neheztelni

A mai poszt arról az érdekesen ellentmondásos helyzetről szól, amikor pont arra neheztelünk, aki nagyon közel áll hozzánk.

Mélyből, tétován, növekvő haraggal neheztelünk rá, és mivel ellentmondásos ez az érzés, fojtottan is – nehéz ezt felismerni, kimondani, kilélegezni. Nem is mindenki vallja be, még magának se. Nehéz is volna: szeretlek, te vagy a legfontosabb, együtt vonulunk fel a világ előtt, és mégis haragszom rád, tele vagyok váddal, bánom ezt az egészet, elegem van. Beléd szerettem, azért, amilyen vagy, most meg azt sikítom belül: miért vagy ilyen, miért nem vagy más?

Nem kell félni ettől sem, nézzük meg közelről az érzést. Bővebben…

ezek a szegény beteg emberek

Péterfy-Novák Évának ajánlom

Elterjedt ez a beszédmód is, egészen rémisztő, ahogy értelmes emberek is beszállnak: emberek lebetegezése, okoskodás arról, hogy sajnos, a pszichiátriai betegségek mennyire ártalmasak, kezelni kéne őket, segíteni rajtuk, nem elég őket ignorálni, mert így tönkreteszik a környezetüket, elhitetik a hazugságaikat.

Külön megírtam már a nárcisztikusozás csapdáit és hazugságát:

mi a bajom a nárcisztikusozással

– mert éppen ez a legdivatosabb terminus, amelyet egyszerűen figyelmet keltő, bátor, tehetséges, alkotó emberekre mondanak rá olyanok, akik kevesebb figyelmet kapnak, pedig hiún forgatják hosszítós kamerájú okostelefonjuk előtt az arcukat, hogy aztán kiposztolják kétnaponta, hogy ők milyen szépek, és olyanokra mondják rá a nárcisztikus diagnózist, akik meg nem, csak egyszerűen megnyilvánulnak, állítanak valamit. Ez elég vicces.

Első állítás, elmélet. Ahogy (innentől G. interpretációját idézem) Michel Foucault is megállapította, a mentális diagnózisok legfőbb felhasználási területe a hatalom gyakorlása, és a bulvárnárcizmussal is ez a helyzet – akik veszélyeztetik a rendet, azoknál büntetésre használják, a hatalmasoknál pedig a felelősség elkenésére.

Aztán. Itt van a beszédmód, -pozíció alapvető paradoxona: honnan, de tényleg honnan tudod te, hogy te és akikhez szólsz, akik lájkolnak és veled bólogatnak, mind a “helyes”, egészséges, áldozati, segíteni akaró oldalon álltok?

Túl gyakran hangzik el a pszichiátria terén képzetlen, vulgárdiagnózisokban utazó, hevesen facebookozó nők szájából, hogy az illető (volt férjük, annak új partnere, anyjuk, barátnőjük, kollégájuk) mentálisan beteg, nárcisztikus, paranoid, mániás, borderline, rosszindulatú hazudozó – egyáltalán bárkire rámondják, aki valamiért zavaró a számukra, akinek az igazát vagy igazságát nem hiszik el, nem ismerték meg, és akinek az igazát kényelmetlen volna belátniuk. Bővebben…

megmondom, mi van, apukám (2.)

Tegnap felvetettem a kérdést. Azt mondtam: nem üresedett ki a házasságod, de persze attól még rossz. Ha pontos és fejlett az önismereted, akkor nem fogod elhibázni, hogy mit akarsz, mire van szükséged, és akkor tudsz dönteni, és nem leszel görény, nem bántod a másikat.

Milyen opciók vannak?

A legrosszabb benne ragadni és rombolni egymást. Van ebből az olyan, aki csal is, és úgy rombol, a másik pedig a szentéletű bántalmazó. Ő azt mondja, a családot egyben kell tartani, neki a másik kell csak, mással ő nem is tudna, ennek jegyében öli, nyírja. Ő kihagyja azt az élményt a további életében, hogy egy nő kívánja, és pokollá teszi a házastársa életét a nagy rendesemberségben – ez az érzelmes típusú bántamazás. Ennél rosszabb nincs. Bővebben…

megmondjam, mi van, apukám? (1.)

Tényleg megmondjam? Akkor megmondom. De aztán ne legyen harag!

Szóval.

A házasságod nincs válságban, nem üresedett ki, nem hidegültetek el. Nem az van, hogy valahogy az asszony olyan kedvetlen meg hisztis újabban.

Van ilyen is, de veled nem ez van. Hanem Bővebben…

a tömeg ereje

Mert tudjátok, semmi baj Lola vagy Ildikó kutyájával. Komolyan mondom. Édesek, kifejezetten szívesen nézem a képeiket. Kutyát is, gazdát is komálom, érdekelnek. Lájkolok, mert szokás, lájkolok, mert áj lájk it. Ríli. Nem idegesítenek, eskü. Nem nekik szóltam be.

Nem embereknek szólok be.

Egyesével sosincs baj. Bővebben…

jópofa kifogásaink

Akárhova nézek szomorú közegünkben, a nők improduktív érzelmekben, játszmákban és szokásokban dagonyáznak. Kultúrafogyasztás, párkapcsolat, egészség, anyaság, testmódosítás, emberi viszonyok – bármi lehet, egyként szomorú és romboló, amit csinálnak, vagy csak fölösleges, drága és erőlködős. És én még – mint született fővárosi, diplomás, egészséges nő, egészséges gyerekekkel – a közegnek a könnyebb életű részét látom.

Olyan jó lenne, ha jó lenne a nőknek.

És még ítélnek is, és nagyon mondják. Ők, akik irgalomra szorulnak, toleranciáról beszélnek, pont ők a legkeményebb normatív ítélkezők. Csakis úgy lehet élni, olyan helyesen! Bővebben…

a háziállatok és én

De főleg az értékrendem.

Van kutyám, és mindig volt kutyám, tízéves koromtól. És ez nem jelent semmi különöset, teljesen személyes ügy. A kutyám nem rég várt vágyteljesülés, nem hobbi, nem agyonbabusgatott státusszimbólum. A kutyaséta nem parádézás, nem szocializálódás a környék kutyásaival és főleg nem a szar házasságomból való menekülési ürügy.

Most amolyan családi kutya van, futó- és kirándulópartner, jön nyaralni, ha vihető, teraszon hever mellettem, míg napozok. Tudja a helyét. Bővebben…