te is utálod a tested?

Megint egy poszt, amely nem “érzékeny és megértő”. Ezzel szemben igazat mond, nem gyáva, nem önáltató. Van, aki ezt nem bírja. Neki nem javasoljuk a blog olvasását.

Bemutatom és lebontom az önelfogadás és testpozitívság állításait, érveit, mert önösek és infantilisek, a tetejébe még improduktívak is. Ne dőlj be nekik! Bővebben…

…a trotechnikus, az mindig elek-!

Kérdezz valamit s én megfelelek,

Nyáron nyaralok, télen telelek.

Mackó

Színházba vinném az anyukámat/páromat/bernáthegyimet. Ajánlanál valamit?

A jelenleg műsoron levő, újabb bemutatók közül:

Örkény, Tartuffe, Nagy Zsolttal és Znamenák Istvánnal, továbbá a hökkenetes Kerekes Évával

Radnóti, A művésznő és rajongói, Lovas Rozi, Bálint András, Börcsök Enikő és Rusznák András nagyon jók

A régebbiek közül:

Katona, A két Korea újraegyesítése (leveszik a napokban, állójeggyel esetleg még)

Örkény, József és testvérei (Aschertől bármi!)

Radnóti, Futótűz

Szkéné, Kohlhaas Mihály MUST HAVE, Nagy Zsolttal. Ejtsd: ‘kolhász’

Szkéné, Caligula helytartója (február 7-én csak) EZ IS MUST HAVE, életem öt legjobbja között a jellemezhetetlenül elemi Nagypál Gáborral, és magyar dráma, az egyik legnagyobb kortárs szöveg. Másodszor is nézzük.

Nyáron (május): Stúdió K (nagyon elkél nekik a bevétel), Peer Gynt, szintén Nagypál Gáborral

Átrium, A félelem megeszi a lelket, Hernádi Judit!

Átrium, Az Őrült Nők Ketrece

Nagyon meg fognak drágulni a TAO elvonása miatt a függetlenek jegyárai, és csak a legjobbak maradnak meg. Te is támogathatod ezt a talpon maradást: vegyél színházjegyet, ajánld fel nekik az egy százalékodat!

Összességében: két hely van, ahol mindig minden jó, az egyik a Katona (és a Kamra is), a másik (újabban) az Örkény (egyik sem független). Nagyon sok nívós előadás van az Átriumban is (független). Érdemes nagy színészeket és kedvelt rendezőket is kikeresni. Nekem nagy élményt jelentő színészek: az atipikus-zseniális Sodró Eliza és Patkós Márton az új két kedvencem, és megdöbbentett most a velem egyidős Nagypál Gábor két alakítása is. A régiek közül Mácsai Pál, Fullajtár Andrea, Nagy Zsolt, Jordán Adél, Bán János, Hegedűs D. Géza a kedvenceim. Rendezők: az örök Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás mellett Hegymegi Mátét fedeztük fel. Alföldi Róbert és Szikszai Rémusz is csodálatos darabokat rendez.

Életem legnagyobb színházi élményeiről itt olvashatsz. Ez mind archív. Jelenlegi élményeimet itt követheted, de ott kevésbé értékelek.

Jó film a BÚÉK?

Igen, jó. Ahhoz képest (hogy remake) is, és anélkül is. Közönségsiker lesz.

Milyen lett életed legjobb DEXA-ja?

Próbáltam több helyen is írni, hogy ezt bizony most eltoltam, Madrid miatt, ahol nem tartottam az étrendemet, és a félmaratonon kívül nem is sportoltam, mindjárt utána pedig műtöttek, ami utéán három hétig nem edzettem. Voltam viszont Madrid előtt egy InBodyn, ott jöttem rá, hogy ez így nem lesz jó. Pár olyan hónap alatt, amikor a futás volt a fő sport, és hetente vagy kéthetente jártam csak terembe, de amúgy naponta sportoltam (squash, akrobatikus edzések, úszás, futás), lement izomtömegem, és szemre is laposodtak a formáim. Pedig előtte úgy éreztem, örök fáradtságban és fájdalomban, hogy egy kicsit túlgyúrtam már magam, sok ez. Szóval a súlyzós edzést nem lehet abbahagyni, már ha számít a testösszetétel, és nekem számít. Nem kell naponta és maximális terheléssel tolni, de a fenntartáshoz a közepes, rendszeres terhelés kell. (Január végén megyek, nem zavar a karácsony.)

Mi van Julival?

Jól van. Két hónap gyógyulás és szervezés után újra jár iskolába és itt nem alázza meg senki. Ugyanakkor még edzésén (teljesen máshol, jóval később) is előfordult, hogy régi, eredetileg nem gyűlölködő osztálytársa odalépett hozzá, és az arcába sziszegte: geci. Ez a börtönök működésmódja. Senki nem kért bocsánatot.

Valami nagyon elromlott, ezek a gyerekek nem tudják, mit cselekszenek, de az biztos, hogy életük egy pontján Juli rutinszerű megalázását, a játszmázást, az unalomból elkövetett erőszakot majd megértik és szégyellni fogják. Most is e szégyen csökkentéséhez kellek én, egyelőre a szülőknek, mint ellenségkép, ezért lettem népmesei figura. A tanítónő, ezt hangsúlyozom, a másik osztályéval szemben nem rosszindulatú vagy erőszakos, egyszerűen tehetetlen, a fejére nőttek a kis modern gyerekek. Ő valami meg nem magyarázott idegenkedéssel kezelte azt a helyzetet, hogy Juli magántanuló volt, de gondoltuk, kihúzzuk. Ebből is azt vették le a gyerekek, hogy ki lehet közösíteni Julit, aki egyébként mindent velük csinált, nem feltűnősködött, nem kapott kedvezményeket (azon kívül, hogy a dolgozatait nem osztályozták, hanem vizsgázott). Ő az, aki ne üljön oda, nem fér rá az osztályképre, ilyenek. De nem csak őt bántották, maradt még célpont. A bully ilyen: ahol elkezdődik, ott elterjed, az érzelmileg szegényes gyerekek minden lehetőséget megragadnak, hogy valakit piszkáljanak, így erősítik az énjüket, és ezt a felnőttek szeme elől rejtve, minden következmény nélkül csinálják. Aki szól, azt meg még jobban megalázzák. Erre írtam, hogy börtönviszonyok.

