fel kéne nőni

Tiszteld atyádat és anyádat.

A mai poszt a kitagadottakról, a megszököttekről, illetve a ma is anyjuk szoknyája mögé bújókról szól.

Az valami fantasztikus, hogy ez a mintázat ma is él. Nem veszett ki se a hippilázadás, se az újabb “nagy liberalizmus” hatására az a gyakorlat, hogy a szülők irányítják a gyerekeik döntéseit. Régen persze muszáj volt beletörni a szülői akaratba, mert parancsoló érdekek voltak a háttérben, és súlyos szankciók jártak azért, ha az utód nem tartotta ezeket szem előtt, hanem szabadabb életre vágyott. A kitagadás kiment a divatból: ma a nagy életdöntéseket a szülők legfeljebb terelgetik, rejtettebben befolyásolják, sokan pedig követik a gyerek akaratát, aggódva mennek a sorsa után. De ma is ugyanúgy zuhan sok-sok felnőtt gyerek az alkuba, mert az igazodásért, a “jó kapcsolatért” előnyök járnak, mert pénzt, ha baj van, apu ad, a gyerekre meg anyu vigyáz. Jobb a békesség. Csak egy kicsit morognak, ha nagyon rigolyás a nagyi, ha üzemszerű a fölöslegescucc-vásárlás, jót akarás, tanácsadás.

A mintázat lényege, hogy a felnőtt gyerek gyerekstátuszban marad. Bővebben…

nem tehetünk róla, ez ösztön

Nézek magam elé megint. Szoktam így nézni.

1. eset

Az őcsényi üggyel kapcsolatos reakció. Egy magánszemély, ugye, menekült gyerekeket akart nyaraltatni ott, a falu összezárt, a panzióst megfenyegették, furgonját tönkretették, a polgármester lemondott.

Részben netes, részben hagyományos szociálpszichológiai hergelődés ez, és jól láthatjuk azt is ezen az eseten, hogy a tettleges, lincselésszerű gyűlöletnek állampártunk hogyan ágyazott meg sok év plakátjaival, konzultációival, szóhasználatával, sajtómanipulálásával.

“Az emberek” reakciójával miniszterelnökünk egyetért, legalábbis érthetőnek tartja. “Szerinte eleve ilyen a magyar társadalom.” Okként hazudozókat emleget, akik miatt a migránsokról, még a gyerekekről is, hovatovább ilyesmiket gondolnak. Lázár János tagadja, hogy a kormányzati kommunikációnak ehhez bármi köze volna.

És van, aki szerint ez evolúciós jelenség. Ami idegen, gyanús. Az esszencialista magyarázat, a félművelt biokémiai pszichologizálás mindig jól jön, ha alá kell támasztani az erőszakot, a visszaélést. A Dívány újságírónője így érvel:

betolakodóktól való félelem az egyik legerősebb kiváltója a stresszreakciónak. Az tehát, hogy veszély esetén támadó vagy menekülő viselkedés a reakció, nemhogy emberi, de annál is természetesebb, ősibb. Tiszta és összekeverhetetlen stresszreakciót lehetett látni a falu lakóin, a falugyűlésről készített felvételeken, és azon is, ahogy rátámadtak a veszélyért felelősnek tartott emberekre.

innen:

http://divany.hu/eletem/2017/10/03/ocseny/

Ilyen erős az önigazolás kényszere, és így érvelhet egy populáris mainstream női portál újságírója, mert ma már nincs íratlan szabály, ami ezt korlátozza. Eközben jogállamban élnénk, tetteinknek következményük van, gyűlölködni vállalhatatlan, a támadás pedig fizikai erőszak, amely büntetendő. Gyerekeket büntetni, kirekeszteni is ocsmány dolog.

Hol van a jól felfogott érdek, mi írja felül?

Az evolúció, az ösztön?

Dehogy. A manipuláció, a tudatlanság, a butaság.

