kell-e neked párkapcsolat?

Különféle élethelyzetekben vagyunk mi nők: van, aki ki rég kihűlt házasságban él, ki rövidebb, egymást váltó kapcsolatokban, ki nyáron ment férjhez másodszor, a végre-szerelméhez. Ki poliamoriában robbantotta életörömét, ki magányban, a munkájának él, vagy aszkézisben gyereknevel, de van olyan is, aki az alter kismamaság évei után most cipőnyalogatós fétisbulikat szervez, öröm és bevétel változó arányával.

Egyik élethelyzet sem szükségképpen fenékig tejfel. De azért vannak különböző zsírtartalmú tejfölök, ezt meg kell jegyezni.

A másik fontos megjegyzésem a poszt elején: a párkapcsolat és annak stabilitása, meghittsége, teljessége nem csak az egyéni döntésen múlik, sőt, szerintem főleg nem azon. Akarok, nem akarok, könnyedet akarok, elköteleződést akarok, csak szexet, csakis családot… ezt lehet gondolni, de nem tudod levenni a polcról.

A fogyasztói szemléletről van szó, megint. Van egy csomó érvelés (és ember), amellyel/akikkel én nem tudok mit kezdeni, és ennek oka az, hogy nem tisztelik a nagy dolgokat. Bővebben…

emigrációs pszichózis

Az emigrációs pszichózis kifejezést Komoróczy Gézától kölcsönöztem, aki megfigyelte és le is írta, hogy a délibábos (sumér) nyelvrokonságot felfuttató szerzők, mint Badiny-Jós Ferenc és Bobula Ida 1. nem értenek a nyelvészethez, teljesen más a végzettségük, 2. sok éve más kontinensen élnek és onnan “magyarkodnak”, ez utóbbit nevezte ~nak.

MGP-nél olvassuk: Párizsban meglátogatta, jaj, de nagyon meglátogatta (a többi a könyvben!) a Folies Bergère egyik császárát, Michel Gyarmathyt, a Balassagyarmatról elszármazott színházi díszlet- és látványtervezőt, “a szépség zsarnokát”. Főúri életvitelt élt, híres buzi volt, és közismert sztárallűrjei voltak.

Az élet császára volt a fény városában, de a szülővárosa hiányzott neki. Meg is verselte honfibúját:

Most Párizsban lakom.

Szép város az, kérem…

De hát, Balassagyarmat. Te…

Sokkal szebb vagy… nékem.

Az egész sztori csodálatos, olvassátok el.

Michel úr honvágya és hazatisztelete mondjuk pont az ellentéte annak, amiről ma írok. Habár, ha nem vers (és nem az), akkor ez is pszichózis.

Az van, hogy emberek mindenféle okokból kiköltöznek külföldre. Ez régen is így volt, ott találták meg a számításukat, vagy a szerelmük miatt.

De most többen. Tömegesen. És a másik különbség, hogy ott megőrülnek. Bővebben…

milyen országban szeretnék élni?

Tegyük fel, hogy felvázolhatnám, sőt, megalkothatnám, én egyedül, társadalommérnöok, hogy milyen legyen ez a bús haza. Pontosan az életviszonyok, struktúrák, életkörülmények, és úgy nagyjából, a reális optimizmuson belül, minden teljesülne is.

Korlátlan gazdagságot meg örök életet tehát nem, de intézményeket, szokásokat, mozgalmakat, attitűdöket, pénzköltési arányokat, törvényeket.

Egy olyan társadalmat, amelyben élni szeretnék. Bővebben…

a mainstream női magazinok mószerolják a ketogént

Amikor egyetemista voltam, okos és kritikus szemináriumokon darabokra szedtünk szövegeket. Elemeztünk, rámutattunk az érvelési vagy ténybeli bakikra.

Most ezen a szövegen mutatom be, hogy is működik a mainstream női média butasága és csúsztatásai, a végén pedig arra is kitérek, miért csinálják ezt.

https://www.nosalty.hu/ajanlo/ilyen-kovetkezmenyekkel-is-jarhat-ha-nem-eszel-eleg-szenhidratot

Mindjárt a leadben riogat: a “drasztikus” csökkentésnek kellemetlen következményei lehetnek, de ezt nem tudja bizonyítani, és nem is igaz.

Narancsszín betűvel én vagyok:

A szénhidrátokat alapvetően két csoportba oszthatjuk. Vannak ez egyszerű (gyorsan felszívódó) szénhidrátok, mint például a szőlőcukor, a gyümölcscukor a többinek nincsen táplálkozásunkban jelentősége, de érződik, hogy a szerzőnek fogalma sincs, illetve ide tartoznak a két cukorból helyesen: két cukormolekulából álló vegyületek, mint pl. a kristálycukor (szacharóz), a tejcukor (laktóz) stb. ez se több. amit meg is eszünk, az még az árpában, csírákban, zöld levelekben előforduló maltóz. A második nagy csoport az összetett (lassan felszívódó) szénhidrátok csoportja, összetett nem egyenlő lassan felszívódó, amik azok a vegyületek, amelyek sok egyszerű szénhidrátból épülnek fel, ilyen pl. a gabonaszemekben, a kukoricában, a burgonyában található keményítő. Míg az utóbbi nem dobja meg a vércukorszintünket, ezért bátran fogyaszthatjuk jaja, kenyér, rizs, hajrá! később mégis a fruktózos zöldséget-gyümölcsöt ajánlja egészségesként, nem a krumplit, lisztet, addig az első fajta komoly gondokat okozhat rövid- és hosszútávon, így azt javasoljuk, inkább az összetett szénhidrátokat fogyaszd, akkor is ha diétázol, és akkor is, ha nem.

Ez nagyon ciki. Csak arra jó, hogy a “bizonyos szénhidrátok nem is betegítenek” különbségtétellel oszlassa a gyanút. Bővebben…

a szeretetkapcsolatok RANGSOROLÁSA

Avagy: a cicám és én vagyunk a család!

Na, én is rangsorolok. A gyerekemet meg a csávómat, de még ömagamat is jobban szeretem, mint a kutyámat. Tízszer, százszor is. Vesztük jobban fájna, mint a dögé, aki ehhez képest le van szarva. Micsoda egy aljadék vagyok!

Pedig, hohó, ez fajizmus! Speciesism. Vagy megenni őket!

Ööö. Az állat nem ember. Nem ott van egyszerűen.

Bármit be lehet adni ezeknek? Ennyire boldogtalanok? Komment, lent:

És nem tűnik fel nekik a troll mélységes gúnya. Grat amúgy, ezek ennyire hülyék:

Mit tud a közelségről, kötődésről, szellemi és érzelmi kapcsolódásról az, aki ilyet leír? Hogy kell azt csinálni, hogy ne a szánalom szorítsa a szívünket?