Mást, konkrét részleteket az elmúlt két hónapról nem tudok írni. Elképesztő, milyen aktívan hazudoznak emberek, nincs bennük békítés, enyhítés, sem törekvés a konfrontatív, ám nyílt beszédre. Nekik is kell a szenzáció meg az ellenség, persze, hogy a gyerekük is folytatja a sunyi piszkálódást. A sértett anyukák látványosan gyűlölnek, amiért a gyerekük bántotta az enyémet, meg külön a blogért is (veszélyes, ha a dolgoknak nyomuk marad). Ezt látom (fizikailag, ott a suliban), és mosolygok. Edzeni kéne, csajok.

Dávidot is elvitted?

Nem, Dávidot nagyon szereti az osztálya, a volt ovistársak, matekból remekel, kreatív, jól érzi magát. Műanyaganyukára egyszer rászóltam nyomatékosan, hogy a leánya ne macerálja Juli helyett Dávidot.

(A gyerek bátyja, mint azt nemrég megtudtam, azt hazudta, hogy ő LÁTTA, hogy én MEGRÁNGATTAM a testvérét, és ezt elhitték neki. Kis kavarósok ezek, de persze szülői elvárásra. Az ősbűn az, hogy műanyaganyuka exe (aki az apa) májusban sorra lájkolta a képeimet, és egy közös ismerős is mesélte, hogy teljesen odavan. Venezuelai sorozat.)

Te, amikor írsz az életedről, számolsz azzal, hogy a konkrét érintett olvassa, és ennek tudatában írod?

Nem. Azt tudom, hogy egy-két beteg, felbőszült lélek ittragadt. De a többiek…? Itt lesnek, ez komoly? Még csak ki se teszem a facebookomra a posztokat. Harmincból egyet. Tudom, hogy olvashatja, de nem gondolom, hogy olvassa, hiszen ahhoz ide kell jönni, megkeresni, nem vagyok én nagy példányszámú napilap. Ezt a mohóságot viccesnek tartom, nem vagyunk már hatodik cések, elvégre. Úgy vagyok vele, hogy nyilván mindenkinek megvan a maga élete, azt nagyon nyomja a facebookon is, na, azzal lehetne foglalkozni. Ki vagyok én, végül is, mi van akkor, ha valahol, pláne név nélkül, megírom, mi zajlik, ők tartanak csak félemetesnek, hatalmasnak – vagy nem is engem, hanem az igazság kimondását?

Nem számolok a pletykakörrel, nem gondolom, milyen kotnyelesek, unatkozók az emberek, mert nekem az előző esti színházzal, a gyerekem dolgaival, az emberi kapcsolataimmal, a mosással, az edzésemmel van tele a fejem. Én azt gondolom, hogy az emberek azt olvassák, ami tetszik nekik, ami jó nekik, amit szeretnek. Nem értem ezt a nagy vitakényszert, kavarást, sunyulást.

De azt is tudom, hogy gyakran vesznek magukra olyasmit, ami távolról sem nekik szól. Vagy rossz a lelkiismeretük az adott témában, vagy általában ingatag az önbecsülésük. Nem az én hibám egyik sem.

Most erre is jön majd a hörgés, vicces, hogy ennyire biztos lehetek abban, hogy a zaklatók itt vannak, ugranak, kombinálnak. (Kommentben jelzem, amikor.)

Gumiszobával ez most…?

Az ő élete minden szerencsétlen fordulatáért, csapásáért más a hibás. Hogy én ellenség lettem, az azért döbbenet, mert ők mind itt szívták fel magukat, sokat köszönhetnek a blognak, gondolatokat, élményeket, kapcsolatokat, és bő egy évig napi sok órát pörögtek, buliztak itt. Rejtett identitással persze könnyű egyenesnek, eredetinek tűnni (így sem sikerült), de ezek ugyanazok az emberek, akik itt tapsoltak, kínos módon sztároltak és egymás sarkát taposták a blogszületésnapokon. Ami nem vall érett jellemre, nem vagyunk már tizenhat évesek. A múltat homályban hagyva éhesen keresik a befutás lehetőségét, ami jelenthetné azt is, hogy velem már nem foglalkoznak, de ők továbbra is itt figyelnek, visszaszólogatnak. Sárgák, hogy ők nem kellettek ilyen elemien, királynőként senkinek, hogy nincs kedvük edzeni, nincs bennük szenvedély, nem találták ki magukat, hogy mindenük utánzás vagy erőltetett ügybuzgalom, minden közéletiség arra megy ki, hogy Angéla elismerést szerezzen, díjakat, hírnevet, és a többi. De csak nem.

A kavarás célozgatásokban ment eddig, most viszont névvel említ, ezen sokan felháborodtak (én nem láttam). Erre jeleztem, amit. Ez aljasság. Nem szeretnék olyanokat a közelemben, akik ott is lelkesednek, és nem értik ezt a helyzetet erkölcsileg. Nincs kedvem ezzel fogallkozni.

Kozma Szilárddal mi van?

Nem tudom, de nem tűnik úgy, hogy prosperál az élete. Rögeszme lettem. Egyébként meg az lett, ami várható volt. A nem tehetséges, hazug, agresszív, kavarós emberek lejtőre kerülnek. Reméljük, meggyógyult az aranyere.

Teljesen ellehetetlenülve, elszegényedve két feljelentést tett, mindkettőbe belekevert engem és másvalakit is. Az elsőt jogerősen (Kúria) lezárták, az a blog, amelyet a feljelentés illet, nem bűncselekmény, ezért nem is nyomoztak. A második miatt, ami egy facebookoldal, megyek kihallgatásra januárban. Azt hiszem, pénzt akar. Ki lehet ezeket (a részleteket, a vádjait, a facebookoldalt) keresni, ha valakit érdekel,  de annyi értelmes dolog van, én úgy vagyok vele, hogy aki erőszakosan provokál, figyelmet akar, arra csak azért sem figyelek.

