xeno- és más fóbiák

Két történet Sznobbudáról.

Szerdán, ami néha kedd, de volt már péntek is, úszom, ugye. A minap bejött két figura a szaunába, pocakkal és harsánysággal. Két vendéglátós férfi, főnökök, üzemeltetők. Szidták egyrészt a saját alkalmazottaikat, akik minden harmincéves picsa kabátját lesegítik, kihúzzák a széket, hát válogassák már meg, kinek jár ez! Én álmomban nem gondoltam volna, hogy gond az, ha udvarias és úrias egy pincér, és a saját főnöke teszi majd szóvá. És nem kell mindenki elé kitenni az előételt, csak aki rendes nagy menüt rendel. Vagy lehet olcsóbbat, grissinit, az pár fillér. De akkor meg jönnek, hogy gluténmenteset akarnak. Ez a gluténmentes cirkusz is… faszom. Aztán megvitatják, hogyan lehet megválni a problémás alkalmazottól. Szervezz nekik egy tesztet. Hogyan sütsz gluténmentes grissinit? Aztán ki lehet őket szórni. Nagyon remélem, ezt rosszul értettem.

Tulajdonképpen ezeket a témákat megvitathatnák privát helyszínen is. Engem mindig megvisel, ha hallom a vendégre, ügyfélre nem tartozó panaszkodást, a munkaidőről, a főnökségről, a “jaj, legyen már hat óra” fajta sóhajtozás is. Na de pont a vendéget ócsárolni, meg az ő igényeit? Elszégyellem magam azon az oldalon, hogy probléma számukra az oldalam. Ez nem profi, ahogy a magánügyek kibeszélése sem.

Facebookon nagyon kedves, “mindenben segítek” edzőlány a büfében hangosan szidja az új vendégét: “ha lefáraszt, hol éri meg az nekem háromezerért”. Nem vagyok edzettje, de annyira szar ezt hallani. Legalább az illúziót őrizzük meg…

Szóval, nem kellemes, viszont hasznos értesülni arról, mit gondol a vezetés viselkedésről, vendégről és ételallergiáról. Ugyanakkor, a két hellyel szemközti uszodában harsánykodván, elég nagy öntökönszúrás is. Én nem megyek többet a Piccolinóba és a LeRoyba.

A másik, szintén rövid történet egy kicsit feljebb, az aprócska plázában, a MészárSteaken zajlik, ahova levesfőzési ambícióból minőségi ökörfarokért vagyok menendő. A kedélyes fiúk mindig poénkodnak, lejóképűzik az érdekes arcú, de jó humorú törzsvevőt, érvelnek, hogy a karácsonyi dekoráció jó lesz még húsvétra is. Valóban vidám pillanatok ezek. Ennek derűnek a jegyében beszélnek a két ázsiai nővel is, szándékosan és eltúlzottan parodizálva azok kiejtési jellegzetességeit, hanghordozását és minimálszólkincsét. Ezeee forint. Az jó? Nem jó. Finom csibe. Látszik az eladón, gyakran űzi ezt a fajta paródiát, és a többiekkel jól szórakozik rajta. Csakhogy a nők sok ezret hagynak itt, és persze nem hallják a gúnyt. Szerintem ez már nem a jópofaság jegye. A kerület tele van diplomatákkal, nemzetközi polgárként folyton költöző cégvezetőkkel és családjukkal. Ráadásul hergelik itt a migránsgyűlöletet is évek óta. Én nem megyek többet a MészárSteakre.

Én mondom, addig van jó világ, amíg az ilyen mozzanat eléri a fogyasztó ingerküszöbét.

ökolány vagyok-e még?

Ez a bejegyzésem egy régire reflektál, ahhoz képest és azzal párbeszédben fogalmazza meg a jelen helyzetet:

azért ökolány vagyok

Ebben a korai posztban, még 2012 nyarán összegeztem zöld döntéseimet. Midőn ezt írtam, napfényes, teljes családunk volt még Jánossal, teljesen máshogy éltünk, más feladataim és erőforrásaim voltak. Hardkór puritánként írtam azt a posztot, akit autó nélkül neveltek, ő maga biciklis lett; jellemformáló zöldképzést kapott kamaszként, később még az ökopolitikában is részt vállalt, eléggé naivan, nem látva, hogy ezek gyűlölik a baloldalt, és ez fontosabbá vált, mint az ökogondolat. (Meg aztán volt ott választási csalás is, ezt nem írtam meg még sose, de ma már miről hallgassak?) Mindez 2006 forró hónapjaiban történt, és ezt utólag bánja, habár, férje is ott lelt rá. Nem kellett neki babakocsi, bimbóvédő, kiságy, járóka és gyerekszoba-bordűr, semmi szar, mert van teste, szíve, ereje, agya, és van az emberének is. Tandembicikli is lett a házasság szentségében. Bővebben…

diplomás analfabéták

ezzel a poszttal az a célom, hogy sokan találjanak érveket, elemző szavakat a saját életük helyzeteiben

Vajon hány olyan polgártársunk van, aki kijárta az iskoláit, jól tanult, egyetemet végzett… ma már hatékony munkaerő… négyévente választ… úgynevezett családja van… tudja, hol keresse a fehérjetartalmat a tehéntúró csomagolásán… le tud parkolni… jobb lábára jobb, bal lábára bal cipőt húz, haza is talál

– és mégsem ért a világból egy szót se? Bővebben…

“beauty with plus”

Myla Dalbesio egy plus size modell. De legalábbis nem nullás méret, hanem az európai konfekció szerint M-L (40-42), amerikai 10-es. Calvin Klein, meghallva az idők szavát, 2014-ben vonta be a kampányába. Amúgy híresen csupa 0-ás modellje van.