Ha már az emberiség történelme és bulvárpszichológia, itt jegyezném meg, hogy azok a kultúrák válhattak civilizációalapítóvá, amelyek befogadóak és heterogének, képlékenyek, más népektől és eszméktől gazdagodni képesek voltak. Viszont ilyen mondatokat annyira téttelenül könnyű leírni, hogy én abba is hagyom. Még csak annyit, hogy a kirekesztőek, a homogenizálók látványosan elbuktak. Hiába térített agresszíven, a szó szoros értelmében tűzzel-vassal a kereszténység, hiába volt valaha a császáréhoz mérhető a hatalma, hiába irtotta saját belső ellenzékét is, a kor szavát sem meghallva, nem tudta konzerválni a hatalmát. Állandóan saját válságaiba és visszaéléseibe ütközött, tele van kínos történetekkel és még több elhallgatással, végül pedig elbukott. Nem, nem a mai devalválódott, szekuláris világban bukott el, hanem a 18. század végén.

2. eset. Tele vele a blog, ilyesmik:

a férfiak másképp működnek

fajfenntartási ösztön, minél több utód a cél

már az őskorban is

a hím oroszlán

ő nem tehet róla, annyira felizgult

magasabb tesztoszteronszint

poligámia (ösztön)

próbálnám csak ki, milyen a helyében:

Tudod, Éva, csak azt kívánom, hogy lehess egy napra férfi, és érezd milyen érzés látni azokat a gyönyörű hamvas, feszes kis csajokat a kis áttetsző egyberuhájukban, ahogy átlátszik a bugyivonal, meg ha a nap elölről süt a thigh gap vonala. Tényleg csak a civilizációs korlát tartja meg a férfit, hogy ne rakja meg ott helyben, mint a szénás szekeret.

Amúgy meg van egy olyan elv is, ha jól megáldotta a Jóisten a dolgod anyagi javakkal, akkor se fitogtasd, mert irigységet vált ki. Ne járj Ferrarival vagy egy Maybach-al egy Magyarország utcáin, mert irigységet vált ki, és utálni fognak, hogy nézd ott megy az a gazdag bunkó.

Ne pakold ki azokat a harapnivaló tagjaidat, ha úgyse lehet az enyém, legalább ne hergelj vele, mert emlékeztet, hogy szar nekem.

És ez mindenre, de mindenre: prostitúció, nemi erőszak, pornófüggés, pedofília, megcsalás, felelőtlenség, teherbe ejtés és lelépés, húszéves csajok életvitelszerű kergetése, a szex erőszakos, visszaélős formái. Neki szex kell, ő megkívánta, ő arra izgul, ez eredendő tulajdonsága, nem tehet róla. Szenved tőle. Hát ha szenvedsz, akkor tegyél ellene valamit, mondtuk nekik naivan. Ó, dehogy kezelteti terápián vagy hormonálisan! Ha felvetem, hogy gyógyszer és műtét is van egy ennyire súlyos problémára, még én leszek a náci. Hiszen valójában büszke erre, kell neki ez a fajta férfiasság. Nem az a baja, hogy gyötrően kívánkozik, az csak szöveg. A baj az, hogy amikor ezt kiélné, akkor beleütközik a világba. Abba, hogy ezzel másoknak szenvedést okoz, hogy ez neki nem jár. Az a baja, hogy a csaj nem akar. A csaj kineveti, elküldi, levegőnek nézi, feljelenti. Az a baja, hogy nincs rá pénze, és azokat irigyli, akiknek van.

Nekünk az a bajunk, hogy ők ezt pénzért el tudják képzelni.

Egyébiránt szoftvert fejleszt, csúcstechnológiájú autót rak össze, az űrben jár, de ilyenkor előáll az őskorral meg az agyi területekkel. Azok tehetnek mindenről, de ő nem, csak ő nem.

Mi a közös a két példában? Ha egy társadalmi problémát okozó, morálisan vitatható, gyakran tragédiákig fajuló mintázatot látunk, akkor sokan szembenézés, tiltakozás helyett jól megmagyarázzák: előrántják az evolúciót, az esszencialista érveket, a meghatározottságot. Nem tehetnek róla, ilyen az ember.

Miért teszik ezt? Mert akiket védenek, azok többségiek. Bennszülöttek, fehérek, aktív korú férfiak – náluk van a hatalom.

Minden ilyesmi, a xenofóbia és a szexuális izgalom jellege, kiélése is tanult és kívülről hergelhető. Alaposan hergelik is. Mindig gyanakodj, amikor az erőszakot tanokkal, elméletekkel igazolják.