Íjj (frissítek), még nagyobb grat. Jaj, nagyon röhögök:

A hajam az égnek áll, hogy mindenki meghülyült. Ahogy mindent ki lehet gimnasztikázni szavakkal a valóság ellen. Oké, vannak válságos korok, csakhogy most mindezt:

hogy nem két nem van, dehogy, és akinek fasza van, de parókája is és kirúzsozta magát, mert erre izgul, az nő, ez az ő döntése, hogy ő mi,

hogy a sivár önzés és meddőség, az állat mint bálvány egyenértékű a termékenységgel és a gyerekkacajjal, sőt, pont hogy azok a birkák, buták és ösztönlények, akik gyereket vállalnak (mondjuk az ilyen hangoskodók, ha mégis lesz igazi családjuk, a gyereküket se lennének képesek a helyén szeretni),

mindent át kell írni, többé semmi nem érvényes: egy növény is lehet a társad, te döntöd el, a férfi-nő, a gyerekvállalás, az korlátoltság,

hogy a szex, az szórakozás, kvázi médiatartalom, a szabad szex pedig nők felcsinálását és otthagyását jelenti, ez JOG, az abortusz pedig vidám, nem több, mint egy foghúzás,

hogy nem kell felnőni, szerepjátékozhatsz, hologramokra recskázhatsz vagy animét nézhetsz álló nap, és nem, nem értelmetlen az életed, sőt,

hogy a kutyuskáknak a gazdájuk az APJUK, Steiner Kristóf apás cicaszülést vezet a férjével, állat és ember között nincs hierarchia, mert az fajizmus és ekként elnyomás,

szóval ezt a sok elidegenedett faszkodást kell progressziónak nevezni.

Pénteken ugye láttuk Mundruczó Szégyen című rendezését, abban mondja a talpig COVID19-be öltözött Monori Lili, egyébként feledhetetlenül és élő, meglepően együttműködő drótszőrű tacskóval, hogy nincs többet állat, mert élőlénytárs van:

Simogassa meg kicsit a szőrét, ugye hogy szúr? Hát szúr egy picit. Na most tudja azt, hogy ez nem állat. Hallotta, hogy állat szót nem mondunk többet, a német parlament elfogadta, hogy ‘élőlénytárs’. Nem állatozzuk le az állatot. Nem tudom, hogy önök értik-e. Ezt a szót, hogy állat, nem mondjuk ki többet. Magának odaadom 8-ért. Na? Élőlénytárs? Kell a francnak, mi? Soha a büdös életben el nem adok egy kutyát. Na gyere, Miska, gyere. Már önbizalma sincs szegénynek.

https://prezi.com/sda57qpimd3i/az-ember-es-az-o-interszubjektivitasa-kortars-szinieloadasokban/

Az érvelés úgy is elhangzik, kevésbé elvadultan, hogy én azért ne röhögjem ki az elképesztő divatkutya-tartást, plázában öleb, kutya mint kontent, egymás majmolása satöbbi, mert tiszteletben kell tartani, hogy sok magányos embernek a háziállata olyan szerepet tölt be, mint egy emberi kapcsolat (hopp, ez megint a szociokártya: akik lilára festik a kutya fejszőr-pamacsát, és ezt összehangolják a dizájnertákával, műkörömmel és napszemüveggel, azok vannak megmagyarázva a szegény magányos öregekkel). Az állat (de csakis a kutyacica) az ember fölé emelkedik. Vajon csak én láttam? A cébéában olyan nyugdíjast, aki magának kiméretett százötvenöt forintért valami tésztaételt (van meleg kaja is itt a Nógrádi utcaiban), kis maréknyi volt, és mellette volt a hétszázötven grammos kutyakonzerv, és kint várta a barátnő a döggel. Ez a nő éhezett, és kereken négyszer annyit költött a kutyája napi adagjára, mint a sajátjára.

Ez az egész megint olyan, hogy sokfélék vagyunk, a tolerancia azt jelenti, hogy nekem oké, hogy te valamit kitalálsz, higgyél benne nyugodtan, neked az állat egyenrangú, emberhelyettesítő, vigasz és menedék, nélküle még nyomorultabb lennél (részben szerintem azért, mert üres a fejed és a szíved). Ez a te szabadságod. Tele is van a falad gazdikereső meg állatvédős-akciózó megosztásokkal, és szerinted csak az a felelős gazdi, aki könnyes szemmel szelfizve-csókolózva liheg – de tudd, a másik embert ez nem kötelezi semmire, ebből ne legyen már trend, ilyen agyrémek alapján ne módosítsanak törvényeket, és légyszi, ne írd át a nyelvet ilyen alapon, főleg ne üldözz a hülyeségeiddel, mint valami hatóság, és ne is sértődj meg és ne gyere a béna-érzelmes érveléssel, ha kiröhöglek.

Konkrétabban úgy merült fel ez, hogy pár éve a Barok Eszter írt egy blogposztot arról, hogy ne már, hogy egy kutyát mentenek mentőhelikopterrel, mire is odarongyolt Villő, aki több szempontból és joggal érezte úgy, hogy ő csúnyán lemaradt az életével, és odaírta a következőket, beszarsz. Álljanak itt ezek a kommentek az örökkévalóságnak, a kissé malacra emlékeztető Eszter grandiózus válaszával, aki pontosan ismerte a történetemet és emberi kapcsolataim minőségét:

 

Tisztában vagyunk azzal, hogy ha megkérdezné a mentős egy ilyen balesetnél, hogy “asszonyom, mit szeretne, a férjét mentsük előbb vagy a kutyuskát?”, akkor sokan választanák a kutyust, és ennek okaival is tisztában vagyok. De szerencsére ez még mindig nem így dől el: nem kérdezik, hanem az embert mentik. Erősen röhögünk itt ezeken a komolykodó szövegeken, A SZERETETKAPCSOLATOK RANGSOROLÁSA, amikor trashnegyedóránkat tartjuk.

Honnan veszi vajon ezeket a fűrészporízű szövegeket? Én úgy képzelem, van egy ilyen woke toolkit, amit az ilyen boldogtalan, saját gondolatokkal nem rendelkező szerencsétlenek betanulnak.