Nem érezted, hogy most a beteg gyerek témával túllőttél a célon?

Én meg tök régóta azon filózom, hogy a harsánykodó jóembervagyok-igazamvan -énvagyokazokos magánszámaikhoz embereknek miért van rám szükségük. És hogy utána még miért kell visszajárkálni, rám célozgatni. Akár évekig. Miért?

Értelmes ember nem fél az igazságtól, engem pedig nem lehet tabuk felvetésével bekussoltatni. Nyilvánvaló, hogy át akarjátok nyomni másokra az életetek kudarcait, passzív mulasztásaitokat, süppedni akartok, fenntartani a jól ismert önfelmentéseket. Engem megtenni bűnösnek – és nem magatokon dolgozni. A mindenszidás gesztusait általában bátornak tartják, de valójában nem az. Mindent szidni a legkönnyebb, egy automatikus NEM minden elé, és kész is.

Gondolkodni, becsületesen ítélni nehezebb. A szegénypártiság meg az elviség kamu, emberünk ugyanúgy elteszi, ami jár, és nem érdekli őt más, csak hogy hatásossan höröghessen valahol.

A “magas az adó” siránkozás is nevetséges: a háromnegyed ország bő két évtizede adóelkerül, feketén keresi a nagyobb pénzt, költségekkel és más nevére szóló számlákkal trükközik, elvált apukák százezrei voltak ama adómentes minimálbérre bejelentve, és persze ennek megfelelő az adókulcs is, hogy mindenki okosba’ nyomta. Alacsony adót sem fizettetek be, számlát vagy nyugtát kérni egyenesen botrány. Ez ugyanúgy van a magukat különbnek hívő “ellenzékiekkel”, mint azokkal a döbbenetes emberekkel, akik harmadszor is hatalmora szavazták a Fideszt.

Egy beteg gyerek történetét felhasználni, mert “erre majd nem tud mit mondani”, ezzel provokálni, az a ciki. Nem tudom, hogy akinél én “kiverem a biztosítékot”, az miért jár ide. Tán pont ezért? És továbbra sem értem, miért gondolja bárki, hogy ha 1. felháborodni, engem rajtakapni, feszültséget kelteni, ellenemben hűdeokosnak (sportosnak, műveltnek) tűnni jár ide, 2. nem érti a mondataimat, nem is érdekli a téma, csak ontja a dumát magából, akkor hogy várhatja, hogy én (vagy a többi olvasó) majd őt komolyan veszem.

Ismét kiderült, hogy én diktátor vagyok, aki másokat elnyomok. Ez már volt Minden Árontól is, zseniális. Ez az ember rám verte a cerkát, minden elképzelhetőn túlmenve, a legaljasabb módokon manipulált és zaklatott, majd kikérte magának, hogy erről nem hallgattam. Egy álnév!

a blogerina cenzúrázza-kitiltja- átírja-meghamisítja ,elemi és alapvető jogait, tehát a védekezés , a helyreigazítás jogát vonja el-diktatórikusan . És a szabad akarat végrehajtásának megakadályozása miatt megélt kudarc , egy cél elérésének ellehetetlenítése, bántó-agresszív, durva, támadó módon történő megakadályozása miatti felháborodása nyomán, akár még frusztrált is lehetne. ( frustratió-csalódás hiedelemben, várakozásban , hasztalan tett ) De nem az. Ezt onnan lehet tudni, hogy képtelen lenne egy olyan értelmetlen, magyartalan fent idézett mondatot leírni, mint az íróagyú tanárnő. Vagy tanáragyú írónő.

És most:

Teljes döbbenet…
De nem baj, nyomjad csak, mint drága minielnökünk a kisvasútját. Hajrá, hosszabítsd meg Bicskéig…

Kis szépséghiba, hogy ez nem közös tér, nem közpénz, én nem vagyok döntéshozó, és amit én csinálok, az közvetlenül nem hat az olvasóra. Ahhoz bizony ide kell jönni, olvasni, megfigyelni. És az se árt, ha érted az érveket, elolvasod a posztokat, érdekelnek a témák – ha nem csak a fölény lehetőségeit vadászod.

Ez az ember arról ír, ki, mi a kultúrember minimuma. Annyira átlátszó, hiszen ellenem akar okos lenni, bassza a csőrét a blog, bosszút akar állni, amiért ki van tiltva. Így mindjáért nem akkora erkölcsi ügy az érvelése, inkább kicsinyes frusztrációnak tűnik.

A kommentdoboz feliratát jó lenne komolyan venni: a kommentelés lehetőség (értsd: nem kötelesség és nem is jog), nyitott és jó szándékú olvasóknak. Ezt még el kell majd néha mondani, mert a pitiánerség, a gyenge jellem örök.

Lehet kapni a könyvedet?

A 2016-ost, mármint. Nálam még tizennégy példány van, szívesen küldök. A Libriről és hasonló honlapokról is rendelhető. Csakazolvassa – én szóltam a címe.

Még mindig a (konkrét hely) edzel?

Nem. Tizenöt hónapig jártam oda, a legjobb terem a fővárosban. Most egy közeli terembe van bérletem. Nagyon fontos, hogy szellős legyen, ne billegjen a futógép, legyen fény, ne legyen büdös, tisztességes legyen a szauna, és hogy ne legyen messze. Így döntöttem.

*

Kérdezzetek.

 

“nem leszel boldogabb, csak vékonyabb”

Hát dehogynem. Ezt most tömören összeszedem, amúgy is egy kicsit zsong a fejem, a szemem is fárad.

Azt szokták mondani, hogy a lefogyás nem oldja meg a problémáidat.

 

Mert folyton oda kell figyelni, és ez stressz, mondják.