Én azt mondom, felelősséget kellene vállani a viselkedésetekért. És még azt is mondom, hogy a legerősebb ösztön az altruizmus. Az együttműködés, a közösségben levés, a szeretettel való egymás felé fordulás. Ha nem az, keresd meg magadban, a mélyben, dolgozz rajta, vagy tanuld meg.

Tarantino pedig így áll ki a gyűlölet ellen.

hogyan vetettem véget a táplálkozási zavarnak?

Most jön a nagy vallomás…

Rohadék egy címadás ez. Mindjárt elmesélem.

Itt van például Kelsey Miller, nagyon megkapó a csaj. Bővebben…

az uszodában

Irtó kreatív és érdekfeszítő cím, ugye?

De mit csináljak, nem lehet mindent felfancyzni. Most erről írok: az uszodáról, és a szöveg nagyon is izgalmas. Érdemes maradni!

Írtam már az úszásélményről, ez a kedvesebbik, de van ilyen strandos is, fú, milyen felszínes voltam, és milyen mámorosan írtam ezeket a koraiakat még, önkritika nélkül, tetszelegve, és az ítéletalkotáshoz azért nem volt még ennyire alapom, mint most. Mennyi a resztli a blog első évében!

De azt jó itt látni, hogy én sokat sportoltam már akkor is, a gyalogos-bringás életmódon felül is, szoptatott gyerek mellett. Valamiért az az interpretáció, hogy korábban semmi mozgás, elhízás, aztán most valami, megtérésszerűen, és azzal nagyra vagyok. Magam is tulajdonképpen elfelejtem mindig, hogy mi volt a három éve kezdett, szerzetesi jellegű sportélet és tudatos étrend előtt. És hogy mi a különbség, miért ennyire látványos ez most. Egészen jól el lehet sportolgatni anélkül évekig, hogy látszana, komolyan javítaná az állapotot, közérzetet, ami nem jelenti azt, hogy a sportolgatás nélkül ne volna még sokkal rosszabb. Mintha egy hétéves Corsából átültem volna egy Ferrariba, amit nekem terveztek, ez a mostani olyan. (Hogy mitől ekkora a különbség? Sokkal több edzés, súlyzós edzés, kimerészkedős és nagyon komolyan veszem a kajálás részét.)

Szóval, akkor is volt már futás is, lépésszámlálás is, böjt is, úszás is. Kitett fejjel, de hosszan. Most meg víz alatt, és készséggé vált, a hatékonyságom is megnőtt.

Szerdánként megyek az uszodába már másfél éve, eléggé óraműszerűen, K-val, teljes egyetértésben, ugyanazt-akarásban két nagyon más ember. Ő ott dolgozik, ztanít, és utána.

K. egy csoda. Az attitűdje, az intellektusa, a szavai, a kreativitása, a lényeglátása, a jelenléte, a helytállása. K. kicsit poénkodik karkörzés közben, de komolyan is gondolja, hogy most messziről úgy tűnik, én vagyok az ő személyi edzője.

K. nélkül én nem lennék ma itt saját életben, K. evakuált engem a bántalmazásból, ő nézett rám azon a júliusi napon, tizenhárom éve: na, most. Ő segített pakolni, szállítani, és hetekig laktunk nála akkor. K. a Nagy Négyes része, az évtizedesek, a maradandók, az abszolút bizalom és közös történetek részesei. A Nagy Négyes: K. és D. lány, tanárok, egyetemiek, a fiúk pedig B., tanárkolléga, és G., egykori diák, mostanában vele pörgök a legtöbbet.

Az uszoda, ahol nincs kedvem, megy az önrábeszélés (mondtam már, hogy utálok úszni?, kérdi K. a rajtkövön, és már úszik is, sportolóhoz méltó tempóval és technikával). Tucatnyi érzelem, attitűd van benne olyankor, bennem is, ő fázós is. De aztán megtoljuk nagyon, és az élvezet, és utána lenni, az “úsztam” tudatában, az még nagyobb élvezet.

Kiismertem, megtanultam már ezt az egészet, a zajokat, hogy mit hova tegyek, milyen sorrendben érdemes a teendőket végezni, hogyan cuppantsam fel az úszószemüveget, melyik az alkalmas fürdőruha, a saját légzésemet, erőmet, a tempókat, az idő telését.