 

És akkor ezzel bármelyik kommentszekcióban el lehet sütni, és progresszívnek meg igényes gondolkodásúnak lehet tűnni ilyenekkel, hogy

ő genderfluid és ezért őt mennyit bántják, mert sajnos nem értik még sokan, hogy nem attól nő/férfi valaki, ami a lába között van (hát dehogynem, illetve nekem néha van bré is, de szóval a sajátom),

ő vegán és milyen kegyetlenek és tudatlanok a húsevők, nyilván az én steakemtől dől romba a világ (Gumiszoba szerint a HALÁSZATTÓL és a VADÁSZATTÓL) (és nézzétek már meg, hogy néztek ki a szénhidrátzabálástól!),

szívószálakról és mikroműanyagról papolnak olyanok, akiket a seggüket ki nem emelnék a kocsiból és nyolc O’Bag boldog tulajdonosai, de neked nyomja, hogy no waste…

lásd még: Pumped Gabó edukál, ez is hasonló:

https://24.hu/szorakozas/2020/10/28/pumped-gabo-konyvajanlo/

Ha te is gyanítottad, hogy ezek a szövegek kamuk, az összes ilyesmi egy-egy új trend felböfögése és népszerűsködés, és idegesített a barátnőd a drámáival, akkor nyugodj meg: igazad volt. Azoknak lehet ilyeneket elsütni, akik nem tanultak meg jó kérdéseket föltenni, szelektálni a dumák közül, gyanakodni, léneglátni és mérlegelni. Azok fognak ezekre a kamudumákra nagy lelkesen bólogatni, akik éhezik az ideologikus leegyszerűsítést, akik imádnak a nem erkölcsi természetű jelenségekről erkölcsileg ítélni. Akik a világ erőviszonyait haloványan sem értik, a nagy rendszerek működését az egyéni történések méretével keverik, kicsiben értelmezik a nagyot és fordítva, illetve nem tudnak angolul, vagy tudnak ugyan, de nem olvasnak angolul. Kell nekik a leegyszerűsítés, a jó ügy. Miközben pont a tömeges, városi hobbiállattartás, “az állat mint szórakoztató társaság és kontent” koncepciója a legkevésbé megmagyarázható erőforrás-tékozlás és ökoszisztéma-felborítás.

Az állat soha nem lesz ember, sem ahhoz fogható. Ha szerinted igen, akkor a lelked rettentő sivár, és a szeretetet és gondoskodást úgy képzeled, hogy valaki fölött hatalmaskodni, aki mindenképpen nyalja a kezed, akkor is, ha manipulatív vagy, elnyomó vagy, kellemetlen vagy.

Tévedés, hogy a kutya téged szubjektumként szeret. Ez nem szeretetkapcsolat. A kutyahűség egy nagy, túltolt mítosz. Mondom ezt úgy, hogy engem, a nem különösebben érzelmes gazdát, akinek annyi az érdeme, hogy kiskorában gonddal szocializálta a jószágot, IMÁD a dögje és vakon jön utánam és falkavezért lát bennem. Néha szégyellem is magam érte, mert ez nem érdem, mégis mindig elindul utánam (fél évet vártam a kedélyek lenyugodására, hogy leírjam ezt a mondatot). A kutya azért lojális, mert bevésődött az elsődleges gondozója, és mert megszokott dolgokat, illetve ahhoz húz, akitől a meleg odút és kaját remél. Ettől még lehet vicces, kellemes, de amiket megtesznek egy-egy állatért az emberek, miközben magukért alig valamit, az nekem önelnyomásnak, elidegenedésnek és érzelmi nyomornak tűnik. Nem, nem azért néz úgy. Nem, nem tud beszélni, ezt csak te képzeled, ez a te igényed. Nem, Mozart kutyája nem valós sztori. Nem, az állat nem lehet az ember helyén. 

az elmúlt napok történéseiből

Mindig az volt, hogy leültem (valójában hason, ritkábban háton fekve szoktam), elkezdtem írni, négyet is… négyféle felbuzdulás, négy bejegyzés, aztán elsodort az élet! És már ezt a posztot is két egész napja írom.

Ilyen események voltak a legutóbbi poszt óta (ötödike, jesszus!):

Napfényben úsztam pénteken Katával. Még napoztunk is!

Láttuk G-vel a Trafóban a Szégyent, ami Mundruczó rendezése. Zsótér színészként belém hasított, kedvelem a nagy szavakat, ezért úgy fogalmazok: ebben a pillanatban értettem (éreztem, sejtettem) meg az egész embert. Láng Annamária régi kedvencem, igazi szuverén, senkivel össze nem téveszthető. “Megtartod?” (nemi erőszakból fogant gyereket) – “Igen.” – “Miért?” – “Mert nő vagyok, és a gyerek nem tehets emmiről.” Volt jó pár elképedős pillanat és viccesek is (vérfasz–húsfasz, a négerek látnak-e színeket). Rába Roland színészfejedelem, mindent tud, mindig kicsit genya. Épphogy elértük egymás kezét, mármint nem vele (“két szék kihagy” ültetés, ezt a faszságot, legalább most ennek vége! a taps is milyen így…)

Szombaton a Hosszúlépéssel sétáltunk egy szecessziósat a gyönyörű napsütésben, ide beugrottam. A Kossuth tértől az orthodox zsinagógáig (Kazinczy utca) néztünk épületeket, nagyon profi volt, utána a Hold utcában hatalmas bécsiszeletezés. Észrevettem, hogy azóta  nagy városi épületeket följebb nézem, a teljes homlokzatot, eltűnődve, elemezve, arányokat és díszítéseket, de egy kicsit szégyellem magam, mert ez már János mellett is megtörtént, aki két lábon járó századforduló volt, ráadásul élmény volt, ahogy mesélt róla, és sok könyvet is írt erről a korszakról. És visszacsúszott a tekintetem később mégis az alantas praktikumba és túlélésbe. Az is igaz, hogy riktán vagyok gyalog a városban, bringán meg a közlekedésre figyelek.

Délután, alkonyatkot nagy séta a hegyen, ugrabugrálok, kézenállok, G. az új fotómasináját teszteli. Elveszítem a telefonomat emiatt.

Vasárnap reggelnek mondható délelőttben bő órás, ragyogó fényben erdei futás ketten! Este eszmélek, hogy nincs telefonom.

Hétfő, zúzós terem Zitával (lásd az edzésnaplóban), ez volt most az utolsó a bezárás előtt. Én nem tudom, össze tudom-e hozni hegyi futásból, sétából, akrobatikából, ugrókötelezésből és súlyzózásból, hogy elég legyen. de mit lehet tenni?Este Othellóba gyors beugrás, jegyszerzés.

Kedden libacomb-ebéd az én rózsámmal, búcsú az éttermezéstől. A kedd délutánt egy transzvesztitával kávézva töltöttem, olyan volt, mint egy Almodóvar-film, beszélgettünk, “érzékenyedtem” (de már hova). Nekem oké az egyes ember, igazán, sőt, szórakoztat és élményt jelent, de politikailag ez az egész nem. Felbuzgott a regényírás is megint. Este hazahoztam az egyik bringát (a bambuszt, ezzel estem, megszerelték jó drágán) és szerdán a másikat is, ezt nagy kardiónak beírom.

Kacsamájszezon. Feltöltjük (zsírja marad, újat sütök benne, pontosabban konfitálok). Vörösborok fogynak. Nagyon be tudok rúgni egy-két deci bortól.

