nézzünk-e roman polanskit?

Vagy bojkottáljuk az ilyen alakokat a pékbe? Ne toljuk őket a jegyvásárlással?

A minap megnéztem Woody Allen új filmjét, az Óriáskereket, és nagyon hatásosnak gondolom, megjegyezve, hogy szereti elverni a nőkön a port. Erre érkezett a kérdés, hogy elvi döntés-e, hogy nézek egyáltalán Woody Allent.

(Ez nem az a poszt, amiről írtam az előző végén, hogy a jóemberség a kérdés, vagyis, hogy én nem akarok már annyira mindenképpen és elsősorban jó ember lenni, de az is megvan.)

Izgalmas kérdés, annyi szent. Akarom-e én annak az alkotásait fogyasztani, akiről tudjuk, hogy kiszolgáltatott embereket bántott? Talán pont a művészi hatalmával visszaélve?

Szeretnék leszögezni valamit. Velem nem történt meg még az a fajta meghasonlás, hogy valaki a kedvencem lett volna, hatalmas formátumnak tartom, majd szembesülök a nem-művészi tetteivel, és az erkölcsi felháborodás miatt dilemmába kerülök, hogy szeressem-e, fogyasszam-e eztán. Bővebben…

“én nem foglalkozom vele”

Mondják nők, elég jellegzetes hangsúllyal.

Ráhagyom.

 

Fel se veszem!

 

Nem adom meg neki azt az örömet, hogy foglalkozom vele.

És amikor ezt mondják, olyan furán harsányak.

És olyankor mondják, amikor az agresszor nincs jelen.

Sokszor, indulatosan mondják ezt, hogy nem veszik fel. Szidják a háta mögött azt a valakit, akire, ugye, ráhagyják. Bővebben…

merre kódorog az a gyerek

Két dolog foglalkoztatja elmém, az egyiket már megírtam, a másik az örök élet. Na jó, az éppen nem, de az idősebb korunkban élhető élet, az élhető élet, és a halálunk minősége, oka. A kérdés nem elméleti, ó, nem. Láttuk, amit láttunk, és most az a kérdés, hogy ezt befolyásolni próbálni vajon mennyire lehetséges, hogyan lehetséges, de persze korábban is ez volt a kérdés, mindig, azóta, hogy nem vagyok már annyira fiatal. Sorra kapjuk az intő példákat. És mi van akkor, ha nem lehet kicselezni a végzetet, ha azt hittük, mi aztán mindent megtettünk, de az egészséges és önhitt létezésünkre mégis csak lesújt a végzet? Hogy megmutassa: kijátszani nem lehet.

Igen, van ilyen. Én azt hiszem, ez ennyi, így aztán ezt nem is fogom megírni.

Vagyis, ezek csak a kérdések voltak, a válasz sem hosszú. A “hogy igyekezett, aztán mégsem kerülte el” azok szövege, akiknek nincs kedvük tenni semmit, és kompenzálnak a kárörömmel. Már eddig is sok mindent elkerültem. Nem vagyok öntelt. Viszanézek, meg bele a tükörbe: nem csavarodtam bele. Stabil, egyenletes, inkább szemlélet, mint fortély ez az egész. És nem a részletek a fontosak – vannak apróbb változások –, hanem az életemhez való viszony, a felelősség és az öröm. Tudom, hogy csakis kockázatcsökkentek. Nem csak az önpusztítást, a szétcsúszást, hanem a boldogtalanságot, a kiégést, a belefáradást, az unalmat is el akartam kerülni, és ez váratlanul jól sikerült. Minden reggel értelmes, minden délelőtt csillog, és minden este jó testi, lelki, szellemi erőfeszítésektől vagyok fáradt – sose romos. De ami mégis, így is lesújt, ha lesújt, azt én lehajtott fejjel viselem.

*

A mai téma az, amikor tudni akarsz a gyerek dolgairól, amikor aggódsz érte. Persze mindig aggódunk, még én is olykor, kószán és átsuhanón (odaér-e? zebrán ugye körülnéz? van annyi esze, hogy fölvegyen egy fehér inget?), pedig bennem ezt a normálisnak és kötelezőnek gondolt, ún. anyai érzetet kiszorítja a gyerekeiben való, elemi bizalom (ősbizalom, szülői verzió), a jó szerencsében való hit és persze a saját, teljesnek megélt életem. Bővebben…

kezdem élvezni

Előre figyelmeztetem a posztban említett történet szereplőit (magukra fognak ismerni), továbbá azokat is, akik hasonló történeteim részesei, és még azokat is, akiknek olyannyira szigorúak a másokra vonatkozó erkölcsi normáik (vagy szerencsések a körülményeik), hogy felháborodtak például ezen a poszton, hogy

nem kell olvasniuk, itt lenniük, senki nem kötelezi őket erre.