Az uszoda, ahol mindig van ismerős. Színészek, kettő is, az egyik a művész úr. Elszánt és komoly, úszni jön és úszik. Ő egy jellem, nem csak jó színész. Van tartása, hatékony és kevés szavú. Jól választottam idolt harmatos Nyina-koromban.

A művész úr nagyon fontos az életemben, nincs más színész, aki ennyire, én voltaképp neki akartam megmutatni, hogy van erőm kilépni, egyedül élni, változtatni, és neki is mondtam el először, és egy vele közös helyzetben jöttem rá, amelyben véletlenül ő volt ott, hogy meg fogom lépni. Hogy lássa és elismerje. (És ennyi.) A művész úr színész, a bántalmazóm pedig néző és kritikus.

Érdekesek ezek az erősen középkorú férfiak. Mert van például itt a mezőnyben egykori egyetemi tanárom, koszorús költő, molesztált egyszer nagyon csúnyán, húszéves koromban. Na, ő ázik, gőzben ül, az élménymedencében a nőket nézi, ez a sportélet.

Nem kis, viszont nem is harsánykodó elégtétel az elpuhult, fogát vesztett oroszlánnal találkozni húsz év múlva, aki ugyanakkor még mindig azzal az igénnyel lép föl, és úgy szól, olyanokat mond nekem, mint akinek hatalma van, dicső, izgalmas férfisága, jó teste, ami sosem volt, egyébként.

És bejön a szaunába a pap! Láttam a buszon, olyan az inge a nyakánál (utána kéne néznem itt a terminusnak), ő egy pap. Katolikus. Amíg nem tudtam, hogy pap, csak azt érzékeltem, hogy van valami körülötte. Hogy más. Hogy mindig egyedül van, és hogy aszkétikus a soványsága, és a maga módján szép.

Félismerős mellett ülök (de később kiderül, nem ő az). A pap kimegy, és azt mondom a mégse-ismerősnek: ő egy pap. Igen? Igen. Ezt érdekesnek találom, azért is, mert a pap, az vagy a paplakban van, vagy a szószéken, vagy a temetőben, és mindig papi öltözékben (papi pizsama?). Csak az uszodában meg a műtőasztalon nem pap. Mindig befolyásol és más bánásmódra int a papi külsőség: ha látom, nem szentségelek, lejjebb húzom a szoknyám. Én, a protestáns is. És most, mert tudom, ő az, nem akarok kivonulni a fenekemmel, ami éppen elég látványos így bikinialsó-szabásilag. Bent is rekedek emiatt 19 percre, ami gombócból is sok. (Hogyan lettem véletlenül… sorozatunk újabb darabja, …szaunavilágbajnok).

Pap visszajön, ezért rekedek ott. És behoz egy könyvet. Breviárium. És olvassa bent, aligfényben, kicsi lámpához közel tartva, görnyedten ül. Mint egy film, egy ötletelés: szerintetek mit csináljon a pap a szaunában? Vigyen be könyvet. Holtig tanul. Sok lesz, hagyjuk. Hanem az élet, az ennél merészebb rendező.

Most egész világosan érzékelem az olvasót, aki érti a szöveget, belemegy, ismer vagy jön velem, és azt, aki nem.

A férfiak, a középkorúak legalábbis, de már 30-tól, olyanok, hogy vagy csúszik le a hasuk, mellkasuk, kicsit szomorú ez a kötelező szélesedés, hasasodás, deformált köldök, vagy nagyon ösztövérek, aszottak. És vannak az egyértelmű sportolók.

És ez ma döbbenet, egy ilyen fekszik bent, a pap fölött, nem látom az egész testet, csak oldalról a bordákat, aztán ahogy a karját felemeli, a váll, a tricepsz alulról, édes jó istenem, jaj, ez isten, Isten nevének hiába a, ne haragudjék, atyám, szóval: jaj, micsoda kiváltság annak a teste, aki nem úgy él, ahogy szokás, ez érdekel engem, ez a kiváltság. És nőben nem is, önmagam se, öntestemmel mindig csak a baj van (habár ma nagyon is dicső volt ez az úszás, működik azért, pedig fáj a tegnapi miatt, 1202 melltempó, bő egy óra, 23-27 tempós hosszak a harminchármasban), engem a férfitest érdekel, és sápadok, nyugtalan leszek, átélem, amit mindig írnak a nőleső éhesek, hogy mézesmadzag a másnemű test, direkt előttük, kibírhatatlan, de nem vagyok olyan éhes, meg ideologikus se. Meg ember is volnék, nem nyomok senkit.