Szerdán Dávid iskolába kísérése után nekivágtam a hegynek, fel majdnem a Normafáig a kutyával, és csodák csodájára megtaláltam a vizes avarban ezt a régi, buta NOKIÁ-t, ami még Tamásé volt és benne van a fél magyar irodalom telefonszáma. Nem tud elromlani, már a pára is eltűnt a kijelzőről.

Írok, főzök, gyerekekkel tanulok, újabban odafigyelek ilyenekre, hogy ragasztó, töri témazáró, angol dolgozat, Egri csillagok. okat ténykedem a hztartásban is, mindenféle tisztogatások, selejtezés, szemétkezelés, mosogatás, főzés. 

Este hazahoztam a másik biciklit (nincs fogaskerekű). Most ez a sport (testhasználat). Ugynúgy szellőzik a fej, jönnek a gondolatok, megélem az erőt, érzem a seggemet (iszonyatos, háromnapos izomláz a kitörtésektől).

Teszteltek szerdán (neg.), ruhapróbára megyek, forgatás is lesz a jövő héten.

Most rohammunkában egy szöveget szerkesztek (könyv), aztán regény, blog! Jönnek a posztok, türelem!

meddig fogsz élni?

Időnként már elgondolkodom ezen. Te is?

Ha a futóversenyen összefutok Kenyér Imre bácsival, akkor arra is gondolok, hogy ha megérem*, akkormilyen minőségű lesz az az élet. Ő most 87 éves. Utoljára október 10-én futottam vele, ő aznap öt kilométert. Ez a kép régebbi, de itt látszik a karaktere.

Most ilyen.

De olyankor is szoktam az élet végére gondolni, aggodalommal és rémülettel, ha szomorú halálokat, idős tengődéseket látok. Ó, nem bölcs leszek ilyenkor, nem értékelem át, mi a fontos, pedig de szép és népszerű kontentet tudnék ebből írni… egészen kétségbe tudok esni. Én semmi szépet ebben nem látok. Bővebben…

miért borzadok a szexpozitívoktól?

Milyen semleges szavakat használok, nem? A semlegesség gyönyöre, ez a normám mint blogírónak. Nem kedvelem, amikor már a jelenségek megnevezésében is torzítunk, gúnyolódunk.

Mondhattam volna pedig, hogy magamutogatás. Vagy perverzió. Bővebben…

darálunk-e könyvet?

Kicsit elkéstem ezzel, de fontos, intellektuális téma. Elvileg kérdem amúgy, ne is menjünk vissza a sajnálatos októberi eseményekhez.

Néhány idézetet teszek az elejére.

A kiváló Hiller István, Demeter Szilárddal egyetértve: könyvet nem darálunk, az barbárság.

http://www.atv.hu/videok/video-20201020-csatt-2-resz-2020-10-19

És az ócska hergelés, olcsó poénok megint. Bővebben…

mitől lenne kevesebb az abortusz?

Kevesebb, minél kevesebb – és biztonságosabb. Tán ez az egyetlen, amiben egyetértenek a vita résztvevői. Hogy ez cél volna.

De nem, nem is. Mert máshol van a hangsúly a pro-choice oldalon: azon, hogy a nő döntése legyen. Ha az abortusz nem nagy ügy, főleg nem gyilkosság, a magzat nem emberszerű, gyereket nevelni szívás, és ne keltsünk bűntudatot a nőkben, akkor az se gond, ha sok abortusz van. Egyvalamit hangsúlyoznak: hogy végezzék hozzáértéssel.

Az abortusztémában a facebookon hangoskodók (“pro-choice”) két csoportra oszthatók. Bővebben…

arról, hogy mi a groteszk

Döbbenetes estém volt tegnap (28-án). Kicsit in medias, de aztán mondom az előzményeket is.

Képzelj el színészt, aki Zsámbéki osztályában végzett 1998-ban, olyanokkal, mint Elek Ferenc, Kecskés Karina, Rába Roland, Tóth Anita, Fullajtár Andrea, Ónodi Eszter (és most Zsámbéki–Fullajtár osztály van-volt!).

Láttam hajdan őt számos előadásban és filmekben is. Szinte egyidősek vagyunk. Belegondoltam tegnap, ő mit érez, ilyen múlttal, ilyen szellemi rangból, ha mára, 2020-ban, és én nem értem, hogyan, egy pöffeszkedő, sértett náci zárványtársulatában rekedt. Ott kell helytállnia. Naponta tennie a dolgát, próbálni, fellépni. Mint egy katonának egy torz cél érdekében, fegyelmezetten, alázattal. Hiszen katona.

És helytáll. Mit tehetne? Itt akar-e lenni? Hisz-e a művészetében? És lenne-e máshol, ha lehetne?

Én tudom, láttam az arcán. Bővebben…

abortusz és lombik

Mi köze e két témának egymáshoz? Mindkettő a nők életét érinti, mindkettőben babák vannak/lennének, és mindkettő ellen felléptek egyházi személyek mostanában.

Amiért úgy döntöttem, megírom ezt a posztot, az az, hogy e vitában agresszív “jól odavágunk” hangok vannak, mert újabban az a menő a nőjogok képviseletében. Ismeret, érzékenység és figyelem nem sok van. A nők vagy keresztények, akkor Isten, család, de szépek az ő gyerekeik (le is veszem a képet!), de nem érvelnek. A “progresszívek” kiabálnak, mert a lengyel nők vagányak, itt meg Orbánt utáni menő. A nőpolitikusok, a szélsőjobb ájtatosait leszámítva, soha nem fogják vállalni az abortusz-ellenérveiket. Nem lehet. Akkor ők nőellenesek.

A szigorítás nem jó. Az abortusz viszont rossz, ennél sokkal nagyobb, sokkal eredendőbb rossz. Ritkán szükséges, akkor válságketzelési végső eszköz. Máskor csak azt mondják, szükséges, de csak kényelmes. Meg még azt mondják, ők döntik el. Nos, nem egészen, illetve eldönthetetd, de számolj a következménnyel. Ez a bejegyzés lényege, ha sietsz.

Az abortuszpártiak magukat pro-chice-nak, ellenfeleiket anti-choice-nak nevezik. Az ellenzők magukat pro-life-nak, a másik tábort anti-life-nak…

Inkább abortuszellenes vagyok. Egy ideális világban Bővebben…

miért finnyogok a populáris kultúrán

Még ha alter is. Elsősorban a kulturális termékekről és eszmékről lesz szó ebben a posztban.

Megj. Én nem diktálok semmit, ne annak vedd. És amit írok a kultúráról, az nem spekulatív, nem elméleti jellegű, és nem is programhirdetés (még az igény 2019 se az volt), hanem élek valamit, aminek a lényege, hogy nem alkuszom meg, és amiből sok örömöm van (kultúra, sport, “sima”, lélekdús érzelmek-szex). Ezekről írok. Másról én nem tudok.

