“beauty with plus”

Myla Dalbesio egy plus size modell. De legalábbis nem nullás méret, hanem az európai konfekció szerint M-L (40-42), amerikai 10-es. Calvin Klein, meghallva az idők szavát, 2014-ben vonta be a kampányába. Amúgy híresen csupa 0-ás modellje van.

Myla Dalbesio dereka-melle-csípője megfelel a 10-es méretnek – elég nagy a melle, viszont nincs rajta fölösleg, magas (180 centis), fiatal és feszes: Bővebben…

amit nem mondanak el

Nem az van, hogy vitatom a fogaddelmagad érveket, hanem érzem, hogy hazugság.

És irritál a hazugság.

És tudok jobbat.

Én amúgy teljesen egyetértek azzal, hogy legyen mindegy a test. Mármint, a test nem tud mindegy lenni, mert abban van az agy, a szív, a lélek és a telomerek – az kel fel reggel, azzal bírod vagy nem bírod derűsen a napokat, és az öregszik meg, és te vagy érte a felelős… és a szenvedés mértéke, az meg végképp nem mindegy, hogy mennyit szívnak miattad azok, akiket, azt szoktad mondani, szeretsz. És a halálokod sem mindegy.

Na de a kinézet. Az mindegy. Intem magam: ne zavarjon a ragya. Nézzük a belső értékeket, az számít igazán! Mindenkinek más az erénye, nem lehet mindenki modelltestű.

Én sem vagyok az, nem is volt a cél. Paradox módon most azok magyarázzák nekem, hogy nem számít a szépség, akik csakis azt nézik minden képen, más értelmezési keretük nincs.

Pedig mi mindent tud még a test!

Azért sem értem ezt a nemcsak-ez-számít szöveget, mert hát persze. Ki állított mást? És miért dőltök be nekik? Ilyen közegben éltem: a lényeget nézték a barátaim, ismerőseim, tanáraim (amikor és amennyiben a családom nem, képtelen rá, eltávolodtam tőlük, pont ezért!), és ezért nincs mit kompenzálnom.

Mindig agy volt, lélek, szív. Mindig e téren volt ambícióm. És hogy megértsék, amit mondok.

Nem értették. Bővebben…

lehetett volna akárki

Mostanában sokszor hallgatom, hogy xy hű, de tehetséges, de sajnos. Másfelé sodorta az élet. Nem engedték érvényesülni!

Ebbe nagyon bele lehet ragadni. Mintha valami igazságtalanság történt volna. És persze csakis más a hibás. Pont akkor jött ’56… Vagy: ha más országba születik, de sajnos, itt…! Fiatalon még micsoda tehetség volt, de kár, hogy nem folytatta a zenélést!

Mintha akkor biztosan sikeres lenne most. A meg nem valósult, tökéletes ábránd. Hát persze. Azért zavar engem ez a hiedelem, mert ez a fajta önsajnálat lebecsülése azoknak, akik viszont végigverekedték magukat a tehetségtől a sikerig vezető, küzdelmes úton.

És akkor még emlékezzünk meg arról is, hogy sokan verekedtek ugyanúgy, és az derült ki közben: nem sokat ér a tehetségük. Vagy nem is akkora az a tehetség.

Hogy a sikerhez más is kell, mint a tehetség. Bővebben…

változatok hárításra és halogatásra

Szembesítős poszt jön azoknak, akik már tervezik, hogy belekezdenek, de… Sorra veszem a majdnem-sportolok állapot tipikus felvetéseit.

Itt van mindjárt az örök sportágvita: hogy Bővebben…

édes erdély

Nem leszek népszerű most. Nekem nem megy le a torkomon édes Erdély. Egyre kevésbé.

Rá fogok erre baszni, hogy szóba hozom. Mert ezt elég sokan így gondoljuk, tudjuk mi, amit tudunk, de csak úgy hallgatólagosan. Ki nem élezni, pont mint a kövérségről és a kövérek öncsalásáról szóló vitákban. Inkább nem mondjuk, nehogy megsértsük azokat, akiknek ez érzelmi, sőt identitásbeli kérdés.

De ha nem szólunk, azt hiszik, rendben van így.

Hogy miért negyven fölött jövök rá, hogy jaj, nem, nem, soha, az érdekes. Kimaradt valahogy. Bölcsész voltam, nem is buta, mégsem lett semmilyen történelem- és eszmeértelmező készségem, kritikám. Úgy hallgattam előadásokat a népi írókról, mélymagyarok és hígmagyarok ellentétéről. Magyarázták kocsmaasztaloknál a már nem tökéletes fogsorúak, hogy micsoda szemétség. Bővebben…

a szegényember-érv, valamint más hárí- és halogatások

Sokan károgtak ám körülöttem, hogy minden csoda három napig tart, majd megelégelem én ezt a sportmániát. Vagy tartották jóindulatúan múlékony fellángolásnak a “fogyókúrámat”. Így szokott lenni: abbahagyják. Én se tudtam, mi lesz. Nem tudtam, és nem is határoztam el összeszorított foggal, hogy én aztán nem csúszom vissza.

Valódi szenvedélyeim tartósak. De ez csak visszatekintemben látszik.

Nem fakult a motivációm, sőt, egyre jobban élvezem az edzéseket, hajtanak a célok. Valahogy újabban mindenben, nem csak edzésben, meglátom az értéket, a pozitívumot, a lehetőséget, az örömforrást. Amit csinálok, szívből csinálom, a többit leszarom. Nem ugyanúgy csinálom, mint két éve, de sport és önmeghaladás. Változnak az edzéstársak is, a helyszín, a szenvedély tárgya, és egyre nagyobb rész belőle a képzés, a közösségi, motivációs tevékenység, meg a fotók. Ezzel a testtel kiemelt statiszta is lehetek egy komoly ügynökségnél.

Új elem a futóverseny: különösebb ambíció és előkészület nélküli részvétel. A legutóbbin már a kislehányommal voltunk, aki komolyan belelkesült a kis két kilométere után, mire is kapott egy futócipőt. Többszörös megesketés, hogy de akkor rendszeresen és tényleg. Ősszel már 5-öt szeretne futni. Én pedig minden, fővárosban rendezett, nagyobb verseny 5 vagy 10 kilométeres távján szeretnék indulni. Bírom a tömeget, egyenesen imádom, ha nem céltalanul, hanem azonos tevékenységben vannak együtt emberek. Sportünnep és közösségi élmény minden ilyen verseny. Futásból nekem pont elég ennyi.

Aztán, újabban hátrafutunk sokat a futópadon a teremben, ami nagyon vicces, pompásan formálja a vádlit és a comb hátsó részét, meg még a fart is (itt olvashatsz róla), valamint ügyesít. Ma már 6,8-as sebesség volt a max, negyedóra volt összesen.

Van a labda, ez a tornadresszes-lesoványodós-hajlékony irány. Mámorító, hogy nem köt semmi, arra megyek, abba fogok, ami jólesik:

labdagyakorlat2017jún

Azért megható ez az ügyetlenkedés, mert tizenkét éves korom óta nem volt ilyen célú labda a kezemben, sőt, ha meggondolom, profi szer még sosem, csak a nyolcvanas évek pótmegoldásai (kötélnek horgászzsinór volt, labdának majdnem akkora, kicsit leeresztett játékbolti csíkos gumilabda, szalagbot is üvegszálas, horgászszaküzletből…) Most nem magyarázom, hogy hol mit akartam, mi lenne a sikerült mozdulat, de majd fejlesztem még.
Bővebben…