 

Mert gyötröd magad, megvonod a kalóriát vagy a szénhidrátot, hajtasz az edzéseken, elfáradsz a nagy befeszítettségben, ezt is mondják. Aztán feladod. És visszahízol…

Emellett nagyon sok időt elvesz, és drága. Nem marad időd másra. A barátaidra! Hovatovább nem marad időd a duci barátaidra (ami fatphobia:

A belső bizonytalanságaid nem múlnak el tőle, nem leszel elégedett. Az eszményi testet nem éred el, egyre újabb hibákat találsz magadon, a tökéletesség utáni hajsza boldogtalanná tesz, ezt mondják.

Mert hiányállapotok léphetnek fel a diéta miatt, az orthorexiába hajszolódsz bele magad, elveszted a realitásérzékedet. Ezt mondják.

Mondanak mindenfélét.

Ezek a lehúzó, hitetlenkedő szövegek. Azokéi, akiknek nincs kedvük, információjuk, erejük, kitartásuk, hitük. Én ez ellen küzdök. Legyen mindenkinek ereje, kitartása, információja! beszéljünk a lényegről végre a sok maszatolás helyett. Biológiáról, kémiáról és fizikáról.

https://xkcd.com/435/

Nem szeretném az ő realitásérzéküket, mert ismerem azt: amikor nem nézem a testem, jó az úgy, ne basztasson senki, de azért sok kis kényelmetlen érzés van, “majd egyszer” derengés a tudat mélyén. Nem vidám se a strand, se a próbafülke, se a fotózás. Hát még az öregedés!

Én ezzekkel a fenti szövegekkel és aggodalmakkal szemben azt mondom, hogy:

Kezdjük ott, hogy nem lefogyás. Nem szeretem, amikor ezt ragadják ki belőle, ezt rövidlátás, haszonelvűség, megúszás, és félrevisz. Lehet csak fogyni is, de az én verzióm, amiről ennyit írok, jóval több ennél. Már rég nem fogyok.

Angolszász érvelésben terjedt el, hogy az egészség és a vékonyság nem morális kategória, és ételekhez se kapcsoljunk jót-rosszat. Én nem teszem. Felelősséget vállalni és cselekedni, kitartónak lenni mégis erkölcsi tett, kifogásokat keresni és önmegtévesztésben élni pedig gáz.

Az életmódváltástól, a fogyástól, a sporttól azt kell várni, amit az tud. Nem a Mikulás, ez tény, nem hoz bármit, amire csak vágysz, ez igazságtalan és gyerekes elvárás. A fogyás nem old meg párkapcsolatot, szerelmi bánatot, súlyos lelki zűrt, munkahelyi stresszt, anyáddal a konfliktusodat, és ha ázik a fal, azt mindenképpen szigeteltesd, ne a szénhidrátcsökkentéstől reméld a kiutat.

Az is lehet, hogy problémákat hoz: átélheted, hogy a szeretteid nem értenek, és téged egy idő után elkezdenek bosszantani azok, akik ülősek, akikkel szombat este csak enni lehet, akik nutellát vesznek neked, akikkel nem jönnek túrázni, vagy pofákat vágnak, amikor a súlyemelést taglalod. Akik nem örülnek veled, megjegyzéseket tesznek. (Ők milyen fóbiások? Fitphobia.)

Ha reális vagy, és ha teszed, amit kiszabtál magadnak, pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, túlbonyolítás nélkül, akkor nem csak megizmosodsz, megszépülsz, hanem meglepően sok váratlan kellemesség is ér.

A könnyűséget, az erőt nagyon lehet élvezni. Megszokhatatlan. Ahogy megyek, és érzem a derekam, hasizmom, combom, fenekem munkáját. Mert megerősödtek, közel vannak a bőrömhöz, és mert tudatosan is használom az izmokat.

Elmentem laborokba, nézem a vércukrom, mérem magam mérlegen, meg a zsír-izom arányt, és ezáltal megtanultam nem félni az igazságtól. Lényeglátónak lenni, nem elszubjektívkedni a dolgot.

Életemben nem ettem ilyen jó minőségűket, ilyen egyszerűen és kedvvel, vissza nem élősen. Agyam, bőröm, hajam, endokrin szerveim mind hálásak.

A hormonjutalom egy futás vagy súlyemelés közben – és utána! Gyönyör a fájós-megterhelt izom is. Enni és aludni is csodálatos edzés után. Levetni az edzőtermi szigort, ahol valóban nagyon látszik a tükörben és a többiekhez képest a fejlődnivaló, de azért vagyok érett ember, hogy elbírjam. Nem nyafogok: aki sokat edz, megtanul nem nyafogni. Viszont ruhában, “civilek” között, színházban meg nagyon jól nézek ki. És vissza is jelzik.

Amit Simonyi Balázs ír mindig: demokratikus és összehoz. Együtt vagyunk senkik, nem számít a rang. A teremben is, a futás is a teljesítmény számít, nem lehet csalni, nincs vetítés, kivagyiság. Segíteni egymásnak, sorstársnak lenni ismeretlenekkel.

A rengeteg apró kényelmetlenség, amiről nem is tudtad, hogy az elanyukásodás, az out-of-shape következménye, megszoktad: nem fáj a térded, nem fulladsz ki, felszaladsz a lépcsőn, jobban alszol, nem érzed, hogy feszülnek, dörzsölődnek, felcsúsznak a ruhák.

Nekem megváltozott az öltözködésem is. Az imádott cuccaim mind a sporttal kapcsolatosak, illetve az izmos tagokon néznek ki jól.

 

 

 

Rendszert visz az életembe az edzés, új célt ad akkor, amikor már belefárad az ember a régebbiekbe, vagy életszakasz-változás van. Mentálisan is erőssé tesz. Megértettem általa, hogy felelősséget vállalhatok, és enyém a döntés, nem vagyok tehetetlen. Igen sok mindent kihozhatok a testemből, ha dolgozom érte. Erre mondják, hogy “görcsösen akarod kontrollálni az étkezésedet”, meg “manipulálod a tested”, de ők nem tudják, milyen ez. Én pedig nem szeretnék olyan testet és bajokat, sem olyan attitűdöt, amilyen nekik van. (De persze akármilyen ufónak számítasz is, nem jó élezni a mi–ők ellentétet.)