Azon, hogy én elitista meg sznob vagyok, mindig röhögök. Ezt mindig olyanok mondták, akiknek fingjuk nem volt. Nem olvasnak se könyvet, se sajtót, nem járnak kiállításra, színházba, mentegetőznek, hogy ők bizony szeretik a mekis kaját/mjuzikelt, szelfizni persze elmennek az SZFE elé, de semmi közük. Mondjuk nagyjából az egész facebookon nyüzsgő “progresszív” tömeg ilyen. (Ugyanígy: én testszégyenítő és kövérfób vagyok, mert ő lusta edzeni; orthorexiás, mert ő zabál stb.)

Szánd rá az időt, vedd elő, nézd meg, olvasd el! Mélyedj bele, látni fogod, hogy milyen, és utána akkor már lehet beszélgetni! De a tudatlan címkézés, az “azt se tudom, ki az a Závada” alapattitűd nem vezet sehova.

Azt az előbbieknél sokkal értelmesebb, értékelvű olvasók, kifejezett intellektuellek is mondják nekem, hogy vannak más értékes műfajok is, én meg itten kizárom őket az érdemesek köréből. Védekezve, mintha meg kéne magyarázni. Nekem.

Például a fantasy. Bővebben…

a rend és a rendszerezettség

Az összes betűvető, aki ma ‘patriarchátus, elnyomás, status quo, nők elleni elnyomás/kényszer’ értelemben használja a Rend szót, innen, az én blogomról szedi. A szerk. megj., ja és rohadjatok meg.

Kell a rend a gyerek napirendjébe. A közlekedésbe. A tanév rendje. Rendrakás.

Hú, mennyit szorongtam én a rend miatt. Magyarázkodtam. A világ a bűntudatommal dolgozott, tartott a helyemen.

Nem megy ez nekem. Jöttem rá. És lettem szabadúszó. Bővebben…

az önelnyomás változatai

Én egész életemben önszívató voltam. De akkora, mint egy toronyház.

Ezért fura, mikor mondják rám, hogy nárcisz meg elnyomó meg önző. Kezdjük egy idézhető mondattal. Minden ép lelkű ember elsősorban a maga érdekét nézi. Aki nem, az megnézheti magát. Két mondat. És a csatoltak is az énje része, rmert miattuk is rá hull a fény, a sár, ezért érdekem nekem, hogy szépen tudja a Julis A walesi bárdokat. Én vagyok itt az örömében. Meg ne sírjon. Akiket szeretek, azok is én vagyok. A többiek meg úgy áktalában lesznek szívesek békén hagyni.

Julis-lábjegyzet. Komolyan le voltam vizsgáztatva én (de átmentem), miért mondom mindig Julisra, hogy szép, a fiamra meg, hogy okos. Először is, azért, mert engem nem dicsértek a kinézetemért. Másodszor, mert eszméletlen babalány volt, emellett kiskorában majdnem éhenhalt, rút béka volt, aztán megszépült. Harmadsorban parodizáltam magamat meg a kislányszépséget dicsérőket. Ja, és négy meg hat éves volt. Most már minden egyben. Főleg vagány, kreatív, sudár és manószépség.

Topik on.

Egyszer egy derűsen vagány, nagydumás nő ideírta kommentbe: az ember nem fogja magát gyűlölni, őrlődni, inkább mást hibáztat. Az ember már csak ilyen.

Felhördültünk. Előbb én, aztán még valaki. Dehogynem. Kizárólag magunkat, kényszeresen, akkor is, ha semmi vétkünk nincsen.

Engem arra neveltek, hogy szégyelljem magam, hogy létezem (ez nem a születésem, nem az, ahogy várt anyám, onnan nagy biztonság jött – és ezért vagyok még életben –, hanem későbbi, amikor a szüleim már megzuhantak, és a bátyáim kamaszodtak). Hogy húzzam meg magam, eközben extrém tehetséges és intellektuális voltam, és a meghúzás közben olvastam és agyaltam.

Így lettem író. És elég sok sikerem is volt már fiatalon is.

De nyomtam szépen az önelnyomást.

Melynek fajtái:

Ingyen dolgozni

Ingyen ügyeket tolni, társadalmi fellelősség címen szívatni magad, más helyett összeszedni a szemetet, cikket írni fizetség nélkül. Vagy jóakaratből, szabadidőben aládolgozni mások hírnevének, tapsolni nekik (lájk is). És nem nagyon szégyelltek engem 0 gyerekes huszonévesek megkérni, hogy ugyan, menjek már az LMP szervezte feminista estre beszélgetőnek, “szerencsére kaptunk erre pénzt is”, mondta Bárdos Rita, igaz, akkor már elég részeg volt. Mi abból a pénzből semmit nem láttunk. Én 4 ezer forintos órabérű szittert fizettem, és a taxit. És ez párt volt. Szívemnek kedves, de akkor is. És most is én szégyellem magam ezért.

Mások frusztrációjának levezető felülete lenni

Kiindulópont itt az, vagyis így néznek rám, hogy nekem jó, én ráérek, én olyan okos vagyok, továbbá biztonságban, jól élek, én biztos átlátom és segítek… valahogy tulajdonképpen nekem fial az ő önismerete, az én ügyemnek, eszmémnek, mintha jutalékot kapnék a válásért, fogyásért. Nekem lesz az ő életén keresztül igazam, ha ő is elválik, edz, akármi. Át is látom én, csak rohadtul nem érdekel, mert megteltem már ezer ilyen sztorival. Nem akarok segíteni? Nem. A segítség munka. Mindig megszívtam, amikor nehéz helyzetű nőknek segítettem, a végén én lettem a hunyó (de erről a csapdáról mások is beszéltek már). Megint ugyanaz: olyan nagyon szeretnék jó lenni, bármit megteszek, ugye elismertek?

És ugye nem szeretnék felelős lenni a sorsáért, nem szeretném, ha a férje engem fenyegetne e-mailben (megtörtént) vagy itt dühöngene a blogon. Mindig jön, és ír egy litániát, kicsit vitázva, kicsit elismerve, behódolva, amiből nagyon nehéz nem érteni, hogy megerősítést vár, lelkizést, hogy ő is, legitim, és ő is jó. Én meg nem adok, mert ezt nélkülem és nem ellenem kell neki tudnia.

Ennek altípusa, hogy magyarázkodnak, mert megtettek tekintélyszemélynek, a margarinevéstől a fantasyműfajon keresztül a kismamás makramézásig. Nem érdekel, mit eszel, és a margarin se érdekel. A vaj érdekel. A téma. Az írás.