Hatvan egység csodálat, hogy ez létezik, és ennyire szép lehet, és negyven egység egyértelmű, jaj-csak-megérinthetnélek vágy, az a bőre, az, ahogy a lábát felhúzza, és lever a víz, de ez hülyeség, szaunában persze, a nénik között is lever, hogy a legszebb benne a térdhajlata, ahogy ott felhúzza és hajlik a térde, a bőr, a forma, az edzett, de nem hivalkodóan gyúrós láb. És akkor a reflexió, hogy miféle tekintet az enyém most, ez a szabadság, így vágyni, így kinézni magamnak, nem vágy tárgya lenni. Hogy másvalaki a tárgy, de annak nem olyan szar, mint nekem volna, ha én volnékj a tárgy. Hogy aktívnak lenni jó csakis, ez illik hozzám, és már nem szégyellem, így kinézni valakit, így megdöbbenni. Nem szeretem a hódolatot, bezárulok, nem kell, mert aki hódol, az nekem nem tetszik (kivéve két férfi, akiket nagyon szépnek láttam, nagy szerelmek), nem akarok meghódítva, puhítva, rábeszélve lenni soha többet. Zavarba ejt az élmény, hogy ezzel a férfial bármi jó lenne, ez biztos illúzió persze, de annyira szép. Az élmény izgalmasabb, mint amennyire félek tőle.

És a hatvanra és negyvenre jön még százhúsz más százalék: hogy viselkedünk, nem mutatjuk ezt. De megnézem, ahogy zuhanyzik, úgy állok akkor már oda le, kivárom, míg kilép onnan, hát, nem a pillanat és a félhomály tévedése volt. Ott állok, nézem, nem félek magamtól, attól, aki ennyire nézni akarja. Én ilyen formát, arányt nem tudom, mikor láttam utoljára, ez nem olyan, mint a termiek. Biztos egy seggfej, és nem érdekel, elhiszem, hogy jellem, hogy kedves, hogy érzékeny… és kerülöm a tekintetét, és színlelésből összenézek azzal, aki eggyel kevésbé, de ő is azért, de kit érdekel ebben a vakító fényben?

Ahol mindig tovább öltözöm. Ahol vizes hajjal megyek ki, vár a kislányom, és most teát iszom az ágyban, mint egy nem-én.

pillanatok egy otthonoktatott babalány életéből

Ezt a posztot nettelen írtam a jegyzetek között, hosszú edzésre zötykölődések idején, azért néz ki másképp.
Sokan kérdezitek, mi van Julissal, hogy megy az iskolán kívüli lét – miközben öccse is (elsősként), bátyja is (tizedikesként) benne van, viszonylag jól. Pontosabban, egyiküknek sem könnyű, csak nekik másért nem, és kevésbé szenvedik meg. Abból nincs feszkó közöttük, hogy Julis nem jár.
Babalány egy prototípus: alkalmatlan a közoktatásra.
Babalány babalány, mert gyermek maradt, minden vész közben is tiszta, megóvott, fára mászó, nem kütyüző, nem tévéző, nem érdekalapú, nem betörhető, őszinte.
Nem tűri az intézményt.
A tanulócsoportot bírná, csak most, jó okkal egyébként, teljesen megértem, kéthavi kauciót kérnek, ráadásul nagyobb és drágább bérleménybe költöztek az épületen belül. Na, és az nekem nem fért bele augusztus végén.
Nem akartam folyton tartozni.
Ez az igazi ok, nem tagadom, különben ott volna, és az volna neki a legjobb.
Így meg az élet egésze van. Erdei, jövős-menős és könyvszagú élet, kiállításmegnyitó is, Balázsnál városban alvás, ha úgy alakul.
Mindennapi kardió Dávidot iskolába juttatni, és onnan általában még reggel haza, erdőn át.
Castingokra járunk és akrobatikázni, úszni. Könyvtárba. Hagyományos tankönyveit értelmesen használjuk, akárhol megold egy-két feladatot, de kap gyerek-rejtvényújságot is.
És mindent csinálunk: a valós életet. Házimunka, kutyaséta, piac, nyújtás-ugrókötelezés, ügyintézés, hajvágás, posta.