Ha egy kicsit kiesel a ritmusból (én most először estem ki, az anyajegyműtét miatt, szűk három hétre, mert nem feszíthettem a heget), akkor is megvan az attitűd, az alapállapot. Jó érzés újra futni, nem reménytelen visszaerősödni.

Új dolgokat tanulni is lelkesítő, rugalmassá teszi az agyadat is. Játékos sportot, vagy akár egy technikát, akrobatikus dolgokat! Most spárgázni tanulok.

Élmény a futóverseny, a közösségi edzések, főleg az olyan extrák, mint amilyen a Szabadság-hídi volt. Megnézni városokat, egy félmaratonhoz igazíni az utazást, az meg aztán a legmenőbb!

Kapcsolódni lehet általa más, újfajta emberekhez, nagyon összehoz az élmény. Az edzős csoportunkban hatvanan vagyunk! Végignézni, ahogy a gyanútlan olvasós-zenélős hivatalnoklányból futózseni lesz!

Újságíróilag meg aranybánya ez az egész, állandóan olvasok, angolul is, sok felkérést kapok, és szabadon választhatok témát. Már egy súlyú a jövedelmemben a sporttémájú cikk és a blog+szerkesztés, fordítás.

 

 

Ne hagyd, hogy lebeszéljenek a kicsinyhitűek. És ne is ostorozd magad, soha. A sportból az élményt, a büszkeséget tedd el, a poénokat. Annyi vicces helyzet van! Én, azt hiszem, túl vagyok az ellentmondásos érzéseken, beállt az egyensúly. Ezekről is írtam, itt:

tíz pro és tíz kontra

Örömmel, egyszerűen, magától értetődően gondoskodj a testedről! Senkinek ne magyarázkodj, ne is tantsd őket. Húsz és negyven év múlva nagyon hálás leszel jelen magadnak, hogy megalapoztad a méltó öregkort.

Nemsokára jön egy poszt, amelyben összeszedem, hogyan és miért feketítik be a sportot, milyen hangok, érdekek vannak, baromi érdekes ezeket tudatosítani. ahogy a tudatos, okos ember a maga ellensége lesz, és mástól is sajnálja – nem érzi, nem érti az élet szavát.

orthorexiás vagyok, jaj

Megvettem csütörtökön az Orthorexia című ismeretterjesztő könyvet, amelyet Renee McGregor RD írt és a könyvem kiadója jelentetett meg Magyarországon.

Az RD azt jelenti, hogy Registered Dietetian, tehát nem orvos, de nem is önjelölt okos, és nem csak nutritionist. Az orthorexia jelenségét elsőként egy San Franciscó-i orvos írta le 1996-ban, Steven Brathman azokat jellemezte így, akiknek rögeszméjévé vált az egészséges táplálkozás.

A könyv bemutatja az egészséges-tökéletes étkezés és edzés hajszolását (röviden ez volna az orthorexia), továbbá az orthorexia és az anorexia nervosa, a bulimia nervosa, valamint a kényszerbetegségek hasonlóságait, sok esettanulmánnyal, és részletes magyarázatokkal.

Értem én. Ez alapján én bizony vastagon ortorexiás vagyok. A 2015-ös állapotom egyértelműen: abban az évben megtanultam és kikísérleteztem magamon mindazt, amit azóta tudok és élek. De talán a mostani állapotom is orthorexiának számít, legalábbis határeset. Most mi lesz velem. Ingatom is a fejem a két tenyerem között búsan.

Most annyira vagyok eltökélt és a saját szabályaim betartásában szigorú, amennyire éppen azt érzékelem, hogy jobb szeretnék lenni. Tehát nem annyira, mint az elején, mert már kitanultam, felépítettem a testem, jól vagyok. Nem kell megfeszülnöm, nem is szeretek. (“Eddzen, aki szarul néz ki.”)

Tavasszal például nem voltam ennyire energikus és erős, meg jobban akartam futni, akkor csináltam a böjtömet.

De persze edzek (újra, amióta nagyjából begyógyult az anyajegyeltávolításom hege). Az edzés alap. Ez azt jelenti, hogy nem a lényeg, az élet célja, hanem az alap a lábam alatt. A lábam alá ritkán nézek, de azon állok, arra épült mindenem.

És nem, nem bíztam meg a szakemberekben. Elmentem, elvégeztettem a szakszerű vizsgálatokat, meghallgattam, amit egy kiválóság mondott, egy kicsit szedtem is az általa felírt gyógyszert, ami (ugyanez a szer) eddig sem hozta rendbe a pajzsmirigyem. Az én Basedowom ellen (ez volna az eredeti betegség) a terhesség volt a jó, és aztán a testsúly-normalizálás, zsírszázalék-csökkentés, kemény edzés és a szénhidrátcsökkentés.

A Basedow is autoimmun betegség, az autoimmun betegségek a gyulladással mutatnak szoros összefüggést, és a low carb és a carb folyamatos, intenzív felhasználása csökkenti a testszintű gyulladást.

A könyv magyar függeléke arra biztat, keressünk háziorvos ajánlása alapján szakembert, lehetőleg hivatásos dietetikust, és ne az interneten tájékozódjunk itten. Ahol azok a bloggerek meg mindenféle csodamódszerek vannak.

Értitek. Internet = ellenőrizetlen, érdekalapú katyvasz, igazi tudás = nyomtatott könyv, egyetemen tanított információk. Jól értem én ezt?

Persze, van, akinek internet ezt jelenti: magyarul, színes-szagos, harsányan ígérgető, izgalmas, a hiovatalos-szárz-szürke tényekkel szemben csodát ígérő honlapok, instagramprofilok. LifeTilt és társai.

De hiszen ez sima igénytelenség. Becsaphatóság, restség, hiszékenység. Az, hogy nem vagy igénytelen, nem jelenti azt, hogy valami doktorhoz mész, és mindenki más hülye. Sem azt, hogy nem használod az internetet informálódásra. Az interneten minden fent van. A jó válasz is, az érdek nélküli csoda is.