Túlzott udvariasság

Mindenkinek válaszolni, kedvesen, köszönöm, de kedves, kislányod (nevét is tudom) hogy van. Még egyszer megköszönni, szabadkozni, remélem, nem zavarlak, többször elbúcsúzni. Igazi májer csak azzal csinálja, akitől remél valami jót, én mindenkivel, ellenségekel is, és még húsz emberrel azon felül. Kalligrafikus hálalevél az utolsó megtalált kesztyűért is. Doboz bonbon, abból a legdrágább, vadidegennek. Ő segít a házimunkában, tör-zúz, én veszek neki olyan kozmetikumot, ami a munkája árának kétszerese. Levélben is, megszólítás, remélem, nem tartalak fel, arra lenne szükségem, de csak ha belefér, boldog szülinapot a sógorodnak, örömmel, maradok legőszintébb, mikor találkozunk, anyukád hogy van, hálás szívvel, csatolva e-képeslap. Erre a másiknak nincs szüksége: ha azt írom, lökd már át a Béla számát, kösz, nem venné bunkóságnak, de megspórolt volna ő kettő, és öt percet. Pedig én irtó gyorsan írok és bárhol.

Bocsánatkérés, szabadkozás, késéskor (mert annyira nem sikerül ám alárendelődni, hogy pontos legyek – ez a dolog önlényegű, kicsiny bosszúja) magyarázatok sorolása, fele igaz, pont jött a kéményseprő… Nem. Késtem és kész. Van ilyen. Cikibb hallgatni ezt a sok mindent, mint rám várni.

Segíteni

De mindenkinek. Hálásnak lenni a helyzetért, hogy megtehetem. A magam idejét, munkáját, pénzét semmibe venni, vég nélkül folyatni el. Ilyen Csekonics-bárónőként, csak nem magamat mulatva, hanem túlfejlett szociális érzékkel, mert ő szegényebb, nehéz neki, áldozat, én feminista. Ígéretek, semmi nem elég, én még ezt is, azt is, persze. Úgy pofán baszott a valóság. Az irigykedés, hogy nekem bezzeg már megjött az özvegyi határozat. Azóta nagyon megnézem. Nem adakozom például, hanem fizetek a minőségért (netes sajtó, három helyen), a minőségre szavazok, a többiek meg oldják meg. Nem dolgod, Éva, nem dolgod! Fontoskodni nem szerettem sose jó ügyekben, így nem sok öröm volt benne. Igazi kölcsönösség és szoros kapcsolat kell, vagy nagy tehetség, hogy jó fej legyek. Úgy többet is ér.

És mindenben benne lenni: persze, jó a péntek, hova menjek, mobil vagyok, neked gyerekeid vannak! Wait… nekem is.

Mindig kívánni a szexet, érzelmi közeledést mindig jól fogadni

Rémülten visszakívántam én azt, aki engem akart. Kapcsolaton belül, mármint. Ez nem annyira spontán így. Most életem legnagyobb matyóhímzésével vagyok másfél éve (ez volt az én titkom), szeret is, felesége sincs, és mégis, most tudom azt mondani, hogy én se mindig, nem akkor, ne úgy. Eleve ezeket tudatosítani, kapcsolatban lenni az érzéseimmel. Hihetetlenül felszabadító, valódi és könnyen működő lett ettől az, amikor meg igen.

Önlekicsinylés: a bicikli nem sport

Ja, hát ma nem edzettem, ma csak a hegyen négy órát bicikliztem a fagyban, az nem számít! Azt sejtettem, hogy zavarni fogja őket a ruganyosság, ezért ostoroztam magam akkor is, amikor kiraktam az akrobatikus videót: nyújtott lábbal kéne, gyorsabban, ez a póz meg nem szabályos. Csak úgy mondtam ezeket: ne haragudjanak annyira, hogy nekem megy a bógni. A köldököm, sajnos, nem tökéletes. És hogy gyors az agyam, nyelvtanórán: hát, ez nem volt egy szerencsés példamondat. Soha nem tompítva, mindig középre emelve a hibáimat és minden gyarlóságot mindig bevallva. Az én önkritikám igen fejlett, és (önbizalom-paradoxon) nem félek kirakni, hogy lássa mindenki. Például ezen kiakadtak: blöff. Én nem félek, hogy nem szeretnek majd, mert valahogy mindig biztos vagyok benne, hogy szeretnek (jóha nem, nincs velük dolgom), én ugyanis nem akartam rosszat, tiszta a szívem, és nem félek, és ti se vagytok ám jobbak. Ez különösen irritálóvá tett. Nem szoktam a teljesítményem, képességeim miatt szorongani, és igenis számítok arra, hogy megbocsátják a többit erre tekintettel.

Cikknek hazodott olvasói levél. Mi lett ebből is, téptek miatta. Ellenem fordította az, akinek soha semmije sehol nem jelent meg.

https://csakazolvassa.hu/2012/09/19/a-jobbik-olvasat/

És mi az igazság? Az igazság az, hogy a vélemény rovatot a hírhedett minőségérzékű Révész Sándor szerkesztette, én ott nyolcszor jelentem meg talán, egyszer Jánossal, és oda olyan, cikkértékű szövegeket küldtem be, hogy volt több hrom hasábos is, mindez a legnagyobb példányszámú magyar napilapban, kívülről, Marabu kétszer is rajzolt hozzá. Igaz, hogy sokszor voltam lusta vagy blöfföltem egyszer-egyszer, de  ki nem. Igaz, hogy van, amikor gyűrött vagyok, de inkább szép vagyok. És a DEXA nem hazudik, és bírálóim nem tették ki a sajátjukat, és nem is mérették. Hogy a képeken én vagyok és szűrő nincs. Nekem tuti nem kell magyarázkodnom, be is fejezem.

A norma elfogadása

Az is önelnyomás, hogy elhiszed nekik, hogy pont valahogy kell élni. Ahogy mások. Ahogy a magazinban tanácsolja a bőrgyógyász, média, okos szakértő, facebookoldal, a barátnőid, mindegy: amikor magadra veszed az igát. Mellrák ellen vonulni, csecsemőt gondozni, időre szoptatni (kell a rendszer! az nem kell, hogy éhes legyen, az nem számít). A reggeli a legfontosabb étkezés (édes faszom). Kórságtól parázni, fertőtleníteni. Nem az van, hogy nekik kell valami, nem velük (vedd le a cipőd), hanem neked, otthon, a magad terében kell úgy. LÁTNAK, figyelnek. Jó vagy-e, felelős vagy-e, takaros, vagy bántalmazó, önző, kupis. Majd ők eldöntik. Ja, nem a gyereked jólléte, sikere, autonómiája dönti el. Nem is te. Ők, mert ítélni van kedvük. Mert van egy szbály, és olan legyen a világ. Szabadságról, vagányságról, leszarásról szoktak még posztokat írni. Néha kispolgárok.