Bővebben…

best of kommentelők – frissítve

Újak, erre a posztra reagálva. Kissé elrajzolta tevékenységem méretélt, és állati szellemesnek hiszi magát Agymosógép:

Ikertornyok.

“Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha ezután is támadják, akkor Lovasberényig.”

“Szeretnék elrontani. De nem fogják. Az edzéshez is nagyobb kedvem lett attól, amikor elkezdték írni, hogy 80 kiló vagyok, ez nem szép, meg nem is 174 centi. Még nagyobb izmokat! Még!”

Csodálatos bizonyítéka ez annak, hogy egy tőről metszettek vagytok, egy rugóra jár az agyatok a drága minielnök úrral! :DD
Ez annyira gyönyörű! LOL

Nem hasonlítalak, csak nem tudtam nem észrevenni az ikertornyokat, bocs. 😀 Tudod, az a fránya újságíróagy…

(újságíróagy!!! neki az van, vagyis nincs, de kéne)

Fejtsük meg a pompásan sikerült hasonlatot: az én sportolásom, blogolásom, döntésem, szabadidő-eltöltésem, énmeghatározásom indíttatása diktatórikus, erőszakos, úgy érinti a társadalmat (?), akkora hepciáskodás és provokáció, mint a miniszterelnök dafke önérdekű közpénz-herdálása.

Remek újságíró lennél!

Aztán, kitiltott, sokszor szépen kért kommentelő, ne csinálja (szövetszöcske):

…nem biztos, hogy így van, de azt gondolom az én véleményem is idefér, és nem feltétlen rombol)
Ja, csak hogy tiszta legyen, amíg kicsik voltak a gyerekeim, sokat lógtam a bezzeganyán(vagyis azon már nem, hanem elődjén a porontyon), vannak onnan azóta is ismerőseim. Az, hogy nem mindenki kedvelte ott sem a pofámat, nem jelenti azt, hogy zaklató voltam…

Biztos, hogy nem így van. Ezt én mondom, a blog működtetője. Feltétlen rombol. Téged nevetségessé tesz, ordít az irigység, irritáló. Nem akarok ilyen emberekkel interakciót, ezért nem is lesz.

Frankó, hogy te így gondolold, mások vajon hogy gondolják? Mondjuk a blog tulajdonosa, aki kétszáz kommentedben kapta meg tőled a feszülést, belemagyarázást, erősködést, és soha semmi mást?

Mit szeretnél elérni?

Ne törleszkedj, ne csináld az ambivalens játszmát (utálom, kikezdem, alázom, fölényeskedem, de nem vagyok meg nélküle, folyton a nyomában vagyok). Ne magyarázd, hogy miért van jogod ahhoz, amihez nincs jogod.

A lényeg egyszerű: ha kérnek, állj le, ne feszülj. Az is baj, hogy kérni kellett. Lehet, hogy nehéz gyerekkorod volt. Lehet, hogy unod az életed. Lehet, hogy frusztrált vagy. De ezt oldd meg nélkülem.

Ha mégis feszülsz, ne a bloggert vádold feszkózással, érdekalapú drámázással, sunyin áttolva a felelősséget.

Emlékszel mikor azt írtad, milyen legyek neked, hogy átdefiniáltad már saját elveidet azóta, gondolom akkoriban ez még nem csak arra vonatkozott, hogy neked ne mondja senki hogy mit kellene tenni az életedben. Gondoltad volna hogy ilyen paranoid törpediktátor leszel valaha, aki nem agyal dolgokon, hanem kinyilatkoztatja, hogy kell élni, miről mit kell gondolni, aki megmondja milyen legyél, és az x darab megtért bólogatón túl tovább már nem lát, akinek a világ nagyobbik része ellenség?

Kurvajó, komolyan. Mit értett Szövetszöcske abból a posztból? A női lét sínszerű, szomorú, igazodós, passzív menetéből? Ugyanarról beszélek most is, akkor is. Mit definiáltam át? Ugyanúgy nemet mondok a beszorítottságra, a megfelelésre, az előírt szerepekre. Nem írom elő senkinek, csak megírom, hogy én mit gondolok, és nem hagyom, hogy unatkozó, középszerű emberek manipuláljanak, leszólják az én megélt utamat. Ők basztatnak a buta, provinciális normákkal, hogy én túl izmos, férfias vagyok, hogy miért edzek, hogy miért nem takarítom a teraszt, hogy miért nem megyek állásba. Hogy így nem lehet élni. De, lehet.

