, és értékelni a helyzetet, az okokat. Ne legyünk elitisták, de a butaságnak és lustaságnak én biztosan nem emelek piedesztált. Azt sem engedem, hogy ellenem fordítsák, és azok teljesítményét vonják kétségbe, akik keményen dolgoztak. Szívesen megráznék sokakat: nézz már magadra! A frusztráció trükkös jószág. Ha hatalmat hisz magának, agresszív és könyörtelen, ha épp nem, akkor jön a B oldal, az áldozatiság: hogy beszélhetsz így egy nyomorult emberről? Nem csak válófélben levő, visszautasított férfiak, elhízott és ítélkező nők, hanem az álláskeresők is előadják ezt a műsort.

A sorsod alakítója vagy. Helyzetedet tekintve pedig nem vagy jelentős hátrányban azokhoz képest, akik most nem sírnak.

Miért szidod a munkáltatókat, a munkaerőpiacot, ahelyett, hogy összeszednéd magad? (És: ha soha senki nem akart téged igazán, akkor miért hangoztatod, hogy neked ugyan nem kell társ és gyerek, hiába is erőlködnek? Meg hogy hol az igazi férfi/nő? Ugyanaz a problémám: hogy csakis kívül keresed a bajt.)

Könnyen beszélek, mert Budán élek jómódban? Ohó, ne a jelen állapotomat ítéljétek meg – nincs állásom, de nem is keresek, mert a szabadságra szavaztam. Ha nem engedhettem meg magamnak valamit, akkor nem engedtem, de nem panaszkodtam. Most sem engedek, ha nem engedhetek. (Mennyit basztatott János képmutató rokonsága, amikor pedig volt, bejelentett, tiszta, értelmiségi, és mellette GYEDen meg TGYÁSon voltam! A tények nem érdekelték őket.) (És anyáméknál laktunk.)

Én tudom, milyen tologatni a csekkeket. Bővebben…

füttyögés = nemi erőszak?

Nem. És:

ilyet soha senki nem is állított.

A megnövekedett érdeklődésre tekintettel egy kis gyorstalpaló.

Azt mondjátok, ez műbalhé. És hogy bunkó férfiak mindig is voltak. És hogy természetes a füttyögés. Ösztönös!

Mikor, mitől, mennyire kellemetlen a szexuális beszólás, füttyögés, közel jövés, érintés? Bővebben…

tartható-e a forma?

Kotrom a blogot, évekre visszamenőleg, rendet rakok, mérlegelem a szövegeimet. (2015-2017) Van, amit erősnek és kompaktnak érzek most is, ez kellemes. Máskor ámulok: hogyan bonyolíthattam ennyire túl, és egyáltalán, miről szól ez az írás? Vagy: ez én voltam, ilyenek foglalkoztattak…? Elvesztem a részletekben.

Mennyivel egyszerűbb most a lét!

Azóta ugyanis történt egy s más. Sorolom. Bővebben…

ott állsz a szélben

Két kérdés tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom. Ma az egyikről írok.

Ott állni a szélben. Bővebben…

te miért hallgatsz? – frissítve (csillagos jegyzet)

Ha már eleget mondogattuk, hogy a rántott sajtot kétszer kell panírozni, meg hogy ha nem lett volna az a szörnyű házasság, akkor nem lett volna az a három szép gyerek sem, meg hogy azért az éremnek két oldala van, és kell árnyalni a történteket, és már fuldoklunk a saját átírásainktól, cinkos-társult kussolástól és a gyáva titkolózástól, netán komoly belső késztetésünk van, hogy valami érdemit, innovatívat mondjunk, akkor előfordul, hogy szembe találjuk magunkat valódi, súlyos történetekkel, netán a sajátunkkal, vagy olyannal, ami a szeretteinket elemien érinti, vagy ha elvibb, gondolkodóbb, ügyek iránt elkötelezett népek volnánk, akkor az igazságérzetünket.

És olyankor azt javasolják nekünk, hogy ezt ne most, erről inkább hallgassunk, ez nem ilyen egyszerű, nem szabad hangoztatni, “nem kell sulykolni”, az nem tesz jót, nem így kell, ne neveljük bele a gyerekbe.

Miért szisszennek fel azon, ha valaki kimondja az igazat? Már mi a bánatért hallgatnánk?

Csak a tiszta beszéd van a hatalom, a zavaros ügyek, az elnyomás ellen. Bővebben…

reményteljes mondatok azoknak, akiknek épp nagyon nehéz

Ez most mindjárt egy állati nagy közhellyel indul, de írok egyébként is egy posztot, amelyben arról van szó, hogy mely közhelyek azok, amelyek nem hamisak, nem leegyszerűsítések, hanem pont hogy az elemi igazság esszenciái. Mondjuk már két éve írom, ez elég jellemző. Tele vagyok ilyen egykor lázasan elkezdett, megakadt témákkal, vázlatokkal. (Kérlek, gyarapítsátok a gyűjteményt! Ne olyasmi legyen, ami jól hangzik, vagy bárcsak úgy lenne, wishful thinking, lúzerség-igazolás, hanem tényleg, ütősen pofán csapósan bizonyul igaznak.)

Legyőzöm az öniróniámat:

Az idő mindent begyógyít. De tényleg.