Nehogy lényeglátó és laza legyél, mert akkor nem veszed meg a sok szart, ami a rendes embernek kell ehhez az übertakaros csicskaléthez, meg a médiatermékeket, melyek előbbiek hirdetőhelyei. (Azt hitted, hogy a bőrrákról szól a cikk?)

Ha ennek engedsz, akkor is önelnyomó vagy, konform, normakövető, nem-autonóm.

Szótagolást gyakorolni, tanítónőnek majomként ugrálni, este hatkor krepp-papírért elszáguldani, duzzadt szemmel írni az olvasónaplót a gyerek helyett, mert mi lesz a továbbtanulással. Tanácsot kérni nálam jóval ostobábbaktól (nevelési tanácsadó, védőnő), akik az enyémmel vernék a csalánt. Olyan rendet tartani, ami a magazinokban van, takarítást kiírni a facebookra kérkedve (na, ez az igazi csicska kispolgárság, és még az isteni L. Ritók Nóra is ezt teszi, ha érted a sorok közöttit).

A rendet lobogtatni arra jó, hogy deklaráld, te kikhez tartozol. Pont azért, mert szellemben, észben, világban való eligazodásban kurvára nem tartozol te sem születésed, sem tetteid, sem tudásod-képességed jogán a finom népekhez, és ez zavar (és a káromkodást cenzúrázók pont ugyanolyanok, mint a rendszeretettel dicsekvők: csak a lényeget nem értik). Meg hogy elmosd azt, hogy bizony, voltak életednek olyan szakaszai, amikor azért több görényszar volt a nappalidban, mint most, mert akkor nem tudott egy lakáskiadó így rákényszeríteni a rendre és a sodródásod meg a kevés cuccra.

Én ehetek kézzel, mert én tudok ezüsttel. Mondta Kajdi Csaba.

Egy kérdés van: te miért bizonygatod az elégséges mennyiségű cselédmunkát? Nem lennél boldogabb (az amúgy is garantált jólétedben!), ha nem ügyködnél folyton, hanem mást csináhatnál? De te nemcsak takarítasz (vagy nem), még ki is írod önvállveregetve a facebookra. Nyilván megőrültél. Téged kéne komolyan venni? Ki hiszi el, hogy erkölcsi kérdés, mi van az otthonomban, ahova nem hivatalos az ítélkező?

Mentegetőzni ilyenek miatt, hogy kupis vagy, a gyereknek elszakadt a ruhája, vagy szőrös a lábad…? Ezek annyira mindegyek, hogy lázadásnak is jelentéktelenek.

Hát, valamivel ki kell tölteni az ásítóan üres időt. Legyen akkor otthoncsinosítgatás, smink, sütisütés, dekor, ajándékfabrika… ebből kimaradnék, ez nem élet. Amiket egyébként csináltok, az gyász, akár takaros, akár nem. Nekem egyik cipőm az előszobában, a másik a konyhában. Kurva jól főzök, de csak ha van kedvem. Én inkább fára mászok almáért, heves ÉS értelmes vitákat folytatok (végre találtam okos embereket), színházba robogok, kutyázom, alszom, írok, szeretkezem, és nem, nem érdekelnek a porcicák.

Nem vagyok már önelnyomó.

veleszületett identitás? orientáció? de most komolyan?

Ismét nekimegyek valaminek, kíváncsi elmével. Nem kenegetek. Bennem mindig is mocorgott az engedetlen. Egy ideje tudatosítottam is és kimaxoltam, hogy

miért is mondjam én ezt, csináljam azt? ne mondjam amazt? csak mert valaki azt mondta, azt várja el, megtiltotta? aha, és miért is mondja? neki milyen hatalma van amúgy, hogy nekem bármit előír?

és: neki milyen az élete, ő mire ment a normáival (még ha nem is képmutató)? akarok én olyat?

Ahogy olvasom az érveléseket, elnézem a szörnyű hatásvadászatot, az áldozatiaskodást, inkább nem.

Amúgy senkinek nem csicskulok be. Felmászok az almafára (ebből váratlan botrány lett), úgy edzek, ahogy nekem jó, nem az ő normáik szerint, nem tudtak behúzni a digitális rabszolgaságba, és megpiszkálom a magabiztos jóemberkedést is. Én nem akarok érdekek és lobbik eszközévé válni, mert többre tartom magam. Magánemberként sem leszek eszköz, de bloggerként különösen nem. És nem érdekel az “egység” a feminizmusban sem. Minden kérdést fel kell tenni és meg kell vitatni.

Ígértem korábban ezt a témát. Transz, queer, homoszexuális, egyben kezelem ezeket, mert az érvelésem szempontjából hasonlóak. Ők. Miért? Én nem vagyok egyik se. (Nem akarta elhinni.)

Most csalódott vagy, hogy átálltam, és nem azt mondom az LMBTQ+-ról, amiket te lájkolgatsz, meg amiket – mellékes témaként, de – pár éve még én is toltam. Miközben idegesítettek az ide kommentelgető, szenteskedő aktivisták. És még jobboldali sem vagyok.

Bővebben…

mitől igazán szar a nőknek?

Ezt hozzáfűzöm a benned rekedt gyerek poszthoz, mert a reakciókból látom, hogy milyen tömegesen áltatják magukat.

Nem attól rossz az életed, hogy gyereked lett. Ne kend rá. Ráadásul ha rossz is lett, rajta kár számon kérni. Ő nem is tehet semmiről. Ha te nyűglődsz és idegbeteg anya vagy, az neki is szar. Nem az van, hogy ő virul a szenvedéseden élősködve. Hanem közös az érdeketek. Közös érdek, hogy te legyél jól.

Mitől lett akkor rossz az életed? Néhány válasz:

Itt és most mindenkié rossz. Bővebben…

a benned rekedt gyerek

Ma sem leszek népszerű.

Kezdem azzal (de ezt is miért kell leírni, na mindegy): ha én kimondok valamit, mert úgy gondolom, és az neked fáj, érzékeny, kognitív disszonanciát okoz, akkor magadon dolgozz, te kezeld, ne vádaskodj és ne vitasd az én igazamat. Amikor “a kávé mint cukor- és tejbeviteli ürügy” téma is rosszul bírt esni valakinek, na, akkor lett elegem ebből, hogy én magyarázkodjam, mert te nem nőttél fel a szembenézéshez.

Trigger warning: rusnya nők, szerelemtelenség, meddőség, örökbefogadás, klimax. Ez így elég széfszpész, remélem.

Vállalod így? Akkor gyere.