Én nem vettem semmit a neten át, nem beszélt rá senki semmire. Én Peter Attiát olvastam, ezt itt, vagyis ennek a régi verzióját:

https://peterattiamd.com/category/ketosis/

És erősen nem értem ezt az egészet. Mi ez, hogy ne az internetnek higgy? Ne legyél buta? Nem vagyok. Csak a hivatalos, felkent tudományban higgy? Hátööö, azt tudjuk, itthon milyen. Még csak nem is hallott a nem-veszélyes ketózisról, mert csak a ketoacidózisról hallott. És azt állítja, Alimento például (egyébként az interneten, borzasztó, elsöprő magabiztossággal), hogy mindegy, a vércukrod éhezés vagy kalóriadús ketogén étkezés következtében csökken le, mindegy, mi vezet a ketózishoz, a test nem tudja a különbséget.

Most erre mit mondjak?

Én ahogy elnézem és megtapogatom magam, vagy összevetem a gyűlő DEXA-adatokat a sajátjaimmal, bizony nem mindegy, hogy eszem-e tápanyagdús ételeket vagy nem.

Az eredeti könyvszöveg is tele van ezzel, hogy jajaj, az internet gyanús, híg, téved és átver. Ne vicceljetek. A PubMed nem az interneten van? Azok az okos-kopasz orvosok nem a neten néznek utána konferencia előtt vagy csak úgy, tájékozódván, tudást korszerűsíteni, felfrissíteni? Hanem poros könyvekben? És ha egy komoly alter netes szereplő olyat ír, ami nem állja meg a helyét, nem szednék szét azonnal, pont a net közösségi kontrollja miatt?

Lényeg a lényeg: én nem tagadom, hogy aszerint, amit a könyv összefoglal, levezet, bemutat, orthorexiás vagyok. Sue is ezt írta: tudja, hogy ő is annak számít. Engem is nyomtak már ezzel fura testalkatú emberek. Oké, az vagyok.

De van véleményem arról, hogy az orthorexia kategóriája milyen fogalmi-gondolati keretben született. Lesújtó véleményem.

A könyv például rámutat arra, hogy az élelmiszereknek, egyes fajtáknak, illetve mások mellőzésének nincs olyan hatása az egészségre, mint hisszük, vagyis nincs értelme ennyi szabályt bevezetni. Táplálékfajtát akkor zárj ki, ha az orvos azt mondta, mert különben megfosztod magad értelmetlenül fontos tápanyagoktól.

Miközben a képzett, városi, nem-három-műszakban, nem-hármasikrekkel-éjszakázó ismerőseim nem és nem mozognak, ellenben ülnek, stresszelnek, túlesznek, elhíznak és előrehajolni nem képesek, nem ám hídba lemenni, mi azokért aggódunk nagy tudományosan, akik velük szemben csinálnak valamit. Ők bizonyára túlzásba estek, és veszélyben vannak! Pótlék és kényszeresség. Menekülés és mentális torzulás.

 Onnan biztosan.

Mintha mindenféle átlagtól való különbözést, kilógni merést, többre vágyást, kíváncsiságot, tehetséget, élménykeresést, örömöt ferde szemmel figyelne a Normalitás Őre. Maradj csak köztünk, a szürke tömegben! Ne legyenek, nem lehetnek egyéni preferenciáid, saját elképzeléseid arról, hogy milyen testben érzed jól magad, és azért mit vagy képes és hajlandó tenni. Ha furákat eszel, ha hozzánk képest sokat edzel, ha próbára teszed a tested, akkor te megtévesztett áldozat vagy.

De hogy néztek ki ti, normálisak, mivel telik a hétvégétek, és mennyit bírnátok futni, jajdulok fel én. Én nem akarok úgy! Annyit mondok: ha én erős, fejleszthető testet kaptam, az nagy érték. Nem fogok vele visszaélni, eltunyítani, tévé előtt, autóban, irodai széken tönkrelustítani, fájóssá hanyagolni, elherdálni csak azért, mert mindenki ezt teszi. A normális nem normális!

Érdekes, hogy a könyv mit talál az öngyógyítás, saját tájékozódás témájában önjelöltnek, veszélyesnek, túlzónak. Amúgy nem ítéli el, nem rossz az, de. Mindig van de. Ha nem talált választ a hagyományos orvosi kezelésekben, akkor ő már minden hülyeséget elhisz. A legdurvább orthorexiás esetnek titulált lány a bőrproblémái miatt kiiktatta a tejterméket. Nem átallotta! “Hiába láttam el tudományos érvekkel alátámasztott tanácsokkal, ő inkább azt hitte el, amit az interneten olvasott.” Nem kis elégtétellel jegyzi meg a szerző, hogy amikor ez a lány meggyógyult az étkezési zavarból (a szerző rendelésén, csakis), akkor gyógyszerekkel hozta rendbe a bőrét.

Egy másik fejezetben leírja, mit tart a brit és amerikai kormány elégséges, megfelelő testmozgásnak egy átlagos felnőtt esetén:

hetente minimum két és fél óra mértékletes aerob tevékenység (enyhe pulzusemelkedés) és és saját testsúlyos gyakorlatok, vagy heti két pilates/jóga.Vagy: heti egy és egynegyed óra intenzív aerob edzés és legalább két erősítő edzés. Vagy ezek ötvözete, de mindenképp aerob (kardió), akár intenzív, akár mértékletes, és erősítő gyakorlatok.

Nagyon szomorú, ha valaki, aki fiatal vagy kora középkorú, ennyit bír és igényel.

A testhasználat az alap (gyaloglás, kutyaséta, bringás közlekedés, gép nélküli komoly házimunka), az edzés pedig azon felül van, a jellege, célja, öltözéke, szerepe is más. Az edzésben legyél kíváncsi, mozdulj ki a kényelmes, ismerős mozdulatokból, folyamatosan fejlődj – és élvezd. A szellemed is nő általa.

“Kóros mértékű sportolási megszállottság” a tünet. Vajon mit jelent ez, honnan nézi, mihez viszonyítja? Ami neki már sok? Amit egy lusta városi ember nem szívesen csinálna?