2012-ben persze, a férjem utolsó napjai, minden nap órákat  voltam az onkológián, bloggerként meg balek voltam… lehetett sajnálni, lefele beszélni, “segíteni”, nem volt se izom, se talpraállás, se nagy szerelem, se blogbevétel. Azóta lett bajuk, csakis.

Élj másképp, Szövet. De aztán boldog legyél nekem. Ne ilyen irigy basztató.

Én csak a butaságot és döfködést nem tűröm. Gondolkodni, súlyt emelni, kritikusnak lenni pont ugyanolyan morális álláspont, mint amit abban a posztban látsz, Szövet. Komolyan nem érted?

X darab megtért bólogató? Ugyanazt élték meg, hasonló, amire jutottak. Ki a diktátor, ki néz le kit, ki is hiszi okosabbnak magát?

És mi lesz a megtértekből, később, akikben kevesebb karizma van mint benned, nem lesznek saját bólogatóik, akik életben tartják őket az ő saját külön (vagy inkább különböző…) útjukon, és az akolmeleg nélkül megfagynak, és jön mint a viccben, hogy nagymágusz a szánta eleszett?

Köszönöm, hogy elismered a karizmát, ez is valami, de megdöbbent a szenvedélyes ostorozás. Milyen felelősséget akasztanál te a nyakamba? Én nem vagyok guru, nem vagyok osztályfőnök, dada, nem vállalhatok mások életéért felelősséget. Mindenkié a saját élete, ez megint az a sunyi áttolás, amit moindig csinálsz, legyek mindennek én az oka.

De abban igazad van, az egyik fő konfliktus az irigység mellett az, hogy emberek nem tudják, mit kezdjenek magukkal, és itt felbuzdultak, hogy akkor majd meglépik azt a nagyot a szabadságba, amiről én írok, sokaknak voltak illúziók is, köztük a nekem fontos embereknek is, és ők azért haragszanak, magukra, mert nem klépték meg végül a nagyot, amit pedig ők akartak. És látják, nézik azóta is, hogy én viszont továbbra sem alkudtam meg. Visszasunnyogtak a régibe, elfogyott a lelkesedés, mert mégis, a Lajoshoz lehet szólni, meg ő tolja a pénzt, és anyuval sem tanácsos összeveszni, vigyáz néha a gyerekre, meg jó érzés is valahol az exet kukkolni és baszogatni, valamint nem sikerült lefogyni. Nyilván csak karizmatikusan, valóban megélt döntésekkel, végigcsinált dolgok közül van jogom efféle blogot írni. Én író vagyok, más írókat, igazi művészeket elnézve nem is nagyon éles, innovatív mondandóval.

Mindenkire igaz viszont, hogy áthazudozni az életet, alakoskodni, feszkót máshol levezetni, elfojtásokat cipelni, másokat basztatni irigyen nem érdemes, árt a szépségnek.

*

Válogatás a százötvenezer nem-spam kommentből és ezernél több e-mailből. Bővebben…

a régi énem

A régi énem, az olyan, mint ez a fotó, például, a montázs jobb szélén. A múltkor a hattyúsodottakból (kipillangósodottakból) tettem ki, de ez is én vagyok ám, tizenhárom évesen.

Jó, mi? Azért ahhoz a fejhez képest nagyon vigasztaló bármelyik későbbi képem. És volt ebből rövid hajú is, na, az az abszolút 0. Miért, miért pont akkor a legrusnyább az ember, amikor egyébként is olyan sérülékeny, annyira nem tudja, mi merre, ki ő, és még kémiát is kell tanulni?…

A régi éned, az olyan, hogy egyszerűen nem hiszed el. Azt se, hogy ilyen háttér előtt fotóztak akkoriban, hogy ilyen lehetett a hajam, szemüvegem, és tényleg el lehetett menni iskolába ilyen cuccokban. És túléltem, és nem vitt el az ízlésrendőrség, se a szüleimet (megjegyzem), és még csak nem is gyanítottam, hogy hol a probláma.

ELÜTÉS! Fanoknak jelöltem. Bővebben…