Ha várhatóan szarul fog érinteni az én verzióm kimondása, akkor hagyj fel ezzel a gyermekded szokással, hogy engem figyelgetsz. Ha pedig azt keresed itt, hogy mit lehet ellenem felhasználni, akkor legyél tisztában azzal, hogy téged az én nyíltságom, valójában a tények zavarnak, és veled van a probléma. Ez a fajta rosszindulatú kíváncsiság jellemgyengeség, megoldása, kezelése és következményei nem tartoznak a bloggerre, és nem is érintik az ő megéléseit, világát, döntéseit. Ha fel akarsz háborodni, ha ürügyeket keresel, fogsz is találni. A te döntésed, mit olvasol, szeretsz-e felháborodni, mihez kezdesz az itt olvasottakkal. Mindenesetre engem mulattatnak a vehemens, vádaskodó, nagy svunggal, ám gyengécske íráskészséggel megírt reakciók.

Persze az is lehet, hogy bölcs előrelátásnak gondolod, hogy szemmel tartasz – a kíváncsi szűk szeműek, továbbiakban: KSzSz-k általában ezzel magyarázzák ezt a kínos gyarlóságukat. Ne kend rám a saját saradat, és ha ezt teszed, ne várj méltányos, jó fej reakciót, majd ostotrozz azzal, hogy én vagyok az agresszív és mi ez a bánásmód.*

Most kezdődik a poszt.

Mi tagadás, már képes vagyok élvezni is. Hogy mit? Bővebben…

távolból szeretni

https://csakazolvassa.hu/2016/09/21/elidegenit/

Ezt a posztot most azért tettem ki a főoldalra, mert, képzeljétek, a PAS-ról, ami az “elidegenítési szindrómát” jelenti, konferenciát szerveznek, mégpedig kormányzati támogatással.

https://www.facebook.com/events/125289701494834/

“A konferencia fővédnöke Nyitrai Imre, szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkár.”

Olvassátok el a tavalyi posztot, minden benne van. A lényeg most, csak bevezetésképp:

a szülői elidegenítésnek nevezett, hivatalosan nem is létező kórállapot, vagyis az, hogy az anya boszúból az apa ellen neveli a gyereket, miközben az apa annyira szeretné a gyereket, jaj, hát mennyire, soha jobban, és ej, micsoda harmóniában voltak/lennének ők, nem más, mint nőgyűlölet és bosszú. Ezért is a PAS az anya kicsinálására jó pénzért vállalkozó ügyvédek kedvenc fordulata. Bővebben…

mellébeszélés, áldozathibáztatás

Ma összeszedem, újra és másképp, mi a gond azzal, aki “árnyal”, aki megjegyezné azt azért, hogy vannak olyan nők is, akik, meg hogy ez kölcsönös. Ennek sima formáit bármelyik ismerősödtől hallgathatod, az agresszíven lánglelkű, önsajnáltató, pozícióféltő, stilárisan és világnézetileg egyaránt fejfogós verziója pedig Puzsér Róberthez kötődik. Őket szólítja meg a poszt “te”-je. Igazából nem is hiszem, hogy ne értenétek.

A bejegyzésben sok továbbolvasásra érdemes link van.

Mi a gond azzal, ha az erőszak elkerülésére adsz jóindulatú tanácsot? Ha megmondod, hogyna viselkedjen az áldozat? Ha félted a férfi–nő viszonyt, a szexualitás szabadságát a genderőrülettől, ha boszorkányüldözést emlegetsz és ártatlan férfiak védelmében szólalsz fel? Valószínűleg reflexeket követsz és mások mondatait mondod, nem gondoltad végig a dolgot. Ezért most sorra veszem az összes szokásos hárító szöveget. Bővebben…

ott állsz a szélben

Két kérdés tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom. Ma az egyikről írok.

Ott állni a szélben. Bővebben…