Én is láttam olyat, aki rágörcsölt. Aki konkrét, ám irreális célt hajszolt, és  frusztrálódott. Nem élvezte, de még hatékony sem volt. Nem a mennyiséggel vagy a fajtával volt a gond, nem attól volt szomorú a történet, hanem az attitűddel. Az önromboló mondatokkal, a nyugtalansággal, hogy neki valamilyennek kéne lennie, és hogy miért nem olyan. A csodavárással.

Én sokat írtam az edzéseimről, mert én máshogy csináltam, mint a kitaposott út. A példám innovatív és tanulságos, demonstratív volt, egyfajta lázadás is a háromgyerekes középkorúság ellen. De ma már azt mondom: az elején egy kicsit ráizgulunk, ez természetes, de sportolni végső soron egyszerűen, sok duma nélkül érdemes. Nem beérni csacskasággal, de nem ezen pörögni.

Az orthorexia miatt aggódó beszédmód gyanakodva bírálja azt, aki konditerembe jár, fittségről beszél vagy ekként jeleníti meg magát. Minden ilyen tartalmat is divatnak és felszínesnek, nőellenesnek, elnyomónak, trestszégyenítőnek tart, mert ő maga ilyet nem csinál. Erről van szó. Hogy ti nem sportoltok eleget. És ha túlzásnak nevezitek azt, aki jólesően sportol, akkor a mérce eltolásától ti majd rendben lesztek.

El nem romlott mozgásszervvel életörömdús emberek mindenféle cél hajszolása nélkül, örömmel járnak edzeni, ennek pedig az atletikus test mellékterméke, nem célja. És ennyi. Aki ezt túlbonyolítja, annak magával van sara. Szerintetek nem kell a lelkesítő példa? És csak mert nem vagyok orvos, nem lehetnek érvényes tapasztalataim, valamint biztosan árulok valamit és kuruzsló vagyok? Mi ütött belétek?

Hogyan élnek, mit esznek, mennyit mozognak azok, akik nem orthorexiások?Azt is megtudjuk a könyvből, hogy a brit kormány ajánlása szerint a szénhidrát szükséges, napi adagja 300 gramm (férfi) és 260 gramm (nő), ha mérsékelten mozog és szeretné megtartani a súlyát.

Aztakkk. Úgy is néztek ki.

Teljes élelmiszercsoportok orvosilag indokolatlan, kényszeres kizárásáról ír a könyv, és eközben mi mindent tekint normális ételnek, hajaj. Szerinte nem kellene a cukrot, az édességet, a lisztet, a feldolgozott ételeket kiiktatni, azok is rendben vannak. Minden rendben van, ami megszokott.

Szerintem meg nincs rendben, hanem rászoktattak minket, és ehhez érdek fűződik.

Én amúgy nem zárom ki a kovászolt, hosszan kelesztett, jóféle gabonából készült kenyeret, újabban egy-két szelete alkami élelmiszer, ahogy a rizs is és egy-egy pompás süti. Kizárom viszont a cukros üdítőt, a gyümölcslének nevezett pancsot, a gumicukrot és társait, a buherált péksütiket, a csipszet, a tejcsokit, a transzzsírt, a gyorséttermi kajákat, a pizzát, a növényi tejtermékhelyettesítőket, mert ezekre semmi szükség. Szerintem nem csak a kalória számít. Ezek nem is finomak.

Nem akarok olyan tápanyag- és ízvilágban, helyeken, asztaloknál létezni, és főleg nem akarok úgy kinézni, ahogy azok, akik ilyeneken élnek.

Pontosan tudom, magamat is látva, a saját közérzetemet pedig elevenen érzékelve, mit csinál a testemmel az, ha mondjuk több édességet vagy lisztes dolgot eszem. Nem jó. Nem a kényszer vagy a bűntudat miatt, hanem mert úgy már semmi sem finom, elvész az, hogy táplálom a testem, mert szüksége van rá. Eltűnik az elemi éhség és csak a “de finom” marad, egy fura mohóság, még-még-még. Ezt bizonyos élelmiszerek és kombinációk csinálják, kelbimbó és kacsamell sosem.

Sajnos, amikor emberek azt mondják, imádnak enni, szeretik az ízeket, akkor erre a falánk, lusta, rekreációs jellegű eszegetésre gondolnak, vele együtt az összes ünnepi, hagyományos fogásra, terített asztalra és traktára. Számukra az, ha pont eleget és minőségit esznek, fogyókúra, szenvedés. Ahogy az edzés is büntetés, ledolgozása a bűnnek.

Főzök, és élvezem. Mesterséges korlát és mindenféle számolgatás nélkül eszem. Egyik nap többet, a másik nap kevesebbet, összesen pont eleget, és nem vágyom arra, hogy “mindent ehessek”, hogy legyen vége már “a diétámnak”.

A “diétámra” vágyom, amelyet értékalapú választás, önmegfigyelés, a jó közérzetem alakított ki. Nem más mondta, nem számolom, nem kell betartani – én kerestem magamnak. Nem hittem el és nem fogadtam el például a tejtermékmentességet, sem a húsmentességet. Az edzés utáni elemien éhes állapot kérte pont azt, amit enni szoktam. És volt, hogy szénhidrátot kért, máskor inkább zsírt, fehérjét. Nem egyszer savanyú gyümölcsöt akart, vagy zöld levelet, nyersen harsanót, máskor sót.

A viszontagságoknak való kitettség is kérte a konkrét ételféléket: erdőben mozgok, gyaloglok, kint vagyok a hidegben, és nem teszem le a bringát sem esőben, sem fagyban, sok éve már.

És ezért biztatnék mindenkit a zúzásra. Mert akkor megérted a tested. A komoly, határterhelést jelentő edzésre biztatlak a tanulás, előkészítés után, középhaladó szinten. Ne állj meg, ne csak tornázgass. Próbáld ki, milyen a guggolásban vagy fekve nyomásban a bukás, a sprint, a pihenő nélküli szett, az intervall, a hosszú táv, a megterhelt keringés. Ha az élmény elemi, akkor a tested azt kéri, amire szüksége van.