Azért írom ezt a posztot, mert néhány éve egyeduralkodó lett, hogy “ne szülj, nem kötelező szülni”. Tágabban: a szüléskritikus beszédmód, az anyaság és a hagyományos női szerep nimbuszának lebontása. Bővebben…

a cancelrendőrség lecsapott

Hogy sértett aktivista csendőrlelkűek vagy a blog unásig ismert, áskálódó ellenségei (hajdani heves-imádó rajongói) jelentették-e a posztomat, nem tudhatom. Sunyiban megy ez is. Negyedszer nyomnak ki a Facebookról azok, akiknek sérelmes az, amit kimondok.

Ó, nem védendő kisebbségek, dehogy. Unatkozó, keserű, torz lelkű emberek.

Ők azt hiszik, az élet a facebookon zajlik, és egyre inkább ott is élnek, lájkok, emojik, megosztások, az önös hatásvadász felzúdulások álvalóságában.

Én meg a blogon, az igazi szövegekben, valós tettekben.

Nem fogok elhallgatni.

Íme, a poszt:

Meglepett, hogy ilyen készségesen zuhantak rá eszes, gondolkodó ismerőseim is a mesekönyvre. Annak ürügyén pedig a jóemberség deklarálására, értékek hangoztatására, fejcsóváló lenézéssel vagy feddőleg mindenki iránt, aki nem ennyire lelkes akár a mesekönyv, akár mondjuk a nemváltók kapcsán. Netán kérdései vannak.

Szajkózzák, hogy elfogadás, rengeteg érzelem, dráma, mindenki annyira elfogadó meg felvilágosult szülő, dőlnek a lájkok. Teljes műveletlenségről árulkodó mondatokat írnak a meseműfajról: “a mese szabad, mindenkinek jár egy mese, az antihős is hős lehet a mesében” – wtf? És ennek a valóságra mi az implikációja? Megvigasztal, elringat, és akkor lehet a közösségen követelni az egyéni pokol megszüntetését? Mert azt én nem kétlem, hogy nehéz nekik.

Én két éve olvasok a témában, főleg angolul, és nekem bizony vannak kérdéseim, sőt, ma már válaszaim is. (Ahogy a body positivitynek szépített kövérségmentegetés, “minden test szép” és sportgyalázás, teljesítménytagadás, kényelmeskedés is gyanús volt, hasonló módon hamisította meg a valóságot, prájddá tett egy szerencsétlen állapotot.) Bővebben…

minden másodpercnek tétje van

Sok reszkettetően jó és még több részleteiben érdekes, elég jó színházat láttam az elmúlt huszonkét évben, de a blogon általában csak listázom az élményeket, esetleg pár szót írok a kultúrnaplóban, ha nagyon erős este volt, és általában írok a nézőség mint életforma élményéről, például itt, tehát nem szánok nekik külön bejegyzést. Tegnap este viszontazonbanámbátorpedig az Othello második előadását néztem kedves családommal a Katonában, és erről most önálló posztot írok, mert ez olyan volt.

http://www.katonajozsefszinhaz.hu/eloadasok/bemutatok/43342-othello

Nem kritikát, mert én nem vagyok színikritikus – én néző vagyok, de azt nagyon komolyan veszem. Elméletileg én nem is értek a színházhoz, sem a történetéhez, viszont nagyon figyelek, és az utóbbi három évben az értelmezői képességem meglódult. Ma már becsaphatatlan a minőségérzékem, minden talmit, akartat, lustaságot észreveszek a legkisebb mennyiségben is. Ezt úgy éri el az ember, hogy elegendő jót néz, sokfélét, többféle formanyelvet. Csak az a jó, aki nagyon jó, ez pedig húsz színészt jelent (így, bevallom, túlvagyok a művészúr-korszakon is).

Úgy jöttem haza tegnap, hogy ez ki fog ömleni: csak leülök, elmesélem, mindent egyben, nem kell ezt nekem szerkesztgetnem. Az élményem, hogy “na, EZ az, amit ti nem néztek, nem tudtok, SZFE-gyalázók”, kedves rokonaim” meg “a másik oldalon is vannak azért tehetségesek” ismerőseim.

Nem oldal van, hanem minőség van, meg minőséghiány. És van még: előre és hátra. Előre: vagyis gondolat, progresszió, kritikus szemlélet, műveltség.

 Ezt se tudjátok, de azt nagyon, hogy milyennek kéne lenni a színháznak és miért van (volt) tele az egyetem tanári kara katonásokkal. Ide szerződni ma (és már harminc éve) Magyarországon a legnagyobb rang, ha a kőszínházakat nézzük. Ezt mindenki tudja, és erről hallgat és ezt ferdíti, ha irigy.

Itt például nem szempont, hogy azért tartsanak szünetet, hogy elfogyjon a perec, senki nem is gondol olyanokat, amiket mások máshol, hogy a néző a köszvényével és dagadós bokájával maximum 80 percet bír ki egyben. Mert ide nem szórakozni járunk, ahogy a lovira sem és meccsre sem azért járnak. Az is létezés maga töményen, nem pedig kikapcsolódás. Megáll az idő, egyetlen nagy, sodró pillanat az egész.

Az ötfelvonásos Othello tehát egyben megy, semmi hiányérzetünk nincsen, éspedig 1 óra 47 perc alatt, pedig zenei betétek is vannak, és nagy csöndek, mozgások. Nincs egy másodperc üresjárat benne, egy lendületet kér a cselekménynek a sodrása és eszkalálódása.

Dermedten ülök, nem érzékelem magam, pedig egy kicsit érzem a forgóm a futás miatt, nem okvetlen volna ez kényelmes, ha bármi elvonná a figyelmem, de nem vonja, nincsen testem. Nagyon egyben vannak a játszók és a nézők, közös a lélegzet, egy pillanatot sem szabad kihagyni.

Én ilyen sűrű színházat… amit mégis, az Székely Kriszta volt (A Platonov, A kaukázusi krétakör) meg Hegymegi Máté (A bádogdob, Jeanne d’Arc), egy-egy részletében Ascher (József és testvérei, Háztűznéző), Horváth Csaba (Baal, Az öngyilkos), Mohácsi (Egy piaci nap, A velencei kalmár).

Ezt a szöveget is okosan, jó érzékkel, sűrűre korszerűsítette Szabó-Székely Ármin.

Othellót Bányai-Kelemen Barna játssza, neki van ilyen súlya és karaktere. Nem mór, hanem “néger”, “vastagszájú”. Katona, igaz ember és tiszta szerelmű érzéki lény egyben.

Szokatlanul mély hanggal ábrázolja kívülállását, nincs szükség blackface-re, semmi ilyesmire, mégis látod őt. Fekete a ruhája, amúgy csak mondják róla, ki ő és milyen, és viszonyulnak hozzá, ettől “néger”. Egyetemes emberi tartást és kívülállást jelenít meg kevés eszközzel, nagy súllyal, és ez elég. Bővebben…