Myla Dalbesio dereka-melle-csípője megfelel a 10-es méretnek – elég nagy a melle, viszont nincs rajta fölösleg, magas (180 centis), fiatal és feszes: Bővebben…

sebezhetetlen

melléknevek sorozat 39., ható igeképző, fosztóképző

Érdekes, hogy amikor fiatal voltam, értsd: 15-30 éves, mennyire egyvalami hajtott –

és nem, nem a tehetség, az alkotás, megnyilvánulás vágya. Hát hogy is, én?… Nem a szexuális energia, nem a menekülés otthonról. További tippek? Bővebben…

gyarmatosítók

Lionel Shriver (srájver), aki jelenünk provokatív, eszes és izgalmas írója az igényes-populáris palettán, tartott egy nagy beszédet, részben a regényírás feladatáról és jellemzőiről, részben egy cultural appropriationnek nevezett jelenségről: van-e jogunk mások identitását használni, értelmezni, sztereotip módon megjeleníteni, szimbólumokká és kereskedelmi termékké laposítani, hovatovább: tequilapartit rendezni sombreróban – íróként pedig más identitások bőrébe bújni, helyettük narratívákat szőni.

A The Guardian leközölte az egész beszédet. Kitettem a csakazolvassa facebookjára is. Aki bírja a cizellált angolt, itt olvashatja, nekem hatalmas élmény volt, Katának köszönhetem (tudjátok, akivel szerdán úszom):

I hope the concept of ‘cultural appropriation’ is a passing fad

(Fényképekkel az épp hatvanéves Shriverről. “Nem a legrosszabb, ami az emberrel történhet, hogy egy lóra hasonlít.” Ez a The Mandibles-ben – A Mandible-család 2029–2047 –, a magyarul legutóbb megjelent, a jövőben játszódó disztópia-regényében van, az egyik női karaktert jellemzi így.)

A szöveg idézi a cultural appropriation nevű jelenség definícióját:

taking intellectual property, traditional knowledge, cultural expressions, or artifacts from someone else’s culture without permission. This can include unauthorised use of another culture’s dance, dress, music, language, folklore, cuisine, traditional medicine, religious symbols, etc.

Az egész megint a safe space meg az egyéni triggerek, érzékenységek, egyenlőség és píszí témájába tartozik. Én tartózkodnék a reflexes na-ez-már-túlzás dohogástól, mert szerintem sem ez, sem más jellegzetesen angolszász témák és jelenségek, az elhízottság, a szépészeti műtétek vagy a fat acceptance nem ítélhetők meg innen. A cultural appropriation ügyében Európában, gyakorlatilag homogén (szegregáló) ország többségi lakosaként nem foglalnék állást, mert mit tudhatom én, milyen egy multikulti olvasztótégelyben, egy tradicionálisan bevándorlás-célpont jóléti államban latinnak vagy feketének lenni – legfeljebb épp Shriver regényéből (aki emlékezetesen ábrázolja őket, és szellemesen visszaadja az említett regényben a mexikóiakat ért sok évtizedes megaláztatást).

Shriver mindenesetre érzékenyen, okosan érvel (elítéli és túlkapásnak tartja a dolgot), és az írói autonómia ügyében biztosan igaza van. (Rendkívül ironikus, szatírára hajló, tabumentes, éles íróról van szó, egy valóságos regényíró-Tarantino ő.)

Mégis elgondolkodtam a téma kapcsán arról, amit már többször említettem a blogon: hogy én nem vágyom Európán kívülre semmilyen értelemben, és értetlenül figyelem az Egyiptomba, Indiába, Dél-Amerikába, Kínába utazókat, meg azokat is, akik rákattantak e kultúrákra. Bővebben…

tedd a dolgod

Tele lettem a salakkal, negatív érzésekkel, mondatokkal pár napja, felgyűltek a szarok. Belecsúszom időnként. Megnyilvánulások, emberek, akikre nem haragudtam, nem zavartak, de most eszembe jutnak: úristen, fullgáz, én ezt NEM. Nem akarok velük csatázni, nem erről van szó, a véleményemet megtartom magamnak, még azokban az esetekben is, ha nem engem érint a dolog, hanem átverésnek, felelőtlenségnek tartom.

Csak hát magamban mégis csatázom, mert megszólal bennem a hang, hogy mit véleményezek egyáltalán, és bűntudatom van: akkor én előítéletes vagyok? ítélkezem? ettől érzem magam jobbnak? nekem hogy esik, ha rámszállnak, megítélnek?

Ez a negatívfelgyülemlés ciklusokban jön, Bővebben…