Meg az anyagcseretréningre is biztatnék mindenkit, hogy tudnillik a teste ne csüngjön ennyire kizárólag a cukron, hanem tudjon zsírból is energiát nyerni. Ha nem dideregsz a hidegben, ha fél-egy napokat jól bírsz evés nélkül, ha nem vagy rosszul tíz kilométer futás után és “frissítés” nélkül, akkor jól működsz. És ez edzhető, fejleszthető is. Ne hagyd elveszni ezt az értékes képességedet!

Tudom, hogy nem vagyok étkezési zavaros. Régebben, túlevő koromban voltam étkezési zavaros. Enyhe fokban voltam túlevő, ami semmi ahhoz képest, amit az amerikai beszámolókban olvasok, és amiről Dia ír itt:

https://www.duciforradalom.hu/l/kajafogsag/

Ráadásul az én túlevéseimet a hétszeres szinten pörgő pajzsmirigyem is hajtotta.

A közegem gyanúsnak, fura túlzásnak tartja azt, ha én 50 vagy 100 gramm szénhidrátot eszem, és egy héten ötször edzek. Ez nekik nem fér bele, ez már orthorexia.

Én azt mondom, olyan károsodásokból, elhanyagoltságokból, stresszből próbálunk helyrejönni, olyanok a körülményeink, hogy arra csak erős válaszok vannak. Nem normális válaszok. Ez az orthorexia.

Maradok orthorexiás, köszönettel – és jól vagyok így.

mi kell a népnek?

Népnek azokat nevezem, akiket a neten olvasok, ez nem szép tőlem, és torzít is, de abban biztos vagyok, hogy a kommentelők, akiket most ekézni fogok, megtestesítenek egy jellegzetes gondolkodásmódot, illetve ezt fel is erősítik, kihangosítván.

A nép mástól várja a megoldást.

A nép élete nyomorult, hobbija a panaszkodás.

A nép csodálni és követni akar valakiket.

A nép öntudatoskodik: neki jár az, amit magának elképzelt. A demokratikus illúzió, hogy ha a neten látod, akár a tiéd is léehet a Bármi. A menőség, a státusszimbólum, a fancy, az árkedvezmény. Legyen minden héten kutyavásár! Ha nincs, szétszedi az ő imádott, körbenyalt szervezőjét. Bővebben…

elhaló nyakkal

Amúgy jól vagyok. Köszi az üzeneteket, kérdéseket, és többeknek a segítséget, jelenlétet!

Tegnapelőtt este professzionális kezek leszedték az anyajegyemet a tarkómról. Én megkérdeztem a doktort, fogok-e még elegáns konttyal tangózni fényes termekben, vagy csak a B ligában, ahol az a szexi, hogy mindenki “egyedi”. Majd kértem, ha negatív a szövettan, tegye már vissza majd a helyére, jó volt az ott.

Ezen a képen nem látszik. Ami látszik, azzal nincs gond. Még nincs meg? Vagy a hajam miatt? Vagy mert ez szerelmes hely itt? Az biztos, hogy nagyon sok napot kapott a nyakam bringázás közben az évek alatt.

Egyben kérve kérlek titeket, menjetek anyajegyszűrésre, dermatoszkóposra, onkológus bőrgyógyászhoz.

Hülye helyen van, mert nem látom, nem is láttam soha, nem tudtam róla. A sebet nem tudom magamnak kötözni. A heg elég nagy, mert jó alaposan kimetszették, és azt így lehet összevarrni.

És megfeszülős helyen van. A fejbiccentő és a hátizmok nagyon erősek. Ez a nehéz. Maga a műtét csak a bőrt érinti, fogászatnyi macera, lidokainos érzéstelenítés, semmi fájdalom, húsz perc és haza, viszont nem tudom forgatni, előre hajtani a fejem, mert feszül a seb. Nem kell figyelni, könnyen kezd fájni, és az elintézi a helyes tartást.

Az enyhe, egész napos kényszerű tartás fáraszt. Korlátoz, nyűgössé tesz. Azért ez mégis hegy, és három gyerek, háztartás, kutya, Juli új iskolába jár. És én ennyitől is egocentrikusan azt hiszem, hogy mindenki másnak jó, minden hepi, csak én vagyok az invalidus.

Pedig mindkét gyerek iskolájában mentő járt ma. És sokan tudták meg ma is a Rossz Hírt.

Minden relatív, ez is kiderül. Leguggolok (ez két g, egy időben vadul figyelmeztettem mindenkit, hogy egy, és nem tudom, honnan vettem, álmodtam talán? mamuttal keverem?), mert hajolni nem tudok, és olyan könnyű, mintha az ilyen nehezített helyzet mutatná meg: nem fáj a térdem, derekam. Jóleső, a hajláshoz képest.

A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.

Közben pedig a blogon ez történt. A profilképes, nyúlfarknyi, sem el nem mélyült, sem nem szép, sem nem nagyon eredeti poszt miatt. Kommentekben is ment a nagy döbbenet (áskálódás) (máshol linkelve). Értem én ezt? Nem értem. Sohasem is értettem. (A sötét az IP-címek száma, a világos a kattintásszám).

Amúgy jelenleg ezek a blog hat és fél évének legnépszerűbb posztjai. Ezekből a nem-rovat jellegűeket ajánlom (1., 2., 4., 5., 7., 9., 11., 13., 14.). Mindegyiket olvastad?

 

szerzetes

Ahhoz, hogy a tested ne teher, nyűg és lassan elvaduló, külön élőlény legyen, bizonyos puritánságra van szükség. A cella puritánságára mint alapállapotra. Korai kelés, hideg víz, darócruha, vaj és kávé, bacon és áfonya. Nem erőltetésre, gyötrésre, harcra van szükség, és nem trükkökre, csodaszerekre, mentális bűvészkedésre, úgynevezett motivációra, önrábeszélésre, hanem letisztult, érett, nyugis egyszerűségre.

Biztos vagy abban, amit csinálsz. Amit csinálsz, magától értetődik. És csinálod, tényleg. Azért, mert így a jó neked.

Bővebben…