Nagyon kevés maradandó, élethosszig tartó önvád, érzet, emlék van, olyasmi, amin nem segítenek az évek, az új élmények. Telik az idő, és minden keserves emlék, trauma elhalványul, enyhül, feldolgozódik, elviselhetővé válik – vagy elfelejtődik. Mármint akkor, ha nem maradsz benne. Ha elhagynak, ha elköltözöl. Ha kijössz abból a helyzetből, vagy megszűnik. Igazán nem tudom, mit mondjak azoknak, akik pont azzal küzdenek, hogy nem tudnak kijönni.

Megszokni, benne maradni, belestockholmszindrómásodni viszont nem vidám. De pont most olvasom (a klotyón, és gyorsan, mert hétfőn papírgyűjtés) Mérő cikkében, hogy az öncsalás, az illúzió, a vetítés, az nagyon is kell, általa elviselhetőbb az élet. Bővebben…

a szerénység parancsa

Hogy én mit gondolok magamról?

Kérdi a kommentelő.

No de bármit is gondolok, annak mi az alapja? Ez az én kérdésem. Mert nem mindegy, ki van magáról szerény véleménnyel. A szerény teljesítménye miatt, vagy mert – újítóként is, felmutatható eredménnyel is – már kötelező előadni, hogy ez semmiség. Ugyan…!

Nem annyira gondolkodom én. Benne vagyok. A valóság nagyon erős, kihat mindenre. Egy biztos: elbírom a valóságot. Ez is valami.

Eleve: élünk, egészségesek vagyunk. Nem gyűrt maga alá az, ami velünk történt. Ez önmagában nagy teljesítmény. Én ennek is tudok örülni. Ki hitte volna, hogy ezen felül extrákat tartogat az élet?

Ó, basszus. Nem az élet. Én nem leszek szerény. Ez az egész erőltetett, önlerontó, szimpatikusnak szánt, helyezkedő beszédmód: jaj, csak ne zavarjak másokat, nehogy azt higgyék rólam, hogy nagyképű vagyok. Aki ezt várja el, akit zavar a teljesítmény (mert erről van szó), annak én nem akarok szimpatikus lenni.  Bővebben…

ha nem volnék blogger 1.

Sokat gondolkodom ezen mostanában. Milyen lenne egy teljesen másik élet? Az én életem persze, a sajátom, de ha másképp alakult volna.

Ha mondjuk élne János. Ha megszületett volna az ő onkológiai diagnózisa idején visszaforduló negyedikem. Ha mást csinálnék délelőttönként.

Mit csinálnék?

Nincs semmi apropó, ez csak elmerugalmas játék.

Ha nem volnék blogger, akkor Bővebben…

reménykedve nézeget

határozói igeneves szerkezet

Te is azok közé a nők közé tartozol, akik végzik, amit kell, úgy ránézésre jól vannak, a helyükön vannak, de titkon az a remény mozgatja őket, hogy lesz egy társuk, akivel végre beköszönt a boldogság?

Esetleg gályarab vagy, és a horizonton csillan a társ? Az a heti egypár óra, amikor azt éled meg: jó veled, szép vagy, önmagadért szeretnek?

A már-valamennyit-élt nők e tekintetben háromfélék:

Az első kapcsolatban él, csinálja a dolgát és félhalott, amit jól vagy rosszul leplez. Ilyen az élet, a lángolás elmúlik, valamint minden házasságban vannak hullámvölgyek (de tíz éve, naaaa…! az nem hullámvölgy). De amúgy nincs nagy baj, a gyerek szépen nő. Bővebben…

az imposztorszindróma mélységes paradoxona

imposztor: csaló, szélhámos, gazember.

imposztorszindróma: “ó, hát ez semmi, csak szerencsém volt”. Amikor valaki nem hiszi el a saját sikerét. Tények és visszajelzések ellenére is mardossa, hogy amit elért, az semmi, ő érdemtelenül, környezetét megtévesztve jutott előre, másoktól vette el, vagy csak szerencséje volt. Az önbizalomhiány, elszámolási, magyarázkodási kényszer sajátos formája. Az ezzel küzdő ember (az esetek túlnyomó részében nő, akinek karrierbeli sikere van) fél, hogy egy nap leleplezik: ő csak egy csaló.

Ezt tudtuk eddig, terapeutánk kedvenc témája volt. Menjünk most tovább, mert Réz Anna meg azt mondja:

Attól, hogy imposztorszindróma létezik, még lehet, hogy egy blöff vagy.

Szegény, szegény jó imposztorszindrómások, blöffölők avagy sikeresek! Most aztán már végképp nem tudják… Bővebben…

gondolataid mélye

Ritának

Pikareszknek

Most jön néhány, lélekbe nézős bejegyzés, lassúak, elmélyültséget igénylőek, megrendítőek. Egészen pontosan három, ebből a mai és a következő összefügg. Érzek igényt erre. Ez nem az erre járó, izgire rátapadó olvasó csócsálnivalója. Nehéz megírni is, olvasni is. Csendes, ritkás kommentelők néha elárulják, hogy ez a vonulata a blognak fontos a számukra.

És a számomra is. Ritkán írok olyat, ami nekem is egyidejű, friss megrendültségem. Általában a bevált, bejáratott felismeréseimet, az életemből, annak rutinjából következő állításokat írom meg, amikor rájövök, hogy szövegként újszerűek tudnak lenni.

A legutóbbi friss, engem is megrendítő gondolat az volt, hogy milyen erősen védi a társadalom az első feleségek narratíváját. Itt.

És most ez. Igyekszem nem túl hosszan, nem túlírni.

*

Szóval akkor ezzel nincs mindenki így!…

Én ezt nem tudtam. Bővebben…